Taylor nyitva tartotta az ajtót, amíg beszálltam a
hátsó ülésre. Kerültem a szemkontaktust. Zavarban voltam, szégyelltem magam –
teljes csőd. Azt reméltem, kihúzhatom Edwardot a fényre… de a feladat
bebizonyította, milyen gyenge képességeim vannak. Elszántan próbáltam
érzelmeimet kordában tartani. Ahogy előre haladtunk a Negyedik sugárúton, vakon
bámultam ki az ablakon, és tettem szörnyűsége lassan elhatolt tudatomig…
A szarba – elhagytam őt
Az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem. Az
egyetlen férfit, akivel együtt aludtam… és a védőgát áttört… a könnyek
kéretlenül és alkalmatlanul folytak végig arcomon. Gyorsan letöröltem
őket az ujjaimmal, közben napszemüveg után kutattam a táskámban. Ahogy
megálltunk egy piros lámpánál, Taylor egy vászon zsebkendőt nyújtott hátra… szó
nélkül, felém sem nézve. Hálásan vettem el.
„Köszönöm” – dadogtam. Ez a kis, diszkrét kedvesség
volt a vesztem… Hátradőltem a luxus bőrülésen és bőgtem.
A lakásunk fájóan üres volt és barátságtalan. Nem
laktunk még itt elég ideje, hogy otthonomként tekintsek rá. Egyenesen a
szobámba mentem, az ágyam végében egy leengedett helikopter-léggömb lebegett…
Echo Charlie… pont úgy nézett ki, mint én. Mérgesen elszakítottam a
tartófonalat, amivel az ágy rácsához kötöttem, és magamhoz öleltem… Oh – mit
tettem…? Ledőltem az ágyra ruhástól, cipőstől és ordítottam… a fájdalom
kibírhatatlan volt… a fizikai és a lelki is… metafizikai… mindenhol ott volt,
csontomig hatolt…Nyomorúság… igen, ez a nyomorúság – és én okoztam ezt magamnak
– és valahol mélyen egy kéretlen gondolat jött benső istennőmtől; szájából
morgás tört fel… a nadrágszíj okozta fizikai fájdalom nem hasonlítható ehhez a
… pusztításhoz. Összekuporodtam, kétségbeesetten markolva a lapos
fólia-ballont és Taylor zsebkendőjét, és megadtam magam a fájdalomnak.
Túléltem az Edward Utáni Második Nap-ot és az első
munkanapomat. Jóleső kizökkentés volt… az idő elrepült az új arcok ködében, a
tennivalók között és Mr. James Smith révén. Lemosolygott rám, sötétkék szemével
hunyorgott és áthajolt az asztalomon.
„Kitűnő munka Bella… azt hiszem, jó kis csapat
leszünk.”
Szándékosan vidámkodott velem.
Valahogy én is vigyorgásra állítottam az ajkaimat
és látszólag mosolyogtam.
„Nos, most elmegyek, ha egyetértesz” – mormoltam.
„Persze, 5:30 van. Holnap találkozunk.”
„Viszlát, James.”
„Viszlát, Bella.”
Felvettem a táskámat, vállamra vetettem a
kabátomat, és kimentem az ajtón. Seattle friss esti levegőjén mély, nagy
levegőt vettem. Nem töltötte ki a mellemben levő ürességet, ami vasárnap reggel
óta ott volt. A buszmegállóhoz mentem… autó nélkül élni Amerikában… nem igazán
jó dolog. Talán megengedhetek magamnak egy új autót… Gyanítom, ő túlságosan
nagylelkű volt a csekk kiállításakor… a gondolat keserű ízt hagyott a számban,
de elhessegettem, megpróbáltam elmémet olyan üresen tartani, amennyire csak
bírtam… nem akartam újból sírni – főleg nem az utcán.
