„Ő most...?” - kaptam levegő után, képtelenül
arra, hogy befejezzem a mondatot. Tágra nyílt szemekkel és rémülten néztem
Ryant. Alig tudtam rávenni magamat, hogy a hasán fekvő alakra nézzek. A szívem
őrülten zakatolt, a fülemben hallottam a saját pulzusomat. A véremben keringő
alkohol csak erősített a hangon.
„Nem, asszonyom, csak kiütöttem.”
Megkönnyebbülés futott át rajtam. Köszönöm,
Istenem.
„És ön?” - kérdeztem, Ryant bámulva. Rájöttem,
hogy nem is tudom a keresztnevét. Úgy zihált, mint aki éppen lefutott egy
maratont. Letörölt a szája sarkáról egy vércseppet, és látszott, ahogy a helyén
egy véraláfutás kezdett kialakulni.
„És Gail? Mrs Cope?” - oh, ne... ő jól van?
Bántották?
„Itt vagyok, Bella” - szólalt meg Mrs Cope a
hátam mögött. Gyorsan magam mögé pillantottam, láttam, ahogy hálóruhában és
köntösben volt, a haja kiengedve, az arca hamuszínű, a szemei tágra nyíltak...
mint az enyém, képzeltem el.
„Ryan ébresztett fel. Ragaszkodott, hogy vele
jöjjek” - mutatott maga mögé, Taylor irodája felé.
„Én jól vagyok. Ön is jól van?” - kérdezte egy
levegővel.
Gyorsan biccentettem, és rájöttem, hogy talán
épp akkor jött ki a pánikszobából, amely közvetlenül Taylor irodájából volt
elérhető. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar szükség lesz rá? Edward ragaszkodott
a megépíttetéséhez, nem sokkal az eljegyzésünket követően – és én még a
szemeimet forgattam emiatt. Most, hogy láttam Gailt a folyosón, hálás voltam az
előrelátásáért.
Az előcsarnok felé vezető ajtó nyikorgása
vonta el hirtelen a figyelmemet. Leesett a pántjairól. Mi a bánat történhetett
vele?
„Egyedül volt?” - kérdeztem Ryant.
„Igen, asszonyom. Nem állna itt, ha nem lett
volna, biztosíthatom” - válaszolt, enyhe sértődöttséggel a hangjában.
„Hogy jutott be?” - folytattam, nem figyelve a
hangnemre.
„A teherlift aknáján át. Fene bátorság kellett
hozzá, asszonyom.”
Ránéztem James összeroskadt alakjára.
Valamiféle egyenruhát viselt – védőruha-kezeslábast, talán.
„Mikor?”
„Körülbelül tíz perce. A biztonsági kamerával
vettem észre. Kesztyűt viselt... ez furcsa így augusztusban, asszonyom.
Felismertem, és úgy döntöttem, engedélyezem neki a belépést. Ezúton tudtam,
hogy elkaphatjuk. Ön nem volt itt, asszonyom, és Gail is biztonságban volt,
szóval úgy döntöttem, most vagy soha” - Ryan megint nagyon elégedett volt önmagával,
de Stuart haragosan vonta össze a szemöldökét.
Kesztyűt? A
gondolat megzavart, és még egyszer végigmértem Jamest. Igen, barna bőrkesztyűt
viselt. Ijesztő.
„És most?” - fújtam ki magam, próbáltam nem
engedni, hogy elterelődjenek a gondolataim.
„Hívni kell a rendőrséget és a mentőket, hadd
tegyék a dolgukat. Először azonban meg kell tenni pár óvintézkedést” -
válaszolt Ryan.
„Óvintézkedést?”
„Ha felébredne” - Ryan idegesen nézett
Stuartra.
„Mire van szükségük?” - kérdezte Mrs Cope és
előrelépett. Visszanyerte a szokásos tartását.
„Valamire, amivel megkötözhetjük – madzagra,
kötélre” - válaszolt Ryan.
Kábelkötegelő.
Elvörösödtem, ahogy az előző éjszakai emlékek ellepték gondolataimat.
Reflexszerűen megdörzsöltem a csuklómat és gyorsan lepillantottam rájuk. Nem,
nincs rajtuk horzsolás. Jó.
„Nekem van valamim. Kábelkötegelőm. Az jó
lesz?”
Minden szem felém fordult.
„Igen, asszonyom. Tökéletes” - mondta Stuart,
komolyan, pléhpofával.
Azt akartam, bár a föld nyelt volna el, de
sarkon fordultam és a hálószoba felé indultam. Néha egy kis szemtelenséggel
kell kezelni a dolgokat... talán az alkohol és a félelem keveréke tett ilyen
arcátlanná.
Amikor visszaértem, Mrs Cope az előcsarnokban
vette éppen szemügyre a káoszt, Miss Jones pedig csatlakozott a biztonságiakhoz.
Átadtam a kötegelőt Stuartnak, aki lassan és őszintén fölösleges óvatossággal
összekötözte Smith kezeit a háta mögött. Mrs Cope eltűnt egy pillanatra a
konyhában, hogy aztán egy kis elsősegély-csomaggal térjen vissza. Kézen fogta
Ryant és a nagyszobába nyíló átjáróhoz vezette, majd elkezdte ápolni a vágást a
férfi szeme fölött. Ryan megrándult, ahogy a nő a fertőtlenítővel a sebhez ért.
Akkor vettem észre a Glockot a földön... egy rászerelt hangtompítóval. Szent
szar! Jamesnél volt fegyver? Az epe felgyülemlett a torkomban, de
leküzdöttem.
„Ne nyúljon hozzá, Mrs Cullen” - szólt rám
Jones, amikor lehajoltam, hogy fölvegyem. Stuart gumikesztyűt húzva lépett ki
Taylor irodájából.
„Majd én foglalkozom azzal, Mrs Cullen” -
mondta.
„Az övé volt?” - kérdeztem.
„Igen, asszonyom” - válaszolt Ryan,
felrezzenve Mrs Cope gondoskodása révén. Szent ég. Ryan egy fegyveres férfit
gyűrt le, az én házamban. Megremegtem a gondolattól. Stuart lehajolt és
felvette a Glockot. Charlie-nak is volt egy olyanja, jutott eszembe, és
felhorkantam a gondolattól. Igen – felhorkanni jó dolog. Stuart leszerelte a
hangtompítót a fegyverről, majd mindkettőt egy cipzáros zsákba helyezte, aztán
leguggolt, hogy átkutassa Jamest. Pillanatnyi szünet után előhúzott James
zsebéből egy tekercs szigetelőszalagot. Stuart elfehéredett, majd a
szigetelőszalagot egy másik zacskóba tette. Miért pont szigetelőszalag?
