Ötvenötödik fejezet

Egy kicsi, meghitt vendéglőbe mentünk be.

„Ez a hely alkalmas lesz. Nincs sok időnk” – mondta Edward zsémbesen.

Tetszett nekem a hely. Faszékek, vászon asztalterítő, a fal pont olyan vérvörös színű, mint Edward játékszobájában, apró, csillogó tükrök véletlenszerűen elhelyezve… fehér gyertyák, kis vázák fehér rózsával… kimondottan romantikus. Ella Fitzgerald lágy, halk hangon dúdolt a háttérben, valami olyan dologról, amit szerelemnek hívnak. A pincér egy kétszemélyes kis fülkében levő asztalhoz kísért bennünket, leültem, nyugtalanul Edward mondanivalójától.

„Nincs sok időnk. Mindkettőnknek hátszínt hozzon, közepesen átsütve, béarni mártással, ha van itt olyan, sült krumplival és olyan párolt zöldséggel ami csak van a szakácsnak – és hozza ide az itallapot.” – mondta Edward a pincérnek, ahogy leült ő is.

„Természetesen, uram” – a pincér szemmel láthatóan megdöbbent Edward hűvös, hideg modorától és elnyargalt. Edward az asztalra tette telefonját. Jézus, még választanom sem lehet…?

„És ha nem szeretem a sültet?”

Sóhajtott.

„Ne kezdd, Isabella.”

„Nem vagyok gyerek, Edward.”

„Nos, akkor ne viselkedj úgy, mintha az volnál.”

Ez olyan volt, mintha arcul ütött volna… rápislantottam. Szóval így fog zajlani… izgatott, veszélyekkel teli beszélgetés, annak ellenére, hogy a helyszín nagyon romantikus… egyértelműen semmi szív és virág.

„Gyerek vagyok, mert nem szeretem a sültet?” – megdöbbenve motyogtam.

„És mert szánt szándékkal féltékennyé tettél. Az is gyerekes dolog volt. Nem veszed a barátod érzéseit sem figyelembe  – ilyen módon megvezetni!”

Száját keskeny vonalba préselte össze és mogorván nézett rám, ahogy a pincér visszatért hozzánk az itallappal.

Elvörösödtem – arra nem is gondoltam… oh, ne… szegény Jake – persze, hogy nem akartam ilyen módon felbiztatni. Hirtelen megalázottnak éreztem magam.

Edward az itallapot vizsgálta.

„Akarod a bort te kiválasztani?” – kérdezte, szemöldökét várakozóan felemelve. Öntelt balfék – tudja, hogy nem tudok semmit a borokról.

„Válassz te” – válaszoltam makacsul.

„Két pohár Borossa Valley Shiraz-t kérünk.”

„Ööö, uram, csak üveggel szolgáljuk fel ezt a bort.”

„Akkor egy üveggel” – csattant fel Edward.

„Uram…” – kínosan menekült… és én nem hibáztattam. Morcosan néztem Ötvenszeresemre… mi eszi a lelkét? Oh… valószínűleg én, és mélyen, az elmém legalján, benső istennőm álmosan felébredt, nyújtózott, mosolygott… sokáig aludt.

„Olyan zsémbes vagy.”

Érzéktelenül nézett rám.

„Kíváncsi vagyok, miért…?” – mormolta ironikusan.

„Nos, jó, ha a megfelelő hangnemet választjuk a meghitt és őszinte beszélgetéshez, a jövőnkről, nem gondolod?” – mosolyogtam rá édesdeden.

Keményen összeszorította a száját… majd azután, majdnem kelletlenül ajkai gyengén megmozdultak… tudtam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani.

„Sajnálom” – mondta.

„Bocsánatkérés elfogadva… és örömmel tájékoztatlak, hogy nem döntöttem a vegetarizmus mellett, mióta utoljára ettünk.”

„Mivel az volt az utolsó alkalom, hogy te ettél, azt hiszem, ez egy vitatható pont.”

„Megint az a szó… vitatható.”

„Vitatható” – tátogta és tekintete ellágyult a vidámságtól. Belekotort a hajába és újból komoly lett.

 „Bella, amikor utoljára beszéltünk, elhagytál. Egy kicsit ideges vagyok. Mondtam, szeretnélek visszakapni, és te – nem mondtál semmit” – nézett rám áthatóan, várakozóan. Nyíltsága lefegyverző volt.

Szent szar… most mit mondjak…?

