Hatvanötödik fejezet

„Sajnálom, hogy megijesztettelek.”
Eltátottam a számat. Szent tehén – mi a faszt akar ez a nő? Nem tudtam mik a társadalmi szokások, ha gyermekmolesztálóval találkozunk. Édesen mosolygott… mozdulatával helyet kínált az asztalnál, és mert képtelen voltam bármilyen válaszra, meglepett udvariassággal tettem, amit kért tőlem, hálásan azért, hogy még rajtam volt az álarc.
„Rövid leszek, Isabella.. Tudom, mit gondolsz rólam - Edward elmondta. Egykedvűen néztem rá, semmit el nem árulva, de örültem, hogy tudja. Ez megmentett attól, hogy nekem kelljen megmondani, és mivel ő kezdte a témát el… egészen izgatott voltam, hogy mit akarhat mondani. Szünetet tartott, átnézett a vállam felett.
 „Taylor minket néz…”
 Körbeleselkedve láttam, hogy a sátor ajtajából vizsgálja a terepet… Stuart is vele volt. Mindenfelé néztek, csak ránk nem.
„Nézd, nincs sok időnk” – mondta Mrs Robinson sietősen.
„Az nyilvánvaló, hogy Edward nagyon szeret téged. Ezelőtt nem láttam ilyennek…soha.” – hangsúlyozta az utolsó szót. Vajon miért? Hogy megnyugtasson…? Nem értettem.
„Nem fogja neked ezt megmondani, valószínűleg ő maga sem tud róla, annak ellenére, hogy mit mondtam neki, de ez Edward… nincs róla meggyőződve, hogy lehetnek pozitív érzelmei, érzései – sokkal inkább a negatív dolgok mellett időzik el. De erre valószínűleg már te is rájöttél. Nem hiszi el, hogy megérdemli a jót.”
Ezen eltűnődtem. Edward szeret engem…: Tudom, hogy nem mondta, de hogy ez a nő mondta meg neki – hogy mit érez ő. Milyen bizarr… Az iPodra gondoltam… Edward cselekedeteire…. birtoklási vágyára.. százezer dollár egy táncért… szerelem ez? Meg kell mondanom, az, hogy ez a nő mondta meg nekem… hátborzongató és kellemetlen volt. Szívesebben hallottam volna Edwardtól. A szívem összeszorult… úgy érzi, hogy érdemtelen… miért?
„Soha nem láttam még ilyen boldognak őt., és egyértelműen látszik, hogy te is szereted őt” – mosolyodott el röviden – mondhatni, vágyakozva.
”Ez nagyszerű… és mindkettőtöknek minden jót kívánok…de amit mondani akartam – ha újból bántod őt, megtalállak, kis hölgy és az nem lesz számodra kellemes.”
Rám meredt, hideg kék szemei a maszkom alá hatolva szinte átfúrták a fejemet… fenyegetése elképesztő volt, egyenesen furcsa. Akaratlanul egy - hamisan csengő - kacaj hagyta el ajkamat. Minden közül, amit mondhatott nekem… ez volt a legváratlanabb.
„Azt hiszed, ez mulatságos, Isabella? – sziszegett rám ijesztően .
„Te nem láttad őt múlt szombaton.”
Éreztem, hogy arcom elkomorodik – a boldogtalan Edward gondolata nem volt kellemes, és a múlt szombaton hagytam őt el. Biztos őhozzá ment Edward…. A gondolat émelyítő volt. Miért ülök itt, és hallgatom ezt a szarságot, pont őtőle az összes ember közül? Lassan felálltam, erősen rámeredtem.
„Az arcátlanságán nevettem, Mrs Lincoln. Edwardnak és nekem semmi dolgunk önnel. És ha én elhagyom őt, és ön utánam jön… várni fogom – ne kételkedjen benne. És lehet, hogy lenyeletem önnel a saját piruláját egy tizenöt éves gyerek helyett, akit ön molesztált, és úgy lehet dugott is vele, sokkal előbb, mint ahogy ő erre alkalmas volt.”
Mrs Robinson eltátotta a száját.
„És most ha megbocsát – van jobb dolgom is” – fordultam sarkon, az adrenalin száguldott a véremben ahogy a harag elöntötte testemet. A bejárat felé lépdeltem, ahol Taylor állt – és ahova Edward is éppen megérkezett, izgatottan és aggódva.
„Hát itt vagy” – mormolta és összeráncolta homlokát, amikor meglátta Irinát.
Elmentem mellette, egy szót sem szóltam – meghagytam neki a választás lehetőségét, ő vagy
én.  Helyesen választott…
„Bella” – szólt utánam. Megálltam, szembe fordultam vele, ő utolért.
„Mi a baj?” – nézett rám, aggodalom öntötte el arcát.
„Miért nem kérdezed az exedet?” – morogtam epésen.
Szája megrándult, szemei fagyosak lettek.
„Téged kérdeztelek” – mondta finoman… de némi éllel a hangjában.E
Egymásra meredtünk. Oké… Úgy néztem, csúnya veszekedés lesz a vége, ha nem mondom meg neki.
„Megfenyegetett, hogy utánam jön, ha újból megbántalak – valószínűleg korbáccsal” – förmedtem rá.
Rám bámult – megkönnyebbültnek tűnt, szája finom mosolyra húzódott.
„A helyzet iróniája nem hagy közömbösen, igaz?” –mormolta… és mondhatom, nagy erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa tetszését.
„Ez egyáltalán nem vicces, Edward!”
„Nem, igazad van. Beszélek majd vele” – öltött komoly ábrázatot… bár alig tudta elfojtani jókedvét.
„Nem fogsz semmi ilyet tenni” – tettem karba a kezemet, haragom újból feltámadt.
Meglepetten pislogott kifakadásom nyomán.
„Nézd, tudom, hogy hozzá vagy kötve pénzügyileg – bocsáss meg a szójátékért – de…” – álltam meg. Mit akarok tőle, mit tegyen? Lemondjon róla? Ne találkozzon vele többet? Megtehetem ezt?
„Mosdóba kell mennem” – néztem fel rá, számat haragosan összeszorítva.
Sóhajtott, és félrebiccentette a fejét. Nézhetne ki ennél vadítóbban…? Az álarc teszi… vagy egyszerűen saját maga ilyen?
„Kérlek, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt van. Azt mondta, nem fog jönni.”
Hangja lágy volt… kezét felemelve hüvelykujjával végig simította szám szélét.
„Ne hagyd, hogy Irina tönkretegye az esténket, kérlek, Isabella. Ő tényleg régi téma már.”
A ’régi’ szó  a kulcsszó, gondoltam kíméletlenül, ahogy felemelte az államat és finoman hozzáérintette ajkát ajkamhoz.
Egyetértően sóhajtottam, felpislogva rá. Felegyenesedett és megfogta a könyökömet.
„Elkísérlek  a mosdóba, hogy más már ne tudjon megzavarni.”
Átvezetett a pázsiton az ideiglenesen felépített, de mégis luxusmosdók felé… Alice mesélte, hogy erre az alkalomra kölcsönözték őket… Fogalmam nem volt, hogy szuper-luxus kivitelben valósítják meg.
„Itt várok rád, baby” – mormolta Edward.
Mire kijöttem a kedvem is jobb lett. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megmételyezze Mrs Robinson az estémet, már csak azért sem, mert valószínűleg ezt akarta.
Edward egy kicsit távolabb éppen telefonált, hallótávolságon kívül az éppen ott csevegő és nevetgélő néhány embertől. Ahogy közelebb értem hozzá, hallottam a hangját – nagyon rövidre fogta a mondanivalóját.
„Miért gondoltad meg magad? Azt hittem, megegyeztünk. Nos, hagyd őt békén… ez az első normális kapcsolatom, amim valaha is volt, és nem akarom, hogy veszélybe sodord valamiféle rosszul felfogott aggodalom miatt. Hagyd. Őt. Békén. Komolyan gondolom, Irina.”
Elhallgatott a válaszra figyelve.
„Nem, természetesen nem” – haragosan ráncolta homlokát. Felemelte a tekintetét, meglátta, hogy nézem.
„Mennem kell. Jó éjt.” – tette le a telefont.
Félrebiccentettem a fejem, felemeltem a szemöldököm. Miért telefonál neki?
„Hogy van az öreg ismeretség?”
„Bizonytalanul” – válaszolt keserűen.
„Akarsz még táncolni? Vagy inkább menni szeretnél?
Az órájára pillantott.
„A tüzijáték öt perc múlva kezdődik.”
„Szeretem a tüzijátékot.” Akkor maradunk, és megnézzük.” – karját körém fonta és közel húzott magához.
„Ne engedd, hogy közénk álljon, kérlek.”
„Törődik veled” – motyogtam.
„Igen, és én is vele – barátként.”
„Azt hiszem, számára többet jelent barátságnál.”
Összehúzta a szemöldökét.
”Isabella, Irina és én… huh, ez komplikált. Szokatlan közös történelmünk van. De már csak az, történelem. Mint ahogy időről időre mondtam újra és újra, ő jó barátom. Semmi több. Kérlek, felejtsd el őt.” Megcsókolta a homlokomat, és annak érdekében, hogy ne tegyek mindent tönkre, úgy döntöttem, annyiba hagyom… csak szerettem volna megérteni.
Kéz a kézben ballagtunk a táncparkettre vissza. A zenekar még mindig szvinget játszott.
„Isabella…”
Megfordultam. Carlisle állt mögöttünk.
„Szeretném megkérdezni, megtisztelsz-e a következő tánccal” – mondta Carlisle kedvesen,  karját felém nyújtva. Edward vállat vont, mosolygott, elengedte a kezemet. Hagytam, hogy Carlisle a táncparkettre vezessen. Sam, a zenekarvezető a ’Gyere, szállj velem’ –be kezdett. Carlisle átkarolt és gyengéden bepörögtünk a tömegbe.
„Meg szeretném köszönni nagylelkű hozzájárulásodat az alapítványunk működéséhez, Isabella.”
Hangsúlyából kitaláltam, hogy ezen a körülírt módon kérdezősködik afelől, vajon tényleg megengedhetem-e magamnak.
„Dr Cullen…”
„Kérlek Bella, szólíts Carlisle-nak.”
„Nagyon örülök, hogy hozzájárulhatok. Váratlanul némi pénzhez jutottam… Nincs rá szükségem. És nagyon méltó helyre kerül.”
Lemosolygott rám… és úgy éreztem lehetőség van némi ártatlan kíváncsiskodásra. Carpe diem, sziszegett kisördögöm a tenyere mögül.
„Edward beszélt egy keveset a múltjáról, ezért gondoltam, hogy helyénvaló a munkádat támogatni” – tettem hozzá, remélve, hogy ez egy kis biztatást ad ahhoz, hogy Carlisle egy kis betekintést adjon az Edward Cullen nevű misztikum életébe.
Carlisle meglepődött.
„Tényleg? Szokatlan. Tényleg valamiféle pozitív hatással vagy rá Isabella. Soha nem gondoltam, hogy láthatom valaha is ilyen… élénknek.”
Elpirultam.
„Sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni.”
„Nos, bár kevés tapasztalatom van, de ő nagyon különleges ember.’
„Igen, az” – értett csendesen egyet Carlisle.
„Edward korai gyermekkora úgy hallottam rettenetesen nyomasztó volt, már annak alapján, amit elmondott nekem.”
Carlisle elgondolkodott. Attól tartottam, hogy túlléptem az elfogadható érdeklődés határát.
„Én voltam az ügyletes orvos, amikor a seattle-i rendőrség behozta őt. Csupa csont és bőr volt… és szörnyen ki volt száradva. És nem akart beszélni.”
Carlisle újból eltűnődött., elveszett szörnyű emlékeiben, a körülöttünk szóló gyors ritmusú zene ellenére.
„Tulajdonképpen közel két évig nem beszélt. A zongorázás volt az, aminek hatására végül is megnyílt… oh, és Alice érkezése, természetesen.” – mosolygott rám szeretettel.
„Gyönyörűen játszik” – mormoltam – „és nagyon művelt… nagyon büszke lehet rá.”
„Roppant büszke vagyok. Nagyon határozott, nagyon hozzáértő, nagyon okos fiatalember. De köztünk szólva, Isabella, látni olyannak, amilyen ma este volt – hogy gondtalan és korának megfelelően viselkedik – igazi meglepetés volt az anyjának és nekem. Mindketten erről beszéltünk ma… és azt hiszem, ezt neked köszönhetjük.”
Úgy éreztem, talpig elpirulok. Mit válaszolhattam volna erre?
„Mindig olyan magának való volt… nem gondoltuk, hogy valaha is lesz valakije. Bármit is  csinálsz, ne hagyd abba kérlek. Boldognak szeretnénk őt látni.”
„Én is boldognak szeretném látni,”  suttogtam, nem egészen tudva mi mást mondhatnék.
„Nagyon örülök, hogy eljöttél ma este. Igazi gyönyörűség együtt látni benneteket.” És ahogy a dal hangjai elhaltak, úgy engedett engem el Carlisle és bólintott. Én meghajoltam, méltányolva udvariasságát.
„Elég az öreg emberrel való táncból” – Edward mellettem állt. Carlisle nevetett.
„Nem annyira öreg, fiam. Ismert vagyok arról, hogy megvannak a pillanataim…”
Carlisle játékosan rám kacsintott és elvegyült a tömegben.
”Azt hiszem, apám szeret téged” – húzta fel a szemöldökét Edward… de tudtam, csak ugrat.
„Miért ne szeretne?” – pillantottam rá, szempillámat kacéran rezegtetve.
„Talált, ült, Miss Swan.” – ölelt magához, ahogy a zenekar a ’Te  kellett, hogy legyél…’ –t kezdte játszani.
„Táncolj velem” – suttogta csábítóan.
„Örömmel, Mr Cullen” – leheltem válaszul, és átsuhantunk a táncparketten újból.


