Hatvanhatodik fejezet

Stuart megint a mandzsettájába beszélt.
„Taylor, Mr Cullen bement a lakásba.” – Megrándult és belekapaszkodott a fülhallgatójába, feltételeztem, hogy hangos választ kapott Taylortól… oh, ne – ha Taylor aggódik…
„Kérem, engedjen be” – könyörögtem.
„Sajnálom, Miss Swan. Nem tart sokáig.” – emelte fel mindkét kezét védekezően Stuart.
„Taylor és a fiúk éppen most értek a lakásba.”
Oh – annyira tehetetlennek éreztem magam. Mozdulatlanul álltam, mohón hallgattam a leghalványabb hangot is, de csak a saját idegesítő lélegzetemet hallottam… nagyon hangos volt… és felületes. Fejbőröm bizsergett, szám kiszáradt és majd elájultam. Csak Edwardnak ne legyen baja, könyörögtem magamban.
Fogalmam nincs, mennyi idő telt el… és még mindig nem hallottam semmit. Ez biztos jót jelentett… mert nem volt – pisztolylövés sem. A folyosón álló asztal körül sétáltam… nézegettem a falon lógó képeket. Még egyszer sem néztem meg őket alaposabban: mindegyik kép alakokat ábrázolt… és mind vallási témájú volt -  Madonna a gyermekkel… de mind a tizenhat ?!  Milyen fura. Edward nem vallásos – vagy mégis? A nappaliban minden festmény absztrakt –  két teljesen különböző világ. De nem sokáig foglaltak le – hol van Edward? Stuartra bámultam, ő érdeklődés nélkül nézett vissza rám.
„Most mi van?”
„Semmi újság, Miss Swan.”
Hirtelen megmozdult az ajtókilincs. Stuart megpördült és előrántott egy pisztolyt a hóna alól.
Megdermedtem.
Edward tűnt fel az ajtóban.
„Minden tiszta” – mondta helytelenítően tekintve Stuartra. Stuart egyből eltette a fegyverét, hátralépett, hogy beengedjen.
„Azt gondolom, Taylor túlreagálta az eseményeket” – dörmögte Edward és felém nyújtotta kezét. Szájtátva álltam, képtelenül arra, hogy megmozduljak, és szemeim beittak minden részletet: kócos haját, a karikás szemeit, megfeszített állkapcsát, két felső kigombolt gombját… azt hiszem, száz évvel lettem öregebb. Edward komor aggodalommal nézett rám, zöld szemei sötét jade színűek voltak.
„Minden rendben, baby.”
Felém mozdult, karjai közé vett, megcsókolta a hajamat.
„Gyere, fáradt vagy. Irány az ágy.”
„Aggódtam” – leheltem,  kedvemet lelve az ölelésében. Beszívtam az ő édes, édes illatát, Fejem a mellén nyugodott.
„Tudom. Mindannyian  idegesek vagyunk.”
Stuart eltűnt, feltehetőleg bement a lakásba.
„Őszintén szólva, az exeid bebizonyítják, hogy milyen vállalkozó kedvűek, Mr Cullen” – mondtam szárazon. Éreztem, hogy Edward kissé felenged.
„Igen, azok.” – mondta halkan.
Elengedett, megfogta a kezemet és bevezetett a lakásba, a nappaliba.
„Taylor ellenőrzi a gardróbokat és a szekrényeket. Nem hiszem hogy Lauren itt van.”
„Ellenőrizted a játékszobádat is?” – suttogtam.
Edward gyorsan rám villantotta a tekintetét, homlokát ráncolta.
„Igen… azt zárva tartom – de Taylor és én ellenőriztük.”
Nagy levegőt vettem. Jó… minden rendben van – nincs itt Lauren.
„Kérsz egy italt, vagy valamit?”
„Nem.”
„Elöntött a fáradtság – csak ágyba akartam kerülni..
„Gyere. Hadd fektesselek le. Megviseltnek látszol.” – mormolta Edward.
Elkomorodtam… ő nem jön? Egyedül akar talán aludni? Megkönnyebbültem, amikor a saját hálójába vezetett be. Letettem a kézitáskámat a komódra, kinyitottam, hogy kipakoljak belőle… és Mrs Robinson levele akadt kezembe.
„Tessék” – motyogtam, ahogy átadtam Edwardnak – „Nem tudom, el akarod-e olvasni… én inkább figyelmen kívül hagynám.”
Edward röviden átnézte és kissé megfeszült az álla.
„Nem vagyok biztos benne, milyen üres helyeket töltene meg” – morogta elutasítóan.
„Beszélnem kell Taylorral. Engedd meg, hogy lehúzzam a cipzáradat.” – nézett le rám.
„Felhívod a rendőrséget a Volvo miatt?” – kérdeztem és megfordultam.
Elsöpörte a hajamat az útból, ujjai lágyan érintették meztelen hátamat, és húzta le a cipzárt a ruhám hátulján.
„Nem. Nem akarom a rendőrséget belekeverni. Laurennek segítségre van szüksége, és nem akarom, hogy a rendőrök itt járkáljanak. Csak dupla erőfeszítéssel kell keresnünk” – hajolt  le és gyengéd csókot nyomott a vállamra.
„Eredj az ágyba” – parancsol rám, és elment.


A mennyezetet bámulva feküdtem… vártam, hogy visszatérjen. Túl sok minden történt ma… túl sok feldolgozni való. Hol kezdhetném.. ?
Megrándulva ébredtem – nem tudtam, hol vagyok – elaludtam volna? Belepislogtam a halvány fénybe ami az alig nyitott ajtón világított be a hallból, és észrevettem, hogy Edward nem volt mellettem… hol van? Felnéztem. Az ágy végénél egy magas árnyék állt… egy nő, talán… feketébe öltözve? Nehéz volt megmondani. Kábult állapotomban az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyújtottam a kezem, majd visszafordultam, hogy szemügyre vegyem… nem volt senki a szobában.. Megráztam a fejem… képzelődtem… vagy álmodtam? Felültem, körülnéztem. Bizonytalan belső gyötrelem markolt belém – de teljesen egyedül voltam. Megdörzsöltem az arcomat. Hány óra lehet? És hol van Edward? Az ébresztőórára néztem, hajnali 2:15-öt mutatott. Feltápászkodtam és tántorogva elindultam, hogy felderítsem, merre van, bosszúsan a túl élénk képzeletem miatt. Már képeket is látok… valószínűleg az este drámai történései miatt.
A nappali üres volt, az egyetlen fény forrása a három-égős lámpa volt a reggeliző pult felett. De a dolgozószoba ajtaja félig nyitva volt, és hallottam a hangját. Telefonált.
„Nem értem, miért hívsz ebben az időpontban. Nincs mondanivalóm számodra… nos, most elmondhatod, nem kell üzenetet hagynod.”
Mozdulatlanul álltam az ajtónál és hallgatóztam… bűntudatosan. Kivel beszél?
„Ne, te hallgass ide. Kértelek, és most mondom. Hagy őt békén. Semmi köze hozzád. Érted?”
Hangja igen ellenséges volt… igazán mérges. Haboztam, hogy kopogjak-e.
„Tudom, hogy megteszed. De komolyan gondolom, Irina.  Hagyd békén őt. Le kell írnom három példányban? Hallasz egyáltalán engem?… Jó. Jó éjt.”
Hallottam, hogy ledobja a telefont az asztalra.
Oh a szarba.
Óvatosan kopogtam.
„Mi van?” – mordult. Legszívesebben elszaladtam volna, hogy elbújjak.
Ott ült az asztalánál, bronzhajú feje a kezei között. Felnézett, arca vad volt, de azonnal ellágyult, ahogy meglátta, hogy én vagyok. Szeme tágra nyílt és óvatos volt. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt… szívem összeszorult. Pislogott és végignézett rajtam, fejemtől a talpamig, majd visszafelé… egyik pólója volt rajtam.
„Szaténban vagy selyemben kellene lenned, Isabella” – lehelte – „de még az én pólómban is nagyon gyönyörű vagy.”
Oh… egy váratlan bók.
„Hiányoltalak. Gyere lefeküdni.”
Lassan felállt. Már csak a fekete öltönynadrág és a fehér ing volt rajta… zöld szemei felcsillantak, megteltek ígérettel, de szomorúság nyoma is volt bennük. Megállt előttem, intenzíven nézett a szemembe, de nem ért hozzám.
„Tudod, hogy mit jelentesz nekem?” – mormolta –„Ha valami történik veled miattam…” – hangja elcsuklott, és szinte tapintható fájdalom suhant át arcán. Nagyon sebezhetőnek tűnt – félelme nagyon nyilvánvaló volt.
„Semmi nem fog történni velem” – biztosítottam megnyugtató hangon.
Kinyújtottam a kezem, megsimogattam, ujjaimat végigfuttatva arca borostáján… meglepően finom volt…
„Gyorsan nő a szakállad” – mormoltam, képtelenül arra, hogy elrejtsem a hangomból, hogy mennyire csodálom ezt az előttem álló gyönyörű felbosszantott férfit. Megsimítottam alsó ajkát majd ujjaimat lefuttattam a torkán a nyaka tövében levő eltűnőben levő rúzsvonalig. Rám bámult… még mindig nem érintve… szája kissé elnyílt. Hallottam halk lélegzetét, ami felgyorsult. Mutatóujjamat végighúztam a vonalon, ő behunyta szemét. Ujjam inge gallérjához érkezett, gyorsan lefuttattam a legfelső begombolt gombig.
„Nem érintelek meg… csak ki akarom gombolni az inged” – suttogtam.
Szeme tágra nyílt, riadtan vizsgált tekintete. De nem mozdult, és meg sem állított. Nagyon lassan kigomboltam a gombját, az anyagot távol tartva bőrétől, majd óvatosan a következő gomb felé mozdult a kezem… megismételtem az eljárást – lassan, koncentrálva – nem akartam hozzá érni. Nos, akartam… de nem értem. A negyedik gomb után a  vörös vonal előtűnt…  félénken felpillantottam.
„Újból az engedélyezett terület” – suttogtam és végighúztam ujjaimat a vonalon, mielőtt az utolsó gombot is kigomboltam volna. Szétnyitottam az ingét, és egyidejűleg a kézelők felé nyúltam, hogy a fekete fényezett kő mandzsetta gombokat is kigomboljam. Egyszerre egyet.
„Levehetem az inget rólad?”  - kérdeztem halkan.
Bólintott, szemeit még mindig tágra nyitotta, ahogy felemeltem a kezeimet és lehúztam ingét a vállairól. Kihúzta karját az ingből, úgy állt előttem, derékig meztelenül. Ahogy lekerült az ing róla, úgy nyerte vissza egyensúlyát. Levigyorgott rám.
„És mi lesz a nadrágommal, Miss Swan?” – kérdezte, szemöldökét magasra emelve.
„A hálószobában. Az ágyadban akarlak.”
„Most? Miss Swan, ön telhetetlen.”
„Nem is tudom elképzelni, miért.”
Megragadtam a kezét, kihúztam a dolgozószobájából és a háló felé vezettem. A szoba hideg volt.
„Kinyitottad az erkély ajtót?” – kérdezte összehúzott szemöldökkel ahogy beértünk a szobába.
„Nem…” – nem emlékeztem rá, hogy ilyent tettem volna. Visszaidéztem, hogy mit láttam a szobában, amikor felébredtem… az ajtó határozottan csukva volt.
