Nyolcvanötödik fejezet

„Hozzám jössz?”- kérdezte hitetlenkedve.

Idegesen bólintottam, nem igazán értve reagálását, aggodalom öntött el és elpirultam… De hát ő az az ember, akit azt hittem, hogy elveszítek. Hogy nem tudja megérteni, mennyire szeretem őt?

„Mondd ki” – parancsolt rám izzó tekintettel.

„Igen, hozzád megyek feleségül.”

Élesen szívta be a levegőt, és hirtelen megragadott, és körbeforgott velem, abszolút nem viselkedett Fiftyhez méltóan. Nevetett, fiatal volt és gondtalan, csak úgy sugárzott belőle a gondtalan vidámság. Bele kellett kapaszkodnom a karjába, hogy megtartsam magam ujjaimat bizsergették megfeszülő izmait. Nevetése rám ragadt – egy szédült lány voltam, akit teljesen hatalmába kerített az ő gyönyörű kedvese.

Letett és megcsókolt. Keményen. Kezei arcom két oldalán, nyelve követelőző, csábító… izgató.

„Oh, Bella” – lehelte a számba, diadalmámora lehengerlő volt. Szeret engem – ebben nem kételkedtem – számban éreztem ennek a mámorító embernek az ízét, ennek a férfinek, akiről azt hittem soha nem fogom látni többé. Öröme egyértelmű volt – szeme csillogott, fiatalos mosolya ragyogott – és megkönnyebbülése… szinte kézzel tapintható volt.

„Azt hittem, elveszítelek” – mormoltam, még mindig elvarázsoltan és még mindig levegő után kapkodva csókjától.

„Baby, sokkal többnek kellene történnie ahhoz, hogy távol tartson tőled, mint egy elromló 135-ös.”

„135-ös?”

„Echo Charlie típusa. A maga osztályában a legjobb. Egy Eurocopter 135-ös.”

Néhány megnevezhetetlenül sötét érzés futott át arcán. Vajon mit nem mondott el? Mielőtt bármit kérdezhettem volna, hirtelen mozdulatlanná dermedt, kissé összehúzta a szemöldökét. Egy pillanatig azt gondoltam, folytatja a gondolatot. Felpislogtam elgondolkodó zöld szemébe.

„Várj csak egy pillanatot. Ezt akkor adtad nekem, mielőtt Banner-hez mentünk” – mondta felemelve a kulcstartót. Szinte rémültnek látszott.

Óh, édes élet… hova akar már megint kilyukadni ezzel? Lassan, nagyon komoly arccal bólintottam.

Eltátotta a száját.

Bocsánatkérően vállat vontam.

„Szóval, tegnap este, amikor nem győztem könyörögni, hogy válaszolj, mindvégig a kezemben volt a válaszod?” – hangjából kihallatszott a megdöbbenés.

Újra bólintottam, és elkeseredetten próbáltam megfejteni, mit is akar. Elképedt csodálkozással nézett rám, majd összehúzta a szemét és száját ironikus gúnnyal félrehúzta.

„Szóval ez az egész aggódás…” – suttogta baljóslatúan.

Elvigyorodtam és megrántottam a vállam.

„Ohó, ne próbálkozzon ravaszsággal Miss Swan. És most azt akarom…” – ezzel beletúrt mindkét kezével a hajába, majd megrázta a fejét és taktikát váltott.

„Nem hiszem el, hogy lógni hagytál” – suttogását átitatta a hitetlenkedés. Arckifejezése megváltozott, zöld szemei gonoszan csillogtak, szája gyilkos mosolyra húzódott.

Szent varjú. Megborzongtam. Mire gondol…?

„Azt hiszem, némi megtorlás jár ezért, Miss Swan” – mondta lágyan.

Megtorlás! Oh a szarba! Tudtam, hogy játszik – mindenesetre óvatosan hátraléptem.

Vigyorgott.

„Ez egy játék? Mert elkaplak!” – suttogta. Szemei játékosan villogtak.

„És harapdálod a szád szélét” – mondta fenyegetően.

Az egész bensőm megfeszült. Oh… Istenem. Jövendőbeni férjem játszani akar. Oké… újabb lépést tettem hátrafelé, majd megfordultam, hogy elfussak – de hiábavaló volt. Edward elkapott, és egy könnyed lendülettel – miközben élvezettel sikítottam a meglepetéstől és ijedtségtől – a vállára emelt és elindult kifelé a nappaliból.

„Edward!” – sziszegtem, arra gondolva, hogy Jake odafönt van – bár nem hittem, hogy hallana bennünket. Belekapaszkodtam hátulról a derekába, hogy ne essek le, majd egy bátor pillanat hatására a fenekére húztam egyet. Egyből visszapaskolt.

„Aú!” – kiáltottam fel.

„Zuhanyzási idő” – jelentette ki győzedelmesen.

„Tegyél le!” – próbálkoztam meg csalódottnak tűnni, és nem sikerült. Hadakozásom ellene szintén eredménytelen volt – keze szilárdan kulcsolta át combomat. Valamiért nem tudtam abbahagyni a vihogást.

„Félted ezeket a cipőket?” – kérdezte és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Hangjából kihallatszott, hogy jól szórakozik.

„Jobban szeretem őket, ha a földet érik” – próbáltam rámordulni, de nem volt igazán hatásos, mert képtelen voltam elfojtani a nevetésemet.

„Kívánságod parancs, Miss Swan.”

És ezzel anélkül, hogy letett volna, lepiszkálta mindkét lábamról a cipőt és hagyta, hogy a fürdőszoba padlójára essenek. Megállt a mosdónál, kiürítette a zsebeit – telefon, kulcsok, irattárca… a kulcstartó. Csak elképzelni tudtam, milyen látványt nyújthatok a tükörben ebből a pozícióból. Amikor befejezte a pakolást egyenesen bemasírozott velem a túlméretezett zuhanyfülkébe.

„Edward” – veszekedtem vele hangosan – szándéka világossá vált ekkorra.

Kinyitotta a csapot teljesen. Jesszus! Hideg víz vágott végig a hátamon, felsikítottam, majd rögtön el is hallgattam, mert megint eszembe jutotta felettünk levő Jake. A víz hideg volt, én teljesen felöltözve, és a hideg víz beleivódott, belefolyt a ruhámba, a bugyimba, a melltartómba… és minden csurom víz volt és kellemetlen… és mindezek ellenére nagyon mókás.

„Ne!” – nyüszítettem, nem tudva abbahagyni a vihogást. A víz eközben melegebb lett.

„Tegyél le!” – csaptam megint a fenekére, ezúttal erősebben. Edward elengedett, hagyta, hogy a szintén átnedvesedett testéről lecsússzak… fehér inge hozzátapadt melléhez, öltönynadrágja hmmm… Ázott csibe voltam, piros, vihogós és levegő után kapkodós. Edward vigyorgott rám… hihetetlenül jól nézett ki. Egyszerre elkomolyodott, szemei felragyogtak, keze közé fogta arcomat, ajkamat ajkához húzta. Csókja gyengéd, kényeztető és felkavaró volt. Nem törődtem a továbbiakban azzal, hogy hol és hogyan voltam. Csak mi ketten voltunk a zuhogó víz alatt. Visszatért hozzám, biztonságban van és teljesen az enyém. Kezeim öntudatlanul indultak az inge felé, amin így nedvesen kitűnt minden izmának rajzolata, látható volt mellszőrének minden kanyarulata. Kihúztam ingét nadrágjából erre belenyögött a számba, de ajka nem hagyta el az ajkamat. Elkezdtem kigombolni az ingét, ő a ruhám cipzárját húzta lassan le a hátamon… ajka kitartóan követelőzött… nyelve birtokba vette a számat… és hirtelen testemben felrobbant a vágy. Erősen meghúztam ingét lefelé a vállán - a gombok szanaszét repültek és elvesztek a lefolyó vízben -, ezzel megakadályoztam törekvését, hogy levetkőztessen. A zuhany falához nyomtam… kezei csapdába estek az ing mandzsettájában.

„Mandzsettagombok” – mormolta.

Remegő kezekkel gomboltam ki az egyiket, majd a másikat és hagytam, hogy az arany gombok csak úgy leessenek a padlólapra. Edward a zubogó vízen keresztül nézett rám érzéki, égő szemekkel. Levette az ingét. Megfogtam nadrágja derekát, de megrázta a fejét, és hirtelen mozdulattal megragadta a vállamat, és háttal pördített maga felé. Végre teljesen lehúzta a cipzáramat. Nedves hajamat félresimította a nyakamból, és nyakamon felfelé a hajam tövéig siklott nyelvével, majd vissza… csókolgatva, szívogatva ahogy végig ért. Felnyögtem… nagyon lassan lehúzta ruhámat a vállamról, lesimította a melleimen át, miközben ajkai már a vállamon jártak. Kikapcsolta a melltartómat, ami végül ott kötött ki a mandzsettagombjai mellett. Keze körbeölelt és megmarkolta melleimet, miközben elismerően mormolt a fülembe.

„Annyira gyönyörűek” – suttogta.