„Hiányoztál – tényleg hiányoztál, Edward. Ez az utóbbi öt nap… nehéz volt” – nyeltem és a gombóc előjött a torkomba, ahogy felidéztem az égető gyötrelmet, amit éreztem, mióta ott hagytam. Életem legrosszabb napjai voltak az elmúlt napok… semmi meg nem közelíti azokat. Majd a valóság magamhoz térített és kiürítette a belsőmet.

„De semmi nem változott… nem tudok az lenni, amit te akarsz, hogy legyek,” –suttogtam, keresztül préselve a szavakat a torkomban levő gombócon.

„Mindaz vagy, amit akarok, hogy legyél” – mondta halkan.

„Nem, Edward, én nem…”

„Haragszol amiatt, ami a múltkor történt…hülyén viselkedtem, és te… miért nem használtad a biztonsági szót, Isabella?” – hangja megváltozott, vádló lett.

Mi? Whoa – irányt váltottunk – elpirultam… és pislogtam.

„Válaszolj!”

„Elfelejtettem” – suttogtam, hirtelen elszégyelltem magam. Bocsánatkérőn felvontam a vállam. Jesszus… lehet, hogy elkerülhettük volna az összes szívfájdalmat.

„Elfelejtetted!” – kapott levegő után elborzadva, megragadta az asztal mindkét szélét rám meredve. El akartam tűnni előle… oh a szarba… dühös. Benső istennőm szintén rám meredt, ő sem volt maradéktalanul boldog… Látod – te okoztad az egészet magadnak!

„Hogy bízzak benned bármikor is?”- kérdezte csendesen.

A pincér visszatért a borral. Egymásra meredve ültünk… barna szem a zöldbe fonódott… semmit nem mondtunk, amíg a pincér kihúzta a dugót szükségtelen teatralitással és egy kevés bort töltött Edward poharába. Edward automatikusan érte nyúlt és ivott egy kortyot.

„Jó lesz” – hangja udvariatlan maradt.

A pincér óvatosan megtöltötte a poharainkat és az üveget letéve az asztalra sietősen visszavonult.

Edward le nem vette a szemét ezenközben rólam. Én voltam az, aki megtört, elszakítottam a szemem tőle, felvettem a poharam és egy túl nagy kortyot ittam… hmmm… ízletes

„Sajnálom” – suttogtam, és hirtelen… hülyének éreztem magam. Igazából azért hagytam ott, mert nem illünk össze… és most… meg kellene állítanom.

„Mit sajnálsz?” – kérdezte gyorsan, megriadva.

„Hogy nem használtam a biztonsági szót.”

Megkönnyebbülten hunyta be szemét.

„Nos, elkerülhettük volna ezt az egész… szenvedést.”

„Jól nézel ki.”

Jobban, mint jól… úgy nézel ki… mint te…

„A külcsín megtévesztő lehet” – mondta csendesen.

„Nem vagyok jól. Úgy érzem magam, mintha öt napja fel sem kelt volna a nap, Bella… Egyfolytában éjszaka van körülöttem.”

Bensőm mintha összeroskadt volna… Oh, istenem… mint én…

„Azt mondtad, hogy soha nem fogsz elmenni, és mégis, a távozás fenyegetővé vált, és kimentél az ajtón.”

„Mikor mondtam, hogy nem fogok elmenni soha?”

„Álmodban. És ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, amit hosszú idő óta hallottam. Nagyon megnyugtatott…”

Oh… a szívem összeszorult… a boromért nyúltam.

„Azt mondtad, szeretsz” – suttogta. „Ez már múlt időben van?” – és éreztem a félelmet a hangjában.

„Nem, Edward, nincs.”

Rám meredt… nagyon sebezhetőnek látszott, ahogy alig észrevehetően kifújta a levegőt.

„Jó” – mormolta.

Meglepődtem beismerésén – úgy nézett ki, gyökeresen megváltozott… amikor előzőleg ezt mondtam neki, elborzadt.

A pincér visszatért… fürgén letette a tányérokat elénk és elfutott.

Oh, basszus… ennivaló.

„Egyél” – parancsolt rám Edward.

Tudtam, hogy igazából éhes vagyok – de ebben a pillanatban, egy csomóban volt a gyomrom… szembeülve azzal az egyetlen férfivel, akit valaha is szerettem, és a jövőnkről való vitatkozás nem hozta meg az étvágyamat. Gyanakodva vizsgálgattam az ételt.

„Az Isten bocsásson meg nekem, Isabella, de ha nem eszel, akkor keresztbe fektetlek a térdemen itt a vendéglőben. És ennek semmi köze nem lesz a szexuális kedvtelésemhez… Egyél!”

Oké… ne veszítsd el a fejedet Cullen. Kisördögöm rám bámult félhold alakú szemüvege fölött… teljesen egyetértett Ötvenszeresemmel.

„Oké… eszem. Tartsd vissza a viszkető tenyeredet, kérlek.”

Nem mosolygott, de tovább bámult rám. Óvatosan felemeltem a késemet és a villámat, belevágtam a húsba… oh, nyálcsordítóan finom volt. Nagyon éhes voltam. Rágtam és ő láthatóan ellazult.

Csendben vacsoráztunk. A zene megváltozott – valaki, akit nem ismertem, egy lágy hangú nő – énekelt…

Kíváncsi vagyok, miért van az, hogy nem vitatkozom így mással csak veled

Mindig ezt tesszük

Ellentétben azzal, amit akarok.

Ötvenszeresemre néztem. Evett és engem nézett… éhség, vágy és aggodalom keveredett egy forró pillantásban…

Csak nézel így, amit nem tudok leírni, és én életre kelek,

Jesszus… ez a nézés.

Mint ez csillag, ami keresztül száguld egemen

Mint egy angyal, aki kijött a könyvlapról

Úgy tűntél fel az életemben és

Soha többé nem leszek már ugyanaz

„Tudod, hogy ki énekel?” – próbálkoztam valami hétköznapi témával.

Edward szünetet tartott az evésben és figyelt.

„Nem – de jól énekel, akárki is ő.”

„Nekem is tetszik.”

Rám mosolygott, azzal a nekem fenntartott rejtélyes mosollyal… mit tervez?

„Mi van?” – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

„Egyél” – mondta szelíden.

Már félig megettem a tányéromon levő ételt… képtelen voltam többet enni. Hogy tudnék erről egyezkedni vele?

„Nem tudok többet enni. Ön szerint elég, amit ettem, Uram?”

Egykedvűen nézett rám… nem válaszolt… majd az órájára pillantott.

„Tényleg tele vagyok” – tettem hozzá, és ittam egy kortyot az ízletes borból.

„Rövidesen menünk kell. Taylor itt van, és neked holnap reggel fel kell kelni, dolgozni.”

„Neked is.”

„Sokkal kevesebb az alvásigényem, mit neked, Isabella. Nos, legalább ettél valamennyit.”

„Nem Echo Charlie-val megyünk vissza?”

„Nem. Gondoltam rá, lehet, hogy inni fogok – ezért Taylor jön értünk. Ezenkívül, így magaménak tudhatlak az autóban – legalább erre a néhány órára. Mit tennénk mást, beszélgethetünk.”

Oh… hát ez a terve…

Edward odahívta a pincért, kérte a számlát, majd felvette a telefonját és hívott valakit.

„A ’Le Picotin’-ban vagyunk. Dél-nyugati harmadik sugárút.” – és letette.

Jesszusom, telefonban is udvariatlan.

„Nagyon nyers vagy Taylorral… illetve, a legtöbb emberrel.”

„Csak gyorsan célt akarok érni, Isabella.”

„Nem érted el a célodat ma este. Semmi nem változott, Edward.”

„Van egy ajánlatom számodra.”

„Egy ajánlattal kezdődött mindez.”

A pincér visszatért, Edward átadta a bankkártyáját anélkül, hogy ellenőrizte volna a számlát. Gyanakvóan nézett rám, amíg a pincér visszahozta a kártyáját.

Edward telefonja megcsörrent, ő rápillantott.

Van egy ajánlata… ugyan most mi? Különféle lehetőségek futottak át a fejemen… elrabol, hogy nála dolgozzak… nem, ennek nincs értelme. Edward befejezte a fizetést.

„Gyere. Taylor odakint van.”

Felálltunk, megfogta a kezem.

„Nem akarlak elveszíteni, Isabella” – mormolta. Lágyan megpuszilta az ujjaimat, és én éreztem ajkai érintését a bőrömön – keresztül az egész testemben.