Tehetetlenül járt az agyam, érdeklődve, és egy kicsit különös közönnyel
figyeltem a többiek munkáját. A fejleményektől megint kezdett elönteni a düh,
de próbáltam távol tartani a mérges gondolatokat. Ne menj oda, Bella!
„Nem kellene hívni a rendőrséget?” - dadogtam,
próbálva elrejteni félelmemet. Azt akartam, hogy Smith ne legyen a házamban,
minél előbb, annál jobb.
Ryan és Stuart idegesen pillantottak egymásra.
„Azt hiszem, ki kéne hívnunk a rendőrséget” -
folytattam erőteljesebben, csodálkozva azon, hogy Ryan és Stuart mitől lett
hirtelen ennyire ideges.
„Most próbáltam elérni Taylort, és nem vette
fel a telefonját. Talán alszik” - Stuart az órájára nézett. „A keleti parton
hajnali 1:45 van.”
Jaj, ne.
„Hívták már Edwardot?” - suttogtam.
„Nem, asszonyom.”
„Taylort hívták utasításokért?”
Stuart egy pillanatra elszégyellte magát.
„Igen, asszonyom.”
Felborzolódott a szőr a hátamon. Ez a férfi –
újra Smithre néztem – betört a házamba, és most a rendőrségnek kell elvinnie
innen. Egy rendőr lányaként nem értem a vegyes reakciójukat. De ahogy
négyőjüket néztem, az ideges tekintetüket, úgy döntöttem, felhívom Edwardot.
Bizsergett a fejbőröm. Tudtam, hogy mérges volt rám – nagyon, nagyon mérges – és
elszállt a bátorságom, amikor elképzeltem, mit fog mondani. És tudtam, mennyire
fogja idegesíteni, hogy nem lehetett velem, még egészen másnap estig. Egyik
felem azt mondta, hogy már eleget zaklattam azon az estén. Aztán a következő
gondolat merült fel bennem: basszus – és ha én lettem volna itt? Elsápadtam
a gondolattól. Hála az égnek, hogy éppen nem voltam. Talán mégsem fogok annyira
zavarni.
„Jól van?” - kérdeztem, Jamesre mutatva.
„Fájni fog a feje, amikor felébred” -
válaszolt Ryan, megvetően szemlélve Jamest. „De szükségünk lesz a mentősökre,
hogy biztosak legyünk a dolgunkban.”
A retikülbe nyúltam és előhúztam a telefonomat, és mielőtt túlságosan elfoglalhattam volna magamat az Edward
várható mérgességén való merengéssel, beütöttem a számát. Egyenesen a hangposta
vette át – biztosan kikapcsolta a készüléket, amilyen rosszkedvű volt. Nem
tudtam végiggondolni, mit mondjak. Elfordultam a folyosó felé, kicsit távolabb
léptem a többiektől.
„Szia. Én vagyok. Kérlek, ne haragudj rám.
Volt egy kis incidens a lakásban, de tudtuk kezelni a helyzetet, szóval, ne
aggódj. Senki nem sérült meg. Hívj vissza” - letettem a készüléket.
„Hívja a rendőrséget” - utasítottam Stuartot.
Bólintott, előhúzta a mobilját és telefonált.
Skinner felügyelő elmerült a beszélgetésben
Ryannel az étkezőasztalnál. Walker felügyelő Stuarttal volt Taylor irodájában.
Nem tudtam, hol volt éppen Jones... talán ő is Taylor irodájában. Clark nyomozó
kérdéseket vakkantott felém, ahogy a nagyszobában ültünk egy kanapén. Magas,
szőke férfi volt, talán még jóképűnek is lehetett volna nevezni, ha nem nézett
volna ennyire haragosan. Úgy sejtettem, éppen azelőtt ébresztették fel és
rángatták ki a meleg ágyból, csak mert Seattle egyik legbefolyásosabb és
legvagyonosabb üzletemberének betörtek az otthonába.
„Ő volt a maga főnöke?” - kérdezte Clark
nyersen.
„Igen.”
Fáradt voltam – túl fáradt – és aludni akartam
végre. Még mindig nem hallottam Edward felől semmit. Jó hír volt viszont, hogy
Smith-et elvitték a mentősök, kiegészítve Skinner kollégájával, Lee
felügyelővel. Mrs Cope egy csésze teával kínált engem és Clark nyomozót.
„Kösz” - morogta Clark, és újra felém fordult.
„És hol lehet Mr Cullen?”
„New Yorkban van. Üzleti úton. Holnap estére
várom vissza... úgy értem, ma estére” - már elmúlt éjfél.
„Smithet már ismertük korábban” - dörögte
Clark. „Be kell, hogy kísérjem a kapitányságra, hogy vallomást tegyen. Ezzel
azonban várhatunk. Késő van, és egy csapat újságíró már ott táborozik a járdán
a ház körül. Nem bánja, ha körülnézek?”
„Természetesen nem” - ajánlottam fel a
lehetőséget, fellélegezve, hogy a kikérdezésnek vége. Megborzongtam a
paparazzók gondolatától is. Holnapig legalább nem kell, hogy gondom legyen
rájuk. Emlékeztettem magam, hogy hívjam fel anyámat és Charlie-t, nehogy
máshonnan előbb halljanak valamit és elkezdjenek aggódni.
„Mrs Cullen, esetleg tanácsolhatom, hogy
lefeküdjön aludni?” - kérdezte Mrs Cope lágyan.
Felnéztem Gailre, mélyen az ő meleg, kedves
szemeibe, és hirtelen mindent elsöpört a vágy, hogy elsírhassam magam.
Átkarolt és megveregette a vállam.
„Most már minden rendben” - mormogta. „Ez az
egész dolog reggelre egészen másként fog kinézni, amikor már aludt rá egyet. És
holnap estére Mr Cullen is visszajön” - folytatta. Idegesen néztem fel rá,
könnyeimet nyeldekelve. Edward őrülten dühös lesz.
„Hozhatok még valamit, mielőtt lefekszik?” -
kérdezte.
Micsoda? És abban
a pillanatban rájöttem, mennyire éhes is voltam már.
„Jó lenne enni valamit” - suttogtam.
Szélesen elmosolyodott.
„Szendvics és egy kis tej?”