Most az én karjaimat tartotta fogva a ruhám, ami már a derekam vonalánál tartott, de a kezeim szabadok voltak. Oldalra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz, melleimet mágikusan simogató kezeibe nyomtam és hátra nyúltam. Hallhatóan élesen szívta be a levegőt ahogy kutakodó ujjaim erekcióját tapintották. Ágyékát üdvözlő kezeimbe nyomta. A francba… miért nem engedte, hogy levegyem a nadrágját? Mellbimbómat meghúzta, gyakorlott érintésére megkeményedtek és megnyúltak, ezzel együtt minden a nadrággal kapcsolatos gondolat eltűnt és átadta helyét a vágynak, ami erős volt és érzéki, a hasam mélyén… oh, istenem… Hátamat testéhez feszítettem és kéjesen nyögtem.

„Igen” – lehelte, megfordított, szájával mohón a szám felé kapott. Ruhámat lejjebb húzta volna, de az hozzám tapadt… de állhatatos volt és hamarosan csak nedves halom volt a bugyimmal együtt a zuhanyzó padlóján. Szabaddá vált kezemmel a tusfürdő után nyúltam. Edward megdermedt, ahogy rájött, mit akarok tenni. Egyenes a szemébe néztem és egy kevés finom illatú fürdőhabot nyomtam egyik tenyerembe és felemeltem a melléhez…várva válaszát ki nem mondott kérdésemre. Szemei, ha lehet, még tágabbra nyíltak, majd szinte észrevehetetlenül bólintott… Nagyon finoman helyeztem kezem a szegycsontjára, lassan simogattam szét a fürdőhabot bőrén. Mozdulatlanul állt és hangosan szedte a levegőt. Kis idő múlva megfogta a csípőmet… de nem tolt el magától. Aggódva nézett rám, tekintete inkább kíváncsi volt, mint ijedt, bár félig nyitott száján egyre szaporábban lélegzett.

„Ez még rendben van?” – rebegtem.

„Igen” – rövid válasza inkább levegőért kapás volt.

Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor együtt zuhanyoztunk… és az egyik, az Olympic szállodabeli, az egy keserédes emlék volt. Bár, most legalább hozzáérhettem. Felemeltem a másik kezemet is és lassú körözéssel simogattam, mosdattam a férfit, aki az enyém volt… hóna alatt, bordái fölött. Lent lapos, feszes hasán, lefelé a ’boldogság ösvényén’… nadrágja korcáig.

„Én jövök” – suttogta, a samponért nyúlt és a fejem tetejére öntött belőle, majd a vízsugár alá húzott. Úgy gondoltam, ez célzás arra, hogy ne mosdassam tovább, így beakasztottam ujjamat nadrágja övtartójába.

A hajammal kezdte… szent egek Hosszú, erős ujjaival masszírozta a fejbőrömet… becsuktam a szemem és átadtam magam a mennyei érzésnek. Az est minden izgalma után pontosan ez volt az, amire szükségem volt. Felnyögtem az élvezettől… Edward is ellazult. Egyik szememmel fellestem. Észre vette és rám mosolygott.

„Tetszik?”

„Hmm…”

Vigyorgott.

„Nekem is” – mondta, előrehajol és megpuszilta a homlokomat, míg ujjai folytatták édes munkájukat.

„Fordulj meg” – mondta parancsolóan.

Tettem, amit mondott, ujjai lassan masszírozták tovább a fejemet, tisztítottak, ápoltak… szerettek. Oh, ez egy áldás… Több sampont nyomott a hajamra és gyengéden mosta meg hosszú, hátamra lapuló fürtjeimet. Amikor végzett, visszahúzott a zubogó víz alá.

„Hajtsd hátra a fejed” – utasított halkan. Boldogan engedelmeskedtem, Edward óvatosan öblítette ki a habot a hajamból.

Amikor végzett, szembe fordultam vele és egyenesen a nadrágja felé nyúltam.

„Az egész testedet meg akarom mosni” – suttogtam egy kissé elpirulva.

Félmosolyra húzta száját és felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy ’tiéd vagyok, baby’… visszavigyorogtam rá, mint akinek karácsonyi ajándékot adtak. Pillanat alatt lehúztam a cipzárját és nadrágja, alsónadrágja rövid úton csatlakozott a padlón heverő ruhák halmazához. Felálltam és magamhoz vettem a fürdőhabot és egy friss szivacsot.

„Úgy tűnik, elégedett vagy a látványommal” – mormoltam, ténymegállapítóan..

„Mindig elégedett vagyok a látványoddal, Miss Swan” – mosolygott önelégülten.

Fürdőhabot öntöttem a szivacsra és visszatértem mellkasához. Nyugodt volt, valószínűleg azért, mert nem igazán értem hozzá. Lefelé haladtam a szivaccsal… át a hasán, a ’boldogság ösvényén’… keresztül fanszőrzetén… végig, fel az erekcióján.

Felpislogtam rá, elhomályosult tekintete buja vággyal kutatóan vizsgált. Hmm… szeretem ezt a tekintetet. Ledobtam a szivacsot, és kezemmel erősen megfogtam… lehunyta szemét, fejét hátra hajtotta fejét és sóhajtott… Oh, igen! Annyira felizgatott. Benső istennőm életre kelt – miután az estét a a sarokban töltötte magát ringatva és sírdogálva – kurvás-vörös rúzst kent a szájára.

Edward égő szemei fogva tartották pillantásomat. Valami eszébe jutott.

„Vasárnap van” – lehelte, érzéki kíváncsiságtól égő szemekkel. Megragadta derekamat, magához húzott és vadul csókolt. Whoa – sebességet váltottunk?! Egyik keze lesiklott sima, nedves bőrömön egészen a nemi szervemig. Ujjai kutakodtak, ingereltek, szája kérlelhetetlen volt, alig kaptam levegőt, másik keze nedves hajamba markolt, egy helyben tartva fejemet, hogy tartani tudjam magam, ahogy teljesen szabadjára engedte szenvedélyét. Ujjai belém hatoltak.

„Ahh…” – mordultam bele szájába.

„Igen” – szisszent fel, és felemelt, kezeit a fenekem alá téve.

„Fond a lábaidat körém, baby”.

Megtettem, úgy tapadtam hozzá, mint egy tengeri kagyló. A zuhanyzó falának döntve kalodába zárt. Megtorpant és lenézet rám.

„Nyisd ki a szemed” – mormolta – „látni akarlak.”

Felnéztem rá, a szívem dörömbölt, vérem eszeveszetten száguldott… igazi buja vágy öntött el… Edward nagyon-nagyon lassan hatolt belém, megtöltött, magának követelt, test a testet. Lenyomtam magam rá, és hangosan felnyögtem. Amikor végre teljesen bennem volt, arca megfeszült, fürkésző lett.

„Enyém… vagy Isabella” – suttogta.

„Mindig…”

Gyözelemittasan mosolygott rám, majd megemelt, hogy elakadt a lélegzetem.

„És most megmondhatjuk mindenkinek, hogy igent mondtál” – mondta áhítattal és lehajolt, szája foglyul ejtette számat, és mozogni kezdett bennem… lassan, édesen… édes élet! Becsuktam a szemem, hátra hajtottam a fejem ahogy testem hajlongott, akaratomat alárendeltem az övének, szolgálva mámorító ritmusát.

Fogaival végigsúrolta állkapcsomat, államat, lefelé haladt a nyakamon, miközben felvette a ritmust, amivel felnyomott, leengedett... és eltávolodtam a földi valóságtól,a zubogó víztől, az est dermesztő ijedtségétől... csak én voltam és a férfi az életemben, egy ütemben mozogva, mintha egyek lennénk, magunkba fogadva a másikat, egyesülve a légszomjunkban és nyögésünkben is. És átadtam magam tökéletes szenvedélyének, ahogy testem vágyakozott és kielégült általa. Majdnem elvesztetem őt... szeretem őt... nagyon szeretem ezt a férfit. Vele tölteném életem hátralevő részét, szeretve őt... és ezzel a megindító gondolattal felrobbant testem körülötte – egy gyógyító, katartikus, kimerítő orgazmusban. Nevét kiabáltam, könnyek folytak le arcomon ahogy legyőzött a szerelem fenségessége, az elkötelezettség mélysége, amit iránta éreztem. Ő is elérkezett ahhoz a ponthoz,a mikor elélvezett, és belém ürítette magát. Arcát nyakamba fúrta... és lecsúsztunk a padlóra. Magához szorított, arcomat csókolta, lecsókolva a könnyeket róla, ahogy a meleg víz végigfolyt rajtunk, tisztára mosva bennünket.

„Szétáztak az ujjaim” – mormoltam, kielégülten nekidőlve mellkasának. Szájához emelte ujjaimat és egyenként végigcsókolta őket.

„Tényleg ki kellene mennünk a zuhany alól.”

„Jól érzem magam itt” – ültem az ölében tovább, és ő szorosan magához ölelt.

Edward jóváhagyóan mormolt. Hirtelen teljesen elcsigázottnak éreztem magam... halálra fáradtnak . Túl sok minden történt a múlt héten – egy életre elegendő dráma – és most úgy néz ki, hogy férjhez megyek... hitetlenkedő vihogás szakadt ki torkomból.

