Hetvennyolcadik fejezet

Kelletlenül emeltem fel nehéz szemhéjamat, ahogy világosság öntötte el a szobát. Felnyögtem. Szédültem, lábaimat nem éreztem, Edward úgy körbefont, mint a repkény… nagyon melegem volt, mint, mint mindig. Tuti, hogy csak hajnali öt van, gondoltam, mert az ébresztő még meg sem szólalt. Kiszabadítottam magam Edward melegségéből, és ahogy kifordultam karjai közül, érthetetlenül motyogott valamit. Rápillantottam az órára. 8:45.

A szarba… El fogok késni. Basszus… Kimásztam az ágyból és berontottam a fürdőszobába. Pillanatok alatt megzuhanyoztam és kijöttem.

Edward felült az ágyban, rosszul leplezett óvatos mulatsággal bámult rám ahogy megpróbáltam egyszerre megtörölközni és a ruháimat összeszedni.

Lehet, arra várt, hogy a tegnap esti kinyilatkoztatására reagáljak – de per pillanat nem volt időm. Ellenőriztem kikészített ruhámat – fekete nadrág, fekete blúz… egy hangyányit olyan, mint Mrs R… de egy másodpercem sem volt már arra, hogy mást válasszak. Sietősen felvettem egy fekete melltartó-bugyi párost annak tudatában, hogy minden mozdulatomat figyeli. Ez… nyugtalanító volt. De ez az alsónemű párosítás jó lesz.

„Jól nézel ki” – dorombolt Edward az ágyból.

„Beteget jelenthetnél, tudod” – nézett rám azzal a pusztító, százötven százalékos bugyipattintó féloldalas mosolyával. Oh – annyira csábító volt. Benső istennőm provokatívan, száját biggyesztve nézett rám.

„Nem, Edward, nem tehetem. Én nem vagyok az a megalomániás gyönyörű mosolyú CEO, aki kedvére jöhet-mehet.”

„Szeretek kedvemre jönni-menni” – vigyorgott és rám villantotta ragyogó ferde mosolyát újabb fogakat villantva, HD Imax minőségben.

„Edward!” – feddtem meg. Hozzávágtam a törölközőt. Kinevetett.

„Gyönyörű mosoly, mi?”

„Igen. És azt is tudod, milyen hatással van rám” – tettem fel az órámat.

„Tudom?” – pislogott ártatlanul.

„Igen, tudod. Ugyanúgy hat rám, mint minden más nőre. Kezdek belefáradni, hogy látom őket ájuldozni.”

„Fárasztó?” – emelte fel a szemöldökét, még jobban szórakozva rajtam.

„Ne tegye az ártatlant, Mr Cullen – igazán nem áll önnek jól” – mormoltam háborogva, ahogy feltűztem lófarokba a hajam és felvettem fekete, magas sarkú cipőmet. Na, így megfelelően néztem ki. Amikor lehajoltam, hogy búcsúzóul megcsókoljam, megragadott és lehúzott az ágyra, fölém hajolt, fültől-fülig érő mosollyal. Oh, én… annyira szép volt; szemei csintalanul ragyogtak, kócos, éppen-most-keltem-ki-az-ágyból haja kócos, és az igéző mosolya. Most akar játszani? Fáradt voltam, még mindig a tegnap esti közlések kavarogtak a fejemben, amíg ő ragyog, mint a kifényezett gomb, kibaszottul szexis… oh, bosszantó vagy, Fifty.

„Mivel győzhetlek meg, hogy maradj?” – kérdezte kedvesen… szívem ugrott egy ütemet, és sebesen verni kezdett… maga volt a megtestesült csábítás.

„Nem tudsz” – morogtam, megpróbáltam kibontakozni öleléséből – „engedj el.”

Elbiggyesztette a száját, és én feladtam, vigyorogva végighúztam ujjamat szépen metszett ajkán – én Fiftym – annyira szeretem, minden hajmeresztő elbaszottságával együtt. És még el sem kezdtem átgondolni a tegnapi dolgokat, és hogy egyáltalán hogy is érzek velük kapcsolatban. Felemelkedtem, hogy megcsókoljam. Hosszan és keményen visszacsókolt, majd fürgén a lábamra állított, és ott maradtam bambán, elakadt lélegzettel és egy kissé ingatagon.

„Taylor elvisz. Gyorsabb így, mint parkolóhelyet keresni valahol… kint vár már az épület előtt” – mondta Edward kedvesen, és megkönnyebbültnek tűnt. A ma reggeli reakciómtól tartott? Az biztos, hogy tegnap éjjel – azaz ma hajnalban – kiderült, hogy nem hagytam itt.

„Rendben, köszönöm” – motyogtam, csalódottan amiatt, hogy függőleges helyzetbe kerültem, megzavarodva habozása miatt, és enyhén bosszankodva amiatt, hogy megint nem vezethetem a Saab-omat. De igaza volt, természetesen – Taylorral gyorsabb lesz odaérnem.

„Nos, élvezze a lustálkodást, Mr Cullen. Szeretném, ha maradhatnék, de a fazon, akinek a tulajdonában van a cég, ahol dolgozom, nem díjazná, ha az alkalmazottjai valami forró szex  miatt lógnának” – vigyorogtam és felmarkoltam a táskámat.

„Ami engem illet, Miss Swan, kétségem nincs afelől, hogy díjazná. Igazából, valószínűleg ragaszkodna hozzá.”

„Miért maradsz ágyban? Nem jellemző rád.”

Feje mögött összefonta kezét és rám vigyorgott.

„Mert megtehetem, Miss Swan.”

Fejemet csóváltam.

„Később, baby” – fújtam egy csókot felé, és kívül voltam az ajtón.

Taylor várt rám, és úgy tűnt  tudta, hogy késében vagyok, mert úgy száguldott, mint aki a pokolból szabadult el, és 9:15-re bent voltam  a munkahelyemen. Hálás voltam, amikor beállt a járda mellé – hálás, hogy még életben voltam… Jézusom, ijesztő módon vezetett… és hálás voltam, hogy nem késtem rettenetesen sokat – csak tizenöt percet.

„Köszönöm, Taylor” – motyogtam, hamuszürke arccal. Eszembe jutott, Edward mondta, hogy Taylor tankot is vezetett… lehet a Nascaron is vezetett már.

„Bella” – bólintott búcsúzóul. Berontottam az irodámba, amikor feltűnt, hogy Taylor túltette magát a formális Miss Swan-ozáson. Ez megmosolyogtatott.

Claire rám vigyorgott, ahogy átszáguldottam a portán az íróasztalom felé tartva.

„Bella” – kiabált James értem – „gyere ide.”

Oh, a szarba.

„Szerinted hány óra van?” – förmedt rám.

„Sajnálom. Elaludtam” – vörösödtem el.

„Ne történjem meg még egyszer. Készíts nekem kávét. Azután szükségem lenne rád, hogy megírj néhány levelet – igyekezz vele” – kiabál rám, és ezzel elbocsátott. Miért volt dühös ennyire? Mi volt a baja? Kisiettem a konyhába, hogy elkészítsem a kávéját. Lehet, mégis lógnom kellett volna. Inkább valami izgi dolgot tehettem volna Edwarddal… vagy reggelizhettünk volna… vagy csak beszélgethettünk volna – egészen újszerűen.

James alig vett tudomást a jelenlétemről, amikor visszamerészkedtem az irodájába a kávéval. Elém lökött egy alig olvasható firkálmányt.

„Gépeld le ezt, hozd vissza aláírásra, majd másold le és küldd el minden szerzőnek.”

„Igen, James.”

Fel sem pillantott rám, ahogy kijöttem tőle. Apám, azért dühös, mert…

Megkönnyebbülés volt, hogy leülhettem az asztalomhoz. Amíg a rendszer felállt a gépemen, kortyoltam a teámból.

Megnéztem a leveleimet.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Hiányzol

Dátum : 2009. június 17 09:05

Címzett : Isabella Swan

Kérlek, használd a telefonodat.

x

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan

Tárgy:  Rendben, egy kis időre

Dátum : 2009. június 17 09:33

Címzett : Edward Cullen

A főnököm dühös.

Téged okollak, te tartottál vissza… trükkökkel.

Szégyellned kellene magad miatta.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Trükkmicsodák?

Dátum : 2009. június 17 09:40

Címzett : Isabella Swan

Nem kell dolgoznod, Isabella.

Fogalmad nincs róla, hogy mennyire elborzaszt a trükközésem.

De szeretlek visszatartani ;)

Kérlek, használd a telefonodat. Oh, és gyere hozzám feleségül.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan

Tárgy:  Az alkotásért élek

Dátum : 2009. június 17 09:44

Címzett : Edward Cullen

Tudok a természetes akadékoskodó hajlamaidról, de hagyd abba. Beszélnem kell a pszichiátereddel.

Csak akkor adok választ a kérésedre.

Nem vagyok ellene a bűnben élésnek.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  TELEFON

Dátum : 2009. június 17 09:48

Címzett : Isabella Swan

Isabella, ha Dr Bannerrről akarsz tárgyalást kezdeni, akkor HASZNÁLD A TELEFONODAT… és ez nem kérés.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Oh, a szarba… mos ő is mérges rám. Nos, felőlem fel is robbanhat, mit törődöm vele. Elővettem a telefonomat a táskámból és szkeptikusan vizsgálgattam… És ahogy nézegettem, megszólalt. Oh, a francba, nem bír békén hagyni?

„Igen” – förmedtem a telefonra.

„Bells, szia…”

Jake?

„Jake! Mi van veled?” – Jézus, de jó volt hallani a hangját.

„Én jól vagyok, Bella. Izé, nézd – még együtt jársz azzal a Cullenel?”

Oh, a szarba… hova akar ezzel kilyukadni?

„Ööö-igen…Miért?”

„Na. Mert megvette az összes rólad készült fotót, és arra gondoltam, hogy én vihetném fel pénteken azokat Seattle-ba. A kiállítás csütörtökön zár be, úgyhogy péntek estére ott lennék velük, kiraknám őket… És talán elmehetnénk inni egyet, vagy valami. Igazából… azt reméltem, hogy találunk egy helyet, ahol bulizhatunk.”

„Oh, Jake, ez szuper. Ja, biztos vagyok benne, hogy össze tudunk hozni valamit. Beszélek Edwarddal és visszahívlak, oké?”

„Szuper – várom a hívásodat. Szia, Bells.”

„Szia…” – és már le is tette.

Szent varjú… nem hallottam Jake-ről a megnyitó óta. És meg sem kérdeztem tőle, hogy ment, vagy hogy adott-e el mást is – jó kis barát vagyok. Na… a péntek estét Jake-el tölthetném. Vajh, mit szól ehhez Edward? Ráébredtem, hogy alaposan beleharaptam a szám szélébe. Fájt. Ohó, Edward kétféle normával méri a dolgokat. Ő – megrázkódtam a gondolattól – megfürdetheti a gané-szutykos volt szertőjét, én valószínűleg egy egész kamionnyi szemrehányást kapok, ha szeretnék egy italra elmenni Jake-el. Hogy is oldjam meg ezt?

„Bella!” – rántott ki álmodozásomból James hangja. Még mindig dühös?

„Hol az a levél?”

„Ahem – készül.” – a francba, min baja van?

Dupla gyorsasággal gépeltem le a levelet, kinyomtattam és idegesen mentem James irodájába.