Hálásan bólintottam, és Mrs Cope elindult a
konyha felé. Ryan még mindig Skinner felügyelővel beszélt. Az előcsarnokba
nyíló leszakadt ajtón túl láttam, ahogy Clark nyomozó a lift körüli
rendetlenséget vizsgálta. A folyamatos dühös ábrázata ellenére elgondolkodónak
tűnt. Hirtelen vágy kapott el – vágy Edward iránt. Bár itt lett volna
velem! A fejemet a tenyerembe temettem. Micsoda éjszaka! Bele akartam mászni
Edward ölébe, hogy átöleljen és elmondja, mennyire szeret, annak ellenére, hogy
sosem tettem azt, amit parancsolt – erre azonban nem volt lehetőségem a
következő estig. Magamban a szemeimet forgattam... Miért nem szólt arról, hogy
a Culleneknél fokozott biztonsági előkészületeket tettek? Pontosan mit találtak
James számítógépén? Abban a pillanatban pont nem érdekelt. A férjemet akartam.
Hiányzott.
„Tessék, Bella, kedves” - szakította félbe Mrs
Cope a gondolataim kavargását. Amikor felpillantottam, egy mogyoróvajas és egy
lekváros kenyeret nyújtott felém, a szemei csillogtak, a mosolyában tiszta
jóindulat ült. Ilyet nem ettem évek óta. Félénken rámosolyogtam és nekiláttam
az ételnek.
Amire végül bemásztam az ágyunkba,
összegömbölyödtem Edward oldalán, az ő pólójába öltözve. A párnája és a pólója
is Edward-illatú volt, és ahogy álomba szenderültem, jó utat kívántam neki
másnapra... és jókedvet.
Hirtelen ébredtem fel. Már világos volt, a
fejem fájt és enyhén lüktetett. Oh, ne. Reméltem, nem másnaposság. Óvatosan
kinyitottam a szemem, és ahogy még próbáltam magamhoz térni, feltűnt, hogy a
hálószobában elmozdították a széket, és Edward ült benne. Még mindig a
szmokingját viselte, a csokornyakkendője a mellzsebéből kandikált ki. Egy
pillanatra azt képzeltem, csak álmodtam. A bal keze a szék karfáján pihent, a
kezében metszett üvegből készült pohár, benne valamilyen gyömbérszínű
folyadék... Brandy? Whiskey? Ötletem sem volt. Egyik lábát a másik térdén
pihentette. Fekete zokni volt rajta és ünneplő cipő. A jobb könyökét a karfára
támasztotta, kezét az állánál tartotta, a mutatóujját pedig jobbra-balra
mozgatta az alsó ajka mentén. Zöld szemei áthatóan izzottak a kora reggeli
fényeknél, de az arckifejezése összességében teljesen kifejezéstelen.
A szívem majdnem megállt. Itt volt. Hogy
jutott ide? Nyilván már az éjszaka elindult New Yorkból. Mióta lehetett már
itt... mióta nézett engem, alvás közben?
„Szia” - suttogtam.
Hűvösen mért végig, és dadogó szívem még
jobban megakadt. Oh, ne. Hosszú ujjait elvette a szájától, felhajtotta a
maradék italát, előrenyúlt és az éjjeliszekrényre tette a poharat. Már majdnem
arra számítottam, hogy meg akart csókolni, de nem tette. Visszaült, folytatta a
bámulásomat, az arckifejezése szenvtelen maradt.
„Helló” - mondta végül, szinte suttogva. És
egyből tudtam, hogy dühös volt. Tényleg dühös.
„Visszajöttél.”
„Úgy tűnhet.”
Lassan felhúztam magamat ülő pozícióba,
szemeimet nem vettem le róla. A szám csontszáraz volt.
„Mióta ülsz ott és nézed, ahogy alszom?”
„Elég régóta.”
„Még mindig dühös vagy” - alig bírtam kinyögni
a szavakat.
Engem bámult, mintha csak a válaszát fontolta
volna meg.
„Dühös” - mondta, mintegy próbálgatva a szót,
felmérve az árnyalatait, a jelentését.
„Nem, Bella. Bőven több vagyok már, mint
egyszerűen dühös.”
Szent Isten.
Próbáltam nyelni egyet, de ilyen száraz szájjal nem sikerült.
„Bőven több, mint dühös... ez nem hangzik jól”
- leheltem.
Rám meredt, teljesen egykedvűen, és nem reagált
semmit. Határozott csend ült le közénk. Kinyújtottam a kezem a
már-nem-annyira-buborékos-vizemért, és ittam egy üdítő kortyot, próbáltam
összevissza szívverésemet felügyelet alatt tartani.
„Ryan elkapta Jamest” - próbálkoztam egy másik
megközelítéssel, és, hogy adjak magamnak egy kis időt, a poharamat az övé mellé
tettem az éjjeliszekrényre.
„Tudom” - mondta jegesen.
Persze, hogy tudja.
„Sokáig használsz még két szótagú szavakat?”
Rám pislogott, mintha nem értette volna a
kérdést.
„Igen” - mondta végül.
Oh... rendben. Mit tegyek? A védekezés a
legjobb támadás.
„Sajnálom, hogy kimaradtam éjszakára.”
„Sajnálod?”
„Nem” - motyogom egy pillanatnyi szünet után,
mert ez volt az igazság.
„Akkor miért mondod?”
„Mert hiányoztál és örülök, hogy újra itt
vagy.”
Mélyet sóhajtott, mintha már vagy ezer órája
tartotta volna magában ezt a feszültséget, és beletúrt a hajába. Gyönyörű volt.
Dühös, de gyönyörű. Magamba szívtam a látványát és úgy éreztem, mintha az imáim
meghallgatásra leltek volna és álmaim valóra váltak volna. Edward visszajött –
mérges, de itt volt előttem, egy darabban.
„Azt hiszem, Clark nyomozó beszélni akar
veled.”
„Egész biztosan.”
„Edward, kérlek...”
„Mire kérsz?”
„Ne legyél ilyen hideg.”
Meglepetten vonta fel a szemöldökét.
„Isabella, most éppen nem vagyok hideg.
Tűzvörös vagyok. Ez már talán elég közel áll. A felbőszülten izzó talán még
közelebb. Nem tudom, hogyan kezeljem ezeket az...” - intett a kezével, mintha a
megfelelő szó után kapna a levegőben. „...érzéseket.”
Oh. Az őszintesége lefegyverzett. Csupán hozzá
akartam bújni szorosan. Csak ennyit akartam már tegnap este óta. Ebben a
pillanatban mégis úgy éreztem, ez nem a legjobb ötlet. Tényleg? Pokolba az
egésszel. Megmozdultam, ezzel teljesen meglepve őt, majd ügyetlenül belemásztam
az ölébe és összegömbölyödtem. Nem tolt el magától, pedig ettől féltem. Egy
szívverésnyi idő után átölelt és belenyomta az orrát a hajamba. Whiskeyt
éreztem rajta. Jézusom, sokat ivott vajon? Tusfürdő-illata is van...
