Hetvenhatodik fejezet

Edward előttem a térdén, állhatatos zöld tekintetét rám függesztve, a legdermesztőbb és legkijózanítóbb látvány volt azok közül, amit valaha is láttam – sokkal megrázóbb, mint Lauren a pisztolyával. A halvány, alkohol miatti zavarodottságom egy pillanat alatt semmivé vált. Ehelyett bizseregni kezdett a fejbőröm, a megsemmisülés borzongató érzésétől, és a vér kifutott az arcomból. Zihálva levegőért kaptam.

Ne… nem, ez rossz – nagyon rossz, és nagyon nyugtalanító.

„Edward, kérlek, ne tedd ezt. Én nem ezt akarom.”

Továbbra is tétlenül nézett rám… nem mozdult, nem beszélt. Oh, bassza meg… szegény Fifty-m. Szívem összeszorult. Mi a fenét tettem vele? Könny bizsergett a szememben… oh, ne…

„Miért teszed ezt? Szólj hozzám” –suttogtam.

Egyet pislantott.

„Mit szeretnél, mit mondjak?” – kérdezte halkan, szelíden.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy megszólalt… de ne így, ne, ne. A könny lecsurgott arcomon, és hirtelen besokalltam – látni olyan helyzetben Edwardot, mint amilyenben az a szánalmas teremtmény, Lauren volt. A látványa annak az erőteljes embernek, aki legbelül még mindig kisfiú, akivel borzalmasan rosszul bántak, aki éhezett és elhanyagolt volt – aki úgy érzi, hogy nem érdemli meg a szeretetet tökéletes családjától és sokkal kevésbé tökéletes barátnőjétől… nyomasztóan szomorú volt. Könyörület, csüggedés, lemondás, mindez szorította a szívemet, majd megfojtott a kétségbeesés. Harcolni fogok, hogy visszahozzam őt. Hogy visszakapjam az én Fifty-met…

A gondolat, hogy bárki felett is uralkodjak, elborzasztott -  a gondolat, hogy Edward fölött uralkodjak, egyenesen émelyítő volt. Ez olyanná tesz engem, mint amilyen ő – mint az a nő, aki ezt tette Edwarddal. Kivert a hideg a gondolattól, küzdöttem a hányinger ellen. Nem létezik, hogy én azt meg tudnám tenni. Nem létezik, hogy meg akarnám tenni.

Ahogy a gondolataim kitisztultak, csak egy módját láttam a megoldásnak… térdre ereszkedtem előtte a térdemet törő kemény parkettre és nem vettem le róla a szemem. A kezem fejével nagyjából letöröltem a könnyeket az arcomról.

Ezen a módon egyenlők voltunk. Egy szinten voltunk. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy visszahozzam őt.

Szemei egyre tágabbra nyíltak ahogy szembe néztem vele, de ezen túl sem az arckifejezése sem a tartása nem változott.

„Edward, nem kell ezt tenned” – könyörögtem neki.

„Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak – egy kis időre a magam számára. Nem akarok elmenni. Edward… Már mondtam neked és újra és újra elmondtam, hogy nem megyek el. Mindaz, ami történt, egy kicsit nyomasztó, de miért feltételezed mindig a legrosszabbat?” – és amíg ezt mondtam, a szívem összeszorult újból, mert tudtam… ez azért van, mert annyira kételkedő természetű, olyan nagyon utálja önmagát. Irina szavai kísértettek… Tudja Isabella, hogy mennyire negatívan ítéled meg önmagadat? Tud a te összes problémádról?

Oh Edward… félelem markolt újból a szívembe.

„Azt akartam felvetni, hogy ma estére visszamegyek a lakásomba. Soha nem hagysz időt nekem… időt arra, hogy végiggondoljam a dolgokat” – szipogtam, és láttam, hogy a harag halvány árnyéka végigfut arcán.

„Csak időt arra, hogy gondolkodjak. Alig ismerjük egymást… és ez az egész mindenség, ami veled jár… Nekem idő kell – idő kell, hogy végig gondoljak mindent. És most, hogy Lauren – nos, akármi is ő – már nem járkál szabadon, nem jelent veszélyt…” – akadt el mondanivalóm, és csak bámultam Edwardra. Megfeszítetten nézett rám… reméltem, hallotta is, amit mondtam. Folytattam.

„Ahogy láttalak Laurennel…” – becsuktam a szemem és a fájdalmas emlék, ahogy kezelte volt szolgálóját, újból belém mart.

„Szinte sokkolt. Bepillantást nyertem eddigi életedbe… és…” – lenéztem összefont ujjaimra, könnyek folytak végig arcomon.

„Ez az egész azért van, mert én nem vagyok elég jó számodra. Beleláttam az életedbe és pánikba estem, hogy megunsz… és elmész…. És úgy végzem majd, mint Lauren – a homályban. Mert szeretlek Edward, és ha elhagynál, olyan lenne az életem, mintha nem lenne fény. Sötétségben lennék. Nem karlak elhagyni, Edward. Én csak attól félek nagyon, hogy te fogsz elhagyni engem…”

És ahogy elmondtam ezt neki - abban a reményben, hogy hallja is, amit mondok -, rájöttem, mi az igazi problémám: egyszerűen nem értem, miért kedvel engem. Soha nem is értettem.

„Nem tudom, miért találsz engem vonzónak” – mormoltam.

„Te olyan, nos… te egy .. és én….” – vontam vállat  és felemeltem tekintetem rá.

„Csak nem fogom fel. Te gyönyörű vagy és szexi és sikeres és jó és kedves és gondoskodó – mindez együtt…  én meg nem. És én nem tudom megtenni azokat a dolgokat, amiket te szeretsz. Nem tudom megadni neked, amire szükséged van. Hogy lehetnél boldog velem? Hogy tudnálak megtartani téged?” – suttogtam.

„Soha nem értettem, mit látsz bennem. És ahogy láttalak vele… mindent megértettem.”

Szipogtam és megtöröltem kezem fejével az orrom, hosszasan néztem érzéketlen arcába. Annyira elkeserítő volt – Beszélj hozzám a franc essen beléd!

„Egész éjjel itt fogsz térdelni? Mert akkor én is” – förmedtem rá.

Úgy tűnt, arca lágyabbá vált… lehet, hogy tétova megkönnyebbülés is látszott rajta. De nehéz volt megmondani. Kinyújthattam volna felé kezemet, de éreztem, hogy ez durva lenne abban a pozícióban, amibe ő helyezte magamagát… amit én nem akartam, hogy tegyen, de nem tudtam, hogy ő mit akar… vagy mit próbált ezzel tudtomra adni. Nem értettem.

„Edward, kérlek, kérlek… szólj hozzám” – esdekeltem, ölemben tartott kezeimet tördelve. Nagyon kényelmetlen volt, így a térdemen, de nem mutattam. Folytattam a térdepelést, néztem rá, bele abba a gyönyörű komoly zöld szemibe, és vártam.

És vártam.

És vártam.

„Kérlek…” – könyörögtem újra.

Merev tekintete elsötétült, és pislantott egyet.

„Nagyon megrémültem” – suttogta. Oh, hála az Úrnak… kisördögöm hátradőlt foteljében, megrogyva a megkönnyebbüléstől, és egy nagy korty gint hajtott le. Beszél! Elöntött a hála. Nyeltem egyet, próbáltam kordában tartani érzelmeimet, de újabb harc következett könnyeimmel.

Edward halkan folytatta.

„Amikor megláttam Jaspert, azonnal tudtam, hogy valaki más tart vissza a lakásban. Taylorral együtt kiugrottam az autóból. Egyből tudtuk” – rövid szünetet tartott.

„És ahogy megláttam őt, ott, veled – és fegyver volt nála… Bella,  azt hiszem, ezerszer haltam meg abban a pillanatban.  Hogy valaki fenyeget téged… minden félelmem valóra vált. Nagyon haragos voltam, haragudtam Laurenre, rád, Taylorra… magamra.” – rázta meg a fejét. Láthatóan szenvedett.

„Nem tudtam, mennyire lehet veszélyes Lauren rád. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, ő hogy fog reagálni” – megállt a beszédben és elkomorodott.

„És akkor szinte ötletet adott – nagyon bűnbánatosnak látszott – és egyből tudtam, mit kell tennem.” 

Megint szünetet tartott, rám tekintett, megpróbálta felmérni reakciómat.

„Folytasd” – suttogtam.

Nyelt egy nagyot.

„Látva őt abban az állapotban – tudva, hogy valószínűleg én tehetek mentális problémájáról…” - csukta be szemét újból.

„Mindig olyan pajkos és vidám volt” – rázkódott meg és érdesen szívta be a levegőt. Mintha zokogott volna. Hallgatni is elég kín volt, de tovább térdeltem előtte, figyelmesen, örülve annak, hogy beleláthatok.

„Megsebesíthetett volna. És az én hibám lett volna”- tekintete elhomályosult, megtelve értetlen borzadállyal. Újból elhallgatott.

„De nem bántott. És nem te voltál a felelős az ő állapotáért, Edward” – suttogtam. Felpislogtam rá, mintegy biztatva, hogy folytassa. Ekkor újból sejteni kezdtem, hogy mindent azért tett, hogy engem biztonságban tartson, és talán, hogy Laurent is, mert vele is törődik. De mennyire törődik ővele?  A kérdés kéretlenül keringett a gondolataim között. Edward azt mondta, hogy szeret – de azután olyan durva volt, kidobott... kiküldött a saját lakásomból.

„Csak azt szerettem volna, hogyne legyél ott” – mormolta, hátborzongató gondolatolvasási képességével.

„Azt akartam, hogy messze legyél a veszélytől, és… Te. Csak. Nem. Mentél” – suttogta, az utolsó szavakat összeszorított fogain keresztül szűrve, és kezeivel a haját túrva. Elkeseredése tapintható volt. Meredten nézett rám.

„Isabella Swan, te vagy a legmakacsabb nő, akit ismerek” – csukta be a szemét, és hitetlenül rázta meg a fejét.

Oh, visszatért… hosszú, tisztító erejű sóhaj hagyta el számat a megkönnyebbüléstől.

Kinyitotta a szemét, arca kétségbe esett volt… őszinte.

„Nem akartál elhagyni?” – kérdezte.

„NEM!”

Újból lehunyta szemét, testtartása ellazult. De amikor újból kinyitotta, még láttam benne a fájdalmat és a gyötrelmet.

„Azt gondoltam…” – állt meg.

„Ez vagyok én, Bella. Teljes valómban… és a tied vagyok. Mit tegyek, hogy elhitessem veled? Hogy lásd, hogy téged akarlak, amilyen módon csak megkaphatlak. Hogy szeretlek.”

„Én is szeretlek, Edward… és téged ilyennek látni…” – csuklott el hangom, és újra sírtam.

„Azt hittem, összetörtem a lelked”

„Összetörtél? Engem? Oh, nem Bella. Az ellenkezőjét tetted.”

Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

„Te vagy az életem” – suttogta, és megcsókolta, mielőtt tenyerét e tenyeremhez szorította… és nagyon gyengéden - tágra nyílt szemei telve voltak félelemmel – magához húzta kezemet és a mellére helyezte azt, a szíve fölé – a tiltott területre. Lélegzete felgyorsult. Éreztem, hogy szíve őrült ritmust ver az ujjaim alatt, és testének melege az ing anyagán keresztül – oh, istenem – szemét le nem vette rólam… és láttam, hogy álla megfeszül… fogai összeszorulnak.

Oh, Fifty!  Felziháltam. Megengedi, hogy hozzáérjek… szent varjú! Mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Hallottam vérem lüktetését a füleimben, szívem ritmusa felvette az ő szívének ritmusát. Elengedte a kezem, hagyta, hogy ott maradjon a szíve fölött. Kicsit megfeszítettem az ujjaimat… ő visszatartotta a lélegzetét. Nem bírtam tovább. Megmozdítottam a kezem.

„Ne” – mondta gyorsan, és kezét a kezemre helyezte megint, ujjait az ujjaimra nyomva.

„Ne mozdulj.”

Ettől a két szótól felbátorodva közelebb húzódtam hozzá, hogy térdeink összeértek. Óvatosan felemeltem a másik kezemet is, pontosan tudtára adva, hogy mit szeretnék tenni. Szemeit még nagyobbra nyitotta, de nem állított meg. Óvatosan gombolni kezdtem az ingét. Trükkös dolog volt egy kézzel. Megemeltem ujjaimat az ujjai alatt, elengedte a kezem, és engedte, hogy mindkét kezemmel gomboljam tovább. Szemeimet szemébe kapcsoltam és széthúztam rajta az inget, előtárva ezzel mellkasát. Nyelt egyet, ajkai kissé szétnyíltak, légzése felgyorsult. Éreztem növekvő félelmét, de nem húzódott el tőlem… vajon mert még mindig szolgálóként viselkedik? Fogalmam sem volt róla. Tudnom kellett volna? Oh, ne… Nem akartam megbántani, sem fizikailag, sem lelkileg. Így látni őt, hogy felajánlja magát, olyan volt, mintha felriadtam volna. Kinyúltam, kezem a teste fölött tartottam, és csak néztem rá… mintegy engedélyt kérve tőle. Nagyon enyhén oldalra biccentette fejét, mintegy megerősítve magát ezzel, várva érintésemet. Éreztem a feszültséget, ahogy sugárzott belőle… ez alkalommal nem a harag feszültségét, hanem a félelemét. Haboztam…. Tényleg megtehetem ezt vele?

„Igen” – lehelte, megint azzal a furcsa képességével, amivel kimondatlan kérdéseimre válaszol.

Kinyújtott ujjaim hegyével megérintettem mellszőrzetét és lágyan végigsimítottam lefelé a szegycsontján. Becsukta a szemét, arca eltorzult, mintha kibírhatatlan fájdalmai lennének. Kibírhatatlan volt ezt látni, úgyhogy egyből elvettem ujjaimat – de ő gyorsan megmarkolta a kezemet és határozottan visszatette azt, rásimította a mellkasára, úgy, hogy szőre csiklandozta a tenyeremet.

„Ne” – mondta, hangja feszült volt. „Szükségem van rá, hogy…” – szorította össze szemét… tényleg gyötrelmes lehetett számára. Igazán felzaklató látvány volt. Nagyon óvatosan végigsimítottam ujjaimat a szívéig, élvezve tapintását… és megrémülve attól, hogy ez túl nagy lépés számára. Kinyitotta a szemét, zöld lángoló tekintete rám meredt. Szent tehén. Tekintete égetett, vad, túl heves volt, lélegzete szaggatott… és ez felforralta az én véremet is. Fészkelődtem tekintete alatt. Nem állított meg… úgyhogy ujjaimat újból végigsimítottam mellkasán. Szája lazán szétnyílt. Lihegett. Nem tudtam a félelemtől, vagy valami mástól… Nagyon régóta meg akartam csókolni őt ott, úgyhogy felemelkedtem a térdeimen, a szemébe néztem egy pillanatra, hogy tisztában legyen vele, mit akarok tenni. Majd előre hajoltam és gyengéd csókot nyomtam a szíve fölé. Éreztem meleg, édes illatú pőre bőrét ajkaim alatt. Elfojtott mordulása nagyon megijesztett, visszaültem a sarkamra, félve attól, hogy mit fogok látni az arcán. Szemeit erősen összeszorította, de nem mozdult.

„Újra” – suttogta, és én előrehajoltam, ezúttal egyik sebhelyét csókolva meg. Levegő után kapott… és én megcsókoltam egy másikat, és megint egy másikat. Hangosan nyögött, hirtelen karjait körém fonta, keze a hajamba kapaszkodott, fájóan felemelte a fejemet, hogy ajkam találkozott az ő sürgető szájával… és csókoltuk egymást… ujjaim hajába fonódtak.

„Oh, Bella” – lehelte, majd megfordult és a padlóra nyomott, maga alá. Felemeltem a kezem, megragadtam gyönyörű arcát.. és abban a pillanatban megéreztem, hogy könnyezik… sír… ne… ne!

„Edward, kérlek, ne sírj. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy soha nem hagylak el. Tényleg. Ha olyant tettem, ami másra utal, sajnálom… kérlek, kérlek, bocsáss meg. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.”

Fölém emelkedett, az arcomba bámult, arca fájdalmat tükrözött.

„Mi van?”

Szemei kitágultak.

„Mi az a titok, ami miatt azt hiszed, hogy világgá megyek tőled? Ami annyira határozottá teszi hitedet abban, hogy elhagylak?” – reklamáltam.

„Kérlek, mond meg!”

Edward újból felült, de ez alkalommal törökülésbe. Én is felültem, lábaimat kinyújtva… jézusom, felkelhetnénk a padlóról? De nem akartam megzavarni gondolatait. Végül meg fog bízni bennem?

Rám nézett, teljesen vigasztalannak látszott. Oh a szarba – ez rossz lesz.

„Bella, én csak egyszer hazudtam neked, de magamnak folyamatosan hazudok.”

Oh. Hova a fenébe akar kilukadni? Tényleg nagyon rosszul hangzik.

Nagy levegőt vett és nyelt egyet.

„Én egy szadista vagyok, Bella. Én élvezettel korbácsolom meg az olyan apró, barna hajú lányokat, mint amilyen te is vagy. Mert pontosan olyanok vagytok, mint az a kokainos kurva szülőanyám volt.  Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért” – hadarta el egy szuszra, mintha a mondat már hosszú ideje formálódott volna a gondolataiban, és most kétségbeesetten meg akart volna szabadulni tőle.

Oh, ne… ez nem az volt, amire számítottam – de megvilágította azt a tényt, hogy miért is hasonlítunk egymásra. Egyből eszembe jutott, hogy Laurennek igaza volt – a Mester egy sötét alak. És felidéztem első beszélgetésemet, amit Edwarddal folytattunk a hajlamairól… a fájdalom vörös szobájában.

„Azt mondtad, hogy nem vagy szadista” – suttogtam. Egyáltalán nem voltam annyira megijedve, mint amennyire meg kellett volna lennem.

„Tudom. Mint említettem az előbb, hazudtam neked. És magamnak is hazudtam ezzel kapcsolatban. Sajnálom” – pillantott egy pillanatra le, gondozott körmeit vizsgálgatva – és mondhatom, megalázottnak tűnt.

Megalázottnak érzi magát mert hazudott nekem? Vagy miért?

„Amikor ezt kérdezted tőlem… egy egészen másféle kapcsolatot képzeltem el kettőnk között” – mormolta. Már a tekintetében is megjelent a félelem.

És ekkor belém nyilallt a felismerés, mint egy pusztító bomba. Ha ő egy szadista – akkor tényleg, igazán szüksége van arra az ostorozós marhaságra… oh, bassza meg. Kezem közé fogtam a fejemet.

„Akkor igaz” – motyogtam – „nem tudom neked megadni, amire szükséged van.”

Egy pillanatra felnéztem rá. Ez van – ez tényleg azt jelenti, hogy nem illünk össze. A szavak szinte lehullottak a lábaim elé… és körülöleltek, mint a hogy a pánik fojtogatta a torkomat. Kisördögöm megint a Sikoly című festményt vette alapul arckifejezéshez.

Edward a gondolataiba merült.

„Nem – nem ez volt, amire gondoltam” – pislogott rám, mintha valami szörnyszülött lennék, vagy micsoda.

„Te még mindig itt vagy. Azt hittem, ekkorra már becsapod az ajtót magad mögött.”

„Miért? Mert azt gondolhatnám, hogy egy elmebeteg vagy, mert megkorbácsolod és megbaszod azokat a nőket, akik úgy néznek ki, mint az anyád? Mi adta az ötletet, hogy ezt gondold?” – sziszegtem rá mérgesen.

Elsápadt durva szavaim hatására.

„Nos, lehet, enm így raktam volna össze a szavakat… de igen.”

Összeráncoltam a homlokom, éreztem, az epe elönti a torkomat, ahogy visszaemlékeztem gyerekkori képeire, amik a szobájában voltak. Most jöttem, rá, hogy miért volt ismerős annak az asszonynak a képe. Edward hasonlított rá. Ő lehetett az anyja. Ahogy könnyedén mellőzte a képet akkor…

…senki olyan, aki fontos lenne…

„Miután megütöttelek az övvel, és te elhagytál, az egész világom megváltozott Isabella… nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy mindenáron elkerülöm azt az érzést, amit akkor éreztem. Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, az olyan volt, mint egy megújulás. Soha senki nem mondta ezt még nekem ezelőtt, és ez olyan érzés volt, mintha valamit eltemettem volna – vagy lehet, te temetted el, nem tudom. Dr Bannerel erről még sokat kell beszélnem.” 

Oh…

„Mit jelent ez az egész?”

Hogy nincs szükségem rá. Most nincs.” 

Mi van?

„Honnan tudod?  Hogy lehetsz benne biztos?”

„Egyszerűen tudom. A gondolat, hogy bántsalak… bármilyen formában… undorító számomra.”

„Nem értem. És akkor mi van a szabályokkal, az elfenekeléssel és az egész perverz baszással?”

Megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, majd bánatosan sóhajtott.

„Én a durvább dolgokról beszélek, Isabella. Látnod kellene, mire vagyok képes egy lovaglóostorral vagy egy korbáccsal.”

„Inkább nem.”

„Tudom. És most nem érzem a kényszert, hogy szükségem lenne rá. Elmúlt.”

„De amikor találkoztunk, ezt akartad igazából.”

„Igen, tagadhatatlanul.”

„Hogy múlhatott el ez ilyen egyszerűen. Edward? Úgy tűnik, mintha én valami csodaszer lennék – vagy ha ideillőbb szót akarsz – kúra? Ez nem fogadom el.”

Újabb sóhaj.

„Nem mondanám kúrának… nem hiszel nekem?”

„Csak… hihetetlennek tartom. Ami azért nem ugyanaz.”

„Ha nem hagytál volna el, valószínűleg nem éreznék így. Az, hogy elmentél tőlem, ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettél – kettőnkért. Ez döbbentett rá, hogy mennyire akarlak téged, és csak téged, és ezt komolyan gondolom – mindenféle módon meg akarlak kapni, ahogy csak tudlak.”