„Tessék” – tettem le a levelet az asztalára és sarkon fordultam, hogy kiiszkoljak. James gyorsan rávetette a levélre kritikus, átható kék tekintetét.

„Nem tudom, mit csinálsz odakint, de én a munkádért  fizetlek, Bella” – kiabált velem.

„Biztos vagyok benne, James” – mormoltam bocsánatkérően. Éreztem, ahogy lassan elönti a pír az arcomat.

„Ez tele van hibával” – förmedt rám – „javítsd ki.”

Baszd meg. Kezd hasonlítani valakire, akit ismerek… de Edward gorombaságát el tudom viselni. James kezdett feldühíteni.

„És készíts nekem kávét, amíg ezzel megbirkózol.”

„Bocsánat” – suttogtam, és olyan gyorsan kiiszkoltam az irodájából, ahogy csak tudtam.

Szent baszás… kezd kibírhatatlanná válni.

Visszaültem az asztalomhoz, sietősen újragépeltem a levelét, és ellenőriztem, mielőtt kinyomtattam. Na, most már tökéletes. Elkészítettem a kávéját is, közben szemforgatva tudósítottam Claire-t, hogy nyakig érő szarban vagyok. Nagy levegőt vettem és beszáguldottam James irodájába újból.

„Jobb” – dünnyögte kelletlenül, de aláírta a levelet.

„Másold le, irattárazd az eredetit és küldd másolatot minden szerzőnek. Érted?”

„Igen” – nem vagyok hülye – „James, valami baj van?”

Felpillantott, kék szeme elsötétült, ahogy tekintete fel-le vándorolt rajtam… megállt bennem az ütő.

„Nincs.”

Válasza tömör, nyers és elutasító volt. Úgy álltam ott, mint valami idióta, ami állítólag ugye nem vagyok… majd kiténferegtem a szobájából. Lehet ő is valami személyes zűrzavarral küzd. Uhh, csak ilyenekkel vagyok körülvéve. Elballagtam a másológép helyiségébe – ami természetesen begyűrt papírproblémáktól gyötörtetett – és amikor azt megszüntettem, kifogyott a papír. Úgy tűnt, ez nem az én napom.

Amikor végül visszatértem az asztalomhoz és elkezdtem borítékolni a leveleket, megcsörrent  a telefonom. Az üvegfalon keresztül láttam, hogy James éppen telefonált. Fogadtam a hívást – Jasper volt.

„Szia Bella – hogy telt az éjszakád?”

Az éjszakám… gyorsan végigfutottak az elmúlt éjjel történései előttem – Edward, ahogy térdel, makaróni és sajt, a sírás, a rémálom… a szex. Ahogy megérinthettem.

„Hát… jól” – dörmögtem nem valami meggyőzően.

Jasper rövid szünet után úgy döntött, hogy elfogadja a visszautasításomat.

„Szuper. Elkérhetem a kulcsokat?”

„Persze.”

„Körülbelül fél óra múlva ott leszek nálad. Van időd egy kávéra?”

„Ma nincs. Elkéstem és a főnököm olyan, mint egy dühös medve akinek a feje is fáj és mérgezett bogyókat dugtak fel a seggébe.”

„Kellemetlenül hangzik.”

„Kellemetlen és undorító” – vihogtam.

Jasper nevetett. A kedvem kissé felvidult.

„Oké… fél óra múlva találkozunk Bella” – és letette.

Felnéztem Jamesre, ő visszabámult rám… oh, a szarba. Hangsúlyozottan nem vettem róla tudomást és folytattam a borítékolást.

Fél óra múlva csörgött a telefonom.

„Megint itt van. Itt a portán. A szőke isten” – mondta Claire, aki a maga édeskés módján hozta tudomásomra, hogy Jasper megérkezett.

Élvezet volt találkozni Jasperral minden tegnapi fájdalom és a főnököm mai rossz kedvének kellemetlensége ellenére… de túl hamar elbúcsúzott.

„Találkozunk ma este?”

„Várhatóan Edwarddal leszek” – pirultam el.

„Te aztán jól kifogtad” – állapította meg Jasper kedélyesen.

Vállat vontam – ha csak kifogtam volna. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy nem egyszerűen mostanra fogtam ki, hanem egész életemre szólóan. És csodálatosképpen Edward ugyanígy érez a jelek szerint. Oh, istenem…

Jasper gyorsan megölelt.

„Később, Bella”

Visszatértem az asztalomhoz. Közben küzdöttem újkeletű érzéseimmel. Oh, mit meg nem tennék egy-egy napi egyedüllétért, és csak átgondolhatnék mindent… !

„Hol voltál?” – tornyosult fölém hirtelen James.

„Némi dolgom volt a portánál” – igazán kezdett az idegeimre menni.

„Nos. Az ebédemet akarom. A szokásosat.” – mondta összefüggéstelenül és visszadobogott az irodájába.

Miért nem maradtam otthon Edwarddal? Benső istennőm karba fonta a kezét, csücsörített – erre a kérdésre ő is szerette volna tudni a választ. Felkaptam táskámat, telefonomat és irány az ajtó, miközben ránéztem az üzeneteimre.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Hiányzol

Dátum : 2009. június 17 10:06

Címzett : Isabella Swan

Túl nagy az ágyam nélküled.

Mégis dolgoznom kell, úgy tűnik.

Még a megalomán CEO-nak is van tennivalója…

X

Edward Cullen

Az ujjával malmozó CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

És egy másik, egy kicsivel korábbról.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Diszkréció

Dátum : 2009. június 17 09:50

Címzett : Isabella Swan

A bátorság legjobb része.

Kérlek legyél megfontolt… a munkahelyi e-maileidet ellenőrzik. HÁNYSZOR KELL EZT ELMONDANOM?

Igen. Kiabálnak a nagybetűk, ahogy te mondod. HASZNÁLD A TELEFONODAT.

Dr Banner holnap tud fogadni bennünket.

X

Edward Cullen

Még mindig bosszús CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

És van egy még későbbről… oh, ne!

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Poloskák

Dátum : 2009. június

Címzett : Isabella Swan

Nem válaszoltál.

Kérlek, mondd, hogy rendben vagy.

Tudod, hogy mennyire aggódom.

Elküldöm Taylort, hogy megnézzen.

X

Edward Cullen

Túl-aggodalmas CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

A szemeimet forgattam… és felhívtam. Nem akartam, hogy aggódjon.

„Edward Cullen telefonja, Angela Weber beszél.”

Oh… annyira zavarba hozott, hogy nem Edward vette fel a telefont, hogy megálltam az utcán. Egy fiatal férfi mérgesen motyogott mögöttem, ahogy elkanyarodott, nehogy belém ütközzön. Az ételbár zöld napvédő ernyője alatt álltam.

„Halló? Segíthetek valamiben?” – szakította meg Angela a kényelmetlen csendet.

„Sajnálom… ööö – azt reméltem, beszélhetek Edwarddal…”

„Mr Cullen megbeszélést tart” – mondta gyakorlottan - „esetleg hagyna üzenetet?”

„Meg tudná neki mondani, hogy Bella hívta?”

„Bella? Mint Isabella Swan?!”

„Ööö… igen” – kérdése megzavart.

„Tartsa egy pillanatig, kérem, Miss Swan.

Udvariasan végighallgattam, ahogy letette a telefont, de nem igazán tudtam, mire számítsak.

Egy pillanattal később Edward volt vonalban.

„Jól vagy?”

„Igen, rendben van minden.”

Hallottam, hogy nagyot fúj, ahogy kiengedte visszatartott lélegzetét. Megnyugodott.

„Edward, miért ne lennék jól?” – suttogtam nyugtatóan.

„Általában gyorsan válaszolsz az e-maileimre. Aggódtam” – mondta csendesen… majd valaki máshoz beszélt.

„Nem, Angela! Mondja meg nekik, hogy várjanak!” – mondta ridegen… oh, mennyire ismerem én ezt a hangot!

Nem hallottam Angela válaszát.

„Nem. Azt mondtam, várjanak!” – hangja, mint a jég.

„Edward, elfoglalt vagy. Csak azért hívtalak, hogy tudd, jól vagyok – csak nagyon elfoglalt vagyok. James csattogtatja az ostort. Ööö – vagyis…” – elvörösödtem, és mély hallgatásba merültem. Edward egy pillanatig nem szólt semmit.

„Csattogtatja az ostort, mi? Nos, volt olyan idő, amikor azt mondtam volna, hogy szerencsés férfi” – mondta száraz humorral.

„Ne engedd, hogy föléd kerüljön, baby” – hallani lehetett vigyorát.

„Edward!” –méltatlankodtam.

„Csak figyelj oda – ennyi az egész. Nézd, örülök, hogy rendben vagy. Mikor menjek érted?”

„Majd megírom e-mailben.”

„A telefonodról” – mondta figyelmeztetően.

„Igen, uram!” – feleltem ingerülten.

„Később... baby.”

„Szia.”

De tovább tartotta a vonalat.

„Tedd le” – róttam meg, mosolyogva.

Nagyot sóhajtott a telefonba.

„Azt kívánom, bár ne mentél volna dolgozni ma reggel.”

„Én is. De dolgom van. Tedd le.”

„Tedd le te” – lehelte. Oh, a játékos Edward – kedvelem a játékos Edwardot.

Hmm... Szeretem Edwardot, és kész.

„Itt már tartottunk...”

„Beharapod a szád szélét.”

A szarba... igaza volt. Honnan tudja? Levegő után kaptam.

„Látod, azt hiszed, nem ismerlek, Isabella. De jobban ismerlek, mint ahogy gondolod”- mormolta csábítóan, olyan módon, amivel el tudott lágyítani.. és nedvessé tenni – oh, istenem.

„Edward, majd később beszélgetünk. De most... tényleg azt kívánom, bár ne jöttem volna el reggel.”

Szinte éreztem, ahogy széles vigyor önti el arcát.

„Várom az e-mailjét, Miss Swan.”

„Szép napot, Mr Cullen.”

Letette, és a falatozó hideg üvegfalához támaszkodtam... oh, istenem, még telefonon keresztül is a magáénak tudhat. Megráztam a fejem, hogy kitakarítsak belőle minden Cullennel kapcsolatos gondolatot. Bementem a falatozóba... James miatt elkomorodtam.

James haragosan nézett, amikor visszatértem.

„Nem baj, ha most veszem ki az ebédidőmet?” – kérdeztem óvatosan. Felnézett rám,  ábrázata még savanyúbb lett.

„Ha kell” – förmedt rám.

„Negyvenöt perc. Be kell pótolnod a a reggeli késést.”

„James, kérdezhetek valamit?”

„Na?”

„Olyan... mintha kiborultál volna valamin. Megbántottalak valamivel?”

Futólag rám pillantott.

„Nem hiszem, hogy kedvem van felsorolni vétségeid listáját pont most. Dolgom van.”

Ezzel tovább bámulta az előtte levő képernyőt, végleg elbocsátva ezzel.

