Hetvenhetedik fejezet

Csak bámultam erre a mélyen sérült emberre, akit szeretek. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta. Házasság? Megkérte a kezemet? Viccel? Nem tudtam megállni – halvány, ideges, hitetlen kuncogás tört föl belőlem valahonnan mélyről. Beleharaptam a szám szélébe, hogy megállítsam magam, mielőtt hisztérikus vihogásba törnék ki, de szánalmasan elbuktam, Hanyatt feküdtem a padlón, és megadtam magam a röhögésnek. Úgy nevettem, mint még soha, határtalan, katartikus vonyítva nevetéssel. És egy pillanatra magamhoz tértem, és megvizsgáltam ezt az abszurd helyzetet; egy vihogó, rettenetes lány… emellett a gyönyörű, sérült fiú mellett. Karommal befedtem a szemeimet, amikor nevetésem keserves sírásba fordult át. Nem, nem… ez nekem túl sok. Ahogy a hisztim alábbhagyott, Edward gyengéden felemelte karomat az arcomról. Felé fordultam és felbámultam rá.

Ő fölém hajolt, szája fanyar vigyorba torzult, de szemei zölden égtek, úgy lehet, sértődötten… oh, ne.

„Szórakoztatónak találod a lánykérésemet, Miss Swan?” – törölt le gyengéden egy kóbor könnycseppet a kezefejével. Felnyúltam, finoman megsimogattam arcát, élveztem borostáját az ujjaim alatt. Egek, mennyire szeretem ezt az embert.

„Oh, Mr Cullen… Edward. Tagadhatatlanul van érzéked az időzítéshez…” – néztem rá, és szavaim elhaltak. Vigyorgott ugyan rám, de a szemei körül feltűnő kis ráncok azt mutatták, hogy megbántódott. Ez kijózanított.

„Beletapostál a lelkivilágomba, Bella. Hozzám jössz?”

Felültem és felé hajoltam, kezeimet a térdére tettem. Belebámultam abba a szépséges arcába.

„Edward, ma találkoztam az őrült exeddel, aki fegyvert fogott rám, kirúgtál a lakásomból, majd termonukleáris Fifty voltál egy időre…”

Szólásra nyitotta a szálát, de felemeltem a kezem, csendet kérve. Engedelmesen befogta a száját.

„Éppen csak közöltél magadról egy-két megrázó információt velem – és most feleségül kérsz.”

Egyik oldalról a másikra ingatta fejét, mintha mérlegelte volna a történteket. Úgy tűnt, jól szórakozik… hála az égnek.

„Igen – úgy gondolom, hogy ez elfogadható és pontos összefoglalása a helyzetnek” – mondta szárazan.

Megráztam a fejem.

„És mi lesz a késleltetett elégtétellel?”

„Túl vagyok rajta, és most határozottan javasolok egy azonnali jutalmat. Carpe diem, Bella,” - suttogta.

„Nézd Edward… három perce tudtam meg rólad új dolgokat, és még nagyon sok mindent tudnom kellene rólad. És most inni akarok, sokat, éhes vagyok, fáradt vagyok és le akarok feküdni. Meg kell fontolnom a lánykérésedet… mint ahogy megfontoltam a szerződést is, amit adtál nekem. És…” – szorítottam össze az ajkaimat, hogy kifejezzem elégedetlenségemet – „… Nem ez volt legromantikusabb lánykérés.”

Oldalra biccentette fejét, ajka mosolyra húzódott.

„Talált, süllyedt, mint mindig, Miss Swan” – lehelte, és hangjából kihallatszott a megkönnyebbülés.

„Szóval ez nem egy NEM?”

Sóhajtottam.

„Nem, Mr Cullen, ez nem egy NEM… de egy IGEN sem. Csak azért tetted, mert meg vagy rémülve és mert nem bízol bennem” – suttogtam.

„Nem. Azért tettem, mert végre találkoztam valakivel, akivel életem hátra levő részét tölteni akarom.”

Oh… kaptam levegő után. A szívem kihagyott egy ütést, és belül elolvadtam. Hogy van ez, hogy néha a legromantikusabb dolgokat mondja? A meglepetéstől tátva maradt a szám.

„Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet velem” – folytatta, arcán sugárzott a tömény őszinteség.

„Gondolkodhatok rajta… kérlek? És minden másról is, ami ma történt? Türelmet és bizalmat kértél… nos én is ezt kérek tőled, Cullen. Erre van most szükségem.”

Szemeit kutatóan fúrta az enyémbe, majd egy pillanat múlva előre hajolt és a fülem mögé igazította egy hajtincsemet.

„Ezzel kibírom.” Gyors csókot nyomott az ajkamra.

„Nem valami romantikus, mi?” – húzta fel a szemöldökét haragosan.

Figyelmeztetően ingattam a fejem.

„Virágot és szívecskét kérsz?” – kérdezte kedvesen.

Bólintottam, ő vigyorgott.

„Éhes vagy?”

„Igen.”

„Nem ettél” – tekintete jeges lett, álla megfeszült.

„Nem, nem ettem” – ültem vissza sarkamra, és visszautasítóan néztem vissza rá.

„Mivel kidobtál a lakásomból, miután végignézhettem, hogy a barátom intim közelségbe került a volt szolgálójával… mindez meglehetősen elvette az étvágyamat” – meredtem rá, és ökölbe szorított kezem a csípőmre tettem.

Edward megrázta a fejét és kecsesen lábra állt… oh, végre elhagyhattuk a padlót.

Kinyújtotta a kezét értem.

„Hadd készítsek neked valami ennivalót” – mondta.

„Nem fekhetnénk egyszerűen le?” – motyogtam fáradtan, ahogy a kezemet a kezébe raktam. Felállított. Testem zsibbadt volt. Lenézett rám, tekintete puha volt.

„Nem, enned kell. Gyere.”

Főnök Edward visszatért… oh, micsoda megkönnyebbülés. Elvezetett a konyháig, leültetett a bárszékre és célba vette a hűtőt. Az órámra pillantottam.

Jesszusom… közel huszonhárom óra harminc perc volt, és nekem reggel korán kell kelnem.

„Edward, tényleg nem vagyok éhes.”

Hangsúlyozottan nem vett rólam tudomást, tovább keresgélt a hatalmas hűtőben.

„Sajtot?” – kérdezte

„Nem ebben az órában.”

„Sósperecet?”

„Hűtőből? Nem” - mordultam rá.

Felém fordult és vigyorgott.

„Nem szereted a sósperecet?”

„Fél tizenkettőkor nem. Edward, én megyek és lefekszem. Az éjszaka hátralevő részében nyugodtan kotorászhatsz a hűtőszekrényedben, ha neked úgy tetszik. Én fáradt vagyok, túlságosan érdekfeszítő napom volt… egy olyan napom, amit szeretnék elfelejteni.”

Lecsúsztam a székről, ő szemrehányóan nézett rám – de ez ebben a pillanatban nem érdekelt. Ágyba akartam menni – kimerült voltam.

„Sajtos makarónit?” – emelt fel egy fehér tálat, amit fólia fedett… reménykedően és kedveskedően nézett rám.

„Te szereted a sajtos makarónit?” – kérdeztem.

Lelkesen bólogatott… és szívem elolvadt. Váratlanul annyira fiatalnak látszott – ki gondolta volna, hogy Edward Cullen szereti a gyerekételeket?

„Kérsz egy kicsit?” – kérdezte, és úgy tűnt, mintha valami mást kérdezett volna – mintha az sokkal jobb lenne, mint a sajtos makaróni. Nem tudtam neki ellenállni… és igazából éhes is voltam.

Elvigyorogtam magam, válaszmosolya lélegzetelállító volt. Levette a fóliát a tálról és bedugta a tálat a mikrohullámú sütőbe. Visszatelepedtem a székre és néztem az Edward Cullen nevű gyönyörűséget – a férfit, aki feleségül akar venni -, ahogy kecsesen és könnyedén forgolódott a konyhájában.

„Akkor hát tudod kezelni a mikrót?” – ugrattam gyengéden.

„Ha az ennivaló csomagban van, akkor általában tudok vele valamit kezdeni. A nyersanyagok okoznak problémát.”

Nehezen tudtam lehinni, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki csak fél órája a térdepelt előttem. Már megint az a változékony valaki volt, aki szokott lenni. Tányérokat, evőeszközt és asztalterítőt varázsolt az asztalra.

„Nagyon késő van” – mormoltam.

„Ne menj holnap dolgozni.”

„Mennem kell. A főnököm New York-ba indul.”

Edward elkomorodott.

„Szeretnél ezen a hétvégén odamenni?”

Megráztam a fejem.

„Utánanéztem az időjárásnak. Esni fog.”

„Oh… akkor mit szeretnél csinálni?”

A mikrohullámú csengetése bejelentette, hogy megmelegedett az ételünk.

„Csak túl akarok lenni a mai napomon ebben a pillanatban. Ez az egész izgalom… elfárasztott.” – húztam fel a szemöldökömet, amit bölcsen figyelmen kívül hagyott.

Edward kettőnk terítéke közé tette a fehér tálat és mellém ült. Úgy tűnt mélyen a gondolataiba merült… valami elvonta a figyelmét.

Kitálaltam a makarónit. Isteni illata volt, a számban összefutott a nyál… Farkaséhes voltam.

„Sajnálom, ami Laurennel volt” – mormolta.

„Miért sajnálod?” – hmmm… a makaróni olyan finom volt, mint amit az illata ígért. A gyomrom hálásan morgott.

„Borzasztóan ijesztő lehetett ott találni a lakásodban. Taylor személyesen ellenőrizte azt megelőzően. Most nagyon bosszús.”

„Oh.”

„És keresett is téged.”

„Tényleg? Miért?”

„Nem tudtam, merre vagy. Ott hagytad a táskád, telefonod. Így még ez alapján sem tudtalak követni… hova mentél?” – kérdezte halkan, de hangjában ott bujkált az a baljóslatú árnyalat.

„Jasper és én a szemközti oldalon levő bárba mentünk. Onnan láthattam, hogy mi történik.”

„Értem…”

A hangulat kissé megváltozott közöttünk… már nem volt könnyed.

Rendben, nos… ketten vagyunk ebben a játszmában. Visszadobom a labdát, Fifty.

Megpróbáltam nemtörődömnek tűnni, szerettem volna csillapítani az égető kíváncsiságomat, és rettegtem a választól. Halkan megkérdeztem:

„És mit csináltál Laurennel a lakásomban?” – néztem fel rá hirtelen. Éppen egy villányi makarónit próbált bekapni.

Megdermedt. Oh, ne… ez nem lesz jó.

„Tényleg tudni akarod?”