A lakás üres volt. Hiányzott Rose. Bekapcsoltam a
tv-t, legalább kitöltötte valami zaj az ürességet – látszattársaságként, akire
nem hallgattam, nem figyeltem. Leültem és bambán néztem… teljesen zsibbadt
voltam. Amikor a bejárati ajtó telefonja csöngött, szívem ugrott egyet. Ki
lehet? Megnyomtam a gombot.
„Küldemény Miss Swan-nak” – unott, testetlen hang
válaszolt. Elöntött a csalódottság. Kedvetlenül mentem le, ahol egy fiatal
férfi állt nagy kartondobozt támasztva a bejárati ajtóhoz, és rágózott.
Aláírtam a csomagszállítót és felvittem a dobozt… hatalmas és meglepően könnyű
volt. A dobozban két tucat hosszú szárú fehér rózsa volt, és egy kártya.
Gratulálok első munkanapodhoz.
Remélem jól telt.
Köszönöm a vitorlázógépet, nagyon kedves gondolat
volt tőled.
Asztalom díszhelyén áll.
Edward
Csak bámultam a gépelt kártyára. Semmi kétség, a
titkára küldte… Edwardnak nem sok köze van az egészhez. Ez fájó gondolat volt.
Bámultam a rózsákat – gyönyörűek. Kötelességtudóan indultam a konyhába, váza
után kutatni.
És a szokás kezdett formát ölteni. Felkelés, munka,
sírás, alvás… valahogy… az álmaimból nem tudtam kiűzni Edwardot. Zöld égő
szemek… elveszett tekintete, haja, simán, fénylően, és a zene… a sok zene – nem
tudtam többé zenét hallgatni. Elővigyázatosan elkerültem, került, amibe került.
Még a reklámok csilingelése is borzongatott. Nem beszéltem senkihez. Még
anyámat sem hívtam fel… sőt, Charlie-t sem.
Egyáltalán nem volt kedvem a céltalan
beszélgetéshez és a pletykálkodáshoz… nem, egyáltalán nem akartam egyiket sem.
Bezárkóztam a magam világába… Egy feldúlt, háború dúlta világba, ahol semmi nem
termett és a láthatár sivár… igen, ez voltam én. Személytelenül vettem részt a
munkahelyem életében… ez volt minden. Ha anyámmal beszéltem volna, tudom, még
jobban összetörtem volna – és nem volt már semmim, ami jobban összetörhetett
volna.
Az evés kimondottan nehéz volt… Szerdán ebédre
sikerült megennem egy pohár joghurtot és ez volt az első dolog, amit péntek óta
ettem. Eddig könnyű kávén és diétás kólán éltem. A koffein hajtott, de
idegessé is tett. James elkezdett zavaróan érdeklődni irántam, személyes
kérdésekkel zaklatott. Mit akart? Udvarias voltam, de tartani akartam
tőle a kötelező távolságot.
Leültem és átkutattam a felhalmozódott levelezést,
és hálás voltam a szolgai munkáért. Megszólalt az e-mail jelző hang a gépemen,
gyorsan megnéztem, kitől érkezett levelem… szent baszás…e-mail
Edwardtól. Oh… ne, ne itt… ne a munkahelyemen….
Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009, június 10 14:05
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Bocsáss meg, hogy munka közben alkalmatlankodok. Remélem
rendben zajlik minden. Megkaptad a virágokat?
Megjegyzem, holnap lesz a barátod kiállításának
megnyitója, és biztos vagyok benne, még nem vettél autót. Mindennél boldogabb
lennék, ha elvihetnélek – bár te is ezt akarnád.
Tudasd velem.
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc
Könnyek tolultak a szemembe… sietősen felálltam az
asztalomtól és kimentem a mosdóba, elrejtőztem az egyik fülkében… Jake
kiállítása, a szarba, elfeledkeztem róla… pedig megígértem neki, hogy elmegyek…
Edwardnak igaza van, hogy fogok eljutni oda? Megfogtam a fejemet. Miért nem
telefonált Jake? És belém vágott a gondolat – miért nem telefonált senki?