Oh a szarba… az összes szín kifutott az arcomból és tátott szájjal bámultam Edwardra.
„Mi van?” – csattant fel rám meredve.
„Amikor felébredtem… valaki volt idebenn…” – suttogtam – „azt hittem a képzeletem játszott velem.”
„Mi?” – nézett megborzadva.
Edward odarohant az erkélyajtóhoz és kinézett. Majd visszalépett a szobába, bezárta az ajtót maga mögött.
„Biztos vagy? Ki volt?” – kérdezte feszült hangon.
„Egy nő… azt hiszem. Sötét volt. Éppen csak felébredtem.”
„Öltözz fel!” – förmedt rám, ahogy belépett – „Most!”
„Odafent vannak a ruháim” – nyöszörögtem.
Megfogta a kezem, kihúzta a komód egyik fiókját, előhalászott egy melegítőnadrágot.
„Vedd ezt fel.”
Nem volt vitának helye. Beküzdöttem magam a nadrágba… túl nagy volt rám. Egy pólót is előhúzott és gyorsan belebújt.
Megmarkolta az ágy melletti telefont és megnyomott két gombot.
„Még itt van, a kibaszott életbe!” – sziszegett bele a telefonba.
Pontosan három másodperc múlva Taylor és egy másik biztonsági fickó berontott Edward hálószobájába. Edward pontos leírást adott arról, hogy mi történt.
„Mikor történt?” -  követelte Taylor teljesen hivatalosan, rám meredve. Még rajta volt a kabátja. Alszik ez az ember egyáltalán?
„Körülbelül tíz perce” – motyogtam… nem tudom miért, bűnösnek érezve magam.
„Úgy ismeri a lakást, mint a tenyerét” mondta Edward.
„Elviszem Isabellát. Most. Kell egy hőérzékelő kamera – Barney-nek lesz valamilye a CEH-nál, és szükségünk van az épület tervrajzaira… lehet, hogy a falak között van valahol. Hívja fel Barney-t most, szedje ki az ágyból. Valahol itt rejtőzik Lauren. Mikor jön vissza Gail?”
„Holnap este, uram.”
„Ne jöjjön vissza addig, amíg a hely nem biztonságos. Értette?” – mondta Edward élesen.
„Igen, uram. A Bellevue-be mennek, uram?”
„Nem akarom ezt a problémát a szüleimmel közölni. Foglaljon helyet valahol..”
„Igenis. Hívni fogom, uram.”
„Nem reagálod egy kicsit túl?” – kérdeztem.
Edward haragosan nézett rám.
„Lehet, hogy fegyvere van”- mordult.
„Edward. Az ágy végénél állt… lelőhetett volna már akkor, ha azt akarta volna tenni.”
Megállt egy pillanatra… hogy lehiggadjon, gondolom. Fenyegetően lágy hangon mondta:
„Nem vagyok felkészülve arra, hogy veszélynek tegyelek ki. Taylor – Isabellának cipők kellenek..”
Taylor bólintott és eltűnt. Edward eltűnt a gardróbjában, amíg az egyik biztonsági fickó rám vigyázott. Nem jutott eszembe a neve… Ryan, talán… felváltva nézett a hall és az erkélyajtó felé. Edward néhány perc múlva előjött egy bőr bőrönddel, farmerban és a csíkos zakójában. Egy vászonkabátot terített a vállamra.
„Gyere.”
Szorosan megmarkolta a kezemet. Szinte futnom kellett, hogy lépést tartsak vele a nappaliig.
„Nem tudom elhinni, hogy el tudott rejtőzni valahol idebent” – motyogtam, kibámulva az erkély ablakán.
„Nagy ez a lakás. Még nem láttad az egészet.”
„Miért nem hívod egyszerűen fel… és mondod meg neki, hogy beszélni akarsz vele?”
„Isabella, Lauren bizonytalan idegi állapotban van és valószínűleg fegyvere van” – mondta ingerülten.
„Szóval csak elfutunk.”
„Most – igen.”
„És mi van, ha megpróbálja lelőni Taylor-t?”
„Taylor gyorsabban bánik egy pisztollyal, mint ő  - elég nehéz velük lőni, nem úgy, mint a filmekben.”
„Mondod ezt egy rendőrfőnök lányának. Tudok lőni.”
Edward felhúzta a szemöldökét és egy pillanatra teljesen zavartnak látszott.
„Te… fegyverrel…?”  - mondta hitetlenkedve.
„Igen.” – feleltem sértődötten.
„Tudok lőni, Mr Cullen – szóval jobb ha vigyáz – nem csak az őrült ex-szolgálóitól kell tartania.”
„Majd észben tartom, Miss Swan” – felelte szárazon, de jól szórakozva. Jó volt tudni, hogy még ilyen képtelenül feszült helyzetben is képes vagyok mosolyt csalni arcára.
Taylor a társalgón kívül találkozott velünk, egy kis táskát és egy fekete Converse cipőt nyújtott át nekem. Megdöbbentem, hogy ruhát is csomagolt nekem… oh, istenem… Hálásan mosolyogtam rá. Gyorsan és megnyugtatóan mosolygott vissza. Mielőtt meggondoltam volna magam – megöleltem… szorosan. Meglepetten vette tudomásul és amikor elengedtem, mindkét arca piros volt.
„Legyen óvatos” – mormoltam.
„Igen, Miss Swan” – felelte.
Edward rosszallóan nézett rám, majd kérdően Taylorra, aki finoman mosolygott és megigazította nyakkendőjét.
„Majd tudassa, hova menjek” – mondta Edward.
Taylor elővette zakójából a tárcáját és egy bankkártyát nyújtott át Edwardnak.
„Használhatná ezt uram, amikor odaérnek.”
Edward bólintott.
„Jó gondolat.”
Ryan csatlakozott hozzánk.
„Stuart és Jim jelentették, hogy semmit nem találtak, uram” – mondta Ryan Taylornak.
„Kísérje Mr Cullent és Miss Swant a garázsba.”

A garázs elhagyatott volt. Végül is, közel hajnali három volt. Edward  az R8-as anyósülésébe segített. A Volvo teljesen tönkre volt – minden gumija kilukasztva, vakító vörös festék végigöntve rajta. Hűvös volt… és boldog voltam, hogy Edward elvisz valahova máshova.
„Hétfőn megérkezik az új autó helyette” – mondta Edward zordul, amikor beült mellém.
„Honnan tudhatta, hogy az az én autóm?”
Idegesen pillantott rám és sóhajtott.
„Neki is Volvója volt. Minden szolgálómnak azt veszek – kategóriájában  a legbiztonságosabb autó.”
Oh…
„Szóval nem igazán diplomázásom alkalmából kaptam.”
„Isabella, annak ellenére amit reméltem, te soha nem lettél a szolgálóm, tehát technikailag ez a diploma ajándékod.”
Kikanyarodott a parkolóhelyről és sebesen a kijárat felé hajtott. Annak ellenére, amit remélt…oh, ne…kisördögöm szomorúan rázta a fejét. Mindig ehhez a témához térünk vissza.
„Még mindig reménykedsz?” – suttogtam.
A kocsitelefon megcsördült.
„Cullen” – csattant fel Edward.
„Fairmont Olympic. Az én nevemen.”
„Köszönöm Taylor. És Taylor… Vigyázzon magára.”
Taylor szünetet tartott.
„Igen uram” – mondta halkan, majd Edward letette a telefont.
Seattle utcái is elhagyatottak voltak és Edward végigbőgette az autót az Ötödik sugárúton az I-5-ös felé. Ahogy az I-5-ös útra értünk, észak felé indultunk, tövig nyomott gázpedállal.  Olyan hirtelen gyorsított, hogy egy pillanatra az ülésembe préselődtem. Felpislogtam rá. Elmerült gondolataiban, halálosan borús csendet árasztott maga körül… és nem válaszolt a kérdésemre. Gyakran nézett a visszapillantó tükörbe.  Rájöttem, azért teszi, hogy ellenőrizze, nem követnek-e bennünket. Lehet, pont ezért mentünk az I-5-ösön… azt hittem mindig, hogy a Fairmont Seattle-ben van. Kibámultam az ablakon, megpróbáltam fáradt, túl izgatott elmémet rendbe szedni. Ha Lauren bántani akart volna, bőséges alkalma volt a hálószobában megtennie azt…
„Nem. Nem az, amit remélek, már nem. Azt hittem, egyértelmű volt számodra” – zavart meg szemlélődésemben Edward bársonyos hangja.
Pislogtam rá, vászonkabátját szorosabban fogtam magam köré, nem tudva, hogy a hideget kívülről vagy belülről érzem.
„Attól félek… tudod… hogy nem vagyok elég neked.”
„Több, mit elég vagy… az isten szerelmére, Isabella, mit kellene még tennem?”
Mondd, hogy szeretsz… Beszélj magadról…
„Miért gondoltad, hogy elmegyek, amikor azt mondtam neked, hogy Dr Banner elmondott mindent, amit tudni kell rólad?”
Mélyet sóhajtott, egy pillanatra becsukta a szemét, és nagyon hosszú ideig nem válaszolt. 
„Még csak meg sem kezdted érteni a perverzitásom mélységét, Isabella. És az valami olyan, amit nem akarok megosztani veled.”
„És tényleg azt gondolod, hogy elmegyek, ah megismerem?” – hangom éles és hitetlenkedő volt. Nem érti meg, hogy szeretem?
„Tudom, hogy elmennél.”
„Edward… Én… Én azt hiszem ez igazán valószínűtlen. Nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljek…” Soha…
„Egyszer már elhagytál…Nem akarom, hogy újra megtörténjen.”
„Irina azt mondta, látott téged múlt szombaton” – suttogtam nagyon halkan.
„Nos, nem” – komorodott el.
„Nem mentél el hozzá, amikor elmentem?”
„Nem” – és mondhatom bosszús volt.
„Mondtam már, hogy nem, és nem szeretem, ha kételkednek a szavaimban” – veszekedett velem.
„Nem mentem sehova a múlt héten. Ültem és a vitorlázót raktam össze, amit tőled kaptam. Az örökkévalóságig tartott…” – tette hozzá lágyan.
Oh… a szívem megint összeszorult. Mrs Robinson azt mondta, látta őt…
Vagy nem? Hazudott?… Miért?
„Ellentétben azzal, hogy Irina mit gondol, én nem rohanok minden problémámmal hozzá, Isabella. Nem rohanok senkihez. Mint ahogy megfigyelhetted, nem vagyok valami beszédes.”
Edward szomorúan rázta meg a fejét.
„Carlisle mesélte, hogy nem beszéltél két évig.”
„Valóban?” – Edward szorosan összepréselte a száját.
„Leginkább kipréseltem belőle az információt” – pirultam el zavartan, az ujjaimat bámulva.
„Na és még mit mondott Apuci?”
„Azt mesélte, hogy ő volt a orvos, aki megvizsgált… amikor bevittek a kórházba. Miután megtaláltak… a lakásotokban.”
Edward arca kifejezéstelen volt… vagy inkább elővigyázatos.
„Azt mondta a zongorázás segített. És Alice.”
Ajkai halvány mosolyra húzódtak… Alice.
„Körülbelül hat hónapos volt, amikor meghozták. Izgatott voltam, Emmett kevésbé. Neki már meg kellett küzdenie az én érkezésemmel is. Alice tökéletes volt.”
