Hetvenharmadik fejezet

„Beszéltél vele tegnap? – kérdeztem Edwardot, ahogy Mrs Robinson érkezésére vártunk.

„Igen.”

„Mit mondtál neki?”

„Hogy nem akarsz vele találkozni, és hogy megértelek és tiszteletben tartom a kívánságodat.  Azt is kifejtettem neki, nem méltányolom, hogy a hátam mögött próbálkozik.”

Oh…jó.

„És erre ő mit mondott?”

Lepillantott rám.

„Megpróbálta eltussolni, ahogy csak ő tudja” – húzta el a száját.

Oh…

„Szóval, akkor mit gondolsz, minek köszönhetjük a látogatását?”

„Fogalmam nincs” –vonta meg a vállát.

Taylor újból belépett a nappaliba.

„Mrs Lincoln” – jelentette be a látogatót.

És itt volt ő… Miért olyan átkozottul mutatós?  Teljesen feketébe volt öltözve: szűk farmer, blúz, ami kihangsúlyozta tökéletes alakját, és fején világos, fénylő hajkorona. Edward közel húzott magához.

„Irina” – mondta, hangja nyugtalan volt.

Irina száját tátva nézett rám, megdermedve az ajtóban. Pislantott, végül megtalálta a ernyedt hangját.

„Sajnálom, nem számítottam rá, hogy társaságod lesz, Edward. Hétfő van.”

Mintha ez megmagyarázná, hogy miért volt itt.

Edward oldalra hajtotta a fejét és rávigyorgott.

„Barátnő” – mondta, mintegy magyarázatképpen.

Erre Irina lassan, igézően, szeretően mosolygott rá. Nyugtalanító volt.

„Ja, persze. Hello, Isabella. Tényleg nem tudtam, hogy itt leszel. Tudom, nem akarsz velem beszélni. És én elfogadom ezt.”

„Igazán?” – jegyeztem meg csendesen, rábámulva, mindkettőjüket meglepve ezzel.

Beljebb jött a szobába, kissé bosszúsan.

„Igen, megkaptam az üzenetet. Nem hozzád jöttem. Mint mondtam… Edwardnak ritkán van társasága hét közben…” – állt meg – „van egy problémám, amit Edwarddal kell megbeszélnem.”

„Oh?” – egyenesedett ki Edward – „Kérsz egy italt?”

„Igen, kérek” – mormolta Irina hálásan. Amíg Edward elment egy pohárért, Irina és én félszegen álltunk és néztünk egymásra. Halványan rám mosolygott és leült az egyik bárszékre. Nyilvánvalóan ismerte a helyet, ismerősként mozgott. Maradjak? Menjek? Túl bonyolult volt a helyzet. Kisördögöm haragosan nézett a nőre, a legbarátságtalanabb hárpia arcával. Túl sok mindent akartam volna Irinának mondani, de egyik sem volt kedves. De Edward barátja volt… egyetlen barátja. És minden gyűlölet ellenére, amit ez iránt a nő iránt éreztem, ösztönösen udvarias voltam.

Edward mindenki poharába töltött, majd közénk ült a reggeliző pultnál. Vajon ő is érezte a helyzet furcsaságát?

„Mi a gond?” – kérdezte Edward Irinát.

Irina idegesen pillantott rám, Edward kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

„Isabella most az életem része” – mondta lágyan Irina ki nem mondott kérdésére, és gyengéden megszorította a kezem.

Mi? Oh, istenem… elpirultam, de kisördögöm ragyogott rá, hárpia arcát feledve.

Irina Edwardra mosolygott – kedves, elnéző mosollyal – mintha elégedett lett volna vele.

Teljesen elégedett. Oh, egyáltalán nem értettem ezt a nőt és igazán kényelmetlenül éreztem magam. Észben kellett tartanom, hogy Edward úgy gondolja, ez a nő a barátja. Fészkelődött és a bárszék szélére ült. Izgatottnak nézett ki, idegesen nézett ölében tartott kezére. Mániákusan forgatta a középső ujján levő széles ezüst vagy platina gyűrűt… körbe-körbe. Jézusom, mi van jele? Az én jelenlétem hatott így rá?  Mert én ugyanúgy éreztem magam, ahogy ő – a közelében sem szerettem lenni. Nagy levegőt vett, és egyenesen Edward szemébe nézett.

„Megzsaroltak.”

Szent szar. Nem igazán ezt vártam tőle. Valaki rájött, hogy előszeretettel ver meg fiatalkorú fiúkat és dug velük? Vissza kellett fojtanom az ellenérzésemet. Múló gondolat száguldott át fejemen a ’bűneink a fejünkre szállnak’-kal kapcsolatban és kisördögöm rejtett vidámsággal dörzsölte össze kezeit… Jó.

„Hogyan?” – kérdezte Edward, hangjában aggodalom és irtózat keveredett egymással.

Irina a hatalmas lakkbőr divattáskájáért nyúlt, egy feljegyzést húzott ki belőle és nyújtotta Edward felé.

„Tedd le, nyisd ki” – bökött Edward a pult felé állával.

„Nem akarsz hozzányúlni?”

„Nem. Az ujjlenyomatok miatt.”

„Edward, tudod, hogy nem mehetek a rendőrségre ezzel.”

Miért kell nekem ezt hallgatnom? Egy másik szerencsétlen fiúval dug? Felfordult a gyomrom a gondolatra.

Irina letette Edward elé a papírt.Edward előrehajolt, hogy elolvassa.

„Ezen csak ötezer dollárt kérnek” – mondta, majdnem szórakozottan.

„Van valami ötleted, kitől jöhetett? Valakitől a közösségből?”

„Nem” – mondta Irina lágy, édes hangon.

„Linc?”

Linc? Ki lehet az?

„Mi?– ugyan, ennyi idő után? Nem hinném” – dörmögte Irina.

„Seth tud róla?”

„Nem mondtam neki.”

Seth kicsoda?

„Úgy gondolom, tudnia kellene róla” – mondta Edward lágyan.

Irina megrázta a fejét és ekkor úgy ítéltem meg, hogy ittlétem alkalmatlan. Nem voltam kíváncsi semmire. Megpróbáltam a kezemet visszahúzni Edward fogásából, de ő csak még szorosabban fogott és felém fordult.

„Mi van?” –kérdezte.

„Fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem.”

Kutatóan nézett a szemembe, keresve…mit is? Rosszallást? Elfogadást? Ellenségességet? Megpróbáltam annyira közömbösen nézni, amennyire csak tudtam.

„Rendben” – mondta kedvesen – „Nem fog sokáig tartani.”

Elengedett, én felálltam. Irina óvatosan nézett rám. Túl sok mindent akartam mondani ennek a nőnek, de ő Edward egyetlen barátja, ismételgettem magamban, mit egy mantrát.

„Nem hiszem, hogy tudnék bármit is tenni, Irina” – mondta Edward – „ha ez csak a pénzről szól…” – hallgatott el.

„Megkérhetem Jenks-et, hogy nyomozzon.”

„Nem, Edward. Csak meg akartam veled osztani” – felelte Irina.

„Jó éjt, Isabella” – eresztett meg egy kis mosolyt felém.

„Jó éjt”- motyogtam, és a hangom saját magamnak is hűvösen hangzott.

Gyorsan kimentem. A feszültség túl erős volt számomra. Ahogy kiértem a szobából, hallottam Irina lágy, búgó hangját.

„Boldognak látszol.”

„Az vagyok” – felelt Edward.

„Megérdemled, hogy az legyél.”

„Szeretném, ha ez igaz lenne.”

„Edward” – rótta meg Irina.

Megdermedtem… nem tudtam uralkodni magamon, hallanom kellett.

„Tudja Isabella, hogy milyen rossz véleménnyel vagy magadról?  Tud minden körülményről?”

„Jobban ismer, mint bárki más.”

„Oh. Ezzel megbántottál.”

„Ez az igazság, Irina. Nem kell vele megjátszanom magam. És komolyan gondolom, hagyd őt békén.”

„Mi a baja velem?”

„Te… amit tettünk. Ahogy egymással voltunk. Nem érti.”

„Értesd meg vele.”

„Irina, az a múlt, és miért akarnám bemocskolni őt a mi elbaszott kapcsolatunkkal? Ő jó és kedves és ártatlan és valamilyen csoda folytán szeret engem.”

„Ez nem csoda, Edward” – kötekedett Irina jóindulatúan.