Őszintének látszott, de most voltam igazán összezavarodva. Megnyugtatott Laurennel kapcsolatban… de most már tudom, sokkal biztosabban, mint bármikor, hogy mennyire volt képes megadni Edwardnak amire szüksége volt. A gondolat kimerítő és kellemetlen volt. Nagyon fáradt voltam ettől az egésztől.

„Edward, fáradt vagyok. Beszélgethetünk erről az ágyban?”

Meglepetten pillantott rám.

„De nem mész el?”

„Oh, kiabálva mondjam? NEM! Hacsak te el nem küldesz.”

„Nem- soha.”

„Mit tehetnék, hogy megértsed, nem fogok elmenni. Mit mondhatnék??”

Rám bámult… félelme és aggodalma újból előtört.

Nyelt egyet.

„Egy dolog van, amit megtehetsz.”

„Mit?” – csattantam fel.

„Gyere hozzám feleségül” – suttogta.

MIIII? Szent baszás…

Hetvenötödik fejezet

Szent baszás. Hát itt volt, üres tekintettel meredve rám… fegyverrel a kezében. Kisördögöm elájult, olyan volt, mint egy hulla. Nem hiszem, hogy bármilyen sót szagoltatva vele fel lehetett volna ébreszteni.

Csak pislogtam Lauren-re. Agyam túlhajszoltan járt. Hogy jutott be ide…? Hol van Jasper…? Hideg félelem szorította össze szívemet, fejem zsibongott, ahogy minden egyes hajszálam égnek meredt a rémülettől. Mi van, ha bántotta Jaspert? Oh, ne. Kapkodva lélegeztem ahogy az adrenalin és a bénító félelem egyszerre végigszáguldott testemen. Csak nyugodtan, csak nyugodtan – mint egy mantrát, úgy ismételgettem magamban. Lauren féloldalra billentette a fejét és úgy vizsgált engem, mintha egy csodabogár kiállítás darabja lennék…. Jézusom, nem én vagyok a furcsa szerzet itt.

Úgy tűnt, mintha egy évszázad telt volna el amíg mindez lezajlott, igazából alig néhány pillanat telt el. Lauren még mindig itt volt, üres nézésével, ápolatlan, beteges kinézetével. Még mindig ugyanazt a piszkos átmeneti kabát volt rajta, igazán ráfért volna a mosás. Hosszú haja zsírosan tapadt a fejéhez, szemei fakó barnák, homályosak, tétovák és zavarosak voltak.

Annak ellenére, hogy a szám összetapadt a szárazságtól, megpróbáltam megszólalni.

„Helló… te Lauren vagy, ugye?” – recsegett a hangom.

Elmosolyodott, de nem igazi volt a mosolya.

„Beszél…” – suttogta. Hangja egyszerre volt lágy és reszelős, igazi kísérteties hang volt.

„Igen… beszélek” – mondtam, mintha gyerekhez beszélnék.

„Egyedül vagy?”

Hol van Jasper: a szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy megsebesülhetett.

Lauren arca elkomorodott… annyira, hogy azt hittem sírva fakad, annyi kétségbeesés látszott rajta.

„Egyedül…” – suttogta – „Egyedül.”

És ennek az egy szónak a mély szomorúsága szívfájdító volt. Mire gondolhat? Hogy én vagyok egyedül? Hogy ő van egyedül? Azért van egyedül, mert megsebesítette Jaspert? Oh… ne… harcolnom kellett önmagammal, hogy visszafojtsam a sírást, ahogy a félelem a torkomba mart.

„Mit csinál itt? Segíthetek?” – szavaim nyugtató, kedves kérdések voltak, a torkomat szorító félelem ellenére. Kissé összehúzta a szemöldökét, mintha kérdéseim teljesen összezavarták volna, bár nem tett ellenséges mozdulatot felém… Kezében nyugodtan tartotta a fegyvert. Mással próbálkoztam, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fejemet szorító abroncsot.

„Kérsz egy teát?”

Mi a fenéért kínálom teával? Apám tea megoldása minden érzelmi problémára teljesen alkalmatlanul jutott eszembe. Ha apám itt lenne, már dührohamot kapott volna eddigre és lefegyverezte volna Lauren-t. A fegyver nem rám irányult, lehet, hogy megmozdulhatnék?

Látogatóm a kérdésre megrázta és másik oldalra hajtotta a fejét, mintha lazította volna a nyakizmait.

Nagy levegőt vettem, megpróbáltam pánikszerű légzésemet megnyugtatni és a konyha felé indultam.

Helytelenítően nézett rám, mintha nem teljesen értené, hogy mit csinálok, és kissé elmozdult, hogy továbbra is szembe nézzen velem. A vízforralóért nyúltam és remegő kézzel teletöltöttem… attól, hogy mozogtam, a lélegzetem nyugodtabbá vált. Igen… ha azt akarná, hogy meghaljak, eddigre biztosan lelőtt volna. De még mindig csak nézett, szórakozott, bódult kíváncsisággal. Ahogy bekapcsoltam a vízforralót, újból Jasper foglalta el gondolataimat… Megsérült? Megkötözte?

„Van más is a lakásban?” – kérdeztem óvatosan.

Megint átbiccentette a fejét, és a jobb kezével – amiben nem volt fegyver – megfogta hosszú, zsíros hajának egy tincsét és babrálni kezdte… húzogatta, tekergette. Nyilvánvalóan ideges szokása volt. Amíg figyelmesen néztem, szemembe ötlött megint, hogy mennyire hasonlít rám. Visszatartott lélegzettel vártam válaszát. Aggodalmam egyre nőtt, majdnem kibírhatatlan mértékig.

„Egyedül… teljesen egyedül” – mormolta.

Ez megnyugtató volt. Talán Jasper nincs itt. A megkönnyebbülés kihozta belőlem a kérdést.

„Biztos, hogy nem kérsz teát vagy kávét?”

„Nem szomjas” - mondta halkan és egy óvatos lépést tett felém.

Megkönnyebbülésem semmivé vált… basszus! A nyers, primitív félelem elöntött, újból levegő után kapkodtam. Ennek ellenére – túl bátran a körülményekhez képest – megfordultam és két bögrét vettem elő a szekrényből.

„Mi az, ami benned megvan, bennem meg nincs?” – kérdezte, hangja olyan éneklő volt, mint egy gyereké.

„Mire gondolsz, Lauren?” – kérdeztem lágyan, olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.

„A Mester – Mr Cullen – megengedi neked, hogy a saját nevét használd.”

„Én nem a szolgálója vagyok, Lauren. Ööö… A Mestered megértette, hogy én képtelen vagyok… nem vagyok megfelelő a szerepre.”

Átbillentette a fejét a másik oldalra – abszolút idegesítő és természetellenes gesztus volt ez részéről.

„Nem meg-fe-le-lő” – próbálgatta a szót, hangosan kimondva, megízlelve, hogy hangzik ez az ő szájából.

„De a Mester most boldog. Láttam őt – nevetett, mosolygott. Ezek a tettek szokatlanok tőle… ez nagyon ritka tőle.”

Oh…!

„Úgy nézel ki, mint én” – váltott témát Lauren, meglepve ezzel. Most először tekintett igazán rám.

„A Mester szereti a rád és rám hasonlító szolgálókat. A többiek… mind egyforma… és most te alszol az ágyában. Láttalak.”

A szarba! Bent volt a hálószobában… el sem tudtam képzelni ezt.

„Te láttál engem az ő ágyában?” – suttogtam.

„Én soha nem aludtam a Mester ágyában…” – mormolta. Olyan volt, mint egy légies kísértet. Mint személy, nagyon jelentéktelennek tűnt, annak ellenére, hogy fegyver volt a kezében. Hirtelen elegem lett abból, hogy sajnálatot érzek iránta.

Ekkor keze megfeszült a pisztolyon, éreztem, ahogy szemem tágra nyílt, majdnem kiugrott a helyéről.

„Miért szereti a Mester, hogy ilyenek vagyunk? Arra gondolok, hogy… ez valami… Valami, amit nem értek. A Mester egy titokzatos férfi… de én szeretem őt.”

Nem, nem… ő nem. Magamban tiltakoztam, Ő nem titokzatos. Ő jó ember… és már nem bújik el a sötétségben… csatlakozott hozzám, a világosságba. És most itt van ő, Lauren, aki megpróbálja visszahúzni magával, valamilyen beteges gondolat miatt, hogy szereti őt.

„Lauren… nem adnád ide a pisztolyt?” – kérdeztem csendesen.

Szorosabbra fonta a kezét körülötte és a melléhez szorította.

„Ez az enyém. Ennyi maradt nekem” – simogatta meg gyengéden a fegyvert – „Így csatlakozni tud a szerelméhez.”

lSzent szar! Milyen szerelemhez… Edward? Mintha gyomron vágtak volna. Edward itt lesz, tudtam. Valamikor a nagyon közeli jövőben… jönni fog, hogy kiderítse, mi tart vissza engem. Ez azt jelenti, hogy le fogja lőni Edwardot? A gondolat nagyon borzalmas volt, éreztem, hogy torkom elszorul és fáj, majd megfojtott a gombóc, ami ott keletkezett… pontosan hasonlított arra a félelemre, ami összeszorította a gyomromat.

És mintha jelet kapott volna, az ajtó kirobbant. Edward állt az ott, Taylor mögötte. Rövid pillantást vetve felém, Edward tetőtől talpig végigmért. A megkönnyebbülés szikráit láttam szemében, de szinte rögtön Lauren-re siklott tekintete és nem mozdult, csak rá fókuszált, nem habozott egy pillanatig sem.

Olyan átható tekintettel nézett rá, amilyen tekintetet én soha nem láttam még tőle. Szemei sötét zöldek voltak – tágra nyíltak, haragosak, rémültek – oh ne… oh ne… Lauren szemei is kinyíltak, egy pillanatra úgy tűnt, magához tért. Majd szaporán pislogott, kezei újból megfeszültek a fegyveren… Lélegzetem elakadt, szívem vadul vert, túl hangosan. Vérem lüktetését hallottam a fülemben… ne, ne, ne…! A világom bizonytalanul ingadozott ennek a szerencsétlen, csődtömeg nőnek a kezében. Lőni fog? Mindkettőnkre? Csak Edwardra? A gondolat bénító volt… De egy évszázadnak tűnő pillanat után - mintha az idő megállt volna körülöttünk -, Lauren kicsit lehajtotta a fejét, és úgy nézett fel Edwardra, hosszú szempilláin keresztül. Arca… bűnbánó volt.

Edward felemelte a kezét, ezzel jelezve Taylornak, hogy maradjon, ahol van. Taylor sápadt és dühös volt egyszerre, még soha nem láttam ilyennek. De mozdulatlan maradt. Edward és Lauren egymásra meredtek. Ekkor vettem észre, hogy nem is lélegzem. Mit fog Lauren tenni? Mit fog Edward tenni? De csak bámultak egymásra. Edward arca zord volt, telve valamilyen megnevezhetetlen érzelemmel… Sajnálat, félelem, gyengédség… vagy szerelem…? Ne, csak szerelem ne!

