Hatvannegyedik fejezet

Szent szar…ezt tényleg én csináltam? Az alkohol lehetett – elég sok pezsgőt ittam – plusz négy különböző pohár bort is… oh, a szarba. Edwardra pillantottam, aki buzgón tapsolt. Oh, basszus… nagyon mérges lesz… pedig már egész jól megvoltunk. Kisördögöm végül úgy döntött, hogy tiszteletét teszi – és Edward Munch Sikoltás arcát viselte…
Edward felém hajolt, széles mosoly jelent meg az arcán. Megcsókolta az arcomat, majd közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogott, nagyon hűvös, fegyelmezett hangon.
„Nem tudom, hogy leboruljak-e lábad elé és imádjalak, vagy kiverjem a szart is belőled.”
 Oh… Pontosan tudtam mit akarok, most rögtön.
Ránéztem, rákacsintottam a  maszkon keresztül. Azt kívántam, bár láthatnám a szemeit.
„A második lehetőséget választanám… ha kérhetem” – suttogtam eszeveszetten, ahogy a taps elült.
Ajkai szétnyíltak ahogy beszívta a levegőt… oh, az a finoman kidolgozott ajkak. Akartam magamon, most… sajogtam érte… És amikor azt az elbűvölő mosolyát sugározta rám, ami  igazi volt, lélekből fakadó… szent tehén.
„Kínlódsz, mi? Nos, meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében” – mormolta és végigfuttatta ujjait az államon – éreztem érintését az ölemben mélyen, ahonnan a fájdalom indult és egyre nőtt. Legszívesebben ráugrottam volna itt és most… de visszaültünk  és figyeltük az árverés folytatását.
Alig tudtam nyugodtan ülni. Edward egyik karját a vállam köré fonta, szabad kezével megfogta az enyémet és felemelte az ajkához, majd az ölébe ejtette. Lassan és lopva, úgyhogy nem jöttem rá a játékára, amíg késő nem lett, kezemet óvatosan az erekciójára helyezte. Levegő után kaptam, szemem pánikban pásztázta az asztalt körbe, de minden szem a színpadra szegeződött. Szóval vettem a bátorságot… lassan megsimogattam, hagytam, hogy ujjaim felderítsék a terepet. Edward kezét az én kezemen tartotta, másik keze gyengéden megszorította a vállamat. Szája kissé elnyílt… és ez volt az egyetlen reakció, amit láthattam váratlan érintésem nyomán. De ez is sokat jelentett. Akart engem. A hasamban minden izom megfeszült… egyre kibírhatatlanabb lett.
Egy hét az Adriana szigeten volt az utolsó árverés – természetesen Dr és Mrs Cullennek volt egy szigete – a licitálás gyorsan megélénkült, de ez legkevésbé sem izgatott. Izgalma nőtt az ujjaim érintése nyomán, és ezáltal erősebbnek éreztem magam.
„110.000 dollárért elkelt!” – állapította meg győzedelmesen a Ceremóniamester. Az egész sátor tapsolt és én akaratlanul csatlakoztam, mellettem Edward is, ezzel tönkretéve a mi kis játékunkat.
Edward felém fordult ajkai megremegtek.
„Kész vagy?” – tátogta az elragadtatott ujjongás közepette.
„Igen” – tátogtam vissza.
„Bella!” – kiáltott Alice – „Itt az idő!”
Mi? Ne… nem akarom megint…!
„Minek van itt az ideje?”
„Az első tánc aukciónak – gyere!”
Felállt és kinyújtotta a kezét felém. Edwardra néztem, aki úgy gondolom, Alice-t  nézte fenyegetően, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek – de ebben a pillanatban a nevetés győzedelmeskedett… egy felszabadító iskoláslányos vihogás tört ki belőlem. Ellentmondani a rózsaszín ruhás energiaközpontnak, akit Alice Cullennek hívnak?  Edward egy pillanat múlva rám bámult és egy mosoly árnyéka bukkant fel a száján.
„Az első tánc az enyém, oké? És az nem a táncparketten lesz” – mondta fenyegetően. Vihogásom elenyészett ahogy a várakozás belemart sajgó ölembe. Oh, IGEN!  Benső istennőm tökéletes hármas szaltót vetett a gerendán.