Odakint a Mercedes várt. Edward kinyitotta az ajtómat, én beszálltam a finom bőrülésbe… ő körbe ment a vezető felőli oldalra. Taylor kiszállt – és rövid megbeszélést tartottak. Nem  a megszokottak szerint történtek a dolgok – kíváncsi voltam, miről beszéltek. Pillanatok múlva mindketten beültek, én Edwardra pillantottam… aki közömbös arccal nézett előre. Megengedtem magamnak, hogy tanulmányozzam isteni arcélét… egyenes orrát, szépen metszett telt ajkait, finoman homlokába hulló haját… ezt az isteni embert tényleg nem nekem teremtették. Halk zene töltötte meg az autó hátsó részét, olyan zenekari darab, amit nem ismertem, és Taylor besorolt a forgalomba, Seattle felé az I-5-ös úton. Edward szembe fordult velem.

„Mint ahogy mondtam, Isabella, van egy ajánlatom a számodra.” – mondta finoman.

Idegesen néztem Taylorra.

„Taylor nem hall téged” – nyugtatott Edward.

„Mi?”

„Taylor” – szólította meg Edward. Taylor nem reagált. Edward újra szólt neki, még mindig nem reagált. Erre előrehajolt és meglapogatta a vállát. Taylor kivett egy füldugót a füléből, amit eddig nem vettem észre.

„Igen, Uram.”

„Köszönöm, Taylor. Rendben van – visszatérhet a zenehallgatáshoz.”

„Uram.”

„Boldog vagy? Az iPodját hallgatja. Felejtsd el, hogy itt van. Én elfelejtem.”

„Direkt megkérted erre?”

„Igen.”

Oh…

„Oké… térjünk vissza az ajánlatra.”

Figyelmesen hallgattam. Edward hirtelen határozott és üzleties lett… szent szar… egyezségről tárgyalunk…

„Hadd kérdezzek tőled először valamit. Normál unalmas kapcsolatot akarsz, semmilyen perverz baszással?”

Leesett az állam. Normál, unalmas kapcsolat! Szent tehén…

„Perverz baszás?” – csipogtam.

„Perverz baszás.”

„Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad…” – pillantottam idegesen Taylorra.

„Nos, megtettem. Válaszolj.” – mondta nyugodtan.

Elpirultam. Benső istennőm térden állva, kezét összetéve… könyörgött.

„Szeretem, a perverz baszásodat” – suttogtam.

„Gondoltam Akkor mit nem szeretsz?”

Hogy nem érhetek hozzád. Hogy élvezed az én fájdalmamat, amikor nadrágszíjjal ütsz…

„Azt, hogy szokatlan, kegyetlen büntetéssel fenyegetsz.”

„Ez mit jelent?”

„Nos, ott van az a … sok minden, ami a játékszobádban van, a lovaglóostorok, kötelek és egyebek… amik elijesztik az életvidámságot belőlem, nem akarom, hogy rajtam használd ezeket.”

„Oké szóval semmi kötél, lovaglópálca, vagy példának okáért nadrágszíj”- mondta kajánul.

Összezavarodva néztem rá.

„Megpróbálod újra meghatározni a kemény határokat?”

„Nem egészen, csak megpróbállak megérteni – egy tisztább képet kialakítani arról, hogy mit szeretsz és mit nem.”

„Edward, alapvetően azt dolgozom fel nehezen, hogy élvezed, hogy nekem fájdalmat okozol. És az ok, hogy ezt azért teszed, mert átléptem néhány önhatalmúlag kialakított határt…”

„De nem tetszőlegesek… a szabályokat leírtuk.”

„Nem akarok szabályhalmazokat.”

„Egyáltalán egyet sem?”

„Nem kellenek szabályok” – ráztam a fejem… de a szívem a torkomban volt. Hova akar eljutni mindezzel?

„De nem bánod, ha elfenekellek?”

„Mivel fenekelsz el?”

„Ezzel” – és felemelte a kezét.

Kényelmetlenül feszengtem…

„Nem… nem igazán. Különösen nem azokkal az ezüst golyókkal…” – hála égnek sötét volt, mert az arcom lángokban égett… és a hangom elcsuklott, ahogy felidéztem azt az éjszakát. Oh istenem… igen… szeretném azt újra.

Önelégülten vigyorgott rám.

„Igen, jó móka volt.”

„Több volt, mint móka” – motyogtam.

„Szóval, elviselsz egy kis fájdalmat.”

Vállat vontam.

„Igen, úgy gondolom.”

Oh… hova akar eljutni ezzel az egésszel…? Idegességem foka erősen növekedett a Richter skálán.

Megütögette az állát, mélyen gondolataiba merülve.