„Min szórakozik ilyen jól, Miss Swan?” – kérdezte kedvesen.

„Zsúfolt egy hét volt...”

Fintorgott.

„Ja, az volt.”

„És hála égnek, egy darabban visszatért, Mr Cullen” – suttogtam... kijózanodva a gondolattól, hogy mi történhetett volna.

Edward kissé megmerevedett, és én azonnal megbántam, hogy emlékeztettem.

„Meg voltam rémülve” – ismerte be Edward, legnagyobb meglepetésemre.

„Korábban...?”

Komoly arccal bólintott... szent szar.

„Szóval, finomítottad a helyzetet, hogy megnyugtasd a családodat?”

„Igen. Túl alacsonyan voltam, hogy jól tudjak landolni. De valahogy sikerült.”

Szent szar. Tekintetem felsiklott arcára. Edward arca nagyon komoly volt, ahogy a víz végigfolyt rajta.

„Mennyire volt közel?”

Lepislogott rám.

„Közel. Néhány szörnyű pillanatig... azt hittem, soha többé nem látlak.”

Szorosa megöleltem.

„Nem tudom elképzelni az életemet nélküled, Edward. Nagyon szeretlek, és ez megrémít.”

„Én is” – suttogta. „Te vagy az életem. Nagyon szeretlek.”

Karjait szorosabbra fonta körülöttem, és beleszagolt a hajamba.

„Soha nem engedek el.”

„Nem akarok elmenni, soha” – csókoltam meg a nyakát. Lehajolt és finoman megcsókolt.

Pár pillanat múlva megmozdult.

„Gyere – megtöröllek és nyomás az ágyba. Kimerült vagyok és te úgy nézel ki, mint akit megvertek.”

Hátra fordultam és felemeltem a szemöldökömet szóválasztás miatt. Féloldalra hajtotta a fejét és vigyorgott.

„Van valami mondandója, Miss Swan?”

Megráztam a fejem és bizonytalanul lábra álltam.

Felültem az ágyban. Edward felajánlotta, hogy megszárítja a hajamat... igazán nagy gyakorlata van benne. Kellemetlen volt arra gondolni, hogy milyen módon tett szert erre, úgyhogy egyből el is utasítottam a gondolatot. Hajnali kettő volt, és vágytam az alvásra. Edward lenézett rám, majd újból megvizsgálta a kulcstartót, mielőtt bemászott az ágyba. Hitetlenkedve megrázta a fejét

„Ez nagyon jópofa. A legjobb születésnapi ajándék, amit valaha is kaptam” – nézett rám lágyan.

„Jobb, mint az aláírt Giuseppe DeNatale poszterem.”

„Megmondhattam volna korábban is, de ugye itt volt a születésnapod... mit adhattam volna mást egy olyan férfinek, akinek mindene megvan? Úgy gondoltam, neked adom... magamat.”

Letette a kulcstartót az éjjeli szekrényre és bebújt mellém, melléhez vont, egymáshoz simultunk.

„Ez így tökéletes. Mint ahogy te is.”

Fintorogtam, bár nem láthatta az arcomat.

„Igen messze vagyok a tökéletestől, Edward.”

„Fintorog, Miss Swan?”

Honnan tudta?

„Lehetséges” – kuncogtam – „kérdezhetek valamit?”

„Természetesen” – szuszogott bele a nyakamba.

„Nem hívtál fel, mikor Portlandból jöttél visszafelé. Tényleg Jake miatt volt? Az aggasztott, hogy itt vagyok vele egyedül?”

Edward nem mondott semmit. Felé fordultam. Szemeit tágra nyitotta, ahogy szemrehányóan néztem rá.

„Tudod, hogy ez milyen nevetséges dolog? Hogy milyen megpróbáltatásnak tetted ki a családodat és engem? Mi mindannyian nagyon szeretünk.”

Rám pislogott... és szégyenlősen rám mosolygott.

„Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire aggódtok.”

Elbiggyesztettem a számat.

„Mikor jut már be abba a kemény fejedbe, hogy szeretnek téged?”

A meglepetéstől a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.

„Keményfejű vagyok?”

Bólintottam.

„Nagyon keményfejű.”

Megpróbált megnevettetni. Csak hogy eltérítsen.

„Nem hiszem, hogy a fejem csontozata kifejezetten keményebb, mint bárhol máshol a testemben.”

„Komolyan mondom! Ne próbálj megnevettetni. Még mindig mérges vagyok rád... bár ezt némiképp elhomályosítja az a tény, hogy épen és egészségben itthon vagy, amikor azt gondoltam...” – halkult el a hangom, hogy visszaidéztem azt a néhány aggódással töltött órát.

„Nos, tudod, hogy mire gondolok...”

Tekintete ellágyult és megsimogatta az arcomat.

„Sajnálom. Oké?”

„És szegény anyukád is. Nagyon megható volt kettőtöket együtt látni” – suttogtam.

Szégyenlősen elmosolyodott.

„Még sosem láttam ilyennek” – hunyorgott az emléktől.

„Igen... tényleg volt benne valami.Általában nagyon higgadt szokott lenni. Kimondottan ijesztő volt.”

Rámosolyogtam.

„Látod? Mindenki szeret téged. Talán ideje lenne elhinned” – hajoltam le és gyengéden megpusziltam.

„Boldog születésnapot, Edward. Örülök, hogy itt vagy, és velem töltöd ezt a napot.”

Mosolygott.

„És még nem tudod, mit tartogatok neked holnapra” – vigyorogtam.

„Van még több is?” – mondta meglepődve, arcán lélegzetelállító vigyor tűnt fel.

„Oh, igen, Mr Cullen... de addig várnia kell.”

Hirtelen ébredtem álmomból, vagy inkább rémálmomból, a szívem majd kiugrott a helyéről. Ijedten fordultam meg – megnyugvásomra Edward mélyen aludt mellettem. És mert megmozdultam, ő is megmoccant és álmában felém nyúlt, karját körém fonta, fejét vállamra hajtotta és sóhajtott egyet. A szobát elárasztotta a világosság, már reggel 8 óra volt... Edward soha nem aludt ilyen sokáig.

Visszafeküdtem, vártam, hogy zakatoló szívem megnyugodjon. Miért vagyok ilyen ideges? Az esti események utóhatása? Megfordultam és csak néztem őt. Itt van, biztonságban van. Nagy levegőt vettem, és kedves arcát tanulmányoztam. A arcot, ami mostanra annyira megszokottá vált számomra... és az örökkévalóság végéig bemaródott elmémbe. Sokkal fiatalabbnak tűnt alvás közben... erre elvigyorodtam, mert éppen ma lett egy évvel idősebb. Átöleltem magam, ajándékomra gondoltam. Oooh... mit fog szólni hozzá?

Lehet, hozhatnék reggelit az ágyba ettől kezdve neki... bár, Jake még itt lehet.

Jake-t a reggelizőpultnál találtam, egy tál müzlit evett. Nem tehettem róla, elpirultam, amikor megláttam őt. Zavart, hogy tudja, az éjszakát Edwarddal töltöttem... vajh, miért is vagyok hirtelen ennyire szégyenlős? Hiszen nem vagyok meztelen, vagy mi... földig érő selyemköpeny volt rajtam.

„Jó reggelt, Jake” – mosolyogtam hetykén.

„Szia, Bells!” – ragyogott fel arca. Igazán örült, hogy láthat, nem volt arcán semmiféle jele annak, hogy csúfolódna, vagy malíciózus lenne velem.

„Jól aludtál?” – kérdeztem.

„Ja. Fantasztikus a kilátás abból a szobából.”

„Aham. Kimondottan egyedi” – mint a lakás tulajdonosa – „nem ennél egy igazi férfias reggelit?” – ugrattam.

„Jól esne.”

„Edward születésnapja van ma – ágyba viszem neki a reggelit.”

„Már ébren van?”

„Nem, azt hiszem, kimerült a tegnapi nap után” – gyorsan levettem a szemem Jake-ről és a hűtő felé indultam, ne vegye észre, hogy elvörösödök... jesszusom.. de hát ez csak Jake!

Ahogy előszedtem a tojást és a szalonnát, Jake rám vigyorgott.

„Tényleg kedveled őt, ugye?”

Elbiggyesztettem a szám.

„Szeretem őt, Jake.”

Jake pislogott, látszott rajta, hogy zavarba jött, majd összeszedte magát.

„Miért is ne szeretnéd?” – kérdezte, körbemutatva a nappalin.

Sötéten néztem rá.

„Hé, hát, kösz!” – förmedtem rá.

„Oké, Bells, csak ugratlak.”

Hmmm... vajon hányszor fogom ezt megkapni? Hogy a pénzéért megyek hozzá?

„Komolyan Bells, tényleg csak ugratlak. Soha nem voltál ’olyan’ nő.”

„Omlett jó lesz?” – kérdeztem, témát váltva. Nem akartam vitatkozni.

„Igen.”

„Nekem is” – mondta Edward, ahogy beszédült a nappaliba. Szent baszás... csak pizsamanadrágot viselt, és az úgy, de úgy omlott a csípőjéről lefelé... Jézusom!