„Állok elébe” – mormoltam, előrehajolva és egy lágy, tartózkodó csókot nyomtam a szájára. Az asztaltársaságunkon körbepillantva észre vettem, hogy mindenkit elbűvöltem. Persze… ezelőtt még soha nem látták Edwardot nővel.
Edward felmosolygott rám. És… boldognak nézett ki. <i>Wow.</i>
„Gyerünk, Bella” – noszogatott Alice. Megfogtam kinyújtott kezét és követtem a színpadra, ahol további tíz fiatal nő gyülekezett… és tétova kényelmetlenséggel vettem tudomásul, hogy Jane is közöttük van.
„Uraim – az est fénypontja!” – a Ceremóniamester hangja keresztül dörgött a tömeg morajlásán.
„A pillanat, amire mindannyian vártak! Tizenkét gyönyörű hölgy egyetértett abban, hogy az övé lesz a legdrágább első tánc.”
Oh- ne! Tetőtől talpig elpirultam - nem igazán fogtam fel, hogy ez mit jelent. Milyen… megalázó!
„ Jó ügyért történik” – sziszegett Alice oda nekem, érezve feszélyezettségemet.
„Azon kívül, Edward fog győzni” – forgatta meg a szemeit .
„Nem tudom elképzelni, hogy hagyná, hogy bárki túllicitálja. Egész este le sem vette a szemét rólad.”
Igen, fókuszáljunk a jó ügyre… és Edward köteles győzni… nem tudtam elképzelni, hogy bárki gazdagabb lenne nála. ~De ez azt jelenti, hogy még több pénzt költ rád!~– förmedt rám kisördögöm. De nem akartam senki mással táncolni – nem tudok senki mással táncolni – és ez nem jelenti azt, hogy rám költi a pénzt, mivel egy alapítványt támogat vele. Habár már huszonnégyezer dollárral támogatta – soha nem gondoltam arra a pénzre sajátomként. De úgy tűnik, túlzásba estem megfontolatlan licitálásommal.
„Nos, Uraim, kérem gyűljenek körbe és nézzék meg jól, kit választanak első táncos partnerként. Tizenkét bájos, szolgálatkész fiatal lány…”
Jesszus! Úgy éreztem, a húspiacon vagyok… elborzadva néztem, hogy legalább harminc férfi közeledik a színpad felé, Edwarddal együtt… könnyed eleganciával mozogva az asztalok között, meg-megállva közben köszönni. Ahogy a licitálók összegyűltek, a Ceremóniamester rákezdett.
„Hölgyeim és uraim, az álarcosbál hagyománya szerint megőrizzük a maszk misztériumát, és csak a keresztnevet fogjuk használni, vagy csak kezdőbetűket. Legelsőkén itt van nekünk – a bájos Rose A.
Rose A úgy vihogott, mint egy iskoláslány – lehet, mégsem fogok kilógni a sorból. Tetőtől talpig kék tafotába volt öltözve, hozzáillő álarccal. Két fiatal férfi lépett előre várakozóan… Szerencsés Rose A.
„Rose A. tökéletesen beszél japánul, képesített vadászpilóta… és olimpiai bajnok…hmmm” – kacsintott a Ceremóniamester.
„Uraim – mi lenne, ha licitálnék?”
Rose elbűvölten tátotta a száját a Ceremóniamesterre… nyilvánvaló volt, hogy az csupa zöldséget hordott össze. Rose A szégyenlősen pillogott vissza a két jelentkezőre.
„Ezer dollár!” – kiáltott az egyik.
A licitálás gyorsan ötezer dollárra szökött fel.
„Ötezer dollár először – másodszor – senki többet, harmadszor” – deklarálta hangosan a Ceremóniamester – „az álarcos úriember a nyertes!”
Persze, minden férfi álarcot viselt… nevetés, taps és éljenzés hangzott fel. Rose A a legtöbbet ígérőre ragyogott és gyorsan eltűnt a színpadról.
„Látod? Jó móka!” – suttogta Alice.
„Remélem, Edward nyer el téged – mert nem akarunk verekedést” – tette hozzá.
„Verekedést?” – válaszoltam elborzadva.
„Oh, igen… igen forró fejű volt fiatalabb korában” – borzongott meg Alice.