„Higgyél már egy kicsit önmagadban. Igazán jó fogás vagy. Éppen elégszer mondtam már neked. És ő is bájos. Erős. Valaki, aki szembe tud szállni veled.”

Nem hallottam Edward válaszát. Szóval, erős vagyok? Egyáltalán nem éreztem magam annak.

„Nem hiányzik?” – folytatta Irina.

„Mi?”

„A játékszobád.”

Elállt a lélegzetem.

„Ehhez kibaszottul semmi közöd” – csattant fel Edward.

Oh…

„Elnézést” – prüszkölt Irina, gúnyos őszintétlenséggel.

„Azt hiszem, jobb, ha elmégy. Kérlek, legközelebb telefonálj, mielőtt újból feljössz.”

„Edward, tényleg sajnálom. Mióta vagy ennyire érzékeny?” – gúnyolódott vele Irina megint.

„Irina, üzleti kapcsolatban állunk egymással, ami mérhetetlenül sokat hozott mindkettőnknek. Hagyjuk is ennyiben a dolgokat. Az összes többi  a múltunk része. Isabella a jövőm, és nem fogom veszélyeztetni azt semmilyen formában, úgyhogy hagyd az egész szarságot abba.”

„Értem.”

„Nézd, sajnálom, hogy bajban vagy. Talán valahogy át kell vészelned és rajtakapnod őket.” – hangja szelídebbé vált.

„Nem akarlak elveszíteni, Edward.”

„Nem a tied vagyok, hogy elveszíthess, Irina” – emelte fel a hangját Edward.

„Nem úgy gondoltam.”

„Hogy gondoltad?” – mondta Edward gorombán. Mérges volt.

„Nézd, nem akarok veled vitatkozni. A barátságod sokat jelent számomra. Leszállok Isabelláról. De tudd, itt vagyok, ha szükséged van rám. Mindig itt leszek.”

„Isabella azt hiszi, találkoztunk múlt szombaton. Csak felhívtál, ennyi volt. Miért mondtál neki egészen mást?”

„Azt akartam, hogy tudja, mennyire kiborultál, amikor elment. Nem akarom, hogy megbántson.”

„Tudja. Megmondtam neki. Ne avatkozz bele a dolgainkba többé. Isten bizony, olyan vagy, mint egy kotlós” – mondta Edward rezignáltan. Irina nevetett, bár szomorúság hallatszott ki nevetéséből.

„Tudom. Sajnálom. Tudod, hogy féltelek. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is szerelmes leszel, Edward. Örömteli ezt látni. De nem bírnám ki, ha megbántana téged.”

„Vállalom a kockázatot” – mondta Edward szárazon.

„Egészen biztos vagy benne, nem akarod, hogy Jenks körbeszimatoljon?”

Irina nehezet sóhajtott.

„Azt hiszem, nem okozna kárt.”

„Rendben. Reggel felhívom.”

Álltam és hallgattam, ahogy civakodnak, megpróbálták kitalálni, ki lehetett. Tényleg úgy hangzott, mint akik barátok, ahogy Edward mondta. Csak barátok. És Irina félti érte… lehet, túlságosan. Nos, ki ne aggódna érte, aki ismeri?

„Köszönöm Edward. És sajnálom. Nem akartam alkalmatlankodni. Megyek. Legközelebb felhívlak.”

„Jó.”

Elmegy! A szarba! Gyorsan eliramodtam Edward hálószobájába,  és leültem az ágyra.

Edward pár pillanattal később bejött.

„Elment” – mondta óvatosan, vizsgálva reakciómat.

Felpillantottam rá, megpróbáltam összeszedni a kérdésemet.

„Azt szeretném, ha mindent elmondanál Irináról. Meg kell értenem, miből gondolod, hogy segített neked. Gyűlölöm őt, Edward. Úgy hiszem, mérhetetlen kárt okozott neked. Nincsenek barátaid. Távol tartotta tőled őket?”

Sóhajtott, beletúrt hajába.

„Mi a faszért akarsz tudni róla? Hosszú ideig tartó kapcsolatunk volt, és minden, számodra elképzelhetetlen módon megbasztam.”

Elsápadtam. A szarba. Edward dühös volt – rám. Pislogtam.

„Miért vagy mérges?”

„Mert ennek az egésznek már VÉGE!” – kiabált.

Elkeseredetten sóhajtott, mindkét kezével beleszántott a hajába.

Még fehérebb lettem. A szarba. Lenéztem ölemben tartott összefont kezeimre. Én csak érteni szeretném… Edward leült mellém.

„Mit szeretnél tudni?”- kérdezte óvatosan.

„Nem kell elmondanod. Nem akarok erőszakoskodni.”

„Isabella, nem arról van szó. Elszigetelten éltem évekig, semmi nem befolyásolt. Ő mindig velem volt, mint bizalmasom. És most a múltam és a jövőm olyan módon ütközik össze, amilyen formában soha nem számítottam rá, hogy lehetséges…”

Felnéztem rá, ő mereven nézett rám.

„Soha nem gondoltam, hogy bárkivel is lesz nekem olyan, hogy jövő, Isabella. Te reményt adtál nekem és lehetőséget arra, hogy másképp gondoljak dolgokra…” – és elhallgatott.

„Kihallgattalak benneteket” – suttogtam és visszanéztem a kezeimre.

„Mi? A beszélgetésünket?”

„Igen.”

„És?” – mondta beletörődően.

„Aggódik érted.”

„Igen, aggódik. És én őérte, a magam módján, de ez közel sincs ahhoz, ahogy irántad érzek. Ha egyáltalán erre gondolsz.”

„Nem vagyok féltékeny” – szakadt ki belőlem, megbántottan amiatt, hogy arra gondolhat, hogy… vagy mégis? Szent tehén. Lehet, mégis arról van szó.

„Nem szereted ót” – mormoltam.

Újból sóhajtott. Igazán elege volt belőlem.

„Valamikor úgy gondoltam, hogy szeretem őt. Azután találkoztam veled” – mondta csendesen, de összeszorított fogakkal.

Oh…

„De amikor Floridában voltunk… azt mondtad, hogy nem szereted őt.”

„Így van.”

Összeráncoltam a szemöldökömet.

„Akkor már téged szerettelek Isabella” – suttogta – „te vagy az egyetlen, aki miatt közel 5000 kilométert képes voltam repülni, hogy találkozhassunk.”

Oh… Istenem. Nem értettem. Akkor még szolgálójának akart. Helytelenítően néztem rá.

„Amit irántad érzek, nagyon különbözik attól, amit Irina iránt éreztem valaha” – mondta, mintegy magyarázatképpen.

„Mióta tudod?”

Vállat vont.

„Ironikus, de Irina volt, aki rámutatott. Ő biztatott arra, hogy menjek Floridába.”

A francba…Tudtam! Tudtam már Jacksonville-ben. Edwardra bámultam. Mihez kezdjek ezzel? Lehet, mellettem áll Irina, csak félt, hogy fájdalmat okozok Edwardnak? Ennek a gondolata is fájó volt. Soha nem akarnám őt bántani. Irinának igaza volt – elég sérelem érte már Edwardot. Lehet nem is akar rosszat. Megráztam a fejem. Nem akartam elfogadni a kapcsolatot, ami Irinát Edwardhoz fűzte. Elítéltem őt. Igen, ez az. Egy gusztustalan nőszemély, aki zsákmányul ejtette a gyenge kamaszt, elrabolta tinédzserkorát. Nem számít, hogy mit mond erről Edward.

„Szóval kívántad őt? Amikor fiatalabb voltál?”

„Igen.”

Oh.

„Sok mindent megtanított nekem. Megtanította azt is, hogy higgyek magamban.”

Oh.

„De a szart is kiverte belőled.”

Kedvesen elmosolyodott.

„Igen, megtette.”

„És te ezt szeretted.”

„Akkor, igen.”

„Akkor emiatt akarod te is ezt tenni másokkal?”

Szeme elkerekedett és elkomolyodott.

„Igen.”

„És ezzel ő segített neked.”

„Igen.”

„A szolgálója voltál?”

„Igen.”

Szent szar.

„Szeretnéd, ha kedvelném?” – lett a hangom egyre keserűbb.

„Nem. Bár az életemet  pokolian könnyebbé tenné” – mondta fáradtan – „nem értem a  tartózkodásodat.”

„Tartózkodás! Jesszus, Edward – ha ez a fiaddal történt volna, hogy éreznél?”