„Isabella, szeretném újra kezdeni. A normál kapcsolatot vállalni… és talán, amikor majd jobban bízol bennem – és én elhiszem, hogy őszinte vagy hozzám, és megbeszéled velem a dolgokat – akkor tovább haladhatunk… és megteszünk néhány olyan dolgot is, amit én szeretek.”

Döbbenten bámultam rá. Egy gondolat sem volt a fejemben… mint a kék halál a számítógépben.

Aggódva nézett rám, de én nem láttam őt tisztán – Oregon sötétsége vett körül bennünket. És belém vágott a felismerés… ez az… a világosságot akarja – oh istenem… de kérhetem tőle, hogy megtegye… értem? És én nem szeretem a sötét dolgokat… ? Egy keveset a sötét dolgokból… néha… Hívogató emlékek törtek fel elmémben a  Thomas Tallis-szal töltött éjszakáról.

„És mi van a büntetéssel?”

„Nem lesznek büntetések” - rázta meg a fejét - „Egyáltalán.”

„És a szabályok?”

„Nem lesznek szabályok.”

„Egy sem?… de hát neked vannak szükségleteid…”

„De többet akarok, Isabella. Ez a néhány nap a purgatórium volt a számomra. Minden ösztönöm azt mondja, hogy engedjelek el, hogy nem érdemellek meg… azok a fényképek, amiket a fiú készített – láttam, ahogy ő lát téged. Olyan… nyugodtnak láttalak… gyönyörűnek – nem mintha nem lennél most is az – de ahogy itt ülsz, látom a fájdalmat rajtad… és szörnyű azt tudni, hogy én vagyok az, aki ezt teszi veled. De önző férfi vagyok. Azóta akarlak, mióta beestél az irodámba. Te egy… tökéletes, őszinte, kedves, erős, éles eszű, bájosan ártatlan… a lista végtelen, nő vagy. Lenyűgözöl. Akarlak, és a gondolat, hogy bárki másé legyél, olyan, mintha egy kést forgatnának fekete lelkemben.”

Kiszáradt a szám… szent szar. Kisördögöm elégedetten bólogatott… ha ez nem a szerelem beismerése, akkor nem tudom, hogy mi ez. És a szavak kibuktak a számon… mintha átszakadt volna a gát.

„Edward, miért gondolod, hogy fekete a lelked? Soha nem mondanám… szomorú, talán… de te egy jó ember vagy. Tudom ezt – nagylelkű vagy, kedves, soha nem hazudtál nekem… És én nem próbáltam elég erősen megtenni, amit meg kellett volna – a múlt vasárnap egy sokk volt számomra – olyan, minta álomból ébredtem volna. Rájöttem már, hogy enyhén bántál velem, de én nem tudok az lenni, akit te akarsz, hogy legyek… és akkor, miután elhagytalak, kezdtem megérteni… a fizikai fájdalom, amit okoztál, nem volt annyira rossz, mint az elvesztésed fájdalma. Tényleg szeretnék örömet szerezni neked… de az olyan nehéz.”

„Mindig örömet szerzel” – suttogta – „milyen sokszor kell ezt elmondanom?”

„Soha nem tudom, mire gondolsz. Néha olyan zárkózott vagy… mint egy sziget-ember… megfélemlítesz. Ezért tartom a szám… nem tudom, éppen milyen irányban változik a hangulatod… váltakozik a jókedv és a komorság között, egyik pillanatról a másikra. Ez kétségbeejtő… és nem engeded, hogy megérintselek, amikor nagyon szeretnélek megérinteni… csak, hogy kimutassam, mennyire szeretlek.”

Csak pislogott rám a sötétségben… óvatosan, azt hiszem… és nem tudtam tovább ellenállni neki. Felkapaszkodtam az ölébe, meglepve ezzel, és fejét a kezeim közé fogtam.

„Szeretlek Edward. És te felkészült vagy arra, hogy mindezt megtedd nekem… én vagyok az, aki nem érdemel meg téged – csak sajnálni tudom, hogy nem tudom megtenni neked ezeket a dolgokat. Lehet, idővel – nem tudom, de… igen, elfogadom az ajánlatodat. Hol írjam alá?”

Körém csúsztatta karjait és magához szorított.

„Oh, Bella” – lehelte… és éreztem, hogy a megkönnyebbülés elönti. Csak ültünk és öleltük egymást, hallgattuk a zenét – egy lelkesítő zongoradarabot – ami visszatükrözte a hangulatunkat… az édes békés csendet vihar után.