Edward verekedett? A kifinomult, finnyás, Tudor-korabeli-egyházi-éneket-szerető Edward…? Nem tudtam elképzelni.
A Ceremóniamester kizökkentett a következő hölgy bemutatásával – egy vörös ruhás, koromfekete hajú fiatal nő következett.
„Uraim, bemutathatom önöknek a csodálatos Tami G-t? Tami gyakorlott matador, klasszikus koncertdarabokat játszik csellón, és rúdugróbajnok… mi a véleményük erről, uraim? Mit nem adnék, ha táncolhatnék egyet az elragadó Tami G-vel!”
Tami G a szemét meresztette a Ceremóniamesterre. Valaki kiabált, igen hangosan:
„Háromezer dollár!” – egy szakállas, szőke hajú álarcos férfi volt.
A versenytársa egyszer licitált… de Tami G négyezer dollárért kelt el.
Edward úgy nézett rám, mint egy héja. Verekedős Cullen.
„Milyen régen?” – kérdeztem Alice-t.
Zavartan bámult rám.
„Mikor verekedett Edward?”
„Oh! Tinédzserkora elején… őrületbe vitte a szüleimet, repedt ajkakkal, monoklis szemekkel járt haza. Két iskolából rúgták ki… túl sok kárt tett az ellenfeleiben.”
Eltátottam a számat.
„Nem mondta neked?” – sóhajtott Alice.
„Kimondottan rossz híre volt a barátaim körében. Pár évig igazán nem kívánatos személyiségnek számított. De ez abbamaradt, amikor tizenöt vagy tizenhat éves volt” – vont vállat.
~Szent baszás~ A kirakós játék újabb darabja került a helyére.
„Szóval, mit kínálnak a káprázatos PBJ-ért?”
„Négyezer dollár!” – egy mély hang hangzott fel bal oldalról, s PBJ sikított a gyönyörtől.
Nem fordítottam tovább figyelmet az aukcióra. Szóval Edward problémás gyerek volt az iskolában…. Verekedős. Kíváncsi voltam, miért. Rábámultam… közelről nézett bennünket.
„És most, engedjék meg, hogy bemutassam a gyönyörű Bella S-t.” Oh, a szarba… ez én voltam. Idegesen néztem Alice-ra, aki a színpad közepe felé hessegetett. Szerencsére nem estem hasra, csak álltam pokoli zavarban, mindenki szeme láttára. Amikor Edwardra néztem, éppen önelégülten vigyorgott rám. A gazember.
„Gyönyörű Bellánk hat hangszeren játszik, tökéletesen bírja a mandarin nyelvet és szeret jógázni… nos, uraim” – mielőtt befejezhette volna, Edward közbevágott, meredten nézve a Ceremóniamesterre álarcán keresztül.
„Tízezer dollár.”
Hallottam, ahogy Jane levegő után kap mögöttem. Oh, basszus.
„Tizenöt.”
Mi? Mindenki a magas, kifogástalanul öltözött férfi felé fordult, aki a színpad bal oldalán állt. Fifty-re pislogtam – a szarba, mit fog csinálni? Edward megdörzsölte az állát, és gúnyos mosollyal nézett az idegenre. Nyilvánvaló volt, hogy Edward ismerte őt. Az idegen udvarias elismeréssel bólintott Edward felé.
„Nos Uraim! A legmagasabb ajánlatunk van ma este.”
Éreztem a Ceremóniamester izgatottságát, keresztül sugárzott az álarcán, ahogy Edward felé fordult. Jó műsor volt – ~de az én terhemre!~ – szerettem volna üvölteni.
„Húsz” – számolt Edward halkan.
A tömeg moraja elült. Mindenki rám bámult – Edward és Mr Titokzatos a színpadnál álltak.
„Huszonöt”- mondta az idegen.
Lehetett volna ennél megalázóbb?
Edward egykedvűen bámult az idegenre… de jól szórakozott. Minden szem Edwardra szegeződött… mit fog tenni? Szívem a torkomban ugrált. Rosszul éreztem magam.
„Egyszázezer dollár” – mondta lágyan.
"Mi a fasz!" - sziszegett Jane a hátam mögött hangosan, és az egyetemes megdöbbenéstől és élvezettől a tömeg lélegzete egyszerre szakadt benn. Az idegen megadóan feltartotta a kezét, nevetett. Edward önelégülten vigyorgott rá. Szemem sarkából láttam, hogy Alice vidáman ugrándozik. Kisördögöm pofára esetten meredt Edwardra.