A gyomrom csomóba szorult, étvágyam tovatűnt.

„Igen” – suttogtam. Akarod? Tényleg akarod…?- dobta le üres gines üvegét a földre és egyenesedett ki a székében kisördögöm és elborzadva nézett rám.

Edward összeszorította a száját. Úgy tűnt habozik.

„Beszélgettünk, majd megfürdettem” – mondta rekedten, majd gyorsan folytatta, amikor nem reagáltam.

„És a te ruháid közül adtam rá tisztát. Remélem, nem bánod. De olyan piszkos volt.”

Szent baszás.

Megfürdette…, Milyen lehetetlen cselekedet. Megszédültem… belebámultam az otthagyott makaróniba. Hányinger kerülgetett a látványától.

Próbáld meg ésszerűen vizsgálni a dolgot… oktatott kisördögöm. Ha intellektuálisan és hidegvérűen szemléltem a történteket, tudtam, csak azért tette ezt, mert Lauren tényleg borzasztóan koszos volt… de nehéz volt ésszerűnek lennem. Betegesen féltékeny részem nem bírta elviselni a tudatot. Hirtelen elfogott a sírhatnék – nem megadó nőies könnyek folydogáltak volna le csendesen arcomon, hanem a hold felé vonyító farkas sírása fogott el. Nagy levegőt vetem, hogy elnyomjam a késztetést, de torkom száraz volt, és rosszul éreztem magam a visszafojtott könnyektől és a zokogástól.

„Ez volt minden, amit tenni tudtam, Bella” – mondta Edward lágyan.

„Még mindig érzel iránta valamit?”

„Nem!” – mondta döbbenten. Becsukta a szemét, arcán szenvedés tükröződött.

Nem tudtam elviselni a látványát.

„Így látni Laurent – annyira másnak, annyira összetörtnek. Törődöm vele, persze, úgy mint egyik ember a másikkal” – vont vállat, mintha kellemetlen emléket rázott volna le magáról…

Jézusom, az együttérzésemre számít?

„Bella, nézz rám.”

Nem tudtam. Azt tudtam, ha megteszem, elkezdek sírni. Túl sok mindent kellett feldolgoznom. Úgy éreztem magam, mint egy túltöltött benzintank – befogadóképességén túl töltve. Nem volt több hely… Egyszerűen képtelen voltam a további marhasággal megbirkózni. Meggyulladok és felrobbanok, és az undorító lesz. Jézusom…! Edward az ex-szolgálójával, ahogy dédelgeti, és milyen intim helyzetben! Fürdeti... hogy bassza meg… meztelenül… durva, fájdalmas borzongás rázta meg testemet.

„Bella.”

„Mi van?”

„Ne csináld. Nem jelentett számomra semmit. Olyan volt, mint amikor egy gyereket dédelgetsz, egy megtört gyermeket…” – mormolta.

Mi a fenét tud ő arról, hogy miként kell egy gyerekkel törődni? Ez egy nő volt, akivel egy teljes, deviáns szexuális kapcsolatot tartott fenn… Oh, ez fájt. Megint nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Vagy talán önmagáról beszélt… ő az összetört gyermek. Oh, ez az egész egy nagy rakás szar. Aludnom kell.

„Bella?”

Felálltam, tányéromat a mosogatóba tettem, miután tartalmát a szemetesbe kotortam.

„Bella, kérlek...”

Megpördültem és szembenéztem vele.

„Csak hagyd abba, Edward! Csak fejezd be ezt a Bella kérlek-ezést!” – kiabáltam vele… és éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomon.

„Elegem van a mai nap összes szarából. Lefekszem. Érzelmileg fáradt vagyok. És most hagyj békén.”

Ezzel sarkon fordultam és berohantam a hálószobába, magammal víve tágra nyílt szemű sokkolt arckifejezését. Jó tudni, hogy én is tudom sokkolni őt.

Hihetetlen gyorsasággal levetkőztem, áttúrtam a komódját, kicibáltam egy pólóját és bevonultam a fürdőszobába. Megbámultam magam a tükörben, alig felismerve a keszeg, vörös szemű, foltos arcú boszorkányt, aki visszabámult rám… eh, túl sok ez nekem! Lecsúsztam a padlóra és megadtam magam a túláradó érzelemhullámnak, amit képtelen voltam tovább visszatartani, zokogtam, hangos, melltépő zokogással, útjára engedve féktelen sírásomat.

„Hé…” – szólt Edward lágyan és a karjába vont.

„Kérlek, ne sírj, Bella… kérlek” – könyörgött. A fürdőszoba padlóján ült, én az ölében voltam. Köré fontam a karomat és a nyakába pityeregtem. Gyengéden simogatta a hátamat, a fejemet, halkan a hajamba motyogott.

„Sajnálom, baby” – lehelte. Ez még jobban megríkatott, és még szorosabban öleltem magamhoz.

És így ültünk, időtlen időkig. Végül Edward lábra küzdötte magát, magához szorított és a szobájába vitt, lefektetett az ágyra. Néhány pillanat múlva mellettem volt. Megint körém fonta a karját, és én szó szerint alvásba ájultam, egy sötét, zaklatott álomba.

Arra ébredtem, hogy megrázkódom. A fejem szédült, és túl melegem volt… Edward körém fonta magát. Mormogott álmában, ahogy kisiklottam a karjai közül, de nem ébredt fel. Felültem, az órára néztem. Hajnali három. Szomjas voltam, és szükségem volt egy fájdalomcsillapítóra. Lábra álltam és a nappaliba mentem. A hűtőben találtam egy karton narancs dzsúszt és egy hatalmas pohárral töltöttem magamnak. Hmmm… nagyon finom volt, kába fejem egyből megkönnyebbült.

Végigkutattam a szekrényeket a fájdalomcsillapítóért, és véletlenül egy egész műanyag doboznyi gyógyszert fedeztem fel. Két fájdalomcsillapítót vettem elő és egy újabb pohár narancs dzsúszt töltöttem magamnak. Odaballagtam az üvegfalhoz és kibámultam az alvó Seattle-re. A fények villóztak és kacsingattak Edward magasban levő kastélyára…. Vagy inkább erődöt mondjak? Homlokomat a hűvös üvegre nyomtam, enyhítette a fejfájásom. Nagyon sok gondolkodni valóm volt a tegnapi nap meglepetései után. Megfordultam, hátamat az üvegnek támasztva lecsúsztam a padlóra. A szoba nagyon barlanghatású volt a sötétben… az összes fény a konyha három apró lámpájából származott. Tudnék itt élni? Edward feleségeként? Mindazok után, amit ebben a lakásban tett? A hely minden történelmével együtt, ami Edwarddal történt itt? Házasság… majdnem hihetetlenül hangzott, és nagyon váratlanul. Fintorra húztam a szám… Edward Cullen, a számíts a kiszámíthatatlanra – ötvenszeresen elbaszott életével együtt. Mosolyom elhalt. Úgy nézek ki, mint az anyja. Ez fájt, nagyon mélyen sértett, és lélegzetem hirtelen elállt. Mindannyian úgy nézünk ki, mint az anyja… hogy a fenébe tudok ezzel az 'apró' titokkal együtt élni? Nem csoda, hogy nem akarta elmondani. Bár, igaziból biztos nem emlékszik nagyon az anyjára… És most először elgondolkodtam azon, hogy beszélni szeretnék Dr Bannerrel. Vajon Edward beleegyezik? Talán a doktor ki tudja egészíteni a hiányzó részeket.

Megráztam a fejem… Nagyon fáradt voltam, de élveztem a nappali nyugodt békességét, gyönyörű művészi alkotásait – amik a maguk módján hidegek voltak, de még a sötétben is szépek, és biztos, hogy egy vagyont értek. Tudnék itt élni?

Jóban, rosszban? Betegségben, egészségben…? Behunytam a szemem, fejem az üvegnek döntöttem, és nagy, tisztító lélegzetet vettem.

A békés nyugalmat vadállati, zsigerekig ható, ősi üvöltés tépte szét, minden hajszálam az égnek állt és minden szőrszálam felmeredt az ijedtségtől.

Edward! Szent baszás – mi történt?

Talpra szökkentem és futottam, futottam vissza a hálószobába, mielőtt a szörnyű hang visszhangja elhalt volna, szívem vadul dobolt a félelemtől.

Az egyik villanykapcsolót megbillentettem, Edward ágya mellett felkapcsolódott a lámpa. Hánykolódott, forgolódott, vonaglott, mintha nagy fájdalma lett volna.

„Ne!” – kiáltott fel újból, és a kísérteties, gyilkos hang újból belém hatolt.

A szarba! Rémálma van!

„Edward” – hajoltam fölé, vállánál fogva megráztam, hogy felébredjen. Kinyitotta a szemeit. Vad őrület ült bennük. Gyorsan körbenézett a szobában, mielőtt pillantása visszatért volna rám.

„Elmentél, elmentél, el kellett, hogy menjél…” – hadarta. Tágra nyitott szeme vádlón nézett rám, és nagyon leveszettnek tűnt. A szívem belesajdult a látványba. Szegény Fifty…

„Itt vagyok” – ültem le mellé az ágy szélére .

„Itt vagyok” – mormoltam halkan, azzal a szándékkal, hogy megnyugtassam. Tenyeremet arcára simítottam, hogy ezzel is csitítsam.

„El kellett volna menned…” – suttogta még mindig sebesen. Tekintete még mindig vad volt és tele félelemmel, de úgy tűnt, lassan megnyugszik.

„Kimentem a konyhába. Szomjas voltam.”

Becsukta a szemét, hajába túrt. Amikor kinyitotta a szemét, nagyon elhagyatottnak tűnt.

„Itt vagy. Oh, hála Istennek” – nyúlt felém, szorosan megfogott és lehúzott maga mellé.

„Csak inni mentem ki” – mormoltam. A félelme olyan erős volt… szinte éreztem én is. Ahogy közel húzott magához, éreztem, hogy pólója átázott az izzadságtól, szíve vadul vert.

Rám nézett, mintha biztos akart volna lenni benne, hogy tényleg mellette vagyok. Finoman megsimogattam a haját, majd a mellkasát.

„Edward… kérlek. Itt vagyok. Nem megyek sehova” – mondtam neki megnyugtatóan.

„Oh, Bella” – lehelte. Megfogta az államat, mozdulatlanul tartotta, és szája a számon volt… éreztem, ahogy a vágy elönti testét. Testem öntudatlanul és akaratlanul reagált – mintha szorosan hozzá lennék kötve és az ő testére lennék hangolva. Ajkai a fülemnél, a torkomnál jártak, majd visszatértek az ajkamhoz, fogaival gyengéden megharapta és meghúzta az alsó ajkamat, keze a testemet fedezte fel a csípőmtől a mellemig, a pólómat elhúzva az útból. Simogatott… éreztem keze útját a bőröm felszínén… amint tapintása előidézte az testemen átszáguldó ismerős borzongást. Felnyögtem, ahogy megmarkolta a mellemet és ujjai megszorították mellbimbómat.