Annyira… távol voltam… észre sem vettem, hogy a telefonom csendben maradt. Oh,
milyen hülye vagyok! Még mindig át van irányítva a másik készülékre… Francba… Edward
biztos fogadta a hívásaimat – már, ha nem dobta ki egyből a készüléket. Honnan
szerezte meg az e-mail címemet? Persze – tudja a cipőméretemet, egy e-mail cím
megszerzése nem jelent neki túl nagy problémát.
Vajon láthatom őt újra? Ki fogom bírni? Akarom
egyáltalán látni? Becsuktam a szemem, hátrahajtottam a fejem, ahogy a fájdalom
keresztülszáguldott rajtam…. Persze, hogy ki fogom bírni… talán… talán meg
tudom neki mondani, hogy megváltozott a véleményem…nem, nem, nem… nem tudok
együtt lenni valakivel, aki fájdalmat okoz nekem, hogy kielégülést szerezzen
magának… valakivel, aki nem tud szeretni engem. Képek száguldottak át elmémen:
a vitorlázórepülés, kezünk egymásba fonódása, sötét, tűnődő szexi tekintete,
ahogy megcsókolt, a fürdő, kedvessége… humora…hiányzott. Négy napja már…
négy nap pokol. Szorosan magam köré fontam karjaimat. Nagyon hiányzott, persze,
hogy hiányzott, hiszen szerettem… igazán egyszerű. Mennyi ideig fogom ezt
érezni? Ez a purgatórium.
Össze kell szednem magam. Isabella Swan,
munkahelyen vagy! De el akarok menni Jake kiállítására… és ha mélyen
magamba tekintek – látni akarom Edwardot. Mélyet lélegeztem és visszamentem az
asztalomhoz.
Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:25
Címzett: Edward Cullen
Szia Edward
Köszönöm a virágokat, gyönyörűek.
Igen, elfogadom a segítséget.
Köszönöm
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő,
SIP
Ellenőriztem a telefonomat, és tényleg át volt még
irányítva. Mivel James megbeszélésen volt, gyorsan felhívtam Jake-t.
„Helló, Jake…Bella vagyok.”
„Helló, ismeretlen.” – hangja meleg és telve
örömmel, majdnem elég volt ahhoz, hogy újból kibillenjek az egyensúlyomból.
„Nem beszélhetek hosszan – hány órára kell ott
lennem a kiállításod megnyitóján?”
„Tényleg jössz?” – izgatottnak tűnt.
„Igen, természetesen” – mosolyogtam – első őszinte
mosolyom négy nap alatt – ahogy elképzeltem széles vigyorát.
„7:30.”
„Akkor találkozunk. Isten áldjon, Jake…”
„Szia, Bells.”
Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:27
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Hány órakor mehetek érted?
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc
Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:32
Címzett: Edward Cullen
Jake kiállítása 7:30-kor kezdődik.
Milyen időpontot javasolsz?
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő,
SIP
Feladó : Edward Cullen
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10 14:34
Címzett: Isabella Swan
Kedves Isabella
Portland eléggé messze van. 5:45-kor megyek érted.
Várom a találkozást.
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc
Feladó : Isabella Swan
Tárgy : Holnap
Dátum: 2009. június 10. 14:38
Címzett: Edward Cullen
Találkozunk akkor.
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő,
SIP
Oh, istenem… találkozni fogok Edwarddal, és négy
napja először éreztem, hogy a lelkem összeáll… megengedtem magamnak, hogy
eltűnődjek azon, hogy érzi magát Edward. Hiányoztam neki? Valószínűleg nem
annyira, mint ő nekem. Talált magának egy szolgálót… de honnan is szerzi be őket?