Edward-illata. Átkaroltam a nyakát és megszaglásztam a torkát, mire ő megint
felsóhajtott, ezúttal mélyebben.
„Oh, Mrs Cullen. Most mit tegyek veled?” -
megcsókolta a fejem búbját. Lehunytam a szemem, gyönyörködtem, hogy újra
testközelben voltunk.
„Mennyit kellett innod?”
Megmerevedett.
„Miért?”
„Általában nem iszol tömény italokat.”
„Ez a második pohár. Kemény éjszakám volt,
Isabella. Adj az uradnak egy kis pihenőt.”
Elmosolyodtam.
„Ha ragaszkodik hozzá, Mr Cullen” - leheltem a
nyakába. „Mennyei illatod van. Az ágyon a te oldaladon aludtam, mert a
párnádnak olyan illata van, mint neked.”
Megszaglászta a hajamat.
„Gondoltad volna? Kíváncsi voltam, miért azon
az oldalon alszol. Még mindig mérges vagyok rád.”
„Tudom.”
A kezével ritmikusan simogatta a hátamat.
„És én is mérges vagyok rád” - suttogtam.
Megtorpant.
„És, Istenemre, mit tettem, hogy kiérdemeltem
haragodat?”
„Majd elmondom később, amikor már nem izzol
felbőszülten a haragtól” - megcsókoltam a torkát. Lehunyta a szemét és közel
hajolt a csókomhoz, de nem mozdult rá, hogy visszacsókoljon. A karjaival
szorosan megtartott, szinte megszorítva engem.
„Amikor belegondolok, hogy mi történhetett
volna...” - hangja alig észrevehető suttogássá halkult. Megtörtté. Nyerssé.
„Jól vagyok” - mormoltam a torkába.
„Oh, Bella” - nyögte, már-már zokogva.
„Jól vagyok. Mind jól vagyunk. Kicsit
megrázott a dolog. Gail viszont tényleg rendben van. Ryan is jól van. És
Jamesnek vége.”
Megrázta a fejét.
„Mindezért neked nem jár köszönet” - suttogta.
Mi?
Eltoltam magamat és rámeredtem.
„Mire gondolsz?”
„Erről most nem akarok vitát nyitni, Bella.”
Pislogtam. Nos, lehet, hogy én akartam
volna... de úgy döntöttem, nem forszírozom. Legalább beszélt velem.
Újra hozzábújtam. Az ujjaival elkezdte
simogatni a hajamat és játszani vele.
„A szart is ki akarom verni belőled” - közölte
tényszerűen egy idő után.
A szívem a torkomig ugrott. Bassza meg.
„Tudom” - suttogtam.
„Talán ki is fogom.”
„Remélem, nem.”
Szorosabban ölelt át.
„Bella, Bella, Bella. Te egy szent türelmét is
próbára tennéd.”
„Sok dologgal megvádolhatnálak, Mr Cullen, de
az, hogy szent lennél, nem szerepel köztük” - mormoltam. Ekkor végre
meghallottam áldott kuncogását.
„Jó pont, jókor, mint mindig, Mrs Cullen” -
csókolta meg a homlokomat, és elhúzódott.
„Vissza az ágyba. Neked is hosszú éjszakád
volt” - gyorsan mozdult, felragadott és visszapakolt az ágyra.
„Te nem jössz, hogy ledőlj velem?”
„Nem. Vannak még feladataim” - lenyúlt a
poharáért. „Feküdj csak vissza. Pár óra múlva felébresztelek.”
„Még mindig haragszol rám?”
„Igen.”
„Akkor visszafekszem aludni.”
„Jó” - visszahúzta rám a paplant és újra
homlokon csókolt.
„Aludj” - mondta.
És talán azért, mert még kicsit mindig zanzás voltam az előző este miatt, talán azért, mert végre megkönnyebbültem,
hogy visszajött, és talán azért is, mert érzelmileg teljesen kimerített a kora
reggeli találkozásunk, pontosan úgy tettem, ahogy mondta. Mielőtt elaludtam,
kíváncsian gondolkodtam el azon - bár hálás is voltam érte, tekintve kiszáradt számat -, hogy miért
nem vetette rám magát, és miért nem töltötte rajtam kedvét.
„Van itt neked egy kis narancslé” - mondta
Edward lágyan, és a szemeim kivágódtak. Éppen a létező legpihentetőbb két órás
alváson voltam túl, frissen ébredtem, a fejem végre nem zakatolt. A narancslét
szívesen láttam – éppen úgy, mint a férjemet. Szabadidőruhát viselt. És
én hirtelen visszaugrottam a Heathman Hotelbe, abba az időbe, amikor először
ébredtem fel az oldalán. Most vagy az alagsori edzőteremben volt edzeni, vagy
elment futni, de a felsője csupa izzadtság volt. Nem nézett volna ilyen jól ki
egy kis gyúrás után.
„Megyek, lezuhanyzom” - mormolta, és eltűnt a
fürdőszobában. Helytelenítően néztem utána. Még mindig túl távolságtartó volt. Vagy még nagyon lekötötte az, ami történt, vagy még mindig nagyon
mérges volt, vagy... mi is? Felültem és elkaptam a narancslét, majd túl hamar
fel is hajtottam. Ízletes volt, jéghideg, és a számat máris sokkal kellemesebb
ízűvé változtatta. Miután kimásztam az ágyból, izgatottan próbáltam csökkenteni
a távolságot – valós és átvitt értelemben – köztem és a férjem között.
Rápillantottam az ébresztőre. Reggel nyolc óra volt. Lekaptam magamról Edward
pólóját és utánamentem a fürdőszobába. A zuhany alatt állt, a haját mosta, én
pedig egy percig sem tétováztam. Bemásztam mögé és átkaroltam hátulról – az én
elülső felemet feszítettem az ő izmos hátának. Azonnal megmerevedett, de nem
figyeltem a reakciójára. Szorosan öleltem, az arcomat nekinyomtam, lehunyt
szemmel. Egy kis idő múlva megmozdult, de csak annyira, hogy mindketten a
lezúduló forró víz alá kerültünk, és folytatta a hajmosást. Hagytam, hogy
elöntsön a víz, miközben öleltem a férfit, akit szeretek. Belegondoltam az
összes alkalomba, amikor megkefélt, és az összes alkalomba, amikor szeretkezett
velem, itt bent. Megborzongtam. Még soha nem volt ilyen csendes. Elfordítottam
a fejem és egy nyomon elindulva elkezdtem csókolgatni a hátát. Az izmai megint
megfeszültek.
„Bella” - figyelmeztetett.
„Hmmm.”
A kezem lassan leballagott a hasán, le az
ágyékáig. Mindkét kezével megragadta a kezeimet, és hirtelen megállította
őket. Megrázta a fejét.