„Kívánlak” – suttogta.

„Itt vagyok, érted. Csak érted, Edward.”

Felmordult és megcsókolt még egyszer, szenvedélyesen, olyan erővel és kétségbeeséssel, amilyet még nem tapasztaltam tőle. Megragadtam a pólója alját és elkezdtem felhúzni, segített, amikor a fejéhez értem vele. A lábaim közé térdelt, gyorsan egyenesbe állított és segített ő is levenni a felsőmet. A szemei komolyan és vággyal telve néztek rám, tele sötét titkokkal ... oh, ne... A kezeivel megfogta az arcomat és megcsókolt, és leereszkedtünk még egyszer az ágyba, csípője a lábaim között hevert, félig rajtam feküdt. Éreztem a boxeralsóján keresztül, éreztem merev vágyát a testemnek feszülni. Akar engem... de a korábbi szavai ezt a pillanatot választották, hogy visszatérjenek hozzám és kísértsenek... amit az anyjáról mondott korábban. És ez a libidómra úgy hatott, mint egy vödör jeges víz. Basszus. Ezt most nem tudtam csinálni. Nem most.

„Edward... Álljunk meg. Nem vagyok rá képes.” suttogtam a szájába sürgetően, a kezeimmel a felkarját fogva.

„Mi...? Mi a baj?” mormogta és elkezdte a nyakamat csókolgatni... a nyelve hegyével a nyaki artériám mentén haladt... oh...

„Ne, kérlek. Nem vagyok rá képes – nem most... kell egy kis idő, kérlek.”

„Oh Bella – ne most gondold ezt át,” lehelte, ahogy a fülcimpámat ízlelgette.

Ah! Levegőért kaptam, éreztem legbelül, hogy a testem kezdett elárulni. Ez annyira összezavart...

„Én ugyanolyan vagyok, Bella. Szeretlek és szükségem van rád. Érints meg. Kérlek” - az orrát az enyémnek dörgölte, ahogy hallgattam csendes kérését... és elolvadtam. Érintsem meg... érintsem meg, szeretkezés közben... ó, Istenem.

Felém emelkedett és lebámult rám, és a halvány világítás fényében láttam, mit akart tőlem... a döntésemre várt... a nézése egy olyan férfié volt, akit teljesen elbűvölt a varázslatom.

Felnyúltam és megnyugtatóan a szegycsontja feletti szőrfoltra helyeztem a tenyeremet. Gyors levegőt vett és összeszorította a szemét, mintha fájdalom gyötörte volna, de ezúttal nem vettem el a kezemet. Végigsimítottam a vállán... éreztem a gyenge remegést, ami végigfutott rajta... felmordult és én magamhoz vontam, és mindkét kezemmel a hátát simítottam – ahol még azelőtt sosem érintettem meg – majd megálltam a lapockájánál és közel tartottam magamhoz. Fojtott lélegzetvétele úgy sújtott le, mint még soha, semmi... a fejét a nyakam hajlatába temette, csókolt, szívott és harapdált, majd az orrával az ajkamig emelkedett és megcsókolt, nyelvével elfoglalta a szájamat, kezével újra teljesen átölelt. Az ajkai lefelé indultak... le... a melleimig, csodálva engem, ahogy haladtak, kezeim végig a vállán hevertek és a hátán, élveztem kidolgozott izmainak az érintését... teste még mindig izzadt volt a rémálomtól. Az ajkával a mellbimbómat csókolta, húzta és nyomta, hogy megmerevedjenek, üdvözöljék azt a csodálatos szájat.

Felmordultam és az ujjbegyeimmel végigfutottam a hátán. Újra levegőért kapott... egy elfojtott kiáltással...

„Oh, baszd meg Bella!” – lihegte félig kiáltva, félig elfojtottan nyöszörögve, és ez összetörte a szívemet, de ugyanakkor mélyen lent megfeszült minden izmom. Oh, mit tehetnék érte! Benső istennőm reszketett a vágytól. Én is pihegtem, egy ütemben Edward gyötrődő lélegzésével. Keze a lenti régiókba kirándult, a hasamon át a nemi szervemig. Ujjai először rajtam… majd bennem… felnyögtem ahogy körözött bennem velük.

„Oh, Bella…” – suttogta. Hirtelen elengedett, felült, levette az alsónadrágját, áthajolt felettem és egy kondomot vett elő az éjjeliszekrényből. Szeme zölden égett, ahogy átadta nekem a kis fóliacsomagot.

„Akarod ezt? Még mindig mondhatsz nemet – mindig mondhatsz nemet nekem” – mormolta.

„Ne adj lehetőséget arra, hogy gondolkodjak, Edward. Én is kívánlak” – téptem fel a tasakot a fogaimmal, és ahogy a lábaim között térdelt, nagyon lassan felhúztam rá a kondomot.”

„Vigyázz” – lehelte – „férfiatlanná teszel, Bella.”

Eltűnődtem, mi mindent tehetek ezzel a férfival pusztán az érintésemmel. Fölém emelte magát, és ez alkalommal minden kétségemet félretettem és mélyen elzártam elmém rettentő sötétségébe. Megrészegített ez a férfi, az én emberem… az én ötvenszeresen átkozottam. Hirtelen megemelt – teljesen meglepetésemre – és én kerültem felülre. Whoa.

„Te… csináld” – mormolta, szemei világos zölden ragyogtak.

És én teljesítettem kívánságait.

„Bella, érints meg… kérlek.”

Oh… Előre hajoltam, kezeimet a mellkasára támasztottam. És ő felkiáltott, majdnem csak felzokogott, és megmozdult alattam.

Ah… nyöszörögtem, és ujjhegyeimet gyengéden végighúztam mellkasán, végigsimítottam ritkás szőrzetén. Hangosan nyögött, gyorsan megpördült, megint alatta voltam…

„Elég” - lehelte.

„Ne tovább… kérlek” – könyörgött szívből jövően.

Felnyúltam, és ahogy arcát két kezem közé fogtam, éreztem bőre nyirkosságát. Magamhoz húztam és megcsókoltam, karjaimat átkulcsoltam a hátán.

Felmordult, mély hangon a torka mélyéről és mozogni kezdett – de képtelen voltam élvezni… a fejem túlságosan bódult volt… elfoglalták a kérdések – és túlságosan elvesztem benne…

„Engedd el, Bella” – unszolt.

„Nem.”

„De!” – förmedt rám. Kissé megemelkedett és megtekerte a csípőjét…újra és újra…

Jézusom… argh!

„Igen, baby, élvezz a kedvemért – kérlek.”

És felrobbantam, testem az ő testét szolgálta, köré fontam magam, csüngtem rajta, mint egy tapadókagyló, ahogy kiabálta a nevemet és elélvezett, majd rám ereszkedett… teljes súlyával belepréselt a matracba.

Edward karjaiban kucorogtam, feje a mellkasomon, ahogy szeretkezés után feküdtünk. Ujjaimmal belekotortam hajába, és hallgattam, ahogy lélegzete visszatér a normális ritmusba.

„Soha ne hagyj el” – suttogta. Megforgattam a szemeimet… abban a boldog tudatban, hogy nem láthatja.

„Tudom, hogy forgatod…” – mormolta és hallottam hangjából a rejtett élvezetet.

„Túl jól ismersz” – morogtam.

„Még jobban szeretnélek ismerni.”

„Szintúgy én is, Cullen. Miről szólt a rémálmod?”

„Oh… a szokásos.”

„Mesélj.”

Nagyot nyelt, éreztem, hogy teste megfeszül, majd hosszan, elkínzottan sóhajtott.

„Három éves lehettem, és a heroinos kurva stricije pokolian dühös volt, mint mindig... csak szívta egyik cigit a másik után... és nem talált egy nyavalyás hamutálat sem” – Edward szünetet tartott, én megdermedtem, ahogy jeges hideg markolt a szívembe.

„Fájt...” – mondta.

„A fájdalom az, amire emlékszem. Ettől vannak rémálmaim... és attól, hogy a kurva meg sem próbált tenni valamit annak érdekében, hogy megállítsa.”

Oh basszus, Edward annyira szomorúnak tűnt. Szorosabban magamhoz szorítottam, igyekeztem, hogy a saját bánatom ne fojtson meg... hogy tud bárki így bánni egy gyerekkel? Edward felemete a fejét és zöld beható tekintete belém döfött.

„Nem vagy olyan, mint ő... soha ne gondold, hogy olyan vagy. Kérlek.”

Rápislogtam. Megnyugtató volt ezt hallani. Újból a mellkasomra tette a fejét. Megkockáztattam még egy kérdést.

„Ez az oka, hogy nem szereted, ha hozzád érnek?”

Behunyta a szemét, é szorosabban magához ölelt.

„Ez komplikált” – mormolta.

„Már nagylány vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megértem.”

Orrát a két mellem közé nyomta, mélyen beszívta illatomat, próbálta elterelni a figyelmemet.

„Mondd el” – buzdítottam.

Sóhajtott.

„Anyám nem szeretett engem. Én sem szerettem magam. Az egyetlen fajtája az érintésnek, amit ismertem... durva volt. Ebből ered az érintéstől való félelmem. Banner ezt jobban meg tudná magyarázni, mint én.”

„Találkozhatok Bannerrel?”

Felemelte a fejét és rám nézett.

„Az átkozottságom bassza a csőrödet?”

„És még néhány dolog. Jelen pillanatban azt szeretem, ahogy a ötvenszeres engem basz meg” – izegtem- mozogtam provokatívan alatta. Edward elvigyorodott.

„Igen Miss Swan, az nekem is tetszik” – emelkedett fölém és megcsókolt. Egy pillanatra rám bámult.

„Bella, te nagyon fontos vagy számomra. Komolyan gondoltam, hogy elveszlek feleségül. Akkor is megismerhetjük egymást jobban, És én vigyázhatok rád. Te törődhetsz velem. Lehet gyerekünk, ha akarod. A lábaid elé helyezem a világomat, Isabella. Akarlak, testestől, lelkestől, örökre. Kérlek, gondolkodj el ezen.”

„Gondolkodni fogok rajta, Edward. Tényleg” – nyugtattam, rázkódtam meg megint... Gyerekek? Jesszusom.

„Igazán szeretnék beszélni Dr Bannerrel... ha nem bánod.”

„Bármit megteszek neked, baby. Akármit. Mikor akarsz találkozni vele?”