Edward tekintete Lauren-éba fúródott… és fájdalmasan lassan… a légkör megváltozott a lakásban… a feszültség nőtt, szinte éreztem a közöttük lévő kapcsolódást, az érzelmi töltést. Ne! Úgy éreztem, mintha betolakodó lennék. Egy kívülálló, egy leskelődő, aki kiles egy tiltott, meghitt pillanatot a zárt függönyök mögött.

Edward fürkésző tekintete felizzott, viselkedése finoman megváltozott. Magasabbnak nézett ki, valahogy merevebbnek. Hidegebbé és távolságtartóbbá vált. Felismertem a pózt. Láttam már ilyennek – a játékszobájában. Minden hajszálam égnek állt… ez Edward, a Domináns – és mennyire illett ez hozzá. Mintha csak beleszületett, vagy neki írták volna ezt a szerepet, nem tudom, de összeszoruló szívvel és émelygő gyomorral néztem Lauren reagálását – szája elnyílt, lélegzése felgyorsult, és a pirulás első jelei feltűntek arcán… Ne! Ez csak egy nem kívánt futó kép a múltjából, szívtépő látvány…

Edward végül egyetlen szót szólt hozzá hangosan. Nem értettem, mit – de a Lauren re tett hatás azonnali volt. Leomlott a földre, a térdeire, fejét lehajtotta, a fegyver kiesett a kezéből, és haszontalanul csúszott végig a parketten.

Szent baszás. Edward nyugodtan a pisztolyhoz sétált, kecsesen lehajolt és felvette. Ellenőrizte, majd a nadrágja derekába tűzte, hátulra. Újból Lauren-re nézett, aki szolgálatkészen térdelt a konyhapult mellett.

„Isabella, menj Taylorral” – parancsolt rám Edward hidegvérűen. Taylor átlépett a küszöbön és rám meredt.

„Jasper” – suttogtam.

„Odalent” – válaszolt tárgyilagosan, szemét le nem véve Lauren-ről.

Odalent… nem itt… Jasper rendben van – a megkönnyebbülés hatalmas és gyors volt, végigszáguldott testemen – és egy pillanatra azt hittem, elájulok.

„Isabella, kérlek” – figyelmeztetett Edward.

Pislogtam rá és képtelen voltam mozdulni. Nem akartam itt hagyni őt – itt hagyni vele…

Edward megmozdult és Lauren mellé állt. Fölé tornyosult… védelmezően. Lauren mozdulatlan volt… természetellenesen mozdulatlan. Nem tudtam levenni róluk a szemem – ahogy együtt voltak!

„Az Isten szerelmére Isabella, megtennéd most az egyszer az életben, amit mondok neked, és elmennél?” – kapcsolódott Edward szeme az enyémbe. Ahogy rám nézett, hangja jéghideg volt, és düh, ami a csendes, megfontolt előadásmód alatt rejtőzött, tapintható volt. Dühös rám? Biztosan nem. Kérlek – ne! Mintha keményen megütött volna. Miért akar vele maradni?

„Taylor, vigye le Miss Swan-t. Most.”

Taylor bólintott, én Edwardra meredtem.

„Miért?” – suttogtam.

„Menj. Vissza. A lakásomba.” – nézett rám dermesztően.

„Egyedül kell maradnom Lauren-nel.” – mondta sürgetően. Azt hiszem, megpróbált valamit az értésemre adni, de túlságosan elfoglalta az elmémet mindaz, ami történt, így nem értettem. Lenéztem Lauren-re és észrevettem, hogy nagyon halvány mosoly dereng fel ajkán… egyébként teljesen közömbösen viselkedett. Egy igazi szolgáló. Basszus! A szívem jéggé dermedt.

Ez az, amire szüksége van. Ez az, amit szeret. Nem…! – szerettem volna hangosan kiabálni.

„Miss Swan. Bella” – nyújtotta felém Taylor a kezét esdeklően, hogy induljak el. Engem megbénított az előttem levő rettentő látvány. Beigazolta a legrosszabb félelmeimet és előhozta minden bizonytalanságomat: Edward és Lauren együtt – az Uralkodó és a Szolgáló.

„Taylor” – sürgette Edward Taylort. Taylor lehajolt, felkapott a karjába… és az utolsó kép , amit láttam, hogy Edward gyengéden simogatja Lauren fejét, és halkan mormol neki valamit. Ne!

Ahogy Taylor levitt a lépcsőn, erőtlenül feküdtem karjai között, megpróbáltam felidézni, mi történt az elmúlt tíz percben – vagy hosszabb volt? Rövidebb? Az időérzékem teljesen elhagyott.

Edward és Lauren, Lauren és Edward… együtt? Mit tesz Edward Lauren-nel most?

„Jézusom, Bella! Mi a fene folyik itt?” – újjáéledtem, ahogy megláttam Jaspert. Az apró előtérben jött felénk, vállán még ott volt hatalmas utazótáskája. Oh – hála az égnek, nincs baja! Amikor Taylor letett, szó szerint Jasper karjaiba vetettem magam, karjaimat nyaka köré fontam.

„Jasper – nincs bajod – oh, hála Istennek.”

Megöleltem, magamhoz szorítottam. 

"Annyira aggódtam…" -  és egy rövid pillanatra élveztem, hogy az odafent történtek miatt kialakuló pánikom csillapodott.

„Mi a franc van, Bella? Ki ez a fazon?”

„Oh – bocsánat, Jasper, ő Taylor. Edwardnak dolgozik. Taylor, ő Jasper, a lakótársam testvére.”

Bólintással üdvözölték egymást.

„Bella… mi van odafent?” Éppen a lakáskulcsaimat halásztam elő, amikor ezek a hapsik előugrottak a semmiből és elszedték tőlem… az egyikőjük Edward volt…” – szakította magát félbe Jasper.

„Késtél… Hál’ Istennek.”

„Ja. Találkoztam egy barátommal, a Pullman-ról – ittunk egyet. De mi van odafent?”

„Ott van egy lány… egyike Edward ex-einek. A lakásunkban. Lesben állt… és Edward a …” – tört meg hangom és könny gyűlt a szememben.

„Hé…” – suttogta Jasper, és megint magához húzott.

„Hívta valaki a rendőröket?”

„Nem… nem erről van szó” – szipogtam a mellébe, és most, hogy elkezdtem, nem tudtam abbahagyni a sírást. Az utolsó epizód képe könnyekben realizálódott. Éreztem Jasper karját, ahogy körül ölelt és az általános bódulatot, ami ezzel járt.

„Bella… menjünk, igyunk egyet” – lapogatta meg hátamat esetlenül. Hirtelen én is esetlenül éreztem magam, és zavarban, és teljesen őszintén – szerettem volna egyedül maradni. De bólintottam, elfogadva ajánlatát. Messzire akartam lenni innen – messzire attól, ami, bármi, történik odafent.

Taylorhoz fordultam.

„Ellenőrizték a lakásomat?” – kérdeztem könnyek között, kezem hátuljával törölgetve orromat.

„Délután” – vont vállat Taylor bocsánatkérően, és egy zsebkendőt nyújtott át. Teljesen össze volt törve.

„Sajnálom, Bella” – mormolta.

Összehúztam a szemem. Jesszusom – annyira bűntudatosnak nézett ki. Nem akartam, hogy bűntudata legyen.

„Taylor, Lauren Edward lakásában volt, a jó ég tudja, mennyi ideig” – motyogtam megnyugtatóan.

„Úgy tűnik, van valami rejtélyes tulajdonsága amivel kitér előlünk” – nézett savanyúan, megrázva a fejét.

„Jasperrel elmennék egyet inni, majd utána visszamegyek az Escalába” – töröltem meg a szemeimet.

Taylor kényelmetlenül, egyik lábáról a másikra állt.

„Mr Cullen azt akarta, hogy egyből visszamenjen a lakásába” – mondta csendesen.

„Nos, végül is most tudjuk, hogy hol van Lauren” – nem tudtam eltitkolni hangom keserűségét.

„Nincs szükség teljes védelemre. Mondja meg Edwardnak, hogy később találkozunk.”

Taylor szólásra nyitotta száját, majd össze is csukta.

„Taylor gondjaira bízod a táskádat?” – kérdeztem Jaspert.

„Nem. Kösz, magammal viszem.”

Jasper bólintott Taylor felé, majd az ajtó felé terelt. Túl későn jutott eszembe, hogy a táskámat a Mercedes hátsó ülésén hagytam. Nem volt nálam semmi.

„A táskám…”

„Ne aggódj” – mormolta Jasper, arcán nyugtalansággal – „minden rendben, én fizetek.”

Egy bárt választottunk az utca túloldalán, fa bárszékekre telepedtünk az ablak mellett. Látni akartam, mi történik – ki jön, és főleg, ki megy. Jasper egy üveg sört nyújtott felém.

„Bajok vannak az ex-szel?” – kérdezte gyengéden.

„Annál egy kicsit komplikáltabbak a dolgok” – morogtam, hirtelen óvatosan. Nem beszélhetek ezekről a dolgokról – aláírtam a titoktartási nyilatkozatot… és most először igazán nehezteltem, hogy Edward nem mondott semmit a visszavonásáról.

„Van időm” – mondta kedvesen Jasper és egy nagy kortyot ivott a söréből.

„Nos… ő egy régi kapcsolata Edwardnak, évekkel ezelőttről. Elhagyta a férjét valami pasiért… majd néhány hete, vagy valahogy így, az a férfi meghalt egy autóbalesetben… és most Edwardot üldözi” – vontam vállat. Tessék, ennyi. Ezzel nem mondtam el túl sokat.

„Üldözi?”

„Volt nála fegyver.”

„Ne baszd meg!”

„Igazából senkit nem fenyegetett meg vele… úgy gondolom, magának akart ártani. De pontosan ezért aggódtam érted. Nem tudtam, hogy ott voltál-e már a lakásban” – mormoltam.

„Értem. A nő nem egészen beszámítható.”

„Igen… nem.”

„És Edward most mitévő lesz vele?”

Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, és az epe feltolakszik a torkomba.”

„Nem tudom” – suttogtam.

Jasper szeme elkerekedett – végül megértett valamit. És ez a központi kérdése a problémámnak. Mi a bánatot csinálnak? Beszélgetnek… remélhetőleg. Csak beszélgetnek… de szemem előtt ott volt a mozdulat, ahogy Edward lágyan simogatja Lauren haját. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy Lauren meg volt zavarodva, és Edward csak nyugtatta. De kisördögöm szomorúan rázta a fejét… ez több volt annál.

Lauren képes volt megadni Edwardnak mindazt, amit én nem. A gondolat elkeserített. Próbáltam arra gondolni, hogy mi minden történt az elmúlt napokban velünk – bevallotta, hogy szeret, flörtölős és játékos kedvére… De Irina szavai kísértettek… milyen igaz is, amit a hallgatózókra mondanak.

Nem hiányzik… a játékszobád?