Whoa... mit tettem? Megfordultam és kisétáltam az irodából. Egy másodpercig azt hittem elsírom magam. Miért ez a hirtelen és intenzív utálat irántam? Egy nagyon kellemetlen idea fészkelte be magát a fejembe, de nem akartam tudomást venni róla. Nem akartam ezzel a szarsággal foglalkozni most – volt elég saját problémám. Kimentem a közeli Starbucks kávézóba, rendeltem egy tejeskávét és leültem az ablak mellé. Elővettem az iPodomat a táskámból és bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Véletlenszerűen választottam egy számot és megnyomtam az ismétlő gombot. Zenére volt szükségem a gondolkodáshoz.

Van időnk arra, hogy élünk?

Van időnk arra, hogy éljünk?

Tisztán haladunk át rajta?

Rendben tesszük a dolgunkat?

Részei vagyunk az itteni tervnek?

Van időnk arra, hogy éljünk?

Gondolataim keveregtek. Edward a szadista... Edward a szolgáló... Edward érintéssel kapcsolatos félelmei... Edward Ödipuszi komplexusa... Edward, ahogy Laurent fürdeti... felnyögtem és behunytam a szemem. Ez az utolsó kép gyakran visszatért. Hozzámehetek én ehhez az emberhez? Túl sok mindent kell felvállalni vele. Komplikált, nehéz ember, de mélyen legbelül tudtam, hogy nem akarom elhagyni őt, minden problémája ellenére... soha nem tudnám elhagyni. Szeretem őt. Olyan lenne ha elhagynám, mintha levágnák  a jobb karomat. Soha nem éreztem még magamat ennyire élőnek, ennyire életerősnek. Találkoztam mindenféle fajta kicsapongó, őrjöngő érzéssel és új élménnyel, mióta vele találkoztam... nem volt egy unalmas pillanatom Fifty-vel. Ha visszatekintek a két hónappal ezelőtti, Edward előtti életemre, mintha minden fekete és fehér lett volna... mint Jake képei... és most, az egész világ gazdag, fényes, színekkel átszőtt. Mintha egy kápráztató fénysugárban lennék... Edward vakító fényében...

A napok átalakultak,

Jegesek és fényesek lettek,

Tökéletes időnk volt a repülésre.

Szeretettel elmosolyodtam, és gondolataim átsiklottak Ikaruszra – még mindig túl közel repülök a naphoz... tökéletesnek tűnik az idő a repülésre. Tovább mosolyogtam. Repülni Edwarddal... ki tud ellenállni egy olyan férfinek, aki tud repülni?

Szóval, hogy tudnám mindezt feladni? Mintha felbillentett volna egy kapcsolót és világosságot teremtett volna körülöttem. Egy tanfolyamon vettem részt, Mr Cullen vezetésével. Sok dolgot megtudtam magamról...és a testemről... a határaimról, tűrőképességemről, türelmemről... hogy mennyire tudok szeretni.

Villámként vágott belém a felismerés, hogy amire szüksége van, amihez joga van... és amit soha nem kapott meg a kokainos kurvától, az a feltétel nélküli szeretet. Tudom szeretni feltétel nélkül?

Tudom, hogy érzelmileg sérült, de nem hiszem, hogy ez orvosolhatatlan. Sóhajtottam és felidéztem Taylor szavait. ’Ő jó ember, Miss Swan. ’ Sok jelét láttam jóságának; jótékonykodását, üzleti életbeni etikáját, nagylelkűségét, és ennek ellenére ő nem látja önmagát. Nem érzi, hogy megérdemel bármilyen szeretetet. Élettörténetét tekintve már értem önutálatát, hogy miért nem engedett magához közel senkit. Könnyek bizseregtek és gyűltek a szememben, ahogy felidéztem, amikor védőfalának utolsó darabjai is leomlottak, amikor megengedte, hogy megérintsem... Jesszus, Lauren és a hozzá fűződő őrület vezetett bennünket idáig. Lehet, hálásnak kellene lennem... A tény, hogy Edward megfürdette őt, már nem hagyott keserű érzést maga után. Kíváncsi lettem, milyen ruhákat adott neki. Remélem, nem a szilvakék ruha volt az. Azt kedvelem.

Tehát, tudom szeretni ezt a férfit, minden problémájával, feltétel nélkül? Mert ez a minimum, amit megérdemel. Még így is meg kell ismernie bizonyos határokat, olyan apró dolgokat, mint az empátia, és hogy kevésbé akarja szabályozni az életemet. Azt mondta, nem érzi már kényszerét annak,  hogy bántson... talán Dr Banner képes lesz némiképpen megvilágosítani ezt számomra.

Alapvetően ez volt az, ami a leginkább aggasztott – hogy szüksége volt arra hogy bántson valakit, és mindig talált olyan hasonló gondolkodású nőt, akinek erre szintén szüksége volt. Elkomorodtam. Igen, erre a megnyugtatásra szükségem volt. Én akarok ennek az embernek a mindene leni, az ő Alfája és Omegája, és minden, ami ezek között van. Az biztos, hogy képes beszélni a dolgokról, de képes-e megtenni is azokat?

Így keresem a szökés lehetőségét,

Amit ahelyett határoztunk el,

El kell hagynunk a tömeg sodrását, ami

Összefűzött bennünket ebben a hitvány közösségben,

És te miért ne próbálnád meg?

Tökéletes az idő a repülésre.

Remélhetőleg Banner tudja a válaszokat és talán... lehet, hogy igent tudok mondani. Edward és én meg tudjuk találni a tökéletes időt a repülésre...

Kibámultam a nyüzsgő, jövő-menő ebédidejét töltő Seattle-re.Mrs Edward Cullen – ki gondolta volna?

Ránéztem az órámra.

A szarba!

Felugrottam a székről, kilibbentem az ajtón – egy egész órát töltöttem el egy helyben ülve. Hova repült az idő? James eget verően ideges lesz!

Visszalopakodtam az asztalomhoz. Szerencsére nem volt az irodában. Úgy tűnt, megúszom. Buzgón bámultam a képernyőmet, bár vakon. Megpróbáltam gondolataimat visszaterelni a munkához.

„Hol voltál?”

Felugrottam. James karba font kézzel állt mögöttem.

„A pincében. Másoltam” – hazudtam.

James vékony, hajthatatlan vonallá préselte össze száját.

„6:30-kor indulok a repülőtérre. Azt akarom, hogy addig maradj itt.”

„Oké” – mosolyogtam olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudtam.

„Szeretném, ha a New York-i programomat kinyomtatnád és lemásolnád 10 példányban. És csomagold be a brosúrákat. És hozz kávét” – förmedt rám és besétált a irodájába.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, kiöltöttem a nyelvemet rá, ahogy becsukta az ajtaját.

Gazember!

Négy órakor Claire csengetett fel a recepcióról.

„Alice Cullen keres téged.”

Alice...? Reméltem, nem akar most flangálni a sétálóutcában?

„Szia Alice!”

„Bella, szia, hogy vagy?” – valami miatt túl izgatottnak tűnt a hangja.

„Jól... sok a dolgom ma. És te?”

„Unatkozom! Találnom kellett valamit, amit csinálhatok, így születésnapi partit szervezek Edwardnak.”

Edward születésnapja...? Puff... fogalmam sem volt erről.

„Mikor lesz?”

„Tudtam, tudtam, hogy nem mondja el neked! Szombaton. Anya és Apa szeretné, ha mindenki átjönne egy ebédre, vagy vacsorára, hogy megünnepeljük. Hivatalosan is meghívlak.”

„Oh, nos, ez igazán kedves. Köszönöm, Alice.”

„Már felhívtam Edwardot és megmondtam neki, ő adta meg ezt a számodat.”

„Szuper...” – gondolataim elkalandoztak – mi a bánatot vegyek Edwardnak születésnapjára? Szent varjú, mit vehetsz egy embernek, akinek mindene megvan?

„És talán a jövő héten elmehetnénk ebédelni?”

„Persze… mi a véleményed a holnapi napról? A főnököm New Yorkban lesz.”

„Oh, az még szuperebb, Bella. Hány órakor?”

„Mondjuk 12:45-kor?”

„Ott leszek. Szia Bella.”

„Szia” – és letettem én is.

Edward. Születésnap. Mi a jó bánatot vegyek neki?

Feladó: Isabella Swan

Tárgy:  Aggastyán

Dátum : 2009. június 17 16:11

Címzett : Edward Cullen

Kedves Mr Cullen

Mikor, pontosabban, hol akartad megmondani?

Mit vegyek az én öreg barátomnak a születésnapjára?

Talán néhány új elemet a hallókészülékébe?

B x

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: 

Dátum : 2009. június 17 16:20

Címzett : Isabella Swan

Ne gúnyolódj az öregekkel.

Örülök, hogy élénk vagy és csipkelődsz.

Alice az, aki megmondhatja.

Az elem mindig jól jön.

Nem szeretem a születésemet ünnepelni.

X

Edward Cullen

Süket, mint a nagyágyú CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan

Tárgy:  Hmmmm

 Dátum : 2009. június 17 16:24

Címzett : Edward Cullen

Kedves Mr Cullen

Elképzeltem, ahogy a száját biggyesztette, ahogy az utolsó mondatot írta.

Ez érdekes hatással volt rám.

B xoxox

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Szemforgatás

Dátum : 2009. június 16:29

Címzett : Isabella Swan

Miss Swan

HASZNÁLJA A TELEFONJÁT!!!!

x

Edward Cullen

Viszkető tenyerű CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Megforgattam a szemeimet… mi a baja az e-mailekkel?

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Ösztönzés

 Dátum : 2009. június 17 16:33

Címzett : Edward Cullen

Kedves Mr Cullen

Ah… nem sokáig tud nyugton maradni a viszkető tenyere, ugye?

Kíváncsi vagyok, Dr Banner mit mondana erről.

De már tudom, hogy mit adok születésnapodra.

;)

Bx

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Angina

Dátum : 2009. június 17 16:38

Címzett : Isabella Swan

Miss Swan

Nem gondolom, hogy a szívem ki fog bírni még egy ilyen e-mailt… vagy a nadrágom, példának okáért.

Viselkedj.

x

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Próbálkozom

Dátum : 2009. június 17 16:42

Címzett : Edward Cullen

Edward

Próbálok dolgozni a követelőző főnököm számára.

Kérlek, ne zavarj a továbbiakban, próbáld magad visszafogni.

Az utolsó e-mailed majdnem felgyújtott.

x

Ui: tudnál jönni értem 6:30-kor?

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Ott leszek

Dátum : 2009. június 17 16:48

Címzett : Isabella Swan

Semmi nem okozna annál nagyobb örömöt.

Igazából, elég sok dologra tudok gondolni, ami nagyobb örömet okozna, és mindegyikben benne vagy te is.

x

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Elpirultam, ahogy olvastam a válaszát… és megráztam a fejem. Levelezésben jók vagyunk, de tényleg beszélnünk kellene… lehet, miután találkozom Bannerrel. Letettem a telefonom az asztalra, és befejeztem jelentéktelen pénztár egyeztetési feladatomat.

18:15-re az iroda kiürült. Mindet elkészítettem James részére, a taxiját is megrendeltem, ami majd a repülőtérre viszi. Már csak a dokumentumait kell a kezébe adnom. Idegesen néztem be az üvegfalon, de még mindig mélyen belemerült a telefonálásba, és én nem akartam félbeszakítani – nem a mai pocsék hangulatában.

Ahogy ott ültem és várakoztam rá, ráébredtem, hogy ma még nem ettem. Oh a szarba… ez Fiftynek nem fog tetszeni. Gyorsan lementem a konyhába, megnézni, hogy maradt-e egy kevés keksz.

Éppen a dobozt nyitottam, amikor James váratlanul felbukkant a konyhaajtóban. Megijedtem.

Oh… mit keres itt?

Bámult rám.

„Nos, Bella… azt hiszem ez jó időpont arra, hogy beszéljünk a hibáidról.”

Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A szám kiszáradt, fejemben a riasztócsengő hangosan, áthatóan kolompolt. Oh, bassza meg.

James szája grimaszos mosolyba rándult, szemei mély, sötét, kobalt színbe váltottak.

„Végül sikerült, hogy egyedül találjalak” – mondta, és lassan megnyalta alsó szája szélét.

Mi?

„És most… ugye jó kislány leszel?”

Hetvenhetedik fejezet

Csak bámultam erre a mélyen sérült emberre, akit szeretek. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta. Házasság? Megkérte a kezemet? Viccel? Nem tudtam megállni – halvány, ideges, hitetlen kuncogás tört föl belőlem valahonnan mélyről. Beleharaptam a szám szélébe, hogy megállítsam magam, mielőtt hisztérikus vihogásba törnék ki, de szánalmasan elbuktam, Hanyatt feküdtem a padlón, és megadtam magam a röhögésnek. Úgy nevettem, mint még soha, határtalan, katartikus vonyítva nevetéssel. És egy pillanatra magamhoz tértem, és megvizsgáltam ezt az abszurd helyzetet; egy vihogó, rettenetes lány… emellett a gyönyörű, sérült fiú mellett. Karommal befedtem a szemeimet, amikor nevetésem keserves sírásba fordult át. Nem, nem… ez nekem túl sok. Ahogy a hisztim alábbhagyott, Edward gyengéden felemelte karomat az arcomról. Felé fordultam és felbámultam rá.

Ő fölém hajolt, szája fanyar vigyorba torzult, de szemei zölden égtek, úgy lehet, sértődötten… oh, ne.

„Szórakoztatónak találod a lánykérésemet, Miss Swan?” – törölt le gyengéden egy kóbor könnycseppet a kezefejével. Felnyúltam, finoman megsimogattam arcát, élveztem borostáját az ujjaim alatt. Egek, mennyire szeretem ezt az embert.

„Oh, Mr Cullen… Edward. Tagadhatatlanul van érzéked az időzítéshez…” – néztem rá, és szavaim elhaltak. Vigyorgott ugyan rám, de a szemei körül feltűnő kis ráncok azt mutatták, hogy megbántódott. Ez kijózanított.

„Beletapostál a lelkivilágomba, Bella. Hozzám jössz?”

Felültem és felé hajoltam, kezeimet a térdére tettem. Belebámultam abba a szépséges arcába.

„Edward, ma találkoztam az őrült exeddel, aki fegyvert fogott rám, kirúgtál a lakásomból, majd termonukleáris Fifty voltál egy időre…”

Szólásra nyitotta a szálát, de felemeltem a kezem, csendet kérve. Engedelmesen befogta a száját.

„Éppen csak közöltél magadról egy-két megrázó információt velem – és most feleségül kérsz.”

Egyik oldalról a másikra ingatta fejét, mintha mérlegelte volna a történteket. Úgy tűnt, jól szórakozik… hála az égnek.

„Igen – úgy gondolom, hogy ez elfogadható és pontos összefoglalása a helyzetnek” – mondta szárazan.

Megráztam a fejem.

„És mi lesz a késleltetett elégtétellel?”

„Túl vagyok rajta, és most határozottan javasolok egy azonnali jutalmat. Carpe diem, Bella,” - suttogta.

„Nézd Edward… három perce tudtam meg rólad új dolgokat, és még nagyon sok mindent tudnom kellene rólad. És most inni akarok, sokat, éhes vagyok, fáradt vagyok és le akarok feküdni. Meg kell fontolnom a lánykérésedet… mint ahogy megfontoltam a szerződést is, amit adtál nekem. És…” – szorítottam össze az ajkaimat, hogy kifejezzem elégedetlenségemet – „… Nem ez volt legromantikusabb lánykérés.”

Oldalra biccentette fejét, ajka mosolyra húzódott.

„Talált, süllyedt, mint mindig, Miss Swan” – lehelte, és hangjából kihallatszott a megkönnyebbülés.

„Szóval ez nem egy NEM?”

Sóhajtottam.

„Nem, Mr Cullen, ez nem egy NEM… de egy IGEN sem. Csak azért tetted, mert meg vagy rémülve és mert nem bízol bennem” – suttogtam.

„Nem. Azért tettem, mert végre találkoztam valakivel, akivel életem hátra levő részét tölteni akarom.”

Oh… kaptam levegő után. A szívem kihagyott egy ütést, és belül elolvadtam. Hogy van ez, hogy néha a legromantikusabb dolgokat mondja? A meglepetéstől tátva maradt a szám.

„Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet velem” – folytatta, arcán sugárzott a tömény őszinteség.

„Gondolkodhatok rajta… kérlek? És minden másról is, ami ma történt? Türelmet és bizalmat kértél… nos én is ezt kérek tőled, Cullen. Erre van most szükségem.”

Szemeit kutatóan fúrta az enyémbe, majd egy pillanat múlva előre hajolt és a fülem mögé igazította egy hajtincsemet.

„Ezzel kibírom.” Gyors csókot nyomott az ajkamra.

„Nem valami romantikus, mi?” – húzta fel a szemöldökét haragosan.

Figyelmeztetően ingattam a fejem.

„Virágot és szívecskét kérsz?” – kérdezte kedvesen.

Bólintottam, ő vigyorgott.

„Éhes vagy?”

„Igen.”

„Nem ettél” – tekintete jeges lett, álla megfeszült.

„Nem, nem ettem” – ültem vissza sarkamra, és visszautasítóan néztem vissza rá.

„Mivel kidobtál a lakásomból, miután végignézhettem, hogy a barátom intim közelségbe került a volt szolgálójával… mindez meglehetősen elvette az étvágyamat” – meredtem rá, és ökölbe szorított kezem a csípőmre tettem.

Edward megrázta a fejét és kecsesen lábra állt… oh, végre elhagyhattuk a padlót.

Kinyújtotta a kezét értem.

„Hadd készítsek neked valami ennivalót” – mondta.

„Nem fekhetnénk egyszerűen le?” – motyogtam fáradtan, ahogy a kezemet a kezébe raktam. Felállított. Testem zsibbadt volt. Lenézett rám, tekintete puha volt.

„Nem, enned kell. Gyere.”

Főnök Edward visszatért… oh, micsoda megkönnyebbülés. Elvezetett a konyháig, leültetett a bárszékre és célba vette a hűtőt. Az órámra pillantottam.

Jesszusom… közel huszonhárom óra harminc perc volt, és nekem reggel korán kell kelnem.

„Edward, tényleg nem vagyok éhes.”

Hangsúlyozottan nem vett rólam tudomást, tovább keresgélt a hatalmas hűtőben.

„Sajtot?” – kérdezte

„Nem ebben az órában.”

„Sósperecet?”

„Hűtőből? Nem” - mordultam rá.

Felém fordult és vigyorgott.

„Nem szereted a sósperecet?”

„Fél tizenkettőkor nem. Edward, én megyek és lefekszem. Az éjszaka hátralevő részében nyugodtan kotorászhatsz a hűtőszekrényedben, ha neked úgy tetszik. Én fáradt vagyok, túlságosan érdekfeszítő napom volt… egy olyan napom, amit szeretnék elfelejteni.”

Lecsúsztam a székről, ő szemrehányóan nézett rám – de ez ebben a pillanatban nem érdekelt. Ágyba akartam menni – kimerült voltam.

„Sajtos makarónit?” – emelt fel egy fehér tálat, amit fólia fedett… reménykedően és kedveskedően nézett rám.

„Te szereted a sajtos makarónit?” – kérdeztem.

Lelkesen bólogatott… és szívem elolvadt. Váratlanul annyira fiatalnak látszott – ki gondolta volna, hogy Edward Cullen szereti a gyerekételeket?

„Kérsz egy kicsit?” – kérdezte, és úgy tűnt, mintha valami mást kérdezett volna – mintha az sokkal jobb lenne, mint a sajtos makaróni. Nem tudtam neki ellenállni… és igazából éhes is voltam.

Elvigyorogtam magam, válaszmosolya lélegzetelállító volt. Levette a fóliát a tálról és bedugta a tálat a mikrohullámú sütőbe. Visszatelepedtem a székre és néztem az Edward Cullen nevű gyönyörűséget – a férfit, aki feleségül akar venni -, ahogy kecsesen és könnyedén forgolódott a konyhájában.

„Akkor hát tudod kezelni a mikrót?” – ugrattam gyengéden.

„Ha az ennivaló csomagban van, akkor általában tudok vele valamit kezdeni. A nyersanyagok okoznak problémát.”

Nehezen tudtam lehinni, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki csak fél órája a térdepelt előttem. Már megint az a változékony valaki volt, aki szokott lenni. Tányérokat, evőeszközt és asztalterítőt varázsolt az asztalra.

„Nagyon késő van” – mormoltam.

„Ne menj holnap dolgozni.”

„Mennem kell. A főnököm New York-ba indul.”

Edward elkomorodott.

„Szeretnél ezen a hétvégén odamenni?”

Megráztam a fejem.

„Utánanéztem az időjárásnak. Esni fog.”

„Oh… akkor mit szeretnél csinálni?”

A mikrohullámú csengetése bejelentette, hogy megmelegedett az ételünk.

„Csak túl akarok lenni a mai napomon ebben a pillanatban. Ez az egész izgalom… elfárasztott.” – húztam fel a szemöldökömet, amit bölcsen figyelmen kívül hagyott.

Edward kettőnk terítéke közé tette a fehér tálat és mellém ült. Úgy tűnt mélyen a gondolataiba merült… valami elvonta a figyelmét.

Kitálaltam a makarónit. Isteni illata volt, a számban összefutott a nyál… Farkaséhes voltam.

„Sajnálom, ami Laurennel volt” – mormolta.

„Miért sajnálod?” – hmmm… a makaróni olyan finom volt, mint amit az illata ígért. A gyomrom hálásan morgott.

„Borzasztóan ijesztő lehetett ott találni a lakásodban. Taylor személyesen ellenőrizte azt megelőzően. Most nagyon bosszús.”

„Oh.”

„És keresett is téged.”

„Tényleg? Miért?”

„Nem tudtam, merre vagy. Ott hagytad a táskád, telefonod. Így még ez alapján sem tudtalak követni… hova mentél?” – kérdezte halkan, de hangjában ott bujkált az a baljóslatú árnyalat.

„Jasper és én a szemközti oldalon levő bárba mentünk. Onnan láthattam, hogy mi történik.”

„Értem…”

A hangulat kissé megváltozott közöttünk… már nem volt könnyed.

Rendben, nos… ketten vagyunk ebben a játszmában. Visszadobom a labdát, Fifty.

Megpróbáltam nemtörődömnek tűnni, szerettem volna csillapítani az égető kíváncsiságomat, és rettegtem a választól. Halkan megkérdeztem:

„És mit csináltál Laurennel a lakásomban?” – néztem fel rá hirtelen. Éppen egy villányi makarónit próbált bekapni.

Megdermedt. Oh, ne… ez nem lesz jó.