Éjfélkor part felé indultunk, ami a sátor és a csónakház között volt. A többi vendég is ott gyülekezett, hogy lássa a tüzijátékot. A Ceremóniamester visszavéve hivatalát, megadta az engedélyt az álarcok levételére, hogy jobban lássuk a parádét. Edward körém fonta karját, de tudtam, hogy Taylor és Stuart is a közelben van, valószínűleg amiatt, hogy a tömegben álltunk. Mindenfelé nézelődtek, kivéve a kikötő felé, ahol két pirotechnikus feketébe öltözve végezte az utolsó simításokat. Taylort nézve eszembe jutott Lauren. Lehet, hogy ő is itt van… a szarba… a gondolat megborzongatott, közelebb húzódtam Edwardhoz. Éreztem, hogy lepillant rám, majd magához húzott.
„Jól vagy, baby?” – kérdezte.
„Remekül” – válaszoltam, gyorsan körülpillantva. Mögöttünk a két másik biztonsági krapek állt a közelben,  a nevüket elfelejtettem. Edward maga elé húzott, mindkét karját körém fonta.
Hirtelen egy klasszikusan izgató zene szólalt meg a kikötő fölött. Két rakéta repült fel a levegőbe, süketítően felrobbant az öböl fölött, kivilágítva azt egy elbűvölő narancssárga és fehér kupolával, aminek a tükörképe csillogott a teljesen nyugodt vízen.
Leesett az állam. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna ennyire lenyűgöző tüzijátékot, talán csak a tévében… és a tévében soha nem nézett ki ennyire jól. Minden 
összhangban a zenével… rakéta rakéta után, durranás durranás után, fényvillanás fényvillanás után… és a tömeg lélegzete elakadt, és sóhajtozott, ámuldozott mindenki… földöntúli volt. És az öbölben egy pontonról több ezüst szökőkút fénye lőtt fel, legalább 6 méter magasra, színét változtatva kék, zöld, piros színeken keresztül visszatérve az ezüsthöz – majd még több rakéta robbant, ahogy a zene crescendoba csapott… az arcom szinte fájt  a nevetséges vigyortól, ami kiült rá a csodálkozástól. Gyorsan felnéztem Fifty-re, de ő is ugyanolyan volt, úgy csodálkozott, mint egy gyerek a szenzációs bemutatón. Befejezésül hat rakéta lőtt ki a sötétbe egyszerre, ragyogó aranyfényben fürdetve bennünket. A tömeg frenetikus, lelkes tapsba tört ki.
„Hölgyeim és uraim” – kiáltott a Ceremóniamester, ahogy az éljenzés és füttyögés alább hagyott.
„Csak még egy megjegyzést fűznék ehhez a mai csodálatos estének a  végéhez… nagylelkűségük eredménye egymillió-nyolcszázötvenháromezer dollár!”
Spontán taps tört ki újból, és a pontonról egy üzenet fénye gyulladt fel ezüst csillogó folyamként  - a szavak Köszönettel Az Oldjuk Meg Együtt Alapítvány nevében kápráztattak és ragyogtak a víz fölött.
„Oh Edward – ez gyönyörű volt” – vigyorogtam fel rá, ő lehajolt, hogy megcsókoljon.
„Ideje mennünk…” – mormolta. Szép arca letekintett rám, mosolygott. Szavai sokat ígértek… jesszus… hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Edward felpillantott újból, Taylor a közelben volt… a tömeg szétoszlott körülöttünk.
Nem beszéltek egy szót sem, valami mégis zajlott közöttük.
„Maradj velem egy pillanatig Taylor szeretné, ha teljesen eltűnne a tömeg.”
Oh…
’Azt hiszem, a tüzijáték száz évet öregített rajta” – tette hozzá.
„Nem szereti a tüzijátékot?”
Edward kedvesen nézett rám, és megrázta a fejét… de nem folytatta.
„Szóval… Aspen” – mondta, próbálta elterelni a figyelmemet valamiről … és ez működött is.
„Oh, ne… nem fizettem ki a licitált összeget” – kaptam levegő után.
„Küldhetsz csekket. Megvan a cím.”
„Nagyon mérges voltál.”
„Igen, az voltam.”
Vigyorogtam.
„Téged hibáztatlak és a játékszereidet.”
„Kimondottan felülkerekedtél a helyzeten, Miss Swan.  És a legkielégítőbb eredménnyel, ha jól emlékszem.” – mosolygott cinikusan.
„Mellékesen, hol vannak?”
„A táskámban.”
„Szeretném visszakapni őket.” – vigyorgott le rám – „túl hatásos eszközök ahhoz, hogy a te ártatlan kezeid között legyenek.”
„Aggódsz, hogy túlzásokba esem megint… netán valaki mással?”
Zöld szemei veszélyesen villogtak.
„Ha akkor használod őket, amikor én nem vagyok a közeledben, akkor igen.”
„Nem bízol bennem?”
„Magától értetődően. És most visszakaphatnám őket?”
„Meggondolom.”
Szúrósan nézett rám.
Újból szólt a zene a táncparkett felől… de most DJ volt… valamilyen lüktető ritmusú zenét játszott… a basszus könyörtelenül dübörgött.
„Akarsz táncolni?”
„Tényleg fáradt vagyok, Edward. Menni szeretnék… ha nem baj.”
Taylorra nézett, aki bólintott, és mi elindultunk a ház felé néhány berúgott vendég nyomában. Hálás voltam, hogy Edward kézen fogott – lábaim sajogtak a szédítően magas sarkú és szűk zöld cipő fogságától. Alice ugrándozva közeledett felénk.
„Ugye nem mentek még, vagy igen? Az igazi zene még csak most kezdődik… gyere Bella” – ragadta meg szabad kezemet.
„Alice” – szólt rá szigorúan Edward.
„Isabella nagyon fáradt. Haza megyünk. Azonkívül, holnap nagy napunk lesz.”
Nekünk…?
Alice fintorgott, de meglepő módon nem ingerelte tovább Edwardot.
„Nos, valamikor jövő héten el kell jönnötök… mehetnénk vásárolgatni.”
„Persze, Alice” – vigyorogtam, és magamba azon tűnődtem, vajon mégis hogyan… hiszen nekem munkahelyem van.
Gyorsan arcon csókol, majd szorosan megölelte Edwardot, mindkettőnket meglepve ezzel. Majd még inkább meghökkentve minket, kezeit Edward kabátjának hajtókáira helyezte.
„Szeretlek ilyen boldognak látni” – mondta kedvesen és arcon csókolta Edwardot.
„Sziasztok srácok… jó mulatást” – szökdelt a barátaihoz, akik vártak rá… közöttük volt Jane is, aki álarc nélkül még savanyúképűbb volt. Lustán tűnődtem, hol lehet Harry…
„Gyere, búcsúzzunk el a szüleimtől, mielőtt elmegyünk” – vezetett keresztül a fecsegő vendégek között Edward Esméhez és Carlislehoz, akik gyengéden, meleg szeretettel búcsúztak el tőlünk.
„Kérünk, gyere el hozzánk újra, nagyon szeretjük, ha itt vagy velünk” – mondta Esme kedvesen.
Egy kissé nyomasztó volt mind Esme, mind Carlisle reakciója. Szerencsére úgy tűnt, Esme szülei lementek a földszintre, így végül az ő lelkesedésüket megúsztam.
Végül Edward és én kéz a kézben csendesen a ház elé mentünk, ahol számtalan autó várakozott a vendégekre. Felkukkantottam Edwardra. Boldognak tűnt. Igazán gyönyörűség volt ilyennek látni…szokatlan. Ez után a különleges nap után… megráztam a fejem, megpróbáltam visszaidézni mindazt, ami történt.
„Nem fázol?”  - kérdezte.
„Nem, köszönöm” – lapogattam meg sálamat.
„Igazán élveztem ezt az estét, Isabella. Köszönöm.”
„Én is… némely részét jobban, mint a többit.”
Vigyorgott és bólintott… majd kissé összehúzta a szemöldökét.
„Ne harapdáld a szád szélét” – figyelmeztetett… és ettől az én hasam mélyében húzódtak össze az izmok.
„Mit is mondtál a holnapi nagy nappal kapcsolatban?” – kérdeztem, hogy kizökkentsem magam.
„Dr Greene jön, hogy megoldást találjunk veled kapcsolatban. Plussz, van egy meglepetésem számodra.”
„Dr Greene!” – torpantam meg.
„Igen.”
„Miért?”
„Oh, Isabella… gyűlölöm a condomot” – mondta halkan, zöld szemei ragyogtak a lampionok lágy fényében, ahogy vizsgálgatta a reakciómat.
„Ez az én testem” – motyogtam, bosszúsan attól, hogy meg sem kérdezett.
„És az enyém is” – suttogta.
Felbámultam rá, ahogy a különféle vendégek elmentek mellettünk, egyáltalán nem figyelve ránk. Nagyon elszántnak látszott… igen, a testem az övé. Jobban tudta, mint én. Felemeltem a kezem, kissé megrándult, de nyugodt maradt. Megmarkoltam a csokornyakkendője sarkait, úgyhogy az kibomlott, szabaddá téve inge felső gombját. Óvatosan kigomboltam.
„Vadítóan nézel ki így” – suttogtam. Igazából mindig vadítóan néz ki… de így igazán dögös.
Rám vigyorgott.
„Haza kell vigyelek. Gyere.”
Az ajtónál Stuart egy borítékot adott át Edwardnak. Ő elkomorodott, rám pillantott, ahogy Taylor besegített az autóba. Valamilyen okból úgy tűnt, Taylor megkönnyebbült. Edward bemászott mellém, a zárt borítékot átadta nekem, amíg Stuart és Taylor elfoglalták helyüket az első üléseken.
„Neked van címezve. Az egyik pincér adta Stuartnak. Kétség kívül egy újabb meghódított szív.” – görbült le Edward szája.  Nyilvánvaló, hogy kellemetlen volt ez a feltételezés számára.
Lenéztem a levélre… kitől jöhetett? Feltéptem, gyorsan elolvastam a halvány fénynél. Szent szar… tőle érkezett! Miért nem hagy békén?
Lehet, lebecsültelek téged. És kétségkívül te is lebecsülsz  engem. Hívj, ha  tudni akarod a  hiányzó dolgokat – együtt ebédelhetünk. Edward nem akarja, hogy beszéljek veled, de mindennél boldogabb lennék, ha segíthetnék. Ne érts félre, tudomásul veszem, de higgy nekem – és segíts nekem, ha megbántod őt… eléggé sérült már.
Hívj fel: 206 958 2445
Mrs Robinson
Basszus… Mrs Robinsonként írta alá…! Edward elmondta neki. A gazember.
„Elmondtad neki?”
„Kinek és mit?”
„Hogy Mrs Robinsonnak hívom” – förmedtem rá.
„Irina írta?” – döbbent meg Edward.
„Ez képtelenség” – dörmögött, majd belekotort a hajába. Éreztem, hogy ingerült lett.
„Majd holnap számolok vele. Vagy hétfőn” – mormolta keserűen. És bár szégyelltem bevallani, egy picit örültem. Kisördögöm megfontoltan bólintott. Mrs Robinson felbosszantotta Edwardot, és ez csak jó lehet – biztosan. Elhatároztam, hogy most nem mondok semmit, de bedugtam a táskámba a levelet, és a visszaadtam neki a golyókat, kedves gesztusként, hogy a hangulata javuljon.
„A következő alkalomig” – pihegtem.
Rám nézett, és bár nem lehetett jól látni az arcát a sötétben… azt hiszem, vigyorgott. A kezemért nyúlt és megszorította. Kibámultam az ablakon a sötétbe, az elmúlt hosszú napon elmélkedve. Sokat tudtam meg róla… sok hiányzó részlet került a helyére – a szépségszalonok, a térkép, a gyerekkora, - de még mindig túl sok minden felfedezni való volt. És ami Mrs R-t illeti… igen, aggódik Edwardért, és úgy tűnik, mélyen aggódik érte… Belátom hogy Edward is aggódik érte – de nem ugyanolyan módon. Nem tudtam, mit gondoljak..  ettől az egésztől csak a fejem fájdult meg.