„Százezer dollár a szépséges Bellára! Először. Másodszor… „ – a Ceremóniamester az idegenre bámult, aki hamis sajnálkozással rázta meg a fejét, és lovagiasan bókolt.
„Elkelt!” – kiáltott a Ceremóniamester győzedelmesen.
Fülsiketítő taps és éljenzés közepette Edward előre lépett, hogy megfogja a kezem és lesegítsen a színpadról. Mulatságos vigyorral nézett rám, ahogy lejöttem a színpadról, megcsókolta&nbsp; a kézfejemet, majd karon fogott és elvezetett a sátor kijárata felé.
„Ki volt az?” – kérdeztem.
Lenézett rám.
„Valaki, akivel később találkozhatsz. Most azonban mutatni akarok neked valamit… körülbelül harminc percünk van, amíg véget ér az Első tánc aukció. Akkor vissza kell jönnünk a táncparkettre, hogy élvezhessem a kifizetett táncot.”
„Egy nagyon drága táncot…” – morogtam helytelenítően.
„Biztos vagyok benne, hogy az utolsó centig megérte az árát” – mondta, és gonoszul mosolyogva… oh, az a tündöklő mosoly, ami van neki… a sajgás visszatért és kivirult a hasam mélyén.
Kiértünk a pázsitra. Azt hittem, a csónakház felé, de bosszankodva vettem tudomásul, hogy a táncparkett felé vettük az irányt ahol a zenekar készülődött… szent ég, legalább húsz zenész…Hú! Néhány vendég is mozgolódott, titokban dohányoztak –de, mivel az események bent zajlottak a sátorban, nem keltettünk nagy feltűnést. Edward a ház hátsó oldalához vezetett, kinyitott egy francia ablakot, és bevezetett egy nagy és kényelmes nappaliba, amit eddig még nem láttam. Az elhagyatott előtéren keresztül az elegáns, kifényesített fakorlátú széles lépcsősorhoz vezetett. Könyökhajlatából kiengedve a kezemet felmentünk az első szintre, majd további lépcsőfordulók után a másodikra. Egy fehér ajtót kinyitva bevezetett az egyik hálószobába.
„Ez volt az én szobám” – mondta csendesen és bezárta az ajtót maga mögött. Nagy, tiszta szoba volt, kevés bútorral. A falak és a bútorok fehérek voltak; a terjedelmes dupla ágy, az íróasztal és a szék, a könyvekkel és különféle trófeák sorával telezsúfolt polcok. A trófeák kinézetük alapján a kick-boksz-hoz kapcsolódtak… A falakon moziplakátok lógtak – Mátrix, Harcosok Klubja, A Truman Show - és két bekeretezett poszter. Kick-boxolók voltak rajtuk…az egyik Giuseppe DeNatale – még soha nem hallottam róla. De ami igazán felkeltette a figyelmemet, az egy üzenőtábla volt, milliónyi kép volt kitűzve rá, a Marinerek zászlói és belépőjegyek ellenőrzőszelvényei… a fiatal Edward egy kis része. Szemem visszavándorolt a nagyszerű, gyönyörű emberre, aki most a szoba közepén állt. Sötéten nézett rám, tűnődően és szexisen.
„Soha nem hoztam ide egy lányt sem” – mormolta.
„Soha?” – suttogtam.
Megrázta a fejét.
Görcsösen nyeltem egyet, a sajgás, ami az elmúlt pár órában kellemetlen volt, most üvöltött a bensőmben, nyersen és kielégítetlenül. Ahogy ott állt, a tengerkék szőnyegen, abban a maszkban… túl erotikus volt. Akartam őt. Most. Bármilyen módon, ahogy megkaphattam. Féken kellett tartanom magam, hogy ne ugorjak rá és le ne tépjem róla a ruhát. Lassan odakeringőzött hozzám.
„Nincs sok időnk, Isabella, és ahogy ebben a pillanatban érzem magam… nincs is sok időre szükségünk. Fordulj meg. Hadd hámozzalak ki abból a ruhából.”
Megfordultam és az ajtóra bámultam, hálásan, hogy bezárta. Előre hajolt és lágyan a fülembe suttogott.