Az édes, szomorú áhítat a hangjában… megindító volt.
„Most már kevésbé az, persze” – motyogta és én felidéztem Alice sikeres kísérletét a bálon, hogy megakadályozza buja törekvéseinket. Ez kuncogást váltott ki belőlem.
„Ezt szórakoztatónak találja, Miss Swan?”
„Igen… elég elszánt volt, hogy szétválasszon bennünket.”
Elnevette magát…
„Igen, teljesen kiváló volt” – nyúlt át és megszorította a térdemet.
„Nos, nem hiszem, hogy követnek…” – fordult le az I-5-ösről és visszaindult Seattle központja felé.
„Kérdezhetek tőled valamit… Irináról?”
Megálltunk egy közlekedési lámpánál. Óvatosan pillantott rám.
„Ha muszáj” – morogta bőszen, de nem hagytam, hogy ingerültsége megakadályozzon.
„Időtlen időkkel ezelőtt azt mondtad róla, hogy olyan módon szeretett téged, amit te elfogadhatónak találtál. Mit jelen ez?”
„Nem nyilvánvaló?” – kérdezte döbbenten…miért is?
„Nekem nem.”
„Magamon kívül voltam. Nem viseltem el, ha hozzám értek… még most sem bírom. Egy tizennégy -tizenöt éves kamasz fiúnak, tomboló hormonokkal, nagyon nehéz időszak volt. Megismertetett egyfajta úttal, hogy hogyan eresszem ki a gőzt.”
Oh…
„Alice mondta, hogy verekedős voltál.”
„Jesszusom, mi ez az én fecsegős családommal? Valószínűleg – te tehetsz róla.”
Több lámpánál is megálltunk, szúrós szemmel nézett rám.
„Fondorlatosan kiszeded az információt az emberekből” – rázta meg a fejét műfelháborodással.
„Alice önként szolgáltatta az információt. Ténylegesen nagyon is készséges volt. Aggódott, hogy verekedni fogsz a sátorban, ha nem győzöl az aukción” – motyogtam méltatlankodva.
„Oh, baby, ennek a veszélye nem állt fenn… nem fordulhatott elő, hogy bárki mást engedjek táncolni veled.”
„Dr Bannernek megengedted.”
„Ő mindig kivétel a szabályok alól.”
Edward bekanyarodott a Fairmont Olympic Hotel lenyűgöző, buja lombos felhajtójára, megállt a bejárati ajtónál, egy régimódi kő szökőkút mellett.
„Gyere.”
Kiszállt az autóból, kivette az ülés háta mögül a bőröndjeinket. Egy ajtónálló rohant hozzánk meglepetten – nem kétséges, a kései érkezés miatt – Edward a kezébe nyomta az autó kulcsait.
„Taylor néven” – mondta. Az ajtónálló bólintott és igazán elégedettnek látszott, ahogy beugrott az R8-asba, és elhajtott. Edward megfogta a kezem és beballagtunk az előtérbe.
Ahogy mellette álltam a recepciónál, nagyon nagyon nevetségesnek éreztem magam. Itt vagyok Seattle legtekintélyesebb szállodájában, egy túl nagy vászonkabátban, egy hatalmas szabadidő nadrágban és egy öreg pólóban az elegáns, gyönyörű görög-isten mellett… nem csoda, hogy a portás csak pislogott egyikünkről a másikunkra, mintha az egyenlet nem lenne megoldható. Természetesen Edward elvarázsolta. Égnek fordítottam a szemem amikor vérvörösre pirult és hebegett… jézusom, még a kezei is remegtek.
„Kéri, hogy felvigyék a bőröndjeit, Mr Taylor..? – kérdezte újból elpirulva.
„Nem, Mrs Taylor és én megoldjuk.”
Mrs Taylor! De nincs is gyűrűm. A hátam mögé tettem a kezem.
„A Cascade lakosztály az önöké, Mr Taylor, tizenegyedik emelet. A boy majd felviszi a csomagjaikat.”
„Nem, köszönjük” – mondta Edward udvariatlanul – „hol van a lift?”
Vörösre Pirulós elmagyarázta, Edward újból megragadta a kezem.
Röviden körbepillantottam a  mutatós, fényűző előcsarnokon, ami tele volt túldíszített fotelekkel. A teljes kihaltságtól egy sötét hajú nő mentette meg a csarnokot. A nő egy kényelmes szófán ült és apró falatokkal etette a pudliját.
Felnézett és mosolygott ránk, ahogy a lift felé mentünk… szóval a hotel beengedi a kiskedvenceket?
Fura egy ilyen gazdag helytől!
A lakosztályban két hálószoba volt, egy szabályszerű étkező és egy zongora tette teljessé. Wow. A kandallóban jókora tűz égett a hatalmas nappaliban… ez a lakosztály nagyobb volt, mint az én lakásom.
„Nos, Mrs Taylor, nem tudom, mi az ön véleménye, de én igazán innék egyet” – mormolta Edward bezárva a bejárati ajtót.
A hálószobában letette a táskámat és a bőröndjét a királyi méretű baldachinos ágy végében álló díványra, és a kezemet fogva kivezetett a nappaliba ahol a tűz ropogott. Barátságos látvány volt. Megálltam és melengettem a kezeimet, amíg Edward elkészítette az italt mindkettőnknek.
„Armagnac-ot?”
„Kérek.”
Egy pillanat múlva csatlakozott hozzám a tűznél és egy brandyt nyújtott át nekem.
„Nem semmi nap volt, ugye?”
Bólintottam és zöld szemeivel kutatóan és egyszersmind aggódva nézett rám.
„Rendben vagyok” – mondtam megnyugtatóan – „és te?”
„Nos, most igen, szeretnék inni egyet, majd ha nem vagy túl fáradt, ágyba vinnélek és szeretnék beléd feledkezni.”
„Azt hiszem, meg tudjuk oldani, Mr Taylor” – mosolyogtam rá tartózkodóan.
„Mrs Taylor, ön harapdálja a szája szélét.”

Hatvanötödik fejezet

„Sajnálom, hogy megijesztettelek.”
Eltátottam a számat. Szent tehén – mi a faszt akar ez a nő? Nem tudtam mik a társadalmi szokások, ha gyermekmolesztálóval találkozunk. Édesen mosolygott… mozdulatával helyet kínált az asztalnál, és mert képtelen voltam bármilyen válaszra, meglepett udvariassággal tettem, amit kért tőlem, hálásan azért, hogy még rajtam volt az álarc.
„Rövid leszek, Isabella.. Tudom, mit gondolsz rólam - Edward elmondta. Egykedvűen néztem rá, semmit el nem árulva, de örültem, hogy tudja. Ez megmentett attól, hogy nekem kelljen megmondani, és mivel ő kezdte a témát el… egészen izgatott voltam, hogy mit akarhat mondani. Szünetet tartott, átnézett a vállam felett.
 „Taylor minket néz…”
 Körbeleselkedve láttam, hogy a sátor ajtajából vizsgálja a terepet… Stuart is vele volt. Mindenfelé néztek, csak ránk nem.
„Nézd, nincs sok időnk” – mondta Mrs Robinson sietősen.
„Az nyilvánvaló, hogy Edward nagyon szeret téged. Ezelőtt nem láttam ilyennek…soha.” – hangsúlyozta az utolsó szót. Vajon miért? Hogy megnyugtasson…? Nem értettem.
„Nem fogja neked ezt megmondani, valószínűleg ő maga sem tud róla, annak ellenére, hogy mit mondtam neki, de ez Edward… nincs róla meggyőződve, hogy lehetnek pozitív érzelmei, érzései – sokkal inkább a negatív dolgok mellett időzik el. De erre valószínűleg már te is rájöttél. Nem hiszi el, hogy megérdemli a jót.”
Ezen eltűnődtem. Edward szeret engem…: Tudom, hogy nem mondta, de hogy ez a nő mondta meg neki – hogy mit érez ő. Milyen bizarr… Az iPodra gondoltam… Edward cselekedeteire…. birtoklási vágyára.. százezer dollár egy táncért… szerelem ez? Meg kell mondanom, az, hogy ez a nő mondta meg nekem… hátborzongató és kellemetlen volt. Szívesebben hallottam volna Edwardtól. A szívem összeszorult… úgy érzi, hogy érdemtelen… miért?
„Soha nem láttam még ilyen boldognak őt., és egyértelműen látszik, hogy te is szereted őt” – mosolyodott el röviden – mondhatni, vágyakozva.
”Ez nagyszerű… és mindkettőtöknek minden jót kívánok…de amit mondani akartam – ha újból bántod őt, megtalállak, kis hölgy és az nem lesz számodra kellemes.”
Rám meredt, hideg kék szemei a maszkom alá hatolva szinte átfúrták a fejemet… fenyegetése elképesztő volt, egyenesen furcsa. Akaratlanul egy - hamisan csengő - kacaj hagyta el ajkamat. Minden közül, amit mondhatott nekem… ez volt a legváratlanabb.
„Azt hiszed, ez mulatságos, Isabella? – sziszegett rám ijesztően .
„Te nem láttad őt múlt szombaton.”
Éreztem, hogy arcom elkomorodik – a boldogtalan Edward gondolata nem volt kellemes, és a múlt szombaton hagytam őt el. Biztos őhozzá ment Edward…. A gondolat émelyítő volt. Miért ülök itt, és hallgatom ezt a szarságot, pont őtőle az összes ember közül? Lassan felálltam, erősen rámeredtem.
„Az arcátlanságán nevettem, Mrs Lincoln. Edwardnak és nekem semmi dolgunk önnel. És ha én elhagyom őt, és ön utánam jön… várni fogom – ne kételkedjen benne. És lehet, hogy lenyeletem önnel a saját piruláját egy tizenöt éves gyerek helyett, akit ön molesztált, és úgy lehet dugott is vele, sokkal előbb, mint ahogy ő erre alkalmas volt.”
Mrs Robinson eltátotta a száját.
„És most ha megbocsát – van jobb dolgom is” – fordultam sarkon, az adrenalin száguldott a véremben ahogy a harag elöntötte testemet. A bejárat felé lépdeltem, ahol Taylor állt – és ahova Edward is éppen megérkezett, izgatottan és aggódva.
„Hát itt vagy” – mormolta és összeráncolta homlokát, amikor meglátta Irinát.
Elmentem mellette, egy szót sem szóltam – meghagytam neki a választás lehetőségét, ő vagy
én.  Helyesen választott…
„Bella” – szólt utánam. Megálltam, szembe fordultam vele, ő utolért.
„Mi a baj?” – nézett rám, aggodalom öntötte el arcát.
„Miért nem kérdezed az exedet?” – morogtam epésen.
Szája megrándult, szemei fagyosak lettek.
„Téged kérdeztelek” – mondta finoman… de némi éllel a hangjában.E
Egymásra meredtünk. Oké… Úgy néztem, csúnya veszekedés lesz a vége, ha nem mondom meg neki.
„Megfenyegetett, hogy utánam jön, ha újból megbántalak – valószínűleg korbáccsal” – förmedtem rá.
Rám bámult – megkönnyebbültnek tűnt, szája finom mosolyra húzódott.
„A helyzet iróniája nem hagy közömbösen, igaz?” –mormolta… és mondhatom, nagy erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa tetszését.
„Ez egyáltalán nem vicces, Edward!”