„Jake” – üdvözölte Jake-et egy bólintással.

„Edward” – viszonozta Jake komolyan.

Edward felém fordult és önelégülten vigyorgott rám, észrevéve, hogyan is nézek rá. Szándékosan csinálta. Szúrósan néztem rá, kétségbeesetten próbáltam visszanyerni lelki egyensúlyomat. Edward arckifejezése lassan átalakult. Óvatos lett... tudta, hogy tudom, miben töri a fejét.

„Ágyba akartam neked vinni a reggelit.”

Fesztelenül átkarolt, hátra hajtotta fejemet és hangosan cuppanó csókot nyomott a számra. Nagyon nem Fifty-hez illő volt!

„Jó reggelt, Isabella” – mondta. Haragosan rá akartam szólni, hogy viselkedjen – de hát ma van a születésnapja! Elpirultam. Miért mutatja ki ennyire, hogy őhozzá tartozom?

„Alig várom a másik ajándékomat” – mondta egyszerűen.

Bőröm színe vetekedett régi terepjáróm színével, idegesen pillantottam Jake-re... aki pont úgy nézett ki, mint aki valami nagyon keserű dolgot nyelt éppen le. Elfordultam és elkezdtem készíteni az ételt.

„Nos, és mi a terved mára, Jake?” kérdezte, látszólagos közömbösséggel Edward, ahogy leült a bárszékre.

„Meglátogatom apámat és Bella apját – horgászni megyünk.”

„Horgászni?” – kérdezte Edward őszintén meglepődve.

„Aham – van egy-két jó hely a parton, ahol jó a kapás. A szivárványos pisztrángok jó nagyra nőnek.”

Horgászásról beszélgetnek...? Mi a jó a horgászásban? Soha nem értettem.

„Ez igaz. Egyszer egy 15 kilós pisztrángot fogtunk Emmettel.”

„Tizenöt kiló? Nem rossz. De azt hiszem, Bella apja a csúcstartó közöttünk egy 16,5 kilós hallal.”

„Viccelsz? Charlie nem is említette!”

„Boldog születésnapot, mielőtt elfelejtem.”

„Kösz. Szóval, Hol van a kedvenc helyed?”

Kikapcsoltam... ezt igazán nem akartam hallani. De ezzel egyidejűleg meg is könnyebbültem. Látod, Edward? Jake nem is olyan rossz fiú.

Amikor Jake indulóban volt, úgy tűnt, mind a ketten lazábbak egymás társaságában. Edward gyorsan átöltözött póló-farmer együttesbe, és mezítláb csatlakozott Jake-hez és hozzám a folyosón.

„Nos, kösz, hogy itt lehettem nálad” – mondta Jake Edwardnak, ahogy búcsúzóul kezet fogtak.

„Bármikor” – mosolygott Edward.

Jake röviden megölelt.

„Vigyázz magadra, Bells.”

„Rendben. Jó volt találkozni.”

Kiintegetett a liftből... és elment.

„Látod, nem olyan rossz fiú.”

„De még mindig szeretne a bugyid alá jutni, Bella. De nem hibáztatom érte.”

„Edward, ez nem igaz!”

Fintorogva nézett rám.

„Elképzelni sem tudod, mi? Farkas báránybundában...”

Összehúztam a szemöldökömet.

„Edward, ő a barátom, és ez a mondás egyáltalán nem illik ide.”

Edward megadóan feltartotta kezeit.

„Nem akarok vitatkozni” – mondta lágyan.

Oh! Nem is vitatkozunk... vagy igen?

„Én sem.”

„Nem mondtad meg neki, hogy összeházasodunk.”

„Nem. Úgy gondoltam, a szüleimnek kellene először megmondanom.”

A szarba... ez az első alkalom, hogy ez eszembe jutott, mióta igent mondtam. Uram ég, mit fognak szólni hozzá?

Edward bólintott.

„Igaz, igazad van. És nekem.... meg kellene kérjem a kezed apádtól.”

Elnevettem magam.

„Oh, Edward! Ez nem a Büszkeség és Balítélet!”

Szent szar... mit fog Charlie mondani? A beszélgetésre gondolva eltöltött a félelem.

Edward megrántotta a vállát.

„De ez a szokás.”

„Erről inkább később beszélgessünk. Oda akarom adni a másik ajándékodat.”

Az volt a célom, hogy eltérítsem a gondolatait. Bár, ha a másik ajándékra gondoltam, az is lyukat égetett az öntudatomba... oda kell neki adnom, és látnom, hogy hogy reagál.

Rám pislogott, és szégyenlősen mosolygott. A szívem kihagyott egy ütést. Ameddig élek, ezt a mosolyt soha nem fogom megunni.... vagy az arcán ezt a mosolyt...

„Harapdálod a szád szélét” – mondta, és felemelte az államat. Remegés futott át rajtam, ahogy ujjai hozzám értek.

Szó nélkül, amíg még találtam magamban egy szemernyi bátorságot, kézen fogtam és behúztam a hálószobába. Elengedtem a kezét, állva hagytam az ágynál, és az én ágyfelem alól előhúztam a két még hátralevő ajándékdobozt.

„Kettő?” – kérdezte meglepetten.

Nagy levegőt vettem.

„Ezt még a tegnapi... baleset előtt vettem. Most nem igazán tudom, hogy alkalmas-e.”

Gyorsan átadtam neki az egyik csomagot, mielőtt meggondoltam volna magam. Zavartan vette át tőlem, érezve, hogy bizonytalan vagyok.

„Biztos szeretnéd, hogy kibontsam?”

Bólintottam. Elöntött az aggodalom. Edward letépte a csomagolást.. és meglepetten nézett a doboz tartalmára.

„Echo Charlie” – suttogtam.

Vigyorgott. A dobozban egy kis fa helikopter volt, nagy napelemes rotorral. Edward kinyitotta a dobozt.

„Napelemes” – mormolta – „Wow...”

És mielőtt feleszméltem volna, már az ágyon ült és összerakta. Ez gyorsan sikerült is, Edward a tenyerére ültette a kis gépet. Egy kék fa helikoptert. Edward felnézett rám és megajándékozott ragyogó, minden-amerikai-fiú mosolyával, majd az ablakhoz ment, hogy a kis helikopter napfényben fürödjön... és a rotor pörögni kezdett.

„Nézd csak” – lehelte, alaposan vizsgálgatva a kis szerkezetet.

„Mire vagyunk már képesek ezzel a technológiával...” – emelte a gépet szemmagasságba, nézve a propeller pörgését. Megbűvölten nézte, mindent elfelejtett maga körül. Jézusom. Mit gondol vajon? Úgy éreztem órák óta tartom vissza a levegőt. Megkönnyebbülten nagyot lélegeztem.

„Tetszik?”

„Bella, nagyon tetszik. Köszönöm” – húzott magához és gyorsan megpuszilt, majd figyelme újra a rotorra irányult.

„A vitorlázógép mellé viszem, az irodámba” – mondta szórakozottan, még mindig a propellert nézve. Visszahúzta a kezét a napfényből, a motor lassan leállt.

Alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne húzzam számat széles vigyorra, és legszívesebben megöleltem volna magam. Tetszik neki. Naná, mindene az alternatív energia felhasználása... teljesen elfelejtettem a sietős vásárlás közepette.

Edward letette a helikoptert a komódra, és felém fordult.

„Velem lesz, amíg kimentjük az igazi Echo Charlie-t.”

„Megmenthető?”

„Nem tudom. Remélem. Nagyon hiányozna nekem.”

Hiányozna? Meglepődtem, hogy egy élettelen tárgy iránt érzek féltékenységet. Kisördögöm gúnyos nevetéssel horkant fel. Nem vettem róla tudomást.

„Mi van a másik dobozban?” – kérdezte, és szemei gyermeki kíváncsisággal nyíltak tágra.

Szent baszás...

„Nem is tudom, hogy ez neked, vagy nekem ajándék.”

Idegesen adtam át neki a második dobozt. Finoman megrázta. Mind a ketten hallottuk a hangos zörgést. Felpislogott rám.

„Miért vagy ilyen ideges?” – kérdezte zavartan.

Vállat vontam, zavartan és izgatottan. Éreztem, hogy a vörösség felkúszik az arcomba. Felhúzta a szemöldökét.

„Kíváncsivá tett, Miss Swan” – suttogta. Hangja egyenesen belém hatolt... vágy és türelmetlenség öntötte el ölemet.

„Meg kell mondjam, tetszik a reakciód. Mire készülsz, Bella?” – töprengve húzta össze szemöldökét. Szorosan összezárva tartottam a szám, és megint belém szorult a szusz.

Levette a doboz tetejét és elővette belőle egy kis kártyát. A doboz egyéb tartalmát selyempapír burkolta. Kinyitotta a kártyát, és tekintetét egyből tekintetembe fúrta – meglepődve, megdöbbenve... nem igazán tudtam melyik a helyes kifejezés.

„Legyek veled durva, nyers?” – lehelte.

Bólintottam és nagyot nyeltem. Óvatosan félre billentette fejét, reakciómat tanulmányozta kissé összehúzott szemmel. Majd figyelmét újra a dobozra fordította. Eltépte a kék selyempapírt, és előhalászott egy szem-maszkot, néhány mellbimbó-csipeszt, egy seggdugót, az iPodját, a szürke nyakkendőjét... és végül, de nem utolsó sorban a játékszoba kulcsát.

Felpillantott rám, tekintete sötét volt, kiolvashatatlan. Oh, a szarba... nem volt jó ötlet tőlem...?

„Játszani szeretnél?” – kérdezte halkan.

„Igen” – leheltem.

„Születésnapomra?”

„Igen” – nem lehetett volna a hangom vékonyabb.

Érzelmek miriádja futott át arcán, nem mindegyiket tudnám megnevezni, végül a kissé aggodalmasnál állapodott meg. Hmmm... nem egészen az a reakció, amire számítottam.

„Biztos vagy benne?” – kérdezte.

„A korbács és hozzátartozói kivételével..”

„Értem.”

„Akkor igen. Biztos vagyok.”

Megrázta a fejét és újból a doboz tartalmára bámult.

„Szexőrült és kielégíthetetlen... Nos, úgy gondolom, tehetünk az ügy érdekében” – mormolta csak úgy magának, ahogy visszapakolt a dobozba. Amikor újból felnézett rám, arca teljesen megváltozott.

Szent tehén... zöld szemei égettek , száját lassan erotikus mosolyra húzta. Kinyújtotta a kezét.

„Most” – mondta, és ez nem kérés volt.

Ágyékom összehúzódott, szorosan és erősen valahol mélyen, nagyon mélyen.

Kezemet kezébe tettem.

„Gyere” – rendelkezett és én követtem ki a szobából... szívem a torkomban dobogott, vágy száguldott át véremen, bensőm szolgálatkészen várt éhes várakozással. Benső istennőm cigánykereket vetett körbe-körbe a kanapéja körül... Végre!

Nyolcvannegyedik fejezet

Megbabonázva meredtem a kandallóban lobogó lángokba Edward lakásában. A lángok tekeregtek, táncoltak, világos-ragyogó narancsszínben, kobaltkék csúcsban végződve. A tűzből áradó forróság ellenére pléd fedte vállaimat, fáztam… csontomig hatolt a jegesség.

Suttogó hangok vettek körbe… sok-sok suttogó hang. De a háttérben voltak, távoli moraj volt csak… nem értettem a szavakat. Ami elhatolt az agyamig az a tűz sziszegése volt. Gondolataim visszakanyarodtak a tegnapi házhoz, az ottani tűzrakó helyekhez… igazi tűzrakók, égő fával… hmmm. Szeretnék szeretkezni Edwarddal igazi tűz előtt. Szeretnék szeretkezni Edwarddal ezelőtt a tűz előtt. Igen, ez mókás lenne. Biztos, hogy ki tudna találni valamit, amitől emlékezetes lenne… mint ahogy minden alkalom emlékezetes, amikor szeretkeztünk. Savanyúan felhorkantam magamban. Még azok az alkalmak is emlékezetesek, amikor csak basztunk… Igen, azok is igazán emlékezetesek voltak. Hol lehet Edward?

A lángok lebegtek és hunyorogtak, fogva tartottak, megbénítottak… kizárólag a fényükre figyeltem, perzselő gyönyörűségükre… megbabonázóak voltak.

Isabella, megbabonáztál. Ezt mondta, amikor először aludt az ágyamban. Oh, nem… Magam köré fontam karjaimat, a világ távol került tőlem, a valóság csak szivárgott a tudatomba. A hátborzongató üresség bennem tovább terjedt… Echo Charlie eltűnt.

„Bella, tessék” – Mrs Cope gyengéden rábeszélő volt, hangja visszatérített a szobába, a mostba… a  gyötrődésbe. Egy csésze teát nyújtott felém. Hálásan vettem át tőle. A csésze csörömpölése elárulta kezem remegését.

„Köszönöm” – suttogtam, hangom rekedt volt a visszafojtott sírástól és a hatalmas gombóctól, ami a torkomban fészkelt.

Alice  a hatalmasnál is hatalmasabb U alakú kanapén ült, velem szemben, és Esme kezét fogta. Engem néztek, fájdalom és aggódás tükröződött kedves arcukról. Esme öregebbnek tűnt most… ez anya, aki a fiáért aggódik. Szenvtelenül pislogtam rájuk. Nem tudtam megnyugtatóan rájuk mosolyogni, egy könnycseppet ejteni –  csak a semmi volt, a növekvő üresség. Emmettre, Jake-re és Jasperre tekintettem, akik a reggeliző pult körül álltak komoly arccal és csendesen beszélgettek. Valamiről tárgyaltak fojtott hangon. Mögöttük a konyhában,  Mrs Cope foglalta el magát.

Rose a tv előtt ült, a helyi híreket lapozta folyamatosan. Hallottam a tv halk lamentálását a háttérben. Nem bírtam ránézni az újból felbukkanó hírekre… „Edward Cullen Eltűnt”… és a hírhez tartozó gyönyörű arca.

Lassan realizálódott számomra, hogy még nem láttam ennyi embert ebben a szobában, és még most is elvesztek a hatalmas szobában… egy kis csoport aggódó ember Fifty-m otthonában. Mit gondolna arról, hogy itt vannak? Valahol Taylor és Carlisle beszélgetett a hatóságokkal. Az információk  bár csöpögtek, nem jelenttettek semmit. A tény az volt, hogy Edward eltűnt. Eltűnt már nyolc órája. Semmi jel, semmi hír róla. A keresését leállították – ez a legtöbb, amit tudok. Nagyon sötét volt a kereséshez. És nem tudjuk, hol lehet. Lehet megsérült, éhes… vagy rosszabb… nem! Újabb csendes imát intéztem az Úrhoz. Kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja, kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja. Ezt ismételgettem újra és újra gondolatban – a mantrám, az élethez fűző fonál, valami konkrétum, amibe elkeseredetten kapaszkodtam. Elutasítottam, hogy a legrosszabbra gondoljak. Nem… nem gondolok arra. Van remény. Te vagy az életem… kísértettek Edward szavai. Igen, mindig van remény… nem szabad kétségbe esnem. Edward szavai tovább visszhangzottak elmémben.

„Én most határozott támogatom az azonnali elégtételt. Élj a pillanatnak, Bella…” Miért nem ragadtam meg a napot?

„Azért teszem, mert végre találkoztam valakivel, akivel az egész életemet együtt akarom tölteni.”

Kérlek, ne hagyd, hogy az élete ilyen rövid legyen… kérlek, kérlek. Összeszorítottam a szemem és finoman hintáztattam magam a csendes rimánkodás alatt. Nem volt elég időnk… több időre van szükségünk. Sok minden történt az elmúlt hetek alatt… messzire jutottunk… nem érhet véget. És a gyengéd pillanataink… a rúzs… amikor először szeretkezett velem igazán az Olympic hotelben… amikor letérdelt előttem, felajánlva önmagát… és amikor végül megérinthettem őt.

„Én ugyanaz vagyok, Bella. Szeretlek és kellesz nekem. Érints meg. Kérlek.” Oh… mennyire szeretem őt… semmi leszek nélküle, nem más, csak egy árnyék – minden fény elhalványul. Nem, nem, nem… szegény Edwardom.

„Ez vagyok én. Teljes valómban… és csak a tiéd. Mit tegyek, hogy lefogadd végre? Hogy lásd, te kellesz, minden módon, ahogy megkaphatlak. Mert szeretlek.” És én is téged, Ötvenszeresem.

Kinyitottam a szemem és vakon bámultam a tűzbe megint. Az emlékeim rólunk átsuhantak elmémen: kisfiús öröme amikor hajóztunk és vitorlázórepültünk, kedves, kifinomult pokolian-szexis-vagyok kinézete és a maszkabál… Ahogy táncoltunk, oh, igen… és amikor itt a lakásban táncoltunk Frank Sinatrára, körbetáncolva a szobát. Csendes,aggódó reménykedése tegnap a háznál…az a csodálatos kilátás. És mindez értem. ’A lábaid elé terítem a világot, Isabella. Akarlak, a testedet, a lelkedet, mindörökre.’ Oh, kérlek, add, hogy rendben legyen… nem halhatott meg… ő a világom közepe.

Akaratlan hüppögés szakadt fel torkomból, kezemet a számra szorítottam. Nem… erősnek kell lennem.

Jake egyből mellettem termett… vagy egy ideje már itt állt? Fogalmam sem volt róla.

„Fel szeretnéd hívni anyádat vagy apádat?” – kérdezte gyengéden.

Nem! Ráztam a fejem és Jake kezébe kapaszkodtam. Nem tudtam megszólalni, tudtam, szétesek darabjaimra, ha megteszem…  és mégsem, Jake kezének melegsége és a finom szorítása nem nyújtott vigaszt számomra. Oh, az anyám… szám széle megremegett, ahogy anyámra gondoltam.

Felhívjam anyámat? Nem, képtelen lennék elviselni a reakcióját. Talán Charlie-t, ő nem mutatná ki az érzéseit – soha nem mutat érzéseket, még akkor sem, amikor a Mariners veszít…

Esme felállt és a fiúkhoz csatlakozott, ezzel kizökkentett a gondolataimból. Valószínűleg ez volt a leghosszabb idő, amit ülve töltött, mióta itt van. Alice mellém ült, és megfogta a másik kezemet.

„Vissza fog jönni” –mondta. Hangja először határozottan csengett, de az utolsó szónál elcsuklott. Szemei karikásak volta, arca sápadt és beesett a kialvatlanságtól. Jasperre pillantottam, aki Alice-t nézte, majd Emmetre, aki karját Esme vállán tartotta. Az órára lestem. Tizenegy múlt, sőt inkább éjfél volt. A fenébe az órával! Minden eltelt óra az ürességet növelte bensőmben, mindent kitöltve… mindent távol tartva. Mélyen legbelül tudtam, hogy így készítem fel magam… felkészülök a legrosszabbra. Újból behunytam a szemem, újabb imát küldve az ég felé, közben Alice és Jake kezébe kapaszkodtam.

Majd megint a tűzbe bámultam. És láttam Edward félénk mosolyát… a legkedvesebb arcát, az igazi Edward futó felvillanását, az én igazi Edwardomét. Pedig sokféle arca van, kontroll-mániás, iparmágnás, leskelődő, szex-isten – és ugyanakkor olyan kisfiús is, aki játszik. Elmosolyodtam. Az autója, a hajója, a repülője… Echo Charlie… nem… nem… eltűnt fiú… mosolyom elhalványult, fájdalom hasított belém.  Szembe jutott a zuhanyozásunk, ahogy a rúzsvonalakat lemosta a víz. ’Egy senki vagyok, Isabella. Egy üres emberi burok. Nekem nincs szívem.’ A torkomban levő gombóc tovább nőtt. Oh, Edward, de igen, van szíved, és az az enyém. És dédelgetni szeretném az örökkévalóságig. Annak ellenére, hogy nehéz volt kiigazodni rajta néha, szeretem őt. És mindig is szeretni fogom. Soha nem lesz senki rajta kívül… Soha.

Emlékeztem, amikor a Starbucks-ban ültem és mérlegre tettem az Edward mellett és ellene szóló érveket. Minden ellene szóló érv, a ma talált fotókkal együtt, semmivé olvadtak most…

Csak ő volt, aki számított… már, ha visszajön majd.

Oh, kérlek Uram, hozd vissza őt, kérlek, add, hogy ne legyen baja... ígérem, eljárok templomba… megteszek neked mindent. Oh, ha visszakaphatom őt, megragadom a napot… és újból hallottam a hangját: ’Carpe Diem, Bella.’

Tovább bámultam a tűzbe, a lángok nyalogatták egymást, táncoltak egymás körül, fényesen ragyogtak. És akkor Esme felsikoltott… hirtelen minden lelassult.

„Edward!” Esme felé fordítottam a fejem, hogy lássam, ahogy átszáguld a szobán valahonnan mögülem, ahol fel-alá járkált... a nappali ajtajában álló megdöbbent Edward felé. Csak ing és öltönynadrág volt rajta, a kék zakój, cipője, zoknika a kezében lógott. Fáradtnak látszott, piszkos volt és képtelenül gyönyörű. Szent baszás… Edward. Él. Bénultan bámultam rá, próbáltam kitalálni, hogy vizionálok[1], vagy igaziból itt volt… Oh, istenem.

Egy teljesen elképedt Edward állt az ajtóban. Ledobta a zakóját, cipőjét és elkapta Esmét, aki Edward nyaka köré fonta kezét és arcon csókolta őt.

„Anya?”

Edward teljes meglepődéssel nézett anyjára.

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogta Esme, hangot adva ezzel mindannyiunk félelmének.

„Anya, itt vagyok” – mondta továbbra is döbbenten.

„Száz halált haltam ma” – suttogta Esme alig hallhatóan, kimondva saját gondolataimat. Hüppögött, szipogott, nem bírta tovább visszatartani könnyeit.

Edward összeráncolt homlokkal nézett, megrettenve, avagy megbántva – nem tudom, melyiket láttam arcán – majd egy pillanat múlva szorosan magához ölelte anyját.

„Oh, Edward” – fuldoklott Esme, tovább ölelve Edwardot, miközben könnyei ömlöttek – az összes önuralma elhagyta – és Edward nem hárította el magától, csak ölelte, gyengéden ringatva… vigasztalóan.

És én is feladtam… keserű könnyek gyűltek szemeben.

Carlisle a folyosóról kiabált.

„Él! A francba, hát itt vagy” – bukkant fel, valószínűleg Taylor irodájából, kezében mobiljával. Mindkettőjüket magához ölelte, szemét megkönnyebbülten csukta be.

„Apa…?”

Alice érthetetlenül visított mellettem, majd felugrott, szüleihez csatlakozva átölelt mindenkit.

Könnyeim végül ömleni kezdtek. Nincs baja… nincs baja. De képtelen voltam arra, hogy megmozduljak.

Carlisle volt az első, aki kibontakozott az ölelésből, szemeit törölgetve veregette Edward vállát.  Alice is elengedte őket, Esme hátrább lépett.

„Bocsáss meg…” – motyogta.

„Igazán, Anya – mi a baj?” – kérdezte Edward, még mindig észrevehető megrökönyödéssel.

„Hol voltál? Mi történt?” – dadogta Esme kezeit fejére szorítva.

„Anya?” – dadogott most Edward is, és újból magához vonta Esmét, megpuszilva feje búbját.

„Itt vagyok. Jól vagyok. Csak évezredekbe telt ideérnem Portlandból. Mi ez a fogadóbizottság?” – pásztázta végig a szobát… amíg szeme megakadt rajtam. Rám pislogott, majd röviden Jake-re nézett, aki erre elengedte a kezemet. Edward összeszorította a száját.

Én a magam részéről csak néztem, megkönnyebbülést éreztem, csak fáradt voltam, kimerült… és teljesen mámoros. A könnyeim csak nem álltak el. Edward figyelme újból az anyja felé fordult.

„Anya, jól vagyok. Mi a baj?” – kérdezte megnyugtatóan. Esme Edward arcára tette a kezét.

„Edward. Azt hittük, eltűntél. A repülési adatok szerint – nem érted el Seattle-t. Miért nem értesítettél bennünket?”

Edward szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

„Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart majd.”

„Miért nem telefonáltál?”

„Lemerült a telefonom.”

„Nem álltál meg… hogy valahonnan telefonálj?”

„Anya – ez hosszú történet.”

„Oh, Edward! Ne merd ezt még egyszer megtenni! Érted?” – félig kiabált a fiával.

„Igen, anya” – suttogta Edward és ujjával letörölte a könnyeket anyja arcáról, miközben újra megölelte.

Mikor végül Esme összeszedte magát, Edward elengedte őt, hogy Alice-t ölelje magához, aki erősen mellbe vágta fivérét.

„Nagyon aggódtunk érted!” – fakadt ki Alice-ből, és sírni kezdett.

„De már itt vagyok, az ég szerelmére” – motyogta Edward.

Ahogy Emmett közelebb jött hozzájuk, Edward áttolta Alice-t Carlisle karjába, aki másik kezével Esmét ölelte magához. Emmett röviden megölelte Edwardot, annak legnagyobb meglepetésére, és alaposan hátba verte.

„Örülök, hogy látlak…” – mondta hangosan, kissé nyersen, megpróbálta elrejteni meghatottságát.

Könnyeim között mindezt jól láttam. Az egész nappalit átitatta a feltétel nélküli szeretet. Edwardnak mindig része volt ebben – csak soha nem fogadta el ezelőtt, még most sem, hogy tengerként áradt rá. Látod, Edward, ezek az emberek mind szeretnek téged! Talán kezdhetnél hinni benne…

Rose eddigre kijött a tv-szobából, mögöttem állt – gyengéden simogatta a hajamat.

„Igazán itt van, Bella” – mormolta megnyugtatóan.

„Most üdvözölném a kedvesemet” – mondta Edward a szüleinek. Mindketten bólintottak, elmosolyodtak és elléptek mellőle… Edward elindult felém… zöld szemi rám ragyogtak, bár még tekintete kimerült volt és kábult. Találtam magamban annyi erőt, hogy a lábamra álltam, és kitárt karjaiba rohantam.

„Edward…!” – zokogtam.

„Sssss” – mondta, és tartott, arcát a hajamba temette, mélyet lélegzett.

Könnyáztatta arcomat ráemeltem, megcsókolt… túl röviden.

„Szia” – mormolta.

„Szia” – suttogtam vissza, a torkomban levő gombóc szinte égetett.

„Hiányoztam?”

„Egy kicsit…”

Elfintorodott.

„Látom a jelét” – és kezének gyengéd érintésével letörölte könnyeimet. Sírásom csak nem akart szűnni.

„Azt gondoltam… azt gondoltam…” – fuldoklottam.

„Értem. Ssss – itt vagyok. Sajnálom. Később” – mormolta és újból tartózkodóan csókolt meg.

„Jól vagy?” – engedtem el,  és tapogattam végig a mellét, karját, derekát – csak hogy érezzem a meleg, élő érzéki embert az ujjaimmal – megnyugtatva magam, hogy itt áll, pontosan előttem. Visszajött. És érintésem nyomán nem csinált egyebet, mint megrándult. Vizsgálóan nézett rám.

„Jól vagyok. Nem megyek sehová.”

„Oh, hála Istennek” – tapogattam a derekát újból körbe, ő magához ölelt.

„Éhes vagy? Innál valamit?” – kérdeztem.

„Igen.”

Elindultam volna, hogy készítsek neki valamit, de nem engedett el. A hóna alá vett, és kezet nyújtott Jake-nek.

„Mr Cullen” – mondta Jake kimérten.

Edward fújt egyet.

„Edward, ha kérhetem” – mondta.

„Edward, isten hozta vissza. Örülök, hogy jól van… és ööö – köszönöm, hogy megengedi, hogy itt aludjak.”

„Nem probléma” – nézett Edward  Jake-re kissé szúrósan, de megzavarta Mrs Cope, aki hirtelen mellette termett. Csak most vettem észre, hogy ő sem a megszokott csinos önmaga volt… ezt eddig észre sem vettem. Haja kócos volt, bársonyos szürke legging volt rajta és egy bő szürke póló, amiben szinte eltörpült. A póló a WSU Pumák feliratot viselte. Évekkel fiatalabbnak nézett így ki.

„Hozhatok valamit önnek, Mr Cullen?” – törölgette a szemét egy zsebkendővel.

Edward szeretettel mosolygott rá.

„Egy sört kérek, Gail. És egy falat valamit.”

„Hozom” – mormoltam, hogy tegyek valamit a kedvesemért.

„Ne. Ne menj” – mondta halkan és szorosabbra fonta körülöttem a karját.

Az egész családja, Rose és Jasper csatlakozott hozzánk. Edward kezet fogott Jasperrel, Rose arcára puszit nyomott.

Mrs Cope egy pohárral és egy üveg sörrel. Edward elvette az üveget, de a poharat visszautasította. Mrs Cope elmosolyodott és visszatért a konyhába.

„Meg vagyok lepve, hogy nem valami erősebbet iszol” – morogta Emmett.

„Végül is mi a fasz történt veled? Amit tudok, az annyi, hogy Apa hívott, hogy eltűnt a choppered…”

„Emmett!” – szólt Esme a fiára.

„Helikopter” – mordult Edward, kijavítva bátyját. Emmet elvigyorodott… Családi tréfa?

„Üljünk le, elmesélem” – húzott Edward a kanapé felé. Mindenki helyet foglalt, minden szem Edwardra szegeződött. Ő nagyot kortyolt a sörből. Közben észre vette, hogy Taylor az ajtófélfának támaszkodik, felé bólintott. Taylor visszabiccentett.

„A lánya?”

„Már jobban van. Téves diagnózis volt, uram.”

„Jó” – mosolygott Edward.

Lánya…? Mi történt Taylor lányával?

„Örülök, hogy visszatért, uram. Ennyi lesz?”

„Van egy helikopterünk, amit össze kell szedni.”

Taylor mosolygott.

„Most? Vagy elég lesz reggel?”

„Úgy gondolom, elég lesz reggel, Taylor.”

„Rendben, Mr Cullen. Egyéb, uram?”

Edward nemet intett és feléje emelte a kezében levő sörösüveget. Taylor rámosolygott – ritkábban mosolyog mint Edward, azt hiszem – és kiment, feltehetőleg az irodájába vagy fel, a szobájába.

„Edward, mi történt?” – kérdezte Carlisle.

Edward belefogott a történetbe: Kate-tel, a másodasszisztensével repült Vancouverbe, a WSU-re, Echo Charlie-val. Valamilyen alapítványi ügyben… Nemigen tudtam követni, túlságosan el voltam varázsolva. Csak fogtam Edward kezét, bámultam manikűrözött körmeit… azokat a hosszú ujjakat…  a ráncokat a csuklójánál… a karóráját – egy Omegát, három apró osztókörlappal. Felnéztem gyönyörű arcélére ahogy folytatta az elbeszélést.

„Kate nem látta még a Mount St. Helen-t, úgyhogy a visszaúton, mintegy megünnepléseképpen a dolgoknak, egy gyors kitérőt tettünk. Úgy hallottam, hogy a TSR-t a múlt héten állították fel, egy pillantást akartam rá én is vetni. Nos, végül is szerencse, hogy így történt. Alacsonyan repültünk, körülbelül 200 lábnyi magasságban a föld színe felett

amikor a műszerfalon minden fény kigyulladt. Tűz volt a farrészben – nem volt más választásom, ki kellett kapcsolnom minden elektronikát és le kellett szállnom” – és megrázta a fejét az emlékek hatására.

„A Silver Lake-nél szálltunk le, kitettem Kate-et, mad sikerült eloltanom a tüzet.”

„Tűz? Mindkét motorban? – mondta elborzadva Carlisle.

„Ja.”

„A francba! Én azt hittem…”

„Tudom” –szakította félbe Edward – „abszolút a szerencsén múlt, hogy ilyen alacsonyan repültem” – mormolta.

Megrázkódtam…. Edward elengedte a kezemet és átkarolt.

„Fázol?” – kérdezte.

Megráztam a fejem.

„És hogy oltottad el a tüzet?” – kérdezte Rose. Carla Bernstein[2]-féle ösztöne egyből előbújt. Jesszusom, néha annyira nyers tud lenni!

„Tűzoltó készülékkel. Tudod, törvény írja elő, hogy legyen a gépen olyan…” – válaszolt Edward nyugodtan. Régen elhangzott szavai jutottak eszembe… ’minden nap hálát adok az Isteni Gondviselésnek, hogy te jöttél akkor interjút készíteni velem és nem Rosalie Hale.’

„Miért nem telefonáltál, vagy használtad a rádiót?” – kérdezte Esme.

Edward megrázta a fejét.

„Elektromos rendszer nélkül nincs rádió. És nem akartam megkockáztatni a visszakapcsolását, nehogy újból tűz keletkezzék. A telefonom GPS-e még működött akkor, úgyhogy eltaláltunk a legközelebbi útig. Több órába telt odaérnünk.,, Kate magassarkúban volt” – húzta el a száját rosszallóan Edward.

„Nem volt térerő, nincs arrafelé lefedettség. Először Kate telefonja merült le, majd az enyém nemsokára követte.”

Szentséges pokol…  Megdermedtem ültömben, ezt észrevéve Edward az ölébe húzott.

„És végül hogy jutottatok vissza Seattle-be?” – kérdezte Esme, meglepetten pislogva. Minden valószínűség szerint látványunktól. Elpirultam.

„Összeadtuk ami nálunk volt, kettőnknél összesen 600 dollárt, és fizettünk egy kamionosnak, hogy hozzon haza bennünket. Egy örökkévalóságba telt az út. A kamionosnak nem volt mobilja – furán hangzik, de igaz. Nem gondoltam…” – megállt és végignézett az összegyűlteken.

„Hogy aggódhatunk?” – horkant fel Esme - „Oh Edward! Magunkon kívül voltunk” – rótta meg a fiát.

„Benne voltál a hírekben, tesó…”

Edward a szemeit forgatta.

„Aha… rájöttem, amikor megérkeztem erre a kis fogadásra. Sajnálom, anya – megkérhettem volna a sofőrt, álljon meg, hogy telefonálni tudjak. De minél előbb vissza akartam érni.” – nézett ezzel Jake-re.

Oh, hát ezért! Mert Jake itt alszik. Elkomorodtam erre a gondolatra. A fenébe – mindez a mizéria…

Esme is  fejét csóválta.

„Nos, végül is örülök, hogy egy darabban visszatértél drágám.”

Eddigre megnyugodtam, fejemet Edward mellére hajtottam. Kirándulós illata volt, keveredett az izzadsága a fürdőhabjának illatával, és Edward … a legfinomabb illat az egész világon. Megint könnyek csorogtak az arcomon… a hála könnyei.

„Mind a két motor?”  mondta megint Carlisle, hitetlenül ingatva fejét.

„Na most mondd…” – vont vállat Edward és végigsimított a hátamon.

„Hé” – suttogta és az állam alá tett ujjával felemelte a fejemet – „hagyd abba a sírást.”

Kezem fejével megtöröltem az orromat, a lehető legnőietlenebb módon.

„Hagyj fel az eltűnögetéssel” – szipogtam. Erre elfintorogta magát.

„Elektromos hiba… ez elég furcsa, nem?” – kezdte újra Carlisle.

„Nekem is szöget ütött a fejembe, apa. De most ágyba akarok kerülni, és ezzel az egész őrülettel majd holnap foglalkozom.”

Rose megint rázendített.

„Szólt valaki a médiának, hogy Edward Cullen előkerült épségben, egészségben?”

„Angela elintézi. Kate felhívta, miután kitettem őt a lakásánál.”

„Igen, engem is felhívott, hogy tudassa velem, még életben vagy” – vigyorgott Carlisle.

„Elő kellene léptetnem azt a nőt.  Ilyen későig…” – tűnődött Edward.