„Hagyd az álarcot magadon.”
Felnyögtem… pedig még hozzám sem ért. Megfogta a ruhám tetejét, ujjai a bőrömhöz siklottak, és az érintés visszhangot vert a testemben. Egy gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt.
Tartotta a ruhámat, segített kilépni belőle, majd megfordult és művészien a szék háttámlájára helyezte azt. Öltönykabátját levette és ráterítette a ruhámra. Megállt, egy percig engem bámult, magába itta a látványomat… A fűzőben és a hozzáillő bugyiban álltam ott… és élveztem érzéki pillantását.
„Tudod, Isabella” – mondta lágyan, ahogy visszasétált hozzám, kikötötte csokornyakkendőjét, ami most két oldalra lógott le a nyakából. Folytatta, és kigombolta inge felső három gombját – „nagyon mérges voltam, amikor megvetted az én felajánlásomat. Egy csomó viselkedési mód futott át a fejemen. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a büntetés kikerült a lehetőségek közül… de aztán önként ajánlkoztál.” Lenézett rám a maszkján keresztül.
„Miért tetted ezt, Isabella?”
„Nem tudom… a kielégítetlenség… a túl sok alkohol… alapos indok” – suttogtam alázatosan, bocsánatkérően megrántva a vállam. Talán, hogy felkeltsem a figyelmét…hogy kellett akkor nekem. Most még inkább szükségem van rá… a sajgás meg rosszabb lett – és tudtam, hogy ő lecsillapíthatja… lehűtheti ezt a bömbölő, nyáladzó vadállatot bennem, az őbenne lévő vadállattal.
Száját keskeny vonallá szorította össze, majd lassan megnyalta felső szájszélét. Azt a nyelvet magamon akartam tudni.
„Megesküdtem magamnak, hogy nem fenekellek el, akkor sem, ha te kéred.”
„Kérlek” – könyörögtem.
„Majd rájöttem, hogy abban a pillanatban igen kényelmetlenül érezhetted magad, és
az nem olyan dolog, amihez hozzá lennél szokva.”
Mindent tudóan vigyorgott rám – arrogáns gazember – de nem bántam, mert teljesen igaza volt.
„Igen” – leheltem.
„Tehát, kell, hogy legyen valamiféle… mozgásterünk. Ha én megteszem ezt, meg kell ígérned egy dolgot.”
„Bármit.”
„Használod a biztonsági szót, és akkor csak szeretkezni fogok veled, oké?”
„Igen” – leheltem megint. Érezni akartam a kezét magamon.
Nyelt egyet, majd fogta a kezem és az ágyhoz vezetett.
Az ágytakarót arrébb dobta, leült, és egy párnát maga mellé helyezett. Felnézett rám, ahogy mellette álltam, és hirtelen megrántotta a kezemet, hogy keresztül estem az ölén. Kissé feljebb helyezte magát, így testem az ágyra került, mellkasom a párnán, fejem félrefordítva. Felém hajolva kisimította hajamat az arcomból és a vállam mögé igazította.
„Tedd a kezed a hátad mögé” – mormolta.
Oh? Lehúzta a nyakkendőjét, gyorsan megkötözte a kezeimet, így azok a vesetájékomon nyugodtak.
„Tényleg akarod, Isabella?” – mondta alig hallhatóan.
Becsuktam a szemem… ez volt az első alkalom, amióta találkoztam vele, hogy tényleg akartam ezt, hogy szükségem volt erre.
„Igen” – suttogtam.
„Miért?” – kérdezte lágyan ahogy gyengéden simogatta tenyerével a hátsómat.
Felnyögtem, ahogy keze a bőrömhöz ért. Nem tudtam, hogy miért… Te mondod mindig hogy ne gondolkozzak túl sokat. Egy ilyen nap után, mint ez volt… vitatkozni huszonnégyezer dollárról, Lauren, Mrs Robinson… a térkép… ez a pazarló fogadás, az álarcok, az alkohol, az ezüst golyók, az árverés… igen, akarom ezt.
„Meg kell okolnom?”
„Nem, baby, nem kell” – „Csak próbállak megérteni.”