Edward ébresztett fel ahogy az Escalahoz értünk.
„Be kell, hogy vigyelek?” – kérdezte gyengéden.
Álmosan ráztam meg a fejem. Nem létezik…
Ahogy a liftben álltunk, hozzá támaszkodtam, fejemet a vállára hajtottam. Stuart előttünk állt, kényelmetlenül érezve magát, tette a súlyát egyik lábáról a másikra.
„Hosszú nap volt, ugye, Isabella?”
Bólintottam.
„Fáradt vagy?”
Megint bólintottam.
„Nem vagy valami beszédes.”
Bólintottam, Edward vigyorgott.
„Gyere – lefektetlek.” – fogta meg a kezem, ahogy kiléptünk a liftből és egyből megálltunk a folyosón, amikor Stuart felemelte a kezét. Abban a pillanatban csodálatos módon teljesen éber voltam. Stuart a kabátujjába beszélt… nem is sejtettem, hogy rádió van nála.
„Megtesszük, T” – mondta és szembe fordult velünk.
„Mr Cullen, a Volvo kerekeit felhasították és leöntötték festékkel.”
Szent szar… az én autóm. Ki tehette? És tudtam a választ abban a pillanatban, ahogy a kérdés megfogalmazódott bennem. Lauren. Felnéztem Edwardra. Sápadt volt.
„Taylor aggódik, hogy az elkövető behatolhatott a lakásba, és még ott is lehet.”
„Értem” – suttogta Edward.
Oh a szarba… már ezelőtt is bejutott a lakásba Lauren.
„Mi Taylor terve?”
„A személyzeti lifttel jön fel Ryannal és Jim-el együtt. Átfésülik a lakást és ha minden tiszta, jelt adnak. Én önökkel maradok, uram.”
„Köszönjük, Stuart” – Edward szorosabban fogott magához.
„Ez a nap egyre jobb és jobb lesz” – mormolta, belefúrva az orrát a hajamba.
„Figyelj – képtelen vagyok arra, hogy itt álljak és várjak. Stuart, vigyázzon Miss Swanra. Ne engedje be addig amíg nem kap szabad jelzést.”
Mi?
„Nem,  Edward – velem kell maradnod” – könyörögtem.
Edward elengedett.
„Tedd, amit mondok, Isabella” – mondta Edward fagyosan.
„Várj itt. Nem lesz semmi bajom. Stuart?”
Stuart kinyitotta az előtér ajtaját és beengedte Edwardot a lakásba majd becsukta az ajtót mögötte, elém állt, közömbösen nézve rám.
Szent szar… Edward… mindenféle horrorisztikus végkifejlet futott át a fejemen.
És minden amit tehettem…vártam.

Hatvannegyedik fejezet

Szent szar…ezt tényleg én csináltam? Az alkohol lehetett – elég sok pezsgőt ittam – plusz négy különböző pohár bort is… oh, a szarba. Edwardra pillantottam, aki buzgón tapsolt. Oh, basszus… nagyon mérges lesz… pedig már egész jól megvoltunk. Kisördögöm végül úgy döntött, hogy tiszteletét teszi – és Edward Munch Sikoltás arcát viselte…
Edward felém hajolt, széles mosoly jelent meg az arcán. Megcsókolta az arcomat, majd közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogott, nagyon hűvös, fegyelmezett hangon.
„Nem tudom, hogy leboruljak-e lábad elé és imádjalak, vagy kiverjem a szart is belőled.”
 Oh… Pontosan tudtam mit akarok, most rögtön.
Ránéztem, rákacsintottam a  maszkon keresztül. Azt kívántam, bár láthatnám a szemeit.
„A második lehetőséget választanám… ha kérhetem” – suttogtam eszeveszetten, ahogy a taps elült.
Ajkai szétnyíltak ahogy beszívta a levegőt… oh, az a finoman kidolgozott ajkak. Akartam magamon, most… sajogtam érte… És amikor azt az elbűvölő mosolyát sugározta rám, ami  igazi volt, lélekből fakadó… szent tehén.
„Kínlódsz, mi? Nos, meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében” – mormolta és végigfuttatta ujjait az államon – éreztem érintését az ölemben mélyen, ahonnan a fájdalom indult és egyre nőtt. Legszívesebben ráugrottam volna itt és most… de visszaültünk  és figyeltük az árverés folytatását.
Alig tudtam nyugodtan ülni. Edward egyik karját a vállam köré fonta, szabad kezével megfogta az enyémet és felemelte az ajkához, majd az ölébe ejtette. Lassan és lopva, úgyhogy nem jöttem rá a játékára, amíg késő nem lett, kezemet óvatosan az erekciójára helyezte. Levegő után kaptam, szemem pánikban pásztázta az asztalt körbe, de minden szem a színpadra szegeződött. Szóval vettem a bátorságot… lassan megsimogattam, hagytam, hogy ujjaim felderítsék a terepet. Edward kezét az én kezemen tartotta, másik keze gyengéden megszorította a vállamat. Szája kissé elnyílt… és ez volt az egyetlen reakció, amit láthattam váratlan érintésem nyomán. De ez is sokat jelentett. Akart engem. A hasamban minden izom megfeszült… egyre kibírhatatlanabb lett.
Egy hét az Adriana szigeten volt az utolsó árverés – természetesen Dr és Mrs Cullennek volt egy szigete – a licitálás gyorsan megélénkült, de ez legkevésbé sem izgatott. Izgalma nőtt az ujjaim érintése nyomán, és ezáltal erősebbnek éreztem magam.
„110.000 dollárért elkelt!” – állapította meg győzedelmesen a Ceremóniamester. Az egész sátor tapsolt és én akaratlanul csatlakoztam, mellettem Edward is, ezzel tönkretéve a mi kis játékunkat.
Edward felém fordult ajkai megremegtek.
„Kész vagy?” – tátogta az elragadtatott ujjongás közepette.
„Igen” – tátogtam vissza.
„Bella!” – kiáltott Alice – „Itt az idő!”
Mi? Ne… nem akarom megint…!
„Minek van itt az ideje?”
„Az első tánc aukciónak – gyere!”
Felállt és kinyújtotta a kezét felém. Edwardra néztem, aki úgy gondolom, Alice-t  nézte fenyegetően, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek – de ebben a pillanatban a nevetés győzedelmeskedett… egy felszabadító iskoláslányos vihogás tört ki belőlem. Ellentmondani a rózsaszín ruhás energiaközpontnak, akit Alice Cullennek hívnak?  Edward egy pillanat múlva rám bámult és egy mosoly árnyéka bukkant fel a száján.
„Az első tánc az enyém, oké? És az nem a táncparketten lesz” – mondta fenyegetően. Vihogásom elenyészett ahogy a várakozás belemart sajgó ölembe. Oh, IGEN!  Benső istennőm tökéletes hármas szaltót vetett a gerendán.
„Állok elébe” – mormoltam, előrehajolva és egy lágy, tartózkodó csókot nyomtam a szájára. Az asztaltársaságunkon körbepillantva észre vettem, hogy mindenkit elbűvöltem. Persze… ezelőtt még soha nem látták Edwardot nővel.
Edward felmosolygott rám. És… boldognak nézett ki. <i>Wow.</i>
„Gyerünk, Bella” – noszogatott Alice. Megfogtam kinyújtott kezét és követtem a színpadra, ahol további tíz fiatal nő gyülekezett… és tétova kényelmetlenséggel vettem tudomásul, hogy Jane is közöttük van.
„Uraim – az est fénypontja!” – a Ceremóniamester hangja keresztül dörgött a tömeg morajlásán.
„A pillanat, amire mindannyian vártak! Tizenkét gyönyörű hölgy egyetértett abban, hogy az övé lesz a legdrágább első tánc.”
Oh- ne! Tetőtől talpig elpirultam - nem igazán fogtam fel, hogy ez mit jelent. Milyen… megalázó!
„ Jó ügyért történik” – sziszegett Alice oda nekem, érezve feszélyezettségemet.
„Azon kívül, Edward fog győzni” – forgatta meg a szemeit .
„Nem tudom elképzelni, hogy hagyná, hogy bárki túllicitálja. Egész este le sem vette a szemét rólad.”
Igen, fókuszáljunk a jó ügyre… és Edward köteles győzni… nem tudtam elképzelni, hogy bárki gazdagabb lenne nála. ~De ez azt jelenti, hogy még több pénzt költ rád!~– förmedt rám kisördögöm. De nem akartam senki mással táncolni – nem tudok senki mással táncolni – és ez nem jelenti azt, hogy rám költi a pénzt, mivel egy alapítványt támogat vele. Habár már huszonnégyezer dollárral támogatta – soha nem gondoltam arra a pénzre sajátomként. De úgy tűnik, túlzásba estem megfontolatlan licitálásommal.
„Nos, Uraim, kérem gyűljenek körbe és nézzék meg jól, kit választanak első táncos partnerként. Tizenkét bájos, szolgálatkész fiatal lány…”
Jesszus! Úgy éreztem, a húspiacon vagyok… elborzadva néztem, hogy legalább harminc férfi közeledik a színpad felé, Edwarddal együtt… könnyed eleganciával mozogva az asztalok között, meg-megállva közben köszönni. Ahogy a licitálók összegyűltek, a Ceremóniamester rákezdett.
„Hölgyeim és uraim, az álarcosbál hagyománya szerint megőrizzük a maszk misztériumát, és csak a keresztnevet fogjuk használni, vagy csak kezdőbetűket. Legelsőkén itt van nekünk – a bájos Rose A.
Rose A úgy vihogott, mint egy iskoláslány – lehet, mégsem fogok kilógni a sorból. Tetőtől talpig kék tafotába volt öltözve, hozzáillő álarccal. Két fiatal férfi lépett előre várakozóan… Szerencsés Rose A.
„Rose A. tökéletesen beszél japánul, képesített vadászpilóta… és olimpiai bajnok…hmmm” – kacsintott a Ceremóniamester.
„Uraim – mi lenne, ha licitálnék?”
Rose elbűvölten tátotta a száját a Ceremóniamesterre… nyilvánvaló volt, hogy az csupa zöldséget hordott össze. Rose A szégyenlősen pillogott vissza a két jelentkezőre.
„Ezer dollár!” – kiáltott az egyik.
A licitálás gyorsan ötezer dollárra szökött fel.
„Ötezer dollár először – másodszor – senki többet, harmadszor” – deklarálta hangosan a Ceremóniamester – „az álarcos úriember a nyertes!”
Persze, minden férfi álarcot viselt… nevetés, taps és éljenzés hangzott fel. Rose A a legtöbbet ígérőre ragyogott és gyorsan eltűnt a színpadról.
„Látod? Jó móka!” – suttogta Alice.
„Remélem, Edward nyer el téged – mert nem akarunk verekedést” – tette hozzá.
„Verekedést?” – válaszoltam elborzadva.
„Oh, igen… igen forró fejű volt fiatalabb korában” – borzongott meg Alice.
Edward verekedett? A kifinomult, finnyás, Tudor-korabeli-egyházi-éneket-szerető Edward…? Nem tudtam elképzelni.
A Ceremóniamester kizökkentett a következő hölgy bemutatásával – egy vörös ruhás, koromfekete hajú fiatal nő következett.
„Uraim, bemutathatom önöknek a csodálatos Tami G-t? Tami gyakorlott matador, klasszikus koncertdarabokat játszik csellón, és rúdugróbajnok… mi a véleményük erről, uraim? Mit nem adnék, ha táncolhatnék egyet az elragadó Tami G-vel!”
Tami G a szemét meresztette a Ceremóniamesterre. Valaki kiabált, igen hangosan:
„Háromezer dollár!” – egy szakállas, szőke hajú álarcos férfi volt.
A versenytársa egyszer licitált… de Tami G négyezer dollárért kelt el.
Edward úgy nézett rám, mint egy héja. Verekedős Cullen.
„Milyen régen?” – kérdeztem Alice-t.
Zavartan bámult rám.
„Mikor verekedett Edward?”
„Oh! Tinédzserkora elején… őrületbe vitte a szüleimet, repedt ajkakkal, monoklis szemekkel járt haza. Két iskolából rúgták ki… túl sok kárt tett az ellenfeleiben.”
Eltátottam a számat.
„Nem mondta neked?” – sóhajtott Alice.
„Kimondottan rossz híre volt a barátaim körében. Pár évig igazán nem kívánatos személyiségnek számított. De ez abbamaradt, amikor tizenöt vagy tizenhat éves volt” – vont vállat.
~Szent baszás~ A kirakós játék újabb darabja került a helyére.
„Szóval, mit kínálnak a káprázatos PBJ-ért?”
„Négyezer dollár!” – egy mély hang hangzott fel bal oldalról, s PBJ sikított a gyönyörtől.
Nem fordítottam tovább figyelmet az aukcióra. Szóval Edward problémás gyerek volt az iskolában…. Verekedős. Kíváncsi voltam, miért. Rábámultam… közelről nézett bennünket.
„És most, engedjék meg, hogy bemutassam a gyönyörű Bella S-t.” Oh, a szarba… ez én voltam. Idegesen néztem Alice-ra, aki a színpad közepe felé hessegetett. Szerencsére nem estem hasra, csak álltam pokoli zavarban, mindenki szeme láttára. Amikor Edwardra néztem, éppen önelégülten vigyorgott rám. A gazember.
„Gyönyörű Bellánk hat hangszeren játszik, tökéletesen bírja a mandarin nyelvet és szeret jógázni… nos, uraim” – mielőtt befejezhette volna, Edward közbevágott, meredten nézve a Ceremóniamesterre álarcán keresztül.
„Tízezer dollár.”
Hallottam, ahogy Jane levegő után kap mögöttem. Oh, basszus.
„Tizenöt.”
Mi? Mindenki a magas, kifogástalanul öltözött férfi felé fordult, aki a színpad bal oldalán állt. Fifty-re pislogtam – a szarba, mit fog csinálni? Edward megdörzsölte az állát, és gúnyos mosollyal nézett az idegenre. Nyilvánvaló volt, hogy Edward ismerte őt. Az idegen udvarias elismeréssel bólintott Edward felé.
„Nos Uraim! A legmagasabb ajánlatunk van ma este.”
Éreztem a Ceremóniamester izgatottságát, keresztül sugárzott az álarcán, ahogy Edward felé fordult. Jó műsor volt – ~de az én terhemre!~ – szerettem volna üvölteni.
„Húsz” – számolt Edward halkan.
A tömeg moraja elült. Mindenki rám bámult – Edward és Mr Titokzatos a színpadnál álltak.
„Huszonöt”- mondta az idegen.
Lehetett volna ennél megalázóbb?
Edward egykedvűen bámult az idegenre… de jól szórakozott. Minden szem Edwardra szegeződött… mit fog tenni? Szívem a torkomban ugrált. Rosszul éreztem magam.
„Egyszázezer dollár” – mondta lágyan.
"Mi a fasz!" - sziszegett Jane a hátam mögött hangosan, és az egyetemes megdöbbenéstől és élvezettől a tömeg lélegzete egyszerre szakadt benn. Az idegen megadóan feltartotta a kezét, nevetett. Edward önelégülten vigyorgott rá. Szemem sarkából láttam, hogy Alice vidáman ugrándozik. Kisördögöm pofára esetten meredt Edwardra.
„Százezer dollár a szépséges Bellára! Először. Másodszor… „ – a Ceremóniamester az idegenre bámult, aki hamis sajnálkozással rázta meg a fejét, és lovagiasan bókolt.
„Elkelt!” – kiáltott a Ceremóniamester győzedelmesen.
Fülsiketítő taps és éljenzés közepette Edward előre lépett, hogy megfogja a kezem és lesegítsen a színpadról. Mulatságos vigyorral nézett rám, ahogy lejöttem a színpadról, megcsókolta&nbsp; a kézfejemet, majd karon fogott és elvezetett a sátor kijárata felé.
„Ki volt az?” – kérdeztem.
Lenézett rám.
„Valaki, akivel később találkozhatsz. Most azonban mutatni akarok neked valamit… körülbelül harminc percünk van, amíg véget ér az Első tánc aukció. Akkor vissza kell jönnünk a táncparkettre, hogy élvezhessem a kifizetett táncot.”
„Egy nagyon drága táncot…” – morogtam helytelenítően.
„Biztos vagyok benne, hogy az utolsó centig megérte az árát” – mondta, és gonoszul mosolyogva… oh, az a tündöklő mosoly, ami van neki… a sajgás visszatért és kivirult a hasam mélyén.