„Tényleg tudni akarod?”

A gyomrom csomóba szorult, étvágyam tovatűnt.

„Igen” – suttogtam. Akarod? Tényleg akarod…?- dobta le üres gines üvegét a földre és egyenesedett ki a székében kisördögöm és elborzadva nézett rám.

Edward összeszorította a száját. Úgy tűnt habozik.

„Beszélgettünk, majd megfürdettem” – mondta rekedten, majd gyorsan folytatta, amikor nem reagáltam.

„És a te ruháid közül adtam rá tisztát. Remélem, nem bánod. De olyan piszkos volt.”

Szent baszás.

Megfürdette…, Milyen lehetetlen cselekedet. Megszédültem… belebámultam az otthagyott makaróniba. Hányinger kerülgetett a látványától.

Próbáld meg ésszerűen vizsgálni a dolgot… oktatott kisördögöm. Ha intellektuálisan és hidegvérűen szemléltem a történteket, tudtam, csak azért tette ezt, mert Lauren tényleg borzasztóan koszos volt… de nehéz volt ésszerűnek lennem. Betegesen féltékeny részem nem bírta elviselni a tudatot. Hirtelen elfogott a sírhatnék – nem megadó nőies könnyek folydogáltak volna le csendesen arcomon, hanem a hold felé vonyító farkas sírása fogott el. Nagy levegőt vetem, hogy elnyomjam a késztetést, de torkom száraz volt, és rosszul éreztem magam a visszafojtott könnyektől és a zokogástól.

„Ez volt minden, amit tenni tudtam, Bella” – mondta Edward lágyan.

„Még mindig érzel iránta valamit?”

„Nem!” – mondta döbbenten. Becsukta a szemét, arcán szenvedés tükröződött.

Nem tudtam elviselni a látványát.

„Így látni Laurent – annyira másnak, annyira összetörtnek. Törődöm vele, persze, úgy mint egyik ember a másikkal” – vont vállat, mintha kellemetlen emléket rázott volna le magáról…

Jézusom, az együttérzésemre számít?

„Bella, nézz rám.”

Nem tudtam. Azt tudtam, ha megteszem, elkezdek sírni. Túl sok mindent kellett feldolgoznom. Úgy éreztem magam, mint egy túltöltött benzintank – befogadóképességén túl töltve. Nem volt több hely… Egyszerűen képtelen voltam a további marhasággal megbirkózni. Meggyulladok és felrobbanok, és az undorító lesz. Jézusom…! Edward az ex-szolgálójával, ahogy dédelgeti, és milyen intim helyzetben! Fürdeti... hogy bassza meg… meztelenül… durva, fájdalmas borzongás rázta meg testemet.

„Bella.”

„Mi van?”

„Ne csináld. Nem jelentett számomra semmit. Olyan volt, mint amikor egy gyereket dédelgetsz, egy megtört gyermeket…” – mormolta.

Mi a fenét tud ő arról, hogy miként kell egy gyerekkel törődni? Ez egy nő volt, akivel egy teljes, deviáns szexuális kapcsolatot tartott fenn… Oh, ez fájt. Megint nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Vagy talán önmagáról beszélt… ő az összetört gyermek. Oh, ez az egész egy nagy rakás szar. Aludnom kell.

„Bella?”

Felálltam, tányéromat a mosogatóba tettem, miután tartalmát a szemetesbe kotortam.

„Bella, kérlek...”

Megpördültem és szembenéztem vele.

„Csak hagyd abba, Edward! Csak fejezd be ezt a Bella kérlek-ezést!” – kiabáltam vele… és éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomon.

„Elegem van a mai nap összes szarából. Lefekszem. Érzelmileg fáradt vagyok. És most hagyj békén.”

Ezzel sarkon fordultam és berohantam a hálószobába, magammal víve tágra nyílt szemű sokkolt arckifejezését. Jó tudni, hogy én is tudom sokkolni őt.

Hihetetlen gyorsasággal levetkőztem, áttúrtam a komódját, kicibáltam egy pólóját és bevonultam a fürdőszobába. Megbámultam magam a tükörben, alig felismerve a keszeg, vörös szemű, foltos arcú boszorkányt, aki visszabámult rám… eh, túl sok ez nekem! Lecsúsztam a padlóra és megadtam magam a túláradó érzelemhullámnak, amit képtelen voltam tovább visszatartani, zokogtam, hangos, melltépő zokogással, útjára engedve féktelen sírásomat.

„Hé…” – szólt Edward lágyan és a karjába vont.

„Kérlek, ne sírj, Bella… kérlek” – könyörgött. A fürdőszoba padlóján ült, én az ölében voltam. Köré fontam a karomat és a nyakába pityeregtem. Gyengéden simogatta a hátamat, a fejemet, halkan a hajamba motyogott.

„Sajnálom, baby” – lehelte. Ez még jobban megríkatott, és még szorosabban öleltem magamhoz.

És így ültünk, időtlen időkig. Végül Edward lábra küzdötte magát, magához szorított és a szobájába vitt, lefektetett az ágyra. Néhány pillanat múlva mellettem volt. Megint körém fonta a karját, és én szó szerint alvásba ájultam, egy sötét, zaklatott álomba.

Arra ébredtem, hogy megrázkódom. A fejem szédült, és túl melegem volt… Edward körém fonta magát. Mormogott álmában, ahogy kisiklottam a karjai közül, de nem ébredt fel. Felültem, az órára néztem. Hajnali három. Szomjas voltam, és szükségem volt egy fájdalomcsillapítóra. Lábra álltam és a nappaliba mentem. A hűtőben találtam egy karton narancs dzsúszt és egy hatalmas pohárral töltöttem magamnak. Hmmm… nagyon finom volt, kába fejem egyből megkönnyebbült.

Végigkutattam a szekrényeket a fájdalomcsillapítóért, és véletlenül egy egész műanyag doboznyi gyógyszert fedeztem fel. Két fájdalomcsillapítót vettem elő és egy újabb pohár narancs dzsúszt töltöttem magamnak. Odaballagtam az üvegfalhoz és kibámultam az alvó Seattle-re. A fények villóztak és kacsingattak Edward magasban levő kastélyára…. Vagy inkább erődöt mondjak? Homlokomat a hűvös üvegre nyomtam, enyhítette a fejfájásom. Nagyon sok gondolkodni valóm volt a tegnapi nap meglepetései után. Megfordultam, hátamat az üvegnek támasztva lecsúsztam a padlóra. A szoba nagyon barlanghatású volt a sötétben… az összes fény a konyha három apró lámpájából származott. Tudnék itt élni? Edward feleségeként? Mindazok után, amit ebben a lakásban tett? A hely minden történelmével együtt, ami Edwarddal történt itt? Házasság… majdnem hihetetlenül hangzott, és nagyon váratlanul. Fintorra húztam a szám… Edward Cullen, a számíts a kiszámíthatatlanra – ötvenszeresen elbaszott életével együtt. Mosolyom elhalt. Úgy nézek ki, mint az anyja. Ez fájt, nagyon mélyen sértett, és lélegzetem hirtelen elállt. Mindannyian úgy nézünk ki, mint az anyja… hogy a fenébe tudok ezzel az 'apró' titokkal együtt élni? Nem csoda, hogy nem akarta elmondani. Bár, igaziból biztos nem emlékszik nagyon az anyjára… És most először elgondolkodtam azon, hogy beszélni szeretnék Dr Bannerrel. Vajon Edward beleegyezik? Talán a doktor ki tudja egészíteni a hiányzó részeket.

Megráztam a fejem… Nagyon fáradt voltam, de élveztem a nappali nyugodt békességét, gyönyörű művészi alkotásait – amik a maguk módján hidegek voltak, de még a sötétben is szépek, és biztos, hogy egy vagyont értek. Tudnék itt élni?

Jóban, rosszban? Betegségben, egészségben…? Behunytam a szemem, fejem az üvegnek döntöttem, és nagy, tisztító lélegzetet vettem.

A békés nyugalmat vadállati, zsigerekig ható, ősi üvöltés tépte szét, minden hajszálam az égnek állt és minden szőrszálam felmeredt az ijedtségtől.

Edward! Szent baszás – mi történt?

Talpra szökkentem és futottam, futottam vissza a hálószobába, mielőtt a szörnyű hang visszhangja elhalt volna, szívem vadul dobolt a félelemtől.

Az egyik villanykapcsolót megbillentettem, Edward ágya mellett felkapcsolódott a lámpa. Hánykolódott, forgolódott, vonaglott, mintha nagy fájdalma lett volna.

„Ne!” – kiáltott fel újból, és a kísérteties, gyilkos hang újból belém hatolt.

A szarba! Rémálma van!

„Edward” – hajoltam fölé, vállánál fogva megráztam, hogy felébredjen. Kinyitotta a szemeit. Vad őrület ült bennük. Gyorsan körbenézett a szobában, mielőtt pillantása visszatért volna rám.

„Elmentél, elmentél, el kellett, hogy menjél…” – hadarta. Tágra nyitott szeme vádlón nézett rám, és nagyon leveszettnek tűnt. A szívem belesajdult a látványba. Szegény Fifty…

„Itt vagyok” – ültem le mellé az ágy szélére .

„Itt vagyok” – mormoltam halkan, azzal a szándékkal, hogy megnyugtassam. Tenyeremet arcára simítottam, hogy ezzel is csitítsam.

„El kellett volna menned…” – suttogta még mindig sebesen. Tekintete még mindig vad volt és tele félelemmel, de úgy tűnt, lassan megnyugszik.

„Kimentem a konyhába. Szomjas voltam.”

Becsukta a szemét, hajába túrt. Amikor kinyitotta a szemét, nagyon elhagyatottnak tűnt.

„Itt vagy. Oh, hála Istennek” – nyúlt felém, szorosan megfogott és lehúzott maga mellé.

„Csak inni mentem ki” – mormoltam. A félelme olyan erős volt… szinte éreztem én is. Ahogy közel húzott magához, éreztem, hogy pólója átázott az izzadságtól, szíve vadul vert.

Rám nézett, mintha biztos akart volna lenni benne, hogy tényleg mellette vagyok. Finoman megsimogattam a haját, majd a mellkasát.

„Edward… kérlek. Itt vagyok. Nem megyek sehova” – mondtam neki megnyugtatóan.

„Oh, Bella” – lehelte. Megfogta az államat, mozdulatlanul tartotta, és szája a számon volt… éreztem, ahogy a vágy elönti testét. Testem öntudatlanul és akaratlanul reagált – mintha szorosan hozzá lennék kötve és az ő testére lennék hangolva. Ajkai a fülemnél, a torkomnál jártak, majd visszatértek az ajkamhoz, fogaival gyengéden megharapta és meghúzta az alsó ajkamat, keze a testemet fedezte fel a csípőmtől a mellemig, a pólómat elhúzva az útból. Simogatott… éreztem keze útját a bőröm felszínén… amint tapintása előidézte az testemen átszáguldó ismerős borzongást. Felnyögtem, ahogy megmarkolta a mellemet és ujjai megszorították mellbimbómat.

„Kívánlak” – suttogta.

„Itt vagyok, érted. Csak érted, Edward.”