Bal kezét a csuklóm köré fonta, leszorította, ahogy másik tenyere felemelkedett a fenekemről és keményen lecsapott, éppen csak a combjaim találkozása fölött. A fájdalom összekapcsolódott a hasamban levő sajgással… oh, apám… hangosan nyögtem. Újból megütött, pontosan ugyanazon a helyen. Megint nyöszörögtem.
„Kettő” – mormolta – „tizenkettőig számolunk.”
Oh… istenem! Teljesen különböző volt a legutolsó alkalomtól – annyira érzéki volt, annyira… szükséges. Hosszú ujjaival simogatta a fenekemet, én tehetetlennek éreztem magam, megkötözve és belepréselve a matracba… a saját akaratomból. Újból megütött, kissé az egyik oldalon, majd újból, most a másik oldalon… majd szünetet tartott, amíg lehúzta a bugyimat és levette rólam. Finoman végighúzta a tenyerét a fenekemen, mielőtt folytatta volna a fenekelést – minden csípős csattanás elvett a vágyam éléből… vagy fokozta azt – nem tudtam. Átadtam magam a csapások ütemének… élvezve a pillanatot.
„Tizenkettő” – mormolta elakadt lélegzettel, és megsimogatta a fenekemet megint… nagyon lassan lefelé vezette ujjait a nemi szervemhez… és lassan belém dugta a két ujját, széles mozdulattal körözve bennem… hangosan nyögtem… és elélveztem…és élveztem… ujjai körül vonaglottak izmaim. Ez annyira intenzív volt… váratlan… gyors.
„Ez az, baby” – mormolta elismerően.
Gyorsan kioldozta a kötést, ujjait bennem tartva, én ott feküdtem lihegve és ernyedten, ölén keresztül.
„Nem végeztem még veled, Isabella” – mondta és lágyan felemelkedett, ujjait még mindig nem mozdítva leengedte a térdeimet a padlóra, úgyhogy most az ágyra hajoltam. Letérdelt a padlóra a hátam mögött és hallottam, hogy feltép egy fóliazacskót a fogaival és lehúzza a cipzárját. Kihúzta az ujját belőlem, helyettesítve azokat az erekciójával… könyörtelenül belém nyomva magát.
„Gyors lesz, baby” – mormolta és megragadta a csípőmet ahogy belém taszította magát… Oh…mennyei volt. Elérte a pontot, ahol a hasam sajgott, újra és újra, elmulasztva azt… Az érzés észvesztő volt… pontosan erre volt szükségem. És visszanyomtam magam, hogy testünk találkozzon… lökés a lökéshez…
„Bella, ne” – mordult, próbált lecsillapítani. De nagyon akartam őt és megismételtem akciómat.
„Bella, a szarba…” – mormolta és hangosan felnyögött, ahogy elélvezett és a gyötrődő hang újból egy forró orgazmusba lendített, ami elgyötört és megszabadított a sajgástól, ami a hasamban volt, helyettesítve azt egy megnyugtató csendes békességgel. Edward előre hajolt és megcsókolta a vállamat, majd kihúzta magát belőlem. Körém fogva a karját, fejét a hátam közepén nyugtatta, és így feküdtünk, mindketten térdelve az ágy mellett…meddig is? Másodpercekig… percekig, ahogy a lélegzetünk megnyugodott. Edward megmozdult és megcsókolta a hátamat.
„Azt hiszem, tartozik nekem egy tánccal, Miss Swan” – mormolta.
„Hmmm” – válaszoltam… kedvemet lelve a sajgás hiányában, sütkérezve az alkonypírban.
Leült a sarkaira és lehúzott az ágyról az ölébe.
„Nincs sok időnk. Gyere” – csókolta meg a hajamat és felállított. Kissé zúgolódtam, de visszaültem az ágyra, összeszedtem a bugyimat a padlóról, felvettem, lustán odasétáltam a székhez, hogy visszaszerezzem a ruhámat. Szenvtelen érdeklődéssel jegyeztem meg, hogy nem vettem le a cipőimet a mi kis tiltott légyottunkon. Edward megkötötte a&nbsp; nyakkendőjét, és végezetül megigazította az ágyat. Ahogy visszabújtam a ruhámba, megnéztem a fotókat az üzenő táblán: Edward dacos tiniként, bár már akkor is nagyszerűen nézett ki – Emmettel és Alice-al síelés közben – egyedül Párizsban - a Diadalív szolgáltatta a hátteret ráadásként – Londonba, New Yorkban, a Grand Canyon-nál, a sydney-i Operaháznál… még a kínai Nagyfalnál is. Cullen uraság már fiatalon sokat utazott. Ellenőrző jegyek különféle koncertekről – U2, Metallica, The Verve, Sheryl Crow, a New York-i Filharmónikusok Rómeó és Júlia előadása, - milyen eklektikus válogatás! És a sarokban egy nagyon kicsi kép egy fiatal nőről… fekete és fehérben - ismerősnek tűnt – de életemre mondom, nem tudtam hova tenni. Nem Mrs Robinson… hála az úrnak.