Csak pislogott rám, mint aki nem érti a kérdést. Homlokát ráncolta.

„Nem kellett vele maradnom. Ez az én választásom is volt, Isabella” – mormolta.

Ez nem vezetett sehova…

„Ki az a Linc?

„A volt férje.”

„Oh… Lincoln Timber?”

„Pontosan az” – vigyorgott Edward.

„És Seth?”

„Irina mostani szolgálója.”

Oh, ne.

„Seth a húszas évei közepén jár, Isabella. Tudod – felnőtt, aki beleegyezik” – tette hozzá gyorsan, pontosan leolvasva undoromat.

Elpirultam.

„Annyi idős, mint te.”

„Nézd, Isabella, ahogy neki is mondtam, ő a múltam része. Te a jövőm vagy. Kérlek, ne engedd, hogy közénk álljon. És hogy teljesen őszinte legyek, unom a témát. Megyek, dolgom van” – állt fel és lepillantott rám.

„Ne foglalkozz vele. Kérlek.”

Makacs tekintettel néztem rá fel.

„Ja, majdnem elfelejtettem” – tette hozzá – „Az autód megérkezett. A garázsban áll. Taylornál vannak a kulcsok.”

Whoa… a Saab?

„Mehetek azzal holnap?”

„Nem.”

„Miért nem?”

„Tudod, hogy miért nem. És ez eszembe juttat valamit. Ha elmégy az irodából, tudasd velem. Stuart ott volt, figyelt téged. Úgy érzem, nem bízhatok abban, hogy vigyázol magadra” – nézett le rám savanyúan. Ettől úgy éreztem magam, mint egy tévelygő kisgyerek – megint. És vitatkoztam volna vele, ha nem lett volna már felhúzva Irina miatt. Nem akartam tovább bosszantani, de nem tudtam megjegyzés nélkül megállni.

„Úgy tűnik, én sem bízhatok meg benned” – morogtam – „szólhattál volna, hogy Stuart őriz engem.”

„Ezen is veszekedni akarsz?” – förmedt rám.

„Nem tudtam, hogy veszekszünk. Azt gondoltam, beszélgetünk” – motyogtam sértődötten. Egy pillanatra behunyta a szemét, megpróbálta elfojtani indulatát. Idegesen néztem rá, nagyot nyeltem. Atyavilág, ez rosszul is végződhet.

„Dolgoznom kell” – mondta csendesen és ezzel kiment a szobából.

Nagyot fújtam. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Hanyatt dőltem az ágyon és a mennyezetet bámultam.

Vajon fogunk-e beszélgetni valaha is rendesen egymással anélkül, hogy veszekedésbe torkollna? Kezdett fárasztó lenni. Egyszerűen nem ismerjük egymást eléggé. Tényleg hozzá akarok költözni? Fogalmam sincs róla, hogy készíthetek-e neki egy pohár teát vagy kávét, amíg dolgozik. Vagy csak zavarnám? Fogalmam nincs róla, hogy mit szeret és mit nem. Az egyértelmű, hogy unja az egész Irina témát – le kell szállnom róla. Igaza van. Hagyjam a francba. Nos, végül is nem várja el tőlem, hogy összebarátkozzak Irinával, és remélhetőleg Irina is abbahagyja a szóváltást arról, hogy találkozni szeretne velem.

Felkeltem és odaballagtam az ablakhoz. Elfordítottam a zárat és kinyitottam az erkélyajtót és kimentem az üvegfalú korlátig. Az átlátszósága nyugtalanító volt. A levegő csípős volt ilyen magasan. Bámultam Seattle villódzó fényeit. Edward nagyon eltávolodott mindentől idefent, a saját erődjében. Jézusom, éppen csak kimondta, hogy szeret, és minden szarság, ami ezután következett.. amiatt a rettegett nő miatt volt. Megforgattam a szemeimet. Edward élete túl komplikált. Edward túl komplikált.

Nagy sóhajjal és egy utolsó pillantással Seattle fényeire, ami olyan volt, mint valami aranybrokát, elhatároztam, hogy felhívom Charlie-t. Időtlen-idők óta nem beszéltem vele. Rövid beszélgetés volt, mint általában, de meggyőződtem róla, hogy jól van, és hogy megszakítottam egy fontos játszmát.

„Remélem, minden rendben van Edwarddal” – mondta nagy általánosságban.

„Ja. Rendben vagyunk” - valamennyire… és hozzáköltözöm. Bár még nem beszéltük meg az időpontot.”

„Szeretlek, apa.”

„Én is, Bells.”

Letettem a telefont és rápillantottam az órámra. Csak tíz óra volt. De a vitatkozás miatt nagyon feszült és nyugtalan voltam. Gyorsan megzuhanyoztam, visszamentem a hálószobába, és kiválasztottam egy Neiman Marcus hálóruhát a Caroline Acton által összeállított ruhatárból. Edward mindig morog a pólóim miatt. Három hálóruha volt, ezek közül a rózsaszínre esett a választásom. Belebújtam. Az anyag végigsiklott a bőrömön, átölelt és hozzám simult ahogy lágyan esett a föld felé. Csodás érzés volt – a legjobb minőségű selyem. Szent szar, úgy néztem ki, mint egy 30-as évekbeli mozisztár. Hosszú volt és elegáns – és nagyon nem-én voltam benne. Felvettem a hozzáillő köntöst és úgy döntöttem, keresek egy könyvet magamnak a könyvtárszobában. Nem foglalkozom Edwarddal. Talán visszanyeri jókedvét, ha befejezi a munkát.

Nagyon sok könyv volt a könyvtárszobában. Hogy mindet átnézzem, az örökkévalóságig tartana. Néha a biliárdasztalra pillantottam és elöntött a hőség, ahogy felidéztem előző esténket. Elmosolyodtam, amikor megláttam a vonalzót a padlón. Felvettem és rácsaptam a tenyeremre vele. Aú! Ez csíp! Miért nem tudok egy kicsit több fájdalmat elviselni a kedvesem kedvéért? Búsan letettem az asztalra és tovább kerestem valami jó olvasnivalót.

A legtöbb könyv első kiadású volt. Hogy tudott összegyűjteni ekkora könyvtárat ilyen rövid idő alatt? Lehet, Taylor munkaköri leírása a könyvbeszerzést is tartalmazza. Daphne Du Maurirer Rebeccá-ját választottam. Már nagyon régen olvastam ezt a könyvet. Elmosolyodtam, amikor befészkeltem magam a kipárnázott karosszékbe és elolvastam az első sorát a könyvnek:

„Múlt éjjel arról álmodtam, hogy újra Manderleybe mentem...”

Felébresztett a mozdulat, ahogy Edward a karjába emelt.

„Szia” – mondta lágyan. „Elaluldtál. Nem találtalak.”

Éreztem, hogy orrát a hajamba fúrja. Álomittasan öleltem át a nyakát és belélegeztem illatát – oh, nagyon jó illata volt – ahogy visszavitt a hálószobába. Lefektetett és betakart.

„Aludj, baby” – mormolta és homlokomra nyomta ajkát. Elaludtam.

Hirtelen ébredtem nyugtalan álmomból. Nem egészen tudtam, hol vagyok, és azon kaptam magam, hogy idegesen nézek az ágy végébe. Senki nem állt ott. Bonyolult, halk dallam hallatszott. Zongora. Hány óra lehet? Ránéztem az ébresztőórára – hajnali kettő. Edward aludt egyáltalán? Miután kiszabadítottam a lábam a köntösből, ami még mindig rajtam volt, lassan kikászálódtam az ágyból. Lehet, a kényelmetlen érzés keltett fel. Leballagtam a nappaliig, és megálltam az árnyékban. Edward teljesen elveszett a zongorázásban. A fénykör tökéletesen magába zárta. És a dallam, amit játszott… élénk ritmusú de nagyon bonyolult. egy kicsit ismerős volt. Nagyon jól játszott. Miért is lep ez meg mindig?  Az egész jelenet ismerős volt, azzal a különbséggel, hogy most világosan láttam őt. Felnézett, pillantásunk találkozott, zöld szeme finoman csillogott a lámpa fényében. Folytatta a játékot, egy pillanatra sem eltévesztve azt, amíg lassan közelebb mentem hozzá. Egyre égőbb tekintetettel követte mozgásomat, szinte vonzott magához. Ahogy odaértem hozzá, megállt a játékban.

„Miért hagyod abba? Nagyon szép volt.”