„Ne most” - lehelte.
Oh. Elengedtem azonnal. Nemet mondott? A
gondolataim szabadeséssel zuhantak – történt már ilyen valaha? Kisördögöm
megrázta a fejét, összeszorított ajkakkal. Félhold alakú szemüveg-lencséi
felett bámul engem, arcán az ezt-most-igazán-elbasztad-tekintet ült. Úgy
éreztem magam, mint aki egy hatalmas pofont kapott. Elutasítottak. Egy életre
is elegendő bizonytalansággal együtt mászik az agyamba a gondolat: Már nem
kíván engem. Oh, ne...
Levegő után kaptam, ahogy a fájdalom átjárt.
Edward felém fordult, és megkönnyebbülten néztem, hogy nem vált még teljesen
érzéketlenné bájaim iránt. Elkapta az államat, hátrahajtotta a fejem, és ott
találtam magam, óvatos és gyönyörű zöld tekintete kereszttüzében.
„Nem bízom magamban” - mondta, hangja csendes
és komoly volt.
Nem bízik magában? Mivel kapcsolatban?
Lehajolt és a homlokát az enyémnek nyomta, lehunyt szemmel. Oh, Edward – mire
gondolsz? Felnyújtottam a kezem és megsimogattam az arcát.
„Azt hiszem, túlreagálod” - suttogtam.
Felegyenesedett, elsápadt és rám meresztette
tekintetét. És mert sikerült megindítanom, elernyedten ejtettem magam mellé a
kezeimet. Szent Szar.
„Túlreagálom?” - zihálta. „Valami kibaszott
őrült bejutott a lakásomba, hogy elrabolja a feleségemet, és te azt mondod,
túlreagálom?” - a hangjában lévő visszafogott fenyegetés megrémített, és a
szemei úgy lángoltak, hogy elhittem, én voltam a kibaszott őrült.
„Nem... hümm. Nem egészen erre gondoltam. Azt
hittem, arról van szó, hogy én sokáig kimaradtam.”
Újra behunyta a szemét, mintha valami fájdalom
gyötörte volna, és megrázta a fejét.
„Edward, én nem voltam itt” - lihegtem,
próbálva lecsillapítani és megnyugtatni.
„Tudom” - suttogta, kinyitva a szemeit. „És
mindez azért, mert nem tudtál megfelelni egy kurvára egyszerű kérésnek.”
Keserű hangon mondta, és ezúttal rajtam volt a
sor az elsápadásban.
„Nem most akarom ezt megbeszélni, nem itt, a
zuhanyzóban. Még mindig baromira mérges vagyok rád, Isabella. Arra
kényszerítesz, hogy átértékeljem az ítéletemet.”
Ezzel megfordult és kilépett a zuhanykabinból,
felkapott egy törölközőt, és kiosont a fürdőszobából is, otthagyva engem,
reményvesztetten a zuhany alatt.
Basszus. Basszus. Basszus.
Aztán hirtelen megvilágosodik előttem a
lényege a mondanivalójának. Elrabolni? Bassza meg. James el akart volna
rabolni? Eszembe jut a szigetelőszalag, és igazán nem akartam belegondolni,
miért is hozta pontosan magával James. Vajon Edward többet tud? Sietősen megmosdottam,
aztán besamponoztam és lemostam a hajamat. Tudni akartam. Tudnom kellett. Nem
akartam hagyni, hogy ezzel kapcsolatban a sötétben kelljen tapogatóznom.
Edward nem volt már a hálószobában, amikor
kijöttem a fürdőből. Hűha, tényleg gyorsan öltözött fel. Én is ezt tettem,
felkaptam a kedvenc, szilvaszín ruhámat és a fekete szandálomat, és mindezt
annak a tudatában, hogy Edward szeret ebben a ruhában látni. Élénken
megtöröltem a hajam, copfba fogtam és koszorúba kötöttem. Gyémánt-fülbevalót
tettem be, majd visszarontottam a fürdőszobába és feltettem egy kis sminket.
Gyorsan a tükörbe pillantottam... sápadt votam. Jézusom... mindig sápadt vagyok. Mély, megnyugtató lélegzetet vettem. Szembe kellett néznem annak a
következményeivel, hogy elég elhamarkodottan úgy döntöttem, jól érzem magam egy
barátommal. Felsóhajtottam... tudtam, hogy Edward nem így fogja látni.
Edwardot sehol sem találtam a nagyszobában.
Mrs Cope a konyhában foglalatoskodott.
„Jó reggelt, Bella” - mondta édesen.
„'Reggelt” - mosolyogtam rá szélesen. Megint
Bella voltam?
„Teát?”
„Kérek.”
„Valamit enni?”
„Kérek. Egy omlettet szeretnék ma reggel.”
„Gombával és spenóttal?”
„És sajttal?”
„Máris.”
„Hol van Edward?”
„Mr Cullen a dolgozószobájában van.”
„Reggelizett már?” - a két terítékre nézek a reggelizőasztalon.
„Nem, asszonyom.”
„Köszönöm.”
Edward épp telefonált. Fehér ingben, nyakkendő
nélkül úgy nézett ki, mint egy nagyon laza cégvezető. Milyen megtévesztő tud
lenni a külső! Talán be sem fog menni az irodába. Felpillantott, amikor
beléptem a dolgozószobába, de megrázta a fejét, jelezve, hogy nem voltam
szívesen látott vendég. Szarba... Megfordultam és lehangoltan ballagtam
vissza a reggelihez. Taylor bukkant fel, öltözéke, mintha skatulyából húzták
volna ki, mintha nyolc órányi, zavartalan alváson lett volna túl.
„'Reggelt, Taylor!” - motyogtam, próbáltam
jókedvre deríteni, és kihúzni belőle valami reakciót arra vonatkozóan, hogy mi
is történik.
„Jó reggelt, Mrs Cullen” - válaszolta, és
kihallottam az együttérzést ebből a négy szóból. Hasonlóan együttérző mosollyal
feleltem neki, tudva, hogy el kellett viselnie egy mérges és frusztrált
Edwardot visszaúton Seattle-be, bőven idő előtt.
„Milyen volt az út?” - merészkedtem elő a
kérdéssel.
„Hosszú, Mrs Cullen” - a tömörsége mindent
elárult. „Megkérdezhetem, hogy érzi magát?” - tette hozzá, immár lágyabb
hangon.
„Jól vagyok” - leheltem.
Bólintott.
„Ha megbocsát” - mondta, és elindult Edward
szobája felé.
Hmmm. Taylornak szabad volt belépnie, nekem
pedig nem.