„Ki ez?” – kérdeztem ahogy megigazítottam a ruhámat.
„Nem fontos” – morogta ahogy belebújt a zakójába és megigazította&nbsp; a nyakkendőjét.
„Felhúzhatom a cipzáradat?”
„Kérlek. Akkor miért van a táblán?”
„Tévedés a részemről. Hogy áll a nyakkendőm?” – emelte meg az állát, mint egy kisfiú. Elvigyorodtam magam és megigazítottam neki.
„Most tökéletes.”
„Mint te” – mormolta, előrehajolt és megragadott, szenvedélyesen megcsókolt.
„Jobban érzed magad?”
„Sokkal, köszönöm.”
„Az élvezet az enyém, Miss Swan.”
A vendégek a táncparketten gyülekeztek. Edward rám vigyorgott – éppen időben érkeztünk – és a sakktábla padlóra vezetett.
„És most, hölgyeim és uraim, itt az ideje az első táncnak. Dr és Mrs Cullen, felkészültek?” – Carlisle beleegyezően bólintott, karját Esme köré fonta.
„Az Első Tánc aukció hölgyei és urai, felkészültek?”
Mindannyian beleegyezően bólintottunk. Alice valaki olyannal volt, akit nem ismertem fel… hmmm, mi történt Harry-vel?
„Akkor elkezdjük – vezesd elő Sam…!”
Egy fiatal férfi pördült a színpadra meleg üdvözlő taps közepette, a mögötte levő zenekarhoz fordult, csettintett az ujjával… és a „Bőröm alá férkőztél” ismerős dallama töltötte meg a levegőt.
Edward rám mosolygott, karjába vett és táncolni kezdtünk. Oh… nagyon jól táncolt, könnyű volt követni. Vigyorogtunk egymásra, mint két hülye, ahogy körbeforgatott a táncparketten.
Beférkőztél a bőröm alá
Behatoltál mélyen a szívembe
„Szeretem ezt a dalt” – mormolta Edward lepillantva rám – „úgy tűnik, nagyon illik a helyzetünkre.” Már nem vigyorgott, sőt kimondottan komoly volt.
„Te is a bőröm alatt vagy” – feleltem – „vagy legalábbis ott voltál… egy perce.”
Elbiggyesztette a száját, de nem próbálta elrejteni, hogy jól szórakozik.
„Miss Swan” – dorgált meg csipkelődve – „fogalmam sem volt róla, hogy ilyen durva is tud lenni”.
&nbsp;„Oh… ezek csak a friss tapasztalataim… oktatásban részesültem.”
„Mindketten” – Edward újból komoly volt, és olyan volt, minta csak ketten lettünk volna és a zenekar… mintha kis külön buborékunkban lettünk volna.

~Feláldoznék bármit, amit lehet,
Azért, hogy a közeledben legyek
Dacára az éjszakából érkező figyelmeztető hangnak
Ami ismét és ismét a fülembe szól~
- - -

~Nem tudod, kis bolond, soha nem győzhetsz
Használd az eszed, ébredj rá a valóságra
De minden alkalommal, amikor megteszem,
Csak az, hogy rád gondolok
Megállít, mielőtt elkezdeném,
Mert beférkőztél a bőröm alá…~

Ahogy a dal véget ért, mindenki tapsolt. Sam az énekes kecsesen meghajolt és bemutatta a zenekarát.
„Lekérhetem?”
Felismertem a férfit, aki licitált rám az aukción. Edward vonakodva engedett át – de ő is jól szórakozott.
„Legyen a vendégem” – mormolta – „Isabella, bemutatom John Bannert. John, ő Isabella.”