Kiértünk a pázsitra. Azt hittem, a csónakház felé, de bosszankodva vettem tudomásul, hogy a táncparkett felé vettük az irányt ahol a zenekar készülődött… szent ég, legalább húsz zenész…Hú! Néhány vendég is mozgolódott, titokban dohányoztak –de, mivel az események bent zajlottak a sátorban, nem keltettünk nagy feltűnést. Edward a ház hátsó oldalához vezetett, kinyitott egy francia ablakot, és bevezetett egy nagy és kényelmes nappaliba, amit eddig még nem láttam. Az elhagyatott előtéren keresztül az elegáns, kifényesített fakorlátú széles lépcsősorhoz vezetett. Könyökhajlatából kiengedve a kezemet felmentünk az első szintre, majd további lépcsőfordulók után a másodikra. Egy fehér ajtót kinyitva bevezetett az egyik hálószobába.
„Ez volt az én szobám” – mondta csendesen és bezárta az ajtót maga mögött. Nagy, tiszta szoba volt, kevés bútorral. A falak és a bútorok fehérek voltak; a terjedelmes dupla ágy, az íróasztal és a szék, a könyvekkel és különféle trófeák sorával telezsúfolt polcok. A trófeák kinézetük alapján a kick-boksz-hoz kapcsolódtak… A falakon moziplakátok lógtak – Mátrix, Harcosok Klubja, A Truman Show - és két bekeretezett poszter. Kick-boxolók voltak rajtuk…az egyik Giuseppe DeNatale – még soha nem hallottam róla. De ami igazán felkeltette a figyelmemet, az egy üzenőtábla volt, milliónyi kép volt kitűzve rá, a Marinerek zászlói és belépőjegyek ellenőrzőszelvényei… a fiatal Edward egy kis része. Szemem visszavándorolt a nagyszerű, gyönyörű emberre, aki most a szoba közepén állt. Sötéten nézett rám, tűnődően és szexisen.
„Soha nem hoztam ide egy lányt sem” – mormolta.
„Soha?” – suttogtam.
Megrázta a fejét.
Görcsösen nyeltem egyet, a sajgás, ami az elmúlt pár órában kellemetlen volt, most üvöltött a bensőmben, nyersen és kielégítetlenül. Ahogy ott állt, a tengerkék szőnyegen, abban a maszkban… túl erotikus volt. Akartam őt. Most. Bármilyen módon, ahogy megkaphattam. Féken kellett tartanom magam, hogy ne ugorjak rá és le ne tépjem róla a ruhát. Lassan odakeringőzött hozzám.
„Nincs sok időnk, Isabella, és ahogy ebben a pillanatban érzem magam… nincs is sok időre szükségünk. Fordulj meg. Hadd hámozzalak ki abból a ruhából.”
Megfordultam és az ajtóra bámultam, hálásan, hogy bezárta. Előre hajolt és lágyan a fülembe suttogott.
„Hagyd az álarcot magadon.”
Felnyögtem… pedig még hozzám sem ért. Megfogta a ruhám tetejét, ujjai a bőrömhöz siklottak, és az érintés visszhangot vert a testemben. Egy gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt.
Tartotta a ruhámat, segített kilépni belőle, majd megfordult és művészien a szék háttámlájára helyezte azt. Öltönykabátját levette és ráterítette a ruhámra. Megállt, egy percig engem bámult, magába itta a látványomat… A fűzőben és a hozzáillő bugyiban álltam ott… és élveztem érzéki pillantását.
„Tudod, Isabella” – mondta lágyan, ahogy visszasétált hozzám, kikötötte csokornyakkendőjét, ami most két oldalra lógott le a nyakából. Folytatta, és kigombolta inge felső három gombját – „nagyon mérges voltam, amikor megvetted az én felajánlásomat. Egy csomó viselkedési mód futott át a fejemen. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a büntetés kikerült a lehetőségek közül… de aztán önként ajánlkoztál.” Lenézett rám a maszkján keresztül.
„Miért tetted ezt, Isabella?”
„Nem tudom… a kielégítetlenség… a túl sok alkohol… alapos indok” – suttogtam alázatosan, bocsánatkérően megrántva a vállam. Talán, hogy felkeltsem a figyelmét…hogy kellett akkor nekem. Most még inkább szükségem van rá… a sajgás meg rosszabb lett – és tudtam, hogy ő lecsillapíthatja… lehűtheti ezt a bömbölő, nyáladzó vadállatot bennem, az őbenne lévő vadállattal.
Száját keskeny vonallá szorította össze, majd lassan megnyalta felső szájszélét. Azt a nyelvet magamon akartam tudni.
„Megesküdtem magamnak, hogy nem fenekellek el, akkor sem, ha te kéred.”
„Kérlek” – könyörögtem.
„Majd rájöttem, hogy abban a pillanatban igen kényelmetlenül érezhetted magad, és
az nem olyan dolog, amihez hozzá lennél szokva.”
Mindent tudóan vigyorgott rám – arrogáns gazember – de nem bántam, mert teljesen igaza volt.
„Igen” – leheltem.
„Tehát, kell, hogy legyen valamiféle… mozgásterünk. Ha én megteszem ezt, meg kell ígérned egy dolgot.”
„Bármit.”
„Használod a biztonsági szót, és akkor csak szeretkezni fogok veled, oké?”
„Igen” – leheltem megint. Érezni akartam a kezét magamon.
Nyelt egyet, majd fogta a kezem és az ágyhoz vezetett.
Az ágytakarót arrébb dobta, leült, és egy párnát maga mellé helyezett. Felnézett rám, ahogy mellette álltam, és hirtelen megrántotta a kezemet, hogy keresztül estem az ölén. Kissé feljebb helyezte magát, így testem az ágyra került, mellkasom a párnán, fejem félrefordítva. Felém hajolva kisimította hajamat az arcomból és a vállam mögé igazította.
„Tedd a kezed a hátad mögé” – mormolta.
Oh? Lehúzta a nyakkendőjét, gyorsan megkötözte a kezeimet, így azok a vesetájékomon nyugodtak.
„Tényleg akarod, Isabella?” – mondta alig hallhatóan.
Becsuktam a szemem… ez volt az első alkalom, amióta találkoztam vele, hogy tényleg akartam ezt, hogy szükségem volt erre.
„Igen” – suttogtam.
„Miért?” – kérdezte lágyan ahogy gyengéden simogatta tenyerével a hátsómat.
Felnyögtem, ahogy keze a bőrömhöz ért. Nem tudtam, hogy miért… Te mondod mindig hogy ne gondolkozzak túl sokat. Egy ilyen nap után, mint ez volt… vitatkozni huszonnégyezer dollárról, Lauren, Mrs Robinson… a térkép… ez a pazarló fogadás, az álarcok, az alkohol, az ezüst golyók, az árverés… igen, akarom ezt.
„Meg kell okolnom?”
„Nem, baby, nem kell” – „Csak próbállak megérteni.”
Bal kezét a csuklóm köré fonta, leszorította, ahogy másik tenyere felemelkedett a fenekemről és keményen lecsapott, éppen csak a combjaim találkozása fölött. A fájdalom összekapcsolódott a hasamban levő sajgással… oh, apám… hangosan nyögtem. Újból megütött, pontosan ugyanazon a helyen. Megint nyöszörögtem.
„Kettő” – mormolta – „tizenkettőig számolunk.”
Oh… istenem! Teljesen különböző volt a legutolsó alkalomtól – annyira érzéki volt, annyira… szükséges. Hosszú ujjaival simogatta a fenekemet, én tehetetlennek éreztem magam, megkötözve és belepréselve a matracba… a saját akaratomból. Újból megütött, kissé az egyik oldalon, majd újból, most a másik oldalon… majd szünetet tartott, amíg lehúzta a bugyimat és levette rólam. Finoman végighúzta a tenyerét a fenekemen, mielőtt folytatta volna a fenekelést – minden csípős csattanás elvett a vágyam éléből… vagy fokozta azt – nem tudtam. Átadtam magam a csapások ütemének… élvezve a pillanatot.
„Tizenkettő” – mormolta elakadt lélegzettel, és megsimogatta a fenekemet megint… nagyon lassan lefelé vezette ujjait a nemi szervemhez… és lassan belém dugta a két ujját, széles mozdulattal körözve bennem… hangosan nyögtem… és elélveztem…és élveztem… ujjai körül vonaglottak izmaim. Ez annyira intenzív volt… váratlan… gyors.
„Ez az, baby” – mormolta elismerően.
Gyorsan kioldozta a kötést, ujjait bennem tartva, én ott feküdtem lihegve és ernyedten, ölén keresztül.
„Nem végeztem még veled, Isabella” – mondta és lágyan felemelkedett, ujjait még mindig nem mozdítva leengedte a térdeimet a padlóra, úgyhogy most az ágyra hajoltam. Letérdelt a padlóra a hátam mögött és hallottam, hogy feltép egy fóliazacskót a fogaival és lehúzza a cipzárját. Kihúzta az ujját belőlem, helyettesítve azokat az erekciójával… könyörtelenül belém nyomva magát.
„Gyors lesz, baby” – mormolta és megragadta a csípőmet ahogy belém taszította magát… Oh…mennyei volt. Elérte a pontot, ahol a hasam sajgott, újra és újra, elmulasztva azt… Az érzés észvesztő volt… pontosan erre volt szükségem. És visszanyomtam magam, hogy testünk találkozzon… lökés a lökéshez…
„Bella, ne” – mordult, próbált lecsillapítani. De nagyon akartam őt és megismételtem akciómat.
„Bella, a szarba…” – mormolta és hangosan felnyögött, ahogy elélvezett és a gyötrődő hang újból egy forró orgazmusba lendített, ami elgyötört és megszabadított a sajgástól, ami a hasamban volt, helyettesítve azt egy megnyugtató csendes békességgel. Edward előre hajolt és megcsókolta a vállamat, majd kihúzta magát belőlem. Körém fogva a karját, fejét a hátam közepén nyugtatta, és így feküdtünk, mindketten térdelve az ágy mellett…meddig is? Másodpercekig… percekig, ahogy a lélegzetünk megnyugodott. Edward megmozdult és megcsókolta a hátamat.
„Azt hiszem, tartozik nekem egy tánccal, Miss Swan” – mormolta.
„Hmmm” – válaszoltam… kedvemet lelve a sajgás hiányában, sütkérezve az alkonypírban.
Leült a sarkaira és lehúzott az ágyról az ölébe.
„Nincs sok időnk. Gyere” – csókolta meg a hajamat és felállított. Kissé zúgolódtam, de visszaültem az ágyra, összeszedtem a bugyimat a padlóról, felvettem, lustán odasétáltam a székhez, hogy visszaszerezzem a ruhámat. Szenvtelen érdeklődéssel jegyeztem meg, hogy nem vettem le a cipőimet a mi kis tiltott légyottunkon. Edward megkötötte a&nbsp; nyakkendőjét, és végezetül megigazította az ágyat. Ahogy visszabújtam a ruhámba, megnéztem a fotókat az üzenő táblán: Edward dacos tiniként, bár már akkor is nagyszerűen nézett ki – Emmettel és Alice-al síelés közben – egyedül Párizsban - a Diadalív szolgáltatta a hátteret ráadásként – Londonba, New Yorkban, a Grand Canyon-nál, a sydney-i Operaháznál… még a kínai Nagyfalnál is. Cullen uraság már fiatalon sokat utazott. Ellenőrző jegyek különféle koncertekről – U2, Metallica, The Verve, Sheryl Crow, a New York-i Filharmónikusok Rómeó és Júlia előadása, - milyen eklektikus válogatás! És a sarokban egy nagyon kicsi kép egy fiatal nőről… fekete és fehérben - ismerősnek tűnt – de életemre mondom, nem tudtam hova tenni. Nem Mrs Robinson… hála az úrnak.
„Ki ez?” – kérdeztem ahogy megigazítottam a ruhámat.
„Nem fontos” – morogta ahogy belebújt a zakójába és megigazította&nbsp; a nyakkendőjét.
„Felhúzhatom a cipzáradat?”
„Kérlek. Akkor miért van a táblán?”
„Tévedés a részemről. Hogy áll a nyakkendőm?” – emelte meg az állát, mint egy kisfiú. Elvigyorodtam magam és megigazítottam neki.
„Most tökéletes.”
„Mint te” – mormolta, előrehajolt és megragadott, szenvedélyesen megcsókolt.
„Jobban érzed magad?”
„Sokkal, köszönöm.”
„Az élvezet az enyém, Miss Swan.”
A vendégek a táncparketten gyülekeztek. Edward rám vigyorgott – éppen időben érkeztünk – és a sakktábla padlóra vezetett.
„És most, hölgyeim és uraim, itt az ideje az első táncnak. Dr és Mrs Cullen, felkészültek?” – Carlisle beleegyezően bólintott, karját Esme köré fonta.
„Az Első Tánc aukció hölgyei és urai, felkészültek?”
Mindannyian beleegyezően bólintottunk. Alice valaki olyannal volt, akit nem ismertem fel… hmmm, mi történt Harry-vel?
„Akkor elkezdjük – vezesd elő Sam…!”
Egy fiatal férfi pördült a színpadra meleg üdvözlő taps közepette, a mögötte levő zenekarhoz fordult, csettintett az ujjával… és a „Bőröm alá férkőztél” ismerős dallama töltötte meg a levegőt.
Edward rám mosolygott, karjába vett és táncolni kezdtünk. Oh… nagyon jól táncolt, könnyű volt követni. Vigyorogtunk egymásra, mint két hülye, ahogy körbeforgatott a táncparketten.
Beférkőztél a bőröm alá
Behatoltál mélyen a szívembe
„Szeretem ezt a dalt” – mormolta Edward lepillantva rám – „úgy tűnik, nagyon illik a helyzetünkre.” Már nem vigyorgott, sőt kimondottan komoly volt.
„Te is a bőröm alatt vagy” – feleltem – „vagy legalábbis ott voltál… egy perce.”
Elbiggyesztette a száját, de nem próbálta elrejteni, hogy jól szórakozik.
„Miss Swan” – dorgált meg csipkelődve – „fogalmam sem volt róla, hogy ilyen durva is tud lenni”.
&nbsp;„Oh… ezek csak a friss tapasztalataim… oktatásban részesültem.”
„Mindketten” – Edward újból komoly volt, és olyan volt, minta csak ketten lettünk volna és a zenekar… mintha kis külön buborékunkban lettünk volna.