„Nem, igazad van. Beszélek majd vele” – öltött komoly ábrázatot… bár alig tudta elfojtani jókedvét.
„Nem fogsz semmi ilyet tenni” – tettem karba a kezemet, haragom újból feltámadt.
Meglepetten pislogott kifakadásom nyomán.
„Nézd, tudom, hogy hozzá vagy kötve pénzügyileg – bocsáss meg a szójátékért – de…” – álltam meg. Mit akarok tőle, mit tegyen? Lemondjon róla? Ne találkozzon vele többet? Megtehetem ezt?
„Mosdóba kell mennem” – néztem fel rá, számat haragosan összeszorítva.
Sóhajtott, és félrebiccentette a fejét. Nézhetne ki ennél vadítóbban…? Az álarc teszi… vagy egyszerűen saját maga ilyen?
„Kérlek, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt van. Azt mondta, nem fog jönni.”
Hangja lágy volt… kezét felemelve hüvelykujjával végig simította szám szélét.
„Ne hagyd, hogy Irina tönkretegye az esténket, kérlek, Isabella. Ő tényleg régi téma már.”
A ’régi’ szó  a kulcsszó, gondoltam kíméletlenül, ahogy felemelte az államat és finoman hozzáérintette ajkát ajkamhoz.
Egyetértően sóhajtottam, felpislogva rá. Felegyenesedett és megfogta a könyökömet.
„Elkísérlek  a mosdóba, hogy más már ne tudjon megzavarni.”
Átvezetett a pázsiton az ideiglenesen felépített, de mégis luxusmosdók felé… Alice mesélte, hogy erre az alkalomra kölcsönözték őket… Fogalmam nem volt, hogy szuper-luxus kivitelben valósítják meg.
„Itt várok rád, baby” – mormolta Edward.
Mire kijöttem a kedvem is jobb lett. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megmételyezze Mrs Robinson az estémet, már csak azért sem, mert valószínűleg ezt akarta.
Edward egy kicsit távolabb éppen telefonált, hallótávolságon kívül az éppen ott csevegő és nevetgélő néhány embertől. Ahogy közelebb értem hozzá, hallottam a hangját – nagyon rövidre fogta a mondanivalóját.
„Miért gondoltad meg magad? Azt hittem, megegyeztünk. Nos, hagyd őt békén… ez az első normális kapcsolatom, amim valaha is volt, és nem akarom, hogy veszélybe sodord valamiféle rosszul felfogott aggodalom miatt. Hagyd. Őt. Békén. Komolyan gondolom, Irina.”
Elhallgatott a válaszra figyelve.
„Nem, természetesen nem” – haragosan ráncolta homlokát. Felemelte a tekintetét, meglátta, hogy nézem.
„Mennem kell. Jó éjt.” – tette le a telefont.
Félrebiccentettem a fejem, felemeltem a szemöldököm. Miért telefonál neki?
„Hogy van az öreg ismeretség?”
„Bizonytalanul” – válaszolt keserűen.
„Akarsz még táncolni? Vagy inkább menni szeretnél?
Az órájára pillantott.
„A tüzijáték öt perc múlva kezdődik.”
„Szeretem a tüzijátékot.” Akkor maradunk, és megnézzük.” – karját körém fonta és közel húzott magához.
„Ne engedd, hogy közénk álljon, kérlek.”
„Törődik veled” – motyogtam.
„Igen, és én is vele – barátként.”
„Azt hiszem, számára többet jelent barátságnál.”
Összehúzta a szemöldökét.
”Isabella, Irina és én… huh, ez komplikált. Szokatlan közös történelmünk van. De már csak az, történelem. Mint ahogy időről időre mondtam újra és újra, ő jó barátom. Semmi több. Kérlek, felejtsd el őt.” Megcsókolta a homlokomat, és annak érdekében, hogy ne tegyek mindent tönkre, úgy döntöttem, annyiba hagyom… csak szerettem volna megérteni.
Kéz a kézben ballagtunk a táncparkettre vissza. A zenekar még mindig szvinget játszott.
„Isabella…”
Megfordultam. Carlisle állt mögöttünk.
„Szeretném megkérdezni, megtisztelsz-e a következő tánccal” – mondta Carlisle kedvesen,  karját felém nyújtva. Edward vállat vont, mosolygott, elengedte a kezemet. Hagytam, hogy Carlisle a táncparkettre vezessen. Sam, a zenekarvezető a ’Gyere, szállj velem’ –be kezdett. Carlisle átkarolt és gyengéden bepörögtünk a tömegbe.
„Meg szeretném köszönni nagylelkű hozzájárulásodat az alapítványunk működéséhez, Isabella.”
Hangsúlyából kitaláltam, hogy ezen a körülírt módon kérdezősködik afelől, vajon tényleg megengedhetem-e magamnak.
„Dr Cullen…”
„Kérlek Bella, szólíts Carlisle-nak.”
„Nagyon örülök, hogy hozzájárulhatok. Váratlanul némi pénzhez jutottam… Nincs rá szükségem. És nagyon méltó helyre kerül.”
Lemosolygott rám… és úgy éreztem lehetőség van némi ártatlan kíváncsiskodásra. Carpe diem, sziszegett kisördögöm a tenyere mögül.
„Edward beszélt egy keveset a múltjáról, ezért gondoltam, hogy helyénvaló a munkádat támogatni” – tettem hozzá, remélve, hogy ez egy kis biztatást ad ahhoz, hogy Carlisle egy kis betekintést adjon az Edward Cullen nevű misztikum életébe.
Carlisle meglepődött.
„Tényleg? Szokatlan. Tényleg valamiféle pozitív hatással vagy rá Isabella. Soha nem gondoltam, hogy láthatom valaha is ilyen… élénknek.”
Elpirultam.
„Sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni.”
„Nos, bár kevés tapasztalatom van, de ő nagyon különleges ember.’
„Igen, az” – értett csendesen egyet Carlisle.
„Edward korai gyermekkora úgy hallottam rettenetesen nyomasztó volt, már annak alapján, amit elmondott nekem.”
Carlisle elgondolkodott. Attól tartottam, hogy túlléptem az elfogadható érdeklődés határát.
„Én voltam az ügyletes orvos, amikor a seattle-i rendőrség behozta őt. Csupa csont és bőr volt… és szörnyen ki volt száradva. És nem akart beszélni.”
Carlisle újból eltűnődött., elveszett szörnyű emlékeiben, a körülöttünk szóló gyors ritmusú zene ellenére.
„Tulajdonképpen közel két évig nem beszélt. A zongorázás volt az, aminek hatására végül is megnyílt… oh, és Alice érkezése, természetesen.” – mosolygott rám szeretettel.
„Gyönyörűen játszik” – mormoltam – „és nagyon művelt… nagyon büszke lehet rá.”
„Roppant büszke vagyok. Nagyon határozott, nagyon hozzáértő, nagyon okos fiatalember. De köztünk szólva, Isabella, látni olyannak, amilyen ma este volt – hogy gondtalan és korának megfelelően viselkedik – igazi meglepetés volt az anyjának és nekem. Mindketten erről beszéltünk ma… és azt hiszem, ezt neked köszönhetjük.”
Úgy éreztem, talpig elpirulok. Mit válaszolhattam volna erre?
„Mindig olyan magának való volt… nem gondoltuk, hogy valaha is lesz valakije. Bármit is  csinálsz, ne hagyd abba kérlek. Boldognak szeretnénk őt látni.”
„Én is boldognak szeretném látni,”  suttogtam, nem egészen tudva mi mást mondhatnék.
„Nagyon örülök, hogy eljöttél ma este. Igazi gyönyörűség együtt látni benneteket.” És ahogy a dal hangjai elhaltak, úgy engedett engem el Carlisle és bólintott. Én meghajoltam, méltányolva udvariasságát.
„Elég az öreg emberrel való táncból” – Edward mellettem állt. Carlisle nevetett.
„Nem annyira öreg, fiam. Ismert vagyok arról, hogy megvannak a pillanataim…”
Carlisle játékosan rám kacsintott és elvegyült a tömegben.
”Azt hiszem, apám szeret téged” – húzta fel a szemöldökét Edward… de tudtam, csak ugrat.
„Miért ne szeretne?” – pillantottam rá, szempillámat kacéran rezegtetve.
„Talált, ült, Miss Swan.” – ölelt magához, ahogy a zenekar a ’Te  kellett, hogy legyél…’ –t kezdte játszani.
„Táncolj velem” – suttogta csábítóan.
„Örömmel, Mr Cullen” – leheltem válaszul, és átsuhantunk a táncparketten újból.


Éjfélkor part felé indultunk, ami a sátor és a csónakház között volt. A többi vendég is ott gyülekezett, hogy lássa a tüzijátékot. A Ceremóniamester visszavéve hivatalát, megadta az engedélyt az álarcok levételére, hogy jobban lássuk a parádét. Edward körém fonta karját, de tudtam, hogy Taylor és Stuart is a közelben van, valószínűleg amiatt, hogy a tömegben álltunk. Mindenfelé nézelődtek, kivéve a kikötő felé, ahol két pirotechnikus feketébe öltözve végezte az utolsó simításokat. Taylort nézve eszembe jutott Lauren. Lehet, hogy ő is itt van… a szarba… a gondolat megborzongatott, közelebb húzódtam Edwardhoz. Éreztem, hogy lepillant rám, majd magához húzott.
„Jól vagy, baby?” – kérdezte.
„Remekül” – válaszoltam, gyorsan körülpillantva. Mögöttünk a két másik biztonsági krapek állt a közelben,  a nevüket elfelejtettem. Edward maga elé húzott, mindkét karját körém fonta.
Hirtelen egy klasszikusan izgató zene szólalt meg a kikötő fölött. Két rakéta repült fel a levegőbe, süketítően felrobbant az öböl fölött, kivilágítva azt egy elbűvölő narancssárga és fehér kupolával, aminek a tükörképe csillogott a teljesen nyugodt vízen.
Leesett az állam. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna ennyire lenyűgöző tüzijátékot, talán csak a tévében… és a tévében soha nem nézett ki ennyire jól. Minden 
összhangban a zenével… rakéta rakéta után, durranás durranás után, fényvillanás fényvillanás után… és a tömeg lélegzete elakadt, és sóhajtozott, ámuldozott mindenki… földöntúli volt. És az öbölben egy pontonról több ezüst szökőkút fénye lőtt fel, legalább 6 méter magasra, színét változtatva kék, zöld, piros színeken keresztül visszatérve az ezüsthöz – majd még több rakéta robbant, ahogy a zene crescendoba csapott… az arcom szinte fájt  a nevetséges vigyortól, ami kiült rá a csodálkozástól. Gyorsan felnéztem Fifty-re, de ő is ugyanolyan volt, úgy csodálkozott, mint egy gyerek a szenzációs bemutatón. Befejezésül hat rakéta lőtt ki a sötétbe egyszerre, ragyogó aranyfényben fürdetve bennünket. A tömeg frenetikus, lelkes tapsba tört ki.
„Hölgyeim és uraim” – kiáltott a Ceremóniamester, ahogy az éljenzés és füttyögés alább hagyott.
„Csak még egy megjegyzést fűznék ehhez a mai csodálatos estének a  végéhez… nagylelkűségük eredménye egymillió-nyolcszázötvenháromezer dollár!”
Spontán taps tört ki újból, és a pontonról egy üzenet fénye gyulladt fel ezüst csillogó folyamként  - a szavak Köszönettel Az Oldjuk Meg Együtt Alapítvány nevében kápráztattak és ragyogtak a víz fölött.
„Oh Edward – ez gyönyörű volt” – vigyorogtam fel rá, ő lehajolt, hogy megcsókoljon.
„Ideje mennünk…” – mormolta. Szép arca letekintett rám, mosolygott. Szavai sokat ígértek… jesszus… hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Edward felpillantott újból, Taylor a közelben volt… a tömeg szétoszlott körülöttünk.
Nem beszéltek egy szót sem, valami mégis zajlott közöttük.
„Maradj velem egy pillanatig Taylor szeretné, ha teljesen eltűnne a tömeg.”
Oh…
’Azt hiszem, a tüzijáték száz évet öregített rajta” – tette hozzá.
„Nem szereti a tüzijátékot?”
Edward kedvesen nézett rám, és megrázta a fejét… de nem folytatta.
„Szóval… Aspen” – mondta, próbálta elterelni a figyelmemet valamiről … és ez működött is.
„Oh, ne… nem fizettem ki a licitált összeget” – kaptam levegő után.
„Küldhetsz csekket. Megvan a cím.”
„Nagyon mérges voltál.”
„Igen, az voltam.”
Vigyorogtam.
„Téged hibáztatlak és a játékszereidet.”
„Kimondottan felülkerekedtél a helyzeten, Miss Swan.  És a legkielégítőbb eredménnyel, ha jól emlékszem.” – mosolygott cinikusan.
„Mellékesen, hol vannak?”
„A táskámban.”
„Szeretném visszakapni őket.” – vigyorgott le rám – „túl hatásos eszközök ahhoz, hogy a te ártatlan kezeid között legyenek.”
„Aggódsz, hogy túlzásokba esem megint… netán valaki mással?”
Zöld szemei veszélyesen villogtak.
„Ha akkor használod őket, amikor én nem vagyok a közeledben, akkor igen.”
„Nem bízol bennem?”
„Magától értetődően. És most visszakaphatnám őket?”
„Meggondolom.”
Szúrósan nézett rám.
Újból szólt a zene a táncparkett felől… de most DJ volt… valamilyen lüktető ritmusú zenét játszott… a basszus könyörtelenül dübörgött.
„Akarsz táncolni?”
„Tényleg fáradt vagyok, Edward. Menni szeretnék… ha nem baj.”
Taylorra nézett, aki bólintott, és mi elindultunk a ház felé néhány berúgott vendég nyomában. Hálás voltam, hogy Edward kézen fogott – lábaim sajogtak a szédítően magas sarkú és szűk zöld cipő fogságától. Alice ugrándozva közeledett felénk.
„Ugye nem mentek még, vagy igen? Az igazi zene még csak most kezdődik… gyere Bella” – ragadta meg szabad kezemet.
„Alice” – szólt rá szigorúan Edward.
„Isabella nagyon fáradt. Haza megyünk. Azonkívül, holnap nagy napunk lesz.”
Nekünk…?
Alice fintorgott, de meglepő módon nem ingerelte tovább Edwardot.
„Nos, valamikor jövő héten el kell jönnötök… mehetnénk vásárolgatni.”
„Persze, Alice” – vigyorogtam, és magamba azon tűnődtem, vajon mégis hogyan… hiszen nekem munkahelyem van.
Gyorsan arcon csókol, majd szorosan megölelte Edwardot, mindkettőnket meglepve ezzel. Majd még inkább meghökkentve minket, kezeit Edward kabátjának hajtókáira helyezte.
„Szeretlek ilyen boldognak látni” – mondta kedvesen és arcon csókolta Edwardot.
„Sziasztok srácok… jó mulatást” – szökdelt a barátaihoz, akik vártak rá… közöttük volt Jane is, aki álarc nélkül még savanyúképűbb volt. Lustán tűnődtem, hol lehet Harry…
„Gyere, búcsúzzunk el a szüleimtől, mielőtt elmegyünk” – vezetett keresztül a fecsegő vendégek között Edward Esméhez és Carlislehoz, akik gyengéden, meleg szeretettel búcsúztak el tőlünk.
„Kérünk, gyere el hozzánk újra, nagyon szeretjük, ha itt vagy velünk” – mondta Esme kedvesen.
Egy kissé nyomasztó volt mind Esme, mind Carlisle reakciója. Szerencsére úgy tűnt, Esme szülei lementek a földszintre, így végül az ő lelkesedésüket megúsztam.
Végül Edward és én kéz a kézben csendesen a ház elé mentünk, ahol számtalan autó várakozott a vendégekre. Felkukkantottam Edwardra. Boldognak tűnt. Igazán gyönyörűség volt ilyennek látni…szokatlan. Ez után a különleges nap után… megráztam a fejem, megpróbáltam visszaidézni mindazt, ami történt.
„Nem fázol?”  - kérdezte.
„Nem, köszönöm” – lapogattam meg sálamat.
„Igazán élveztem ezt az estét, Isabella. Köszönöm.”
„Én is… némely részét jobban, mint a többit.”
Vigyorgott és bólintott… majd kissé összehúzta a szemöldökét.
„Ne harapdáld a szád szélét” – figyelmeztetett… és ettől az én hasam mélyében húzódtak össze az izmok.
„Mit is mondtál a holnapi nagy nappal kapcsolatban?” – kérdeztem, hogy kizökkentsem magam.
„Dr Greene jön, hogy megoldást találjunk veled kapcsolatban. Plussz, van egy meglepetésem számodra.”
„Dr Greene!” – torpantam meg.
„Igen.”
„Miért?”
„Oh, Isabella… gyűlölöm a condomot” – mondta halkan, zöld szemei ragyogtak a lampionok lágy fényében, ahogy vizsgálgatta a reakciómat.
„Ez az én testem” – motyogtam, bosszúsan attól, hogy meg sem kérdezett.
„És az enyém is” – suttogta.
Felbámultam rá, ahogy a különféle vendégek elmentek mellettünk, egyáltalán nem figyelve ránk. Nagyon elszántnak látszott… igen, a testem az övé. Jobban tudta, mint én. Felemeltem a kezem, kissé megrándult, de nyugodt maradt. Megmarkoltam a csokornyakkendője sarkait, úgyhogy az kibomlott, szabaddá téve inge felső gombját. Óvatosan kigomboltam.
„Vadítóan nézel ki így” – suttogtam. Igazából mindig vadítóan néz ki… de így igazán dögös.
Rám vigyorgott.
„Haza kell vigyelek. Gyere.”
Az ajtónál Stuart egy borítékot adott át Edwardnak. Ő elkomorodott, rám pillantott, ahogy Taylor besegített az autóba. Valamilyen okból úgy tűnt, Taylor megkönnyebbült. Edward bemászott mellém, a zárt borítékot átadta nekem, amíg Stuart és Taylor elfoglalták helyüket az első üléseken.
„Neked van címezve. Az egyik pincér adta Stuartnak. Kétség kívül egy újabb meghódított szív.” – görbült le Edward szája.  Nyilvánvaló, hogy kellemetlen volt ez a feltételezés számára.
Lenéztem a levélre… kitől jöhetett? Feltéptem, gyorsan elolvastam a halvány fénynél. Szent szar… tőle érkezett! Miért nem hagy békén?
Lehet, lebecsültelek téged. És kétségkívül te is lebecsülsz  engem. Hívj, ha  tudni akarod a  hiányzó dolgokat – együtt ebédelhetünk. Edward nem akarja, hogy beszéljek veled, de mindennél boldogabb lennék, ha segíthetnék. Ne érts félre, tudomásul veszem, de higgy nekem – és segíts nekem, ha megbántod őt… eléggé sérült már.
Hívj fel: 206 958 2445
Mrs Robinson
Basszus… Mrs Robinsonként írta alá…! Edward elmondta neki. A gazember.
„Elmondtad neki?”
„Kinek és mit?”
„Hogy Mrs Robinsonnak hívom” – förmedtem rá.
„Irina írta?” – döbbent meg Edward.
„Ez képtelenség” – dörmögött, majd belekotort a hajába. Éreztem, hogy ingerült lett.
„Majd holnap számolok vele. Vagy hétfőn” – mormolta keserűen. És bár szégyelltem bevallani, egy picit örültem. Kisördögöm megfontoltan bólintott. Mrs Robinson felbosszantotta Edwardot, és ez csak jó lehet – biztosan. Elhatároztam, hogy most nem mondok semmit, de bedugtam a táskámba a levelet, és a visszaadtam neki a golyókat, kedves gesztusként, hogy a hangulata javuljon.
„A következő alkalomig” – pihegtem.
Rám nézett, és bár nem lehetett jól látni az arcát a sötétben… azt hiszem, vigyorgott. A kezemért nyúlt és megszorította. Kibámultam az ablakon a sötétbe, az elmúlt hosszú napon elmélkedve. Sokat tudtam meg róla… sok hiányzó részlet került a helyére – a szépségszalonok, a térkép, a gyerekkora, - de még mindig túl sok minden felfedezni való volt. És ami Mrs R-t illeti… igen, aggódik Edwardért, és úgy tűnik, mélyen aggódik érte… Belátom hogy Edward is aggódik érte – de nem ugyanolyan módon. Nem tudtam, mit gondoljak..  ettől az egésztől csak a fejem fájdult meg.

Edward ébresztett fel ahogy az Escalahoz értünk.
„Be kell, hogy vigyelek?” – kérdezte gyengéden.
Álmosan ráztam meg a fejem. Nem létezik…
Ahogy a liftben álltunk, hozzá támaszkodtam, fejemet a vállára hajtottam. Stuart előttünk állt, kényelmetlenül érezve magát, tette a súlyát egyik lábáról a másikra.
„Hosszú nap volt, ugye, Isabella?”
Bólintottam.
„Fáradt vagy?”
Megint bólintottam.
„Nem vagy valami beszédes.”
Bólintottam, Edward vigyorgott.
„Gyere – lefektetlek.” – fogta meg a kezem, ahogy kiléptünk a liftből és egyből megálltunk a folyosón, amikor Stuart felemelte a kezét. Abban a pillanatban csodálatos módon teljesen éber voltam. Stuart a kabátujjába beszélt… nem is sejtettem, hogy rádió van nála.
„Megtesszük, T” – mondta és szembe fordult velünk.
„Mr Cullen, a Volvo kerekeit felhasították és leöntötték festékkel.”
Szent szar… az én autóm. Ki tehette? És tudtam a választ abban a pillanatban, ahogy a kérdés megfogalmazódott bennem. Lauren. Felnéztem Edwardra. Sápadt volt.
„Taylor aggódik, hogy az elkövető behatolhatott a lakásba, és még ott is lehet.”
„Értem” – suttogta Edward.
Oh a szarba… már ezelőtt is bejutott a lakásba Lauren.
„Mi Taylor terve?”
„A személyzeti lifttel jön fel Ryannal és Jim-el együtt. Átfésülik a lakást és ha minden tiszta, jelt adnak. Én önökkel maradok, uram.”
„Köszönjük, Stuart” – Edward szorosabban fogott magához.
„Ez a nap egyre jobb és jobb lesz” – mormolta, belefúrva az orrát a hajamba.
„Figyelj – képtelen vagyok arra, hogy itt álljak és várjak. Stuart, vigyázzon Miss Swanra. Ne engedje be addig amíg nem kap szabad jelzést.”
Mi?
„Nem,  Edward – velem kell maradnod” – könyörögtem.
Edward elengedett.
„Tedd, amit mondok, Isabella” – mondta Edward fagyosan.
„Várj itt. Nem lesz semmi bajom. Stuart?”
Stuart kinyitotta az előtér ajtaját és beengedte Edwardot a lakásba majd becsukta az ajtót mögötte, elém állt, közömbösen nézve rám.
Szent szar… Edward… mindenféle horrorisztikus végkifejlet futott át a fejemen.
És minden amit tehettem…vártam.

Hatvannegyedik fejezet

Szent szar…ezt tényleg én csináltam? Az alkohol lehetett – elég sok pezsgőt ittam – plusz négy különböző pohár bort is… oh, a szarba. Edwardra pillantottam, aki buzgón tapsolt. Oh, basszus… nagyon mérges lesz… pedig már egész jól megvoltunk. Kisördögöm végül úgy döntött, hogy tiszteletét teszi – és Edward Munch Sikoltás arcát viselte…
Edward felém hajolt, széles mosoly jelent meg az arcán. Megcsókolta az arcomat, majd közelebb hajolt a fülemhez és belesuttogott, nagyon hűvös, fegyelmezett hangon.
„Nem tudom, hogy leboruljak-e lábad elé és imádjalak, vagy kiverjem a szart is belőled.”
 Oh… Pontosan tudtam mit akarok, most rögtön.
Ránéztem, rákacsintottam a  maszkon keresztül. Azt kívántam, bár láthatnám a szemeit.
„A második lehetőséget választanám… ha kérhetem” – suttogtam eszeveszetten, ahogy a taps elült.
Ajkai szétnyíltak ahogy beszívta a levegőt… oh, az a finoman kidolgozott ajkak. Akartam magamon, most… sajogtam érte… És amikor azt az elbűvölő mosolyát sugározta rám, ami  igazi volt, lélekből fakadó… szent tehén.
„Kínlódsz, mi? Nos, meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében” – mormolta és végigfuttatta ujjait az államon – éreztem érintését az ölemben mélyen, ahonnan a fájdalom indult és egyre nőtt. Legszívesebben ráugrottam volna itt és most… de visszaültünk  és figyeltük az árverés folytatását.
Alig tudtam nyugodtan ülni. Edward egyik karját a vállam köré fonta, szabad kezével megfogta az enyémet és felemelte az ajkához, majd az ölébe ejtette. Lassan és lopva, úgyhogy nem jöttem rá a játékára, amíg késő nem lett, kezemet óvatosan az erekciójára helyezte. Levegő után kaptam, szemem pánikban pásztázta az asztalt körbe, de minden szem a színpadra szegeződött. Szóval vettem a bátorságot… lassan megsimogattam, hagytam, hogy ujjaim felderítsék a terepet. Edward kezét az én kezemen tartotta, másik keze gyengéden megszorította a vállamat. Szája kissé elnyílt… és ez volt az egyetlen reakció, amit láthattam váratlan érintésem nyomán. De ez is sokat jelentett. Akart engem. A hasamban minden izom megfeszült… egyre kibírhatatlanabb lett.
Egy hét az Adriana szigeten volt az utolsó árverés – természetesen Dr és Mrs Cullennek volt egy szigete – a licitálás gyorsan megélénkült, de ez legkevésbé sem izgatott. Izgalma nőtt az ujjaim érintése nyomán, és ezáltal erősebbnek éreztem magam.
„110.000 dollárért elkelt!” – állapította meg győzedelmesen a Ceremóniamester. Az egész sátor tapsolt és én akaratlanul csatlakoztam, mellettem Edward is, ezzel tönkretéve a mi kis játékunkat.
Edward felém fordult ajkai megremegtek.
„Kész vagy?” – tátogta az elragadtatott ujjongás közepette.
„Igen” – tátogtam vissza.
„Bella!” – kiáltott Alice – „Itt az idő!”
Mi? Ne… nem akarom megint…!
„Minek van itt az ideje?”
„Az első tánc aukciónak – gyere!”
Felállt és kinyújtotta a kezét felém. Edwardra néztem, aki úgy gondolom, Alice-t  nézte fenyegetően, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek – de ebben a pillanatban a nevetés győzedelmeskedett… egy felszabadító iskoláslányos vihogás tört ki belőlem. Ellentmondani a rózsaszín ruhás energiaközpontnak, akit Alice Cullennek hívnak?  Edward egy pillanat múlva rám bámult és egy mosoly árnyéka bukkant fel a száján.
„Az első tánc az enyém, oké? És az nem a táncparketten lesz” – mondta fenyegetően. Vihogásom elenyészett ahogy a várakozás belemart sajgó ölembe. Oh, IGEN!  Benső istennőm tökéletes hármas szaltót vetett a gerendán.
„Állok elébe” – mormoltam, előrehajolva és egy lágy, tartózkodó csókot nyomtam a szájára. Az asztaltársaságunkon körbepillantva észre vettem, hogy mindenkit elbűvöltem. Persze… ezelőtt még soha nem látták Edwardot nővel.
Edward felmosolygott rám. És… boldognak nézett ki. <i>Wow.</i>
„Gyerünk, Bella” – noszogatott Alice. Megfogtam kinyújtott kezét és követtem a színpadra, ahol további tíz fiatal nő gyülekezett… és tétova kényelmetlenséggel vettem tudomásul, hogy Jane is közöttük van.
„Uraim – az est fénypontja!” – a Ceremóniamester hangja keresztül dörgött a tömeg morajlásán.
„A pillanat, amire mindannyian vártak! Tizenkét gyönyörű hölgy egyetértett abban, hogy az övé lesz a legdrágább első tánc.”
Oh- ne! Tetőtől talpig elpirultam - nem igazán fogtam fel, hogy ez mit jelent. Milyen… megalázó!
„ Jó ügyért történik” – sziszegett Alice oda nekem, érezve feszélyezettségemet.
„Azon kívül, Edward fog győzni” – forgatta meg a szemeit .
„Nem tudom elképzelni, hogy hagyná, hogy bárki túllicitálja. Egész este le sem vette a szemét rólad.”
Igen, fókuszáljunk a jó ügyre… és Edward köteles győzni… nem tudtam elképzelni, hogy bárki gazdagabb lenne nála. ~De ez azt jelenti, hogy még több pénzt költ rád!~– förmedt rám kisördögöm. De nem akartam senki mással táncolni – nem tudok senki mással táncolni – és ez nem jelenti azt, hogy rám költi a pénzt, mivel egy alapítványt támogat vele. Habár már huszonnégyezer dollárral támogatta – soha nem gondoltam arra a pénzre sajátomként. De úgy tűnik, túlzásba estem megfontolatlan licitálásommal.
„Nos, Uraim, kérem gyűljenek körbe és nézzék meg jól, kit választanak első táncos partnerként. Tizenkét bájos, szolgálatkész fiatal lány…”
Jesszus! Úgy éreztem, a húspiacon vagyok… elborzadva néztem, hogy legalább harminc férfi közeledik a színpad felé, Edwarddal együtt… könnyed eleganciával mozogva az asztalok között, meg-megállva közben köszönni. Ahogy a licitálók összegyűltek, a Ceremóniamester rákezdett.
„Hölgyeim és uraim, az álarcosbál hagyománya szerint megőrizzük a maszk misztériumát, és csak a keresztnevet fogjuk használni, vagy csak kezdőbetűket. Legelsőkén itt van nekünk – a bájos Rose A.
Rose A úgy vihogott, mint egy iskoláslány – lehet, mégsem fogok kilógni a sorból. Tetőtől talpig kék tafotába volt öltözve, hozzáillő álarccal. Két fiatal férfi lépett előre várakozóan… Szerencsés Rose A.
„Rose A. tökéletesen beszél japánul, képesített vadászpilóta… és olimpiai bajnok…hmmm” – kacsintott a Ceremóniamester.
„Uraim – mi lenne, ha licitálnék?”
Rose elbűvölten tátotta a száját a Ceremóniamesterre… nyilvánvaló volt, hogy az csupa zöldséget hordott össze. Rose A szégyenlősen pillogott vissza a két jelentkezőre.
„Ezer dollár!” – kiáltott az egyik.
A licitálás gyorsan ötezer dollárra szökött fel.
„Ötezer dollár először – másodszor – senki többet, harmadszor” – deklarálta hangosan a Ceremóniamester – „az álarcos úriember a nyertes!”
Persze, minden férfi álarcot viselt… nevetés, taps és éljenzés hangzott fel. Rose A a legtöbbet ígérőre ragyogott és gyorsan eltűnt a színpadról.
„Látod? Jó móka!” – suttogta Alice.
„Remélem, Edward nyer el téged – mert nem akarunk verekedést” – tette hozzá.
„Verekedést?” – válaszoltam elborzadva.
„Oh, igen… igen forró fejű volt fiatalabb korában” – borzongott meg Alice.
Edward verekedett? A kifinomult, finnyás, Tudor-korabeli-egyházi-éneket-szerető Edward…? Nem tudtam elképzelni.
A Ceremóniamester kizökkentett a következő hölgy bemutatásával – egy vörös ruhás, koromfekete hajú fiatal nő következett.
„Uraim, bemutathatom önöknek a csodálatos Tami G-t? Tami gyakorlott matador, klasszikus koncertdarabokat játszik csellón, és rúdugróbajnok… mi a véleményük erről, uraim? Mit nem adnék, ha táncolhatnék egyet az elragadó Tami G-vel!”
Tami G a szemét meresztette a Ceremóniamesterre. Valaki kiabált, igen hangosan:
„Háromezer dollár!” – egy szakállas, szőke hajú álarcos férfi volt.
A versenytársa egyszer licitált… de Tami G négyezer dollárért kelt el.
Edward úgy nézett rám, mint egy héja. Verekedős Cullen.
„Milyen régen?” – kérdeztem Alice-t.
Zavartan bámult rám.
„Mikor verekedett Edward?”
„Oh! Tinédzserkora elején… őrületbe vitte a szüleimet, repedt ajkakkal, monoklis szemekkel járt haza. Két iskolából rúgták ki… túl sok kárt tett az ellenfeleiben.”
Eltátottam a számat.
„Nem mondta neked?” – sóhajtott Alice.
„Kimondottan rossz híre volt a barátaim körében. Pár évig igazán nem kívánatos személyiségnek számított. De ez abbamaradt, amikor tizenöt vagy tizenhat éves volt” – vont vállat.
~Szent baszás~ A kirakós játék újabb darabja került a helyére.
„Szóval, mit kínálnak a káprázatos PBJ-ért?”
„Négyezer dollár!” – egy mély hang hangzott fel bal oldalról, s PBJ sikított a gyönyörtől.
Nem fordítottam tovább figyelmet az aukcióra. Szóval Edward problémás gyerek volt az iskolában…. Verekedős. Kíváncsi voltam, miért. Rábámultam… közelről nézett bennünket.
„És most, engedjék meg, hogy bemutassam a gyönyörű Bella S-t.” Oh, a szarba… ez én voltam. Idegesen néztem Alice-ra, aki a színpad közepe felé hessegetett. Szerencsére nem estem hasra, csak álltam pokoli zavarban, mindenki szeme láttára. Amikor Edwardra néztem, éppen önelégülten vigyorgott rám. A gazember.