A szarba! Edward rám vigyorgott és lesétált a táncparkett egyik oldalára.
„Üdvözlöm Isabella” – mondta Dr Banner simulékonyan. Kiejtése alapján angol volt.
„Helló” – hebegtem.
A zenekar újabb számba kezdett és Dr Banner a karjai közé von. Sokkal fiatalabb volt, mit ahogy elképzeltem, bár alig láttam az arcát. A maszk amit viselt, hasonlított Edwardéra.. magas volt, de nem olyan magas, mint Edward, és nem mozgott olyan könnyedséggel, mint Edward. Mit mondhattam volna neki? Miért ilyen elbaszott Edward? Ez az egyetlen dolog, amit meg akarok kérdezni tőle… de valahogy faragatlan dolognak tűnt.
„Idegesnek tűnik, Isabella” – mondta.
„Nos, Dr Banner, ön a pszichiáter. Aggódom, hogy mit tárhatok fel, így megfélemlítőnek találom önt… és valójában csak Edwardról szeretnék kérdezősködni.”
Kedvesen mosolygott.
„Először is, ez egy összejövetel, így most én nem dolgozok” – suttogta összeesküvő módon - „Másodszor, tényleg nem beszélhetek önnel Edwardról.”
„Azon kívül” – ugratott – „várnunk kell karácsonyig.”
Meglepetten kaptam levegőért.
„Ez egy orvos-vicc Isabella.”
Elpirultam zavaromban és kissé nehezteltem.
„És most beismerte azt, amit Edwardnak mondtam – hogy ön egy igen drága sarlatán” – viszonoztam az ugratást.
Dr Banner nevetve horkant fel
„Lehet valami igaza ebben.”
„Ön angol?”
„Igen. Londonból származom.”
„Hogy került ide?”
„Boldog körülmények.”
„Nem sokat árul el magáról, ugye?”
„Nincs mit elárulni. Igazán unalmas személy vagyok.”
„Ez nagyon önbecsmérlő.”
„Ez amolyan brit jellemvonás. Része a nemzeti karakterünknek,”
„Oh…”
A zene véget ért, és Edward mellettem termett. Dr Banner elengedett.
„Kellemes volt találkozni önnel, Isabella” – és elégedetten tekintett rám, vagy mi… úgy tűnt, átmentem valamilyen rejtett próbán.
„ John” - bólintott Edward a táncosom felé.
„Edward” tette ugyanazt Dr Banner, majd sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
Edward karjába vont a következő tánchoz.
„Sokkal fiatalabb, mint ahogy gondoltam” – mormoltam – „És borzasztóan tapintatlan.”
Edward félrebiccentette a fejét
„Tapintatlan?”
„Oh, igen… és mindent elmondott nekem” – ugrattam.
„Nos, akkor fogom a táskádat, mehetünk, mert biztos vagyok benne, hogy ezek után semmit nem akarsz tőlem” – mondta lágyan.
Befejeztem.
„Nem mondott nekem semmit!” – mondtam, pánikban.
Edward újból a karjai közé vont.
„Akkor élvezzük a táncot” – ragyogott rám, és megforgatott. Miből gondolja, hogy el akarok menni? Ennek nem volt semmi értelme számomra.
Még két számra táncoltunk, amikor ki kellett mennem a mellékhelyiségbe.
„Nem maradok sokáig.”
Ahogy a mosdó felé mentem, eszembe jutott, hogy a táskámat az asztalnál hagytam, úgyhogy vissza mentem a sátorba. Amikor beléptem, még ki volt világítva, bár elhagyatott volt – kivéve a sátor másik végében tartózkodó párt… akik inkább szobára mehettek volna. A táskámért nyúltam.
„Isabella?”
Egy lágy hang riasztott fel. Ahogy megfordultam, egy hosszú, fekete szatén ruhába öltözött nőt láttam. Álarca különleges volt, ami az arcát és az orrát fedte, de ugyanúgy a haját is… elbűvölő volt, finom arany ötvösmunka.
„Örülök, hogy egyedül találtalak” – mondta lágyan – „egész este beszélni szerettem volna veled.”
„Sajnálom… nem tudom, ki ön.”
Felemelte az álarcát és leengedte a haját.
A szarba! Mrs Robinson.