A gondolat fájt, úgyhogy gyorsan elhessegettem. A halom levelezésre néztem,
amit ki kellett válogatnom James részére – és nekiálltam. Azon az éjszakán csak
hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, megpróbáltam aludni. Ez volt az első
alkalom, hogy nem sírtam magam álomba. Képzeletemben láttam Edward arcát, ahogy
utoljára láttam…amikor eljöttem a lakásából. Elgyötört arca kísértett. Eszembe
jutott, hogy nem akarta, hogy eljöjjek… ami furcsa volt… minek maradtam volna,
amikor a dolgok holtpontra jutottak? Mindketten a saját álláspontunkat védtük…
az én félelmem a büntetéstől…az ő félelme.. mitől is?… a szerelemtől…?
Oldalamra fordultam, megöleltem a párnámat, elöntött a túláradó szomorúság… azt
gondolja, nem érdemli meg a szeretetet… hogy érezhet így? Gondolataim
virradatig gyötörtek, amikor is kimerült, gyötrő álomba merültem.
A nap álmosan telt… csak telt… és James szokatlanul
figyelmes volt. Gyanítottam, hogy Rose szilvakék ruhája és a fekete magas sarkú
cipő tehetett róla, amit Rose szekrényéből kölcsönöztem. Tényleg, el kellene
mennem néhány ruhát vásárolni az első fizetésemből. A ruha bővebb volt most
rám, mint előzőleg… megpróbáltam nem tudomásul venni. Végül, 5:30-kor felvettem
a kiskabátomat és a táskát… igen ideges voltam.
„Randid van ma este?” – kérdezte James, ahogy
elhaladt az asztalom mellett kifelé menet.
„Igen…Nem. Nem igazán.”
Felhúzta a szemöldökét, kíváncsisága érezhetően
felébredt.
„Udvarló?”
Elpirultam.
„Nem, barát… volt udvarló.”
„Nos, talán holnap eljöhetnél velem munka után egy
italra. Ragyogó heted volt, Bella. Megünnepelhetnénk.” – mosolygott rám és
valamilyen ismeretlen érzelem futott át vonásain. Kezét zsebre tette és a dupla
ajtó felé ballagott. Elgondolkodva néztem utána… jó ötlet a főnökkel együtt
inni? Megráztam a fejem… Előttem az este, amin Edwarddal együtt kell
átvergődnöm… hogy fogom megtenni? Berohantam a mosdóba egy utolsó tatarozásra.
A mosdó nagy tükrében hosszú kemény pillantást
vetettem magamra. Szokásosan sápadt voltam… sötét karikák övezték nagy
szemeimet. Komoran… kísértetiesen néztem ki. Jesszusom, bár tudnám, hogy kell
kisminkelni magam. Egy kis szempillafestéket és szemkihúzót tettem magamra
megcsipkedtem az arcomat, azt remélve, hogy némi színt kapok ezáltal.
Megigazítottam a hajam, így mesterkélten omlott a vállamra, mély levegőt
vettem… ennyi elég lesz.
Átmentem a folyosón, mosolyogtam és intettem a
recepciónál álló Claire-nek… azt hiszem, vele barátok leszünk. James
Victoriával társalgott. Ahogy az ajtó felé mentem, szélesen mosolyogva
odasietett és kinyitotta nekem.
„Csak utánad, Bella” – mormolta.
„Köszönöm” – mosolyogtam zavartan.
S odakint Taylor állt, rám várva… kinyitotta az
autó ajtaját. Habozva néztem James-re, aki utánam jött. Kiábrándultan
nézett a Mercedesre. Megfordultam, beültem hátulra, és ott ült ő – Edward
Cullen, szürke flanel öltönyében, nyakkendő nélkül… fehér ing, nyitott gallér,
zöld, ragyogó szemek…kiszáradt a szám. Olyan… tündöklően nézett ki, kivéve,
hogy… az ábrázata savanyú volt.. oh, ne.
„Mikor ettél utoljára?” – förmedt rám, amíg Taylor
becsukta mögöttem az ajtó.
Oh, a szarba.
„Hello, Edward, örülök, hogy találkoztunk.”
„Nem vagyok kíváncsi a csípős szádra most.