Gyorsan megittam a sörömet, Jasper újabb kört rendelt. Nem igazán voltam jó társaság, de becsületére legyen mondva, velem maradt, próbált kedvemben járni. Beszélt Barbadosról, Rose és Emmett bohóckodásairól. Ezek tényleg szórakoztató dolgok voltak, de csak azok. Szórakoztató mesék. Az eszem, a szívem, a lelkem még mindig a lakásban voltak, az én Ötvenszeresemmel és azzal a nővel, aki valaha a szolgálója volt. Egy nővel, aki úgy hiszi, még mindig szereti Edwardot. Egy nővel, aki pont úgy néz ki, mint én.

A harmadik sör fogyasztása alatt egy nagy, sötétített ablakos terepjáró kanyarodott a ház ajtaja elé és a Mercedes mellé állt. Megismertem Dr Bannert ahogy kiszállt egy nő társaságában, aki halványkék köpenyt viselt. Futólag megpillantottam Taylort is, aki kinyitotta nekik a bejárati ajtót.

„Ki az?” – kérdezte Jaspert.

„Dr Banner a neve. Edward ismeri.”

„Valamiféle doktor?”

„Pszichiáter.”

„Oh.”

Mindketten kibámultunk az ablakon. Néhány perccel később mozgolódás támadt… Edward hozta Laurent egy takaróba burkolva. Mi? Elborzadva néztem, ahogy mindahányan beszálltak a terepjáróba és elszáguldottak. Jasper részvevően nézett rám.

Elhagyatottnak éreztem magam, teljesen elhagyatottnak.

„Kérhetek valami erősebbet?” – kérdeztem Jaspert cérnavékony hangon.

„Persze. Mit szeretnél?”

„Egy konyakot. Kérlek.”

Jasper bólintott és elballagott a bárpulthoz. Tovább bámultam ki az ablakon, a bejárati ajtót fixírozva. Percek múlva Taylor is feltűnt, bemászott a Mercedesbe és elhajtott az Escalába… legalábbis feltételeztem.

Jasper letette elém a konyakot.

„Gyerünk Swan. Rúgjunk be.”

Ez volt a legjobb ajánlat, amit egy ideje kaptam. Összecsendítettük a poharainkat, és egy nagyot kortyoltam az aranyló italból. A torkomat égető heves forróságot örömmel fogadtam, elterelte figyelmemet a szívemben éledő fájdalomról.

Késő volt és spicces voltam. Kizártak bennünket a lakásomból. Jasper meggyőzött róla, hogy elkísér az Escalába, de nem marad ott velem. Felhívta azt a barátját, akivel találkozott mikor megérkezett, és megszervezte, hogy nála tölti az idejét.

„Szóval ez az a hely, ahol a Mogulod él” – szűrte a szót fogai között Jasper lenyűgözve.

Bólintottam.

„Biztos, hogy ne jöjjek veled?” – kérdezte.

„Nem… szembe kell néznem a dolgokkal… vagy egyszerűen csak lefekszem.”

„Találkozunk holnap?”

„Igen. Kösz, Jasper” – öleltem meg.

„Minden rendben lesz, Swan” – mormolta a fülembe. Elengedett és szemével kísért, amíg be nem léptem az épületbe.

„Később” – kiabálta utánam.

Halványan visszamosolyogtam rá, és megnyomtam a lift hívógombját.

A liftajtó kinyílt, és kiléptem Edward lakásába. Taylor nem várt, és ez szokatlan volt. Kinyitottam az ajtót és egyenest a nappaliba mentem. 

Edward telefonált, fel- alá járkált a zongora mellett.

„Itt van” – mordult bele a telefonba.

Megfordult, rám bámult és letette a telefont.

„Hol a faszban voltál?” – mordult fel, de nem mozdult felém. Szent varjú… mérges rám? Ő az, aki csak az Isten tudja, mennyi időt töltött a bolond ex-barátnőjével – és ő dühös rám?

„Ittál?” – kérdezte döbbenten.

„Egy keveset.” 

Nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló.

Levegőért kapott és beletúrt a hajába.

„Azt mondtam, hogy gyere ide vissza” – hangja vészjóslóan halk volt. - „És most negyed tizenegy van. Aggódtam érted.”

„Elmentem Jasperrel, ittunk egyet, vagy hármat, amíg te az exedet ápoltad” – köptem a szavakat. - „Nem tudtam hogy milyen sokáig leszel... vele.”

Összehúzta a szemöldökét és néhány lépést tett felém, de megállt.

„Miért mondod ezt... így… ?”

Vállat vontam és a kezeimet bámultam.

„Bella… mi a baj?”

És most először hallottam valami mást a hangjából, mint haragot. Mit is… félelmet?

Nyeltem egyet.

„Hol van Lauren?”

„Egy pszichiátriai intézetben, Fremont-ban” – mondta és fürkészően nézte az arcomat.

„Bella, mi van?”

És amikor felnéztem, már ott állt előttem.

„Mi a baj?” – lehelte.

Megráztam a fejem.

„Nem vagyok megfelelő számodra.”

„Mi?” – suttogta és szemeit ijedten tágra nyitotta. 

„Miért gondolod ezt? Egyáltalán hogy lehetséges, hogy ezt gondolod?”

„Nem tudok az lenni, amire szükséged van.”

„Te minden vagy, amire nekem szükségem van. Miért teszed ezt velem?”

„Ahogy elnéztelek benneteket…” –akadt el a szavam.

„Ez nem rólad szólt, Bella. Róla volt szó” – szívta be élesen a levegőt, újból belekotorva hajába. „Ő most egy nagyon beteg lány.”

„De én éreztem… hogy mit jelentettetek egymásnak.”

„Mi? Ne!” – nyúlt felém, de én ösztönösen hátra léptem.

Leejtette kezét és pislogott rám. Pánik uralkodott el rajta.

„Elhagysz?” – suttogta félelemtől tágra nyílt szemmel.

Nem mondtam semmit.

„Nem teheted” – kérlelt.

„Edward… én.”

„Ne! Nem!”

„Én…”

Vadul körbenézett a szobában, segítséget, ötletet, vagy... valamit keresve…

„Nem mehetsz el. Bella, szeretlek.”

„Én is szeretlek Edward… csak…”

„Ne… ne!” – kiabálta kétségbeesetten, mindkét kezével a fejét fogva… és hirtelen… térdre vetette magát előttem… fejét lehajtotta, kezeit a combjára tette. Nagy levegőt vett és nem mozdult.

Mi van?

„Edward… mit csinálsz?” - továbbra is lefelé meredt – nem nézett rám.

„Edward! Mit csinálsz!?” – emelkedett hangom a magasba. Nem mozdult.

„Edward, nézz rám!” –parancsoltam rá.

Tétovázás nélkül emelkedett fel feje, és érzéketlenül nézett rám zöld szemeivel… nyugodtan, majdnem békésen… várakozóan, és teljesen passzívan.

Szent baszás… Edward. A szolgáló.

*Na, idáig valamennyire kedveltem a történetet, és bevallom, amikor először olvastam, még élveztem is.

De. Ettől a ponttól kezdve averzióim vannak. Szerintem egy ilyen férfi, mint akinek eddig Edwardot megismertük, nem lesz olyan soha, mint amilyen innentől kezdve lesz. Ott tartunk, mit a Twilight filmek forgatókönyveinél. Edwardból egy nyafogós, Bella szoknyácskájába kapaszkodó, mindenben a nőtől függő nyálas alakot gyárt az írónő.

Én ezt nem tudom elhinni, megemészteni. Lehet, időlegesen megroppan, de hogy nem végleges a változás, az tuti. Na. Mindegy. A történet folytatódik, nem az én tetszésemre. Ezt a véleményemet annak idején megosztottam az írónővel is, sőt, többen voltunk, akik így vélekedtünk. Azonban a nyálas irányba vivő tábor szava hangosabb, erősebb, túlnyomó volt, tehát úgy írta tovább, ahogy majd látni fogjátok.

**Na, ha idáig valamennyire elrötyögtem is azon az elképesztő mennyiségű butaságon, amit összehordott az írónő, mostantól, izé, jeges rettegéssel a szívemben fogom várni a következő fejezeteket. És rötyögök tovább rajtuk.

A nyálas irányba vivő tábor hangja valamiért mindig hangosabb, erősebb, túlnyomóbb.

Sic transit gloria mundi.

Tona ludatus vis saus, mae gintatus.

/* A fordító **A lekt./

Hetvennegyedik fejezet

Az ébresztő a reggel hat órás forgalmi híreket harsogta, és én keservesen ébredtem nyugtalan álmomból, amelyben túl szőke és sötét hajú nők szerepeltek… nem igazán fogtam fel, miről is szólt az álmom… és hirtelen nem is érdekelt, mert Edward Cullen ölelt körül, bronzszínű feje a mellkasomon, keze a mellemen, lába keresztül vetve rajtam, leszorítva vele. Még aludt. Nagyon melegem volt. De nem foglalkoztam azzal, hogy kényelmetlenül éreztem magam. Óvatosan felemeltem a kezem, gyengéden beletúrtam a hajába. Megmozdult. Csillogó zöld szemek tekintetek rám, álmosan vigyorgott. Szent tehén… olyan imádnivaló.
„Jó reggelt, gyönyörűm” – mondta.
„Jó reggelt neked is” – mosolyogtam vissza rá.
Röviden megcsókolt, kibontotta magát rólam feltámaszkodott a könyökére és lenézett rám.
„Jól aludtál?”
„Igen, annak ellenére, hogy megszakítottad az alvásomat éjjel.”
Vigyora szélesebb lett.
„Hmmmmm. Bármikor megzavarhatsz ilyen módon” – csókolt meg gyorsan megint.
„Mi van veled? Te jól aludtál?”
„Veled mindig jól alszom, Isabella.”
„Nincs rémálmod?”
„Nincs.”
Elgondolkodtam, majd megkockáztattam egy kérdést.
„Miről szólnak a rémálmaid?”
Összeráncolta a szemöldökét, vigyora eltűnt. A francba – az a hülye kíváncsiságom.
„Oh… Valójában villanások a korai gyerekkoromból – vagy valami ilyen, ahogy Dr Banner mondja. Néhány élénk. Néhány kevésbé az.”
Hangja elhalkult, távolivá vált, szívtépő fájdalom suhant át arcán. Szórakozottan simogatni kezdte a kulcscsontomat, leterelve figyelmemet.
„Sírva és sikítva ébredsz belőle?” – próbáltam hiábavalóan tréfálkozni.
Nyugtalanul nézett rám.
„Nem Isabella. Én nem sírok, soha. Már amennyire vissza tudok emlékezni” – komorodott el, mint aki visszanéz távoli emlékeibe.
Oh, ne – az túl sötét hely a napnak ebben a részében.
„Van valamilyen boldog emléked a gyerekkorodból?” – kérdeztem gyorsan, főleg azért, hogy eltereljem a figyelmét. Eltöprengett, ujjai továbbra is a bőrömön siklottak.
„Vissza tudok emlékezi arra, hogy a kurva sütött valamit… emlékszem az illatra. Azt hiszem, születésnapi torta volt. Nekem. És ott van, amikor anyám és apám hazahozta Alice-t, és anyám mennyire aggódott, hogy mi lesz a reakcióm. DE egyből megkedveltem Alice babát. Első szavam az ő neve volt. És emlékszem az első zongoraórámra. Miss Kathie, az oktatóm szenzációs volt.”
„Azt mondtad, anyád mentett meg. Hogyan?”
Szeméből eltűnt az álmodozás, körülbelül úgy nézett rám, mintha nem lennék tisztában azzal a matematikai ténnyel, hogy kettő meg kettő az négy.
„Adoptált engem” – mondta egyszerűen.
„Amikor először találkoztunk, azt gondoltam, hogy ő egy angyal. Lágy fehér ruha volt rajta.. soha nem fogom elfelejteni. Igen, ez is egy boldog emlék. Ha ő nemet mondott volna Carlisle-nak…” – vont vállat és átnézett a vállán az ébresztőre.
„Ez az egész egy kicsit sok így korán reggelre” – mormogta.
„Megfogadtam, hogy megpróbálok többet megtudni rólad.”
„És ezt most? Azt hittem, azt szeretnéd tudni, hogy a kávét, vagy a teát kedvelem jobban” – vigyorgott.
„Végül is, egyféle módon már egész jól ismersz” – nyomta csípőjét sokat sejtetően hozzám.
„Igen, azt hiszem, egészen jól ismerlek így” – mondtam beképzelten és házsártosan egyben, ez még szélesebb vigyorgásra késztette.
„Oh, én azt hiszem, soha nem foglak eléggé ismerni ezen a téren” – mormolta.
„Tudod… van némi előnye annak, hogy melletted ébredhetek” – mondta lágyan, követ meglágyító csábítóan.
„Nem kellene felkelned?” – mondtam halkan, rekedt hangon. Jesszusom, mit csinál ez az ember velem…
„Ma reggel nem. Egy helyen akarok lenni ebben a pillanatban, Miss Swan” – ragyogtak a szemei érzékien.
„Edward!” – kaptam levegő után, ijedten.
Hirtelen felemelte magát, fölém került, visszanyomott az ágyba. Egyik kezével megragadta a kezeimet, felemelte a fejem fölé, és csókolni kezdte a nyakamat…
„Oh, Miss Swan” – lehelte a bőrömbe, amitől kellemes borzongás futott át rajtam. Másik keze végigsiklott testemen és lassan felhúzta hálóruhámat.
„Oh, hogy mit is szeretnék veled tenni…” – mormolta.
És elvesztem, a kihallgatás véget ért.