„Nos... inkább előbb, mint később.”

„Rendben. Elrendezem a dolgokat délelőtt” – pillantott az órára.

„Későn van. Aludnunk kellene.” – emelkedett fel és lekapcsolta az ágy melletti lámpát, és megint magához húzott. Ránéztem én is az óra kijelzőjére. Jézusom, 3:45. Körém fonta karját, hátamhoz simult, és a nyakamba szagolt.

„Szeretlek Bella Swan, és az akarom, hogy mindig mellettem légy” – mormolta, ahogy megcsókolta a nyakamat.

„És most aludj.”

Behunytam a szemem...

Hetvenhatodik fejezet

Edward előttem a térdén, állhatatos zöld tekintetét rám függesztve, a legdermesztőbb és legkijózanítóbb látvány volt azok közül, amit valaha is láttam – sokkal megrázóbb, mint Lauren a pisztolyával. A halvány, alkohol miatti zavarodottságom egy pillanat alatt semmivé vált. Ehelyett bizseregni kezdett a fejbőröm, a megsemmisülés borzongató érzésétől, és a vér kifutott az arcomból. Zihálva levegőért kaptam.

Ne… nem, ez rossz – nagyon rossz, és nagyon nyugtalanító.

„Edward, kérlek, ne tedd ezt. Én nem ezt akarom.”

Továbbra is tétlenül nézett rám… nem mozdult, nem beszélt. Oh, bassza meg… szegény Fifty-m. Szívem összeszorult. Mi a fenét tettem vele? Könny bizsergett a szememben… oh, ne…

„Miért teszed ezt? Szólj hozzám” –suttogtam.

Egyet pislantott.

„Mit szeretnél, mit mondjak?” – kérdezte halkan, szelíden.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy megszólalt… de ne így, ne, ne. A könny lecsurgott arcomon, és hirtelen besokalltam – látni olyan helyzetben Edwardot, mint amilyenben az a szánalmas teremtmény, Lauren volt. A látványa annak az erőteljes embernek, aki legbelül még mindig kisfiú, akivel borzalmasan rosszul bántak, aki éhezett és elhanyagolt volt – aki úgy érzi, hogy nem érdemli meg a szeretetet tökéletes családjától és sokkal kevésbé tökéletes barátnőjétől… nyomasztóan szomorú volt. Könyörület, csüggedés, lemondás, mindez szorította a szívemet, majd megfojtott a kétségbeesés. Harcolni fogok, hogy visszahozzam őt. Hogy visszakapjam az én Fifty-met…

A gondolat, hogy bárki felett is uralkodjak, elborzasztott -  a gondolat, hogy Edward fölött uralkodjak, egyenesen émelyítő volt. Ez olyanná tesz engem, mint amilyen ő – mint az a nő, aki ezt tette Edwarddal. Kivert a hideg a gondolattól, küzdöttem a hányinger ellen. Nem létezik, hogy én azt meg tudnám tenni. Nem létezik, hogy meg akarnám tenni.

Ahogy a gondolataim kitisztultak, csak egy módját láttam a megoldásnak… térdre ereszkedtem előtte a térdemet törő kemény parkettre és nem vettem le róla a szemem. A kezem fejével nagyjából letöröltem a könnyeket az arcomról.

Ezen a módon egyenlők voltunk. Egy szinten voltunk. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy visszahozzam őt.

Szemei egyre tágabbra nyíltak ahogy szembe néztem vele, de ezen túl sem az arckifejezése sem a tartása nem változott.

„Edward, nem kell ezt tenned” – könyörögtem neki.

„Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak – egy kis időre a magam számára. Nem akarok elmenni. Edward… Már mondtam neked és újra és újra elmondtam, hogy nem megyek el. Mindaz, ami történt, egy kicsit nyomasztó, de miért feltételezed mindig a legrosszabbat?” – és amíg ezt mondtam, a szívem összeszorult újból, mert tudtam… ez azért van, mert annyira kételkedő természetű, olyan nagyon utálja önmagát. Irina szavai kísértettek… Tudja Isabella, hogy mennyire negatívan ítéled meg önmagadat? Tud a te összes problémádról?

Oh Edward… félelem markolt újból a szívembe.

„Azt akartam felvetni, hogy ma estére visszamegyek a lakásomba. Soha nem hagysz időt nekem… időt arra, hogy végiggondoljam a dolgokat” – szipogtam, és láttam, hogy a harag halvány árnyéka végigfut arcán.

„Csak időt arra, hogy gondolkodjak. Alig ismerjük egymást… és ez az egész mindenség, ami veled jár… Nekem idő kell – idő kell, hogy végig gondoljak mindent. És most, hogy Lauren – nos, akármi is ő – már nem járkál szabadon, nem jelent veszélyt…” – akadt el mondanivalóm, és csak bámultam Edwardra. Megfeszítetten nézett rám… reméltem, hallotta is, amit mondtam. Folytattam.

„Ahogy láttalak Laurennel…” – becsuktam a szemem és a fájdalmas emlék, ahogy kezelte volt szolgálóját, újból belém mart.

„Szinte sokkolt. Bepillantást nyertem eddigi életedbe… és…” – lenéztem összefont ujjaimra, könnyek folytak végig arcomon.

„Ez az egész azért van, mert én nem vagyok elég jó számodra. Beleláttam az életedbe és pánikba estem, hogy megunsz… és elmész…. És úgy végzem majd, mint Lauren – a homályban. Mert szeretlek Edward, és ha elhagynál, olyan lenne az életem, mintha nem lenne fény. Sötétségben lennék. Nem karlak elhagyni, Edward. Én csak attól félek nagyon, hogy te fogsz elhagyni engem…”

És ahogy elmondtam ezt neki - abban a reményben, hogy hallja is, amit mondok -, rájöttem, mi az igazi problémám: egyszerűen nem értem, miért kedvel engem. Soha nem is értettem.

„Nem tudom, miért találsz engem vonzónak” – mormoltam.

„Te olyan, nos… te egy .. és én….” – vontam vállat  és felemeltem tekintetem rá.

„Csak nem fogom fel. Te gyönyörű vagy és szexi és sikeres és jó és kedves és gondoskodó – mindez együtt…  én meg nem. És én nem tudom megtenni azokat a dolgokat, amiket te szeretsz. Nem tudom megadni neked, amire szükséged van. Hogy lehetnél boldog velem? Hogy tudnálak megtartani téged?” – suttogtam.

„Soha nem értettem, mit látsz bennem. És ahogy láttalak vele… mindent megértettem.”

Szipogtam és megtöröltem kezem fejével az orrom, hosszasan néztem érzéketlen arcába. Annyira elkeserítő volt – Beszélj hozzám a franc essen beléd!

„Egész éjjel itt fogsz térdelni? Mert akkor én is” – förmedtem rá.

Úgy tűnt, arca lágyabbá vált… lehet, hogy tétova megkönnyebbülés is látszott rajta. De nehéz volt megmondani. Kinyújthattam volna felé kezemet, de éreztem, hogy ez durva lenne abban a pozícióban, amibe ő helyezte magamagát… amit én nem akartam, hogy tegyen, de nem tudtam, hogy ő mit akar… vagy mit próbált ezzel tudtomra adni. Nem értettem.

„Edward, kérlek, kérlek… szólj hozzám” – esdekeltem, ölemben tartott kezeimet tördelve. Nagyon kényelmetlen volt, így a térdemen, de nem mutattam. Folytattam a térdepelést, néztem rá, bele abba a gyönyörű komoly zöld szemibe, és vártam.

És vártam.

És vártam.

„Kérlek…” – könyörögtem újra.

Merev tekintete elsötétült, és pislantott egyet.

„Nagyon megrémültem” – suttogta. Oh, hála az Úrnak… kisördögöm hátradőlt foteljében, megrogyva a megkönnyebbüléstől, és egy nagy korty gint hajtott le. Beszél! Elöntött a hála. Nyeltem egyet, próbáltam kordában tartani érzelmeimet, de újabb harc következett könnyeimmel.

Edward halkan folytatta.

„Amikor megláttam Jaspert, azonnal tudtam, hogy valaki más tart vissza a lakásban. Taylorral együtt kiugrottam az autóból. Egyből tudtuk” – rövid szünetet tartott.

„És ahogy megláttam őt, ott, veled – és fegyver volt nála… Bella,  azt hiszem, ezerszer haltam meg abban a pillanatban.  Hogy valaki fenyeget téged… minden félelmem valóra vált. Nagyon haragos voltam, haragudtam Laurenre, rád, Taylorra… magamra.” – rázta meg a fejét. Láthatóan szenvedett.

„Nem tudtam, mennyire lehet veszélyes Lauren rád. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, ő hogy fog reagálni” – megállt a beszédben és elkomorodott.

„És akkor szinte ötletet adott – nagyon bűnbánatosnak látszott – és egyből tudtam, mit kell tennem.” 

Megint szünetet tartott, rám tekintett, megpróbálta felmérni reakciómat.

„Folytasd” – suttogtam.

Nyelt egy nagyot.

„Látva őt abban az állapotban – tudva, hogy valószínűleg én tehetek mentális problémájáról…” - csukta be szemét újból.

„Mindig olyan pajkos és vidám volt” – rázkódott meg és érdesen szívta be a levegőt. Mintha zokogott volna. Hallgatni is elég kín volt, de tovább térdeltem előtte, figyelmesen, örülve annak, hogy beleláthatok.

„Megsebesíthetett volna. És az én hibám lett volna”- tekintete elhomályosult, megtelve értetlen borzadállyal. Újból elhallgatott.

„De nem bántott. És nem te voltál a felelős az ő állapotáért, Edward” – suttogtam. Felpislogtam rá, mintegy biztatva, hogy folytassa. Ekkor újból sejteni kezdtem, hogy mindent azért tett, hogy engem biztonságban tartson, és talán, hogy Laurent is, mert vele is törődik. De mennyire törődik ővele?  A kérdés kéretlenül keringett a gondolataim között. Edward azt mondta, hogy szeret – de azután olyan durva volt, kidobott... kiküldött a saját lakásomból.

„Csak azt szerettem volna, hogyne legyél ott” – mormolta, hátborzongató gondolatolvasási képességével.

„Azt akartam, hogy messze legyél a veszélytől, és… Te. Csak. Nem. Mentél” – suttogta, az utolsó szavakat összeszorított fogain keresztül szűrve, és kezeivel a haját túrva. Elkeseredése tapintható volt. Meredten nézett rám.

„Isabella Swan, te vagy a legmakacsabb nő, akit ismerek” – csukta be a szemét, és hitetlenül rázta meg a fejét.

Oh, visszatért… hosszú, tisztító erejű sóhaj hagyta el számat a megkönnyebbüléstől.