Válaszolj” – lángolt a szeme.
Szent szar.
„Ööö… ebédidőben ettem egy joghurtot. Oh – és egy
banánt.”
„Mikor étkeztél utoljára rendesen?” – kérdezte
fanyarul.
Taylor beült a vezetőülésbe, és becsatlakoztunk a
forgalomba.
Felnéztem, James integettt nekem, bár az, hogy
miképp láthatott az elsötétített üvegen keresztül engem, nem tudom.
Visszaintettem.
„Ki az?”
„A főnököm.”
Felpislantottam Edwardra, száját összepréselte.
„Nos, mikor ettél utoljára?”
„Edward, ez nem a te gondod” – suttogtam,
rendkívüli módon bátran.
„Bármit csinálsz, az érdekel engem… mondd meg.”
Nem, nem a te…Oh…
felmordultam mérgemben és égnek emeltem a szemeimet. Összehúzott szemmel nézett
rám. És hosszú idő óta először nevetni szerettem volna…erősen próbáltam
elnyomni a kuncogást, ami bugyborékolva tört fel… Edward arca ellágyult.
Küzdöttem, hogy komoly maradjak, és akkor megláttam egy apró mosolyt feltűnni
gyönyörűen formált ajkain.
„Nos?” – kérdezte sokkal lágyabban.
„Pasta alla vongole… múlt pénteken” – mormoltam.
Becsukta a szemét, láttam a dühöt… vagy talán a
megbánást…az arcán átszáguldani.
„Látom…” –mondta, hangja érzelemmentes volt.
„Legalább 10 kilót fogytál azóta, úgy látom.
Kérlek, egyél, Isabella.” – és ez tényleg kérés volt.
Lenéztem az ölemben összefont ujjaimra. Miért érzem
mindig úgy magam, mint egy megtévedt gyerek, miatta?
Megmozdult…felém fordult.
„Hogy vagy? – kérdezte, hangja még mindig lágyan
szólt.
Nos…Igazán szarul… nagyot nyeltem.
„Ha azt mondanám, jól vagyok, hazudnék.”
Hallottam, hogy élesen szívja be a levegőt.
„Ezzel én is így vagyok” – mormolta és belekotort a
hajába.
„Hiányoztál” – tette hozzá.
Majdnem felnyögtem… és ő átnyúlt és megveregette a
kezemet… Oh ne…
„Edward.. én…”
„Bella, kérlek… beszélnünk kell.”
Oh, ne… megint sírni fogok...
ne….
„Edward… én… kérlek… én nagyon sokat sírtam…”
„Oh… baby, ne” – magához húzta a kezemet és mielőtt
észre vettem volna az ölében ültem, karjait körém fonta, orrát a hajamba fúrta…
„Nagyon hiányoztál, Isabella” – lehelte.
Küzdeni akartam… hogy fenntartsak némi távolságot
közöttünk…de karjai átöleltek… a melléhez szorított. És én elaléltam… oh… ez
az a hely, ahol lenni akarok. Fejemet rátámasztottam és ő többször
megcsókolta a fejem tetejét. Itt vagyok jó helyen. És rövid időre megengedtem
magamnak azt az elképzelést, hogy minden rendben lesz… és ez megnyugtatta
a lelkemet.
Taylor túl hamar állt meg, és még mindig a városban
voltunk.
„Gyere” – emelt fel Edward az öléből
–„Megérkeztünk.”
Mi? Csodálkozva néztem Edwardra.
„Helikopter leszállópálya – az épület tetején”
Oh… természetesen… Echo Charlie. Taylor kinyitotta
az ajtót és én kiszálltam. Közben melegen rám mosolygott, mindjárt biztonságban
éreztem magam öreguras kinézetétől. Visszamosolyogtam rá.
„Vissza kéne adnom a zsebkendőjét.”
„Tartsa meg, Miss Swan, a legjobb kívánságaimmal
együtt.”
Elpirultam. Edward megkerülte az autót és megfogta
a kezem. Kötekedően nézett Taylorra, aki közömbösen nézett vissza rá, semmit
nem elárulva.
„Kilencre?” – mondta neki Edward.
„Rendben, uram.”
Edwad helybenhagyólag bólintott, megfordult és
átvezetett az ajtókon egy hatalmas előcsarnokba. Élveztem, hogy hatalmas keze
körülöleli az enyémet… Hosszú, gyakorlott ujjai az enyémekre hajlottak… éreztem
az ismerős vonzást… vonzódtam, Ikarosz az ő napjához… már megégtem egyszer, és
újra itt vagyok. A lifthez érve megnyomta a hívógombot… fellestem rá, arcán az
a titokzatos félmosolya játszott. Ahogy kinyílt az ajtó, legnagyobb
csalódásomra elengedte a kezem, és betuszkolt a liftbe. Az ajtó becsukódott,
megkockáztattam egy második pillantást. Lebámult rám, zöld szemei égtek, és
újra ott volt megint a levegőben közöttünk… az elektromos szikrázás…
tapinthatóan… akár meg is ízlelhettem volna, lüktetett közöttünk… vonzott
bennünket egymáshoz. Oh, istenem… gyengén ziháltam ahogy
sütkéreztem zsigeri, ősi vonzásának intenzitásában.
„Én is érzem” – mondta lágyan, szemei a mély
érzelemtől elfelhősödtek. Vigasztalan, halálos vágy tört fel ágyékomban.
Edward megpaskolta a kezemet, ujjperceimet
dörzsölgette hüvelykujjával – minden izmom finoman megfeszült mélyen a
hasamban… Szent tehén… Hogy tud még mindig így hatni rám?
„Kérlek, ne harapdáld az ajkadat, Isabella” –
suttogta
Felnéztem rá, elengedve az ajkamat… kívánom őt… itt
és most, a liftben. Hogy is ne tenném…?
„Tudod, hogy hat ez rám” – mormolta.
Oh, még mindig hatok rá… Benső
istennőm felriadt öt napos duzzogásából.
A liftajtó hirtelen kinyílt megszakítva a bűbájt,
és a tetőn találtuk magunkat… fújt a szél, és kabátom ellenére fáztam. Edward
körém fonta karját, oldalához húzott, és sietősen mentünk oda, ahol Echo
Charlie állt Rotorjai lassan forogtak a felszállópálya közepén.
Magas, szőke, szögletes állú, fekete ruhás férfi
ugrott ki a helikopterből, fejét lehúzva szaladt felénk. Kezet rázott
Edwarddal, átkiabált a rotor zaján.
„Útra kész, uram. Teljesen az öné!”
„Minden ellenőrzést elvégzett?”
„Igen, uram.”
„8:30-ra jön érte?”
„Igen, uram.”
„Taylor az épület előtt várja.”
„Köszönöm, uram. Biztonságos repülést Portlandba.
Asszonyom.” – tisztelgett nekem is.
Edward bólintott és anélkül, hogy elengedett volna,
lehajolt és a helikopter ajtajához vezetett.
Amikor bent voltunk szilárdan bekötözött a
hevederekbe, a csatokat erősen megszorítva. Sokatmondóan pillantott rám azzal
a titokzatos mosolyával…
„Ez a helyeden fog tartani” – mormolta - „Meg kell
mondanom, tetszik ez a heveder rajtad. Ne nyúlj semmihez”
Mélyen elpirultam ahogy mutatóujjával végigsimított
az arcomon, mielőtt a fejhallgatót a kezembe adta. Meg szeretnélek érinteni,
de nem fogod megengedni nekem, néztem rá sötéten. Azonkívül, annyira
meghúzta a csatokat, hogy mozdulni sem tudtam. Beült az ülésébe, becsatolta
magát, amíg végigment a repülés előtti ellenőrzésen.
Olyan… hozzáértő. Annyira csábító. Feltette a
fejhallgatóját, megbillentett egy kapcsolót, a rotor süketítően felpörgött.
Felém fordult, rám nézett.
„Kész vagy, baby?” – hallottam hangját a
fejhallgatóban.
„Igen.”
Rám vigyorgott… azzal a kisfiús vigyorával – wow –
nem láttam már jó régóta.
„SeaTac torony, itt Echo Charlie – Charlie, Hotel
Echo, indulásra kész Portland felé, PDX-en. Kérem, nyugtázza, vége.”
„Echo Charlie, indulhat. Sea Tac a kapcsolata,
repüljön 12 000 lábra, délnyugat 75 fok irányba. Szélsebesség 165, vége.”
„Értettem, torony, Echo Charlie indul, vége és
kilép.” – megbillentett két gombot , megragadta a botkormányt és a
helikopter lassan és lágyan felszállt az esti égbe.
Seattle és a gyomrom elmaradt tőlünk… és olyan sok
látnivaló volt.
„Leelőztük a hajnalt Isabella… és most a
sötétedést” – jött a hangja a fejhallgatóból. Felé fordultam, lenyűgözötten
tátottam el a számat. Hogy is van az, hogy ennyire romantikus dolgot is tud
mondani? Rám mosolygott és nem tudtam megállni, szégyenlősen visszamosolyogtam…Mit
akar ez jelenteni?
„Nos, ami azt illeti az esti nap… most többet
fogunk látni” – mondta. Körülnéztem. Amikor utoljára Seattle-ba repültünk,
sötét volt…oh istenem - a látvány… szó szerint földön kívülien látványos…
fel a legmagasabb épületek között… magasabbra, még magasabbra.
„Az ott az Escala” – mutatott az épület felé.
„A Boeing pedig ott van – és épp most láthatod
a Space Needle-t.”
Kinyújtottam a nyakam.
„Még soha nem voltam ott.”
„Elviszlek – ehetünk is ott.”
Mi?
„Edward… mi szakítottunk.”
„Tudom. Attól még elvihetlek. És megetethetlek.” –
bámult rám.
Megráztam a fejem felé, és elpirultam.
„Nagyon gyönyörű idefenn… köszönöm” – a minél
kevesebb szembeszegülés mellett döntöttem.
„Lenyűgöző, ugye?”
„Lenyűgöző, hogy ezt megteheted.”
„Oh, hízeleg, Miss Swan… de én sok tehetséggel
megáldott ember vagyok.”
„Erről teljesen meg vagyok győződve, Mr Cullen.”
Felém fordult és rám vigyorgott, és az utóbbi öt
napban először ellazultam... egy kicsit. Talán nem is lesz olyan rossz.
„Milyen az új munkád?”
„Jó, köszönöm. Érdekes.”
„Milyen a főnököd?”
„Oh… megfelelő.”
Hogy mondhatnám meg Edwardnak, hogy James egy kissé
kényelmetlenné vált?
Edward hirtelen felém fordult és mereven rám bámult
.
„Mi a baj?” – kérdezte.
„Nos… a nyilvánvalón kívül, semmi.”
„Nyilvánvaló?”
„Oh, Edward, néha olyan nagyon nehéz felfogású
vagy.”
„Nehéz felfogású…én? Nem vagyok biztos benne, hogy
méltányolom a hangnemét, Miss Swan.”
„Nos, ne tedd.”
Szája mosolyra húzódott.
„Hiányoltam azt a csípős szádat” – mormolta.
Levegőért kaptam… hiányoztál… te egészen – nem
csak a szád… akartam mondani. De csendben maradtam. Kibámultam az
üvegakváriumból, ami az Echo Charlie eleje volt, ahogy tovább haladtunk dél
felé. A sötétedés a jobb oldalunkon volt… a nap alacsonyan állt a
horizonton, nagy, tüzes narancssárga, és én megint Ikarosz voltam… túl közel
repültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése