Nyolcvanegyedik fejezet

Hmm.

Edward a nyakamba szuszogott, ahogy lassan ébredeztem.

„Jó reggelt, baby” – suttogta, és belecsippentett fülcimpámba. Szemeim kipattantak, de szinte azonnal be is csuktam őket. Fényesség árasztotta el a szobát. Edward keze gyengéden simogatta a mellemet, finoman ingerelt. Majd megragadta a csípőmet és magához húzott.

Kinyújtózkodtam, élveztem érintését, és erekciója érzetét a fenekemen. Egy Edward Cullen-féle ébresztő… Oh, egek.

„Örülsz, hogy itt vagyok…” – motyogtam álmosan, ösztönzően fészkelődve ölelésében. Éreztem, hogy elvigyorodik.

„Nagyon örülök, hogy itt vagy” – mondta lágyan és megsimogatta a hasamat… és lejjebb. Kezével befedte nemi szervemet, ujjai felderítő úton jártak…

„Határozott előnyei vannak a melletted való ébredésnek, Miss Swan” – ugratott kedvesen és a hátamra húzott.

„Jól aludtál?” – kérdezte és ujjai folytatták érzéki túrájukat. Lemosolygott rám… elbűvölő volt az össz-amerikai-halálosan-szép-férfi-modell-tökéletes-harminckét-fogú-mosolyával… elakadt a lélegzetem tőle. Csípőm követte ujjai táncának ritmusát. Először szemérmesen szájon csókolt, majd lefelé haladt a nyakamon, lassan csipkedve, csókolva, szívogatva útja közben… nyöszörögtem. Gyengéd volt, simogatása könnyed… mennyei érzés volt. Vakmerő ujjai lejjebb mozdultak és az egyik lassan belém hatolt… Felszisszent.

„Oh, Bella” – mormolta áhítattal a torkomba – „mindig készen állsz…”

Ujja együtt mozgott csókjaival, ahogy ajkai ráérősen haladtak lefelé kulcscsontomon keresztül, a mellemig. A gyötrést fogaival és ajkaival folytatta, először az egyik mellbimbómon, majd a másikon… nagyon gyengéden… és azok megkeményedtek, megnyúltak édes válaszként.

Nyögtem.

„Hmmm” – morgott lágyan, felemelte fejét és ragyogó zöld szemekkel nézett rám.

„Oh, mennyire kívánlak most” – suttogta és az éjjeliszekrény felé nyújtózott.

Fölém emelte magát, súlyát egyik könyökére helyezve és orrát orromhoz dörgölte, amíg lábával széttárta a lábaimat. Feltérdelt és kinyitotta a kis fóliazacskót.

„Nem tudok szombatig várni” – monda, szemei érzéki örömtől ragyogtak.

„A születésnapod?” – lihegtem.

„Nem. Végre nem kell használnom ezeket a baszásokat.”

„Találó név” – vihogtam.

Vigyorgott és felhúzta a kondomot.

„Vihogtál, Miss Swan?”

„Neem...” – próbáltam komoly arcot vágni, de nem sikerült.

„Nos, ez nem a vihogás ideje” – rázta meg a fejét figyelmeztetően. Hangja halk, és arca – szent tehén – egyszerre fagyos és lángoló volt. Lélegzetem a torkomon akadt.

„Azt hittem, kedveled, ha vihogok” – suttogtam rekedten, belebámulva smaragdzöld szemeinek mélységébe.

„Nem ilyenkor. El kell, hogy vegyem a kedved a vihogástól, és tudom is, hogy tegyem ezt meg” – mondta baljóslatúan – és teste befedte az enyémet...

„Mit szeretnél reggelire, Bella?”

„Csak némi granolát kérek. Köszönöm, Mrs Cope” – pirultam el ahogy elfoglaltam helyemet a reggelizőpultnál Edward mellett. Amikor utoljára váltottunk pillantást a nagyon kimért és illedelmes Mrs Cope-al, éppen a hálószobába cipelt Edward a vállán.

„Nagyon csinos vagy” – mondta Edward kedvesen.

Szürke szűk szoknya és szürke selyemblúz volt rajtam megint.

„Ahogy te is” – mosolyogtam szégyenlősen vissza rá. Halványkék ing és farmer volt rajta... dögösen, frissen és tökéletesen nézett ki, mint mindig.

„Vennünk kellene néhány szoknyát” – állapította meg – „Igazából, szeretnélek vásárolni vinni.”

Hmm – vásárlás. Utálok vásárolni. De Edwarddal, nem biztos, hogy annyira rossz lenne. Úgy döntöttem, védekezésül elterelem a figyelmét inkább.

„Kíváncsi vagyok, mi lesz ma a munkahelyemen.”

„Keresniük kell valakit a faszfej helyére” – mondta Edward komoran, mintha valami nagyon kellemetlen dolog történt volna.

„Remélem, nő lesz az új főnököm.”

„Miért?”

„Nos, valószínűleg kevésbé okozna problémát neked, ha elmennék vele” – ugrattam.

Megremegett a szája széle ahogy belekezdett az omlettjébe.

„Mi olyan mulatságos?” – kérdeztem.

„Te. Edd meg a granoládat, mindet, ha ez az egész, amit eszel.”

Főnökösködik, mint mindig. Elbiggyesztettem a számat, de folytattam az evést.

„Szóval, a kulcs ide jön” – mutatott Edward a gyújtáskapcsolóra a sebességváltó mellett.

„Fura hely” – mormoltam. De igazán elégedett voltam minden apró részlettel, ténylegesen ugrándoztam a kényelmes bőr ülésben. Edward végre engedi, hogy vezessem az autómat. Higgadtan vizsgálgatott, bár szemei vidáman csillogtak.

„Izgatott vagy, igaz?” – mormolta elbűvölten.

Bólintottam, és vigyorogtam, mint egy bolond.

„Csak szívd be azt az újautó illatot. Sokkal jobb, mint a szolgáló-speciál... izé, Volvó illata” – tettem hozzá elpirulva.

Edward szája széle reszketett.

„Szolgáló-speciál, mi? Van egyfajta szókincsed, Miss Swan.” – dőlt hátra tettetett undorral... de nem tudott becsapni. Tudtam, hogy élvezi a helyzetet.

„Nos, mehetünk” – intett hosszú ujjával a garázs kijárata felé.

Összedörzsöltem a kezem, és indítottam... a motor életre morrant. Menetbe kapcsoltam a váltót, óvatosan levettem a lábam a fékről és a Saab simán elindult. (Automata váltós ezek szerint, mint minden lökött amerikai kocsi. Azok nem tudnak váltós kocsiban vezetni ) (XD ROTFL)

Taylor utánunk indult a Mercedessel.

„Bekapcsolhatom a rádiót?” – kérdeztem, ahogy megálltunk az első közlekedési lámpánál.

„Szeretném, ha koncentrálnál” – mondta Edward élesen.

„Oh, Edward, kérlek, tudok zene mellett vezetni” – forgattam a szememet.

Összevonta a szemöldökét egy pillanatra, majd bekapcsolta a rádiót.

„Hozzá tudod csatlakoztatni az iPododat, valamint lejátszik normál CD-t és MP3 CD-t is” – morogta.

A The Police édes dallama betöltötte az autót... túl hangosan. Edward lehalkította.

Azt hiszem, mindig reméltem, hogy véget vetsz ennek az uralomnak,

De a végzetem az, hogy én legyek a Fájdalom királya,

a Fájdalom királya, a Fájdalom királya, a Fájdalom királya, én mindig a Fájdalom Királya leszek

„A himnuszod...” – ugrattam Edwardot, s egyből meg is bántam, amikor a száját erősen összeszorította. Oh, ne...gyorsan folytattam.

„Nekem is megvan ez az album... valahol” – valahol abban a lakásban, amiben olyan kevés időt töltöttem... Kíváncsi lettem, vajon Jasper hogy boldogul? Megpróbálhatnám felhívni ma. Nem sok munkám van mára... Aggodalom szorította össze a gyomromat. Mi lesz, amikor bemegyek az irodába? Mindenki tudni fog arról, hogy mi történt James-szel? Fognak tudni arról, hogy Edward is érintett? Vajon lesz még állásom? Huhhh... ha elvesztem a munkámat, mit fogok csinálni? Menj hozzá a multimilliomoshoz, Bella! – vágott undok pofát kisördögöm. Figyelmen kívül hagytam – pénzéhes boszorka...

„Hé, Miss Csípős Szájú! Ébresztő!” – ragadott vissza a jelenbe Edward, ahogy a következő lámpához értünk.

„Szórakozott vagy. Figyelj, Bella” – szólt rám –„a balesetek mindig olyankor történnek, amikor nem figyelünk eléggé.”

Oh, az Isten szerelmére – és hirtelen visszakatapultáltam az időben akkorra, amikor Charlie tanított vezetni. Nincs szükségem egy másik apára. Egy férjre talán... egy perverz férjre... hmmm.

„Csak a munkára gondoltam” – mondtam békülékenyen.

„Baby, minden rendben lesz. Bízz bennem.” – mondta Edward kedvesen.

„Kérlek, ne avatkozz bele – szeretném, ha rajtam múlna, Edward... kérlek. Ez fontos nekem” – mondtam olyan kedvesen és halkan, ahogy tudtam. Nem akartam vitatkozni. Megint keményen, makacsul szorította össze a száját. Azt hittem, újból meg akart szidni.

Oh, ne..

„Ne vitatkozzunk, Edward. Csodálatos reggelünk volt. És a múlt éjjel egyszerűen...” – és a szavak elhagytak... a múlt éjjel...- „maga volt a menny.”

Edward nem mondott semmit.

Gyorsan rápillantottam. Szemei zárva voltak.

„Igen. Maga a menny” – mondta halkan – „komolyan gondoltam, amit mondtam.”

„Mit?”

„Hogy nem akarom, hogy elmenj.”

„Nem akarok elmenni.”

Mosolygott... egy új szégyenlős mosollyal, ami mindent eloszlatott, ami útjába került.

Igazán hathatós volt.

„Jó” – mondta egyszerűen, és láthatóan megkönnyebbült.

Fél háztömbnyire a SIP-től beálltam a parkolóba.

„Bekísérlek. Taylor majd felvesz ott” – ajánlotta Edward.

Kitápászkodtam az autóból, megigazítottam a szoknyámat. Eward könnyedén szállt ki, teljes ismeretében testének... vagy legalábbis olyan látszata volt a dolgoknak, hogy teljesen tisztában van önmagával. Hmm... valaki, aki nem bírja elviselni, hogy megérintsék, nem lehet ennyire könnyed. Elkomorodtam megtévedt gondolatomtól.

„Ne felejtsd el, este 7-kor találkozónk van Dr Bannerrel” – mondta, és felém nyújtotta kezét.

„Nem felejtem el. Egy sor kérdést gyűjtöttem össze.”

„Kérdéseket? Rólam?”

Bólintottam.

„Minden kérdésedre tudok válaszolni, amit rólam tennél fel” – nézett Edward sértődötten.

Rámosolyogtam.

„Igen… de szeretném hallani egy elfogulatlan, drága sarlatán véleményét hallani.”

Összehúzta a szemöldökét, majd hirtelen magához vont, két kezemet a hátam mögött szorosan tartotta.

„Biztos hogy ez jó ötlet?” – monda halk, rekedt hangon. Szemeiben aggodalom tükröződött, ami beletépett a lelkembe.

„Ha nem akarod, nem fogok kérdezni” – nézem fel rá pislogva. Szerettem volna elsimítani arcáról a nyugtalanságot. Meghúztam egyik kezemet, erre elengedte. Lágyan megsimogattam az arcát… bársonyos volt a reggeli borotválkozás után.

„Miért aggódsz?” – suttogtam.

„Hogy itt hagysz.”

„Edward, hányszor kell még elmondanom – nem megyek sehova. Elmondtad már a legrosszabbat… Nem hagylak el.”

„Akkor miért nem válaszoltál?”

„Mire kellett volna válaszolnom?” – mormoltam képmutatóan.

„Tudod, hogy miről beszélek, Bella.”

Sóhajtottam.

„Tudni akarom, hogy elég vagyok-e neked, Edward. Ennyi az egész.”

„És nem fogadod el, ha szavamat adom rá?” – mondta bőszen.

„Edward, olyan gyorsan történt minden… és a saját bevallásod szerint is ötvenszeresen átkozott alak vagy. Nem tudom megadni neked, amire szükséged van” – dörmögtem. - „Ez nem csak rólam szól. De úgy érzem magam ettől, hogy alkalmatlan vagyok, főleg azután, hogy láttalak Lauren-nel. Ki mondhatja, hogy nem fogsz találkozni egy napon valakivel, aki azt az örömmel nyújtja számodra, ami neked kell? És ki mondhatja biztosra, hogy… tudod… hogy nem fogsz beleszeretni? Valakibe, aki jobban illik az igényeidhez…”

A gondolat, hogy Edward valaki mással is lehetne, felfordította a gyomromat. Lenéztem összefont ujjaimra.

„Ismertem néhány nőt, aki szívesen megtette azt, amit én kívántam tőlük. De egyikük sem vonzott olyan módon, ahogy te. Senkihez nem fűztek érzelmek, egyikükhöz sem. Csak veled kapcsolatban érzek így, Bella.”

„Mert soha nem adtál nekik lehetőséget. Túl régen zártad be magadat az elefántcsonttornyodba, Edward. Nézd, beszélgessünk erről később… Mennem kell dolgozni. Úgy lehet, Dr Banner meg tud világítani számunkra dolgokat.”

Ez az egész beszélgetés túl sok volt egy reggel 8:50-es időponthoz a parkolóban, és Edward most az egyszer, úgy tűnt, egyet értett. Bólintott, elengedett. Szemei óvatosan tekintettek rám.