„Van fogalmad róla, mennyire kívánatosan nézel ki ebben a pillanatban?” – lehelte.

Oh.

„Gyere lefeküdni” – suttogtam. Szeme égett, ahogy felém nyújtotta a kezét. Megfogtam. Ő váratlanul magához húzott, az ölébe pottyantam. Kezét körém fonta, orrát nyakamba fúrta, a fülem mögé… oh.

„Miért veszekszünk?” – suttogta, fogát fülcimpámhoz érintette. Megborzongtam. Szent tehén. A szívem ugrott egyet, majd lüktetni kezdett, forróság öntötte el testemet.

„Mert kezdjük megismerni egymást, és mert makacs, zsémbes, szeszélyes és bonyolult vagy” – mormoltam lélegzet elfúlva, megemelve fejem hogy jobban hozzáférjen a torkomhoz. Orrát mosolyogva végighúzta a nyakamon.

„Mindez vagyok, Miss Swan. Csoda, hogy elviselsz.” – csípett bele a fülcimpámba fogával.

Felnyögtem.

„Ez mindig ilyen?” – kérdezte.

„Fogalmam sincs.”

Köpenyem szétnyílt, ahogy a kötőjét megrántotta, kezét mellemig simította. Éreztem, ahogy érintése hatására megkeményedtek a mellbimbóim, nekifeszültek a selyemnek.folytatta a simogatást, le a derekamig… a csípőmig.

„Oh, nagyon jó érezni téged ez alatt a selyem alatt, és hogy mindent láthatóvá tesz – még ezt is” – húzta meg gyengéden fanszőrzetemet a selymen keresztül. Levegőért kaptam, felnyögtem, ahogy másik kezével nyakszirtemnél a hajamba markolt. Hátrahúzva a fejemet megcsókolt, nyelve sürgető, könyörtelen és követelőző volt. Válaszul nyöszörögtem és simogattam kedves, drága arcát. Finoman felemelte a hálóingemet, lassan, kínzóan, amíg a fenekemig nem ért, azt megcirógatta, majd végigfuttatta hüvelykujját combom belső részén.

Ijedelmemre hirtelen felállt, feltett a zongora tetejére úgy, hogy lábaim a billentyűkön disszonáns zajt keltettek. Végigsimogatva lábaimat széttárta térdemet.

„Dőlj hátra” – parancsolt rám, megfogva kezemet segítségül, ahogy hátrahanyatlottam a zongorán. A tető kemény volt és könyörtelen a hátamhoz. Elengedte a kezemet és még tágabbra tárta a lábaimat. Azok végigtáncoltak a billentyűkön a mélyebb és magasabb hangok felé. Oh, apám… tudtam, mit fog tenni, és a várakozás… hangosan felmordultam ahogy a térdem belső felét megcsókolta, és nyalogatott és csipkedett felfelé a lábamon, a combtövemig. Éreztem a selyem lágy érintését, ahogy feljebb tolta a hálóinget rajtam.

Megfeszítettem a lábam,  a hangok újból összekeveredtek. Becsuktam a szemem, elvesztem Edwardban ahogy szája felérkezett a combom tövéhez.

Megcsókolt… ott… istenem… majd gyengéden megfújta. A következő pillanatban nyelve a csiklómon körözött, lábaimat szélesebbre tárta. Nagyon kitárulkozottnak éreztem magam. Szorosan a helyemen tartott, keze a térdemen, nyelve tovább kínzott. Csípőm magától felemelkedett, saját ritmusában mozdult, ahogy Edward felemésztett.

„Oh, Edward, kérlek” – nyögtem.

„Oh, nem, baby, még nem” – ingerelt. Éreztem, hogy izgalmam fokozódik, ahogy ő… és akkor abbahagyta.

„Ne” – nyöszörögtem.

„Ez az én bosszúm, Bella” – mordult halkan – „vitatkozz velem, és bosszút állok a testeden valamilyen formában.”

Végigcsókolta  a hasamat, kezei a combomon siklottak fel-alá, cirógattak, gyömöszöltek, kínoztak. Nyelve a köldököm körül siklott, keze elért a combom csúcsához, és a hüvelykujja…

„Ah” – kiáltottam fel, ahogy hüvelykujját belém nyomta. A másik keze tovább gyötört, lassan, gyötrően körözött körbe, körbe. Hátam megfeszült, felemelkedett a zongoráról ahogy gyötrődtem érintése alatt. Majdnem kibírhatatlan volt.

„Edward” – kiáltottam, vágyam spirálisan emelkedett.

Megkönyörült rajtam és abbahagyta kínzásomat. Felemelte lábaimat a billentyűről , feljebb tolt, könnyedén feljebb csúsztam a zongorán, majd ő is követett, egy pillanatra a lábaim közé térdelt és felhúzta a kondomot. Fölém ereszkedett. Én lihegve néztem fel rá, vágyam dübörgött. Észrevettem, hogy Edward meztelen. Mikor vette le a ruháját?

Lebámult rám. Szemében csodálatot láttam, szerelmet, szenvedélyt. Lélegzetelállító volt.

„Őrült módon kívánlak” – mondta, és lassan, tökéletes lassúsággal belém siklott.

Elterültem Edwardon, elgyötörten, combjaim nehezek és erőtlenek voltak. Oh, istenem, rajta sokkal kényelmesebb volt, mint a zongorán. Óvatosan, hogy ne érjek a melléhez, arcomat ráfektettem a testére és nyugodtan feküdtem. Nem ellenkezett. Hallgattam, ahogy lélegzetvétele lelassul, akár az enyém. Finoman simogatta a hajam.

„Kávét, vagy teát iszol esténként?” – kérdeztem álmosan.

„Milyen fura kérdés” – válaszolta álmodozóan.

„Nos, azon gondolkodtam, hogy teát viszek a dolgozószobádba… és rájöttem, hogy nem tudom, mit is szeretnél.”

„Oh, értem. Vizet vagy bort iszom esténként. Bár kipróbálhatom a teát.”

Keze ütemesen járt a hátamon fel alá. Nagyon megnyugtató volt.

„Tényleg nagyon keveset tudunk egymásról” – mormoltam.

„Tudom” – mondta, hangja szomorún csengett. Nem tudtam megállni, felültem és rábámultam.

„Mi a baj?” – kérdeztem.

Megrázta a fejét, mintha kellemetlen gondolatot hessentene le magától. Felemelte a kezét, megsimogatta az arcomat. Zöld szeme elszántan ragyogott.

„Szeretlek, Bella Swan” – mondta.

Hetvenkettedik fejezet - Szép Húsvétot mindenkinek

Csengett a telefonon, fejemet megviselten emeltem ki a kezem közül, és az órára pillantva fogadtam a hívást. Még csak 10:20 volt, és azt kívántam, bár ne hagytam volna el Edward ágyát.

„James Smith irodája, Bella Swan, ”

Fájdalmasan ismerős hang förmedt rám.

„Törölnéd az utolsó levelet, amit küldtél nekem és megpróbálnál körültekintőbb lenni a munkahelyi e-mailjeid mondanivalójának kiválasztásában? Mondtam neked, hogy figyelik a rendszert. Innen kell megpróbálnom néhány dolgot, hogy a lehetséges kárt limitáljuk.” – tette le a telefont.

Szent szar… Ültem és bámultam a telefonra. Edward letette a telefont. Nekem. A férfi, aki a kezdődő karrierembe tapos a kilences lábával, és még ő rakja le a telefont. A kagylóra meredtem, és ha nem lett volna teljesen élettelen, tudom, vonaglott volna a félelemtől lesújtó tekintetem alatt.

Kinyitottam a leveleimet, töröltem, amit elküldtem neki. Nem volt az olyan rossz. Csak a fenekelést említettem és… nos, a korbácsolást. Jézusom, ha annyira szégyelli, nem kellene olyan jól csinálnia. Felkaptam a mobilomat és felhívtam.

„Mi van?” – csattant rám.

„Elmegyek New Yorkba, akár tetszik neked, akár nem” – sziszegtem.

„Ne kezdd –”

Lenyomtam a beszélgetés vége gombot – mondat közben félbeszakítva őt. Az adrenalin száguldott az ereimben. Tessék – megmondtam neki. Nagyon mérges voltam. Nagy levegőt vettem, megpróbáltam összeszedni magam. Becsuktam a szemem, egy boldog helyre képzeltem magam… hmm, a hajó kabinjába, Edwarddal. Fejemet megrázva elhessentettem a képet, most nagyon haragos voltam Fifty-re ahhoz, hogy a boldog helyemre beengedjem őt. Szememet kinyitva nyugodtam a jegyzetfüzetemért nyúltam és óvatosan végigfutottam tennivalóimon. Hosszan belélegeztem, egyensúlyomat visszanyertem.