„Gyönyörű Bellánk hat hangszeren játszik, tökéletesen bírja a mandarin nyelvet és szeret jógázni… nos, uraim” – mielőtt befejezhette volna, Edward közbevágott, meredten nézve a Ceremóniamesterre álarcán keresztül.
„Tízezer dollár.”
Hallottam, ahogy Jane levegő után kap mögöttem. Oh, basszus.
„Tizenöt.”
Mi? Mindenki a magas, kifogástalanul öltözött férfi felé fordult, aki a színpad bal oldalán állt. Fifty-re pislogtam – a szarba, mit fog csinálni? Edward megdörzsölte az állát, és gúnyos mosollyal nézett az idegenre. Nyilvánvaló volt, hogy Edward ismerte őt. Az idegen udvarias elismeréssel bólintott Edward felé.
„Nos Uraim! A legmagasabb ajánlatunk van ma este.”
Éreztem a Ceremóniamester izgatottságát, keresztül sugárzott az álarcán, ahogy Edward felé fordult. Jó műsor volt – ~de az én terhemre!~ – szerettem volna üvölteni.
„Húsz” – számolt Edward halkan.
A tömeg moraja elült. Mindenki rám bámult – Edward és Mr Titokzatos a színpadnál álltak.
„Huszonöt”- mondta az idegen.
Lehetett volna ennél megalázóbb?
Edward egykedvűen bámult az idegenre… de jól szórakozott. Minden szem Edwardra szegeződött… mit fog tenni? Szívem a torkomban ugrált. Rosszul éreztem magam.
„Egyszázezer dollár” – mondta lágyan.
"Mi a fasz!" - sziszegett Jane a hátam mögött hangosan, és az egyetemes megdöbbenéstől és élvezettől a tömeg lélegzete egyszerre szakadt benn. Az idegen megadóan feltartotta a kezét, nevetett. Edward önelégülten vigyorgott rá. Szemem sarkából láttam, hogy Alice vidáman ugrándozik. Kisördögöm pofára esetten meredt Edwardra.
„Százezer dollár a szépséges Bellára! Először. Másodszor… „ – a Ceremóniamester az idegenre bámult, aki hamis sajnálkozással rázta meg a fejét, és lovagiasan bókolt.
„Elkelt!” – kiáltott a Ceremóniamester győzedelmesen.
Fülsiketítő taps és éljenzés közepette Edward előre lépett, hogy megfogja a kezem és lesegítsen a színpadról. Mulatságos vigyorral nézett rám, ahogy lejöttem a színpadról, megcsókolta&nbsp; a kézfejemet, majd karon fogott és elvezetett a sátor kijárata felé.
„Ki volt az?” – kérdeztem.
Lenézett rám.
„Valaki, akivel később találkozhatsz. Most azonban mutatni akarok neked valamit… körülbelül harminc percünk van, amíg véget ér az Első tánc aukció. Akkor vissza kell jönnünk a táncparkettre, hogy élvezhessem a kifizetett táncot.”
„Egy nagyon drága táncot…” – morogtam helytelenítően.
„Biztos vagyok benne, hogy az utolsó centig megérte az árát” – mondta, és gonoszul mosolyogva… oh, az a tündöklő mosoly, ami van neki… a sajgás visszatért és kivirult a hasam mélyén.
Kiértünk a pázsitra. Azt hittem, a csónakház felé, de bosszankodva vettem tudomásul, hogy a táncparkett felé vettük az irányt ahol a zenekar készülődött… szent ég, legalább húsz zenész…Hú! Néhány vendég is mozgolódott, titokban dohányoztak –de, mivel az események bent zajlottak a sátorban, nem keltettünk nagy feltűnést. Edward a ház hátsó oldalához vezetett, kinyitott egy francia ablakot, és bevezetett egy nagy és kényelmes nappaliba, amit eddig még nem láttam. Az elhagyatott előtéren keresztül az elegáns, kifényesített fakorlátú széles lépcsősorhoz vezetett. Könyökhajlatából kiengedve a kezemet felmentünk az első szintre, majd további lépcsőfordulók után a másodikra. Egy fehér ajtót kinyitva bevezetett az egyik hálószobába.
„Ez volt az én szobám” – mondta csendesen és bezárta az ajtót maga mögött. Nagy, tiszta szoba volt, kevés bútorral. A falak és a bútorok fehérek voltak; a terjedelmes dupla ágy, az íróasztal és a szék, a könyvekkel és különféle trófeák sorával telezsúfolt polcok. A trófeák kinézetük alapján a kick-boksz-hoz kapcsolódtak… A falakon moziplakátok lógtak – Mátrix, Harcosok Klubja, A Truman Show - és két bekeretezett poszter. Kick-boxolók voltak rajtuk…az egyik Giuseppe DeNatale – még soha nem hallottam róla. De ami igazán felkeltette a figyelmemet, az egy üzenőtábla volt, milliónyi kép volt kitűzve rá, a Marinerek zászlói és belépőjegyek ellenőrzőszelvényei… a fiatal Edward egy kis része. Szemem visszavándorolt a nagyszerű, gyönyörű emberre, aki most a szoba közepén állt. Sötéten nézett rám, tűnődően és szexisen.
„Soha nem hoztam ide egy lányt sem” – mormolta.
„Soha?” – suttogtam.
Megrázta a fejét.
Görcsösen nyeltem egyet, a sajgás, ami az elmúlt pár órában kellemetlen volt, most üvöltött a bensőmben, nyersen és kielégítetlenül. Ahogy ott állt, a tengerkék szőnyegen, abban a maszkban… túl erotikus volt. Akartam őt. Most. Bármilyen módon, ahogy megkaphattam. Féken kellett tartanom magam, hogy ne ugorjak rá és le ne tépjem róla a ruhát. Lassan odakeringőzött hozzám.
„Nincs sok időnk, Isabella, és ahogy ebben a pillanatban érzem magam… nincs is sok időre szükségünk. Fordulj meg. Hadd hámozzalak ki abból a ruhából.”
Megfordultam és az ajtóra bámultam, hálásan, hogy bezárta. Előre hajolt és lágyan a fülembe suttogott.
„Hagyd az álarcot magadon.”
Felnyögtem… pedig még hozzám sem ért. Megfogta a ruhám tetejét, ujjai a bőrömhöz siklottak, és az érintés visszhangot vert a testemben. Egy gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt.
Tartotta a ruhámat, segített kilépni belőle, majd megfordult és művészien a szék háttámlájára helyezte azt. Öltönykabátját levette és ráterítette a ruhámra. Megállt, egy percig engem bámult, magába itta a látványomat… A fűzőben és a hozzáillő bugyiban álltam ott… és élveztem érzéki pillantását.
„Tudod, Isabella” – mondta lágyan, ahogy visszasétált hozzám, kikötötte csokornyakkendőjét, ami most két oldalra lógott le a nyakából. Folytatta, és kigombolta inge felső három gombját – „nagyon mérges voltam, amikor megvetted az én felajánlásomat. Egy csomó viselkedési mód futott át a fejemen. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a büntetés kikerült a lehetőségek közül… de aztán önként ajánlkoztál.” Lenézett rám a maszkján keresztül.
„Miért tetted ezt, Isabella?”
„Nem tudom… a kielégítetlenség… a túl sok alkohol… alapos indok” – suttogtam alázatosan, bocsánatkérően megrántva a vállam. Talán, hogy felkeltsem a figyelmét…hogy kellett akkor nekem. Most még inkább szükségem van rá… a sajgás meg rosszabb lett – és tudtam, hogy ő lecsillapíthatja… lehűtheti ezt a bömbölő, nyáladzó vadállatot bennem, az őbenne lévő vadállattal.
Száját keskeny vonallá szorította össze, majd lassan megnyalta felső szájszélét. Azt a nyelvet magamon akartam tudni.
„Megesküdtem magamnak, hogy nem fenekellek el, akkor sem, ha te kéred.”
„Kérlek” – könyörögtem.
„Majd rájöttem, hogy abban a pillanatban igen kényelmetlenül érezhetted magad, és
az nem olyan dolog, amihez hozzá lennél szokva.”
Mindent tudóan vigyorgott rám – arrogáns gazember – de nem bántam, mert teljesen igaza volt.
„Igen” – leheltem.
„Tehát, kell, hogy legyen valamiféle… mozgásterünk. Ha én megteszem ezt, meg kell ígérned egy dolgot.”
„Bármit.”
„Használod a biztonsági szót, és akkor csak szeretkezni fogok veled, oké?”
„Igen” – leheltem megint. Érezni akartam a kezét magamon.
Nyelt egyet, majd fogta a kezem és az ágyhoz vezetett.
Az ágytakarót arrébb dobta, leült, és egy párnát maga mellé helyezett. Felnézett rám, ahogy mellette álltam, és hirtelen megrántotta a kezemet, hogy keresztül estem az ölén. Kissé feljebb helyezte magát, így testem az ágyra került, mellkasom a párnán, fejem félrefordítva. Felém hajolva kisimította hajamat az arcomból és a vállam mögé igazította.
„Tedd a kezed a hátad mögé” – mormolta.
Oh? Lehúzta a nyakkendőjét, gyorsan megkötözte a kezeimet, így azok a vesetájékomon nyugodtak.
„Tényleg akarod, Isabella?” – mondta alig hallhatóan.
Becsuktam a szemem… ez volt az első alkalom, amióta találkoztam vele, hogy tényleg akartam ezt, hogy szükségem volt erre.
„Igen” – suttogtam.
„Miért?” – kérdezte lágyan ahogy gyengéden simogatta tenyerével a hátsómat.
Felnyögtem, ahogy keze a bőrömhöz ért. Nem tudtam, hogy miért… Te mondod mindig hogy ne gondolkozzak túl sokat. Egy ilyen nap után, mint ez volt… vitatkozni huszonnégyezer dollárról, Lauren, Mrs Robinson… a térkép… ez a pazarló fogadás, az álarcok, az alkohol, az ezüst golyók, az árverés… igen, akarom ezt.
„Meg kell okolnom?”
„Nem, baby, nem kell” – „Csak próbállak megérteni.”
Bal kezét a csuklóm köré fonta, leszorította, ahogy másik tenyere felemelkedett a fenekemről és keményen lecsapott, éppen csak a combjaim találkozása fölött. A fájdalom összekapcsolódott a hasamban levő sajgással… oh, apám… hangosan nyögtem. Újból megütött, pontosan ugyanazon a helyen. Megint nyöszörögtem.
„Kettő” – mormolta – „tizenkettőig számolunk.”
Oh… istenem! Teljesen különböző volt a legutolsó alkalomtól – annyira érzéki volt, annyira… szükséges. Hosszú ujjaival simogatta a fenekemet, én tehetetlennek éreztem magam, megkötözve és belepréselve a matracba… a saját akaratomból. Újból megütött, kissé az egyik oldalon, majd újból, most a másik oldalon… majd szünetet tartott, amíg lehúzta a bugyimat és levette rólam. Finoman végighúzta a tenyerét a fenekemen, mielőtt folytatta volna a fenekelést – minden csípős csattanás elvett a vágyam éléből… vagy fokozta azt – nem tudtam. Átadtam magam a csapások ütemének… élvezve a pillanatot.
