Carlisle
Tíz nap telt el azóta, hogy javasoltam a
családterápiát. Azóta valamelyest javultak a gyerekek közötti dolgok, de ez
leginkább annak volt köszönhető, hogy nem nagyon beszéltek egymással. Edward és
Rosalie arra sem voltak hajlandóak, hogy egy szobában legyenek, Emmett és Alice
pedig Jasperről vitáztak, ami igen csúnyán végződött, szóval most szimplán
észre sem veszik a másikat.
Ma lett volna az első alkalom a doktor úrral.
Esme és én a orvos irodája előtt várakoztunk türelmesen a gyerekek érkezésére.
Mikor újra az órára pillantottam, Esme finoman rátette a kezét a combomra:
„Itt lesznek Carlisle, szavukat adták. Edward
valószínűleg hagyta Bellát vezetni, ezért tovább tart ideérniük, - mondta
megnyugtató mosollyal -, és ismerve Emmettet és Jaspert, valószínűleg azon
fogadtak, ki tud lassabban vezetni. Mindenképp említsük meg Dr Dovernek a
fogadási mániájukat is...” . Itt már nem bírtam megállni nevetés nélkül, ahogy
Esme sem.
Ezt a boldog pillanatunkat egy hangos koppanás
zavarta meg, ahogy a dupla-ajtó szárnyai szétnyíltak, felfedve öt roppant
bosszús vámpírt és egy ijedt embert.
„Sziasztok, gyerekek. Készen álltok a
találkozásra?” - kérdeztem, azzal a reménnyel, hogy fellendíthetem a nem létező
érdeklődést. Némi morgást kaptam válaszul.
„Ne morogjatok az apátokra. És emlékezzetek, a
legjobb viselkedést várom el mindegyikőtöktől, amikor bemegyünk az ajtón. Az
apátok ebben a kórházban dolgozik, ne felejtsétek el.” Esme minden egyes arcra
külön nézett mielőtt kinyitotta az orvos irodájának ajtaját. Egyik a másik után
beballagott a szobába, fejük szinte a padlót érte. Megvártam, hogy mind bent
legyenek, csak azután léptem én is a szobába.
Íme, a semmi.
Gondoltam magamban.
Egy nagy konferenciaterembe vezettek
bennünket, ahol egy nagy ovális asztal volt középen, körülötte 12 szék. A
recepciós mondta, hogy helyezzük magunkat kényelembe, a doktor úr egy percen
belül itt lesz.
„Mi az, semmi kanapé?” kérdezte Alice
csalódottan. „Azt hittem, le kell majd feküdnünk és vallanunk.”
„Én szundítani akartam egyet...” gúnyolódott
Rosalie.
Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam
nyugodt maradni. Lesz ez még rosszabb is...
Emmett felállt és a bekeretezett diplomákat
kezdte nézegetni. Épp azt vizsgálta ami mintázata alapján Dr Dover orvosi
engedélye volt, amikor hirtelen hisztérikus nevetésbe kezdett. Egy másodperccel
később Edward általában visszafogott arca is hisztérikusan esett szét, úgy tűnt
megnézte, mit talált Emmett olyan szórakoztatónak.
„Megosztanátok ti ketten, hogy mi az ami
ennyire vicces, vagy megtartjátok magatoknak?” Próbáltam annyira érdektelennek
hangzani amennyire csak tudtam, reméltem, hogy így veszik a lapot és
lenyugodnak, mielőtt bejön az orvos és elítélne minket. Emmett levegő után
kapkodott, mielőtt pár szót kinyögött volna. „A... neve... Dr...
Dover...Benjamin...oh segítség...” Ennél a pillanatnál Japser és Bella is
megtörtek, ami csak újra beindította Emmettet.
Edwardra néztem és megkérdeztem Mi a fene
annyira vicces Edward? Úgy viselkedtek, mintha két évesek lennétek.
Edward becsukta a szemét, hogy összeszedje
magát, jól tudván, hogy elfogyott a türelmem, pedig még nem is találkoztunk az
orvossal. „Carlisle... a neve Benjamin Dover... érted...” Alice és Rosalie is
visítani kezdtek, tehát ők nyilvánvalóan értették. „Dr Ben... Dover.[1]
Nem nagyon szerethették a szülei...” És ezzel, az általában összeszedett fiam,
kiesett a székéből.
Esmere néztem, aki szintén nagyon küzdött,
hogy ne nevesse el magát abban a pillanatban. Megráztam a fejem.