„Bella!” – kiabált James, felriasztva.

„Ne foglald le a repülőjegyet!”

„Oh… késő. Már megtettem” – válaszoltam, ahogy kilépett az irodájából.

Mérgesnek látszott. Oh, ne.

„Nézd, valami nincs rendben. Valamilyen oknál fogva minden utazási és szállás költségéhez az egész állománynál a felső vezetés hozzájárulása szükséges. Ennek legfelülről kellett érkeznie. Elmegyek meglátogatom az öreg Roach-ot. Kétségtelen, hogy minden pénzügyi teljesítést felfüggesztettek. Nem értem.” – csípte meg orrnyergét és hunyta be a szemét.

Majdnem minden vér kifutott az arcomból, gyomrom görcsbe rándul.

Fifty!

„Vegye át a hívásaimat. Megyek, megkérdezem Roach-ot, ő mit tud.” – kacsintott rám és a kijárat felé indult, ment a főnökhöz, nem a főnök főnökének a főnökéhez.

A fenébe. Edward Cullen… forrt a vérem.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Mit tettél?

Dátum : 2009. június 15 10:43

Címzett : Edward Cullen

Kérlek, mondd, hogy nem avatkozol bele a munkámba.

Tényleg szeretnék elmenni erre a konferenciára.

Nem kellett volna, hogy megkérdezzelek.

Töröltem a sértő e-mailt.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Mit tettél?

Dátum : 2009. június 15 10:46

Címzett : Isabella Swan

Csak megvédem, ami az enyém. Az e-mailt, amit meggondolatlanul küldtél, már törölték a SIP szerveréről, amint az enyémeket is, amit neked küldtem. Mellékesen, én bízom benned, ő az, akiben nem.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Ellenőriztem, hogy megvannak-e még az e-mailjei nálam, de mind eltűnt. Ennek a férfinak a befolyása határtalan. Hogy intézhette ezt el? Honnan tud titokban belekotorászni a SIP szerverének a mélyére, és leveleket törölni onnan? Teljesen döbbenten álltam az események előtt.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Nőj fel

Dátum : 2009. június 15 10:53

Címzett : Edward Cullen

Edward, nincs szükségem védelemre a főnökömmel szemben. Lehet, kezdeményezne, de nemet mondok neki.

Nem avatkozhatsz közbe. Ez nem helyes és sokféleképpen bántó ellenőrzés.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: A válasz NEM!

Dátum : 2009. június 15 10:55

Címzett : Isabella Swan

Bella, láttam, hogy milyen eredményesen tudod megvédeni magad a nem kívánt érdeklődéssel szemben. Emlékszem, hogy milyen élvezetben volt részem a veled töltött első esténken. Végül is a fotográfus érez irántad valamit. Másrészről az a szemét állat, nem. Megrögzött szoknyabolond és meg fog próbálni elcsábítani. Csak kérdezd meg tőle, mi történt az előző asszisztensével, és az azelőttivel.

Nem akarok ezen veszekedni.

Ha New Yorkba akarsz menni, én viszlek el. Elmehetünk ezen a hétvégén. Van ott lakásom.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Oh, Edward. Nem ez a lényeg. Olyan idegesítő tud lenni. Persze, hogy van ott lakása. Vajon hol van még ingatlana? És akkor még felhozza Jake-t. Vajon valaha is elfeledtethetem azt? Részeg voltam, az isten szerelmére. Nem fogok berúgni James-el. A fejemet ráztam, de rájöttem, nem tudom folytatni a vitatkozást vele e-mail útján. Várnom kell estig. Ránéztem az órára. James még mindig nem ért vissza a Charles-szal való találkáról és kezdenem kell valamit Irinával. Újból elolvastam levelét és úgy döntöttem, a legjobb megoldás, ha elküldöm Edwardnak. Kösse le magát inkább vele, mint velem.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: FW: Ebéd – avagy a bosszantó hozzadék

Dátum : 2009. június 15 11:15

Címzett : Edward Cullen

Edward – amíg te buzgón közbeavatkoztál a karrierembe és védted a hátsódat az én óvatlan levelem miatt, a következő levelet kaptam Mrs Lincolntól. Igazán nem szeretnék találkozni vele – de ha akarnék, se hagyhatnám el az épületet. Nem akarok tőle hallani rólad semmit. Hogy honnan szerezte meg az e-mail címemet, nem tudom. Mit tanácsolsz, mit tegyek? A levele itt van:

Kedves Isabella,

Nagyon szeretnék együtt ebédelni veled. Azt gondolom, félreértettük egymást, és szeretném tisztázni a dolgokat. Szabad vagy ezen a héten valamikor?

Irina Lincoln

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Bosszantó hozadék

Dátum : 2009. június 15 11:23

Címzett : Isabella Swan

Ne legyél rám mérges. Tiszta szívemből csak a legjobbat akarom neked. Ha bármi történne veled, soha nem bocsátanám meg magamnak.

Mrs Lincoln-t bízd rám.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Később

Dátum : 2009. június 15 11:32

Címzett : Edward Cullen

Megbeszélhetnénk ezt ma este?

Dolgozni próbálok, de eltereled a figyelmemet.

James dél után tért vissza és közölte velem, hogy a New York-i út ugrott, és semmit nem lehet tenni a felső vezetés utasítása ellen. Belépett az irodájába, bevágta maga után az ajtót. Nyilvánvalóan dühös volt. Vajon miért olyan dühös? Magamban tudtam, hogy szándékai nem igazán tisztességesek, de biztos voltam benne, hogy tudom kezelni a helyzetet. Eltűnődtem, Edward vajon honnan tud James előző asszisztenseiről. Félretettem ezeket a gondolatokat és folytattam a munkámat, de eltökéltem, megpróbálom rábírni Edwardot, hogy másítsa meg elhatározást. Bár a remény halvány volt.

Egy órakor James kidugta a fejét az irodaajtón.

„Bella, kérlek, tudnál hozni némi ebédet nekem?”

„Természetesen. Mit szeretnél?”

„Rizses pastramit, mustárral. Kifizetem, ha visszaérkeztél.”

„Valamit inni?”

„Kólát kérek. Köszönöm, Bella.”

Visszament az irodájába, én a táskámért nyúltam. Oh, a szarba… megígértem Edwardnak, hogy nem megyek ki. Sóhajtottam. Soha nem fogja megtudni, ha elég gyors leszek.

A recepciónál Claire felajánlotta az ernyőjét, mivel még mindig szemerkélt az eső. Kifelé menet magam köré szorítottam a kabátomat, lopva körülpillantottam minden irányba a hatalmas, golfozáshoz használatos ernyő alól. Nem látszott semmi probléma. Semmi jele nem volt szellemlányoknak. Fürgén haladtam, és reméltem, hogy feltűnésmentesen, végiga háztömb mellett a büféig. Nem tudom, hogy a kiélezett érzékeimnek, vagy a paranoiámnak köszönhetően, de olyan furcsán éreztem magam, mintha figyelne valaki. A szarba. Reméltem, nem Lauren az, egy fegyverrel. Csak a képzeleted, förmedt rám kisördögöm. Ki a fene akarna téged lelőni?

Tizenöt percen belül visszaértem – biztonságban, épségben és megkönnyebbülten. Jézusom, Edward túl-reagálása mindenre, kezdett hatni rám. Bevittem James ebédjét, aki felpillantott telefonálás közben.

„Bella, köszönöm. Mivel nem jössz velem, szükséges, hogy későig maradj. El kell készítenünk ezeket a kivonatokat. Remélem, nincsenek terveid” – mosolygott fel rám melegen. Éreztem, hogy elpirulok.

„Nem, rendben van.” – mormoltam ragyogó mosollyal és elszorult szívvel. Oh, ennek nem lesz jó vége. Edward ki fog borulni, biztos voltam benne. Ahogy visszafelé mentem az íróasztalomhoz, közben úgy döntöttem, hogy nem mondom meg neki egyből, mert akkor lehet megint közbeavatkozik valamiképpen. Leültem, megettem a csirkesalátás szendvicsemet, amit Mrs Cope késztett. Ízletes volt – igazán jó szendvicset készített nekem. Persze, ha összeköltöznék Edwarddal, minden nap készíthetne nekem ebédet. A gondolat felkavart. Soha nem álmodoztam gazdagságról és hatalomról, mindig csak szerelemről. Az, hogy találunk valakit, aki szeret, nem jelentheti azt, hogy megpróbálja ellenőrizni minden mozdulatomat. Megszólalt a telefon.

„James Smith irodája…”

„Biztosítottál róla, hogy nem mégy ki” – szakított félbe Edward, hangja kemény és hideg volt.

A szívem ezredjére szorult össze a mai napon. Oh a szarba. Hogy tudhat róla?

„James küldött ki, hogy hozzak neki ebédet. Nem mondhattam nemet. Figyeltetsz?” – száradt ki a szám a gondolattól. Nem csoda hogy úgy éreztem, néz valaki. A gondolat felbosszantott.

„Ezért nem akartam, hogy visszamenj dolgozni” – förmedt rám Edward.

„Edward kérlek. Ez olyan…” – nagyon Fifty – „nagyon fullasztó.”

„Fullasztó?” –suttogta meglepetten.

„Igen. Abba kell hagynod ezt. Este majd beszélünk. Szerencsétlenségemre sokáig kell dolgoznom, mert nem mehetek New York-ba.”

„Isabella, én nem akarlak megfojtani téged” – mondta csendesen és kihallottam hangjából, hogy megrémítette a gondolat.

„Nos, azt teszed. Dolgoznom kell. Majd később beszélünk” – tettem le. Kimerültnek és kissé kedvetlennek éreztem magam. A gyönyörű hétvége után a valóság képen vágott. Soha nem éreztem jobban, hogy el akarnék futni. Elfutni valami csendes menedékbe, ahol gondolkodhatnék erről a férfiről, hogy milyen ő, és hogy hogyan bánjak vele. Egy bizonyos szinten ő nagyon sérült – most már teljesen tisztán látom – és ez amilyen szívbemarkoló, olyan fárasztó is. Azokból a kis értékes információkból, amit közölt az életéről, értem, hogy miért: egy gyerek, akit nem szerettek, egy förtelmes, bántó környezet, egy anya aki nem tudta megvédeni, és akit ő nem tudott megvédeni, aki előtte halt meg. Megborzongtam. Én szegény Fifty-m. És én az övé vagyok, de nem tarthat valamiféle díszes ketrecben. Hogy fogom ezt megértetni vele?

Nehéz szívvel megfogtam egy kéziratot, amit James rám bízott, hogy foglaljam össze. Beejtettem az ölembe és folytattam az olvasását. Gondolhattam volna, hogy nem lesz könnyű feloldani Edward kibaszott ellenőrzési mániáját. Erről beszélnem kell vele, lehetőleg személyesen. Ma este.

Fél órával később James átküldött egy dokumentumot, amit rendezem kellett és finomítani, holnapi nyomtatásra előkészíteni, hogy a megbeszélésre vinni tudja magával. Ez nem csak a délutánomat foglalja le, bele fog nyúlni az estémbe is. Nekiláttam a munkának.

Amikor este hét után felpillantottam, az iroda néptelen volt, csak James irodájából szűrődött ki fény. Nem is vettem észre, mikor mentek el a többiek. Már majdnem végeztem. Átküldtem a kész dokumentumot Jamesnek ellenőrzésre és megnéztem a bejövő leveleimet. Semmi új nem érkezett Edwardtól, úgyhogy ellenőriztem a telefonomat is. Megijedtem, éppen megcsörrent – Edward.

„Hali” – mormoltam.

„Szia… mikor végzel?”

„Azt gondolom, 7:30-ra.”

„Várlak kint.”

„Oké.”

Olyan… csendes volt. Sőt, ideges. Miért? Félt a reakciómtól?

„Még mindig dühös vagyok rád, de csak dühös” – suttogtam – „sok megbeszélnivalónk van.”

„Tudom. Találkozunk 7:30-kor.”

James kijött az irodájából.

„Mennem kell. Később találkozunk” – tettem le a telefont.

Felnéztem Jamesre, ahogy lezseren ballagott felém.

„Csak némi módosításra van szükségem. Visszaküldtem a feljegyzésemet neked.”

Fölém hajolt ahogy kinyitottam az átküldött dokumentumot, túl közelre…kényelmetlenül közelre. Karja hozzáért a karomhoz. Megrezzentem, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Másik keze székem háttámláján nyugodott, megérintve a hátamat. Felegyenesedtem, hogy ne érjek a háttámlához.

„A 16. és 23. oldalon. És ennyi is lesz” – mormolta, pár centire a fülemtől.

Éreztem hogy bőröm fellángol a közelségétől, de nem foglalkoztam vele, kinyitottam a dokumentumot és reszketve elkezdtem a módosításokat. Még mindig fölém hajolt. Minden érzékem megfeszült. Zavaró és kényelmetlen volt. Magamban sikoltoztam: TŰNJ INNEN!

„Ha elkészült, mehet nyomtatásba. Ezt elrendezheted holnap. Köszönöm, hogy ilyen későig maradtál, hogy elkészítsd, Bella” – hangja megnyugtató, gyengéd volt, mintha egy sebesült állathoz beszélt volna. Összeszorult a gyomrom.

„Úgy érzem, végül is viszonozhatnám neked ezt egy rövidke meghívással. Megérdemelsz egy italt.”

Hajam egy tincsét, ami kicsúszott, a fülem mögé igazította, és finoman megcirógatta a fülcimpámat. Elhajoltam, összeszorítottam a fogaimat és elrántottam a fejem. A szarba! Edwardnak igaza volt. Ne érj hozzám!

„Ma este nem alkalmas” – és semelyik más estén sem, James…

„Csak legurítunk egyet gyorsan” – csábítgatott.

„Nem. De köszönöm.”

James leült az asztalom végére, összehúzott szemmel nézett le rám. A fejemben a riasztócsengő hangosan sivalkodott. Egyedül voltam vele az irodában. Nem tudok kimenni. Idegesen néztem az órára. Még öt perc és Edward itt lesz.

„Bella, úgy gondolom jó csapat vagyunk így ketten. Sajnálom, hogy nem jön össze a New York-i kirándulás. Nem lesz ugyanaz nélküled.”

Biztos vagyok benne, hogy nem. Halványan rámosolyogtam, mert fogalmam nem volt, mit mondhatnék. És most először éreztem egy kis megkönnyebbülést, hogy mégsem mehetek.

„Szóval, jó hétvégéd volt?” – kérdezte édeskésen.

„Igen, köszönöm” – hova akar eljutni ezzel?

„Találkoztál a barátoddal?”

„Igen.”

„Ő mit csinál?” 
A segged tulajdonosa…

„Az üzleti életben tevékenykedik.”

„Ez érdekes. Miféle üzletben?”

„Oh, sok mindenben érdekelt.”

James félrehajtotta a fejét, felém hajolt – újból megzavarva személyes aurámat.

„Nagyon szemérmes vagy, Bella.”

„Nos, van érdekeltsége a telekommunikációban, a gyáriparban és a mezőgazdaságban.”

James felhúzta a szemöldökét.

„Tényleg sok minden. Kinek dolgozik?”

„Magának. Ha elégedett vagy a leirattal, menni szeretnék… ha elengednél?”

Visszadőlt. Személyes aurám újból biztonságban volt.

„Természetesen, Sajnálom, nem akartalak feltartani” – mondta álnok módon.

„Mikor zárják az épületet?”

„A biztonságiak éjjel 11-ig vannak.”

„Jó” – mosolyogtam halványan rá, kisördögöm leheveredett a karosszékében, megnyugodva attól, hogy nem vagyunk egyedül az épületben. Kikapcsoltam a gépemet, megfogtam a táskámat és felálltam, készen az indulásra.

„Tehát szereted? A barátodat?”

„Szeretem őt” – válaszoltam, egyenesen James szemébe nézve.

„Értem” – komorodott el és felállt az asztalomról.

„Mi a neve?”

Elpirultam.

„Cullen. Edward Cullen” – motyogtam.

James álla kissé leesett.

„Seattle leggazdagabb agglegénye? Az az Edward Cullen?”

„Igen. Pontosan az” – igen az az Edward Cullen, a jövőbeni főnököd, aki elfogyaszt reggelire, ha újból zavarod a személyes köreimet.

„Oh. Éreztem, hogy valahogy ismerősnek tűnik” – mondta James sötéten – „Nos, ő egy nagyon szerencsés ember.”

Rápislogtam. Mit mondhatnék erre?

„Szép estét, Bella” – mosolygott James, de a mosoly nem jelent meg a szemében. Mereven visszasétált az irodájába, anélkül, hogy visszanézett volna. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Nos, úgy tűnik, a probléma megoldva. Fifty varázsereje újból megtette hatását. A nevét talizmánként használtam és hatására James farkát behúzva visszavonult. Nem tudtam visszatartani kis győztes vigyoromat. Látod, Edward? A neved is elég, hogy megvédjen – nem kell hogy drága költségekbe verd magad. Rendbe tettem az asztalomat és ellenőriztem az időt. Edward már kint lehetett.

A Mercedes a járda mellett parkolt. Taylor kiugrott, kinyitotta a hátsó ajtót előttem. Soha nem örültem ennyire, hogy láthatom őt, és bemásztam a kocsiba az esőből. Edward hátul ült, nagyra nyitott szemekkel, aggódva nézve rám. Számított a dühömre. Éreztem a feszültséget, ami csak úgy sugárzott belőle.

„Szia” – morogtam.

„Szia” – válaszolta óvatosan.

Előre nyújtotta a kezével megfogta az enyémet, erősen megszorította. Szívem egy kissé megenyhült. Igazán zavarban voltam. Nem gondoltam át, mit is akarok mondani neki.

„Megbocsátottál?”- kérdezte.

„Nem tudom” – mormoltam.

Felemelte a kezem, és lágy, pillekönnyű csókokat hintett kézfejemre.

„Ez egy szar nap volt” – mondta.

„Igen, az volt.” – de ami napon először, mióta elment Edward dolgozni, éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Csak az, hogy vele voltam, nyugtató balzsamként hatott rám. Az összes James szarság, a keserű e-mailek oda vissza, és Irina bosszantó kitartása háttérbe szorult. Csak én voltam és az én kontroll mániásom az autó hátsó ülésén.

„Így már sokkal jobb, hogy itt vagy” – mormolta. Csendben ültünk, Taylor kígyózott az esti forgalomban. Töprengően, elmélkedően, de éreztem, hogy Edward lassan ellazul mellettem, ahogy ő is megnyugodott. Hüvelykujjával gyengéden simogatta kezemet… lágy, megnyugtató ritmusban.

Taylor a ház előtt tett ki bennünket. Mindketten gyorsan berohantunk az eső elől. Edward megfogta a kezem amíg a liftre vártunk, de szemével az épület előtti részt pásztázta.

„Látom, még nem találtátok meg Lauren-t”

„Nem. De Jenks még keresi” – motyogta elkeseredetten.

A lift leérkezett, beszálltunk. Edward lenézett rám, zöld szemei olvashatatlanok voltak. Oh, egyszerűen tündöklően nézett ki – kócos haj, fehér ing, fekete öltöny. És hirtelen ott volt az az érzés, a semmiből. Oh, istenem – vágy, sóvárgás, szikrázás. Ha ez látható lett volna, körülvett volna bennünket valamiféle kék buborék. Nagyon erős volt. Szája szétnyílt és rám meredt.

„Érzed?” – lehelte.

„Igen.”

„Oh, Bella” – mordult és megragadott, karja körém siklott, egyik keze a nyakszirtemen, fejemet megbillentve ajka megtalálta ajkamat. Ujjaim a hajában, arcát dédelgettem, ahogy nekiszorított a lift falának.

„Utálok vitatkozni veled” – lehelte a számba. És szavaiban ott volt a kétségbeesett szenvedély, ami híven tükrözte az enyémet. Testemben felrobbant a vágy, a nap minden feszültsége feloldozásra vágyott, felé irányult, többre vágyva. Csupa nyelv, lihegés, kéz és érintés voltunk, édes, nagyon édes érzés volt. Keze a csípőmön, majd hirtelen felhúzta a szoknyámat, ujjai combomat cirógatták.

„Édes Jézus, harisnya van rajtad” – nyögött elismerő csodálattal, és éreztem ahogy ujja a meztelen combomat simogatja a harisnya vonala fölött.

„Ezt látni akarom” – suttogta és felhúzta a szoknyámat teljesen, felfedve ezzel combom felső részét. Hátra lépett, megnyomta az ’Állj’ gombot. A lift lágyan állt meg a 42. és 43. emelet között. Szeme elsötétült, szája elnyílt, nehezen lélegzett, akárcsak én. Csak egymásra bámultunk, nem érintve a másikat. Hálás voltam, hogy a lift fala a hátam mögött volt, és tartott, amíg fürdöttem ennek a gyönyörű férfinek az érzéki, buja felbecsülő tekintetében.

„Engedd le a hajad” – utasított lágyan.

Felemeltem a kezem és kibontottam a hajam. Az leomlott és sűrű felhőként vette körül a vállamat, leért egészen a mellemig.

„Gombold ki a felső két gombot a blúzodon” – suttogta, még tágabbra nyílt szemekkel.

Nagyon bujának éreztem magam az utasításai alapján. Benső istennőm vonaglott a kanapéján, és csak várt, és várt. Kigomboltam a kérdéses két gombot, gyötrelmesen lassan. Melleim felső része így kínzó látványt nyújtott Edwardnak.

Nagyot nyelt.

„Van fogalmad róla, hogy mennyire csábítóan nézel ki ebben a pillanatban?”

Szándékosan beharaptam a szám szélét és megráztam a fejem.

Rövid időre becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, lángoltak a szemei. Előre lépett és olyan közel volt hozzám, amilyen közel csak lehetett, anélkül, hogy hozzám érjen. Felemeltem az arcomat, hogy lássam őt. Lehajolt, orrát az orromhoz érintette. Ez volt az egyetlen kontaktus közöttünk. Oh, istenem. Nagyon melegem volt, bezárva a lift börtönébe vele. Akartam őt… most.

„Azt hiszem, igen, Miss Swan. Azt gondolom, teljesen megőrjítesz.”

„Megőrjítelek?” – suttogtam.

„Minden szempontból, Isabella. Egy szirén vagy, egy istennő.”

És értem nyúlt, megragadta a lábamat a térdem felett és felemelte a derekára. Így egy lábon álltam, hozzá támaszkodva. Éreztem őt magamon, éreztem, hogy kemény és hogy kívánom őt, ott, a combjaim találkozásánál, ahogy végigfuttatta ajkait a torkomon. Hangosan felnyögtem, karjaimat nyaka köré fontam.

„Most magamévá teszlek, Isabella” – lehelte és én megfeszítettem a hátamat válaszképp, hozzá nyomva magamat, mohón vágyva az eseményre.

Felmordult, mélyen, hátul a torkában, és feljebb emelt, ahogy lehúzta a cipzárját.

„Tartsd szorosan, baby” – mormolta és előbűvészkedett egy kis fóliazacskót és a szám elé tartotta. A fogaim közé tette, és meghúzta.

„Jó lány” – mormolta.

Kissé hátralépett és felhúzta a kondomot.

„Istenem, nem tudok várni még hat napot” – mordult és elhomályosult szemmel nézett le rám. „Nagyon remélem, nem nagyon ragaszkodsz ehhez a bugyihoz” – és éreztem, ahogy szakértő ujjakkal meghúzza és eltépi. Nem volt többé bugyim. Vérem lüktetett az ereimben. Lihegtem a vágytól. Szavai megrészegítettek, pillanatnyilag a nap minden idegessége feledésbe merült, csak én voltam és ő, és azt csinálta, amit a legjobban tudott. Anélkül, hogy tekintetét elszakította volna az enyémtől, lassan belém hatolt. Oh, istenem. A testem megfeszült, fejemet hátra hajtottam, szemem becsuktam, és élveztem, hogy bennem van. Visszahúzta magát, majd újból belém hatolt, nagyon lassan… nagyon szelíden. Felnyögtem.

„Az enyém vagy, Isabella” – morogta a torkomba.

„Igen” – leheltem. „A tiéd.”

„Mikor fogod ezt belátni?” - lihegtem.

Hangosan felmordult, és elkezdett mozogni, igazán mozogni – oh – Istenem! És megadtam magam könyörtelen ritmusának, élveztem minden lökését és kihúzását, érdes lélegzetét,azt, hogy szüksége van rám, ahogy reagál rám. Ez engem erőteljessé tett, erőssé, vágyottá és szeretetté – szeretetté ezáltal a megnyerő, sérült férfi által, akit ezért én viszontszeretek, teljes szívemből.