„Azt hiszem, hölgyeim és uraim, ez célzás arra, hogy szeretett testvérünknek szüksége van az éjfél előtti ’szépítő’ alvására” – hívta fel a figyelmet Emmett csipkelődve. Edward rávicsorgott.

„Carlisle, a fiam biztonságban van. Most hazavihetsz” – így Esme.

„Igen. Azt hiszem, nekünk is jót tesz az alvás.”

„Maradjatok itt” – ajánlotta Edward.

„Nem, drágám, haza szeretnék menni, mostmár tudom, hogy jó helyen vagy.”

Edward hirtelen letett a kanapéra és felállt. Esme újólag megölelte, fejét Edward mellére szorítva, szemét becsukva… elégedetten.

 „Nagyon aggódtam, drágám” – suttogta.

Edward átölelte.

„Rendben vagyok, anya.”

Esme hátrahajolt, alaposan megnézte magának a fiát.

„Igen, úgy gondolom, rendben vagy” – mondta ezután lassan, majd rám nézett és mosolygott… elvörösödtem.

Kikísértük Carlisle-t és Esme-t a folyosóig. Mögöttem Alice és Jasper élén sugdolózó beszélgetésbe bonyolódva.

„Nem, Alice!” – hallottam Jasper elkeseredett tiltakozását.

„Kérlek, Jasper…” – könyörgött Alice.

„Menj haza. Majd holnap, rendben? Nem ma éjjel.”

Hmmm… megfordultam. Alice a száját biggyesztette az őt meredten néző Jasperre. Összefűzte karját és sarkon fordult… Jasper szegény a homlokát dörzsölte, egyértelműen zavarban érezte magát.

„Anya, apa, várjatok meg” – kiabálta Alice.

Rose szorosan megölelt.

„Mondhatom elég komoly dolgok történtek, míg én boldog megelégedettséggel töltöttem a napjaimat Barbadoson. Elég nyilvánvaló, hogy oda vagytok egymásért. Örülök, hogy épségben visszatért… és nem csak miatta, Bella – miattad is.”

„Köszi, Rose” – suttogtam, szégyenlősen mosolyogva Emmetre, aki Rose-ra várt a liftnél.

„Hát, igen… ki gondolta volna, hogy egyszerre találjuk meg a szerelemet?”

„Testvérekkel!”

„Végül sógornőkként végezhetjük!” – jegyezte meg Rose csípősen.

Megdermedtem, majd gondolatban fenéken billentettem magam. Rose hátralépett és elgondolkodva vizsgált – mit nem mondasz le nekem Swan tekintettel.

„Bella?”

Elöntött a pír. A fenébe… meg kellene mondjam Rose-nak, hogy Edward megkérte a kezemet?

„Gyere, baby” – szólította Emmett, hála az égnek.

„Holnap erről beszélnünk kell, Bella. Most elég fáradt lehetsz.”

Tehát haladékot kaptam.

„Rendben. Te is az lehetsz, Rose – tegnap óta hosszú idő telt el.”

Még egyszer megöleltük egymást, majd ő és Emmett követték a többi Cullent a liftbe. Jasper kezet fogott Edwarddal, engem gyorsan megölelt… úgy tűnt zavarban volt… és ezzel mindenki elment.

Jake az előtérben lézengett, ahogy visszatértünk a folyosóról.

„Nos én lefekszem. Magatokra hagylak, srácok.”

Elpirultam… Jézusom, miért ennyire kínos ez a helyzet?

„Tudod, hogy hol a szobád?”

Jake bólintott.

„Aha, Edward…ööö… házvezetője…”

„Mrs Cope” – segítettem ki.

„Na, szóval, Mrs Cope korábban megmutatta már. Nem semmi egy lakása van, Edward.”

„Köszönöm” – felelte Edward udvariasan és mellém állt, kezét a vállamra téve és felém hajolva megpuszilta a hajamat.

„Megyek, megeszem, amit Mrs Cope készített nekem, bármi is legyen az. Jó éjt, Jake.”

Edward visszament a nappaliba, egyedül hagyva Jake-el az ajtóban.

Wow! Egyedül hagyott Jake-el…!

„Nos… jó éjt, és köszönöm, hogy itt maradtál..”

„Naná, Bells. Bármikor, amikor a  szupergazdag nagyágyú barátod elveszne, én itt leszek!”

„Jake!” – figyelmeztettem.

„Csak viccelek… ne legyél dühös. Reggel korán megyek el, majd találkozunk, rendben? Hiányzol.”

„Persze, Jake. Remélem, hamarosan. Sajnálom, hogy ez a mai este ennyire… pocsék volt!” – fintorogtam bocsánatkérően.

„Jaha…” – vigyorgott – „Szar” – és megölelt.

„Komolyra fordítva a szót, Bells. Örülök, hogy boldog vagy… de tudd, mindig megtalálsz, ha szükséged lesz rám.”

Rábámultam.

„Köszönöm.”

Kesernyés, szomorú mosolyt villantott rám és felvonult.

A nappali felé fordultam. Edward a kanapé mellett állt, nézett azzal a megfejthetetlen kifejezéssel az arcán. Végre egyedül voltunk… és egymást bámultuk.

„Még mindig rosszul viseli, tudod?” – mormolta.

„És te ezt honnan tudod, Mr Cullen?”

„Felismerem a jeleket, Miss Swan. Azt hiszem, én is ezeket a tüneteket produkálom.”

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogtam. Tessék, kimondtam, ami gyötört. Minden félelmemet ebbe a rövid mondatba sűrítettem bele… és ezzel egyidejűleg el is űztem magamtól azt.

„Nem volt annyira rossz, mint amilyennek hangzik.”

Felvettem a földön heverő zakóját és cipőit és elindultam felé.

„Majd én elteszem” – nyúlt a zakójáért.

Edward eközben úgy bámult rám, mint akinek az élete rajtam múlik… biztos voltam benne, hogy az én arcom is ezt tükrözte. Itt van… igazán itt van.

Karjaiba húzott, szinte teljesen beborított.

„Edward” – kaptam levegő után, és újból sírni kezdtem.

„Csitt” – nyugtatott, hajamat puszilva.

„Tudod, a leszállás előtti néhány borzalmas pillanatban minden gondolatom csak te voltál. Te vagy a talizmánom, Bella.”

„Azt hittem, elveszítelek” – hüppögtem. És csak álltunk egymást ölelve, nyugtatva… és ahogy szorosabbra fontam ölelésemet, vettem észre, hogy a cipője még a kezemben van. Zajosan a földre ejtettem őket.

„Gyere. Zuhanyoznál velem?” – kérdezte.

„Oké” – néztem fel rá. Nem akartam elengedni. Ujját állam alá téve felemelte fejemet.

„Tudod… még így könny áztatottan is gyönyörű vagy, Bella Swan” – hajolt le és gyengéden megcsókolt.

„És az ajkaid olyan lágyak…” – csókolt meg megint… ezúttal alaposabban. Oh, istenem… és hogy gondolkodjak… nem… nem gondolkodtam tovább… megadtam magam.

„Le kell tennem a zakómat…”

„Hajítsd el” – mormoltam bele a szájába.

„Nem tehetem.”

Zavartan hátra hajoltam ölelésében. Rám vigyorgott.

„Ezért” – és belső mellényzsebéből előhúzta azt a kis dobozt, amit én adtam neki. Abban volt az ajándékom. Ráhajtotta a zakót a kanapé hátuljára és ráhelyezte a dobozkát. Oh, istenem… ragadd meg a napot. Nos, végül is már éjfél után jártunk… ez már a születésnapja volt.

„Nyisd ki” – suttogtam, és szívem a torkomban dobogott.

„Reméltem, hogy ezt mondod. Már az őrületbe kergettem vele magam” – dünnyögte.

Pajkosan vigyorogtam rá. Mintha szédültem volna… rám mosolygott azzal a tartózkodó mosolyával, és én elolvadtam, dübörgő szívem ellenére gyönyörködtem vidám, de mégis nyugtalan arckifejezésében.

Ügyes hosszú ujjaival kicsomagolta és kinyitotta a dobozt. Szemöldökét ráncolva húzta elő a téglalap alakú plasztik lapocskával felszerelt kulcstartót. A lapocskán kis kép volt apró pixelekből kialakítva, amik felvillantak, kialudtak… egy led-es világító lap. A képen Seattle látképe, középpontjában a Space Needle volt és a SEATTLE felirat villogott rajta. Edward egy pillanatig bambán bámult rá, majd tekintetét zavartan rám emelte… ránc jelent meg szemöldöke között.

„Fordítsd meg” – suttogtam lélegzetvisszafojtva.

Megtette, majd tekintetét szemembe fúrta. Ragyogóan zöld szeme tágra nyílt, életre kelt a csodálattól és élvezettől. Szája kissé elnyílt a hitetlenkedéstől.

A szó, hogy igen, ott villogott a kulcstartó másik oldalán.

„Boldog születésnapot” – suttogtam.

---

[1]               Az eredeti szövegben hallucinálok volt, de a vizionálok szerintem ide jobban illik. Merthogy látja és nem hallja Edwardot. [So be it. - A korr. :)]

[2]               Oknyomozó újságírónő