Felmordult és megcsókolt még egyszer, szenvedélyesen, olyan erővel és kétségbeeséssel, amilyet még nem tapasztaltam tőle. Megragadtam a pólója alját és elkezdtem felhúzni, segített, amikor a fejéhez értem vele. A lábaim közé térdelt, gyorsan egyenesbe állított és segített ő is levenni a felsőmet. A szemei komolyan és vággyal telve néztek rám, tele sötét titkokkal ... oh, ne... A kezeivel megfogta az arcomat és megcsókolt, és leereszkedtünk még egyszer az ágyba, csípője a lábaim között hevert, félig rajtam feküdt. Éreztem a boxeralsóján keresztül, éreztem merev vágyát a testemnek feszülni. Akar engem... de a korábbi szavai ezt a pillanatot választották, hogy visszatérjenek hozzám és kísértsenek... amit az anyjáról mondott korábban. És ez a libidómra úgy hatott, mint egy vödör jeges víz. Basszus. Ezt most nem tudtam csinálni. Nem most.

„Edward... Álljunk meg. Nem vagyok rá képes.” suttogtam a szájába sürgetően, a kezeimmel a felkarját fogva.

„Mi...? Mi a baj?” mormogta és elkezdte a nyakamat csókolgatni... a nyelve hegyével a nyaki artériám mentén haladt... oh...

„Ne, kérlek. Nem vagyok rá képes – nem most... kell egy kis idő, kérlek.”

„Oh Bella – ne most gondold ezt át,” lehelte, ahogy a fülcimpámat ízlelgette.

Ah! Levegőért kaptam, éreztem legbelül, hogy a testem kezdett elárulni. Ez annyira összezavart...

„Én ugyanolyan vagyok, Bella. Szeretlek és szükségem van rád. Érints meg. Kérlek” - az orrát az enyémnek dörgölte, ahogy hallgattam csendes kérését... és elolvadtam. Érintsem meg... érintsem meg, szeretkezés közben... ó, Istenem.

Felém emelkedett és lebámult rám, és a halvány világítás fényében láttam, mit akart tőlem... a döntésemre várt... a nézése egy olyan férfié volt, akit teljesen elbűvölt a varázslatom.

Felnyúltam és megnyugtatóan a szegycsontja feletti szőrfoltra helyeztem a tenyeremet. Gyors levegőt vett és összeszorította a szemét, mintha fájdalom gyötörte volna, de ezúttal nem vettem el a kezemet. Végigsimítottam a vállán... éreztem a gyenge remegést, ami végigfutott rajta... felmordult és én magamhoz vontam, és mindkét kezemmel a hátát simítottam – ahol még azelőtt sosem érintettem meg – majd megálltam a lapockájánál és közel tartottam magamhoz. Fojtott lélegzetvétele úgy sújtott le, mint még soha, semmi... a fejét a nyakam hajlatába temette, csókolt, szívott és harapdált, majd az orrával az ajkamig emelkedett és megcsókolt, nyelvével elfoglalta a szájamat, kezével újra teljesen átölelt. Az ajkai lefelé indultak... le... a melleimig, csodálva engem, ahogy haladtak, kezeim végig a vállán hevertek és a hátán, élveztem kidolgozott izmainak az érintését... teste még mindig izzadt volt a rémálomtól. Az ajkával a mellbimbómat csókolta, húzta és nyomta, hogy megmerevedjenek, üdvözöljék azt a csodálatos szájat.

Felmordultam és az ujjbegyeimmel végigfutottam a hátán. Újra levegőért kapott... egy elfojtott kiáltással...

„Oh, baszd meg Bella!” – lihegte félig kiáltva, félig elfojtottan nyöszörögve, és ez összetörte a szívemet, de ugyanakkor mélyen lent megfeszült minden izmom. Oh, mit tehetnék érte! Benső istennőm reszketett a vágytól. Én is pihegtem, egy ütemben Edward gyötrődő lélegzésével. Keze a lenti régiókba kirándult, a hasamon át a nemi szervemig. Ujjai először rajtam… majd bennem… felnyögtem ahogy körözött bennem velük.

„Oh, Bella…” – suttogta. Hirtelen elengedett, felült, levette az alsónadrágját, áthajolt felettem és egy kondomot vett elő az éjjeliszekrényből. Szeme zölden égett, ahogy átadta nekem a kis fóliacsomagot.

„Akarod ezt? Még mindig mondhatsz nemet – mindig mondhatsz nemet nekem” – mormolta.

„Ne adj lehetőséget arra, hogy gondolkodjak, Edward. Én is kívánlak” – téptem fel a tasakot a fogaimmal, és ahogy a lábaim között térdelt, nagyon lassan felhúztam rá a kondomot.”

„Vigyázz” – lehelte – „férfiatlanná teszel, Bella.”

Eltűnődtem, mi mindent tehetek ezzel a férfival pusztán az érintésemmel. Fölém emelte magát, és ez alkalommal minden kétségemet félretettem és mélyen elzártam elmém rettentő sötétségébe. Megrészegített ez a férfi, az én emberem… az én ötvenszeresen átkozottam. Hirtelen megemelt – teljesen meglepetésemre – és én kerültem felülre. Whoa.

„Te… csináld” – mormolta, szemei világos zölden ragyogtak.

És én teljesítettem kívánságait.

„Bella, érints meg… kérlek.”

Oh… Előre hajoltam, kezeimet a mellkasára támasztottam. És ő felkiáltott, majdnem csak felzokogott, és megmozdult alattam.

Ah… nyöszörögtem, és ujjhegyeimet gyengéden végighúztam mellkasán, végigsimítottam ritkás szőrzetén. Hangosan nyögött, gyorsan megpördült, megint alatta voltam…

„Elég” - lehelte.

„Ne tovább… kérlek” – könyörgött szívből jövően.

Felnyúltam, és ahogy arcát két kezem közé fogtam, éreztem bőre nyirkosságát. Magamhoz húztam és megcsókoltam, karjaimat átkulcsoltam a hátán.

Felmordult, mély hangon a torka mélyéről és mozogni kezdett – de képtelen voltam élvezni… a fejem túlságosan bódult volt… elfoglalták a kérdések – és túlságosan elvesztem benne…

„Engedd el, Bella” – unszolt.

„Nem.”

„De!” – förmedt rám. Kissé megemelkedett és megtekerte a csípőjét…újra és újra…

Jézusom… argh!

„Igen, baby, élvezz a kedvemért – kérlek.”

És felrobbantam, testem az ő testét szolgálta, köré fontam magam, csüngtem rajta, mint egy tapadókagyló, ahogy kiabálta a nevemet és elélvezett, majd rám ereszkedett… teljes súlyával belepréselt a matracba.

Edward karjaiban kucorogtam, feje a mellkasomon, ahogy szeretkezés után feküdtünk. Ujjaimmal belekotortam hajába, és hallgattam, ahogy lélegzete visszatér a normális ritmusba.

„Soha ne hagyj el” – suttogta. Megforgattam a szemeimet… abban a boldog tudatban, hogy nem láthatja.

„Tudom, hogy forgatod…” – mormolta és hallottam hangjából a rejtett élvezetet.

„Túl jól ismersz” – morogtam.

„Még jobban szeretnélek ismerni.”

„Szintúgy én is, Cullen. Miről szólt a rémálmod?”

„Oh… a szokásos.”

„Mesélj.”

Nagyot nyelt, éreztem, hogy teste megfeszül, majd hosszan, elkínzottan sóhajtott.

„Három éves lehettem, és a heroinos kurva stricije pokolian dühös volt, mint mindig... csak szívta egyik cigit a másik után... és nem talált egy nyavalyás hamutálat sem” – Edward szünetet tartott, én megdermedtem, ahogy jeges hideg markolt a szívembe.

„Fájt...” – mondta.

„A fájdalom az, amire emlékszem. Ettől vannak rémálmaim... és attól, hogy a kurva meg sem próbált tenni valamit annak érdekében, hogy megállítsa.”

Oh basszus, Edward annyira szomorúnak tűnt. Szorosabban magamhoz szorítottam, igyekeztem, hogy a saját bánatom ne fojtson meg... hogy tud bárki így bánni egy gyerekkel? Edward felemete a fejét és zöld beható tekintete belém döfött.

„Nem vagy olyan, mint ő... soha ne gondold, hogy olyan vagy. Kérlek.”

Rápislogtam. Megnyugtató volt ezt hallani. Újból a mellkasomra tette a fejét. Megkockáztattam még egy kérdést.

„Ez az oka, hogy nem szereted, ha hozzád érnek?”

Behunyta a szemét, é szorosabban magához ölelt.

„Ez komplikált” – mormolta.

„Már nagylány vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megértem.”

Orrát a két mellem közé nyomta, mélyen beszívta illatomat, próbálta elterelni a figyelmemet.

„Mondd el” – buzdítottam.

Sóhajtott.

„Anyám nem szeretett engem. Én sem szerettem magam. Az egyetlen fajtája az érintésnek, amit ismertem... durva volt. Ebből ered az érintéstől való félelmem. Banner ezt jobban meg tudná magyarázni, mint én.”

„Találkozhatok Bannerrel?”

Felemelte a fejét és rám nézett.

„Az átkozottságom bassza a csőrödet?”

„És még néhány dolog. Jelen pillanatban azt szeretem, ahogy a ötvenszeres engem basz meg” – izegtem- mozogtam provokatívan alatta. Edward elvigyorodott.

„Igen Miss Swan, az nekem is tetszik” – emelkedett fölém és megcsókolt. Egy pillanatra rám bámult.

„Bella, te nagyon fontos vagy számomra. Komolyan gondoltam, hogy elveszlek feleségül. Akkor is megismerhetjük egymást jobban, És én vigyázhatok rád. Te törődhetsz velem. Lehet gyerekünk, ha akarod. A lábaid elé helyezem a világomat, Isabella. Akarlak, testestől, lelkestől, örökre. Kérlek, gondolkodj el ezen.”

„Gondolkodni fogok rajta, Edward. Tényleg” – nyugtattam, rázkódtam meg megint... Gyerekek? Jesszusom.

„Igazán szeretnék beszélni Dr Bannerrel... ha nem bánod.”

„Bármit megteszek neked, baby. Akármit. Mikor akarsz találkozni vele?”

„Nos... inkább előbb, mint később.”

„Rendben. Elrendezem a dolgokat délelőtt” – pillantott az órára.

„Későn van. Aludnunk kellene.” – emelkedett fel és lekapcsolta az ágy melletti lámpát, és megint magához húzott. Ránéztem én is az óra kijelzőjére. Jézusom, 3:45. Körém fonta karját, hátamhoz simult, és a nyakamba szagolt.

„Szeretlek Bella Swan, és az akarom, hogy mindig mellettem légy” – mormolta, ahogy megcsókolta a nyakamat.

„És most aludj.”

Behunytam a szemem...

Hetvenhatodik fejezet

Edward előttem a térdén, állhatatos zöld tekintetét rám függesztve, a legdermesztőbb és legkijózanítóbb látvány volt azok közül, amit valaha is láttam – sokkal megrázóbb, mint Lauren a pisztolyával. A halvány, alkohol miatti zavarodottságom egy pillanat alatt semmivé vált. Ehelyett bizseregni kezdett a fejbőröm, a megsemmisülés borzongató érzésétől, és a vér kifutott az arcomból. Zihálva levegőért kaptam.

Ne… nem, ez rossz – nagyon rossz, és nagyon nyugtalanító.