„Tizenkettő” – mormolta elakadt lélegzettel, és megsimogatta a fenekemet megint… nagyon lassan lefelé vezette ujjait a nemi szervemhez… és lassan belém dugta a két ujját, széles mozdulattal körözve bennem… hangosan nyögtem… és elélveztem…és élveztem… ujjai körül vonaglottak izmaim. Ez annyira intenzív volt… váratlan… gyors.
„Ez az, baby” – mormolta elismerően.
Gyorsan kioldozta a kötést, ujjait bennem tartva, én ott feküdtem lihegve és ernyedten, ölén keresztül.
„Nem végeztem még veled, Isabella” – mondta és lágyan felemelkedett, ujjait még mindig nem mozdítva leengedte a térdeimet a padlóra, úgyhogy most az ágyra hajoltam. Letérdelt a padlóra a hátam mögött és hallottam, hogy feltép egy fóliazacskót a fogaival és lehúzza a cipzárját. Kihúzta az ujját belőlem, helyettesítve azokat az erekciójával… könyörtelenül belém nyomva magát.
„Gyors lesz, baby” – mormolta és megragadta a csípőmet ahogy belém taszította magát… Oh…mennyei volt. Elérte a pontot, ahol a hasam sajgott, újra és újra, elmulasztva azt… Az érzés észvesztő volt… pontosan erre volt szükségem. És visszanyomtam magam, hogy testünk találkozzon… lökés a lökéshez…
„Bella, ne” – mordult, próbált lecsillapítani. De nagyon akartam őt és megismételtem akciómat.
„Bella, a szarba…” – mormolta és hangosan felnyögött, ahogy elélvezett és a gyötrődő hang újból egy forró orgazmusba lendített, ami elgyötört és megszabadított a sajgástól, ami a hasamban volt, helyettesítve azt egy megnyugtató csendes békességgel. Edward előre hajolt és megcsókolta a vállamat, majd kihúzta magát belőlem. Körém fogva a karját, fejét a hátam közepén nyugtatta, és így feküdtünk, mindketten térdelve az ágy mellett…meddig is? Másodpercekig… percekig, ahogy a lélegzetünk megnyugodott. Edward megmozdult és megcsókolta a hátamat.
„Azt hiszem, tartozik nekem egy tánccal, Miss Swan” – mormolta.
„Hmmm” – válaszoltam… kedvemet lelve a sajgás hiányában, sütkérezve az alkonypírban.
Leült a sarkaira és lehúzott az ágyról az ölébe.
„Nincs sok időnk. Gyere” – csókolta meg a hajamat és felállított. Kissé zúgolódtam, de visszaültem az ágyra, összeszedtem a bugyimat a padlóról, felvettem, lustán odasétáltam a székhez, hogy visszaszerezzem a ruhámat. Szenvtelen érdeklődéssel jegyeztem meg, hogy nem vettem le a cipőimet a mi kis tiltott légyottunkon. Edward megkötötte a&nbsp; nyakkendőjét, és végezetül megigazította az ágyat. Ahogy visszabújtam a ruhámba, megnéztem a fotókat az üzenő táblán: Edward dacos tiniként, bár már akkor is nagyszerűen nézett ki – Emmettel és Alice-al síelés közben – egyedül Párizsban - a Diadalív szolgáltatta a hátteret ráadásként – Londonba, New Yorkban, a Grand Canyon-nál, a sydney-i Operaháznál… még a kínai Nagyfalnál is. Cullen uraság már fiatalon sokat utazott. Ellenőrző jegyek különféle koncertekről – U2, Metallica, The Verve, Sheryl Crow, a New York-i Filharmónikusok Rómeó és Júlia előadása, - milyen eklektikus válogatás! És a sarokban egy nagyon kicsi kép egy fiatal nőről… fekete és fehérben - ismerősnek tűnt – de életemre mondom, nem tudtam hova tenni. Nem Mrs Robinson… hála az úrnak.
„Ki ez?” – kérdeztem ahogy megigazítottam a ruhámat.
„Nem fontos” – morogta ahogy belebújt a zakójába és megigazította&nbsp; a nyakkendőjét.
„Felhúzhatom a cipzáradat?”
„Kérlek. Akkor miért van a táblán?”
„Tévedés a részemről. Hogy áll a nyakkendőm?” – emelte meg az állát, mint egy kisfiú. Elvigyorodtam magam és megigazítottam neki.
„Most tökéletes.”
„Mint te” – mormolta, előrehajolt és megragadott, szenvedélyesen megcsókolt.
„Jobban érzed magad?”
„Sokkal, köszönöm.”
„Az élvezet az enyém, Miss Swan.”
A vendégek a táncparketten gyülekeztek. Edward rám vigyorgott – éppen időben érkeztünk – és a sakktábla padlóra vezetett.
„És most, hölgyeim és uraim, itt az ideje az első táncnak. Dr és Mrs Cullen, felkészültek?” – Carlisle beleegyezően bólintott, karját Esme köré fonta.
„Az Első Tánc aukció hölgyei és urai, felkészültek?”
Mindannyian beleegyezően bólintottunk. Alice valaki olyannal volt, akit nem ismertem fel… hmmm, mi történt Harry-vel?
„Akkor elkezdjük – vezesd elő Sam…!”
Egy fiatal férfi pördült a színpadra meleg üdvözlő taps közepette, a mögötte levő zenekarhoz fordult, csettintett az ujjával… és a „Bőröm alá férkőztél” ismerős dallama töltötte meg a levegőt.
Edward rám mosolygott, karjába vett és táncolni kezdtünk. Oh… nagyon jól táncolt, könnyű volt követni. Vigyorogtunk egymásra, mint két hülye, ahogy körbeforgatott a táncparketten.
Beférkőztél a bőröm alá
Behatoltál mélyen a szívembe
„Szeretem ezt a dalt” – mormolta Edward lepillantva rám – „úgy tűnik, nagyon illik a helyzetünkre.” Már nem vigyorgott, sőt kimondottan komoly volt.
„Te is a bőröm alatt vagy” – feleltem – „vagy legalábbis ott voltál… egy perce.”
Elbiggyesztette a száját, de nem próbálta elrejteni, hogy jól szórakozik.
„Miss Swan” – dorgált meg csipkelődve – „fogalmam sem volt róla, hogy ilyen durva is tud lenni”.
&nbsp;„Oh… ezek csak a friss tapasztalataim… oktatásban részesültem.”
„Mindketten” – Edward újból komoly volt, és olyan volt, minta csak ketten lettünk volna és a zenekar… mintha kis külön buborékunkban lettünk volna.

~Feláldoznék bármit, amit lehet,
Azért, hogy a közeledben legyek
Dacára az éjszakából érkező figyelmeztető hangnak
Ami ismét és ismét a fülembe szól~
- - -

~Nem tudod, kis bolond, soha nem győzhetsz
Használd az eszed, ébredj rá a valóságra
De minden alkalommal, amikor megteszem,
Csak az, hogy rád gondolok
Megállít, mielőtt elkezdeném,
Mert beférkőztél a bőröm alá…~

Ahogy a dal véget ért, mindenki tapsolt. Sam az énekes kecsesen meghajolt és bemutatta a zenekarát.
„Lekérhetem?”
Felismertem a férfit, aki licitált rám az aukción. Edward vonakodva engedett át – de ő is jól szórakozott.
„Legyen a vendégem” – mormolta – „Isabella, bemutatom John Bannert. John, ő Isabella.”
A szarba! Edward rám vigyorgott és lesétált a táncparkett egyik oldalára.
„Üdvözlöm Isabella” – mondta Dr Banner simulékonyan. Kiejtése alapján angol volt.
„Helló” – hebegtem.
A zenekar újabb számba kezdett és Dr Banner a karjai közé von. Sokkal fiatalabb volt, mit ahogy elképzeltem, bár alig láttam az arcát. A maszk amit viselt, hasonlított Edwardéra.. magas volt, de nem olyan magas, mint Edward, és nem mozgott olyan könnyedséggel, mint Edward. Mit mondhattam volna neki? Miért ilyen elbaszott Edward? Ez az egyetlen dolog, amit meg akarok kérdezni tőle… de valahogy faragatlan dolognak tűnt.
„Idegesnek tűnik, Isabella” – mondta.
„Nos, Dr Banner, ön a pszichiáter. Aggódom, hogy mit tárhatok fel, így megfélemlítőnek találom önt… és valójában csak Edwardról szeretnék kérdezősködni.”
Kedvesen mosolygott.
„Először is, ez egy összejövetel, így most én nem dolgozok” – suttogta összeesküvő módon - „Másodszor, tényleg nem beszélhetek önnel Edwardról.”
„Azon kívül” – ugratott – „várnunk kell karácsonyig.”
Meglepetten kaptam levegőért.
„Ez egy orvos-vicc Isabella.”
Elpirultam zavaromban és kissé nehezteltem.
„És most beismerte azt, amit Edwardnak mondtam – hogy ön egy igen drága sarlatán” – viszonoztam az ugratást.
Dr Banner nevetve horkant fel
„Lehet valami igaza ebben.”
„Ön angol?”
„Igen. Londonból származom.”
„Hogy került ide?”
„Boldog körülmények.”
„Nem sokat árul el magáról, ugye?”
„Nincs mit elárulni. Igazán unalmas személy vagyok.”
„Ez nagyon önbecsmérlő.”
„Ez amolyan brit jellemvonás. Része a nemzeti karakterünknek,”
„Oh…”
A zene véget ért, és Edward mellettem termett. Dr Banner elengedett.
„Kellemes volt találkozni önnel, Isabella” – és elégedetten tekintett rám, vagy mi… úgy tűnt, átmentem valamilyen rejtett próbán.
„ John” - bólintott Edward a táncosom felé.
„Edward” tette ugyanazt Dr Banner, majd sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
Edward karjába vont a következő tánchoz.
„Sokkal fiatalabb, mint ahogy gondoltam” – mormoltam – „És borzasztóan tapintatlan.”
Edward félrebiccentette a fejét
„Tapintatlan?”
„Oh, igen… és mindent elmondott nekem” – ugrattam.
„Nos, akkor fogom a táskádat, mehetünk, mert biztos vagyok benne, hogy ezek után semmit nem akarsz tőlem” – mondta lágyan.
Befejeztem.
„Nem mondott nekem semmit!” – mondtam, pánikban.
Edward újból a karjai közé vont.
„Akkor élvezzük a táncot” – ragyogott rám, és megforgatott. Miből gondolja, hogy el akarok menni? Ennek nem volt semmi értelme számomra.
Még két számra táncoltunk, amikor ki kellett mennem a mellékhelyiségbe.
„Nem maradok sokáig.”
Ahogy a mosdó felé mentem, eszembe jutott, hogy a táskámat az asztalnál hagytam, úgyhogy vissza mentem a sátorba. Amikor beléptem, még ki volt világítva, bár elhagyatott volt – kivéve a sátor másik végében tartózkodó párt… akik inkább szobára mehettek volna. A táskámért nyúltam.
„Isabella?”
Egy lágy hang riasztott fel. Ahogy megfordultam, egy hosszú, fekete szatén ruhába öltözött nőt láttam. Álarca különleges volt, ami az arcát és az orrát fedte, de ugyanúgy a haját is… elbűvölő volt, finom arany ötvösmunka.
„Örülök, hogy egyedül találtalak” – mondta lágyan – „egész este beszélni szerettem volna veled.”
„Sajnálom… nem tudom, ki ön.”
Felemelte az álarcát és leengedte a haját.
A szarba! Mrs Robinson.