„Már itt is van” - tálalta fel a reggelimet
Mrs Cope. Az étvágyamnak már annyi volt, de megettem az egészet, nem akarván
megsérteni.
Már megettem annyit a reggeliből, amennyit
csak képes voltam, de Edward még mindig nem bújt elő a szobából. Direkt került
vajon el engem?
„Köszönöm, Mrs Cope” - motyogtam,
lecsusszantam a bárszékről és elindultam a fürdőszobába fogat mosni. Ahogy ott
álltam, eszembe jutott, milyen durcás volt Edward az esküvői szöveggel
kapcsolatban. Akkor is a dolgozószobájában keresett menedéket. Erről lenne szó?
Többet akartam tudni Jamesről és a Cullenekkel kapcsolatos biztonsági
intézkedésekről – minden részletről, amitől engem távol tartottak, de Rose-t
nem. Emmett nyilván beszél vele ezekről.
Az órámra sandítottam. 8:50 volt – már késtem
a munkából. Gyorsan befejeztem a fogmosást, kirúzsoztam a számat, felkaptam a
könnyű, fekete kabátkámat és visszamentem a nappaliba.
Megkönnyebbülten vettem észre, hogy Edward ott
volt és éppen reggelizett.
„Mész?” - mondta, amikor meglátott.
„Munkába? Persze” - bátran felé léptem és a
kezemet a bárpultra támasztottam.
„Edward, alig egy hete jöttünk vissza. Mennem
kell dolgozni.”
„De...” - megakadt és beletúrt a hajába.
Mrs Cope csendesen kisétált a szobából. Diszkrét,
Gail, nagyon diszkrét.
„Tudom, hogy jó sok dolgot meg kellene
beszélnünk, Edward. Talán, ha megnyugodtál, ma este sort keríthetünk rá.”
A szája kissé elnyílt a meglepetéstől.
„Megnyugodtam?” - a hangja ijesztően lágy
volt.
Elvörösödtem.
„Tudod, mire gondolok?”
„Nem, Isabella, nem tudom, mire gondolsz.”
„Nem akarok veszekedni. Azért jöttem, hogy
megkérdezzem, elvihetem-e a saját autómat?”
„Nem. Nem viheted” - vetette oda.
„Oké” - hátráltam meg azonnal.
Pislogott egyet. Egyértelműen arra számított,
hogy vitatkozni kezdünk.
„Jones veled megy” - a hangja kevésbé
ellenségessé vált.
Francba, csak ne Jones! Duzzogni akartam és
tiltakozni, de végül letettem róla. Most, hogy Jamest elkapták, már csökkenteni
lehetne a készültséget. Eszembe jutottak anyám 'bölcs' tanácsai az esküvőnk
előtti napról. Bella, drágám, nektek még meg kell vívnotok a magatok kis
csatáit. Ugyanez lesz majd a gyerekeitekkel, ha lesznek. Nos, legalább
elengedett munkába.
„Oké” - morogtam. És mert nem akartam úgy
otthagyni – annyi megoldatlan dologgal és annyi feszültséggel kettőnk között –
csábítóan léptem egyet felé. Megmerevedett, kitágultak a szemei, és egy
pillanatra annyira védtelenül nézett, hogy a szívem egy mély, sötét helyén –
vagy a lelkemben? - fájdalmat éreztem. Oh, Edward, annyira sajnálom. Szégyellősen
megpusziltam a szája sarkát. Lehunyta a szemét, élvezte az érintésemet.
„Ne utálj” - suttogtam.
Megfogta a kezemet.
„Nem utállak” - mondta, a szemei hirtelen
tágra nyíltak és óvatossá váltak.
„Nem csókoltál meg” - suttogtam.
Megkönnyebbültnek tűnően elengedte magát
kissé.
„Tudom” - motyogta.
Kétségbeesetten próbáltam megkérdezni, miért,
de nem voltam biztos benne, akartam-e tudni a választ. Hirtelen megtorpant, a
kezei közé fogta az arcomat, és egy pillanaton belül az ajkai szorosan az
enyémekre tapadtak. Meglepetten kaptam levegő után, figyelmetlenül engedtem a
nyelvét behatolni a számba. Kihasználta a helyzetet, elfoglalta az egész
számat, magáévá tett... és amint épp reagálni akartam, elengedett, lélegzete
felgyorsult.
„Taylor elvisz téged és Jonest a SIP-hez” -
mondta. Merész, zöld szemei rám szegeződtek és vágytól lángoltak.
„Taylor!” - kiáltotta. Whoa – az a nézés! Ismertem
azt a nézést. Elpirultam, próbáltam valami tartást összekaparni.
„Uram” - Taylor az ajtóban állt.
„Mondja meg Jonesnak, hogy Mrs Cullen dolgozni
megy. Elvinné mindkettőjüket, kérem.”
„Természetesen” - Taylor sarkon fordult és
eltűnt.
„Ha megpróbálnál kimaradni a balhékból a mai
napon, azt nagyon megköszönném” - morogta felém Edward.
„Majd meglátom, mit tehetek” - mosolyogtam
édesen.
Egy kelletlen félmosoly megjelent Edward
ajkában, de nem adja meg magát.
„Akkor, később találkozunk” - mondta hűvösen.
„Később” - suttogtam.
Jones és én a teherlifttel mentünk le az
alagsori garázsba, hogy kikerüljük a kint várakozó újságírókat. James
letartóztatása és az, hogy éppen a mi lakásunkban kapták el, már bekerült a
médiába. Ahogy bemásztam a Mercibe, kíváncsian vártam, vajon vár-e majd rám
néhány paparazzo a SIP-nél, mint az eljegyzésünk bejelentésének a napján.
Egy ideig csendben autóztunk, aztán eszembe
jutott, hogy felhívjam Charlie-t, aztán anyámat, hogy megnyugtassam őket,
Edward és én jól voltunk. Hála az égnek mindkét beszélgetés elég rövid volt, és
amire megérkeztünk a SIP-hez, már letettem a telefont. Ahogy tartottam tőle,
egy kis csoportnyi újságíró és fotós állt lesben. Egyszerre fordultak az autó
felé.
„Biztos benne, hogy készen van erre, Mrs
Cullen?” - kérdezte Taylor.
Az egyik felem haza akart menni – ez azonban
azt jelentette volna, hogy egy egész napot kellett volna töltenem Mr Izzó
Dühvel. Remélhetőleg egy kis idővel később már sikerült kialakítania magában
egy objektívebb képet az esetről. Jamest letartóztatták, tehát Fiftynek
boldognak kellett volna lennie – de nem volt az... és részben meg is értettem,
miért. Túl sok dolog állt kívül a felügyeletén... engem is beleértve.