„Edward, kérlek, ne tedd ezt. Én nem ezt akarom.”

Továbbra is tétlenül nézett rám… nem mozdult, nem beszélt. Oh, bassza meg… szegény Fifty-m. Szívem összeszorult. Mi a fenét tettem vele? Könny bizsergett a szememben… oh, ne…

„Miért teszed ezt? Szólj hozzám” –suttogtam.

Egyet pislantott.

„Mit szeretnél, mit mondjak?” – kérdezte halkan, szelíden.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy megszólalt… de ne így, ne, ne. A könny lecsurgott arcomon, és hirtelen besokalltam – látni olyan helyzetben Edwardot, mint amilyenben az a szánalmas teremtmény, Lauren volt. A látványa annak az erőteljes embernek, aki legbelül még mindig kisfiú, akivel borzalmasan rosszul bántak, aki éhezett és elhanyagolt volt – aki úgy érzi, hogy nem érdemli meg a szeretetet tökéletes családjától és sokkal kevésbé tökéletes barátnőjétől… nyomasztóan szomorú volt. Könyörület, csüggedés, lemondás, mindez szorította a szívemet, majd megfojtott a kétségbeesés. Harcolni fogok, hogy visszahozzam őt. Hogy visszakapjam az én Fifty-met…

A gondolat, hogy bárki felett is uralkodjak, elborzasztott -  a gondolat, hogy Edward fölött uralkodjak, egyenesen émelyítő volt. Ez olyanná tesz engem, mint amilyen ő – mint az a nő, aki ezt tette Edwarddal. Kivert a hideg a gondolattól, küzdöttem a hányinger ellen. Nem létezik, hogy én azt meg tudnám tenni. Nem létezik, hogy meg akarnám tenni.

Ahogy a gondolataim kitisztultak, csak egy módját láttam a megoldásnak… térdre ereszkedtem előtte a térdemet törő kemény parkettre és nem vettem le róla a szemem. A kezem fejével nagyjából letöröltem a könnyeket az arcomról.

Ezen a módon egyenlők voltunk. Egy szinten voltunk. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy visszahozzam őt.

Szemei egyre tágabbra nyíltak ahogy szembe néztem vele, de ezen túl sem az arckifejezése sem a tartása nem változott.

„Edward, nem kell ezt tenned” – könyörögtem neki.

„Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak – egy kis időre a magam számára. Nem akarok elmenni. Edward… Már mondtam neked és újra és újra elmondtam, hogy nem megyek el. Mindaz, ami történt, egy kicsit nyomasztó, de miért feltételezed mindig a legrosszabbat?” – és amíg ezt mondtam, a szívem összeszorult újból, mert tudtam… ez azért van, mert annyira kételkedő természetű, olyan nagyon utálja önmagát. Irina szavai kísértettek… Tudja Isabella, hogy mennyire negatívan ítéled meg önmagadat? Tud a te összes problémádról?

Oh Edward… félelem markolt újból a szívembe.

„Azt akartam felvetni, hogy ma estére visszamegyek a lakásomba. Soha nem hagysz időt nekem… időt arra, hogy végiggondoljam a dolgokat” – szipogtam, és láttam, hogy a harag halvány árnyéka végigfut arcán.

„Csak időt arra, hogy gondolkodjak. Alig ismerjük egymást… és ez az egész mindenség, ami veled jár… Nekem idő kell – idő kell, hogy végig gondoljak mindent. És most, hogy Lauren – nos, akármi is ő – már nem járkál szabadon, nem jelent veszélyt…” – akadt el mondanivalóm, és csak bámultam Edwardra. Megfeszítetten nézett rám… reméltem, hallotta is, amit mondtam. Folytattam.

„Ahogy láttalak Laurennel…” – becsuktam a szemem és a fájdalmas emlék, ahogy kezelte volt szolgálóját, újból belém mart.

„Szinte sokkolt. Bepillantást nyertem eddigi életedbe… és…” – lenéztem összefont ujjaimra, könnyek folytak végig arcomon.

„Ez az egész azért van, mert én nem vagyok elég jó számodra. Beleláttam az életedbe és pánikba estem, hogy megunsz… és elmész…. És úgy végzem majd, mint Lauren – a homályban. Mert szeretlek Edward, és ha elhagynál, olyan lenne az életem, mintha nem lenne fény. Sötétségben lennék. Nem karlak elhagyni, Edward. Én csak attól félek nagyon, hogy te fogsz elhagyni engem…”

És ahogy elmondtam ezt neki - abban a reményben, hogy hallja is, amit mondok -, rájöttem, mi az igazi problémám: egyszerűen nem értem, miért kedvel engem. Soha nem is értettem.

„Nem tudom, miért találsz engem vonzónak” – mormoltam.

„Te olyan, nos… te egy .. és én….” – vontam vállat  és felemeltem tekintetem rá.

„Csak nem fogom fel. Te gyönyörű vagy és szexi és sikeres és jó és kedves és gondoskodó – mindez együtt…  én meg nem. És én nem tudom megtenni azokat a dolgokat, amiket te szeretsz. Nem tudom megadni neked, amire szükséged van. Hogy lehetnél boldog velem? Hogy tudnálak megtartani téged?” – suttogtam.

„Soha nem értettem, mit látsz bennem. És ahogy láttalak vele… mindent megértettem.”

Szipogtam és megtöröltem kezem fejével az orrom, hosszasan néztem érzéketlen arcába. Annyira elkeserítő volt – Beszélj hozzám a franc essen beléd!

„Egész éjjel itt fogsz térdelni? Mert akkor én is” – förmedtem rá.

Úgy tűnt, arca lágyabbá vált… lehet, hogy tétova megkönnyebbülés is látszott rajta. De nehéz volt megmondani. Kinyújthattam volna felé kezemet, de éreztem, hogy ez durva lenne abban a pozícióban, amibe ő helyezte magamagát… amit én nem akartam, hogy tegyen, de nem tudtam, hogy ő mit akar… vagy mit próbált ezzel tudtomra adni. Nem értettem.

„Edward, kérlek, kérlek… szólj hozzám” – esdekeltem, ölemben tartott kezeimet tördelve. Nagyon kényelmetlen volt, így a térdemen, de nem mutattam. Folytattam a térdepelést, néztem rá, bele abba a gyönyörű komoly zöld szemibe, és vártam.

És vártam.

És vártam.

„Kérlek…” – könyörögtem újra.

Merev tekintete elsötétült, és pislantott egyet.

„Nagyon megrémültem” – suttogta. Oh, hála az Úrnak… kisördögöm hátradőlt foteljében, megrogyva a megkönnyebbüléstől, és egy nagy korty gint hajtott le. Beszél! Elöntött a hála. Nyeltem egyet, próbáltam kordában tartani érzelmeimet, de újabb harc következett könnyeimmel.

Edward halkan folytatta.

„Amikor megláttam Jaspert, azonnal tudtam, hogy valaki más tart vissza a lakásban. Taylorral együtt kiugrottam az autóból. Egyből tudtuk” – rövid szünetet tartott.

„És ahogy megláttam őt, ott, veled – és fegyver volt nála… Bella,  azt hiszem, ezerszer haltam meg abban a pillanatban.  Hogy valaki fenyeget téged… minden félelmem valóra vált. Nagyon haragos voltam, haragudtam Laurenre, rád, Taylorra… magamra.” – rázta meg a fejét. Láthatóan szenvedett.

„Nem tudtam, mennyire lehet veszélyes Lauren rád. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, ő hogy fog reagálni” – megállt a beszédben és elkomorodott.

„És akkor szinte ötletet adott – nagyon bűnbánatosnak látszott – és egyből tudtam, mit kell tennem.” 

Megint szünetet tartott, rám tekintett, megpróbálta felmérni reakciómat.

„Folytasd” – suttogtam.

Nyelt egy nagyot.

„Látva őt abban az állapotban – tudva, hogy valószínűleg én tehetek mentális problémájáról…” - csukta be szemét újból.

„Mindig olyan pajkos és vidám volt” – rázkódott meg és érdesen szívta be a levegőt. Mintha zokogott volna. Hallgatni is elég kín volt, de tovább térdeltem előtte, figyelmesen, örülve annak, hogy beleláthatok.

„Megsebesíthetett volna. És az én hibám lett volna”- tekintete elhomályosult, megtelve értetlen borzadállyal. Újból elhallgatott.

„De nem bántott. És nem te voltál a felelős az ő állapotáért, Edward” – suttogtam. Felpislogtam rá, mintegy biztatva, hogy folytassa. Ekkor újból sejteni kezdtem, hogy mindent azért tett, hogy engem biztonságban tartson, és talán, hogy Laurent is, mert vele is törődik. De mennyire törődik ővele?  A kérdés kéretlenül keringett a gondolataim között. Edward azt mondta, hogy szeret – de azután olyan durva volt, kidobott... kiküldött a saját lakásomból.

„Csak azt szerettem volna, hogyne legyél ott” – mormolta, hátborzongató gondolatolvasási képességével.

„Azt akartam, hogy messze legyél a veszélytől, és… Te. Csak. Nem. Mentél” – suttogta, az utolsó szavakat összeszorított fogain keresztül szűrve, és kezeivel a haját túrva. Elkeseredése tapintható volt. Meredten nézett rám.

„Isabella Swan, te vagy a legmakacsabb nő, akit ismerek” – csukta be a szemét, és hitetlenül rázta meg a fejét.

Oh, visszatért… hosszú, tisztító erejű sóhaj hagyta el számat a megkönnyebbüléstől.

Kinyitotta a szemét, arca kétségbe esett volt… őszinte.

„Nem akartál elhagyni?” – kérdezte.

„NEM!”

Újból lehunyta szemét, testtartása ellazult. De amikor újból kinyitotta, még láttam benne a fájdalmat és a gyötrelmet.

„Azt gondoltam…” – állt meg.

„Ez vagyok én, Bella. Teljes valómban… és a tied vagyok. Mit tegyek, hogy elhitessem veled? Hogy lásd, hogy téged akarlak, amilyen módon csak megkaphatlak. Hogy szeretlek.”

„Én is szeretlek, Edward… és téged ilyennek látni…” – csuklott el hangom, és újra sírtam.

„Azt hittem, összetörtem a lelked”

„Összetörtél? Engem? Oh, nem Bella. Az ellenkezőjét tetted.”

Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

„Te vagy az életem” – suttogta, és megcsókolta, mielőtt tenyerét e tenyeremhez szorította… és nagyon gyengéden - tágra nyílt szemei telve voltak félelemmel – magához húzta kezemet és a mellére helyezte azt, a szíve fölé – a tiltott területre. Lélegzete felgyorsult. Éreztem, hogy szíve őrült ritmust ver az ujjaim alatt, és testének melege az ing anyagán keresztül – oh, istenem – szemét le nem vette rólam… és láttam, hogy álla megfeszül… fogai összeszorulnak.

Oh, Fifty!  Felziháltam. Megengedi, hogy hozzáérjek… szent varjú! Mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Hallottam vérem lüktetését a füleimben, szívem ritmusa felvette az ő szívének ritmusát. Elengedte a kezem, hagyta, hogy ott maradjon a szíve fölött. Kicsit megfeszítettem az ujjaimat… ő visszatartotta a lélegzetét. Nem bírtam tovább. Megmozdítottam a kezem.