Kinyitotta a szemét, arca kétségbe esett volt… őszinte.

„Nem akartál elhagyni?” – kérdezte.

„NEM!”

Újból lehunyta szemét, testtartása ellazult. De amikor újból kinyitotta, még láttam benne a fájdalmat és a gyötrelmet.

„Azt gondoltam…” – állt meg.

„Ez vagyok én, Bella. Teljes valómban… és a tied vagyok. Mit tegyek, hogy elhitessem veled? Hogy lásd, hogy téged akarlak, amilyen módon csak megkaphatlak. Hogy szeretlek.”

„Én is szeretlek, Edward… és téged ilyennek látni…” – csuklott el hangom, és újra sírtam.

„Azt hittem, összetörtem a lelked”

„Összetörtél? Engem? Oh, nem Bella. Az ellenkezőjét tetted.”

Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

„Te vagy az életem” – suttogta, és megcsókolta, mielőtt tenyerét e tenyeremhez szorította… és nagyon gyengéden - tágra nyílt szemei telve voltak félelemmel – magához húzta kezemet és a mellére helyezte azt, a szíve fölé – a tiltott területre. Lélegzete felgyorsult. Éreztem, hogy szíve őrült ritmust ver az ujjaim alatt, és testének melege az ing anyagán keresztül – oh, istenem – szemét le nem vette rólam… és láttam, hogy álla megfeszül… fogai összeszorulnak.

Oh, Fifty!  Felziháltam. Megengedi, hogy hozzáérjek… szent varjú! Mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Hallottam vérem lüktetését a füleimben, szívem ritmusa felvette az ő szívének ritmusát. Elengedte a kezem, hagyta, hogy ott maradjon a szíve fölött. Kicsit megfeszítettem az ujjaimat… ő visszatartotta a lélegzetét. Nem bírtam tovább. Megmozdítottam a kezem.

„Ne” – mondta gyorsan, és kezét a kezemre helyezte megint, ujjait az ujjaimra nyomva.

„Ne mozdulj.”

Ettől a két szótól felbátorodva közelebb húzódtam hozzá, hogy térdeink összeértek. Óvatosan felemeltem a másik kezemet is, pontosan tudtára adva, hogy mit szeretnék tenni. Szemeit még nagyobbra nyitotta, de nem állított meg. Óvatosan gombolni kezdtem az ingét. Trükkös dolog volt egy kézzel. Megemeltem ujjaimat az ujjai alatt, elengedte a kezem, és engedte, hogy mindkét kezemmel gomboljam tovább. Szemeimet szemébe kapcsoltam és széthúztam rajta az inget, előtárva ezzel mellkasát. Nyelt egyet, ajkai kissé szétnyíltak, légzése felgyorsult. Éreztem növekvő félelmét, de nem húzódott el tőlem… vajon mert még mindig szolgálóként viselkedik? Fogalmam sem volt róla. Tudnom kellett volna? Oh, ne… Nem akartam megbántani, sem fizikailag, sem lelkileg. Így látni őt, hogy felajánlja magát, olyan volt, mintha felriadtam volna. Kinyúltam, kezem a teste fölött tartottam, és csak néztem rá… mintegy engedélyt kérve tőle. Nagyon enyhén oldalra biccentette fejét, mintegy megerősítve magát ezzel, várva érintésemet. Éreztem a feszültséget, ahogy sugárzott belőle… ez alkalommal nem a harag feszültségét, hanem a félelemét. Haboztam…. Tényleg megtehetem ezt vele?

„Igen” – lehelte, megint azzal a furcsa képességével, amivel kimondatlan kérdéseimre válaszol.

Kinyújtott ujjaim hegyével megérintettem mellszőrzetét és lágyan végigsimítottam lefelé a szegycsontján. Becsukta a szemét, arca eltorzult, mintha kibírhatatlan fájdalmai lennének. Kibírhatatlan volt ezt látni, úgyhogy egyből elvettem ujjaimat – de ő gyorsan megmarkolta a kezemet és határozottan visszatette azt, rásimította a mellkasára, úgy, hogy szőre csiklandozta a tenyeremet.

„Ne” – mondta, hangja feszült volt. „Szükségem van rá, hogy…” – szorította össze szemét… tényleg gyötrelmes lehetett számára. Igazán felzaklató látvány volt. Nagyon óvatosan végigsimítottam ujjaimat a szívéig, élvezve tapintását… és megrémülve attól, hogy ez túl nagy lépés számára. Kinyitotta a szemét, zöld lángoló tekintete rám meredt. Szent tehén. Tekintete égetett, vad, túl heves volt, lélegzete szaggatott… és ez felforralta az én véremet is. Fészkelődtem tekintete alatt. Nem állított meg… úgyhogy ujjaimat újból végigsimítottam mellkasán. Szája lazán szétnyílt. Lihegett. Nem tudtam a félelemtől, vagy valami mástól… Nagyon régóta meg akartam csókolni őt ott, úgyhogy felemelkedtem a térdeimen, a szemébe néztem egy pillanatra, hogy tisztában legyen vele, mit akarok tenni. Majd előre hajoltam és gyengéd csókot nyomtam a szíve fölé. Éreztem meleg, édes illatú pőre bőrét ajkaim alatt. Elfojtott mordulása nagyon megijesztett, visszaültem a sarkamra, félve attól, hogy mit fogok látni az arcán. Szemeit erősen összeszorította, de nem mozdult.

„Újra” – suttogta, és én előrehajoltam, ezúttal egyik sebhelyét csókolva meg. Levegő után kapott… és én megcsókoltam egy másikat, és megint egy másikat. Hangosan nyögött, hirtelen karjait körém fonta, keze a hajamba kapaszkodott, fájóan felemelte a fejemet, hogy ajkam találkozott az ő sürgető szájával… és csókoltuk egymást… ujjaim hajába fonódtak.

„Oh, Bella” – lehelte, majd megfordult és a padlóra nyomott, maga alá. Felemeltem a kezem, megragadtam gyönyörű arcát.. és abban a pillanatban megéreztem, hogy könnyezik… sír… ne… ne!

„Edward, kérlek, ne sírj. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy soha nem hagylak el. Tényleg. Ha olyant tettem, ami másra utal, sajnálom… kérlek, kérlek, bocsáss meg. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.”

Fölém emelkedett, az arcomba bámult, arca fájdalmat tükrözött.

„Mi van?”

Szemei kitágultak.

„Mi az a titok, ami miatt azt hiszed, hogy világgá megyek tőled? Ami annyira határozottá teszi hitedet abban, hogy elhagylak?” – reklamáltam.

„Kérlek, mond meg!”

Edward újból felült, de ez alkalommal törökülésbe. Én is felültem, lábaimat kinyújtva… jézusom, felkelhetnénk a padlóról? De nem akartam megzavarni gondolatait. Végül meg fog bízni bennem?

Rám nézett, teljesen vigasztalannak látszott. Oh a szarba – ez rossz lesz.

„Bella, én csak egyszer hazudtam neked, de magamnak folyamatosan hazudok.”

Oh. Hova a fenébe akar kilukadni? Tényleg nagyon rosszul hangzik.

Nagy levegőt vett és nyelt egyet.

„Én egy szadista vagyok, Bella. Én élvezettel korbácsolom meg az olyan apró, barna hajú lányokat, mint amilyen te is vagy. Mert pontosan olyanok vagytok, mint az a kokainos kurva szülőanyám volt.  Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért” – hadarta el egy szuszra, mintha a mondat már hosszú ideje formálódott volna a gondolataiban, és most kétségbeesetten meg akart volna szabadulni tőle.

Oh, ne… ez nem az volt, amire számítottam – de megvilágította azt a tényt, hogy miért is hasonlítunk egymásra. Egyből eszembe jutott, hogy Laurennek igaza volt – a Mester egy sötét alak. És felidéztem első beszélgetésemet, amit Edwarddal folytattunk a hajlamairól… a fájdalom vörös szobájában.

„Azt mondtad, hogy nem vagy szadista” – suttogtam. Egyáltalán nem voltam annyira megijedve, mint amennyire meg kellett volna lennem.

„Tudom. Mint említettem az előbb, hazudtam neked. És magamnak is hazudtam ezzel kapcsolatban. Sajnálom” – pillantott egy pillanatra le, gondozott körmeit vizsgálgatva – és mondhatom, megalázottnak tűnt.

Megalázottnak érzi magát mert hazudott nekem? Vagy miért?

„Amikor ezt kérdezted tőlem… egy egészen másféle kapcsolatot képzeltem el kettőnk között” – mormolta. Már a tekintetében is megjelent a félelem.

És ekkor belém nyilallt a felismerés, mint egy pusztító bomba. Ha ő egy szadista – akkor tényleg, igazán szüksége van arra az ostorozós marhaságra… oh, bassza meg. Kezem közé fogtam a fejemet.

„Akkor igaz” – motyogtam – „nem tudom neked megadni, amire szükséged van.”

Egy pillanatra felnéztem rá. Ez van – ez tényleg azt jelenti, hogy nem illünk össze. A szavak szinte lehullottak a lábaim elé… és körülöleltek, mint a hogy a pánik fojtogatta a torkomat. Kisördögöm megint a Sikoly című festményt vette alapul arckifejezéshez.

Edward a gondolataiba merült.

„Nem – nem ez volt, amire gondoltam” – pislogott rám, mintha valami szörnyszülött lennék, vagy micsoda.

„Te még mindig itt vagy. Azt hittem, ekkorra már becsapod az ajtót magad mögött.”

„Miért? Mert azt gondolhatnám, hogy egy elmebeteg vagy, mert megkorbácsolod és megbaszod azokat a nőket, akik úgy néznek ki, mint az anyád? Mi adta az ötletet, hogy ezt gondold?” – sziszegtem rá mérgesen.

Elsápadt durva szavaim hatására.

„Nos, lehet, enm így raktam volna össze a szavakat… de igen.”

Összeráncoltam a homlokom, éreztem, az epe elönti a torkomat, ahogy visszaemlékeztem gyerekkori képeire, amik a szobájában voltak. Most jöttem, rá, hogy miért volt ismerős annak az asszonynak a képe. Edward hasonlított rá. Ő lehetett az anyja. Ahogy könnyedén mellőzte a képet akkor…

…senki olyan, aki fontos lenne…

„Miután megütöttelek az övvel, és te elhagytál, az egész világom megváltozott Isabella… nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy mindenáron elkerülöm azt az érzést, amit akkor éreztem. Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, az olyan volt, mint egy megújulás. Soha senki nem mondta ezt még nekem ezelőtt, és ez olyan érzés volt, mintha valamit eltemettem volna – vagy lehet, te temetted el, nem tudom. Dr Bannerel erről még sokat kell beszélnem.” 

Oh…

„Mit jelent ez az egész?”

Hogy nincs szükségem rá. Most nincs.” 

Mi van?

„Honnan tudod?  Hogy lehetsz benne biztos?”

„Egyszerűen tudom. A gondolat, hogy bántsalak… bármilyen formában… undorító számomra.”

„Nem értem. És akkor mi van a szabályokkal, az elfenekeléssel és az egész perverz baszással?”

Megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, majd bánatosan sóhajtott.

„Én a durvább dolgokról beszélek, Isabella. Látnod kellene, mire vagyok képes egy lovaglóostorral vagy egy korbáccsal.”

„Inkább nem.”

„Tudom. És most nem érzem a kényszert, hogy szükségem lenne rá. Elmúlt.”

„De amikor találkoztunk, ezt akartad igazából.”

„Igen, tagadhatatlanul.”

„Hogy múlhatott el ez ilyen egyszerűen. Edward? Úgy tűnik, mintha én valami csodaszer lennék – vagy ha ideillőbb szót akarsz – kúra? Ez nem fogadom el.”

Újabb sóhaj.

„Nem mondanám kúrának… nem hiszel nekem?”

„Csak… hihetetlennek tartom. Ami azért nem ugyanaz.”

„Ha nem hagytál volna el, valószínűleg nem éreznék így. Az, hogy elmentél tőlem, ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettél – kettőnkért. Ez döbbentett rá, hogy mennyire akarlak téged, és csak téged, és ezt komolyan gondolom – mindenféle módon meg akarlak kapni, ahogy csak tudlak.”

Őszintének látszott, de most voltam igazán összezavarodva. Megnyugtatott Laurennel kapcsolatban… de most már tudom, sokkal biztosabban, mint bármikor, hogy mennyire volt képes megadni Edwardnak amire szüksége volt. A gondolat kimerítő és kellemetlen volt. Nagyon fáradt voltam ettől az egésztől.

„Edward, fáradt vagyok. Beszélgethetünk erről az ágyban?”

Meglepetten pillantott rám.

„De nem mész el?”

„Oh, kiabálva mondjam? NEM! Hacsak te el nem küldesz.”

„Nem- soha.”

„Mit tehetnék, hogy megértsed, nem fogok elmenni. Mit mondhatnék??”

Rám bámult… félelme és aggodalma újból előtört.

Nyelt egyet.

„Egy dolog van, amit megtehetsz.”

„Mit?” – csattantam fel.

„Gyere hozzám feleségül” – suttogta.

MIIII? Szent baszás…

Hetvenötödik fejezet

Szent baszás. Hát itt volt, üres tekintettel meredve rám… fegyverrel a kezében. Kisördögöm elájult, olyan volt, mint egy hulla. Nem hiszem, hogy bármilyen sót szagoltatva vele fel lehetett volna ébreszteni.

Csak pislogtam Lauren-re. Agyam túlhajszoltan járt. Hogy jutott be ide…? Hol van Jasper…? Hideg félelem szorította össze szívemet, fejem zsibongott, ahogy minden egyes hajszálam égnek meredt a rémülettől. Mi van, ha bántotta Jaspert? Oh, ne. Kapkodva lélegeztem ahogy az adrenalin és a bénító félelem egyszerre végigszáguldott testemen. Csak nyugodtan, csak nyugodtan – mint egy mantrát, úgy ismételgettem magamban. Lauren féloldalra billentette a fejét és úgy vizsgált engem, mintha egy csodabogár kiállítás darabja lennék…. Jézusom, nem én vagyok a furcsa szerzet itt.

Úgy tűnt, mintha egy évszázad telt volna el amíg mindez lezajlott, igazából alig néhány pillanat telt el. Lauren még mindig itt volt, üres nézésével, ápolatlan, beteges kinézetével. Még mindig ugyanazt a piszkos átmeneti kabát volt rajta, igazán ráfért volna a mosás. Hosszú haja zsírosan tapadt a fejéhez, szemei fakó barnák, homályosak, tétovák és zavarosak voltak.

Annak ellenére, hogy a szám összetapadt a szárazságtól, megpróbáltam megszólalni.

„Helló… te Lauren vagy, ugye?” – recsegett a hangom.

Elmosolyodott, de nem igazi volt a mosolya.

„Beszél…” – suttogta. Hangja egyszerre volt lágy és reszelős, igazi kísérteties hang volt.

„Igen… beszélek” – mondtam, mintha gyerekhez beszélnék.

„Egyedül vagy?”

Hol van Jasper: a szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy megsebesülhetett.

Lauren arca elkomorodott… annyira, hogy azt hittem sírva fakad, annyi kétségbeesés látszott rajta.

„Egyedül…” – suttogta – „Egyedül.”

És ennek az egy szónak a mély szomorúsága szívfájdító volt. Mire gondolhat? Hogy én vagyok egyedül? Hogy ő van egyedül? Azért van egyedül, mert megsebesítette Jaspert? Oh… ne… harcolnom kellett önmagammal, hogy visszafojtsam a sírást, ahogy a félelem a torkomba mart.

„Mit csinál itt? Segíthetek?” – szavaim nyugtató, kedves kérdések voltak, a torkomat szorító félelem ellenére. Kissé összehúzta a szemöldökét, mintha kérdéseim teljesen összezavarták volna, bár nem tett ellenséges mozdulatot felém… Kezében nyugodtan tartotta a fegyvert. Mással próbálkoztam, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fejemet szorító abroncsot.

„Kérsz egy teát?”

Mi a fenéért kínálom teával? Apám tea megoldása minden érzelmi problémára teljesen alkalmatlanul jutott eszembe. Ha apám itt lenne, már dührohamot kapott volna eddigre és lefegyverezte volna Lauren-t. A fegyver nem rám irányult, lehet, hogy megmozdulhatnék?

Látogatóm a kérdésre megrázta és másik oldalra hajtotta a fejét, mintha lazította volna a nyakizmait.

Nagy levegőt vettem, megpróbáltam pánikszerű légzésemet megnyugtatni és a konyha felé indultam.

Helytelenítően nézett rám, mintha nem teljesen értené, hogy mit csinálok, és kissé elmozdult, hogy továbbra is szembe nézzen velem. A vízforralóért nyúltam és remegő kézzel teletöltöttem… attól, hogy mozogtam, a lélegzetem nyugodtabbá vált. Igen… ha azt akarná, hogy meghaljak, eddigre biztosan lelőtt volna. De még mindig csak nézett, szórakozott, bódult kíváncsisággal. Ahogy bekapcsoltam a vízforralót, újból Jasper foglalta el gondolataimat… Megsérült? Megkötözte?

„Van más is a lakásban?” – kérdeztem óvatosan.

Megint átbiccentette a fejét, és a jobb kezével – amiben nem volt fegyver – megfogta hosszú, zsíros hajának egy tincsét és babrálni kezdte… húzogatta, tekergette. Nyilvánvalóan ideges szokása volt. Amíg figyelmesen néztem, szemembe ötlött megint, hogy mennyire hasonlít rám. Visszatartott lélegzettel vártam válaszát. Aggodalmam egyre nőtt, majdnem kibírhatatlan mértékig.

„Egyedül… teljesen egyedül” – mormolta.

Ez megnyugtató volt. Talán Jasper nincs itt. A megkönnyebbülés kihozta belőlem a kérdést.

„Biztos, hogy nem kérsz teát vagy kávét?”

„Nem szomjas” - mondta halkan és egy óvatos lépést tett felém.

Megkönnyebbülésem semmivé vált… basszus! A nyers, primitív félelem elöntött, újból levegő után kapkodtam. Ennek ellenére – túl bátran a körülményekhez képest – megfordultam és két bögrét vettem elő a szekrényből.

„Mi az, ami benned megvan, bennem meg nincs?” – kérdezte, hangja olyan éneklő volt, mint egy gyereké.

„Mire gondolsz, Lauren?” – kérdeztem lágyan, olyan kedvesen, ahogy csak tudtam.

„A Mester – Mr Cullen – megengedi neked, hogy a saját nevét használd.”

„Én nem a szolgálója vagyok, Lauren. Ööö… A Mestered megértette, hogy én képtelen vagyok… nem vagyok megfelelő a szerepre.”

Átbillentette a fejét a másik oldalra – abszolút idegesítő és természetellenes gesztus volt ez részéről.

„Nem meg-fe-le-lő” – próbálgatta a szót, hangosan kimondva, megízlelve, hogy hangzik ez az ő szájából.

„De a Mester most boldog. Láttam őt – nevetett, mosolygott. Ezek a tettek szokatlanok tőle… ez nagyon ritka tőle.”

Oh…!

„Úgy nézel ki, mint én” – váltott témát Lauren, meglepve ezzel. Most először tekintett igazán rám.

„A Mester szereti a rád és rám hasonlító szolgálókat. A többiek… mind egyforma… és most te alszol az ágyában. Láttalak.”

A szarba! Bent volt a hálószobában… el sem tudtam képzelni ezt.

„Te láttál engem az ő ágyában?” – suttogtam.

„Én soha nem aludtam a Mester ágyában…” – mormolta. Olyan volt, mint egy légies kísértet. Mint személy, nagyon jelentéktelennek tűnt, annak ellenére, hogy fegyver volt a kezében. Hirtelen elegem lett abból, hogy sajnálatot érzek iránta.

Ekkor keze megfeszült a pisztolyon, éreztem, ahogy szemem tágra nyílt, majdnem kiugrott a helyéről.

„Miért szereti a Mester, hogy ilyenek vagyunk? Arra gondolok, hogy… ez valami… Valami, amit nem értek. A Mester egy titokzatos férfi… de én szeretem őt.”

Nem, nem… ő nem. Magamban tiltakoztam, Ő nem titokzatos. Ő jó ember… és már nem bújik el a sötétségben… csatlakozott hozzám, a világosságba. És most itt van ő, Lauren, aki megpróbálja visszahúzni magával, valamilyen beteges gondolat miatt, hogy szereti őt.

„Lauren… nem adnád ide a pisztolyt?” – kérdeztem csendesen.

Szorosabbra fonta a kezét körülötte és a melléhez szorította.

„Ez az enyém. Ennyi maradt nekem” – simogatta meg gyengéden a fegyvert – „Így csatlakozni tud a szerelméhez.”

lSzent szar! Milyen szerelemhez… Edward? Mintha gyomron vágtak volna. Edward itt lesz, tudtam. Valamikor a nagyon közeli jövőben… jönni fog, hogy kiderítse, mi tart vissza engem. Ez azt jelenti, hogy le fogja lőni Edwardot? A gondolat nagyon borzalmas volt, éreztem, hogy torkom elszorul és fáj, majd megfojtott a gombóc, ami ott keletkezett… pontosan hasonlított arra a félelemre, ami összeszorította a gyomromat.

És mintha jelet kapott volna, az ajtó kirobbant. Edward állt az ott, Taylor mögötte. Rövid pillantást vetve felém, Edward tetőtől talpig végigmért. A megkönnyebbülés szikráit láttam szemében, de szinte rögtön Lauren-re siklott tekintete és nem mozdult, csak rá fókuszált, nem habozott egy pillanatig sem.

Olyan átható tekintettel nézett rá, amilyen tekintetet én soha nem láttam még tőle. Szemei sötét zöldek voltak – tágra nyíltak, haragosak, rémültek – oh ne… oh ne… Lauren szemei is kinyíltak, egy pillanatra úgy tűnt, magához tért. Majd szaporán pislogott, kezei újból megfeszültek a fegyveren… Lélegzetem elakadt, szívem vadul vert, túl hangosan. Vérem lüktetését hallottam a fülemben… ne, ne, ne…! A világom bizonytalanul ingadozott ennek a szerencsétlen, csődtömeg nőnek a kezében. Lőni fog? Mindkettőnkre? Csak Edwardra? A gondolat bénító volt… De egy évszázadnak tűnő pillanat után - mintha az idő megállt volna körülöttünk -, Lauren kicsit lehajtotta a fejét, és úgy nézett fel Edwardra, hosszú szempilláin keresztül. Arca… bűnbánó volt.

Edward felemelte a kezét, ezzel jelezve Taylornak, hogy maradjon, ahol van. Taylor sápadt és dühös volt egyszerre, még soha nem láttam ilyennek. De mozdulatlan maradt. Edward és Lauren egymásra meredtek. Ekkor vettem észre, hogy nem is lélegzem. Mit fog Lauren tenni? Mit fog Edward tenni? De csak bámultak egymásra. Edward arca zord volt, telve valamilyen megnevezhetetlen érzelemmel… Sajnálat, félelem, gyengédség… vagy szerelem…? Ne, csak szerelem ne!

Edward tekintete Lauren-éba fúródott… és fájdalmasan lassan… a légkör megváltozott a lakásban… a feszültség nőtt, szinte éreztem a közöttük lévő kapcsolódást, az érzelmi töltést. Ne! Úgy éreztem, mintha betolakodó lennék. Egy kívülálló, egy leskelődő, aki kiles egy tiltott, meghitt pillanatot a zárt függönyök mögött.

Edward fürkésző tekintete felizzott, viselkedése finoman megváltozott. Magasabbnak nézett ki, valahogy merevebbnek. Hidegebbé és távolságtartóbbá vált. Felismertem a pózt. Láttam már ilyennek – a játékszobájában. Minden hajszálam égnek állt… ez Edward, a Domináns – és mennyire illett ez hozzá. Mintha csak beleszületett, vagy neki írták volna ezt a szerepet, nem tudom, de összeszoruló szívvel és émelygő gyomorral néztem Lauren reagálását – szája elnyílt, lélegzése felgyorsult, és a pirulás első jelei feltűntek arcán… Ne! Ez csak egy nem kívánt futó kép a múltjából, szívtépő látvány…

Edward végül egyetlen szót szólt hozzá hangosan. Nem értettem, mit – de a Lauren re tett hatás azonnali volt. Leomlott a földre, a térdeire, fejét lehajtotta, a fegyver kiesett a kezéből, és haszontalanul csúszott végig a parketten.

Szent baszás. Edward nyugodtan a pisztolyhoz sétált, kecsesen lehajolt és felvette. Ellenőrizte, majd a nadrágja derekába tűzte, hátulra. Újból Lauren-re nézett, aki szolgálatkészen térdelt a konyhapult mellett.

„Isabella, menj Taylorral” – parancsolt rám Edward hidegvérűen. Taylor átlépett a küszöbön és rám meredt.

„Jasper” – suttogtam.

„Odalent” – válaszolt tárgyilagosan, szemét le nem véve Lauren-ről.

Odalent… nem itt… Jasper rendben van – a megkönnyebbülés hatalmas és gyors volt, végigszáguldott testemen – és egy pillanatra azt hittem, elájulok.

„Isabella, kérlek” – figyelmeztetett Edward.

Pislogtam rá és képtelen voltam mozdulni. Nem akartam itt hagyni őt – itt hagyni vele…

Edward megmozdult és Lauren mellé állt. Fölé tornyosult… védelmezően. Lauren mozdulatlan volt… természetellenesen mozdulatlan. Nem tudtam levenni róluk a szemem – ahogy együtt voltak!

„Az Isten szerelmére Isabella, megtennéd most az egyszer az életben, amit mondok neked, és elmennél?” – kapcsolódott Edward szeme az enyémbe. Ahogy rám nézett, hangja jéghideg volt, és düh, ami a csendes, megfontolt előadásmód alatt rejtőzött, tapintható volt. Dühös rám? Biztosan nem. Kérlek – ne! Mintha keményen megütött volna. Miért akar vele maradni?

„Taylor, vigye le Miss Swan-t. Most.”

Taylor bólintott, én Edwardra meredtem.

„Miért?” – suttogtam.

„Menj. Vissza. A lakásomba.” – nézett rám dermesztően.

„Egyedül kell maradnom Lauren-nel.” – mondta sürgetően. Azt hiszem, megpróbált valamit az értésemre adni, de túlságosan elfoglalta az elmémet mindaz, ami történt, így nem értettem. Lenéztem Lauren-re és észrevettem, hogy nagyon halvány mosoly dereng fel ajkán… egyébként teljesen közömbösen viselkedett. Egy igazi szolgáló. Basszus! A szívem jéggé dermedt.

Ez az, amire szüksége van. Ez az, amit szeret. Nem…! – szerettem volna hangosan kiabálni.

„Miss Swan. Bella” – nyújtotta felém Taylor a kezét esdeklően, hogy induljak el. Engem megbénított az előttem levő rettentő látvány. Beigazolta a legrosszabb félelmeimet és előhozta minden bizonytalanságomat: Edward és Lauren együtt – az Uralkodó és a Szolgáló.

„Taylor” – sürgette Edward Taylort. Taylor lehajolt, felkapott a karjába… és az utolsó kép , amit láttam, hogy Edward gyengéden simogatja Lauren fejét, és halkan mormol neki valamit. Ne!

Ahogy Taylor levitt a lépcsőn, erőtlenül feküdtem karjai között, megpróbáltam felidézni, mi történt az elmúlt tíz percben – vagy hosszabb volt? Rövidebb? Az időérzékem teljesen elhagyott.

Edward és Lauren, Lauren és Edward… együtt? Mit tesz Edward Lauren-nel most?

„Jézusom, Bella! Mi a fene folyik itt?” – újjáéledtem, ahogy megláttam Jaspert. Az apró előtérben jött felénk, vállán még ott volt hatalmas utazótáskája. Oh – hála az égnek, nincs baja! Amikor Taylor letett, szó szerint Jasper karjaiba vetettem magam, karjaimat nyaka köré fontam.

„Jasper – nincs bajod – oh, hála Istennek.”

Megöleltem, magamhoz szorítottam. 

"Annyira aggódtam…" -  és egy rövid pillanatra élveztem, hogy az odafent történtek miatt kialakuló pánikom csillapodott.

„Mi a franc van, Bella? Ki ez a fazon?”

„Oh – bocsánat, Jasper, ő Taylor. Edwardnak dolgozik. Taylor, ő Jasper, a lakótársam testvére.”

Bólintással üdvözölték egymást.

„Bella… mi van odafent?” Éppen a lakáskulcsaimat halásztam elő, amikor ezek a hapsik előugrottak a semmiből és elszedték tőlem… az egyikőjük Edward volt…” – szakította magát félbe Jasper.

„Késtél… Hál’ Istennek.”

„Ja. Találkoztam egy barátommal, a Pullman-ról – ittunk egyet. De mi van odafent?”

„Ott van egy lány… egyike Edward ex-einek. A lakásunkban. Lesben állt… és Edward a …” – tört meg hangom és könny gyűlt a szememben.

„Hé…” – suttogta Jasper, és megint magához húzott.

„Hívta valaki a rendőröket?”

„Nem… nem erről van szó” – szipogtam a mellébe, és most, hogy elkezdtem, nem tudtam abbahagyni a sírást. Az utolsó epizód képe könnyekben realizálódott. Éreztem Jasper karját, ahogy körül ölelt és az általános bódulatot, ami ezzel járt.

„Bella… menjünk, igyunk egyet” – lapogatta meg hátamat esetlenül. Hirtelen én is esetlenül éreztem magam, és zavarban, és teljesen őszintén – szerettem volna egyedül maradni. De bólintottam, elfogadva ajánlatát. Messzire akartam lenni innen – messzire attól, ami, bármi, történik odafent.

Taylorhoz fordultam.

„Ellenőrizték a lakásomat?” – kérdeztem könnyek között, kezem hátuljával törölgetve orromat.

„Délután” – vont vállat Taylor bocsánatkérően, és egy zsebkendőt nyújtott át. Teljesen össze volt törve.

„Sajnálom, Bella” – mormolta.

Összehúztam a szemem. Jesszusom – annyira bűntudatosnak nézett ki. Nem akartam, hogy bűntudata legyen.

„Taylor, Lauren Edward lakásában volt, a jó ég tudja, mennyi ideig” – motyogtam megnyugtatóan.

„Úgy tűnik, van valami rejtélyes tulajdonsága amivel kitér előlünk” – nézett savanyúan, megrázva a fejét.

„Jasperrel elmennék egyet inni, majd utána visszamegyek az Escalába” – töröltem meg a szemeimet.

Taylor kényelmetlenül, egyik lábáról a másikra állt.

„Mr Cullen azt akarta, hogy egyből visszamenjen a lakásába” – mondta csendesen.

„Nos, végül is most tudjuk, hogy hol van Lauren” – nem tudtam eltitkolni hangom keserűségét.

„Nincs szükség teljes védelemre. Mondja meg Edwardnak, hogy később találkozunk.”

Taylor szólásra nyitotta száját, majd össze is csukta.

„Taylor gondjaira bízod a táskádat?” – kérdeztem Jaspert.

„Nem. Kösz, magammal viszem.”

Jasper bólintott Taylor felé, majd az ajtó felé terelt. Túl későn jutott eszembe, hogy a táskámat a Mercedes hátsó ülésén hagytam. Nem volt nálam semmi.

„A táskám…”

„Ne aggódj” – mormolta Jasper, arcán nyugtalansággal – „minden rendben, én fizetek.”

Egy bárt választottunk az utca túloldalán, fa bárszékekre telepedtünk az ablak mellett. Látni akartam, mi történik – ki jön, és főleg, ki megy. Jasper egy üveg sört nyújtott felém.

„Bajok vannak az ex-szel?” – kérdezte gyengéden.

„Annál egy kicsit komplikáltabbak a dolgok” – morogtam, hirtelen óvatosan. Nem beszélhetek ezekről a dolgokról – aláírtam a titoktartási nyilatkozatot… és most először igazán nehezteltem, hogy Edward nem mondott semmit a visszavonásáról.

„Van időm” – mondta kedvesen Jasper és egy nagy kortyot ivott a söréből.

„Nos… ő egy régi kapcsolata Edwardnak, évekkel ezelőttről. Elhagyta a férjét valami pasiért… majd néhány hete, vagy valahogy így, az a férfi meghalt egy autóbalesetben… és most Edwardot üldözi” – vontam vállat. Tessék, ennyi. Ezzel nem mondtam el túl sokat.

„Üldözi?”

„Volt nála fegyver.”

„Ne baszd meg!”

„Igazából senkit nem fenyegetett meg vele… úgy gondolom, magának akart ártani. De pontosan ezért aggódtam érted. Nem tudtam, hogy ott voltál-e már a lakásban” – mormoltam.

„Értem. A nő nem egészen beszámítható.”

„Igen… nem.”

„És Edward most mitévő lesz vele?”

Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, és az epe feltolakszik a torkomba.”

„Nem tudom” – suttogtam.

Jasper szeme elkerekedett – végül megértett valamit. És ez a központi kérdése a problémámnak. Mi a bánatot csinálnak? Beszélgetnek… remélhetőleg. Csak beszélgetnek… de szemem előtt ott volt a mozdulat, ahogy Edward lágyan simogatja Lauren haját. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy Lauren meg volt zavarodva, és Edward csak nyugtatta. De kisördögöm szomorúan rázta a fejét… ez több volt annál.

Lauren képes volt megadni Edwardnak mindazt, amit én nem. A gondolat elkeserített. Próbáltam arra gondolni, hogy mi minden történt az elmúlt napokban velünk – bevallotta, hogy szeret, flörtölős és játékos kedvére… De Irina szavai kísértettek… milyen igaz is, amit a hallgatózókra mondanak.

Nem hiányzik… a játékszobád?

Gyorsan megittam a sörömet, Jasper újabb kört rendelt. Nem igazán voltam jó társaság, de becsületére legyen mondva, velem maradt, próbált kedvemben járni. Beszélt Barbadosról, Rose és Emmett bohóckodásairól. Ezek tényleg szórakoztató dolgok voltak, de csak azok. Szórakoztató mesék. Az eszem, a szívem, a lelkem még mindig a lakásban voltak, az én Ötvenszeresemmel és azzal a nővel, aki valaha a szolgálója volt. Egy nővel, aki úgy hiszi, még mindig szereti Edwardot. Egy nővel, aki pont úgy néz ki, mint én.

A harmadik sör fogyasztása alatt egy nagy, sötétített ablakos terepjáró kanyarodott a ház ajtaja elé és a Mercedes mellé állt. Megismertem Dr Bannert ahogy kiszállt egy nő társaságában, aki halványkék köpenyt viselt. Futólag megpillantottam Taylort is, aki kinyitotta nekik a bejárati ajtót.

„Ki az?” – kérdezte Jaspert.

„Dr Banner a neve. Edward ismeri.”

„Valamiféle doktor?”

„Pszichiáter.”

„Oh.”

Mindketten kibámultunk az ablakon. Néhány perccel később mozgolódás támadt… Edward hozta Laurent egy takaróba burkolva. Mi? Elborzadva néztem, ahogy mindahányan beszálltak a terepjáróba és elszáguldottak. Jasper részvevően nézett rám.

Elhagyatottnak éreztem magam, teljesen elhagyatottnak.

„Kérhetek valami erősebbet?” – kérdeztem Jaspert cérnavékony hangon.

„Persze. Mit szeretnél?”

„Egy konyakot. Kérlek.”

Jasper bólintott és elballagott a bárpulthoz. Tovább bámultam ki az ablakon, a bejárati ajtót fixírozva. Percek múlva Taylor is feltűnt, bemászott a Mercedesbe és elhajtott az Escalába… legalábbis feltételeztem.

Jasper letette elém a konyakot.

„Gyerünk Swan. Rúgjunk be.”

Ez volt a legjobb ajánlat, amit egy ideje kaptam. Összecsendítettük a poharainkat, és egy nagyot kortyoltam az aranyló italból. A torkomat égető heves forróságot örömmel fogadtam, elterelte figyelmemet a szívemben éledő fájdalomról.

Késő volt és spicces voltam. Kizártak bennünket a lakásomból. Jasper meggyőzött róla, hogy elkísér az Escalába, de nem marad ott velem. Felhívta azt a barátját, akivel találkozott mikor megérkezett, és megszervezte, hogy nála tölti az idejét.

„Szóval ez az a hely, ahol a Mogulod él” – szűrte a szót fogai között Jasper lenyűgözve.

Bólintottam.

„Biztos, hogy ne jöjjek veled?” – kérdezte.

„Nem… szembe kell néznem a dolgokkal… vagy egyszerűen csak lefekszem.”

„Találkozunk holnap?”

„Igen. Kösz, Jasper” – öleltem meg.

„Minden rendben lesz, Swan” – mormolta a fülembe. Elengedett és szemével kísért, amíg be nem léptem az épületbe.

„Később” – kiabálta utánam.

Halványan visszamosolyogtam rá, és megnyomtam a lift hívógombját.

A liftajtó kinyílt, és kiléptem Edward lakásába. Taylor nem várt, és ez szokatlan volt. Kinyitottam az ajtót és egyenest a nappaliba mentem. 

Edward telefonált, fel- alá járkált a zongora mellett.

„Itt van” – mordult bele a telefonba.

Megfordult, rám bámult és letette a telefont.

„Hol a faszban voltál?” – mordult fel, de nem mozdult felém. Szent varjú… mérges rám? Ő az, aki csak az Isten tudja, mennyi időt töltött a bolond ex-barátnőjével – és ő dühös rám?

„Ittál?” – kérdezte döbbenten.

„Egy keveset.” 

Nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló.

Levegőért kapott és beletúrt a hajába.

„Azt mondtam, hogy gyere ide vissza” – hangja vészjóslóan halk volt. - „És most negyed tizenegy van. Aggódtam érted.”

„Elmentem Jasperrel, ittunk egyet, vagy hármat, amíg te az exedet ápoltad” – köptem a szavakat. - „Nem tudtam hogy milyen sokáig leszel... vele.”

Összehúzta a szemöldökét és néhány lépést tett felém, de megállt.

„Miért mondod ezt... így… ?”

Vállat vontam és a kezeimet bámultam.

„Bella… mi a baj?”

És most először hallottam valami mást a hangjából, mint haragot. Mit is… félelmet?

Nyeltem egyet.

„Hol van Lauren?”

„Egy pszichiátriai intézetben, Fremont-ban” – mondta és fürkészően nézte az arcomat.

„Bella, mi van?”

És amikor felnéztem, már ott állt előttem.

„Mi a baj?” – lehelte.

Megráztam a fejem.

„Nem vagyok megfelelő számodra.”

„Mi?” – suttogta és szemeit ijedten tágra nyitotta. 

„Miért gondolod ezt? Egyáltalán hogy lehetséges, hogy ezt gondolod?”

„Nem tudok az lenni, amire szükséged van.”

„Te minden vagy, amire nekem szükségem van. Miért teszed ezt velem?”

„Ahogy elnéztelek benneteket…” –akadt el a szavam.

„Ez nem rólad szólt, Bella. Róla volt szó” – szívta be élesen a levegőt, újból belekotorva hajába. „Ő most egy nagyon beteg lány.”

„De én éreztem… hogy mit jelentettetek egymásnak.”

„Mi? Ne!” – nyúlt felém, de én ösztönösen hátra léptem.

Leejtette kezét és pislogott rám. Pánik uralkodott el rajta.

„Elhagysz?” – suttogta félelemtől tágra nyílt szemmel.

Nem mondtam semmit.

„Nem teheted” – kérlelt.

„Edward… én.”

„Ne! Nem!”

„Én…”

Vadul körbenézett a szobában, segítséget, ötletet, vagy... valamit keresve…

„Nem mehetsz el. Bella, szeretlek.”

„Én is szeretlek Edward… csak…”

„Ne… ne!” – kiabálta kétségbeesetten, mindkét kezével a fejét fogva… és hirtelen… térdre vetette magát előttem… fejét lehajtotta, kezeit a combjára tette. Nagy levegőt vett és nem mozdult.

Mi van?

„Edward… mit csinálsz?” - továbbra is lefelé meredt – nem nézett rám.

„Edward! Mit csinálsz!?” – emelkedett hangom a magasba. Nem mozdult.

„Edward, nézz rám!” –parancsoltam rá.

Tétovázás nélkül emelkedett fel feje, és érzéketlenül nézett rám zöld szemeivel… nyugodtan, majdnem békésen… várakozóan, és teljesen passzívan.

Szent baszás… Edward. A szolgáló.

*Na, idáig valamennyire kedveltem a történetet, és bevallom, amikor először olvastam, még élveztem is.

De. Ettől a ponttól kezdve averzióim vannak. Szerintem egy ilyen férfi, mint akinek eddig Edwardot megismertük, nem lesz olyan soha, mint amilyen innentől kezdve lesz. Ott tartunk, mit a Twilight filmek forgatókönyveinél. Edwardból egy nyafogós, Bella szoknyácskájába kapaszkodó, mindenben a nőtől függő nyálas alakot gyárt az írónő.

Én ezt nem tudom elhinni, megemészteni. Lehet, időlegesen megroppan, de hogy nem végleges a változás, az tuti. Na. Mindegy. A történet folytatódik, nem az én tetszésemre. Ezt a véleményemet annak idején megosztottam az írónővel is, sőt, többen voltunk, akik így vélekedtünk. Azonban a nyálas irányba vivő tábor szava hangosabb, erősebb, túlnyomó volt, tehát úgy írta tovább, ahogy majd látni fogjátok.

**Na, ha idáig valamennyire elrötyögtem is azon az elképesztő mennyiségű butaságon, amit összehordott az írónő, mostantól, izé, jeges rettegéssel a szívemben fogom várni a következő fejezeteket. És rötyögök tovább rajtuk.

A nyálas irányba vivő tábor hangja valamiért mindig hangosabb, erősebb, túlnyomóbb.

Sic transit gloria mundi.

Tona ludatus vis saus, mae gintatus.

/* A fordító **A lekt./