Mrs Cope letette elém a reggelire elkészített palacsintát és szalonnát, Edward elé az omlettet és szalonnát. Egymás mellett ültünk a reggeliző pultnál, kellemes csendben.
„Mikor fogok találkozni Laurent-el és mikor lökhetem keresztül az edzőtermén?” – kérdeztem. Edward vigyorogva nézett le rám.
„Attól függ, hogy szeretnél-e New Yorkba menni a hét végén, vagy sem. Kivéve, ha nem egyik kora reggeli vagy késő esti órában szeretnél vele találkozni ezen a héten. Megkérem Angelát, hogy egyeztessen időpontot, és majd szólok, hogy mikor mehetsz.”
„Angelát?”
„A személyi asszisztensemet.”
Oh, persze.
„Egy a sok szőkéd közül” – piszkálódtam.
„Ő nem az enyém. Csak nekem dolgozik. Te vagy az enyém.”
„És dolgozom neked” – morogtam savanyúan.
„Oh, igen” – grimaszolt, mintha elfelejtette volna – „Te is dolgozol.”
És széles, sugárzó mosolya ragadós volt.
„Laurent kickboxolni is megtaníthat” – figyelmeztettem gúnyosan.
„Igen? Azt gondolod van esélyed ellenem?” – húzta fel elbűvölten szemöldökét.
„Hajrá, Miss Swan” - mondta. Kimondottan boldog volt – ha összehasonlítjuk Irina távozása utáni hangulatával. Lenyűgöző volt. Lehet, a szex miatt volt mindez… lehet, az teszi ilyen vidámmá. Hátrapillantottam a zongorára, előidézve az éjszakai történéseket.
„Felemelted a zongora tetejét” – pirultam el saját megjegyzésem miatt.
„Éjjel csak azért csuktam le, hogy ne zavarjalak vele. Azt hiszem, nem működött – de örülök, hogy úgy történt” – húzódott kéjes mosolyra szája, ahogy bekapott egy falat omlettet.
Vérvörös lettem, de visszafintorogtam rá. Oh igen… a zongorán töltött mókás idők.
Mrs Cope áthajolt és az ebédemet tartalmazó papírzacskót elém tette. Szégyenlősen elpirultam megint.
„Későbbre, Bella. Tonhal jó lesz?”
„Igen. Köszönöm, Mrs Cope” – félénken mosolyogtam rá, amit melegen viszonzott, mielőtt elhagyta a nappalit… gondolom, hogy magunkban legyünk egy kis időre.
„Kérdezhetek valamit?” – fordultam vissza Edwardhoz.
Jókedve egy kissé lehalványult.
„Természetesen.”
„És nem leszel mérges?”
„Irináról van szó?”
„Nem.”
„Akkor nem leszek mérges.”
„De most egy kiegészítő kérdésem van.”
„Igen?”
„Ami vele függ össze.”
Égnek emelte szemeit.
„Mi az?” – mondta és már dühös is volt.
„Miért leszel ennyire dühös, ha róla kérdezlek?”
„Őszintén?”
Haragosan néztem rá.
„Azt hittem, mindig őszinte vagy velem.”
„Igyekszem az lenni.”
Szúrósan néztem rá.
„Ez nagyon kitérő válasz volt.”
„Mindig őszinte vagyok hozzád, Bella. Nem játszadozni akarok veled. Nos – nem ilyen jellegű játékokat” – helyesbített, égő szemekkel nézve rám.
„Milyen játékokat szeretnél játszani?”
Vigyorogva félrebiccentette fejét.
„Miss Swan, önt nagyon könnyű eltéríteni.”
Kuncogtam… igaza volt.
„Mr Cullen, ön igen sok tekintetben megzavarja az ember lányát.”
Vidáman csillogó zöld szemeibe néztem.
„A világ legkedvesebb hangja számomra, amikor kuncogsz, Isabella. Nos – mi is az igazi kérdés?” – kérdezte. Azt hiszem, magában kinevetett.
Megpróbáltam legörbíteni számat, hogy kimutassam nemtetszésemet, de igazán szerettem ezt a játékos Fifty-t – olyan mókás volt. Semmi nem hasonlít egy kis kora reggeli évődéshez, és ez tetszik nekem. Elgondolkodtam, megpróbáltam visszaemlékezni eredeti kérdésemre.
„Oh igen… csak hét végén találkoztál a szolgálóiddal?”
„Igen, ez így igaz” – mondta, idegesen rám pillantva.
Rávigyorogtam.
„Szóval, hétközben semmi szex?”
Felnevetett.
„Aha, szóval ez érdekel” – igazán megkönnyebbült.
„Mit gondolsz, miért edzek minden nap, Isabella?” – és ezúttal igazán kinevetett – de nem bántam. Vidáman meg szerettem volna ölelni magam. Újabb első alkalom – nos, már a sokadik.
„Nagyon elégedettnek tűnik önmagával, Miss Swan.”
„Az is vagyok, Mr Cullen.”
„Lehetsz is” – húzta el száját – „és most tessék reggelizni.”
Oh, a főnök Fifty… soha nincs elég távol.

Újból a Mercedesben ültünk. Taylor azt az utasítást kapta, hogy először engem tegyen ki, majd Edwardot. Stuart felfegyverkezve jött velünk.
„Nem azt mondtad, hogy a szobatársad bátyja ma érkezik?” – kérdezte Edward, majdnem közömbösen, hangja és arca nem árult el semmit.
„Oh – Jasper” – kaptam levegő után.
„Elfelejtettem. Edward, köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Vissza kell mennem a lakásunkba.”
Arca megnyúlt.
„Mikor?”
„Nem tudom biztosan, mikor érkezik.”
„Nem akarom, hogy bárhová is egyedül menj” – mondta élesen.
„Tudom” – motyogtam, és megálltam, hogy a szemeimet forgassam Mr Túlreagálásra.
„Stuart kémke... – ööö… vigyázni fog ma rám?” – néztem Stuartra szégyenlősen. Stuart füle elvörösödött.
„Igen” – csattant fel Edward, szemei fagyosak voltak.
„Ha a Saab-bal jöttem volna, könnyebb lenne” – morogtam sértődötten.
„Stuart autóval lesz, elvisz majd a lakásodra, amikor szükség lesz rá.”
„Nézd, szerintem Jasper valószínűleg felhív napközben. Majd elmondom neked, hogy lesz tovább, miután beszéltem vele.”
Rám nézett, nem szólt semmit… vajon mire gondolt?
„Rendben” – egyezett bele.
„Egyedül nem mehetsz sehova. Érted?” – fenyegetett meg hosszú ujjával.
„Igen, kedvesem.”
Halvány mosoly futott át arcán.
„És lehet, hogy jobb lenne, ha a telefonodat használnád – én arra küldöm majd az e-mailjeimet… ez megmenti a számítástechnikusomat egy érdekes délelőttől. Rendben?” – hangja gúnyos volt.
„Igenis Edward” – és megálltam, hogy ne forgassam a szememet. Viszonzásul rám vigyorgott.
„Nos, Miss Swan, azt hiszem, viszket a tenyerem.”
„Ah, Mr Cullen… az ön örökké viszkető tenyere. Mit tehetünk az ügy érdekében?” – provokáltam. Edward nevetett.
Előhúzta a telefonját. Nem csengett, biztos rezgő üzemmódban volt. Elhúzta a száját, ahogy meglátta a hívó számát a kijelzőn.
„Mi van?” – förmedt a vonal másik végén levőre, majd figyelmesen hallgatott. Nem tehettem mást, tanulmányoztam kedves vonásait… orra vonalát, ahogy a haja előrehullott homlokába… valami megzavarta titkos fixírozásomat, ami hitetlenségből csodálatba váltott. Figyelni kezdtem.
„Te most viccelsz? Mikor mondta ezt neked?…” – kuncogott Edward, majdnem kelletlenül.
„Nem, ne aggódj. Nem kell bocsánatot kérned. Örülök, hogy van logikus magyarázat. Nevetségesen alacsony összeg volt…Nincs kétségem afelől, hogy van valami ördögi terved.” – mosolyodott el.
„Jó… Viszlát” – hallgattatta el a telefont, aggodalmasa rám pillantott… de furcsa mód, megkönnyebbültnek tűnt.
„Ki volt az?” – kérdeztem.
„Tényleg tudni akarod?” – kérdezte csendesen.
De tudtam.
„Nem” – mormoltam, és kibámultam Seattle szürke reggelébe, hirtelen szánalmasan érezve magam. Miért nem hagyja már békén Edwardot?
„Hé” – nyúlt Edward a kezemért és megcsókolta minden ujjpercemet. Hirtelen… erősen megszívta a kisujjamat. Majd gyengéden megharapta. Szent varjú… hasam mélyén minden izom cseppfolyóssá vált és megfeszült egyszerre. Levegő után kaptam, idegesen néztem először Taylorra és Stuartra majd Edwardra, akinek a szemei elsötétültek… és lassan, érzékien elmosolyodott.
„Ne izgulj emiatt Isabella” – mormolta – „ő már a múlté.”
És csókot nyomott a tenyerem közepére, bizsergést szétküldve ezzel… az egész testembe… pillanatnyi sérelmem elfeledtem.