„Talán jobb lenne elmennünk, ez soha nem fog
működni.” Amint kimondtam ezeket a szavakat, nyíltak az ajtók és belépett Dr
Dover, aki meghökkenve állt meg a látottak miatt.
Edward a földön terpeszkedett, Emmett a falnak
dőlve röhögött úgy, hogy az összes diploma és kép remegett, a lányok a kezeikbe
temetett arccal nevettek, Jasper pedig az oldalát fogta, képtelen volt a
beszélni. Holtra váltan ugrottam fel és nyújtottam kezet:
„Dr Dover, köszönöm, hogy fogadott minket. Ez
itt a feleségem Esme, ezek pedig... ezek a gyerekeink... egy kissé idegesek,
azt hiszem.” Ezt sikerült motyognom, próbálván megmagyarázni ezt a bizarr
viselkedésmódot.
Esme vette át az irányítást.
„Gyerekek, kérlek viselkedjetek, hogy be
tudjunk mutatni Dr Dovernek.” Egyből elhalkultak, bár Bella még mindig levegő
után kapkodott, arca elképesztően kipirosodott. A fiúk beharapták az ajkukat,
Alice pedig beleharapott az öklébe, hogy megnyugtassa magát.
„Köszönöm,” - mondta Esme és visszaült a helyére.
A gyerekek megkerülték az asztalt és
bemutatkoztak Dr Dovernek, és nyugton maradtak, amíg amikor az orvos is
bemutatkozott, hála az egeknek.
„Carlisle, elmondanád nekem, miért döntöttél a
családterápia mellett?” kérdezte Dr Dover, és érdeklődve hajolt az asztal fölé.
„Nos, a családunk igen szokatlan helyzetben
van. Az, hogy ilyen sok gyereket fogadtunk örökbe, akik nagyjából azonos
korúak, ez, mondhatni, egyedülálló problémát jelent. Öt tinédzser egy tető
alatt éveken keresztül, és a kapcsolatok időnként igen sok bonyodalmat okoznak.
Ráadásul sokat is költözködtünk, biztos, hogy az is növelte a stresszt a
családban.” Úgy éreztem, hogy túlságosan is elkalandoztam, így Esmere néztem
segítségért.
„Arra gondoltunk, ha a gyerekek beszélhetnének
egy kicsit arról, amik bántja őket, tiszta vizet önthetnének a pohárba,
dolgozhatnánk a problémákon és tovább léphetnénk. Azt hiszem, ezért vagyunk itt
doktor úr,” mondta Esme magabiztosan. A gyerekek nem voltak hajlandók se az
orvos, se egymás szemébe nézni, valószínűleg mert féltek, hogy újra kitörne a
nevetés.
Dr Dover megköszörülte a torkát miután
befejezte a jegyzetelést.
„Oké, szóval nézzük, megértettem-e a családi
dinamikát... Rosalie és Jasper, ti ikrek vagytok?” Mindketten igent intettek.
„És Emmett, Edward és Alice, ti testvérek
vagytok?” Edward bólintott mindhármuk helyett. Aztán Dr Dover Bellához fordult.
„És te Bella, te Edward barátnője vagy?” Bella
természetesen elpirult, és halkan válaszolt „Igen”. Az orvos felírt még pár
dolgot, mielőtt újra Bellára nézett.
„Szóval,” - kezdte Dr Dover - „hol kezdjük?”
Ártatlan kérdés volt ez, amit inkább csak magának motyogott, így biztos nem
várta volna, hogy válaszként öt ujj fog egyazon emberre, Edwardra mutatni.
„Mondtam, hogy ez rossz ötlet volt,” -
suttogta Edward Bellának, aki az egyetlen volt a szobában, aki nem mutatott rá
amikor az orvos feltette a kérdést.
„Miért mutattatok mindannyian Edwardra amikor
feltettem a kérdést?” - kérdezte kíváncsian Dr Dover. Tolla készen állt, hogy
leírhassa a válaszokat.
„Mert utálnak,” - mondta Edward egyszerűen,
teljesen érzelemmentesen.
„Edward, mi nem utálunk téged, de neked
problémáid vannak, lényeges problémáid, Edward,” - csicseregte Alice.
„És Alice, mit mondanál, mik Edward
problémái?” - kérdezte Dr Dover.
„Nos nézzük, bár nem vagyok szakmabeli, de a
múltban voltak öngyilkossági kísérletei, továbbá nagyon basáskodó, túlreagálja
a dolgokat, mazochista, és folytonosan szörnyetegként gondol magára, csak hogy
pár dolgot említsek...” - Alice levegővétel nélkül hadarta el Edward hibáit.