~Feláldoznék bármit, amit lehet,
Azért, hogy a közeledben legyek
Dacára az éjszakából érkező figyelmeztető hangnak
Ami ismét és ismét a fülembe szól~
- - -

~Nem tudod, kis bolond, soha nem győzhetsz
Használd az eszed, ébredj rá a valóságra
De minden alkalommal, amikor megteszem,
Csak az, hogy rád gondolok
Megállít, mielőtt elkezdeném,
Mert beférkőztél a bőröm alá…~

Ahogy a dal véget ért, mindenki tapsolt. Sam az énekes kecsesen meghajolt és bemutatta a zenekarát.
„Lekérhetem?”
Felismertem a férfit, aki licitált rám az aukción. Edward vonakodva engedett át – de ő is jól szórakozott.
„Legyen a vendégem” – mormolta – „Isabella, bemutatom John Bannert. John, ő Isabella.”
A szarba! Edward rám vigyorgott és lesétált a táncparkett egyik oldalára.
„Üdvözlöm Isabella” – mondta Dr Banner simulékonyan. Kiejtése alapján angol volt.
„Helló” – hebegtem.
A zenekar újabb számba kezdett és Dr Banner a karjai közé von. Sokkal fiatalabb volt, mit ahogy elképzeltem, bár alig láttam az arcát. A maszk amit viselt, hasonlított Edwardéra.. magas volt, de nem olyan magas, mint Edward, és nem mozgott olyan könnyedséggel, mint Edward. Mit mondhattam volna neki? Miért ilyen elbaszott Edward? Ez az egyetlen dolog, amit meg akarok kérdezni tőle… de valahogy faragatlan dolognak tűnt.
„Idegesnek tűnik, Isabella” – mondta.
„Nos, Dr Banner, ön a pszichiáter. Aggódom, hogy mit tárhatok fel, így megfélemlítőnek találom önt… és valójában csak Edwardról szeretnék kérdezősködni.”
Kedvesen mosolygott.
„Először is, ez egy összejövetel, így most én nem dolgozok” – suttogta összeesküvő módon - „Másodszor, tényleg nem beszélhetek önnel Edwardról.”
„Azon kívül” – ugratott – „várnunk kell karácsonyig.”
Meglepetten kaptam levegőért.
„Ez egy orvos-vicc Isabella.”
Elpirultam zavaromban és kissé nehezteltem.
„És most beismerte azt, amit Edwardnak mondtam – hogy ön egy igen drága sarlatán” – viszonoztam az ugratást.
Dr Banner nevetve horkant fel
„Lehet valami igaza ebben.”
„Ön angol?”
„Igen. Londonból származom.”
„Hogy került ide?”
„Boldog körülmények.”
„Nem sokat árul el magáról, ugye?”
„Nincs mit elárulni. Igazán unalmas személy vagyok.”
„Ez nagyon önbecsmérlő.”
„Ez amolyan brit jellemvonás. Része a nemzeti karakterünknek,”
„Oh…”
A zene véget ért, és Edward mellettem termett. Dr Banner elengedett.
„Kellemes volt találkozni önnel, Isabella” – és elégedetten tekintett rám, vagy mi… úgy tűnt, átmentem valamilyen rejtett próbán.
„ John” - bólintott Edward a táncosom felé.
„Edward” tette ugyanazt Dr Banner, majd sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
Edward karjába vont a következő tánchoz.
„Sokkal fiatalabb, mint ahogy gondoltam” – mormoltam – „És borzasztóan tapintatlan.”
Edward félrebiccentette a fejét
„Tapintatlan?”
„Oh, igen… és mindent elmondott nekem” – ugrattam.
„Nos, akkor fogom a táskádat, mehetünk, mert biztos vagyok benne, hogy ezek után semmit nem akarsz tőlem” – mondta lágyan.
Befejeztem.
„Nem mondott nekem semmit!” – mondtam, pánikban.
Edward újból a karjai közé vont.
„Akkor élvezzük a táncot” – ragyogott rám, és megforgatott. Miből gondolja, hogy el akarok menni? Ennek nem volt semmi értelme számomra.
Még két számra táncoltunk, amikor ki kellett mennem a mellékhelyiségbe.
„Nem maradok sokáig.”
Ahogy a mosdó felé mentem, eszembe jutott, hogy a táskámat az asztalnál hagytam, úgyhogy vissza mentem a sátorba. Amikor beléptem, még ki volt világítva, bár elhagyatott volt – kivéve a sátor másik végében tartózkodó párt… akik inkább szobára mehettek volna. A táskámért nyúltam.
„Isabella?”
Egy lágy hang riasztott fel. Ahogy megfordultam, egy hosszú, fekete szatén ruhába öltözött nőt láttam. Álarca különleges volt, ami az arcát és az orrát fedte, de ugyanúgy a haját is… elbűvölő volt, finom arany ötvösmunka.
„Örülök, hogy egyedül találtalak” – mondta lágyan – „egész este beszélni szerettem volna veled.”
„Sajnálom… nem tudom, ki ön.”
Felemelte az álarcát és leengedte a haját.
A szarba! Mrs Robinson.