„Gyere” – mondta és megfogta a kezem.

Az asztalomon üzenet várt, hogy egyenesen menjek Victoria irodájába. Szívem rögtön a torkomban dobogott. Oh, hát itt van… kirúgnak.

„Isabella” - mosolygott Victoria kedvesen, és az asztala előtt álló szék felé intett. Leültem, várakozóan néztem rá, remélve, hogy nem hallja dübörgő szívverésemet. Megigazította sűrű vörös haját és komor tiszta kék szemei vizslatva néztek rám.

„Van néhány elég szomorú hírem.” 

Szomorú! Oh, ne…

„Azért hívtalak, hogy tájékoztassalak arról, hogy James hirtelen kilépett a cégtől.”

Elpirultam. Ez nem igazán szomorú dolog számomra…  Megmondhatom neki, hogy tudok róla?

„Sietős távozása űrt hagyott maga után, és szeretnénk, ha te töltenéd be ezt az űrt, amíg nem találunk valakit a helyére.”

Mi? Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból… ez váratlan volt.

„De… Csak néhány hete vagyok itt.”

„Igen, Isabella, megértelek. De James mindig is kiállt az érdemeid mellett. Nagy reményei voltak veled kapcsolatban.”

Elállt a lélegzetem… persze, remélte, hogy hanyatt dönthet, az biztos.

„Itt a részletes munkaköri leírásod. Alaposan nézd át és később beszéljünk róla.”

„De…”

„Kérlek, tudom, ez egy kicsit gyorsnak tűnik, de már kapcsolatba kerültél James főbb szerzőivel. És a fejezetekhez fűzött megjegyzéseid nem kerülték el más kinevezett szerkesztők figyelmét. Jól vág az agyad, Isabella… mindannyian úgy gondoljuk, képes vagy ellátni a feladatot.”

„Rendben…”

„Nézd, gondold át. És eközben költözz be James irodájába” – állt fel és a kezét nyújtotta, ezzel mintegy elbocsátva engem. Elvarázsolva fogtam vele kezet.

„Örülök, hogy elment” – suttogta és kísérteties árnyék suhant át arcán. Szent szar… Mit tett Victoriával?

Ahogy visszatértem az asztalomhoz, fogtam a telefonomat és felhívtam Edwardot. A második csöngésnél felvette.

„Isabella. Rendben vagy?” – kérdezte aggódva.

„Megkaptam James munkáját” – bukott ki belőlem.

„Viccelsz” – suttogta meglepetten.

„Van valami közöd ehhez?” – hangom élesebb volt, még annál is, mint amire számítottam.

„Nem, nem igazán. Vagyis, minden elismerésem ellenére, csak egy hete vagy mennyi ideje vagy ott – nem akarlak megbántani.”

„Nem, nem bántasz meg” – néztem komoran – „Végül is James tényleg értékelt engem.”

„Igazán?” – Edward hangja fagyos volt, majd sóhajtott egy nagyot.

„Nos, baby, ha úgy gondolják, képes vagy rá, akkor azt hiszem, tényleg képes vagy rá. Gratulálok. Megünnepelhetnénk Bannernál teendő látogatásunk után.”

„Hmm. Biztos vagy benne, hogy nem tettél semmit?”

Egy pillanatig csendben volt, majd halkan, fenyegetően kérdezte.

„Kétségbe vonod a szavaimat? Felmérgesítesz, ha így gondolod.”

Nagyot nyeltem. A francba, milyen könnyen méregbe gurul…

„Sajnálom” – suttogtam, kínosan éreztem magam.

„Ha szükséged van valamire, szólj. Itt leszek. És Isabella…”

„Mi van?”

„Használd a telefonodat” – tette hozzá tömören.

„Igenis, Edward.”

Nem tette le, mint ahogy számítottam… hallottam mély lélegzését.

„Komolyan mondtam. Ha szükséged van rám, itt vagyok” – hangja most sokkal lágyabb volt, békéltető. Oh, annyira hangulatember… olyan gyorsan változik a hangulata, mintha metronóm diktálná neki.

„Oké” – mormoltam – „Jobb, ha megyek. Irodát cserélek.”

„Ha szükséged van rám. Komolyan” – mormolta.

„Tudom, köszönöm, Edward. Szeretlek.”

Szinte hallottam, ahogy vigyorog a telefon másik végén. Visszatalált hozzám.

„Én is szeretlek, baby.”

Oh… meg fogom unni valaha is, hogy ezt mondja nekem?

„Majd beszélünk később.”

„Később, baby.”

Letettem és James irodája felé néztem. Az én irodám felé. Szent varjú… Isabella Swan, ahogy Kinevezett Szerkesztőt játszik. Ki gondolta volna? Kérhetnék fizetésemelést. Mit érezne James, ha tudná? Megrázkódtam a gondolatra, és lustán eltűnődtem azon, hogy vajon hogy telt a mai reggele… nem New Yorkban, mint ahogy arra számított. Beszédelegtem az irodájába – az én irodámba, leültem az asztalhoz és elkezdtem a munkaköri leírást olvasni.

12:30-kor Victoria rám telefonált.

„Bella, 13:00 –kor szükségünk van rád a tárgyalóban egy megbeszélésen. Jerry Roach és Kay Bestie lesz ott – tudod, a cég elnöke és alelnöke. Minden szerkesztő jelen lesz.” 

A szarba!

„Elő kell készítsek valamit?”

„Nem, ez csak egy kötetlen megbeszélés lesz, amit havonta megejtünk. Ebédet adnak.”

„Ott leszek.”

Szent szar! Végigfutottam a James-hez tartozó írók névsorán… igen, elég sokat ezek közül ismertem már. Öt kéziratot átnéztem azok közül, amikért síkra szállt már, plusz kettőt azok közül, amik megérdemlik, hogy megjelenjenek. Nagy levegőt vettem – nem is igaz, hogy már ebédidő van!

A nap úgy elszállt… de ez tetszett. Jó sok minden lezajlott ma délelőtt. A naptáram találkozót jelzett. Oh, jaj!– Alice! Az izgalmas események közepette teljesen elfeledkeztem róla. Előhalásztam a telefonom és kétségbeesetten keresni kezdtem a számát.

Megcsörrent a telefonom.

„Ő van itt… a recepción” – mondta Claire halkan.

„Ki?” – egy pillanatra azt hittem, Edwardról beszél.

„A szőke isten.”

„Jasper.”

Mit akarhat? És elszégyelltem magam, hogy még nem hívtam fel. Jasper kockás kék ingben, fehér pólóban és farmerban várakozott, és rám vigyorgott, ahogy feltűntem előtte.

„Wow! Nagyon szuperul nézel ki Swan” – mondta és elismerően biccentett. Gyorsan és röviden megölelt.

„Minden rendben van?” – volt az első kérdésem – Jézusom, olyan vagyok, mint Edward.

Összehúzta a szemöldökét.

„Minden oké, Bella. Csak látni akartalak. Nem jelentkeztél, és ellenőrizni akartam, hogy Mr Mogul rendesen bánik-e veled.”

Elpirultam, de nem bírtam a vigyorommal.

„Oké!” – védekezett Jasper, feltartva kezeit.

„Ismerem ezt a titokzatos mosolyt… és nem akarok többet tudni. Azért jöttem, hogy el tudnánk-e menni ebédelni. Szeptembertől ide járok Seattle-be, pszichológia szakra. Az MA-t itt csinálom.”

„Oh, Jasper. Túl sok minden történt. Rengeteg mesélni valóm van, de most erre nincs időm. Megbeszélésre kell mennem.”

Eszembe jutott valami…

„Csak kíváncsiságból kérdezem, meg tudnál tenni nekem egy őrült nagy szívességet?” – tettem össze tenyerem esedezve.

„Persze” – mondta, elcsodálkozva könyörgésemen.

„Úgy volt, hogy ebédelni megyek Edward és Emmett húgával – de nem tudom megtartani az ígéretemet, mert a megbeszélésről csak most értesítettek. Kérlek, elvinnéd őt ebédelni? Kérlek?”

„Aú, Bella! Nem akarok bébisintérkedni valami kis kölykön!”

„Kérlek, Jasper” – és a legnagyobb-legbarnább-leghosszabb szempillájú szemrebegést produkáltam, amit csak tudtam.

Égnek emelte tekintetét, de tudtam, hogy már nyertem.

„Ezért főzöl nekem valamit” – dünnyögte.

„Naná, bármikor, bármit.”

„Na, és hol a leány???”

„Mindjárt itt lesz.”

És mintha jeleztek volna neki, meghallottam Alice hangját.

„Bella” – kiabált az ajtóból.

Mindketten megfordultunk, és ott is volt – hosszú lábúan, tüskés hajúan, egy igen rövid menta zöld mini ruhában, hozzáillő magas sarkúban, aminek a pántja körbefonta vékony bokáját.  Elbűvölően nézett ki.

„A kölyök… ?” – suttogta Jasper – két szájtátás között.

„Igen. A kölyök aki felett sintérkedni kell” – suttogtam vissza.

„Szia Alice” – öleltem meg, de ő feltűnően Jaspert bámulta.

„Alice, ez Jasper, Rose ikertestvére.”

Jasper bólintott, szemei elsötétültek, ahogy Alice-t bámulta… Ohó!

Alice szaporán pislogott, majd a kezét nyújtotta.

„Örülök, hogy megismerhetlek” – mormolta Jasper formálisan. Alice tovább pislogott – és ez egyszer szava sem volt.

Szent tehén! Hirtelen úgy éreztem, hogy felesleges vagyok… huh!

„Nem tudok veled elmenni ebédelni” – mondtam ügyefogyottan. Nem tudták levenni egymásról a szemüket.

Aztán Alice felém fordult, és a tekintete… elvarázsolt volt. Ismerem ezt a nézést. Gyakran nézek én is így.

„Ha nincs ellenedre, Jasper beleegyezett, hogy elvisz. Majd a továbbiakról egyeztethetünk?”

„Igen” – felelte Alice halkan. Alice halkan… ezt fel kell jegyezni.

„Aham” – mondta Jasper szórakozottan, és karját nyújtotta Alice-nek, amit ő szégyenlősen mosolyogva el is fogadott.

„Szia, Bella” – fordult alice felém, és tátogott 'Oh, egek’ és hatalmasat kacsintott rám.

Oh, istenem. Jasper és Alice. Integettem nekik, ahogy kimentek az épületből. Egy kicsit elméláztam. Edward mit fog szólni ehhez? A gondolat kényelmetlenül érintett. Nos, végül is Alice annyi idős, mint én, úgyhogy nem sok beleszólása van már.

Igen ám, de Edwardról beszélünk!  Undok kisördögöm visszatért, csípős szájúan, kardigánja és kézitáskája a hóna alatt. Elhessentettem magam elől a képzelt képet. Alice felnőtt nő, és Edwardnak is fel kell nőnie. Nos… a problémát megoldottam… bár ennyire könnyű lenne. Visszaindultam James – eh, az én irodámba, hogy felkészüljek a megbeszélésre.

3:30 is elmúlt, mire visszatértem. A megbeszélés rendben lezajlott, sőt megkaptam a biztosítékot, hogy tovább folytathatom a munkát a két kézirattal, amivel foglalkoztam… felemelő érzés volt.

Az asztalomon hatalmas fonott kosár fogadott telis-tele csodás fehér és rózsaszín rózsákkal. Wow – már az illat is csodás. Vigyorogtam, ahogy felcsippentettem a kísérőkártyát… tudtam, hogy ki küldte.

 'Gratulálok, Miss Swan

És mindezt a maga erejéből érte el. Nem volt szükség az ön túl barátságos megalomániás CEO-jának segítségére.

Szeretlek

Edward'

Telefonomról küldtem neki az e-mailt.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Megalomániások

Dátum : 2009. június 18. 15:43

Címzett : Edward Cullen

Köszönöm a gyönyörű virágot. És a fonott kosarat. Majdnem akkora, hogy alhatnék benne. Talán elmehetnénk piknikezni, ha egyszer a virágok elhervadnak. Teletömhetnénk mindenféle földi jóval.

x

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Friss levegő

Dátum : 2009. június 18 15:55

Címzett : Isabella Swan

Piknik, mi? Rengeteg mindent csinálhatunk a szabad levegőn. Alig várom, hogy megmutathassam…

Hogy telik a napod, baby?

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Válasza láttán elöntött a forróság.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Mozgalmasan

Dátum : 2009. június 18 16:00

Címzett : Edward Cullen

A nap elrepült – egy csepp időm sem volt, hogy magamra gondoljak… vagy bármi másra munkán kívül. Azt hiszem menni fog ez nekem!

Majd mesélek otthon.

Szabad ég – érdekesnek ígérkezik.

Szeretlek

Bx

Megcsörrent a telefonom. Claire volt a recepcióról. Kíváncsi volt, ki küldte a virágokat, és hogy mit tudok James-ről. Mivel az egész napomat az irodába bezárkózva töltöttem, nem tudtam a pletykákról. Gyorsan közöltem vele, hogy a virágok a barátomtól érkeztek, és vajmi keveset tudok James távozásáról. Most a mobilom zizegett. Újabb e-mail Edwardtól.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Tehetek egy célzást

Dátum : 2009. június 18 16:09

Címzett : Isabella Swan

Később, baby. x

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Fél hatra összepakoltam az asztalomat… Alig hittem el, hogy ilyen gyorsan eltelt a nap. Vissza kellett mennem az Escalába, hogy összeszedjem magam a Dr Bannerrel való találkozásra. Még nem is volt időm, hogy gondolkodjak a kérdéseimen. Lehetne ez egy előzetes találkozó, és talán Edward beleegyezik, hogy újra felkeressem Dr Bannert. Leráztam a gondolatot, kirohantam az irodából, búcsút intettem Claire-nek. Még Edward születésnapja is eszemben olt… már tudtam, mit adok neki. Szerettem volna ma este átadni neki, mielőtt Dr Bannerrel találkozunk, de hogyan? A parkoló mellett volt egy kis üzlet, turista csecsebecséket árult. Eszembe jutott valami, bementem a boltba.