„Ne felejtsd ki a szexuális elfojtottságot,” -
szólt közbe Emmett. Edward felállt az asztaltól, azzal a szándékkal, hogy
kimegy.
„Igen drága testvérem, lehet, hogy szó van
elfojtásról, de te, te és a te párod, ti szexuálisan deviánsak vagytok!”
- Edward szemei olyan feketék voltak mint a szén, ahogy beszélt. Bella hozzá
futott, megtett minden tőle telhetőt, hogy megnyugtassa.
„Emmett, miért kell mindig ezt csinálnod vele?
Tudod, hogy nem bírja, mégis minden egyes alkalommal bele kell menned...” Még nem láttam Bellát ilyen feldúltnak
Emmett előtt. Ez nem lesz jó... Rosalie is felállt.
„Ne merészelj így beszélni a... bátyámmal,
te, te... lényegtelen kis lány.” Rosalie jól hozta ki magát, de Bella
így is vette a lapot. Megint azért sértették meg, mert ő ember volt. És most
jött Edward...
„Kérj tőle bocsánatot, Rose,” - parancsolta
Edward. Természetesen már Bella elé állt, hogy megvédje, ha kell. Mindezek
alatt az orvos megszállottan jegyzetelt... nagyszerű, már a második oldalt írta
tele.
„Ugyan srácok, nyugodjunk meg mind,” - mondta
Jasper, én pedig már kellemetlen bizsergést éreztem a gyomromban. Edward kissé
ellazult, de akkor Bella hozzá hajolt, megpuszilta, és átvette az irányítást.
Láttam, ahogy Jasper vihogni kezdett.
„Jasper Hale! Elég legyen,” - sziszegtem. Hogy
tehette ezt? Mindenkit lenyugtat, Bellát meg felizgatja, itt, az orvos előtt?
Hogy a fenébe fogom én ezt megmagyarázni? Most Bella nézett ki úgy, mint egy
szexuális deviáns! Bella újabb vörös színeket öltött magára, majd elfutott
Edwardtól és arcát az asztalba temette. Edward meg akarta nyugtatni, ezért
mellé ment, megfogta a kezét, de a szemét egy pillanatra sem vette le
Jasperről. Hallottam, ahogy Dr Dover ceruzája lelassult, így odafordultam és
megláttam riadt arcát.
„Oké, ez jó kis szóváltás volt... Edward,
mivel te voltál a középpontjában, nem bánod, ha felteszek néhány kérdést azzal
kapcsolatban amit a testvéred mondott?” Dr Dover hangja óvatos volt. Érezte, ha
túl messzire megy, Edward kimenne, és nem is jönne vissza. Ebben igaza volt.
Kérlek Edward? Csak adj neki egy
lehetőséget... a kedvemért? Gondoltam magamban.
Hallottam, ahogy Edward egy mély lélegzetet vett.
„Mit akar tudni?” Hangja halkabb volt, mint
vártam. A gyerekek közül Edwardnak lesz a legnehezebb megnyílnia.
„Igaz az, hogy megpróbáltál öngyilkos lenni?”
Bella felkapta a fejét a kérdésre, szemében könnyek csillogtak.
„Igen.”
„Mikor történt?”
„Nagyjából négy hónapja.”
„Elmondanád mi történt, mi vitt rá?” Dr Dover
nem engedett a dologból... Bella szemei tágra nyíltak, láttam, ahogy Edward
kezét simogatta, és figyelte őt nagyon közelről. Edward Rosaliera meredt, csak
az Isten tudta, mi járt a lány fejében, aztán láttam, ahogy Edward szája széle
megrándult egy kissé.
Edward... Csak
erre tudtam gondolni, mielőtt beszélni kezdett.
„Az egész egy félreértés volt. Már jól vagyok
és nem áll szándékomban meghalni, soha.” Most meg viccelődik? Ez rossznak
ígérkezett, Edward soha nem viccelődik.
„Edward, nehezen hiszem el, hogy teljesen jól
vagy, azután, hogy annyi bánat ért, hogy majdnem elvetted magadtól az életed.
Miért akartad megölni magadat?” Tiszta lappal várakozott Edward öngyilkossági
okainak válaszával.
Edward szünetet tartott, Rosalie és Alice
kényelmetlenül fészkelődtek a székükben. Az orvos felfigyelt a
feszélyezettségükre és leírt valamit. Rosalie már nem bírta tovább Edward hideg
nézését és kifakadt „Bella hibája volt! Miatta akarta megölni magát”.
Nagyszerű...