Hatvanharmadik fejezet

Edward fogta a kezemet és gyengéden simogatta a hüvelykujjával a kezem fejét, ahogy a Mercedes hátsó ülésén ültünk. Észak felé tartottunk. Kissé fészkelődtem az érzés hatására, ami elárasztotta az ágyékomat… Ellenálltam a késztetésnek, hogy felnyögjek, mivel Taylor az iPodja nélkül ült előttünk… az egyik biztonsági fickóval, akinek a neve azt hiszem Stuart volt… Enyhe kellemes fájdalmat kezdtem érezni a hasamban, amit az ezüst golyóbisok okoztak. Lustán elgondolkodtam rajta, vajon meddig fogom bírni valamilyen… megváltás nélkül. Keresztbe tettem a lábamat. És ahogy megtettem egy a gondolataim mélyén rejtőző kérdés ötlött fel hirtelen.
„Honnan volt neked rúzsod?” –kérdeztem halkan Edwardot.
Fintorgott és előre mutatott.
„Taylor” – tátogta.
Nevetésben törtem ki.
„Oh” – hagytam abba nagyon gyorsan – a golyók. Beharaptam a szám szélét. Edward rám mosolygott, szemei gonoszul villogtak. Pontosan tudta, mit tesz, amilyen szexi vadállat volt.
„Relaxálj” – lehelte – „ha túl sok lesz…” – hangja elcsuklott és gyengéden megcsókolta az ujjaimat, majd szájába vette a kisujjamat és megszívta. Most már tisztában voltam vele, hogy direkt csinálja… becsuktam a szemem, ahogy az idegvégződéseimen áthaladó impulzusok sötét vágyakat ébresztettek fel testemben… Rövid időre átadtam magam az érzésnek…izmaim bent mélyen összehúzódtak… Oh… istenem. Amikor újból kinyitottam a szemem, Edward közelről vizsgált engem… mint egy sötét herceg. Valószínűleg az öltöny és a csokornyakkendő miatt, de idősebbnek nézett ki, egy kifinomult, ellenállhatatlanul jóképű korhely, buja szándékokkal. Egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Teljes mértékben a szexuális rabszolgája voltam… és ha hihettem neki, akkor ő az enyém volt. A gondolat mosolyt csal arcomra, és az ő arcán megjelenő vigyor elbűvölt.
„És mit várhatunk ettől a mai eseménytől?”
„Oh – csak a szokásos marhaságok” – válaszolt Edward fesztelenül.
„Nekem nem szokásos” – motyogtam.
Edward kedvesen mosolygott és újból megcsókolta a kezemet.
„A legtöbb ember készpénzzel villog. Árverések, tombola, vacsora, tánc – anyám tudja, hogy kell estélyt rendezni. Oh, és erre szükséged  lesz” – nyúlt a lábánál levő csomagba, és előhúzott egy fekete álarcot, amin egy apró elbűvölő tolldísz volt oldalt.
„Ez egy maszkabál” – mondta magától értetődően.
„Oh…” – az álarc gyönyörű, lágyan csillogó bársonyból volt.
Rávigyorogtam.
„Neked is lesz?”
„Természetesen. Bizonyos szempontból nagyon felszabadítóak.” – tette hozzá, felhúzva egyik szemöldökét, és elhúzta a száját.
Oh…. Egyre érdekesebb lesz.
Drága autókból álló sor volt a Cullen házhoz vezető bekötő úton. Távolból is láttam a rózsaszín papírlampionokat, amik az út szélén lógtak, és ahogy közeledtünk, egyre több volt belőlük. A kora esti fényekben csodálatosak voltak… egy elvarázsolt birodalomba érkeztünk…mennyire illik ez az én hercegemhez – és gyerekes izgalom öntött el, elhomályosítva minden más érzést.
 „Fel az álarccal” – vigyorgott Edward ahogy feltette egyszerű fekete maszkját. A hercegem valami sötétebb alakot öltött… sokkal érzékibb lett. Arcából csak a gyönyörűen kidolgozott ajkait és erős állkapcsát láthattam. Szent baszás… a már így is sajgó ölem egy kicsit jobban vágyakozott. Felkötöttem az én maszkomat, közben vigyorogtam rá, figyelmen kívül hagyva a testem mélyén levő éhséget.
Taylor a felhajtóra kanyarodott, egy ajtónálló kinyitotta Edward ajtaját.
Stuart kiugrott és kinyitotta az én ajtómat.
„Felkészültél?” – kérdezte Edward.
„Amennyire lehetséges.”
„Gyönyörű vagy, Isabella” – csókolta meg a kezem és kiszállt az autóból.
Sötétzöld szőnyeg vezetett végig a gyepen a ház egyik oldalán, körbevezetve a lenyűgöző hátsó kerten. Edward óvóan ölelt magához, kezét a csípőmön tartva, ahogy sodródtunk  a seattle-i elittel - akik teljes pompában jelentek meg, viselték maszkjukat – végig a zöld szőnyegen… amit halvány rózsaszín lampionok világítottak meg teljes hosszban. Két fotós rendezgette a vendégeket hogy pózoljanak egy  borostyánnal átszőtt lugas háttérfüggönye előtt.
„Mr Cullen” – szólt az egyik fotográfus. Edward beleegyezően bólintott, és közel húzott magához, egy gyors fotó erejéig. Vajon honnan tudták, hogy ő az? Valószínűleg a jellegzetes haja…
„Két fotós?” – kérdeztem Edwardot.
„Az egyik a Seattle Times-tól, a másik az ajándék fotók miatt. Majd vehetünk a fotókból később.”
Oh… a képem megint az újságban. Lauren jelent meg a gondolataim között egy pillanatra. Így talált meg, hogy Edwarddal pózoltunk… a gondolat felkavart, bár az megnyugtató volt, hogy a maszk felismerhetetlenné tett. A sor végén  fehér öltönyös pincérek és pincérlányok tartották tálcáikat, csordultig telt pezsgős poharakkal. Hálás voltam Edwardnak, hogy kiszakított gondolataim közül azzal, hogy átnyújtott egy poharat.
Egy nagy fehér pergolához értünk, amin a papírlampionok kisebb változatai függtek. Ez alatt egy fekete-fehér sakktábla szerű táncpadló ragyogott, amit alacsony kerítés vett körül, három oldalán bejárattal. Minden bejáratnál két hatalmas jégszobor-hattyú állt. A pergola negyedik oldalát egy színpad foglalta el, amin egy vonósnégyes játszott halkan… egy kísérteties, könnyű darabot, amit nem ismertem fel. A színpad elegendő volt egy nagyzenekar számára is – feltételezhetően későbbiekre. Kezemet fogva Edward két hattyú között bevezetett a táncparkettre, ahol más vendégek is gyülekeztek pezsgőspohárral a kezükben beszélgetve..
A tengerpart irányában egy hatalmas sátor állt, a hozzánk közel levő oldala nyitva, így vethettem egy pillantást az előírásosan elrendezett asztalokra és székekre… jó sok volt belőlük.
„Hány ember jön?” – kérdeztem Edwardtól, megrendülve a sátor méretétől.
„Azt hiszem, úgy háromszáz. Anyámat kellene megkérdezned.” – mosolygott le rám, és talán azért mert csak az ő mosolyát néztem… wow… benső istennőm elalélt.
„Edward!”
Egy fiatal nő bukkant elő a tömegből és Edward nyaka köré fonta karjait. Egyből tudtam, hogy ő Alice.  Lágyan omló halvány rózsaszín hosszú szatén ruhát viselt, elbájoló, finoman megmunkált, a ruhához illő velencei álarccal. Csodálatos volt. És ebben a pillanatban nem tudtam elég hálás lenni Edward ruhaválasztásáért.
„Bella! Oh, kedves – elkápráztató vagy!” – ölelt meg futólag.
„Gyere, találkoznod kell a barátaimmal… egyikük sem hiszi, hogy Edwardnak végre van barátnője.”
Gyors, ijedt pillantást vetettem Edwardra, aki beletörődően vállat vont tudom-ő-hihetelen-évek-óta-vele-kell-élnem módon, és engedte, hogy Alice elvigyen négy fiatal lányból álló csoporthoz, akik drága ruhában, hibátlanul ápoltak voltak.
Alice gyorsan bemutatott bennünket… hárman kedvesek és aranyosak voltak, de Jane, azt hiszem ez volt a neve, kedvetlenül vizsgálgatott vörös maszkja alól.
„Persze, mindannyian azt gondoltuk, hogy Edward homokos” – mondta rosszindulatúan, elrejtve gyűlölködését egy széles, hamis mosoly mögé.
Alice elbiggyesztette  a száját.
„Jane, viselkedj. Nyilvánvaló, hogy Edwardnak kiváló ízlése van a nők tekintetében. Arra várt, hogy a megfelelő nővel találkozzon… és az nem te voltál!”
Jane elpirult… és én is. Lehetett volna kellemetlenebb?
„Hölgyeim – visszakaphatnám a partneremet, kérem?” – és karját a derekam köré fonva Edward az oldalához húzott. Mind a négy lány elpirult, vigyorgott és izgett-mozgott, Edward elbűvölő mosolya a szokásos hatással volt rájuk. Alice rám pillantott, megforgatta a szemeit. Elnevettem magam.
„Örülök, hogy találkoztunk” – mondtam, ahogy Edward magával ragadott.
„Köszönöm” – súgtam Edwardnak, ahogy egy kicsit távolabb kerültünk.
„Láttam, hogy Jane Alice-al volt. Veszélyes egy nő.”
„Tetszel neki” – morogtam szárazon.
Vállat vont.
„Nos, az érzés nem kölcsönös. Gyere – hadd mutassalak be néhány embernek.”
Bemutatkozások forgatagában töltöttem az elkövetkező fél órát. Két hollywood-i színésszel találkoztam… szent szar… nem hiszem, hogy bárkinek a nevére is képes leszek emlékezni. Edward közel tartott magához, hálás voltam… őszintén megfélemlített a gazdagság, a ragyogás és a hamisítatlan pompás mérete az egésznek. Soha életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem.
A fehér ruhás pincérek könnyedén suhantak a vendégek tömegében pezsgősüvegjeikkel, és nyugtalanító rendszerességgel utántöltötték poharamat. Nem, nem kellene ilyen sokat innom. Gondtalannak éreztem magam, és nem voltam biztos benne, hogy a pezsgő, vagy a maszkok által keltett feszült, misztikus és izgatott atmoszféra, avagy az ezüst golyók titka miatt… a tompa fájdalmat az ölemben képtelenség volt nem tudomásul venni.
„Szóval a SIP-nél dolgozik” – kérdezte egy kopaszodó pocakos úriember, akinek medve vagy kutya félmaszkja volt.
„Hallottam valami pletykát egy kedvezőtlen tulajdonosváltásról.”
Elpirultam… üzletátvétel egy olyan ember által, akinek több pénze van, mit amennyi érzése, és ráadásul kiváló nyomozó is…
„Én csak gyakornok vagyok, Mr Eccles. Nem tudhatok ezekről a dolgokról.”
Edward nem mondott semmi, csak udvariasan mosolygott Eccles-re.
„Hölgyeim és Uraim…!” – szakított félbe bennünket  a nagyon lenyűgöző fekete-fehér Harlequin maszkot viselő Ceremóniamester.
„Kérem foglalják el helyüket -  a vacsorát tálalják.”
Edward megfogta a kezem és követtük a tömeget a nagy sátor felé.
A sátor berendezése elbűvölő volt. Három hatalmas lapos csillár szórta a fényt a szivárvány minden színében az elefántcsont színű selyem anyagra ami a sátor tetején és oldalán volt bélésanyagként. Legalább harminc asztal volt, amik a Heathman privát ebédlőjében levő asztalra emlékeztettek, kristálypoharak, friss fehér terítők az asztalokon és székeken, és az asztalok  közepén tökéletes halvány rózsaszín peóniával teli váza, amit ezüst gyertyatartók vettek körül. Ez mellett selyembe burkolva egy kosár édesség…
Edward az ülésrendet tanulmányozta és egy középen levő asztalhoz vezetett. Alice és Esme már ott voltak, elmélyülve egy fiatalemberrel – akit nem ismertem -  folytatott beszélgetésbe. Esme ezüst színű ruhában volt, hozzá illő ezüst csipke velencei maszkkal. Ragyogóan nézett ki, kicsit sem volt feszült. Melegen üdvözölt.
„Bella, mennyire örülök, hogy újra láthatlak. És nagyon gyönyörű vagy.”
„Anyám” – üdvözölte Edward mereven és mindkét arcát megcsókolta.
„Oh Edward – annyira szertartásos vagy!” – rótta meg Esme csipkelődve.
Esme szüleivel, Mr és Mrs Plattal ültünk egy asztalnál, akik dúsgazdagnak és fiatalosnak néztek ki egyforma álarcukban, bár ezt a maszk alatt nehéz volt mondani. Örömüket lelték abban, hogy láthatják Edwardot.
„Nagymama, Nagypapa, megengeditek, hogy bemutassam Isabella Swant?”
Mrs Platt tetőtől-talpig gyorsan felmért.
„Oh, végre talált valakit… milyen csodálatos… és nagyon csinos! Nos, nagyon remélem, hogy tisztességes embert csinálsz belőle!” – rázta meg a kezem lelkesen.
Szent tehén. Köszönetet mondtam az égieknek az álarcomért.
„Anyám, ne hozd zavarba Bellát” – érkezett Esme a megmentésemre.
„Ne figyelj a bolondos öreg szárcsára, kedvesem” - rázta meg a kezem Mr Platt – „azt hiszi, mert öreg, Isten adta joga, hogy kimondjon minden ostobaságot, ami abban a fafejében felötlik.”
„Bella, ő az én partnerem, Harry” – mutatta be Alice szégyenlősen a fiúját… aki csintalan mosolyt villantott felém, kék szemeiben vidámság táncolt, ahogy kezet fogtunk.
„Örülök, hogy megismerhettelek Harry” – mormoltam.
Edward is kezet fogott Harry-val és mondhatom, közben alaposan végigmérte. Nem igen kellett külön mondani, hogy szegény Alice is szenved hatalmaskodó bátyja miatt… együttérzően mosolyogtam Alice-ra.
Esme régi barátai, Peter és Charlotte volt az utolsó pár az asztalunknál, de Dr Cullen-nek még mindig nem volt nyoma sem.
Hirtelen mikrofonfütyülés hangzott és Dr Cullen hangja zengett az erősítőn keresztül. Hatására elcsendesült a fecsegés az asztaloknál. Carlisle egy kis emelvényen állt a sátor végében, mély benyomást keltő arany Punchinello maszkban.
„Isten hozta önöket, hölgyeim és uraim az  ez évi jótékonysági bálunkon. Remélem, élvezni fogják mindazt, amit a mai estére terveztünk az önök számára és mélyen a zsebükbe nyúlnak hogy támogassák azt a fantasztikus munkát, amit lelkes csapatunk végez  az „Oldjuk meg Együtt” alapítványban – mint tudják, ez a téma nagyon közel áll mind a feleségem, mind az én szívemhez.
Idegesen pillogtam Edwardra, aki közömbösen bámult, úgy gondolom a színpad felé. Majd rám pillantott.. és elhúzta a száját.
„Most átadom önöket a Ceremóniamesternek. Kérem, helyezkedjenek el, és élvezzék az estét” - fejezte be Carlisle.
Udvarias taps hangzott fel, majd újból elkezdődött a csevegés a sátorban. Edward és nagyapja között ültem. Amíg a pincér meggyújtotta a gyertyákat egy hosszú gyertyával, addig megcsodáltam az apró fehér ültetőkártyát, amin szép ezüst kalligráfiával volt a nevem. Carlisle csatlakozott hozzánk, mindkét arcomra csókot nyomott, alaposan meglepve ezzel.
„Nagyszerű újra látni téged, Bella” –mormolta. Igazán feltűnő volt különleges arany álarcában.
„Hölgyeim és uraim, kérem, jelöljék ki az asztalfőnököket” – szólította fel a társaságot a Ceremóniamester.
„Oh, engem, engem!” – mondta Alice egyből, izgatottan ugrálva ültében.
„Minden asztal közepén találnak egy borítékot” – folytatta a Ceremóniamester, - „kérem, mindenki találhat, kérhet, kölcsönözhet avagy csenhet egy bankjegyet, ami az általa elviselhető legnagyobb összegű. A nevét írja fel a bankjegyre és tegye a borítékba. Kérem az asztalfőnököket, hogy gondosan bánjanak a borítékokkal. Később szükségünk lesz rájuk.”
Szent szar… Egy fillért sem hoztam magammal. Milyen ostobaság… egy jótékonysági rendezvényre!
 Edward előhalászta a tárcáját és előhúzott két százdollárost.
„Tessék” – mondta.
Mi?
„Visszafizetem” – suttogtam.
Szája kissé legörbült, mindjárt éreztem, hogy nem igazán boldog attól, amit mondtam, de nem fűzött megjegyzést a dolgokhoz. Aláírtam, Edward golyóstollát használva…fekete volt, fehér virágmotívummal a kupakján.
Alice körbeadta a borítékot.
Mindeközben még egy előreírt kártyát találtam ezüst kalligráf írással – a menünket.