Edward az üvegfal előtt állt és telefonálás közben kifelé bámult, amikor beléptem a nappaliba fél órával később. Megfordult, rám ragyogott és befejezte a beszélgetést.

„Kate, ez nagyszerű. Mondja meg Barney-nak, hogy innen indulhatunk… viszont hallásra.”

Tartózkodóan megálltam az ajtóban. Edward felém lépkedett. Edward már átöltözött, fehér póló és farmer volt rajta. Teljes rosszfiús felszerelésben… whoa… vajon mindig így fog rám hatni?

„Jó estét, Miss Swan” – mormolta és lehajolt, hogy megcsókoljon.

„Gratulálok az előléptetéséhez” – fonta körém karjait. Isteni illata volt.

„Megfürödtél.”

„Edzettünk Laurent-tel”

„Oh…”

„Sikerült kétszer fenékbe billentenem” – csillant meg Edward szeme kisfiús elégedetten. Vigyora ragadós volt.

„Nem sokszor fordul elő, mi?”

„Nem. És roppant kielégítő, amikor megtörténik. Éhes vagy?”

Megráztam a fejem.

„Mi van?” – nézett rám komoran.

„Feszült vagyok. Dr Banner miatt.”

„Én is. Milyen volt a napod?” – engedett el.

Röviden összefoglaltam a történéseket. Figyelmesen hallgatott.

„Oh- és van még valami, amit el kell mondanom neked” – tettem hozzá.

„Úgy volt, hogy ebédelni megyek Alice-el.”

Meglepetten emelte fel szemöldökét.

„Nem említetted.”

„Tudom. Elfelejtettem. Nem tudtam elmenni a megbeszélés miatt. Jasper vitte el ebédelni. Úgy tűnt… hogy valami lehet köztük.”

Arca kissé elsötétült.

„Értem. Ne rágd a szád szélét.”

„Megyek, átöltözök” – mondtam gyorsan és megfordultam, mielőtt tovább folytathatta volna.

Dr Banner rendelője nem volt messze Edward lakásától. Nagyon kényelmes, ha sürgősen szükség van rá – méláztam el.

„Általában futva jövök idáig” – mondta Edward, ahogy leparkolt a Saab-ommal.

„Ez egy jó autó” – mosolygott rám.

„Én is úgy gondolom” – mosolyogtam vissza –„Edward… én…”

Idegesen pillantottam rá.

„Mi a baj, Bella?”

„Tessék” – húztam elő a kis ajándékdobozt a táskámból.

„A tied, születésnapodra. Most akartam odaadni neked – de csak akkor, ha megígéred, nem bontod ki szombatig. Rendben?”

Meglepetten pislogott és nagyot nyelt.

„Oké” – mormolta óvatosan.

Nagy levegőt vettem és a kezébe adtam. Zavart, szórakozott pillantást vetett rám. Megrázta a dobozt. Kielégítően zörgött. Összehúzta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy mennyire nagyon szeretné tudni, mi van a dobozban. Majd elvigyorodott, szemei gyermeki, gondtalan izgatottságtól ragyogtak. Oh, most olyan fiatalnak látszott, amilyen volt – és gyönyörű volt.

„Nem nyithatod ki szombatig” – figyelmeztettem.

„Értettem. Miért most adod ide?” – dugta a dobozt kék csíkos zakójának belső zsebébe… közel a szívéhez. Milyen találó – tűnődtem. Rávigyorogtam.

„Mert megtehetem, Mr Cullen.”

Félrehúzta száját.

„Na de Miss Swan… ellopta a mondatomat.”

Dr Banner fényűző rendelőjébe egy élénk, barátságos recepciós lány jelentett be. Kedvesen üdvözölte Edwardot – az én ízlésemhez képest túl kedvesen. Éppen elég idős ahhoz, hogy az anyja legyen – és Edward tudja a nevét…

A szoba, mint minden rendelő – halvány zöld falak, két sötétzöld kanapé szembeállítva két bőr karosszékkel – és olyan volt a hangulata az egésznek, mint egy férfiklubnak. Dr Banner a szoba végében álló íróasztalnál ült. Ahogy beléptünk, felállt és csatalakozott hozzánk az ülőhelyeknél.

Fekete nadrágot, szürke nyitott inget viselt, nyakkendő nélkül. Világoskék szemei úgy tűnt, mindent észrevesznek.

„Edward” – mosolygott barátságosan.

„John” – mondta Edward és kezet fogtak – „ugye emlékszel Isabellára?”

„Hogy is felejthetném el? Isabella, isten hozta.”

„Bella, ha lehet” – mormoltam, amíg határozottan kezet fogott velem… oh, mennyire szeretem az angol akcentusát.

„Bella” – mondta kedvesen, a kanapék felé terelve bennünket. Edward egy intéssel felkínálta az egyiket nekem. Leültem, ő a másikra telepedett, ami az enyém mellett volt, így derékszögben voltunk egymásnak. Egy apró asztal és egy egyszerű lámpa volt közöttünk. Észrevettem, hogy egy doboz zsebkendő is van a lámpa mellett. Nem egészen erre számítottam. Elképzelésem szerint fehér szobának kellett volna lennie, fekete bőr fekvőszékkel… benső istennőm sokkal inkább otthon érezte volna magát ilyen körülmények között.

Dr Banner helyet foglalt az egyik karosszékben és felcsippentett egy bőr bevonatos jegyzetfüzetet. Nyugodtnak és összeszedetnek látszott. Edward keresztbe tette a lábát, bokája a térdén, kezeit szétnyújtóztatta  a kanapé szélességében. Megtalálta a kezemet, és gyengéden megszorította.

„Edward kérése volt, hogy csatlakozhasson egyik megbeszélésünkhöz” – kezdte dr Banner.

„Csak, hogy tudja, ezeket a beszélgetéseket a teljes őszinteség jegyében tartjuk.”

Felhúztam a szemöldökömet, ezzel megállásra késztettem kis beszéde közben.

„Hmm… én aláírtam egy titoktartási megállapodást” – mormoltam, közbeszólásom miatt kissé zavartan.

Mindketten rám meredtek. Edward elengedte a kezem.

„Egy beleegyező nyilatkozatot a titoktartásról?” – húzta össze szemöldökét Dr Banner és kötekedően pillantott Edwardra. Edward megvonta a vállát.

„Te minden kapcsolatodat titoktartási nyilatkozat aláírásával kezded?” – kérdezte Edwardot Banner.

„A szerződéseseket, igen.”

Dr Banner szája széle kissé megremegett.

„Mert van másmilyen kapcsolatod is?” – kérdezte jól szórakozva.

„Nincs” – válaszolta Edward, szemmel láthatóan ő is jól érezte magát.

„Ahogy gondoltam” – és ezzel Dr Banner figyelme ismét felém fordult.

„Nos, úgy gondolom, nem kell aggódnunk a bizalmas dolgok miatt, de javasolhatnám, hogy erről ketten beszélgessenek el valamikor? Ahogy látom, nem óhajtják ezt a fajta szerződéses kapcsolatot a továbbiakban fenntartani.”

„Remélhetőleg egy egész másfajta szerződésre kerül sor” – mondta Edward lágyan, engem nézve.

Elpirultam, a jó doktor meg kissé elkomorodott.

„Bella. Meg kell bocsátania nekem, de én valószínűleg sokkal többet tudok önről, mint amennyire ön számít. Edward nagyon nyílt volt.”

Idegesen pillantottam Edwardra. Mit mondott?

„Szóval, egy titoktartási szerződés. Ez valószínűleg megdöbbentette önt” - folytatta a doktor.

Rápislogtam.

„Oh, úgy gondolom, a megdöbbenés jelentéktelenné halványult, tekintve Edward mostani kijelentéseit” – válaszoltam halkan és bizonytalanul. Elég idegesnek tűntem.

„Biztos vagyok benne. Szóval, Edward, miről szeretnél társalogni?” – mosolygott kedvesen rám Dr Banner.

Edward megrántotta a vállát, mint egy mogorva tinédzser.

„Isabella akart veled találkozni. Talán őt kellene kérdezned.”

Dr Banner szemöldöke kissé megemelkedett és metszően nézett rám.

Szent varjú. Kiszáradt a torkom… ez nagyon megalázó volt.

„Jobban érezné magát, ha Edward egy kis időre magunkra hagyna bennünket?”

Szemem Edwardra emeltem, ő várakozóan nézett rám.

„Igen” – suttogtam.

Edward elkomorodott, kinyitotta a száját, de gyorsan be is csukta, és kecses mozdulattal felállt.

„A várószobában leszek” – mondta és száját rosszkedvűen elhúzta. 

Oh, ne…

„Köszönöm, Edward” – mondta Banner közömbösen.

Edward  hosszú, kérdő pillantást vetett rám, majd kilépkedett a szobából – de... nem csapta be maga után az ajtót… Phű. Megkönnyebbültem.

„Megfélemlítően hat önre?”

„Igen. De már nem annyira, mint eleinte.”

Úgy éreztem, árulkodok, de ez volt az igazság.

„Ez nem lep meg, Bella. Nos, miben lehetek a segítségére?”

Lenéztem összekulcsolt ujjaimra. Mit kérdezhetnék…?

„Dr Banner… nekem nem volt kapcsolatom ezelőtt, és Edward olyan… nos, ő Edward. És az ezt megelőző héten vagy hogy, elég sok minden történt. Nem volt még alkalmam átgondolni ezeket.”

„Mit kell átgondolnia?”

Felpillantottam rá. Feje oldalra hajtva, merően nézett rám… úgy gondolom, részvétteljesen.

„Nos… Edward azt mondta, hogy boldogan felhagy a… ööö” – haboztam, majd feladtam. Erről sokkal nehezebb beszélni, mint ahogy gondoltam.

Dr Banner sóhajtott.

„Bella, azon rövid idő alatt, mióta ismeri Edwardot, sokkal nagyobb haladást ért el a páciensemnél, mint amit én az elmúlt két évben. Mély benyomást tett Edwardra. Ezt önnek is éreznie kell.”

„Ő is mély benyomást tett rám. Csak azt nem tudom, hogy… elég vagyok-e neki. Ki tudom-e elégíteni a szükségleteit…” – suttogtam.

„Ezt igényli tőlem? Bátorítást?”

Bólintottam.

„A szükségletek változnak az idők folyamán” – mondta egyszerűen.

„Edward olyan helyzetben találta magát, ahol a megszokott helyzetkezelései nem működtek. Nagyon egyszerűen mondva, ön arra kényszerítette, hogy szembenézzen néhány démonával, és újra gondolja azokat.”

Csak pislogtam… ez egybecsengett azzal, amit Edward mondott nekem.

„Igen, a démonai” – mormoltam.

„Nem időzünk hosszasan a démonainál – azok a múlt részei. Edward ismeri azokat, mint ahogy én is – és gondolom, most már ön is. Sokkal inkább foglalkoztat a jövője és az, hogy Edward eljusson oda, ahova szeretne.”

Összehúztam és felemeltem a szemöldökömet.

„A hivatalos elnevezése a dolgoknak MFOT – elnézést” – mosolygott – „ami annyit jelent, hogy Megoldásra Figyelő Oktató Terápia. Valójában inkább cél-orientált. Arra koncentrálunk, hogy Edward hova szeretne eljutni, és hogyan juthat el oda. Ez a dialektikus megközelítése a dolgoknak. Nincs értelme a szívszorító múlton merengeni – ezt minden orvos, pszichológus és pszichiáter megtette már, akikkel eddig Edward találkozott. A jövő a fontos, ahova Edward elképzeli magát, ahova el szeretne jutni. Annyit jelentett neki, amikor ön elment tőle, hogy most komolyan veszi ezt a terápiát. Úgy gondolja, az a célja, hogy egy szerelmi kapcsolatot alakítson ki önnel. Ennyire egyszerű az egész, és most ezen dolgozunk. Természetesen vannak akadályok… elsőnek mindjárt ott van a haphephobiája.

Oh, jézusom… a mije? Levegő után kaptam.

„Már úgy értem, az érintéstől való félelme” – mondta Dr Banner kedvesen – „biztos vagyok benne, tud már róla.”

Elpirultam és bólintottam.

„Valamint, morbid módon utálja önmagát. Biztos vagyok benne, hogy ez nem lepi meg önt. És persze ott van a paraszomniája… ehm – az éjszakai félelme a mellette fekvőtől.”

Továbbra is csak pislogtam, megpróbáltam befogadni a sok új, hosszú szót. Persze, hogy tudok mindegyikről. De Banner nem említette a legfőbb aggodalmam tárgyát.

„De Edward egy szadista. Biztos, hogy ezen a módon vannak olyan igényei, amiket képtelen vagyok teljesíteni.”

Dr Banner égnek emelte tekintetét és keményen összeszorította a száját.

„Ezt már nem pszichiátriai terminológiának tekintjük. Nem tudom, hányszor mondtam ezt már el neki. És a kilencvenes évektől már parafíliaként sem ismerik el.”

Megint meghaladta a képességeimet, amit Dr Banner mondott. Ezt látva rajtam, kedvesen elmosolyodott.

„Ez a kedvenc témám” – rázta meg a fejét.

„Edward mindennek a lehető legrosszabb oldalát látja. Ez egyik része az önutálatának is. És persze ott van ez a szexuális szadizmus dolog. De ez nem betegség, ez egy életforma választása, és ha ezt biztonságosan gyakorolják épelméjű, értelmes felnőttek kapcsolatában, akkor ez nem probléma. Amiről én tudok, Edward minden BDSM kapcsolatát ilyen módon folytatta. Ön az első kedvese, aki nem egyezett ebbe bele, és ő ezért nem is akarja ezt a kapcsolatot erre a síkra terelni.” 

Kedvese…!

„De gondolom, azért ez nem ilyen egyszerű.”

„Miért ne lenne?” – vont vállat Banner kedélyesen.

„Nos… az ok, amiért ezt tette.”

„Bella, pontosan erről van szó. Az alkalmazott terápia terminológiája szerint ez ennyire egyszerű. Edward önnel akar lenni. És ennek értelmében, le kell mondania a legtöbb extrém dologról ami az olyanfajta kapcsolatokat jellemzi. Mindent összefoglalva… ami önt érdekli, az nem az elfogadhatatlan, ugye?”

Elpirultam. Nem… ez nem elfogadhatatlan…vagy igen?

„Nem gondolnám. De attól tartok, hogy ő azt gondolja.”

„Edward felismerte ezt, és ennek megfelelően cselekedett. Ő nem elmebeteg.”

Dr Banner sóhajtott egyet.

„Dióhéjban összefoglalva, ő nem szadista, Bella. Ő egy mérges, ijedt, briliáns fiatalember, akinek igen szar lapok jutottak, amikor megszületett. Mindannyian verhetjük a mellünket emiatt és analizálhatjuk, hogy ki, hogyan és miért, halálunkig – vagy Edward túlteheti magát rajta és eldöntheti, hogy hogyan akar élni. Talált valamit, ami néhány évig működött számára, többé-kevésbé. De mióta önnel találkozott, ez nem működik tovább. Következésképpen változtat a dolgokon. Önnek és nekem tiszteletben kellene tartanunk ezt a választását, és segítenünk kell ebben őt.”

Eltátottam a számat.

„Ezzel akar bátorítani engem?”

„Annyira jó, amennyire elfogadjuk, Bella. Az életben semmire nincs garancia. És ez a szakmai véleményem is.” – mosolygott.

Halványan elmosolyodtam én is. Tréfálkozó orvos… jesszusom.

„De ő úgy gondol magára, mint aki kigyógyul az alkoholizmusból.”

„Edward mindig is a legrosszabbat fogja képzelni magáról. Ahogy mondtam, ez önutálatának egy része. Ez az ő énképe, függetlenül mindentől. Természetétől fogva fél attól, hogy ezt a változtatást végig vigye. Úgy érzi, kiteszi magát az érzelmi fájdalmak egy új világának – amit mellékesen meg is érzett, amikor ön elhagyta őt. Alapvetően túlaggódja magát.”

Dr Banner szünetet tartott.

„Nem akarom stresszelni azzal, hogy mennyire fontos szerepe van önnek Edward pálfordulásában. De nagy szerepe van. Edward sehol nem tartana, ha nem találkozik önnel. Személy szerint nem tartom jónak ezt az alkoholizmusból felgyógyulós analógiát, de ha neki ez megfelel, azt hiszem, megadhatjuk neki a kétkedés lehetőségét.”

Megadni Edwardnak a kétkedés lehetőségét…. Elkomorodtam a gondolatra.

„Érzelmileg Edward egy kamasz. Ez a korszak kimaradt az életéből teljesen. Minden energiáját arra fordította, hogy sikeres legyen az üzleti életben, és az is lett, minden várakozáson felül. De az érzelmi világa… be kell hoznia a hátrányát.”

„Szóval… hogy tudok neki segíteni?”

Dr Banner felnevetett.

„Csak tegye azt, amit eddig. Edward fülig szerelmes önbe. Jó ezt látni” – vigyorgott rám.

Elpirultam, és benső istennőm jókedvűen ölelte meg magát… de valami még zavart.

„Kérdezhetek még egy dolgot?”

„Természetesen.”

Nagy levegőt vettem.

„Valahol mélyen úgy érzem, ha nem lenne ennyire sérült, akkor nem akarna engem.”

Dr Banner szemöldöke meglepettem emelkedett fel.

„Ez nagyon negatív vélemény önmagáról, Bella. És ez valójában inkább önről szól, semmint Edwardról. És nem igazán van köze az ő önbecsmérléséhez… de meg vagyok lepve.”

„Nos, csak nézzen előbb őrá… majd énrám.”

Dr Banner a szemöldökét ráncolta.

„Bella…miért gondolja magáról, hogy nem mutatós?”

Oh, ne… nem akarom, hogy rám terelődjön a szó. Megint az ujjaimat bámultam.

Éles kopogtatás hangzott az ajtón. Ijedtemben ugrottam egyet. Edward jött be a szobába, és kettőnkre bámult.

Elpirultam, gyorsan Bannerre pillantottam, aki jóindulatúan mosolygott Edwardra.

„Isten hozott újra, Edward” – mondta kedvesen.

„Azt hiszem, lejárt az idő, John.”

„Majdnem, Edward. Csatlakozz hozzánk.”

Edward leült, ezúttal mellém, és óvóan a térdemre tette kezét. Tette nem kerülte el Dr Banner figyelmét.

„Van még kérdése, Bella?” – kérdezte tőlem, és arcán nyugtalanság tükröződött. A szarba… nem kellett volna az utolsó kérdést feltennem.

Megráztam a fejem.

„Edward?”

„Ma nincs, John.”

Banner bólintott.

„Hasznos lenne, ha újból eljönnétek mindketten. Biztos vagyok benne, hogy Bellának lesznek még kérdései.”

Edward vonakodva bólintott.

Megint vörös lettem… a szarba… a doki kurkászni akar a fejemben. Edward megfogta a kezem és erősen figyelt rám.

„Rendben?” – kérdezte lágyan.

Mosolyogtam, bólintottam. Igen, megadjuk neki a kétkedés lehetőségét az Angliából származó jó doktor iránymutatása alapján.

Edward megszorította a kezem és Bannerhez fordult.

„Hogy érzi magát ő?” – kérdezte halkan 

Én?

„Megbirkózik a dolgokkal.” – mondta a doktor megnyugtatóan.

„Jó. Tájékoztass folyamatosan a fejlődéséről.”

„Referálni fogok.” 

Oh... Lauren-ről beszéltek... szent baszás!

„Mehetünk megünnepelni a kinevezésedett?” – kérdezte tőlem Edward nyomatékosan.

Tartózkodóan bólintottam. Edward felállt.

Gyorsan elbúcsúztunk Dr Bannertől és Edward illetlen sietséggel terelt kifelé. Az utcán fordult felém.

„Milyen volt?” – kérdezte aggódó hangon.

„Jó volt.”

Gyanakodva nézett rám. Féloldalra hajtottam a fejem.

„Mr Cullen, kérem, ne nézzen így rám. A doktor előírása alapján meg kell adnom önnek a kétkedés lehetőségét.”

„Mit jelent ez?”

„Majd meglátod.”

Szája széle enyhén megremegett, de szúrósan nézett rám.

„Szállj be a kocsiba” – rendelkezett, kinyitva előttem az ajtót.

Oh... témát váltottunk.

„Hova megyünk?”

Edward rám vigyorgott.

„Majd meglátod.”

Nyolcvanadik fejezet

„Nyitva volt a ajtó... én...” – néztem Edwardra lélegzet-visszafojtva és pislogva. Nem voltam biztos sem abban, hogy mit is mondhatnék, sem abban, hogy ő hogyan reagál.
Szemei elsötétültek. Azt hiszem, jól szórakozott, de nehéz volt megmondani. Állát tenyerén nyugtatta, ahogy ráhajolt a láda tetejére.
„Itt jártam ma korábban, azon tűnődtem, mit kezdjek ezzel az egésszel. Valószínűleg elfelejtettem bezárni” – és haragosan nézett, mintha az ajtó nyitva hagyása valami borzasztó, elítélendő hiba lenne. Összehúztam a szemöldökömet – a feledékenység nem vall rá.
„Oh?”
„És most itt vagy, kíváncsian, mint mindig” – hangja halk, tépelődő volt.
„Nem vagy mérges?” – suttogtam, felhasználva ezzel összes levegőmet.
Fél oldalra döntötte a fejét, szája széle megremegett.
„Miért kellene mérgesnek lennem?”
„Úgy érzem magam, mint egy bűnöző… és amúgy is mindig mérges vagy rám” – mondtam én is halkan, bár megkönnyebbülten. Edward megint összehúzta a szemöldökét.
„Igen, vétkeztél, de nem vagyok mérges. Remélem, hogy egyszer együtt élünk majd itt, és ez az egész…” – mutatott körbe bizonytalanul a szobán – „a tied is lesz.”
Az én játszószobám… mi? Eltátottam a számat. Túl sok volt ez egyszerre nekem.
„Ezért voltam itt ma. Megpróbáltam eldönteni, mit tegyek vele” – megütögette a szája szélét a mutatóujjával. „Tényleg mérges vagyok rád mindig? Ma reggel nem voltam az.”
Oh, ez igaz. Elmosolyodtam magam az emlék hatására, ahogy Edward kinézett, amikor felébredtünk, és ez sikeresen eltérített attól a gondolattól, hogy mi lesz a játékszobával. Ma reggel igazán játékos Fifty volt.
„Jókedvű voltál. Kedvelem a játékos Edwardot.”
„Most is?” – emelte fel egyik szemöldökét, gyönyörű szája mosolyra kunkorodott, egy szégyenlős mosolyra. Wow!
„Mi ez?” – emeltem fel az ezüst golyómicsodát.
„Mindig éhes az információra, Miss Swan. Ez egy fenék tágító dugó” – mondta gyengéden.
„Oh…”
„Neked vettem.”
Mi?
„Nekem?”
Lassan bólintott, arca komoly és óvatos volt.
Elkomolyodtam.
„Te, új eee.. játékokat… veszel minden szolgálódnak?”
„Néhány dolgot. Igen.”
„Fenékdugókat?”
„Igen.”

Oké…. Nyeltem egy nagyot. Fenékdugó. Szilárd fémből van – tuti, hogy abszolút kényelmetlen. Eszembe jutott a beszélgetésünk a szex-kellékekről és a kemény határokról, rögtön a diplomaosztóm után. Azt hiszem, akkor azt mondtam, kipróbálnám. Most, így igazán látva egyet, nem hiszem, hogy ez olyan valami, amit megtennék. Még egyszer megvizsgáltam, ami a kezemben volt, és visszatettem a fiókba.
„És ez?” – vettem elő egy hosszú, rugalmas izét, ami fokozatosan csökkenő méretű, egymáshoz kapcsolódó gömbökből állt, az első jó nagy volt, az utolsó meg igen apró. Összesen nyolc gömb volt.
„Végbél gyöngyök” – mondta Edward, óvatosan vizsgálva reakciómat.
Oh! Elbűvölt borzadállyal vizsgálgattam tovább. Mindez – bennem… Ott! Még csak elképzelni sem tudtam.
„Van egy hatásuk, ha orgazmus közben kihúzod őket” – tette hozzá tényszerűen.
„Ez nekem van?” – suttogtam.
„Neked” – bólintott lassan.
„Ez a… fenékdugó?”
Elvigyorodott.
„Ha akarod.”
Gyorsan becsuktam a fiókot, vörös voltam, mint a közlekedési lámpa. Óvatosan kinyitottam a következő fiókot.
„Nem kedveled a fenékdugót?” – kérdezte ártatlanul.
Rábámultam és vállat vontam, megpróbáltam hetykén eltitkolni a sokkot.
„Nem ez szerepel a karácsonyi kívánságlistám első helyén” – morogtam nemtörődöm módon.
Vigyorgott.
„A következő fiókban válogatott vibrátorok vannak.”
Gyorsan becsaptam a fiókot.
„És a következő?” – suttogtam, újból hamuszürkére sápadva, de ez alkalommal szégyenlősen.
„Még érdekesebb dolgok.”
Oh! Habozva húztam ki a fiókot, le nem véve a szemem Edward gyönyörű de most inkább önelégült arcáról. A fiókban egy sor különféle fém kacat volt. Véletlenszerűen kiválasztottam egyet, egy nagy, csíptető szerű tárgyat.
„Genitális csíptető” – mondta Edward. Felegyenesedett, kényelmesen megkerülte a ládát és mögém állt.
Rögtön visszatettem a csíptetőt és egy kellemesebb kinézetűt választottam – két apró csipeszt egy láncon.
„Néhány ezek közül a fájdalomért van, de a legtöbbje az élvezetért” – mormolta.
„Mi ez?”
„Mellbimbó csipesz – mindkettőre.”
„Mindkettőre? A mellbimbókra?”
Edward tovább vigyorgott.
„Nos, mint látod, két csipesz van, baby. Igen, mindkét mellbimbóra, de nem erre gondoltam. Arra, hogy mind a fájdalom-okozásra, mind az élvezetre való.”
Oh. Elvette tőlem.
„Tartsd ide a kisujjadat.”
Odanyújtottam. Bele csíptette az ujjamba a csipeszt. Nem volt nagyon kellemetlen.
„Az érzés nagyon erős, de amikor levesszük őket, akkor inkább fájdalmasan érzéki.”
Levettem a csipeszt az ujjamról. Hmm, egész kellemes lehet. Megvonaglottam a gondolattól.
„Ezek tetszenek” – mormoltam. Edward szélesen mosolygott.
„Már tetszenek, Miss Swan? Tudtam, hogy ezt fogod mondani.”
Szégyenlősen bólintottam és beharaptam az ajkam. Államra tette a kezét. Elengedtem az ajkam.
„Tudod, hogy milyen módon hat ez rám” – morogta.
Visszatettem a csipeszeket a fiókba. Edward előrehajolt és két másikat vett elő.
„Ezek kibírhatóbbak”- tartotta elém, hogy megvizsgáljam őket.
„Kibírhatóbb?”
„Állíthatod őket nagyon szorosra… vagy sem. Attól függ, hogy milyen kedved van.”
Hogy tudja ezt ennyire erotikusan mondani? Nagyot nyeltem, és hogy eltereljem a figyelmét, elővettem egy kacatot, ami úgy nézett ki, mint egy szöges sütőforma.
„Ez” – húztam össze a szemöldökömet. Tuti, hogy nem sütésre használja itt, a játékszobában.
„Ez egy Wartenberg tűkerék.”
„Ami?”
Kinyújtotta a kezét és elvette tőlem.
„Add a kezed. Tenyérrel felfelé.”

Odanyújtottam a bal kezemet. Gyengéden megfogta, és hüvelykjével végigsimította ujjperceimet. Borzongás futott át rajtam. Érintése még mindig izgatóan hatott rám.
Átgörgette a kereket a tenyeremen.
„Ah!” – a tüskék beleszúrtak a bőrömbe… éppen fájdalomküszöb alatti volt az érzés. Ténylegesen inkább csiklandott.
„Képzeld el ezt a melleiden” – mormolta Edward buján.
Oh! Elöntött a pír, és visszarántottam a kezemet. Lélegzésem felgyorsult. Szent tehén.
„Nagyon kis különbség van a fájdalom és a gyönyör között, Isabella” – mondta lágyan, lehajolt és visszatette a kereket a fiókba. Nekidőltem a fióknak, az becsukódott.
„Ennyi?” – kérdezte Edward mulatva rajtam.
„Nem…” – húztam ki a negyedik fiókot, hogy megdöbbenjek az elém táruló halom bőrszíjon.
Kihúztam egyet közülük… úgy tűnt egy labdához rögzítették.
„Pecek labda. Hogy csendben maradj” – mondta Edward, úgy tűnt megint jól szórakozik rajtam.
„Aha. Lágy határok” – morogtam.
„Emlékszem” – mondta – „de ettől még tudsz lélegezni. A fogad közé kell szorítani a labdát” – ezzel kivette a kezemből és az ujjaival fogakat formált és mutatta meg, miként kell elképzelnem.
„Használtál már te ilyent?” – kérdeztem.
„Igen” – dermedt meg és rám meredt.
„Hogy elfojtsd a sikításodat?”
Bosszúsan behunyta a szemét.
„Nem egészen így működik.”
Oh?
„Ez az teljes hatalomról szól, Isabella. Mennyire lennél tehetetlen, ha ki lennél kötözve és nem szólalhatnál meg? Mennyire kellene bíznod bennem, tudva, hogy ekkora hatalmam van fölötted? Hogy fel kell ismernem tested minden rezdülését, hogy ismernem kell minden reakciódat, jobban, mintha hallanám kimondott szavaidat. Ez téged teljesen alárendeltté tesz, minden hatalmat nekem ad.”
Nagyot nyeltem.
„Úgy tűnik, hiányzik neked ez.”
„Ez az, amit tudok, ismerek” – mormolta, lenézve rám. Zöld szemei tágra nyíltak és komolyak voltak. A hangulat megváltozott közöttünk, mintha gyóntatószékben ülne.
„Hatalmad van fölöttem. És te tudod is ezt” – suttogtam.
„Van? Te engem… gyámoltalanná teszel.”
„Nem!”
Oh, Fifty.
„Miért?”
„Mert te vagy az egyetlen ember, aki igazán fájdalmat tud nekem okozni.”
Felemelte a kezét és egy hajtincsemet a fülem mögé igazított.
„Oh, Edward… ez mindkettőnkre igaz. Ha nem kellenék neked…” – remegtem meg és lebámultam izgő-mozgó ujjaimra. Ebben a kijelentésben vannak az én sötét fenntartásaim kettőnket illetően. Ha ő nem volna ennyire… sérült, akarna engem? Megráztam a fejem. Meg kell próbálnom nem így gondolni erre.
„Az az utolsó dolog, hogy én fájdalmat akarnék okozni neked. Szeretlek” – mormoltam. Felemeltem a kezem és ujjaimat végigfuttattam barkóján, gyengéden megsimogattam arcát. Arcát tenyerembe fektette, visszadobta a labdát a fiókba, kezét csuklóm köré fonta. Magához húzott.
„Befejeztük a mutasd meg- mutasd be játékot?” – kérdezte. Hangja halk és csábító volt. Keze fel-le járt a nyakszirtemen.
„Miért? Mit szeretnél tenni?”
Lehajolt és lágyan megcsókolt. Karjait megragadva ölelésébe simultam.
„Bella, téged ma majdnem megerőszakoltak” – hangja halk volt, de jéghideg és óvatos volt.
„És?” – suttogtam, miközben élveztem keze tapintását a hátamon és részegítő közelségét.
Hátrahúzta a fejét és savanyúan nézett rám.
„Mit értesz azon, hogy ’és’” – mondta rosszallóan.
Felnéztem kedves zsémbes arcát, és meghökkentem.
„Edward, jól vagyok.”
Karjait körém fonta, közel húzott, és magához szorított.
„Amikor arra gondolok, hogy mi történhetett volna” – lehelte, arcát a hajamba temetve.
„Mikor fogod megtanulni, hogy erősebb vagyok, mint ahogy kinézek?” – suttogtam megnyugtatóan a nyakába, belélegezve finom illatát. Semmi nincs ahhoz fogható ezen a földön, mintha az ember Edward karjaiba simulhat.
„Tudom, hogy erős vagy” – mélázott Edward csendesen. Belecsókolt a hajamba és elengedett.
Lehajoltam és egy újabb izét húztam elő a nyitott fiókból. Több kézelőt kapcsolt össze egy rúd. Felemeltem.
„Az” – sötétült el Edward szeme – „egy feszítőrúd boka és csukló szorítókkal.”
„Hogy működik?” – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Benső istennőm kidugta fejét búvóhelyéről.
„Szeretnéd, ha megmutatnám?” – sóhajtotta meglepetten, egy pillanatra lehunyva szemét.
Pislogtam rá. Amikor kinyitotta szemét, tekintete tűzben égett. Oh, istenem.
„Igen, szeretnék egy bemutatót. Szeretem, ha kikötözöl” – suttogtam, ahogy benső istennőm rúdugrással startolt ki rejtekhelyéről a kanapéjára.
„Oh, Bella” – mormolta. Hirtelen fájdalmasan nézett rám.
„Most mi van?”
„Nem itt.”
„Mire gondolsz?”
’Az ágyamban akarlak, nem itt. Gyere’ – markolta meg a rudat, megfogta a kezem és azonnal kimasírozott velem a játékszobából. Miért megyünk el innen? Néztem magam mögé, ahogy kiléptünk.
„Miért nem itt?”
Edward megtorpant a lépcsőn lefelé menve és felnézett rám. Arca komoly volt.
„Bella, lehet, te kész vagy arra, hogy visszatérj oda, de én nem. Amikor utoljára ott voltunk, elhagytál. Egyfolytában ezt hajtogatom neked – mikor fogod fel végre?” – komorodott el, és elengedte a kezemet, így szabad kezével tudott gesztikulálni. „Az egész magatartásom megváltozott annak következtében. Az egész életszemléletem radikálisan átformálódott. Ezt már mondtam neked. Amit eddig nem mondtam, az…” – szünetet tartott, beletúrt a hajába, kereste a megfelelő szavakat.
„Olyan vagyok, mint aki felhagyott az alkoholizálással, oké? Ez az egyetlen hasonlat, ami megközelíti a valóságot. És mert nem akarlak bántani.”
Nagyon bűnbánóan nézett ki, és ebben a pillanatban éles, gyötrő fájdalom szúrt belém. Mit tettem ezzel az emberrel? Jobbá tettem az életét? Boldog volt, mielőtt találkozott velem, vagy nem?
„Nem bírnám ki, ha bántanálak, mert szeretlek” – tette hozzá, felnézve rám. Arca igazán őszinte volt, mint amikor egy kisfiú kimond egy nagyon egyszerű igazságot. Teljesen őszinte volt, még a lélegzetem is elakadt tőle. Sokkal jobban becsülöm őt, mint bárkit vagy bármit. Feltétel nélkül szeretem őt.
A testének vetettem magam, olyan erősen, hogy el kellett engednie, amit a kezében tartott, hogy elkapjon engem, és a falhoz nyomtam. Két kezem közé fogtam arcát, ajkát ajkamhoz húztam. Szinte ízleltem meglepetését, ahogy nyelvemet szájába dugtam. Egy lépcsővel fölötte álltam – most voltunk egyforma magasak, és euforikusan erőteljesnek éreztem magam. Szenvedélyesen csókoltam, ujjaimat hajába fontam. Érinteni akartam mindenhol, de megtartóztattam magam, mert ismertem félelmeit. Tudásom ellenére a vágyam fellángolt, forrón és erőteljesen, kivirágzott mélyen az ölemben. Felnyögött, megragadta a vállamat és eltolt magától.
„Azt akarod, hogy itt dugjalak meg, a lépcsőn?” – dadogta, lélegzet elakadva. „Mert megteszem, itt és most.”
„Igen” – mormoltam, biztosan abban, hogy tekintetem pontosan olyan sötét, mint az övé.
Csak nézett rám, vakon és kimerülten.
„Nem. Az ágyamban akarlak.” – kapott fel, átdobott a vállán, hogy felsikoltottam. Nagyot csapott a fenekemre, úgyhogy még egyet sikítottam. És ahogy lefelé indult a lépcsőn, felkapta a feszítőrudat.
Mrs Cope a háztartási szobából jött ki, amikor az előtéren haladtuk át. Ránk mosolygott, én bocsánatkérően integettem felé. Nem hiszem, hogy Edward észrevette.

A hálóban végre a lábamra állított, a rudat az ágyra dobta.
„Nem gondolom, hogy bántanál” – szuszogtam.
„Nem hiszem én sem, hogy azt tenném” – válaszolta. Kezébe fogta fejem és megcsókolt, hosszan, keményen, felgyújtva amúgy is forróvéremet.
„Nagyon kívánlak” – suttogta a számba lihegve. „Biztos vagy ebben - a mai nap után?”
„Igen. Én is kívánlak. És le akarlak vetkőztetni” – alig vártam, hogy kezem hozzá érhessen – ujjaim zsiborogtak a vágytól.
Szemei kissé kitágultak és egy pillanatra habozni látszott. Lehet, mérlegelte a kérésemet.
„Oké” – mondta óvatosan.
Inge második gombjához nyúltam. Hallottam, hogy levegő után kap.
„Nem érek hozzád, ha nem akarod” – suttogtam.
„Nem. Tedd. Rendben van. Jól vagyok” – válaszolt gyorsan, mormogva.
Gyengéden kigomboltam a gombot, ujjaim lesiklottak az ing gomboló pántján a következőhöz. Szemei tágra nyíltak és szinte világítottak, ajkai szétnyíltak, ahogy felületesen lélegzett. Annyira szép volt, még félelme ellenére is… vagy azért, mert félt. Kigomboltam a harmadik gombot, lágy mellkas szőre előbukkant az ing kivágásában.
„Meg akarlak ott csókolni” – mormoltam.
Élesen szívta be a levegőt.
„Megcsókolnál?”
„Igen” – mormoltam.
Szemei, ha lehet, még tágabbra nyíltak ahogy kigomboltam a következő gombot, és nagyon lassan előrehajoltam, világossá téve célomat. Visszatartotta lélegzetét, de kőmereven állt, ahogy gyengéden megcsókoltam a puha, kilátszó szőrök között. Az utolsó gombot is kigomboltam és felemeltem arcomat. Ő engem nézett. Arcán megelégedettség, nyugodtság és.... csodálkozás látszott.
„Egyre könnyebb lesz, ugye?” – suttogtam.
Bólintott. Lassan lehúztam a válláról az inget és hagytam, hogy leessen a parkettra.
„Mit tettél velem, Bella?” – mormolta – „Bármi is az, ne hagyd abba.”
Ezzel karjába zárt, mindkét kezét a hajamba fúrta, fejemet hátra húzta, hogy könnyebben hozzáférjen a torkomhoz.
Oh, istenem. Ajkaival gyengéden csipkedve felfelé haladt egészen az állkapcsomig. Felnyögtem. Oh, mennyire akarom én ezt a férfit. Ujjaim a derékövén matattak, kigomboltam a nadrágját és lehúztam a cipzárját.
„Oh, baby” – lehelte és megcsókolt a fülem mögött.
Éreztem erekcióját nadrágon keresztül, határozott, kemény volt. Akarom – a számban. Hátra léptem és térdre ereszkedtem.
„Whoa” – kapott levegő után.
Lehúztam nadrágját és alsónadrágját együtt, készen álló pénisze előbukkant, és mielőtt meg tudott volna állítani, a számba vettem, erősen szívtam, és néztem, ahogy meglepett csodálkozásában szája elnyílt. Ahogy becsukta a szemét, élvezve az üdvözült érzéki gyönyört, nagyon izgató volt. Tudtam, hogy mit tudok tenni vele és ez hedonikus, felszabadító és pokolian szexi volt. Úgy éreztem mindenható vagyok.
„Basszus” – sziszegett és finoman ringatta a fejemet, megfeszítette csípőjét, így mélyebbre hatolt a számban. Oh, igen, ezt akarom. Fogaimmal óvatosan bánva nyelvem körbefuttattam férfiasságán, és erősen szoptam… újra és újra.
„Bella…” – próbált meg eltávolodni.
Oh, nem, nem teheted, Cullen. Akarlak. Határozottan megmarkoltam csípőjét, megkettőztem erőfeszítésemet, és éreztem, nagyon közel volt már…
„Kérlek” – lihegte – „elélvezek, Bella…” nyögött.
Jó. Benső istennőm extázisban hátradobta fejét, és Edward elélvezett, hangosan, nedvesen, a számban.
Felnyitotta smaragdzöld szemét, lebámult rám. Mosolyogva felnéztem rá és megnyaltam a szám szélét. Visszavigyorgott, gonosz, érzéki vigyorral.

„Oh, szóval ilyen játékot játszunk, Miss Swan?” – Lehajolt, belekapaszkodott a karomba és lábamra állított. Hirtelen szája a számon, számban volt. Felnyögött.
„Érzem a saját ízemet. Neked jobb ízed van” – suttogott a számba. Lehúzta a pólót rólam, és gondatlanul lehajította a padlóra, majd felkapott és az ágyra dobott. Megmarkolta a nadrágom derekát és lerántotta egy hirtelen mozdulattal rólam. És ott voltam meztelenül, szétterpesztve az ágyon. Vártam. Kívántam. Nézett rám,, magába itta a látványomat, lassan levette a maradék ruhát magáról, le nem véve közben a szemét rólam.
„Te egy nagyon szép nő vagy, Isabella” – mormolta elismerően.
Hmm… kacéran félrebillentettem a fejemet.
„És te egy gyönyörű férfi vagy Edward. És csodálatos az ízed.”
„Igen?” – kérdezte kedvesen és a feszítőrúdért nyúlt. Megfogta a bal bokámat, és gyorsan felkötötte rá a mandzsettát, alaposan megszorította a csatot. Megnézte menyi hely van a kisujjának a bokám és a mandzsetta között. Mindeközben le nem vette a szemét rólam, mit akinek nincs szüksége arra, hogy lássa, mit csinál. Hmm… van már gyakorlata.
„Nos, most meg kell tudnunk, neked milyen ízed van. Ha jól emlékszem, kimondottan ízletes vagy, Miss Swan.”
Oh…
A másik bokámat megfogva, arra is gyorsan és hatékonyan felszerelte a mandzsettát, a lábaim hatvan centi szélesre voltak nyitva így.
„A jó dolog ebben a feszítőrúdban, hogy széttár” – mormolta. Valamit kattintott, és húzott, úgyhogy a lábam széjjelebb nyílt. Whoa, kilencven centi. Számat kinyitva mélyet lélegeztem. Basszus, ez izgató. Szinte izzottam, nyugtalanul és kívánóan.
Edward megnyalta felső ajkát.

„Oh, valami érdekeset fogunk kezdeni ezzel, Bella.”
Ezzel lenyúlt és megfogta a feszítőrudat, megcsavarta, így a hasamra kerültem. Ez igen meglepett.
„Látod, mit tudok művelni veled?” – mondta sötéten, és újra megcsavarta, hirtelen megint a hátamon feküdtem, számat tátva, levegőt meg lefelejtettem venni.
„A másik mandzsetták a csuklóidra valók. Majd még meggondolom. Attól függ, hogy tudsz viselkedni vagy sem.”
„Mikor nem viselkedek?”
„Fel tudok idézni egynéhány vétkedet” – mondta halkan, végighúzva ujját a talpamon. Csiklandott, de a rúd nem engedett mozdulni, bár megpróbáltam elkígyózni a keze ügyéből.
„Az egyik a telefonod.”
Felziháltam.
„És mit akarsz tenni?”
„Oh, soha nem fedem fel a terveimet” – vigyorgott rám, szemei színtiszta gonoszsággal égtek.
Szent varjú. Észvesztően gyönyörű volt, a lélegzetem is elállt tőle.
A kötelet erősen felhúzta, hogy lábaim az égbe emelkedtek. Majd áthúzta a feje fölött, ahogy bemászott az ágyba, úgyhogy a rúd végül a vádlijára került. Edward a lábaim között térdelt, pompás meztelenségében. Elvesztem.
„Hmm. Igencsak közszemlére vagy téve, Miss Swan” – futtatta végig ujjait mindkét lábam belső felén, lassan, és biztosan, apró köröket rajzolva. Soha meg nem szakítva szemkontaktusunkat.
„Ez az egész a várakozásról szól, Bella. Hogy mit fogok tenni veled.”

Halkan elmondott szavai beszivárogtak egyenesen a legmélyebb, legsötétebb részébe testemnek. Tekergőztem az ágyon és nyögtem. Ujjai tovább folytatták lassú támadásukat felfelé a lábamon, a térdeim hátulján. Ösztönösen össze akartam zárni a lábaimat, de képtelenség volt.
„Tudod, ha nem tetszik valami, csak szólj, abbahagyom” – mormolta. Előrehajolva megcsókolta a hasamat, puha, szopogatós puszikkal, közben ujjai tovább haladtak gyötrő útjukon felfelé, fel belső combomon, simogatva, izgatva.
„Oh, kérlek, Edward.”
„Oh, Miss Swan. Felfedeztem, hogy irgalmatlan tudsz lenni, amikor szerelmi támadást indítasz ellenem. Úgy gondolom, viszonoznom kell ezt a szívességet.”

Ujjaim a lepedőbe markoltak és megadtam magam, ahogy szája finoman lefelé haladt testemen, ujjai felfelé haladtak, védtelen és széttárt combtövemhez. Nyöszörögtem, ahogy ujjai belém hatoltak, és felfelé mozdítottam medencémet, hogy a találkozás gyorsabb legyen.

Edward válaszul felmordult.

„Soha nem okozol csalódást, Bella. Annyira nedves vagy” – mormolta a fanszőrzetem és hasam találkozásánál levő vonalba. Testem megfeszült, ahogy szája rám talált. Oh, istenem.
Lassú, érzéki ostromba kezdett, körbe-körbe nyalt, míg ujjai bennem mozogtak. Oh, istenem… És mert nem tudtam a lábaimat összezárni, vagy akár megmozdítani, az egész roppant intenzív és észbontó volt. Hátam felemelkedett ahogy próbáltam befogadni az érzést.
„Oh, Edward!” – kiáltottam fel.
„Tudom, baby” – suttogta, és hogy könnyítsen rajtam, lágyan megfújta testem legérzékenyebb részét.
„Arrgh! Kérlek!” – könyörögtem.
„Mondd ki a nevem” – parancsolt rám.
„Edward” – kiáltottam, alig felismerve saját hangomat – túlságosan éles és vágyakozó volt.
„Megint” – lehelte.
„Edward, Edward, Edward Cullen” – kiabáltam hangosan.
„Az enyém vagy” – mondta egy utolsó nyelvfricskával, és én lezuhantam… látványosan, orgazmusomat elfogadva, és mert a lábaim túl messze voltak egymástól, csak ismétlődött és ismétlődött, és én elvesztem benne.
Alig vettem észre, hogy Edward hasra fordított.
„Most megpróbáljuk így, baby. Ha nem szereted, vagy túl kényelmetlen, szólj, abbahagyjuk.”
Mi? Túlságosan elvesztem a gyönyör utóhatásaiban, ahhoz, hogy legyen egy értelmes, koherens gondolatom. Edward ölében ültem. Hát ez hogyan történt?

„Hajolj le, baby” – mormolta a fülembe – „fejed és melled az ágyon legyen.”

Mintegy révületben, tettem, amit mondott. Mindkét kezemet hátra húzta és a rúdhoz kötözte őket... Közel a bokáimhoz… oh. Térdeim felhúzódtak, fenekem az égbe nézett, teljesen védtelenül… teljesen az övé volt.
„Bella, gyönyörű vagy” – mondta áhítattal teli hangon.
Végighúzta ujjait a gerinctövemtől a hüvelyemig, megállva a fenekemnél.
„Ha egyszer felkészülsz, ezt is akarom…” – körözött ujja ott. Hangosan nyeltem ahogy éreztem hogy megfeszülök gyengéd tapogatása alatt.
„Nem, ma, drága Bellám, de egy nap… minden módon akarlak. Minden porcikádat magamévá akarom tenni. Az enyém vagy.”
Szent tehén, ott akar engem. Visszagondoltam a fenékdugóra, és minden porcikám megfeszült ott belül. Szavai nyögésre késztettek. Ujjai lefelé haladtak az ismerős területek felé és egy pillanattal később bennem volt – Aagh! – belém csapódott.
„Finoman!” – kiáltottam. Edward megállt.
„Rendben vagy?”
„Finoman… hadd szokjak hozzá.”
Lassan kihúzta magát belőlem, majd gyengéden visszanyomult… megtöltött, kitágított, kétszer, háromszor… és újra elvesztem.
„Igen, most már érzem” mormoltam, élvezve az érzést.
Felmordult, fokozta a ritmust, mozgott… mozgott… kérlelhetetlenül… előre, befelé, megtöltött… és ez kibaszottul tökéletes volt. Oh, istenem. Élvezet volt, hogy tehetetlen voltam, élveztem őt, hogy elveszett bennem, élveztem, ahogy engem akart. Meg tudom tenni. Magával visz a sötét helyekre, helyekre, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, és ketten kitöltjük azokat vakító fénnyel. Oh, igen. És elengedtem, ragyogtam abban, amit tett velem, és megtaláltam az édes élvezetet, és újból elélveztem, hangosan, a nevét sikítva. És ő megnyugodott, elélvezett bennem.
„Bella, baby…” – kiáltott, és mellém omlott.

Érezte, ahogy ujjai eloldozzák a mandzsettákat, megdörzsölik bokáimat és a csuklóimat. Amikor végzett és végre szabad voltam, a karjába húzott, és én fáradtan hagytam magam.
Amikor újból magamhoz tértem, mellette kucorogtam, ő engem nézett. Fogalmam nem volt, mennyi idő telt el.
„Az örökkévalóságig tudnálak nézni, Bella” – mormolta és megcsókolta a homlokomat.
Elmosolyodtam és lankadtan mozdultam mellé.
„Nem akarom, hogy valaha is elmenj” – mondta halkan és körém fonta karjait.
Hmm.
„Soha nem akarok elmenni. Soha ne engedj elmenni” – motyogtam álmosan, szemhéjam nem engedelmeskedett.
„Szükségem van rád” – suttogta, de hangja távoli volt, éteri részeként álmaimnak. Szüksége van rám… szüksége van rám… és ahogy végül átsiklottam az álmok mezejére, utolsó gondolatom egy apró fiúcska volt, zöld szemekkel és bronzszínű hajjal, ahogy szégyenlősen mosolyog rám.

Hetvenkilencedik fejezet

„És meghallgathatod figyelmesen, amit mondani akarok.”

James szemei mélykéken villogtak. Jézusom, nagyon mérges… miért? Félelem fojtogatott… majdnem elállt a lélegzetem. De valahonnan mélyről, annak ellenére hogy a szám teljesen kiszáradt, találtam magamban annyi eltökéltséget és bátorságot, hogy kipréseljek magamból néhány szót, miközben apám ’beszéltesd-őket’ mantrája járt körbe-körbe a fejemben.

„James, lehet ez nem a megfelelő időpont erre. A taxid tíz percen belül itt lesz, és át kell adjam neked az összes papírodat.” – mondtam csendes, rekedt  hangon, ami elárulta félelmemet.

Mosolygott, zsarnoki, megbaszlak-mosollyal, ami most megjelent a szemében is. A szemei csillogtak az éles, neon ragyogásban ami a felettünk lógó lámpákból áradt a szürke, ablaktalan szobában. Egy lépést tett felém, meredten bámult rám, pillantását le nem vette volna rólam. Pupillái kitágultak – a fekete elnyomta a kéket …oh, ne… félelmem egyre nőtt.

„Tudod, meg kellett küzdenem Viktóriával, hogy a tied legyen az állás” - hangja elhalkult, ahogy még egy lépést tett felém. Én meg hátráltam a faliszekrény felé. Beszéltesd, beszéltesd, beszéltesd…

„James, pontosan mi is a problémád? Ha hangot akarsz adni a sérelmeidnek, akkor talán Viktória jelenlétében kellene folytatnunk ezt a beszélgetést – mivel ő a Személyzeti osztály vezetője – sokkal formálisabb keretek között.”

Hol vannak a biztonságiak? Egyáltalán még az épületben vannak?

„Nincs a személyzetisre szükségünk ahhoz, hogy túljussunk ezen a helyzeten, Bella” – gúnyolódott.

„Amikor felvettelek, úgy gondoltam, hogy egy keményen dolgozó munkatárs leszel. Azt gondoltam, meg van benned a lehetőség. De most… nem tudom. Zavart lettél és felületes. És elmélkedtem róla… a te vagyonos barátod az, aki rossz irányba vezet? Így fogtam, és ellenőriztem az e-mail fiókodat, hogy vajon találok-e valami nyomravezető jelet. És tudod, mit találtam, Bella? Ami igazán furcsa volt? Az e-mail fiókodban az összes magánleveled a beképzelt barátodnak  ment” –és itt szünetet tartott, vizslatva reakciómat.

„És ekkor elgondolkodtam... hol vannak az ő levelei? Egy sem volt. Nulla. Semmi. Szóval, mi ez az egész, Bella? Honnan jönnek az levelei, és miért nincsenek a rendszerünkben? Egy kém vagy, akit a Cullen-konzorcium telepített ide? Erről van szó?”

Szent szar.. az e-mailek. Oh, ne – mit írtam bennük?

„James... miről beszélsz?” – próbáltam őszintén meglepettnek látszani, és teljesen tisztában voltam vele – ez a beszélgetés nem úgy halad, ahogy én vártam. És még egyáltalán nem bíztam benne, a legkevésbé sem. Valamiféle James által kibocsátott feromon veszélyt jelzett számomra. Ez az ember mérges volt, fürge észjárású és teljesen kiszámíthatatlan.

Megpróbálkoztam egy kis zavarkeltéssel.

„Éppen most mondtad, hogy meg kellett győznöd Viktóriát, hogy engem válasszatok. Akkor hogy lehetnék kém? Gondolkodj, James.”

„De Cullen fúrta meg a New York-i utat, nem?”

Oh, a szarba...

„Hogy tudta ezt megtenni Bella? Mit csinált a milliomosod?”

Éreztem, hogy az a kevés vér is távozik az arcomból, ami még volt benne, úgy éreztem, rögtön elájulok.

„Nem tudom, miről beszélsz James” – suttogtam.

„A taxid rövidesen itt lesz. Összepakolhatom cuccodat?” – oh, kérlek, engedj el... hagyd ezt abba...

James azonban folytatta, szemmel láthatóan élvezte a helyzetemet.

„És azt gondolja, hogy kikezdenék veled?” – vigyorgott, és szemei égettek.

„Nos, szeretném, ha elgondolkodnál valamin, amíg én New Yorkban leszek. Én neked adtam ezt a munkát, és azt várom, hogy némi hálát mutassál. Sőt, elvárom. Küzdenem kellett, hogy téged kapjalak meg. Viktória valaki gyakorlottabbat szeretett volna, de én – láttam valamit benned. Tehát – meg kell állapodnunk valamiben. Egy megállapodást kell kötnünk arról, hogy boldoggá teszel. Tekintsd úgy, mint a munkaköri leírásod frissítését, ha úgy tetszik. Értesz, Bella? És ha boldoggá teszel, nem fogok jobban utána nézni, hogy használja ki a barátod a befolyását, használja ki összeköttetéseit, vagy kasszíroz be némi szívességet az Ivy League-beli baráti talpnyalói egyikétől.”

Eltátottam a szám. Megzsarol? Engem? Szexért?! És mit mondhatnék? Elújságoljam neki, hogy még három hétig hírembargót rendelt el Edward? Alig hittem el ezt az egészet  Szex – velem? James közelebb jött, addig, amíg pontosan előttem nem állt, és mereven nézett a szemembe. Éreztem émelyítően édes parfümjének illatát – undorító volt – és ha nem tévedek, a lélegzetén némi kesernyés alkohol illatot. Basza meg, ivott... mikor?

„Te egy feszes fenekű, kihívó, fasz-izgató vagy, ugye tudod, Bella?” – suttogta összeszorított fogain keresztül.

Mi? Fasz-izgató... én?

„James, fogalmam nincs, hogy miről beszélsz” – suttogtam, és éreztem, hogy az adrenalin elönti a testemet. Még közelebb jött... vártam, hogy mozdulhassak. Charlie büszke lenne rám... megtanított arra, hogy mit kell tennem, ha James megérint – egyáltalán csak közel vesz levegőt hozzám. Lélegzésem felszínessé vált... nem szabad elájulnom, nem szabad elájulnom.

„Csak nézz magadba. Nagyon fel vagy izgulva, meg tudom állapítani. Te tényleg elcsábítottál. Mélyen magadban te is kívánsz engem... tudom. Mint ahogy én is.”

Szent baszás. Ez a fazon teljesen eltévedt az erdőben... félelmem az egekbe szökött, fenyegetése teljesen eluralkodott rajtam.

„Nem James. Én soha nem csábítottalak téged.”

„De, igen. Tudok olvasni a jelekben.”

Felemelte a kezét, és nagyon gyengéden megsimogatta az arcomat a kézfejével, le az államig... mutatóujja a torkomon járt... a szívem a toromban dobogott, és le kellett küzdenem a hányingeremet. Majd elérte a nyakam tövén levő kis mélyedést, ahol a blúzom felső gombja nyitva volt, és kezét a mellkasomra nyomta.

„Kívánsz engem. Ismerd el, Bella.”

Határozottan a szemén tartottam a tekintetemet, és arra koncentráltam amit tennem kellett – inkább, mint gyorsan növő ellenérzésemre és félelmemre – és rátettem kezem az övére, mintegy cirógatóan. Némileg elmosolyodott...  és megragadtam kisujját, hátracsavartam, és erősen lehúztam kezét a csípőjéhez.

„Arrgh!” – kiáltott fel fájdalmában és meglepetésében, és előrehajolt. Felhúztam a térdemet, gyorsan és erősen, fel az ágyékáig, pontosan eltalálva célomat. Fürgén félreugrottam bal felé. Ahogy térdei megbicsaklottak, nyögve lerogyott a konyha padlójára, lábai között megmarkolva magát.

„Ne merj még egyszer megérinteni” – förmedtem rá. „Az útiterved és a brosúráid az asztalomon vannak. Most hazamegyek. Utazz jól. És a jövőre nézve – csináld magadnak az  átkozott kávédat.”

„Kibaszott boszorkány!” – félig kiabált, félig morgott rám – de én már ajtón kívül voltam.

Teljes erőmből futottam az asztalomhoz, felkaptam a kabátomat és a táskámat, kirobogtam a portára, figyelmen kívül hagyva a nyögéseket és káromkodásokat, amik a még mindig a konyha kövén fekvő gazfickóból áradtak. Kirobbantam a főbejáraton és egy pillanatra megtorpantam, ahogy a hűvös levegő megérintette arcomat… nagy levegőt vettem és összeszedtem magam. Mivel egész nap nem ettem, és a kellemetlen adrenalin-roham elmúlt, lábaim feladták a szolgálatot, összecsuklottak alattam. És néztem, enyhe közömbösséggel, mintha moziban néznék egy lassított jelenetet: Edward és Taylor, sötét öltönyben és fehér ingben mindketten, kiugrottak a várakozó autóból és felém futottak… Edward térdre ereszkedett mellettem… és, tudatom valamilyen eldugott szintjén csak egyre tudtam gondolni – hogy ő itt van… a szerelmem itt van.

„Bella, Bella! Mi a baj?” – húzott az ölébe, kezei fel alá jártak a karomon, valamilyen sérülést keresve rajtuk. Fejemet két keze közé fogva, tágra nyílt, rémült szemekkel nézett rám. Besüppedtem az ölébe, hirtelen elöntött a megkönnyebbülés és a fáradtság. Oh, Edward karjai. Sehol máshol nem akarok lenni.

„Bella” – rázott meg –„mi a baj? Beteg vagy?”

Megráztam a fejem. Rájöttem, hogy el kell kezdenem beszélni.

„James…” – suttogtam, és inkább éreztem, mint láttam, hogy Edward egy gyors pillantást vet Taylorra, aki azon nyomban eltűnt az épületben.

„Oh, basszus” – ölelt szorosabban magához Edward. „Mit tett az a szemét állat veled?”

És valahonnan minden őrület ellenére, vihogás tört fel a torkomból… visszaidéztem teljes megrökönyödését, amikor megmarkoltam az ujját…

„Inkább, hogy én mit csináltam vele” – vihogtam megállíthatatlanul.

„Bella!” – rázott meg Edward újból. Erre a vihogásom végre alább hagyott.

„Hozzád ért?”

„Csak egyszer.”

Éreztem, hogy Edward izmai pattanásig feszültek, ahogy a düh elöntötte. Szélsebesen állt fel, úgy, hogy engem erős karjaiban tartott. Őrjöngött. Ne!

„Hol az a lóbaszó?!”

Az épületből fojtott kiáltások hangzottak. Edward a lábamra állított.

„Tudsz állni?”

Bólintottam.

„Ne menj be… ne, Edward!” –  félelmem egyből visszatért – féltem attól, hogy mit fog tenni Edward James-el.

„Szállj be a kocsiba” – kiáltott rám.

„Edward, ne!” – kapaszkodtam a karjába.

„Szállj be abba az átkozott kocsiba, Bella!” – rázott le magáról.

„Ne, Edward! Kérlek!” – könyörögtem hozzá.

„Maradj. Ne hagyj egyedül!” – vettem elő végső fegyveremet.

Edward magában forrva beletúrt a hajába, lenézett rám , nyilvánvalóan habozott és ettől szenvedett. Az épületben hangosabb lett a kiabálás – majd hirtelen megszűnt.

Oh, ne... mit tett Taylor?

Edward előhúzta a telefonját.

„Edward... megszerezte az e-mailjeimet.”

„Mi?”

„Az e-mailek, amiket neked írtam. Tudni akarta, hogy hol vannak az e-mailek, amiket te írtál nekem.... megpróbált zsarolni.

Edward gyilkos tekintettel nézett... oh a szarba.

„Baszd meg!” – fröcsögte és haragosan nézett rám. Számokat nyomkodott a telefonján. Oh, ne... bajban voltam.

Kit hív?

„Barney. Itt Cullen. Azt akarom, hogy bejuss a SIP szerverébe és törölj minden e-mailt, amit Isabella Swan írt nekem. Aztán lépj be James Smith személyes tárhelyére és ellenőrizd, hogy az előbbi e-maileket lementette-e oda. Ha igen, töröld onnan is... Igen. Mindet. Most. És értesíts, amikor végzel.”

És azonnal egy másik számot tárcsázott.

„Roach. Itt Cullen. Smithről van szó. Azt akarom, hogy kirúgd. Most, ebben a percben. Hívd a biztonságiakat, takarítsák ki az asztalát most rögtön, vagy holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy likvidálom a céget. Érti?” – egy percig hallgatta a választ, majd láthatóan elégedetten letette a telefont.

„Telefon” – sziszegett rám összeszorított fogakkal.

„Kérlek, ne légy rám mérges” – pislogtam rá.

„Én most... nagyon mérges vagyok rád” – hallgatott el, és megint beletúrt a hajába.

„Szállj a kocsiba.”

„Edward, kérlek...”

„Szállj be abba a kibaszott kocsiba Isabella, vagy isten engem úgy segéljen, én raklak be”- fenyegetett meg, szemei dühtől lángoltak. Oh a szarba...

„Ne csinálj semmi hülyeséget – kérlek” – könyörögtem.

„HÜLYESÉGET?!”  -robbant ki.

„Mondtam, hogy használd azt  a kibaszott telefonodat, Isabella. Ne te beszélj nekem hülyeségekről. Szállj be  abba a baszott autóba Isabella – MOST!”- vicsorgatta a fogát rám. A félelemtől borzongás futott át rajtam.Ez egy Nagyon Mérges Edward volt. Ezelőtt nem láttam ilyen mérgesnek... alig tudott uralkodni magán.

„Rendben” – mormoltam, engesztelően. „De kérlek... légy óvatos.”

Szorosan összeszorította ajkait, mérgesen az autóra mutatott rám meredve. Jézusom – rendben, felfogtam a mozdulat értelmét.

„Kérlek, legyél óvatos. Nem szeretném, ha bármi történne veled. Ez megölne engem” – mormoltam. Gyorsan rám pillantott, majd megmeredt, leengedte a karját, majd nagy levegőt vett.

„Óvatos leszek” – mondta, kissé enyhébb hangulatban.

Oh... hála az úrnak. Éreztem, ahogy Edward szemei égetnek, amíg az autó felé tartottam, kinyitottam az első ajtót és beszálltam. Ahogy biztonságban voltam a Mercedesben, Edward eltűnt az épületben. Szívem újból a torkomban lüktetett. Mit tervez?

Ültem és vártam. És vártam... és vártam.... öt végtelen percig.

James taxija beállt a Mercedes elé. Tíz perc. Tizenöt. Jesszusom – mit csinálnak odabent – és mi van Taylorral? A várakozás gyötrelmes volt.

Huszonöt perccel később James bukkant fel az épületből egy papírdobozt magához szorítva. Mögötte egy biztonsági őr... vajh hol volt előzőleg? És őket követve Edward és Taylor. James betegnek tűnt. Egyenesen a taxi felé tartott. Hálás voltam a Mercedes sötétített üvegeiért, így nem láthatott. A taxi elhajtott, feltehetően nem a Seatac felé, amikor Edward és Taylor a Mercedeshez ért. Edward a vezetőülés ajtaját kinyitva simán besiklott az ülésre, valószínűleg azért ide, mert én elöl ültem. Taylor mögém telepedett. Egyikőjük sem szólt egy szót sem. Edward indított és behajtott a forgalomba. Megkockáztattam egy oldalpillantást Fifty-re. Száját összeszorította, de szórakozottnak tűnt. Megszólalt az autóba épített telefon.

„Cullen” – csattant Edward.

„Mr Cullen, itt Barney.”

„Barney, kihangosítva beszélünk és mások is vannak az autóban” – figyelmeztette Edward.

„Uram, mindent elrendeztem. De beszélnünk kellene arról, hogy mit találtunk még Mr Smith számítógépén.”

„Visszahívom, ha hazaértem. És Barney, köszönöm.”

„Nincs mit, Mr Cullen” – ezzel letette. Sokkal fiatalabb volt a hangja, mint ahogy elképzeltem.

Mi lehet még James számítógépén?

„Szóba állsz velem?”” – kérdeztem csendesen.

Edward rám pillantott, majd az útra szegezte tekintetét. Mondhatom, nagyon dühös volt.

„Nem” – dörmögte konokul.

Oh, na, megint itt vagyunk… mennyire gyerekes. Magam köré fontam a karomat, és vakon bámultam az ablakon túl. Talán egyszerűen azt kellene mondanom neki, hogy tegyen ki a lakásomnál… akkor nem kellene beszélgetnie velem az Escala védettségében, és mindkettőnket megkímélném a civakodástól. De, már amíg csak gondoltam erre, már akkor tudtam, hogy nem akarom hagyni, hogy ezen tépelődjön.

Végül bekanyarodtunk az Escala elé és Edward kiszállt az autóból. Könnyed kecsességgel megkerülte a autót és kinyitotta az ajtómat.

„Gyere” – vezényelt. Taylor előremászott a vezetőülésbe.

Belekapaszkodtam felajánlott kezébe és követtem a előcsarnokon át a lifthez. El nem engedte  a kezem.

„Edward, miért vagy ennyire mérges rám?” – suttogtam, ahogy várakoztunk.

„Tudod jól, hogy miért” – morogta, a hogy beléptünk a liftbe és benyomkodta az emeleti kódot.

„Jó ég, ha valami történt volna veled… halott lenne mostanra” – Edward hangja csontig hatoló volt.

A liftajtó bezárult.

„Akárhogy is, tönkreteszem a karrierjét, így többé nem tud fiatal nőket molesztálni… szánalmas büntetés egy olyan embernek, mint amilyen ő” – rázta meg a fejét.

„Jézusom, Bella!” – hirtelen a sarokba nyomott, szinte foglyul ejtett, arcomat maga felé emelte, szája a számon volt… nem igazán tudom, ez miért lepett meg, de meglepett. És csókjában benne rejlett a szenvedélyes kétségbeesés. Éreztem megkönnyebbülését, vágyát és még meglévő mérgességét, ahogy nyelve birtokba vette számat. Megállt csók közben, lebámult rám, teljes súlyával nekem dőlt, hogy nem tudtam mozdulni… és elakadt a lélegzetem, belekapaszkodtam, és felnéztem gyönyörű arcába, amibe belemaródott az elhatározottság, nyoma sem volt humornak.

„Ha bármi történt volna veled… ha bántott volna…” – éreztem, ahogy egész teste megremeg. „Telefon” – parancsolt rám csendesen –„Mostantól. Érted?”

Bólintottam és nagyot nyeltem. Szememet nem tudtam levenni félelmetes, hipnotizáló tekintetéről. Ahogy a lift megállt, kiegyenesedett és elengedett.

„Tökön rúgtad, azt mondta” – Edward hangja könnyedebbé vált… úgy gondoltam, megbocsátott.

„Igen” – suttogtam, még mindig bódultan csókja intenzitásától és szenvedélyes parancsától.

„Jó.”

„Apám lánya vagyok, Edward.”

„És én nagyon örülök, hogy az vagy” – lehelte és gúnyosan hozzátette „ És nekem csak észben kell tartanom ezt.”

Megfogta a kezem, kihúzott a liftből, megkönnyebbülten követtem. Azt gondoltam, hogy ennél már nem lesz talán rosszabb hangulatban.

„Fel kell hívnom Barney-t. Nem fog sokáig tartani” – tűnt el a dolgozószobában, ott hagyva a mérhetetlenül nagy nappaliban, hajótöröttként.

Mrs Cope az utolsó simításokat végezte a vacsoránkon. Rádöbbentem, mennyire éhes vagyok… de valamit tennem kellett.

„Segíthetek?” – kérdeztem.

Felnevetett.

„Nem, Bella. Készíthetek neked valami italt? Összetörtnek látszol.”

„Egy pohár bor jól esne.”

„Fehér legyen?”

„Igen, köszönöm.”

Leereszkedtem az egyik bárszékre. Mrs Cope egy pohár hűvös bort adott a kezembe. Nem ismertem fel, miféle bor, de nagyon ízletes volt, könnyedén siklott le a torkomon, csitította zaklatott idegeimet. Min is gondolkodtam a mai nap folyamán? Hogy mennyire élővé váltam, mióta Edwarddal találkoztam, hogy mennyire érdekes lett az életem azóta. Te jó ég, lehetne néhány unalmas napom?

Mi lenne, ha soha nem találkoztam volna Edwarddal? Bezárkóznék a lakásomba, beszélgetnék Jasperrel, teljesen ki lennék akadva a Jamesszel való összetűzésen... tudva azt, hogy újból szemtől szembe kellene vele állnom pénteken. Hát, ez az, minden esélyem meg van arra, hogy soha többé ne találkozzak vele. De akkor hol fogok dolgozni ezek után? Elkomorodtam. Erre eddig nem gondoltam... a szarba – van még egyáltalán munkahelyem?

„’estét, Gail” – mondta Edward ahogy visszatért a nappaliba, kiragadva ezzel gondolataimból. Egyenesen a borhűtőhöz ment és töltött magának is egy pohár bort.

„Jó estét Mr Cullen. A vacsora tíz percen belül kész, uram.”

„Jól hangzik.”

Edward felemelte a poharát.

„A rendőrfőnökök lányaira” – mondta, gyengéden pillantott rám.

„Cheers” – mormoltam, szintén felemelve poharamat.

„Mi a baj?”

„Nem tudom, van-e még munkahelyem.”

Oldalra döntötte a fejét.

„Még mindig szükséged van rá?”

„Természetesen.”

„Akkor még van.”

Egyszerűen. Látod? Ő az Univerzum Ura.

Szememet forgatva néztem rá, ő mosolygott.

Mrs Cope nagyon finom halpástétomot készített. Otthagyott bennünket, hogy élvezzük áldásos tevékenysége gyümölcsét. Jobban éreztem magam, így, hogy végre ettem valamit. Csak ültünk az étkező asztalnál és minden latba vetett hízelkedésem ellenére Edward nem árulta el, mit talált Barney James számítógépén. Végül ejtettem a témát, és úgy döntöttem, helyette megbirkózok Jake közelgő látogatása miatti bonyodalmakkal.

„Jake hívott” – mondtam hanyagul.

„Oh?” – fordult felém Edward teljes figyelemmel.

„Pénteken akarja szállítani a fényképeket.”

„Személyes fuvar. Milyen kedves tőle” – morogta Edward.

„El akar menni valahova. Egy italra... velem.”

„Értem.”

„És Rose és Emmett is valószínűleg visszaérkeznek” – mondtam gyorsan.

Edward letette a villáját, kérdően nézett rám.

„Pontosan mit is kérsz?”

„Nem kérek semmit. Közlöm veled a pénteki terveimet” – gurultam dühbe.

„Nézd, szeretnék találkozni Jake-el, és itt szeretne aludni. Akár itt alhat, akár nálam marad... de én is vele leszek.”

Edward szája kissé elnyílt. Elképedve nézett.

„Kikezdett veled.”

„Edward, az rég elmúlt. Részeg volt, én is az voltam, és te megmentetted a napot – nem fog újra megtörténni. Az ég szerelmére, ő nem James!”

„Jasper itt van. Vele elmehet.”

„Velem akar találkozni. Nem Jasperrel.”

Edward savanyúan nézett rám.

„Ő csak egy barát” – mondtam nyomatékosan.

„Nem tetszik ez nekem.”

Mi? Nos, habár... és nem tudtam uralkodni ingerültségemen.

„Csak mert neked nincs barátod. Azon az istenverte nőn kívül, aki a szart is kiverte belőled, az egyetlen, akit annyiféle módon basztál meg, amit én elképzelni sem tudok... és én nem jajveszékeltem, ha találkoztál vele!” – csattantam fel.

Edward meglepetten pislogott rám.

„Találkozni. Akarok. Vele.”

Kisördögöm riadót fújt. Toporzékolsz az apró lábaddal? Nyugodj meg....

A zöld szemek lángot vetettek.

„Ezt gondolod?” – sóhajtotta.

„Miről gondolok, mit?”

„Irináról. Azt szeretnéd, ha nem találkoznék vele?”

Szent varjú...

„Pontosan. Jobban szeretném, ha nem találkoznál vele.”

„Oh. Miért nem mondtad?”

„Mert itt nincs jogom ezt mondani. Te azt hiszed, ő az egyetlen barátod.”

Elkeseredetten vállat vontam... tényleg nem érti. Hogy a fenébe fordult a beszélgetés őrá? Én egyáltalán nem akartam gondolni sem rá.  Megpróbáltam visszatérni az eredeti témára:

„És nincs helye annak sem, hogy te mondd meg, találkozhatok-e vagy sem Jake-el. Nem érted?”

Edward csak nézett rám – zavartan, azt hiszem... Oh, vajon mire gondol?

„Itt maradhat, úgy gondolom” – mondta végül , de nem tudta elrejteni a hangjában rejlő húzódozást.

Halleluja!

„Köszönöm! Tudod, ha itt fogok lakni...” – hagytam abba hirtelen.

Edward bólintott. Értette, mint akarok mondani.

„Nem mintha nem lenne hely itt nálad” – vigyorogtam.

Lassan felfelé kunkorodott a szája sarka..

„Vigyorog rám, Miss Swan?”

„A leghatározottabban, Mr Cullen.”

Felálltam, letakarítottam a tányérainkat és bepakoltam a mosogatógépbe.

„Gail megtette volna.”

„Most én tettem meg” – néztem vissza rá. Mereven bámult rám.

„Dolgoznom kell” – mondta aztán bocsánatkérően.

„Szuper. Majd találok valamit.”

„Gyere ide” – rendelkezett, de hangja lágy és csábító volt, szemei égtek. Nem haboztam, a karjaiba sétáltam, átöleltem a nyakát. Körém fonta a karját, magához szorított és csak tartott. Elgyengültem... éreztem, hogy biztonságban vagyok vele, hogy kényeztet, szeret, mindezt együtt. Boldog voltam. Becsuktam a szemem és élveztem az érzést, ahogy magához ölelt. Szeretem bódító illatát, erejét... kiszámíthatatlanságát... az én Fifty-met

„Ne veszekedjünk” – suttogta. Belecsókolta hajamba és mélyet lélegzett.

„Mennyei illatod van,mint mindig, Bella.”

„Neked is” – suttogtam és megcsókoltam a nyakát.

És túl hamar elengedett.

„Rövid ideig fog tartani.”

Kedvetlenül barangoltam a lakásban. Edward még mindig dolgozott. Zuhanyoztam, átöltöztem a saját tréningruhámba és pólómba… és unatkoztam. Nem volt kedvem olvasni. Ha nyugodtan ülnék, szinte magamon érezném újra James ujjait…

Benyitottam régi hálószobámba, a szolgálók szobájába. Jake alhatna itt… tetszene neki a kilátás. Este negyed kilenc körül volt, a nap éppen eltűnt a látóhatáron, és a város fényei villódzni kezdtek alattam… fenséges látvány volt. Igen, Jake kedvelni fogja ezt a helyet. Lustán eltűnődtem rajta, vajon hova függeszti Edward a képeket. Jobb lenne, ha nem tenné őket sehova. Nem szeretem magamat nézni.

Ahogy visszafelé bandukoltam a folyosón, a játékszoba előtt találtam magam, és gondolkodás nélkül megnyitottam a kilincset. Edward általában zárva tartja ezt az ajtót, de meglepetésemre az ajtó kinyílt. Különös. Úgy éreztem magam, mint a gyerek, aki tudja, hogy tilosban jár, de besétáltam. Sötét volt bent. Felbillentettem a kapcsolót, a karnis alatti fény halványan derengett… pontosan, ahogy emlékeztem rá. Az utolsó ittlétem emlékei végigfutottak előttem. Az öv… megrezzentem. Most ártatlanul lógott, felsorakoztatva a többiek mellett az ajtó fogasán. Óvatosan végigfuttattam az ujjaimat rajtuk. A korbácsok,, ostorok. Huh… Ez az, amiről tárgyalni akarok Dr Bannerrel. Abba tudja valaki egyszerűen hagyni ezt az életmódot? Valószínűtlennek tűnik. Az ágyhoz ballagtam, leültem a lágy tapintású vörös selyemlepedőre, körbenéztem az egész… felszerelésen.

Mellettem a pad, fölötte a lovaglóostorok regimentje… rengeteg! Tényleg nem elég egy? Nos, minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb… aztán a nagy asztal. Azt még nem próbáltuk ki – akármit is csinál rajta. Szemem a Chesterfield kanapéra tévedt, és átültem arra. Ez is csak egy kanapé… semmi különös nincs benne – semmit nem lehet hozzákötni, legalábbis nem látok rajta olyant. Magam mögé néztem és megláttam a múzeumba való utazó ládát. Kíváncsiságom feléledt.

Mit tarthat benne Edward?

Ahogy felemeltem a tetejét, rádöbbentem hogy vérem a fülemben dobol. Miért vagyok ideges? Azért, mert ez olyan… tiltott dolog – mintha vétkeznék – mint ahogy azt is tettem. De ha feleségül akar venni, nos…

Szent baszás, mi ez… ?  Egy sor ez-az és bizarr eszközök, amikről fogalmam nem volt arról, hogy mik, vagy mire valók, óvatos rendben feküdtek a fiókban. Felvettem egyet. Puskagolyó formájú egy csomó kütyüvel. Hmmm… mi a poklot lehet ezzel kezdeni? Elmém visszariadt – nem mintha valami elképzelésem lett volna – jesszus, négy különböző méretben! Hajam égnek állt. Feltekintettem.

Edward az ajtóban állt engem nézett, arca kifejezéstelen. Mióta áll ott? Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak a mézes bödön előtt.

„Helló” – mosolyogtam idegesen. Tudtam, hogy halálosan sápadt vagyok és a szemeim tagra nyíltak.

„Mit csinálsz itt?” – kérdezte halkan, de éreztem a hangsúlyából a megrovást.

Oh, a szarba… megint dühös? Elvörösödtem.

„Ööö… unatkoztam és kíváncsi voltam” – motyogtam, zavartan attól, hogy rajtakapott.

Azt mondta, legalább két órát dolgozni fog…

„Ez egy nagyon veszélyes kombináció.”

Hosszú mutatóujját végighúzta alsó ajkán, csendesen szemlélődve, szemét le nem véve rólam.

Szám kiszáradt. Nagyot nyeltem.

Edward lassan belépett a szobába, csendesen becsukta maga mögött az ajtót, szemei zölden égtek… szent tehén. Áthajolt a láda felett megtévesztően közömbösen. Benső istennőm nem tudta, hogy most a veszekedés vagy a szerelmeskedés ideje jött el.

„Szóval, pontosan mire is kíváncsi, Miss Swan? Talán ki tudom elégíteni kíváncsiságát.”