Lágyan megcsókolt, kimerülten és megnyugodva, lélegzete csillapodott. Még mindig a lift falánál tartott, homlokunk egymáshoz támaszkodott. Testem kocsonyás volt, gyenge, de örömtelien elégedett az orgazmustól.

„Oh, Bella” – mormolta – „nagyon kívánlak.”

Megcsókolta a homlokomat.

„És én téged, Edward.”

Elengedett, megigazította a szoknyámat és begombolta a két gombot a blúzomon, majd számkombinációt nyomkodott a kezelőlapon. A lift egy rándulással indult, kénytelen voltam megfogni a karját.

„Taylor valószínűleg azon tűnődik, hogy hol vagyunk” – vigyorgott kéjsóváran rám.

Oh a szarba. Ujjaimmal beletúrtam a hajamba abban a hiábavaló reményben, hogy eltüntessem az-éppen-ágyból-jött-ki kinézetemet, majd feladtam a küzdelmet, és lófarokba fogtam a hajam.

„Megteszi” – vigyorgott Edward és felhúzta a cipzárját. Most megint úgy nézett ki, mint az amerikai vállalkozó megtestesítője, és mivel a haja mindig úgy néz ki, mint aki most kelt fel az ágyból, szokásos formájától nem sokban különbözött. Kivéve, hogy most mosolygott, nyugodt volt és szemeit fiús bájjal húzta össze. A férfiakat ennyire könnyű kiengesztelni?

Taylor tényleg várt bennünket a liftnél.

„Probléma volt a lifttel” – mormolta Edward ahogy kiléptünk a lift ajtaján. Nem tudtam egyikük arcába sem nézni. Csak keresztül rohantam a dupla ajtón be Edward hálószobájába, hogy kerítsek magamnak némi friss alsóneműt.

Amikorra visszaértem Edward levette a zakóját és a reggeliző pultnál ült, Mrs Cope-al csevegett. Mrs Cope kedvesen mosolygott rám ahogy elénk rakott két tányér meleg ételt. Hmmm, nagyon jó illata volt – kakas borban párolva, ha nem tévedek.

„Jó étvágyat Mr Cullen, Bella” – mondta és magunkra hagyott bennünket.

Edward elővarázsolt egy üveg fehérbort a hűtőből. Miközben ettünk, arról magyarázott, hogy milyen közel kerültek a tekerős mobiltelefon tökéletesítésében. Lelkes és izgatott volt a projekt miatt, ebből tudtam, hogy nem igazán volt a mai napja teljesen pocsék. Megkérdeztem, milyen ingatlanai vannak. Elvigyorodott, és kiderült, hogy csak New Yorkban, Aspen-ben… és itt, az Escalában van tulajdona. Semmi több. Amikor befejeztük az étkezést, összeszedtem a tányérokat és a mosogatóba tettem őket.

„Hagy csak ott. Gail majd elrendezi” – mondta Edward.

Hozzá fogok-e szokni valaha is ehhez? Megfordultam, Edwardra bámultam. Ő meredten nézett rám.

„Nos, most, hogy kezelhetőbb vagy, beszélhetnénk a mai napról?” – kérdezte.

„Azt hiszem, te vagy az, aki most jobban kezelhető. Jó munkát végeztem a megszelidítésed terén.”

„Megszelidíteni, engem?” – horkant fel élvezettel.

Amikor bólintottam, elgondolkodva húzta össze szemöldökét.

„Igen. Lehet, hogy megszelidítettél, Isabella.”

„Igazad volt James-szel kapcsolatban” – mormoltam elkomolyodva és áthajoltam a konyhapulton, figyelve reakcióját.

Edward arca elkomorodott, tekintete megkeményedett.

„Próbálkozott valamivel?” – suttogta, hangja jéghideg volt.

Megráztam a fejem megnyugtatásképen.

„Nem, és nem is fog, Edward. Megmondtam nei, hogy a te barátnőd vagyok, és egyből visszavonult.”

Edward sötéten nézett rám.

„Biztos vagy benne? Kirúghatom a fickót.”

Sóhajtottam, felbátorodva az egy pohár bortól.

„Tényleg hagynod kellene, hogy magam vívjam meg a saját harcaimat. Nem figyelheted folyamatosan minden másodpercemet, hogy megpróbálj megvédeni. Ez nyomasztó, Edward. Soha nem fogok érvényesülni a szüntelen közbeavatkozásod miatt. Szükségem van némi szabadságra. Soha nem álmodnék arról, hogy a te üzleti ügyeidbe avatkozzam.”

Csak pislogott rám.

„Csak biztonságban akarlak tudni, Isabella. Ha valami történne veled, én…”

Megállt.

„Tudom, és értem, hogy miért akarsz annyira megvédeni. És egy részem szereti is ezt. Tudom, ha szükségem lenne rád, ott lennél, ahogy én is miattad. De ha reméljük hogy van jövőnk együtt, akkor bízod kell bennem és bíznod kell az ítéleteimben. És igen, néha tévedni is fogok, de tanulnom kell.”

Rám bámult, arcán aggodalom jelent meg, arra késztetve, hogy odamenjek hozzá. A lába közé álltam, ahogy a bárszéken ült. Megfogtam a kezeit és magam köré fontam őket. Saját kezemet a karjára tettem.

„Nem gátolhatsz a munkámban, Edward. Ez helytelen. El kell követnem a saját hibáimat. Nincs szükségem arra, hogy felügyelj rám, mint egy gáncstalan lovag, és megments minden nap. Tudom, hogy felügyelni akarsz mindent, és én megértem, hogy miért akarod ezt, de nem teheted. Ez egy lehetetlen cél – és meg kell tanulnod ezt elfogadni.”

Felemeltem a kezem és megsimogattam az arcát. Ő csak nézett rám tágra nyílt, zöld szemekkel.

„És ha ezt meg tudod tenni – megadod ezt nekem – akkor hozzád költözöm” – mondtam halkan.

Meglepetésében élesen szívta be a levegőt.

„Megteszed?” – suttogta elámulva.

„Igen.”

Elkomorodott.

„De nem is ismersz engem” – hangja elcsuklott a pániktól. Nagyon Nem-Fiftys volt most.

„Eléggé ismerlek, Edward. Semmi olyant nem mondhatsz magadról, ami elijesztene” –futtattam ujjamat arccsontján végig.

Arckifejezése aggódóból kételkedő lett.

„De egy kicsit engedékenyebb lehetnél velem” – kértem.

„Próbálom, Isabella. De nem tudtam csak nézni, ahogy elmégy New Yorkba azzal a… szemét alakkal. Rossz híre van. Egyik gyakornoka sem tartott ki tovább két hónapnál, és a cég nem alkalmazta őket. Nem akarom, hogy veled is ez történjen, baby” – sóhajtott.

„Nem akarom, hogy bármi is történjen veled. A gondolat, hogy valami baj érhet, félelemmel tölt el. Nem ígérhetem meg, hogy nem avatkozom közbe, nem, ha azt gondolom, hogy baj érhet” – szünetet tartott és nagy levegőt vett.

„Szeretlek, Isabella. Minden megteszek, ami a hatalmamban áll hogy megvédjelek. Nem tudom az életemet elképzelni nélküled.”

Szent varjú. Benső istennőm és kisördögöm egyöntetűen teljes sokkban bámult Fifty-re. Jézusom, három kis szó. A világ megállt velem és csak billegett, majd forogni kezdett a tengelye körül – és én csak élveztem a pillanatot, belebámulva őszinte, égő, gyönyörű zöld szemébe.

„Én is szeretlek, Edward” – hajoltam előre és megcsókoltam. Majd a csók elmélyült.

Taylor észrevétlenül lépett be, majd megköszörülte torkát. Edward elhúzódott, megfeszítetten nézett rám. Felállt, karját a derekamra fűzte.

„Igen?”- förmedt Taylorra.

„Mrs Lincoln úton van felfelé, uram.”

„Mi?”

Taylor bocsánatkérőn vont vállat.

Edward nehezet sóhajtott és a fejét rázta.

„Nos, ez valószínűleg érdekes lesz” – motyogta és egy rezignált félmosolyt villantott rám.

Bassza meg! Miért nem hagy békén ez az átkozott nő bennünket?