Bella levegő után kapott, Edward
elmosolyodott, ami nem éppen az a reakció volt amire számítottam, Alice
felsikoltott, fejét Jasper vállába temette. Emmett csak a fejét rázta Edward
irányába, figyelmeztetés céljából.
„Sajnálom, az én hibám volt. Az egész az én
hibám volt, hogy meg akarta ölni magát és soha ezt soha nem fogom elfelejteni.
De mentem, hogy megmentsem, emlékszel Rosalie? Én voltam az, aki egy darabban
hozta vissza,” mondta Bella a könnyeivel küszködve.
„Edward?” Dr Dover közelről figyelte, próbálta
leolvasni a reakcióit az arcáról. Edwardnak volt a legjobb pókerarca a
családban, szóval az orvos semmire nem fog rájönni, hacsak nem maga Edward adja
fel.
„Az egész egy félreértés volt, mint már
mondtam. Igen, próbáltam megölni magam, de csak azért, mert azt hittem, hogy
Bella halott volt, és nélküle nem tudtam volna tovább élni.” Az igazat mondta,
és ez jó volt. Ajkai újra megrándultak, valószínűleg az orvos elméjét próbálta
olvasni, és felkészülni a következő kérdésre adandó válaszára.
„Szóval mi volt az a félreértés amire utalsz?”
- kérdezte az orvos.
„A húgaim hazudtak, azt mondták, hogy Bella
meghalt, tehát igazság szerint az ő hibájuk, hogy próbáltam megölni magam.”
Edward ezt annyira tényszerűen mondta, hogy legszívesebben megfojtottam volna.
Bella szinte sokkot kapott, Emmett, Jasper,
Rosalie és Alice felugrottak és kiabáltak Edwardra, aki csak ült nyugodtan a
székén, mosolyogva. Tényleg mosolygott.
Az orvos kezei csak úgy repültek a papíron,
ahogy próbálta leírni a jelenetet, ami lejátszódott előtte...
Esme eltakarta a száját, ahogy felém hajolt és
azt suttogta „Carlisle, mégis mit gondoltunk? Ha nem lennék már halott, akkor
most biztos meghalnék szégyenemben.” Arcán enyhe mosoly volt míg beszélt.
„Hála az égnek az orvos-páciens
titoktartásért,” - vicceltem. Mikor felnéztem láttam, hogy Alice már a széken
állva hadonászott az ujjával Edward felé.
„Talán már elfelejtetted, hogy Bella a te
hibád miatt állt azon a sziklán? Te vagy az, aki elhagyta, összetörve a
szívét.” Alice szavai Edwardot és Bellát is mardosták. Mindkettejüket megrázta
annak a sötét időnek az emléke, amikor mindketten olyan szerencsétlenek voltak.
Edward viszont hamar összeszedte magát.
„Csak ne felejtsük el, hogy miért is mentem
el, elvégre Jasper volt az, aki meg akarta ölni őt a szülinapján, emlékeztek?
Én csak próbáltam őt biztonságban tudni!” Jasper elkomolyodott hibájának
említésére. A bűntudat hulláma mindenkit elkapott, melynek eredményeként mind
lehiggadtak és leültek. Bella átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja Jasper
kezét.
„Tudod ugye, hogy azt már megbocsátottam?”
Igazán különleges lány volt, Edwardnak nagy
szerencséje volt vele. Jasper visszamosolygott rá és bólintott. Most a
megkönnyebbülés lepte el a szobát, ahogy mindenki egyszerre fújta ki a levegőt.
Dr Dover kábultan rázta a kezét, ami már
biztos begörcsölt a sok körmöléstől. Csendben ültünk, amíg átfutotta a
jegyzeteit, biztosra akart menni, hogy megértette a leglényegesebb információt.
„Csak hogy biztos legyek abban, hogy mindent
megértettem-e. Négy hónapja Edward próbálta megölni magát, mert azt hitte, hogy
Bella meghalt. Ez egy téves hír volt, amit a két lány mondott, mert így is
hitték amikor ezt mondták, igaz?” Mindenki igent motyogott.
„Bella valahogy megmentette és most boldogok.
És azért nem voltak boldogok, mert Edward elhagyta Bellát, hogy biztonságban
tudja, miután Jasper próbálta megölni őt a születésnapján. De Bella ezt
megbocsátotta neki. Ez így nagyjából pontos?” Dr Dover a reakcióinkat figyelte.
Mind a nyolc fej egyetértően bólintott. Az orvos mély lélegzetet vett és
felkapta a telefont. „Stephenie, kérem törölje a következő három találkozót, ez
el fog tartani egy ideig.”