Besimultam karjaiba, fejemmel a nyakhajlatába bújtam. Edward gyengéden simogatta a hátamat.

„Az érintés számomra a kemény határhoz tartozik Isabella” – suttogta.

„Tudom… csak szeretném érteni, miért…”

Hosszú szünet után, nagyon halkan válaszolt.

„Rettentő kisgyerekkorom volt. Azt hiszem, az egyik kurvapecér…” hangja elcsuklott -

„Emlékszem rá”

Éreztem, hogy megremeg…

„Káromkodott…? Az édesanyád?”

„Nem, amennyire emlékszem… Inkább nemtörődöm volt. Azt hiszem, én voltam, az, aki törődött vele. Amikor végül megölte magát, négy napba telt, mire valaki észrevette, riasztotta a rendőröket és megtaláltak bennünket… erre emlékszem.”

Nem tudtam visszafojtani rémületemet. Szent anyabaszó.  Hányingerem támadt.

„Nos, ez egy kissé… kibaszott dolog” – suttogtam.

„Ötvenszeres átok.”

Fejemet elfordítva a nyakához szorítottam ajkamat, nyugalmat keresve és kínálva. Isteni illata volt… a világ legkedvesebb illata… Edward. Szorosabbra fűzte karját körülöttem és megcsókolta a hajam, és én ültem az ölelésében, amíg Taylor száguldott velünk az éjszakában.

Amikor felébredtem, már Seattle-ban jártunk.

„Helló..” – mondta Edward lágyan.

„Bocs” – morogtam, ahogy felültem, pislogtam és nyújtózkodtam. Még mindig az ölében voltam és a karjaiban tartott.

„Szeretem nézni, ahogy alszol.”

„Mondtam valamit?”

„Nem. Közel járunk a lakásodhoz.”

Oh…

„Nem hozzád megyünk?”

„Nem.”

Felegyenesedtem és ránéztem.

„Mert holnap dolgozol.”

„Oh” – biggyesztetem el a számat.

Rám vigyorgott.

„Miért? Valami más jár a fejedben?”

Elpirultam

„Nos…lehetséges.”

Kuncogott.

„Isabella, nem szándékozom hozzád érni újból… addig nem, amíg te nem kéred.”

„Mi?”

„Nos, amíg nem kezdesz el beszélni hozzám. Akkor fogunk újra szeretkezni, ha elmondasz mindent, hogy mit szeretnél… pontos részletekkel.”

„Oh…”

Edward letett az öléből, ahogy Taylor a lakásom elé kanyarodott. Kiszállt és kisegített az autóból.

„Van számodra itt valami.”

Az autó hátuljához ment, kinyitotta a csomagtartót és előhúzott egy hatalmas téglatest alakú ajándékcsomagot… Mi a pokol van benne?

„Bent nyisd ki.”

„Nem jössz be?”

„Nem, Isabella.”

„Mikor foglak látni?”

„Holnap.”

„A főnököm holnapra meghívott egy italra.”

Edward arca elkomorodott.

„Pont mostanra?” – mondta halkan.

„Hogy megünnepeljük az első hetemet.”

„Hol?”

„Nem tudom.”

„Elmehetek oda érted.”

„Oké… sms-ben megírom.”

„Jó.”

Elkísért a bejárati ajtóig és várt, amíg előhalásztam a táskámból a kulcsomat. Ahogy kinyitottam az ajtót, előrehajolt, és az államat ujjai közé fogta, fejemet hátrahajtotta. Szája habozva megállt arcom felett, majd becsukta szemét, és végigcsókolt a szememtől a szám sarkáig.

Oh, istenem… bensőm elolvadt és kitárult…

„Holnap” – lehelte.

„Jó éjt, Edward” – suttogtam… még én is kihallottam a vágyakozást a hangomból. Halványan mosolygott rám.

„Menj be.”

Beballagtam az előtérbe magammal cipelve a titokzatos csomagot.

„Később, baby” – kiáltott, sarkon fordult és a maga eleganciájával visszament az autóhoz.

Ahogy bementem a lakásba, kibontottam az ajándékdobozt. A Mac, a telefon és egy zsír-új iPod volt benne. Kezembe vettem ez utóbbit, megfordítottam… a hátuljára gravírozva ez volt olvasható:

Isabella ez a tiéd

Tudom, mit akarsz hallani

A zene elmondja helyettem

Edward