Álarcos bál az ’Oldjuk meg Együtt’ Alapítvány javára
Menü
-    Lazac tatár crème fraîche és uborka pirított brióssal
-    2006 évjáratú Alban Estate Rousanne
-    Pirított muskotályos kacsamell krémes jeruzsálemi articsókával, kakukkfüves párolt

     cseresznyehalmokkal, kacsamájpüré
-    Châteauneuf-du-Pape Vieilles bor 2006 de la Janasse Borászat
-    Cukrozott, pirított dió, tojásfehérje habjával bevont füge, borkrém, juharszirupos

     fagylalt
-    Vin de Costance 2004  Klein Constantia
-    Helyi sajtok és kenyerek választéka
-    Alban Estate Grenache 2006
-    Kávé és mignon

Nos, ez megmagyarázza a kristálypoharak különböző méretét és mennyiségét amik tömegesen vannak a terítékhez. A pincér visszatért, bort és vizet kínálva. Mögöttem a sátornak azt a részét, ahol bejöttünk, bezárták és előttünk két pincér széthúzta a falakat, elénk tárva ezzel a seattlei Meydenbaur öböl naplementéjét. Lélegzetelállító látvány volt… Seattle pislogó fényei a távolban és a narancs színű, borongós nyugodtsága az öbölnek visszatükröződött az opálos égbolton… wow… mennyire csendes és nyugodt!
Tíz pincér érkezett, mindegyikük kezében tál volt. Egy csendes vezényszóra felszolgálták az előételt, teljes összhangban, majd eltűntek. A lazac finomnak nézett ki, és én rájöttem, hogy éhes vagyok.
„Éhes vagy?” – mondta halkan Edward, hogy csak én hallhattam.
 Mindjárt tudtam, hogy nem az ételről beszél, és az izmok az ölemben egyből reagáltak.
„Nagyon” – suttogtam, szemtelenül viszonoztam pillantását. Edward szája kis cuppanással kissé szétnyílt.
Aha! Ugye… ketten is játszhatják ezt  a játékot.
Edward nagyapja bevont a beszélgetésbe. Csodálatos idős ember volt, aki nagyon büszke volt a lányára és három unokájára. Fura volt elképzelni Edwardot gyerekként… sebeinek emléke hívatlanul bukkant fel emlékeimben, de gyorsan elfojtottam. Nem akartam arra gondolni most…. Bár, és mennyire ironikus az élet, a parti hátterében pont az ilyen dolgok álltak.  Nagyon szerettem volna, ha Rose és Emmett is itt lettek volna.  Rose igazán illett volna  a környezetbe – őt nem félemlítette volna meg az előtte levők villák és kések megszámlálhatatlan mennyisége, és ő vezényelhetett volna az asztalnál… Elképzeltem, hogy ölre mennek Alice-al, ki legyen az asztalfőnök. A gondolat mosolyra késztetett.
A beszélgetés az asztalnál hol erősebb, hol gyengébb volt. Alice szórakoztató volt, mint mindig, és teljesen elhalványította szegény Harry-t, aki leginkább csendben volt… mint én. Edward nagyanyja volt a leghangosabb. Volt egyfajta csípős humora, amit leginkább a férjével szemben alkalmazott. Szinte sajnáltam Mr Platt-ot.
Edward és Peter élénken beszélgettek eszközről, amit Edward társasága fejlesztett, Schumacher alapelvei alapján. Nehéz volt követni a beszélgetést. Úgy tűnt Edward képessé tett szerte a világban elszegényedett közösségeket arra, hogy felhúzható/tekerős-rendszerrel működő technológiát alkalmazzanak – eszközöket, amiknek működéséhez nem kellett áram, vagy elem, és amik minimális gondoskodást igényeltek.
Edwardot teljes lelkesedésben látni, bámulatba ejtő volt. Szenvedélyessége és elkötelezettsége a szegényebb életkörülmények között élők felemelkedéséért csodálatos volt. A saját telekommunikációs cégén keresztül elszántan törekedett arra, hogy első legyen a piacon a tekerős mobil telefonnal… szent tehén… fogalmam sem volt erről. Már úgy értve, hogy tudtam az élelmezési dolgokról – de ez… úgy tűnt Peter nem tudta megérteni, hogy miért adja ajándékba a technológiát és miért nem szabadalmaztatja. Azon tűnődtem, honnan lett annyi pénze Edwardnak, ha ennyire buzgón kiadja a kezéből ezeket  a dolgokat.
A vacsora ideje alatt pazarul bizarr maszkos fickók pazarul szabott öltönyben, hosszú sorokban álltak meg az asztalunknál, vágyva  arra, hogy találkozzanak Edwarddal egy kézfogás és néhány kedves szó erejéig. Néhányuknak bemutatott, de nem mindenkinek. Törtem a fejem, hogy hogyan és miért teszi ezt a megkülönböztetést…
Egy semmitmondó beszélgetés közben Alice felém hajolt és mosolygott.
„Bella, segítenél az árverésnél?”
„Persze” – feleltem… nem igazán lelkesen.
Amikor a desszertet szolgálták fel, és már beesteledett – tényleg kényelmetlenül éreztem magam. Meg kellett szabadulnom a golyóktól. Mielőtt ki tudtam volna magam menteni a Ceremóniamester jelent meg az asztalunknál… és vele együtt – ha nem tévedtem – Miss Copfos Európa. Mi is a neve…? Hansel, Gretel… Heidi. Álarcban volt, természetesen, de tudtam, hogy ő az, mert le sem vette tekintetét Edwardról. Láttam, hogy elpirult és igazán elégedett voltam, hogy Edward nem adta jelét, hogy felismerte volna.
A Ceremóniamester elkérte a borítékunkat és igen gyakorlott kézmozdulattal és sokatmondó pillantással kérte Esme-t, hogy húzza ki a nyertes bankjegyet. Harry-é volt – a selyemmel bevont kosárka az övé lett. Udvariasan tapsoltam… de képtelen voltam tovább a történésekre koncentrálni.
„Ha megbocsátanál..” – mormoltam Edwardnak.
Szúrósan nézett rám.
„A mellékhelyiségbe mennél?”
Bólintottam.
„Elkísérlek”  mondta sötéten.
Amikor felálltam, az asztalnál ülő minden férfi felállt velem együtt.
Oh… micsoda szokások.
„Nem, Edward. Nem te kíséred el Bellát – majd én.”
Alice már állt, mire Edward tiltakozni tudott volna. Edward álla megfeszült… egyáltalán nem örült. Hogy igazán őszinte legyek, én sem. Hmm… szükségleteim voltak… Bocsánatkérően vontam meg a vállam, ő meg gyorsan, beletörődően leült.
Amikor visszatértünk, egy kicsit jobban éreztem magam, bár a megkönnyebbülés nem volt olyan azonnali, mint reméltem – a golyók most biztonságban voltak a csatos táskámban. Miért gondoltam, hogy egész este bírni fogom? Még mindig vágyakoztam – talán rá tudom beszélni Edwardot arra, hogy később elvigyen a csónakházba. Elpirultam a gondolatra, és Edwardra néztem, ahogy leültem. Ő mereven visszanézett rám, mosoly árnyéka tűnt fel ajkán. Huh… már nem dühös az elmulasztott lehetőség miatt… habár én az voltam. Feszült voltam… izgatott. Edward megszorította a kezem, mindketten figyelmesen hallgattuk Carlisle-t, aki újból a színpadon volt, és az alapítványról beszélt. Edward egy másik kártyát adott át nekem – az árverésre bocsátott dolgok voltak rajta. Gyorsan átfutottam rajta:

Felajánlások és Nagylelkű Adományozóik

Aláírt Baseball ütő a Mariner-ektől – Dr EA Surger.
Gucci pénztárca, irattárca és kulcstartó – Dante Nordstrum
Egy napos tartózkodás két személy részére a Seattle Tranquility Spa-ban – Mrs Ruby Tranquillo
Coco de Mer Coffret & Parfume Beauty Selection – Elizabth Texas
Velencei tükör – Mr és Mrs KM Squalls
Két üveg bor az Alban Estate termékeiből – Alban Estate
2 db VIP jegy a XTY koncertjére – Mr BJR Yesyov
Versenynap Daytonában – EMC Britt Inc.
Jane Austen Büszkeség és Balítélet első kiadás – Dr AF Lace-Field
Egy napos Aston Martin DB7 vezetés – Mr and Mrs LW Norad
‘A tenger Vadjai’  J Trouton  olajfestménye– Kirk Trouton
Vitorlázórepülő leckék – Seattle Repülős Club
Hétvégi tartózkodás 2 főre a Heathman Hotelben, Portland – The Heathman
Egy hétvége Aspenben, Colorado (6 fő elhelyezésre lehetőség) – Mr E Cullen
Egy hét a  SusieCue Yacht  fedélzetén (6 fekhely) St Lucia kikötőben – Dr & Mrs Larin
Egy hét az Adriana szigeten, Brazil (8 fő elhelyezésére lehetőség) – Dr & Mrs Cullen

„Van ingatlanod Aspenben?” – sziszegtem. Az árverés már folyamatban volt, és halknak kellett lennem.
Bólintott, meglepődött és kissé bosszankodott a kitörésemen, és ujját a szájára tette, hogy elcsitítson.
„Van ingatlanod máshol is?” – suttogtam.
Megint bólintott és figyelmeztetően féloldalra biccentette a fejét.
Az egész társaság tapsba és éljenzésbe tört ki. Az egyik felajánlás tízezer dollárért kelt el.
„Majd később elmondom” – mondta halkan Edward.
„Veled akartam menni” – tette hozzá, majdnem durcásan. Ráébredtem, hogy én is még mindig nyafogok… a golyók izgató hatása volt, semmi kétség. Ültem és a saját levemben főttem, tapsoltam, amikor szükséges volt, amikor a felajánlások sorban elkeltek – elképesztően hatalmas összegekért.
A licitálás Edward aspeni felajánlásához érkezett, és elérte a húszezer dollárt  .
„Húszezer dollár először, másodszor…” – kiáltotta a Ceremóniamester.
És nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen tisztán hallottam a saját hangomat, ahogy kihangzott a tömegből.
„Huszonnégyezer dollár!”
Az asztalnál minden álarc meglepődött ámulattal fordult felém, de a legnyilvánvalóbb reakció mellőlem érkezett. Hallottam, hogy Edward élesen beszívja a levegőt, és hogy dühe szökőárként száguld felém.
„Huszonnégyezer dollár, a szépséges zöld ruhás hölgytől, először, másodszor… senki többet, harmadszor!”