„Ne” – mondta gyorsan, és kezét a kezemre helyezte megint, ujjait az ujjaimra nyomva.

„Ne mozdulj.”

Ettől a két szótól felbátorodva közelebb húzódtam hozzá, hogy térdeink összeértek. Óvatosan felemeltem a másik kezemet is, pontosan tudtára adva, hogy mit szeretnék tenni. Szemeit még nagyobbra nyitotta, de nem állított meg. Óvatosan gombolni kezdtem az ingét. Trükkös dolog volt egy kézzel. Megemeltem ujjaimat az ujjai alatt, elengedte a kezem, és engedte, hogy mindkét kezemmel gomboljam tovább. Szemeimet szemébe kapcsoltam és széthúztam rajta az inget, előtárva ezzel mellkasát. Nyelt egyet, ajkai kissé szétnyíltak, légzése felgyorsult. Éreztem növekvő félelmét, de nem húzódott el tőlem… vajon mert még mindig szolgálóként viselkedik? Fogalmam sem volt róla. Tudnom kellett volna? Oh, ne… Nem akartam megbántani, sem fizikailag, sem lelkileg. Így látni őt, hogy felajánlja magát, olyan volt, mintha felriadtam volna. Kinyúltam, kezem a teste fölött tartottam, és csak néztem rá… mintegy engedélyt kérve tőle. Nagyon enyhén oldalra biccentette fejét, mintegy megerősítve magát ezzel, várva érintésemet. Éreztem a feszültséget, ahogy sugárzott belőle… ez alkalommal nem a harag feszültségét, hanem a félelemét. Haboztam…. Tényleg megtehetem ezt vele?

„Igen” – lehelte, megint azzal a furcsa képességével, amivel kimondatlan kérdéseimre válaszol.

Kinyújtott ujjaim hegyével megérintettem mellszőrzetét és lágyan végigsimítottam lefelé a szegycsontján. Becsukta a szemét, arca eltorzult, mintha kibírhatatlan fájdalmai lennének. Kibírhatatlan volt ezt látni, úgyhogy egyből elvettem ujjaimat – de ő gyorsan megmarkolta a kezemet és határozottan visszatette azt, rásimította a mellkasára, úgy, hogy szőre csiklandozta a tenyeremet.

„Ne” – mondta, hangja feszült volt. „Szükségem van rá, hogy…” – szorította össze szemét… tényleg gyötrelmes lehetett számára. Igazán felzaklató látvány volt. Nagyon óvatosan végigsimítottam ujjaimat a szívéig, élvezve tapintását… és megrémülve attól, hogy ez túl nagy lépés számára. Kinyitotta a szemét, zöld lángoló tekintete rám meredt. Szent tehén. Tekintete égetett, vad, túl heves volt, lélegzete szaggatott… és ez felforralta az én véremet is. Fészkelődtem tekintete alatt. Nem állított meg… úgyhogy ujjaimat újból végigsimítottam mellkasán. Szája lazán szétnyílt. Lihegett. Nem tudtam a félelemtől, vagy valami mástól… Nagyon régóta meg akartam csókolni őt ott, úgyhogy felemelkedtem a térdeimen, a szemébe néztem egy pillanatra, hogy tisztában legyen vele, mit akarok tenni. Majd előre hajoltam és gyengéd csókot nyomtam a szíve fölé. Éreztem meleg, édes illatú pőre bőrét ajkaim alatt. Elfojtott mordulása nagyon megijesztett, visszaültem a sarkamra, félve attól, hogy mit fogok látni az arcán. Szemeit erősen összeszorította, de nem mozdult.

„Újra” – suttogta, és én előrehajoltam, ezúttal egyik sebhelyét csókolva meg. Levegő után kapott… és én megcsókoltam egy másikat, és megint egy másikat. Hangosan nyögött, hirtelen karjait körém fonta, keze a hajamba kapaszkodott, fájóan felemelte a fejemet, hogy ajkam találkozott az ő sürgető szájával… és csókoltuk egymást… ujjaim hajába fonódtak.

„Oh, Bella” – lehelte, majd megfordult és a padlóra nyomott, maga alá. Felemeltem a kezem, megragadtam gyönyörű arcát.. és abban a pillanatban megéreztem, hogy könnyezik… sír… ne… ne!

„Edward, kérlek, ne sírj. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy soha nem hagylak el. Tényleg. Ha olyant tettem, ami másra utal, sajnálom… kérlek, kérlek, bocsáss meg. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.”

Fölém emelkedett, az arcomba bámult, arca fájdalmat tükrözött.

„Mi van?”

Szemei kitágultak.

„Mi az a titok, ami miatt azt hiszed, hogy világgá megyek tőled? Ami annyira határozottá teszi hitedet abban, hogy elhagylak?” – reklamáltam.

„Kérlek, mond meg!”

Edward újból felült, de ez alkalommal törökülésbe. Én is felültem, lábaimat kinyújtva… jézusom, felkelhetnénk a padlóról? De nem akartam megzavarni gondolatait. Végül meg fog bízni bennem?

Rám nézett, teljesen vigasztalannak látszott. Oh a szarba – ez rossz lesz.

„Bella, én csak egyszer hazudtam neked, de magamnak folyamatosan hazudok.”

Oh. Hova a fenébe akar kilukadni? Tényleg nagyon rosszul hangzik.

Nagy levegőt vett és nyelt egyet.

„Én egy szadista vagyok, Bella. Én élvezettel korbácsolom meg az olyan apró, barna hajú lányokat, mint amilyen te is vagy. Mert pontosan olyanok vagytok, mint az a kokainos kurva szülőanyám volt.  Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért” – hadarta el egy szuszra, mintha a mondat már hosszú ideje formálódott volna a gondolataiban, és most kétségbeesetten meg akart volna szabadulni tőle.

Oh, ne… ez nem az volt, amire számítottam – de megvilágította azt a tényt, hogy miért is hasonlítunk egymásra. Egyből eszembe jutott, hogy Laurennek igaza volt – a Mester egy sötét alak. És felidéztem első beszélgetésemet, amit Edwarddal folytattunk a hajlamairól… a fájdalom vörös szobájában.

„Azt mondtad, hogy nem vagy szadista” – suttogtam. Egyáltalán nem voltam annyira megijedve, mint amennyire meg kellett volna lennem.

„Tudom. Mint említettem az előbb, hazudtam neked. És magamnak is hazudtam ezzel kapcsolatban. Sajnálom” – pillantott egy pillanatra le, gondozott körmeit vizsgálgatva – és mondhatom, megalázottnak tűnt.

Megalázottnak érzi magát mert hazudott nekem? Vagy miért?

„Amikor ezt kérdezted tőlem… egy egészen másféle kapcsolatot képzeltem el kettőnk között” – mormolta. Már a tekintetében is megjelent a félelem.

És ekkor belém nyilallt a felismerés, mint egy pusztító bomba. Ha ő egy szadista – akkor tényleg, igazán szüksége van arra az ostorozós marhaságra… oh, bassza meg. Kezem közé fogtam a fejemet.

„Akkor igaz” – motyogtam – „nem tudom neked megadni, amire szükséged van.”

Egy pillanatra felnéztem rá. Ez van – ez tényleg azt jelenti, hogy nem illünk össze. A szavak szinte lehullottak a lábaim elé… és körülöleltek, mint a hogy a pánik fojtogatta a torkomat. Kisördögöm megint a Sikoly című festményt vette alapul arckifejezéshez.

Edward a gondolataiba merült.

„Nem – nem ez volt, amire gondoltam” – pislogott rám, mintha valami szörnyszülött lennék, vagy micsoda.

„Te még mindig itt vagy. Azt hittem, ekkorra már becsapod az ajtót magad mögött.”

„Miért? Mert azt gondolhatnám, hogy egy elmebeteg vagy, mert megkorbácsolod és megbaszod azokat a nőket, akik úgy néznek ki, mint az anyád? Mi adta az ötletet, hogy ezt gondold?” – sziszegtem rá mérgesen.

Elsápadt durva szavaim hatására.

„Nos, lehet, enm így raktam volna össze a szavakat… de igen.”

Összeráncoltam a homlokom, éreztem, az epe elönti a torkomat, ahogy visszaemlékeztem gyerekkori képeire, amik a szobájában voltak. Most jöttem, rá, hogy miért volt ismerős annak az asszonynak a képe. Edward hasonlított rá. Ő lehetett az anyja. Ahogy könnyedén mellőzte a képet akkor…

…senki olyan, aki fontos lenne…

„Miután megütöttelek az övvel, és te elhagytál, az egész világom megváltozott Isabella… nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy mindenáron elkerülöm azt az érzést, amit akkor éreztem. Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, az olyan volt, mint egy megújulás. Soha senki nem mondta ezt még nekem ezelőtt, és ez olyan érzés volt, mintha valamit eltemettem volna – vagy lehet, te temetted el, nem tudom. Dr Bannerel erről még sokat kell beszélnem.” 

Oh…

„Mit jelent ez az egész?”

Hogy nincs szükségem rá. Most nincs.” 

Mi van?

„Honnan tudod?  Hogy lehetsz benne biztos?”

„Egyszerűen tudom. A gondolat, hogy bántsalak… bármilyen formában… undorító számomra.”

„Nem értem. És akkor mi van a szabályokkal, az elfenekeléssel és az egész perverz baszással?”

Megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, majd bánatosan sóhajtott.

„Én a durvább dolgokról beszélek, Isabella. Látnod kellene, mire vagyok képes egy lovaglóostorral vagy egy korbáccsal.”

„Inkább nem.”

„Tudom. És most nem érzem a kényszert, hogy szükségem lenne rá. Elmúlt.”

„De amikor találkoztunk, ezt akartad igazából.”

„Igen, tagadhatatlanul.”

„Hogy múlhatott el ez ilyen egyszerűen. Edward? Úgy tűnik, mintha én valami csodaszer lennék – vagy ha ideillőbb szót akarsz – kúra? Ez nem fogadom el.”

Újabb sóhaj.

„Nem mondanám kúrának… nem hiszel nekem?”

„Csak… hihetetlennek tartom. Ami azért nem ugyanaz.”

„Ha nem hagytál volna el, valószínűleg nem éreznék így. Az, hogy elmentél tőlem, ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettél – kettőnkért. Ez döbbentett rá, hogy mennyire akarlak téged, és csak téged, és ezt komolyan gondolom – mindenféle módon meg akarlak kapni, ahogy csak tudlak.”

Őszintének látszott, de most voltam igazán összezavarodva. Megnyugtatott Laurennel kapcsolatban… de most már tudom, sokkal biztosabban, mint bármikor, hogy mennyire volt képes megadni Edwardnak amire szüksége volt. A gondolat kimerítő és kellemetlen volt. Nagyon fáradt voltam ettől az egésztől.

„Edward, fáradt vagyok. Beszélgethetünk erről az ágyban?”

Meglepetten pillantott rám.

„De nem mész el?”

„Oh, kiabálva mondjam? NEM! Hacsak te el nem küldesz.”

„Nem- soha.”

„Mit tehetnék, hogy megértsed, nem fogok elmenni. Mit mondhatnék??”

Rám bámult… félelme és aggodalma újból előtört.

Nyelt egyet.

„Egy dolog van, amit megtehetsz.”

„Mit?” – csattantam fel.

„Gyere hozzám feleségül” – suttogta.

MIIII? Szent baszás…