Erre azonban nem volt időm gondolni.
„Kérem, Taylor, vigyen körbe a
teherbejárathoz.”
„Igen, asszonyom.”
Hátul nem állt egy lélek sem. Biztos voltam
benne, hogy a falka pillanatokon belül ideér, de Jonesnak és nekem sikerült
bejutnunk a duplaajtós hátsó bejáraton, minden zavartatás nélkül. Egyenesen az
irodám felé indultam, miközben Jones a recepciót célozta meg, hogy azt tegye,
amit itteni tartózkodása alatt általában tenni szokott.
Hanna szó nélkül nyújtott felém egy
tejeskávét.
„Köszönöm, Hanna.”
„Még valamit, Bella?”
„Szerezne egy mai Seattle Timest? Kíváncsi
vagyok, mit ír.”
„Természetesen.”
Leültem a székemre és felhívtam Rose-t.
Biztosan izgatott volt, ha hallotta a reggeli híreket.
Egy óra volt, egész délelőtt a munkába
temetkeztem. Kopogtak az ajtón és Victoria dugta be a fejét.
„Beszélhetünk egy pillanatra?” - kérdezte
ragyogó mosollyal.
„Persze” - motyogtam, meglepődve a váratlan
felbukkanástól.
Bejött és leült, a haját a válla mögé tűrte.
„Csak tudni akartam, jól vagy-e? Roach kérte,
hogy nézzek rád” - tette hozzá sietősen, majd enyhén elpirulva folytatta.
„Úgy értem, azok után, ami tegnap történt
veled.”
James Smith letartóztatása minden újság
címlapján szerepelt, de úgy tűnt, még senki nem kötötte össze őt és a CEH-nél
történt tűzesetet.
„Jól vagyok” - válaszoltam, és próbáltam nem
végiggondolni, hogy is éreztem magam valójában. James bántalmazni akart. Nos,
ez igazán nem újdonság – már próbálta korábban is. Inkább Edward miatt
aggódtam. Gyorsan ránéztem az e-mailjeimre. Még mindig semmi. Nem tudtam, hogy
ha még egy levelet küldtem volna neki, azzal nem csak tovább bőszítettem volna
Mr Mérgest.
„Akkor jó” - válaszolta Victoria, és a mosolya
egy pillanatra a füléig szaladt. „Ha bármit tehetek érted, csak szólj.”
„Mindenképpen.”
Victoria felállt.
„Tudom, milyen elfoglalt vagy, Bella. Hagylak
dolgozni.”
„Ömm... köszönöm.”
Kiment az irodából.
Valószínűleg ez volt a legrövidebb látogatás
aznap az egész nyugati féltekén. Talán tényleg Roach küldte. Talán aggódott,
tekintve, hogy a főnöke felesége voltam. Kiráztam a fejemből a sötét
gondolatot, és a mobilomért nyúltam, azt remélve, hogy lesz rajta egy üzenet
Edwardtól. Ekkor hallottam az új levelet jelző csippanást.
Feladó: Edward
Cullen
Tárgy: Vallomástétel
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:04
Címzett: Isabella
Cullen
Isabella, Clark nyomozó az irodádba megy ma
délután háromkor, hogy felvegye a hivatalos vallomásodat. Ragaszkodtam ahhoz,
hogy ő menjen hozzád, mivel nem akarom, hogy elmenj a rendőrségre.
Edward Cullen
CEO
Cullen Enterprises Holdings Inc
Öt teljes percig bámultam az e-mailt,
próbáltam kitalálni valami könnyed és szellemes választ, hogy kicsit jobb
kedvre derítsem. Aztán elvetettem ezt a tervet és a tömörségre koncentráltam.
Feladó: Isabella
Cullen
Tárgy: Vallomástétel
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:12
Címzett: Edward
Cullen
Oké. Puszi.
Isabella Cullen
Felelős szerkesztő, SIP
Öt további percig csak a képernyőt bámultam,
izgatottan vártam a válaszát... de nem volt semmi. Edwarddal ma nem volt
tanácsos játszadozni.
Visszaültem. Hibáztathattam egyáltalán?
Szegény Fiftym valószínűleg őrülten dühös volt, a mai korai órákban. Aztán egy
gondolat villant át rajtam. A szmokingját viselte, amikor ma reggel
felébredtem. Vajon mikor döntött úgy, hogy eljön New Yorkból? Általában tíz és
tizenegy között szokta otthagyni a társasági eseményeket. Tegnap este akkortájt
én még bőven Rose-zal voltam.
Vajon azért indult el haza, mert én mertem
csapni egy görbe estét, vagy James miatt? Ha azért kelt útra, mert éppen jól
éreztem magam, akkor talán nem is sejtett semmit Jamesről, a rendőrségről...
semmit, amíg le nem szállt Seattle-ben. Hirtelen nagyon fontosnak tartottam ezt
kinyomozni. Ha Edward pusztán azért jött, mert én szórakozni mentem, akkor
egyértelműen túlreagálta. A kisördögöm a fogát szívta, kárörvendő arckifejezéssel.
Mégis – Edwardot valószínűleg komoly sokk érte, amikor leszállt. Oké, örültem,
hogy visszajött, szóval ennek valószínűleg nem volt jelentősége. Nem véletlen,
hogy már annyira összezavarodott. A korábbi szavai jutottak eszembe: Még
mindig baromira mérges vagyok rád, Isabella. Arra kényszerítesz, hogy
átértékeljem az ítéletemet.
Tudnom kellett – a Koktélgate miatt jött-e
vissza, vagy a rohadék őrült miatt.
Feladó: Isabella
Cullen
Tárgy: Az utad
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:24
Címzett: Edward
Cullen
Mikor döntöttél úgy tegnap, hogy visszajössz
Seattle-be?
Isabella Cullen
Felelős szerkesztő, SIP
Feladó: Edward
Cullen
Tárgy: Az utad
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:26
Címzett: Isabella
Cullen
Miért?
Edward Cullen
CEO
Cullen Enterprises Holdings Inc
Feladó: Isabella
Cullen
Tárgy: Az utad
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:29
Címzett: Edward
Cullen
Nevezzük kíváncsiságnak.
Isabella Cullen
Felelős szerkesztő, SIP
Feladó: Edward
Cullen
Tárgy: Az utad
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:32
Címzett: Isabella
Cullen
Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Edward Cullen
CEO
Cullen Enterprises Holdings Inc
Feladó: Isabella
Cullen
Tárgy: Mi?
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:29
Címzett: Edward
Cullen
Ezzel mire akarsz célozni? Tudod pontosan,
mire akarok én kilyukadni. Azért határoztad el, hogy visszajössz, mert elmentem
egy barátommal inni valamit, a te akaratod ellenére, vagy azért, mert egy őrült
volt a lakásodban?