„’Reggelt, Bella” – mosolygott rám James, ahogy az íróasztalom felé tartottam.
„Csinos a ruhád.”
Elpirultam. A ruha az új ruhatáram része volt, szemtelenül gazdag barátom szívességéből. Ujjatlan, világoskék len anyagból volt, jól illett az alakomra. Magas sarkú krémszínű szandált viseltem hozzá. Edward szereti, ha magas sarkú van rajtam, azt hiszem.
Titokban elmosolyodtam a gondolatra, de hamar felöltöttem helyette üres, hivatali mosolyomat, ami a főnöknek szólt.
„Jó reggelt, James.”
Éppen szólni akartam a hivatali segédnek, hogy vigye a tegnap esti brosúrákat a nyomdába, amikor James kidugta a fejét az iroda ajtaján.
„Kaphatok egy kávét, Bella?”
„Természetesen.”
Kiballagtam a konyhába, ahol a recepciós Claire-be ütköztem, aki szintén kávét készített.
„Szia Bella” – mondta vidáman.
„Szia Claire.”
Rövid csevejt folytattunk a hét végi hosszan tartó családi összejövetelről, amit végtelenül élvezett. Én szégyenlősen beszéltem a vitorlázásról.
„A barátod igazi álomlovag, Bella” – mondta ábrándos tekintettel.
Erős késztetést éreztem, hogy égnek emeljem a szemem.
„Nem néz ki rosszul” – mosolyogtam.
És nevetésben törtünk ki.


„Jól elvoltál” – szidott le James, amikor szervíroztam a kávéját.
Oh!
„Sajnálom” – vörösödtem el… majd elgondolkodtam. Annyi ideig voltam távol, mit máskor. Mi a baja? Lehet, ideges valami más miatt.
James megcsóválta a fejét.
„Sajnálom, Bella. Nem akartalak leugatni, édes.”
Édes?
„Valami folyik a felső vezetésben, és én nem tudok semmiről. Tartsd nyitva a füledet, oké? Ha hallasz valamit… tudom, a lányok beszélnek” – vigyorgott rám. Rosszul éreztem magam tőle. Fogalma sincs róla, hogy mi lányok miről beszélünk – azonkívül tudtam, hogy mi történik.
„Elmondod nekem, ugye?”
„Persze” – motyogtam.
„A brosúrát elküldtem a nyomdába. Kettőre visszahozzák.”
„Nagyszerű. Tessék…” –adott át halom kéziratot.
„Mindegyik első fejezetéről egy szinopszist kérek, majd mehet iktatásba.”
„Beletemetkezem.”
Megkönnyebbültem léptem ki az irodájából, és ültem le az asztalomhoz. Nagyon nehéz dolog tudnia az igazat. Mit fog vajon tenni, ha rájön? Elhűlt a vérem. Valami azt súgta, hogy James teljesen ki fog borulni… Gyorsan a telefonomra pillantottam, és elmosolyodtam. E-mail Edwardtól.

Feladó: Edward Cullen
Tárgy: Napkelte
Dátum: 2009. június 16 09:23
Címzett: Isabella Swan
Szeretek rád ébredni reggel.
Edward Cullen
Teljesen & Egészen Megigézett CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Azt hiszem az arcom kétfelé szakadt a széle mosolyomtól, benső istennőm meg hátra szaltózott a kanapéjáról.

Feladó: Isabella Swan
Tárgy: Naplemente
Dátum: 2009. június 16 09:35
Címzett: Edward Cullen

Kedves Teljesen és Egészen Megigézett
Én is szeretek rád ébredni. De én szeretek veled lenni az ágyban… és a liftekben és a zongorákon és a biliárdasztalokon és a hajókon, asztalokon, zuhanyozókban, kádakban és fura fakereszteken megbilincselve. És baldachinos ágyak vörös szatén ágyneműjén, csónakházakban valamint a gyerekkori hálószobákban.
Tiéd
Szex őrült és Kielégíthetetlen
xx

Feladó: Edward Cullen
Tárgy: Nedves számítógép
Dátum: 2009. június 16 09:37
Címzett: Isabella Swan
Kedves Szex őrült és Kielégíthetetlen
Éppen most köptem le kávéval a billentyűzetemet. Nem gondoltam, hogy ez valaha is megtörténik velem. Becsülöm a nőket, akik a földrajzra koncentrálnak. Ebből az egészből következtessek arra, hogy csak a testemet akarod?
Edward Cullen
Teljesen & Egészen Megigézett CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan
Tárgy: Kuncogok – és szintén nedves vagyok
Dátum : 2009. június 16 09:42
Címzett : Edward Cullen
Kedves Teljes sokkban levő
Mindig.
Dolgoznom kell.
Ne zavarj tovább.
SzŐ&K
xx

Feladó: Edward Cullen
Tárgy: Tényleg ne?
Dátum : 2009. június 16 09:50
Címzett : Isabella Swan
Kedves SzŐ&K
Mint mindig, óhajod parancs.
Tetszik, hogy kuncogsz és nedves vagy.
Később baby.
X
Edward Cullen
Teljesen & Egészen Megigézett, Sokkolt és Lenyűgözött
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Letettem a telefont és lekezdtem dolgozni.

Ebédidőben James megkért, hogy menjek el ebédért. Ahogy kiléptem az irodából, hívtam Edwardot.
„Isabella” – vette fel szinte rögtön. Hangja meleg és simogató volt. Hogy tud ez a férfi úgy hatni rám, hogy elolvadok? Még telefonon keresztül is?
„Edward, James megkért, hogy vigyek neki ebédet.”
„Lusta disznó” – zúgolódott Edward. Nem foglalkoztam vele, hanem folytattam mondanivalómat.
„Szóval, megyek, és hozok neki. Könnyebb lenne az élet, ha megadnád nekem Stuart telefonszámát. Akkor nem téged zavarnálak.”
„Oh, nem zavarsz, baby.”
„Egyedül vagy?”
„Nem. Hat ember bámul rám ebben a pillanatban, és igen kíváncsiak kivel beszélek.”
A szarba…
„Tényleg?” – akadt el szavam ijedtembe.
„Igen. Tényleg. A barátnőm” – közölte, eltartva a telefont a szájától.
Szent Varjú!
„Valószínűleg úgy gondolták eddig, hogy homokos vagy, ugye tudod.”
Nevetett.
„Igen, valószínűleg” – szinte hallatszott, hogy vigyorog.
„Ööö – jobb, ha megyek” – biztos voltam benne, hogy tudta, mennyire zavarban voltam, hogy félbeszakítom.
Újból nevetett.
„Szólok Stuartnak. Hallottál már a barátodról?”
„Még nem. Ön lesz az első, akinek szólok, Mr Cullen.”
„Jó. Később, baby.”
„Szia Edward” – mosolyogtam. Minden alkalommal, amikor ezt mondta, elmosolyodtam… nagyon nem Fifty-hez méltó volt, de valahogy mégis ő volt.

Amikor egy pillanat múlva kiléptem az épületből, Stuart az ajtónál várt.
„Miss Swan” – üdvözölt .
„Stuart” – biccentettem én is válaszképp, és kettecskén elindultunk a kifőzde felé.
Nem éreztem magam olyan kényelmesen, mint Taylorral. Stuart folyamatosan pásztázta az utcát ahogy végighaladtunk az épülettömb mellett. Ez engem is idegessé tett, azon kaptam magam, hogy utánzom őt. Lauren vajon errefelé van? Vagy mindannyiunkat megfertőzött Edward paranoiája? Ez is egy része Fifty-ségének? Mit nem adnék azért, hogy kileshessem egy Dr Bannerrel folytatott beszélgetését! Hátha rájönnék sok mindenre.
Semmi különleges nem volt körülöttünk, csak a szokásos Seattle-i ebédidő – az emberek sietek ebédelni, vásárolni, barátokkal találkozni. Láttam két fiatal nőt, akik találkozáskor összeölelkeztek. Eszembe jutott Rose. Hiányzott. Csak két hete ment el, de ez volt életem leghosszabb két hete. Nagyon sok minden történt – nem is fogja elhinni, ha elmesélem neki… nos, a szerkesztett, titoktartási szerződés szerinti variációt. Elgondolkodtam. Erről beszélnem kell Edwarddal… nem emlékszem, hogy láttam-e a szerződést a személyi anyagomban. Mit fog gondolni minderről Rose? Elsápadtam a gondolatra. Lehet, hogy Jasperrel visszajön… pillanatnyi izgalom futott át rajtam, de ezt rögtön el is fojtotta egy halvány emlék. Mintha azt is mondta volna Rose, hogy Emmettel marad még néhány napig Barbadoson.
„Hol áll, amikor csak vár és figyel?” – kérdeztem Stuartot, ahogy beálltunk a sorba. Stuart előttem állt, az ajtó felé nézett, továbbra is az utcát figyelte és azokat, akik bejöttek. Nyugtalanító volt.
„Egy kávézóban ülök, szemben az irodával Miss Swan.”
„Nem unalmas?”
„Nekem nem, asszonyom. Ez a munkám.” – válaszolt hűvösen.
Elpirultam.
„Ne haragudjon, nem úgy értettem…” – hangom elakadt ahogy megláttam kedves, megértő arckifejezését.
„Kérem, Miss Swan. Az a munkám, hogy megvédjem önt. És ez az, amit teszek és tenni fogok.”
„Szóval, semmi nyoma Lauren-nek.”
„Nincs, asszonyom.”
Elmerengtem.
„Honnan tudja, hogy hogy néz ki?”
„Láttam a fényképét.”
„Oh… van önnél egy?”
„Nincs, asszonyom” – megkopogtatta a homlokát – „Az emlékezetembe véstem.”
Természetesen.
Igazán szeretném alaposan megnézni Lauren fotóját. Kíváncsi voltam, Edward megengedi-e, hogy megnézzek egyet. Igen, valószínűleg – a saját biztonságom érdekében. Kifőztem egy tervet – kisördögöm kárörvendően és egyetértően bólogatott.

A brosúrák visszaérkeztek az irodába – és el kell ismernem, jól néztek ki. Fogtam egyet és bevittem James irodájába. James szeme felcsillant, nem tudtam, miattam vagy a brossúra miatt. Reméltem, hogy ez utóbbi az ok.
„Nagyon jól néz ki, Bella” – lustán lapozott végig rajta. „Igen, szép munka. Találkozol ma este a barátoddal?”
„Igen. Együtt élünk” – ami nagyjából igaz is olt, az adott pillanatban. És hivatalosan is beleegyeztem, hogy hozzá költözök, úgyhogy nem is volt hazugság. Reméltem, ennyi elegendő is volt James számára, hogy távol tartsa.
„Kifogásolná, ha elhívnálak egy gyors italra ma este? Hogy megünnepeljük elvégzett nehéz munkádat?”
„Valójában, egy barátom érkezik ma haza nyaralásból és… ööö – vacsorázni megyünk ma este.”
És minden este elfoglalt leszek, James…
„Értem” – sóhajtott, bár mondhatom, mérgesnek tűnt.
„Talán, amikor hazajövök New Yorkból, nos?” – húzta fel a szemöldökét várakozóan… és tekintete sokatmondóan elsötétedett.
Oh ne… Diplomatikusan mosolyogtam, elfojtva irtózásomat.
„Kérnél egy kávét vagy teát?”
„Kávét, köszönöm” – hangja halk és rekedt volt, mintha valami másra gondolt volna közben. Bassza meg. Úgy tűnik, esze ágában sincs visszavonulót fújni. Oh… Mit tehetnék?
Megkönnyebbülten és hosszan sóhajtottam, ahogy kijöttem James irodájából. Feszültté tesz engem James. Edwardnak igaza volt vele kapcsolatban, és egy részem dühös is volt, hogy igaza volt.
Leültem az asztalomhoz. Abban a pillanatban megszólalt a telefonom – nem ismertem fel a számot.
„Bella Swan.”
„Helló, darling...!” – Jasper vontatott hangja meglepett.
„Jasper! Hogy vagy?” – éppen csak nem sikítottam örömömben.
„Örülök, hogy visszajöttem. Komolyan elteltem a napfénnyel és a rumpunccsal, és azzal, hogy az ikertestvérem végképp szerelembe esett a nagyfiúval. Pokoli volt, hidd el, Bella.”
„Oh, persze, a tenger, a napfény a rumpuncs… úgy hangzik, mint Dante Pokla” – vihogtam.
„Hol vagy?”
„A Sea Tac-on, várom a csomagomat. Mit csinálsz?”
„Dolgozom. Igen, alkalmazásban vagyok” – reagáltam szusszanására.
„Nos, idejössz a kulcsokért? Majd később találkozhatunk otthon.”
„Jól hangzik. Körülbelül negyvenöt perc múlva nálad leszek – vagy egy óra múlva? Hova menjek?”
Gyorsan megadtam neki a SIP címét.
„Gyere gyorsan, Jasper.”
Mmi? Csak nem Jasper is…? De eszembe jutott, hogy most töltött egy hetet Emmett társaságában. Gyorsan e-mailt írtam Edwardnak.

Feladó: Isabella Swan
Tárgy: Látogató a Napfényes Területekről
Dátum: 2009. június 16 14:55
Címzett: Edward Cullen
Kedves Teljesen és Egészen Megigézett, S&L!
Jasper megérkezett, idejön a lakáskulcsért. Tényleg szeretnék meggyőződni róla, hogy minden rendben van-e vele. Nem jönnél el munka után értem? Együtt elmehetnénk hozzám és azután mindahányan elmehetnénk valamit enni. Az én költségemre?
A Te
Bellád x
Még mindig SzŐ&K
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen
Tárgy: Vacsora
Dátum : 2009. június 16 15:05
Címzett : Isabella Swan
Úgy tűnik, ez a terv elfogadható számomra. Kivéve, hogy Te fizessél!
Én fizetek.
Megyek érted 6-kor.
Ui: miért nem a telefonodat használod???
Edward Cullen
Teljesen és Egészen Bosszús, CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan
Tárgy: Főnökösdi
Dátum : 2009. június 16 15:11
Címzett : Edward Cullen
Oh, ne légy ilyen mogorva és barátságtalan.
Minden kódolva van.
Találkozunk 6-kor.
Bella x
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó: Edward Cullen
Tárgy: Őrjítő nő
Dátum : 2009. június 16 15:18
Címzett : Isabella Swan
Mogorva és barátságtalan!
Majd adok én neked mogorvaságot és keresztet…
És nagyon várom a pillanatot.
Edward Cullen
Teljsen és Egészen méginkább Bosszús de valamilyen ismeretlen oknál fogva mosolygó
CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó: Isabella Swan
Tárgy: Ígérgetés, ígérgetés
Dátum : 2009. június 16 15:23
Címzett : Edward Cullen
Tegye Mr Cullen… én is várakozással tekintek felé. :D.
Bella x
Isabella Swan
James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Nem válaszolt, de nem is számítottam rá. Elképzeltem, ahogy morgolódik az összevissza jelektől, és a gondolat hatására elmosolyodtam. Röviden elálmodoztam azon, hogy mit is tenne velem… de azon kaptam magam, hogy fészkelődök a székemben. Kisördögöm csalódottan pislogott rám félszemüvege felett – gyerünk dolgozni.
Egy kicsivel később megcsördült a telefonom. Claire a recepcióról.
„Egy igazi jóképű srác van itt a recepción, hozzád jött. Azt hiszem, ki kell egyszer mennünk inni valamit, Bella – úgy látom, ismersz néhány jóképű pasit” – sziszegte összeesküvő módon a telefonba.
Jasper!
Kimarkoltam a kulcsokat a táskámból és kirohantam az előtérbe. Szent szar – Jasper a zöld bőrkanapén, napszítta szőke hajjal, barna bőrrel, amiért gyilkolni tudnék és ragyogó mogyorószínű szemekkel. Abban a pillanatban, ahogy felpillantott rám, álla leesett. Felpattant és felém indult.
„Wow, Bella…” – nézett rám tűnődve és ,megölelt.
„Jól nézel ki” – vigyorogtam fel rá.
„Te meg… olyan… más vagy. Idősebb… kifinomultabb… Mi történt? Megváltoztattad a frizurád? A ruhák? Nem tudom Swan – de dögösen nézel ki!”
Mérgesen elvörösödtem.
„Oh, Jasper. Csak a munkaruhám van rajtam” – zsémbeskedtem. Eközben Claire felhúzott szemöldökkel és fanyar mosollyal nézett ránk.
„Milyen volt Barbados?”
„Mókás” – felelte Jasper.
„Mikor jön vissza Rose?”
„Ő és Emmett pénteken érkeznek. Nagyon komolyan veszik egymást” – forgatta szemeit Jasper.
„Hiányzik Rose.”
„Igen? Na és hogy haladsz Mr Mogullal?”
„Mr Mogul?” – vihogtam – „Nos, érdekesen. Ma este elvisz bennünket vacsorázni.”
„Király” – Jasper elégedettnek látszott. Pfuj!
„Tessék…” – adtam át a kulcsokat neki.
„Tudod a címet?”
„Ja. Később…” – hajolt le és puszit nyomott az arcomra.
„Emmettől szedted?”
„Ja, átveszi az ember.”
„Igen. Akkor… később” – mosolyogtam rá ahogy összeszedte hatalmas válltáskáját a kanapé mellől és kivonult az épületből.
Amikor megfordultam, James nézett rám az előtér távolabbi sarkából, arca kifejezéstelen volt. Ragyogó mosolyt küldtem felé, ahogy visszavonultam az asztalomhoz. Éreztem, ahogy szemét végig rajtam tartotta. Ez kezdett nagyon idegtépővé válni. Mit tegyek?… fogalmam nem volt. Várnom kell, amíg Rose visszaérkezik. Biztos, hogy lesz valami ötlete. A gondolat elűzte zord hangulatomat. Felvettem a következő kéziratot.

Hat előtt öt perccel megcsörrent a telefonom. Edward.
„A mogorva és barátságtalan itt van” – mondta. Elvigyorodtam. Még mindig játékos kedvében volt Fifty-m. Benső istennőm tapsikolt jókedvében, mint egy apró gyerek.
„Nos itt a szex őrült és kielégíthetetlen. Jól értem, hogy kint vársz?” – kérdeztem szárazan.
„Igen, tényleg itt vagyok, Miss Swan. Várom az önnel való találkozást.”
Kihallatszott hangjából a csábító hév, amitől a szívem vadul kalapálni kezdett.
„Ditto, Mr Cullen. Rögtön kint leszek” – tettem le.
Kikapcsoltam a számítógépemet, összeszedtem a táskámat, kardigánomat.
„Mára befejeztem, James” – kiabáltam.
„Rendben Bella. Köszönöm a mai napot, édes! Jó szórakozást ma estére.”
„Neked is.”
Miért nem tud mindig ilyen lenni…? Nem értettem őt.
A Mercedes a járda mellett parkolt. Edward kinyitotta a hátsó ajtót ahogy feltűntem. Oh, istenem… hihetetlenül szép volt. Zakóját levette, csak a szürke nadrág volt rajta… a kedvencem, ami olyan jól hullik alá a csípőjén… olyan… hogy létezik, hogy ez a görög isten az enyém lehet? Azon vettem észre magam, hogy vigyorgok, mint valami idióta – válaszként az ő idétlen vigyorára. Egész nap úgy viselkedett, mint egy barát, aki szerelmes… belém szerelmes. Ez az imádni való, bonyolult, törékeny férfi szeret engem és én őt… öröm ébredt bennem váratlanul, és élveztem a pillanatot, amikor egy rövid időre úgy éreztem, hogy le tudnám győzni a világot.
„Miss Swan, pontosan olyan elbűvölően néz ki, mint reggel” – húzott a karjába Edward és alaposan megcsókolt.
„Mr Cullen… ön is.”
„Menjünk a barátodért.”
Rám mosolygott és kinyitotta nekem az ajtót.
Ahogy Taylor a lakásom felé hajtott, Edward elmesélte a napját – egy sokkal jobb napot, mint a tegnapi volt, úgy tűnt. Elismerően néztem rá, ahogy kísérletet tett arra, hogy elmagyarázzon nekem valamilyen áttörést, amit a környezetvédelmi tudományos kutatás területén tett a WSU. Szavaiból keveset értettem, de meghódított szenvedélyével és érdeklődésével, amivel a téma iránt viseltetett. Lehet, így kell a dolgoknak lenniük… jó napok és rossz napok… és ha a jó napok ilyenek, nos nem fogok sokat ellenkezni.
Edward egy papírlapot adott a kezembe.
„Ezekben az időpontokban szabad a héten Laurent” – mondta.
Oh!
Ahogy bekanyarodtunk a lakásom elé, előhalászta zsebéből a telefonját.
„Cullen,” – jelentkezett be – „Kate, mi az?” – figyelmesen hallgatott. Úgy tűnt fontos beszélgetés lesz.
„Bemegyek Jasperért. Két perc” – tátogtam Edward felé és feltartottam két ujjamat.
Bólintott… nyilvánvalóan lefoglalta a telefon.
Taylor melegen mosolyogva nyitotta az ajtómat. Rávigyorogtam. Jesszusom, még Taylor is érzi. Megnyomtam a kaputelefon gombját és boldogan kiabáltam bele.
„Hahó, Jasper, én vagyok. Engedj be.”
Az ajtónyitó berregett, felszaladtam a lakásba. Eszembe ötlött, hogy szombat reggel óta nem voltam itt… mennyire távolinak tűnt…
Jasper volt olyan kedves és nyitva hagyta a lakás ajtaját. Beléptem – nem tudtam miért, hirtelen megdermedtem. És ekkor vágott belém a felismerés. Egy sápadt, sovány alak állt a konyhában, apró revolverrel a kezében.
Lauren.
Egykedvűen nézett rám.