Isabella Cullen
Felelős szerkesztő, SIP
A képernyőt bámultam. Semmi válasz nem jött.
Vetettem egy pillantást az órára a képernyőn – 13:45 volt, és semmi válasz.
Feladó: Isabella
Cullen
Tárgy: A lényeg...
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:47
Címzett: Edward
Cullen
A hallgatásodat beleegyezésnek veszem abból a
szempontból, hogy tényleg azért jöttél vissza, mert én MEGGONDOLTAM MAGAM.
Felnőtt nő vagyok, és elmentem egy barátommal egy italra. Nem értettem a
MEGGONDOLÁSOM miatti biztonsági intézkedéseket, mert SOHA NEM MONDASZ NEKEM
SEMMIT. Rose-tól tudtam meg, hogy az összes Cullennél fokozott biztonsági
készültség van életbe léptetve, nem csak nálunk. Azt hiszem, általában
túlreagálod a dolgokat, amikor az én biztonságomról van szó, és érteném is,
miért – de ez már a farkast kiáltó fiú esete. Már soha nem fogom tudni, hogy
tényleg van-e ok aggodalomra, vagy csupán te érzékelsz valami fenyegetést. Két
biztonsági is volt velem. Azt gondoltam, Rose és én is biztonságban voltunk.
Sőt, nagyobb biztonságban voltunk a bárban, mint a lakásban. Ha MINDENT
ELMONDTÁL VOLNA a helyzettel kapcsolatban, akkor valószínűleg másképp
cselekedtem volna. Értem én, hogy az aggodalmad tárgya részben a James
számítógépén találtak voltak – legalábbis Rose ezt gondolta. Tudod te, milyen
idegesítő az, amikor a legjobb barátnőd többet tud a te dolgaidról, mint én? Én
pedig a FELESÉGED vagyok. Akkor elmondod nekem is? Vagy továbbra is gyerekként
kezelsz, ezzel bebiztosítva, hogy gyerekként is fogok viselkedni?
Nem te vagy az egyetlen, akinek felbaszták az
agyát. Ugye tudod?
Bella
Isabella Cullen
Felelős szerkesztő, SIP
A 'küldés' gombra ütöttem. Nesze – erre varrj
gombot, Cullen.
Mély levegőt vettem. Eléggé feltúráztam magam.
Csupa bűnbánat voltam, bűnösnek éreztem magam, és rossz kislánynak – nos, ezért
ő is éppen annyira hibás volt, mint én.
Feladó: Edward
Cullen
Tárgy: A lényeg...
Dátum: 2009.
augusztus 28. 13:57
Címzett: Isabella
Cullen
Ahogy mindig, egyenes és kihívó, amikor
e-mailt ír, Mrs Cullen. Talán megbeszélhetjük a dolgot, amikor hazajöttél.
Nekem is felbaszták az agyamat.
Edward Cullen
CEO
Cullen Enterprises Holdings Inc
Rávicsorogtam a gépre, rájöttem, hogy ez nem
visz sehová. Nem válaszoltam, inkább felkaptam egy nemrég érkezett kéziratot
egy ígéretes tehetségtől és elkezdtem olvasni.
A találkozó Clark nyomozóval eseménytelenül
alakult. Kevésbé volt morcos, mint előző este, talán azért, mert sikerült
aludnia egy keveset. Vagy talán azért, mert szívesebben dolgozik nappal.
„Köszönöm a vallomástételt, Mrs Cullen.”
„Szívesen, nyomozó. Smith még letartóztatásban
van?”
„Igen, asszonyom. A kórházból ma reggel
engedték el. Az alapján, hogy mi mindennel vádoljuk, egy darabig még a mi
vendégünk marad” - mosolyodott el, kék szemeiben csillogás jelent meg.
„Jó. Feszült időszakot élünk meg a férjemmel.”
„Hosszasan beszéltem Mr Cullennel ma reggel.
Nagyon megkönnyebbültnek láttam. Érdekes egy ember a maga férje.”
Nem is sejted, mennyire.
„Igen, olyasmi” - udvariasan rámosolyogtam, és
ezzel tudta is, hogy a kihallgatásnak vége.
„Ha bármi az eszébe jutna, kérem, hívjon fel.
Itt a névjegyem.”
Előhúzott egy papírkártyát a zsebéből és
átnyújtotta.
„Köszönöm, nyomozó. Úgy teszek.”
„Viszontlátásra, Mrs Cullen.”
„Viszontlátásra.”
Ahogy kilépett, elgondolkodtam, hogy vajon
mivel is vádolják pontosan Smith-t... kétségkívül Edward nem fogja elárulni.
Beharaptam az alsó ajkamat.
Csendben utaztunk vissza az Escalába. Stuart
vezetett ezúttal, Jones mellettem ült, és a szívem egyre nehezebbé vált, ahogy
közeledtünk. Tudtam, hogy óriási küzdelem várt rám Edwarddal... és nem
sejtettem, hogy volt-e hozzá erőm.
Ahogy a lifttel mentünk fölfelé, Jonesszal az
oldalamon, próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Mit akartam mondani? Úgy
véltem, már elmondtam mindent e-mailben... talán kapok majd néhány választ.
Reméltem. Nem tudtam kordában tartani az idegeimet... a szívem zakatolt, a szám
kiszáradt, a tenyereim izzadtak. Néha olyan nehéz volt megérteni ezt az embert,
és nekem állnom kellett a sarat.
A lift ajtaja kitárult, megláttam az
előcsarnokot, ismét tiszta volt és nett. Az asztal a helyén állt, egy új
vázával rajta, gyönyörűen elrendezett rózsaszín és fehér bazsarózsákkal.
Gyorsan végignéztem a festményeket – a Madonnák mind rendben voltak. A törött
ajtót megjavították és újra rendesen nyílt, ahogy Jones kedvesen kinyitotta
nekem. Nagyon csendes volt egész nap... talán így szerettem a leginkább.
A táskámat az előszobában dobtam le és a
nagyszobába mentem. Aztán meg is torpantam. Szent lófasz.
„Helló, Mrs Cullen” - mondta lágyan Edward. A
zongora mellett állt, szűk, fekete pólót és farmernadrágot viselt... azt
a farmert – azt, amelyiket általában a játékszobában is. Jaj nekem. Agyonmosott,
halványkék anyagból volt, gyűrött, a térdeinél szakadt... Hozzám ballagott,
mezítláb, a nadrágja legfelső gombja kigombolva, parázsló zöld tekintetét nem
vette le rólam.
„Már vártalak” - mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése