Nyolcvannegyedik fejezet

Megbabonázva meredtem a kandallóban lobogó lángokba Edward lakásában. A lángok tekeregtek, táncoltak, világos-ragyogó narancsszínben, kobaltkék csúcsban végződve. A tűzből áradó forróság ellenére pléd fedte vállaimat, fáztam… csontomig hatolt a jegesség.

Suttogó hangok vettek körbe… sok-sok suttogó hang. De a háttérben voltak, távoli moraj volt csak… nem értettem a szavakat. Ami elhatolt az agyamig az a tűz sziszegése volt. Gondolataim visszakanyarodtak a tegnapi házhoz, az ottani tűzrakó helyekhez… igazi tűzrakók, égő fával… hmmm. Szeretnék szeretkezni Edwarddal igazi tűz előtt. Szeretnék szeretkezni Edwarddal ezelőtt a tűz előtt. Igen, ez mókás lenne. Biztos, hogy ki tudna találni valamit, amitől emlékezetes lenne… mint ahogy minden alkalom emlékezetes, amikor szeretkeztünk. Savanyúan felhorkantam magamban. Még azok az alkalmak is emlékezetesek, amikor csak basztunk… Igen, azok is igazán emlékezetesek voltak. Hol lehet Edward?

A lángok lebegtek és hunyorogtak, fogva tartottak, megbénítottak… kizárólag a fényükre figyeltem, perzselő gyönyörűségükre… megbabonázóak voltak.

Isabella, megbabonáztál. Ezt mondta, amikor először aludt az ágyamban. Oh, nem… Magam köré fontam karjaimat, a világ távol került tőlem, a valóság csak szivárgott a tudatomba. A hátborzongató üresség bennem tovább terjedt… Echo Charlie eltűnt.

„Bella, tessék” – Mrs Cope gyengéden rábeszélő volt, hangja visszatérített a szobába, a mostba… a  gyötrődésbe. Egy csésze teát nyújtott felém. Hálásan vettem át tőle. A csésze csörömpölése elárulta kezem remegését.

„Köszönöm” – suttogtam, hangom rekedt volt a visszafojtott sírástól és a hatalmas gombóctól, ami a torkomban fészkelt.

Alice  a hatalmasnál is hatalmasabb U alakú kanapén ült, velem szemben, és Esme kezét fogta. Engem néztek, fájdalom és aggódás tükröződött kedves arcukról. Esme öregebbnek tűnt most… ez anya, aki a fiáért aggódik. Szenvtelenül pislogtam rájuk. Nem tudtam megnyugtatóan rájuk mosolyogni, egy könnycseppet ejteni –  csak a semmi volt, a növekvő üresség. Emmettre, Jake-re és Jasperre tekintettem, akik a reggeliző pult körül álltak komoly arccal és csendesen beszélgettek. Valamiről tárgyaltak fojtott hangon. Mögöttük a konyhában,  Mrs Cope foglalta el magát.

Rose a tv előtt ült, a helyi híreket lapozta folyamatosan. Hallottam a tv halk lamentálását a háttérben. Nem bírtam ránézni az újból felbukkanó hírekre… „Edward Cullen Eltűnt”… és a hírhez tartozó gyönyörű arca.

Lassan realizálódott számomra, hogy még nem láttam ennyi embert ebben a szobában, és még most is elvesztek a hatalmas szobában… egy kis csoport aggódó ember Fifty-m otthonában. Mit gondolna arról, hogy itt vannak? Valahol Taylor és Carlisle beszélgetett a hatóságokkal. Az információk  bár csöpögtek, nem jelenttettek semmit. A tény az volt, hogy Edward eltűnt. Eltűnt már nyolc órája. Semmi jel, semmi hír róla. A keresését leállították – ez a legtöbb, amit tudok. Nagyon sötét volt a kereséshez. És nem tudjuk, hol lehet. Lehet megsérült, éhes… vagy rosszabb… nem! Újabb csendes imát intéztem az Úrhoz. Kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja, kérlek add, hogy Edwardnak ne legyen baja. Ezt ismételgettem újra és újra gondolatban – a mantrám, az élethez fűző fonál, valami konkrétum, amibe elkeseredetten kapaszkodtam. Elutasítottam, hogy a legrosszabbra gondoljak. Nem… nem gondolok arra. Van remény. Te vagy az életem… kísértettek Edward szavai. Igen, mindig van remény… nem szabad kétségbe esnem. Edward szavai tovább visszhangzottak elmémben.

„Én most határozott támogatom az azonnali elégtételt. Élj a pillanatnak, Bella…” Miért nem ragadtam meg a napot?

„Azért teszem, mert végre találkoztam valakivel, akivel az egész életemet együtt akarom tölteni.”

Kérlek, ne hagyd, hogy az élete ilyen rövid legyen… kérlek, kérlek. Összeszorítottam a szemem és finoman hintáztattam magam a csendes rimánkodás alatt. Nem volt elég időnk… több időre van szükségünk. Sok minden történt az elmúlt hetek alatt… messzire jutottunk… nem érhet véget. És a gyengéd pillanataink… a rúzs… amikor először szeretkezett velem igazán az Olympic hotelben… amikor letérdelt előttem, felajánlva önmagát… és amikor végül megérinthettem őt.

„Én ugyanaz vagyok, Bella. Szeretlek és kellesz nekem. Érints meg. Kérlek.” Oh… mennyire szeretem őt… semmi leszek nélküle, nem más, csak egy árnyék – minden fény elhalványul. Nem, nem, nem… szegény Edwardom.

„Ez vagyok én. Teljes valómban… és csak a tiéd. Mit tegyek, hogy lefogadd végre? Hogy lásd, te kellesz, minden módon, ahogy megkaphatlak. Mert szeretlek.” És én is téged, Ötvenszeresem.

Kinyitottam a szemem és vakon bámultam a tűzbe megint. Az emlékeim rólunk átsuhantak elmémen: kisfiús öröme amikor hajóztunk és vitorlázórepültünk, kedves, kifinomult pokolian-szexis-vagyok kinézete és a maszkabál… Ahogy táncoltunk, oh, igen… és amikor itt a lakásban táncoltunk Frank Sinatrára, körbetáncolva a szobát. Csendes,aggódó reménykedése tegnap a háznál…az a csodálatos kilátás. És mindez értem. ’A lábaid elé terítem a világot, Isabella. Akarlak, a testedet, a lelkedet, mindörökre.’ Oh, kérlek, add, hogy rendben legyen… nem halhatott meg… ő a világom közepe.

Akaratlan hüppögés szakadt fel torkomból, kezemet a számra szorítottam. Nem… erősnek kell lennem.

Jake egyből mellettem termett… vagy egy ideje már itt állt? Fogalmam sem volt róla.

„Fel szeretnéd hívni anyádat vagy apádat?” – kérdezte gyengéden.

Nem! Ráztam a fejem és Jake kezébe kapaszkodtam. Nem tudtam megszólalni, tudtam, szétesek darabjaimra, ha megteszem…  és mégsem, Jake kezének melegsége és a finom szorítása nem nyújtott vigaszt számomra. Oh, az anyám… szám széle megremegett, ahogy anyámra gondoltam.

Felhívjam anyámat? Nem, képtelen lennék elviselni a reakcióját. Talán Charlie-t, ő nem mutatná ki az érzéseit – soha nem mutat érzéseket, még akkor sem, amikor a Mariners veszít…

Esme felállt és a fiúkhoz csatlakozott, ezzel kizökkentett a gondolataimból. Valószínűleg ez volt a leghosszabb idő, amit ülve töltött, mióta itt van. Alice mellém ült, és megfogta a másik kezemet.

„Vissza fog jönni” –mondta. Hangja először határozottan csengett, de az utolsó szónál elcsuklott. Szemei karikásak volta, arca sápadt és beesett a kialvatlanságtól. Jasperre pillantottam, aki Alice-t nézte, majd Emmetre, aki karját Esme vállán tartotta. Az órára lestem. Tizenegy múlt, sőt inkább éjfél volt. A fenébe az órával! Minden eltelt óra az ürességet növelte bensőmben, mindent kitöltve… mindent távol tartva. Mélyen legbelül tudtam, hogy így készítem fel magam… felkészülök a legrosszabbra. Újból behunytam a szemem, újabb imát küldve az ég felé, közben Alice és Jake kezébe kapaszkodtam.

Majd megint a tűzbe bámultam. És láttam Edward félénk mosolyát… a legkedvesebb arcát, az igazi Edward futó felvillanását, az én igazi Edwardomét. Pedig sokféle arca van, kontroll-mániás, iparmágnás, leskelődő, szex-isten – és ugyanakkor olyan kisfiús is, aki játszik. Elmosolyodtam. Az autója, a hajója, a repülője… Echo Charlie… nem… nem… eltűnt fiú… mosolyom elhalványult, fájdalom hasított belém.  Szembe jutott a zuhanyozásunk, ahogy a rúzsvonalakat lemosta a víz. ’Egy senki vagyok, Isabella. Egy üres emberi burok. Nekem nincs szívem.’ A torkomban levő gombóc tovább nőtt. Oh, Edward, de igen, van szíved, és az az enyém. És dédelgetni szeretném az örökkévalóságig. Annak ellenére, hogy nehéz volt kiigazodni rajta néha, szeretem őt. És mindig is szeretni fogom. Soha nem lesz senki rajta kívül… Soha.

Emlékeztem, amikor a Starbucks-ban ültem és mérlegre tettem az Edward mellett és ellene szóló érveket. Minden ellene szóló érv, a ma talált fotókkal együtt, semmivé olvadtak most…

Csak ő volt, aki számított… már, ha visszajön majd.

Oh, kérlek Uram, hozd vissza őt, kérlek, add, hogy ne legyen baja... ígérem, eljárok templomba… megteszek neked mindent. Oh, ha visszakaphatom őt, megragadom a napot… és újból hallottam a hangját: ’Carpe Diem, Bella.’

Tovább bámultam a tűzbe, a lángok nyalogatták egymást, táncoltak egymás körül, fényesen ragyogtak. És akkor Esme felsikoltott… hirtelen minden lelassult.

„Edward!” Esme felé fordítottam a fejem, hogy lássam, ahogy átszáguld a szobán valahonnan mögülem, ahol fel-alá járkált... a nappali ajtajában álló megdöbbent Edward felé. Csak ing és öltönynadrág volt rajta, a kék zakój, cipője, zoknika a kezében lógott. Fáradtnak látszott, piszkos volt és képtelenül gyönyörű. Szent baszás… Edward. Él. Bénultan bámultam rá, próbáltam kitalálni, hogy vizionálok[1], vagy igaziból itt volt… Oh, istenem.

Egy teljesen elképedt Edward állt az ajtóban. Ledobta a zakóját, cipőjét és elkapta Esmét, aki Edward nyaka köré fonta kezét és arcon csókolta őt.

„Anya?”

Edward teljes meglepődéssel nézett anyjára.

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogta Esme, hangot adva ezzel mindannyiunk félelmének.

„Anya, itt vagyok” – mondta továbbra is döbbenten.

„Száz halált haltam ma” – suttogta Esme alig hallhatóan, kimondva saját gondolataimat. Hüppögött, szipogott, nem bírta tovább visszatartani könnyeit.

Edward összeráncolt homlokkal nézett, megrettenve, avagy megbántva – nem tudom, melyiket láttam arcán – majd egy pillanat múlva szorosan magához ölelte anyját.

„Oh, Edward” – fuldoklott Esme, tovább ölelve Edwardot, miközben könnyei ömlöttek – az összes önuralma elhagyta – és Edward nem hárította el magától, csak ölelte, gyengéden ringatva… vigasztalóan.

És én is feladtam… keserű könnyek gyűltek szemeben.

Carlisle a folyosóról kiabált.

„Él! A francba, hát itt vagy” – bukkant fel, valószínűleg Taylor irodájából, kezében mobiljával. Mindkettőjüket magához ölelte, szemét megkönnyebbülten csukta be.

„Apa…?”

Alice érthetetlenül visított mellettem, majd felugrott, szüleihez csatlakozva átölelt mindenkit.

Könnyeim végül ömleni kezdtek. Nincs baja… nincs baja. De képtelen voltam arra, hogy megmozduljak.

Carlisle volt az első, aki kibontakozott az ölelésből, szemeit törölgetve veregette Edward vállát.  Alice is elengedte őket, Esme hátrább lépett.

„Bocsáss meg…” – motyogta.

„Igazán, Anya – mi a baj?” – kérdezte Edward, még mindig észrevehető megrökönyödéssel.

„Hol voltál? Mi történt?” – dadogta Esme kezeit fejére szorítva.

„Anya?” – dadogott most Edward is, és újból magához vonta Esmét, megpuszilva feje búbját.

„Itt vagyok. Jól vagyok. Csak évezredekbe telt ideérnem Portlandból. Mi ez a fogadóbizottság?” – pásztázta végig a szobát… amíg szeme megakadt rajtam. Rám pislogott, majd röviden Jake-re nézett, aki erre elengedte a kezemet. Edward összeszorította a száját.

Én a magam részéről csak néztem, megkönnyebbülést éreztem, csak fáradt voltam, kimerült… és teljesen mámoros. A könnyeim csak nem álltak el. Edward figyelme újból az anyja felé fordult.

„Anya, jól vagyok. Mi a baj?” – kérdezte megnyugtatóan. Esme Edward arcára tette a kezét.

„Edward. Azt hittük, eltűntél. A repülési adatok szerint – nem érted el Seattle-t. Miért nem értesítettél bennünket?”

Edward szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

„Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart majd.”

„Miért nem telefonáltál?”

„Lemerült a telefonom.”

„Nem álltál meg… hogy valahonnan telefonálj?”

„Anya – ez hosszú történet.”

„Oh, Edward! Ne merd ezt még egyszer megtenni! Érted?” – félig kiabált a fiával.

„Igen, anya” – suttogta Edward és ujjával letörölte a könnyeket anyja arcáról, miközben újra megölelte.

Mikor végül Esme összeszedte magát, Edward elengedte őt, hogy Alice-t ölelje magához, aki erősen mellbe vágta fivérét.

„Nagyon aggódtunk érted!” – fakadt ki Alice-ből, és sírni kezdett.

„De már itt vagyok, az ég szerelmére” – motyogta Edward.

Ahogy Emmett közelebb jött hozzájuk, Edward áttolta Alice-t Carlisle karjába, aki másik kezével Esmét ölelte magához. Emmett röviden megölelte Edwardot, annak legnagyobb meglepetésére, és alaposan hátba verte.

„Örülök, hogy látlak…” – mondta hangosan, kissé nyersen, megpróbálta elrejteni meghatottságát.

Könnyeim között mindezt jól láttam. Az egész nappalit átitatta a feltétel nélküli szeretet. Edwardnak mindig része volt ebben – csak soha nem fogadta el ezelőtt, még most sem, hogy tengerként áradt rá. Látod, Edward, ezek az emberek mind szeretnek téged! Talán kezdhetnél hinni benne…

Rose eddigre kijött a tv-szobából, mögöttem állt – gyengéden simogatta a hajamat.

„Igazán itt van, Bella” – mormolta megnyugtatóan.

„Most üdvözölném a kedvesemet” – mondta Edward a szüleinek. Mindketten bólintottak, elmosolyodtak és elléptek mellőle… Edward elindult felém… zöld szemi rám ragyogtak, bár még tekintete kimerült volt és kábult. Találtam magamban annyi erőt, hogy a lábamra álltam, és kitárt karjaiba rohantam.

„Edward…!” – zokogtam.

„Sssss” – mondta, és tartott, arcát a hajamba temette, mélyet lélegzett.

Könnyáztatta arcomat ráemeltem, megcsókolt… túl röviden.

„Szia” – mormolta.

„Szia” – suttogtam vissza, a torkomban levő gombóc szinte égetett.

„Hiányoztam?”

„Egy kicsit…”

Elfintorodott.

„Látom a jelét” – és kezének gyengéd érintésével letörölte könnyeimet. Sírásom csak nem akart szűnni.

„Azt gondoltam… azt gondoltam…” – fuldoklottam.

„Értem. Ssss – itt vagyok. Sajnálom. Később” – mormolta és újból tartózkodóan csókolt meg.

„Jól vagy?” – engedtem el,  és tapogattam végig a mellét, karját, derekát – csak hogy érezzem a meleg, élő érzéki embert az ujjaimmal – megnyugtatva magam, hogy itt áll, pontosan előttem. Visszajött. És érintésem nyomán nem csinált egyebet, mint megrándult. Vizsgálóan nézett rám.

„Jól vagyok. Nem megyek sehová.”

„Oh, hála Istennek” – tapogattam a derekát újból körbe, ő magához ölelt.

„Éhes vagy? Innál valamit?” – kérdeztem.

„Igen.”

Elindultam volna, hogy készítsek neki valamit, de nem engedett el. A hóna alá vett, és kezet nyújtott Jake-nek.

„Mr Cullen” – mondta Jake kimérten.

Edward fújt egyet.

„Edward, ha kérhetem” – mondta.

„Edward, isten hozta vissza. Örülök, hogy jól van… és ööö – köszönöm, hogy megengedi, hogy itt aludjak.”

„Nem probléma” – nézett Edward  Jake-re kissé szúrósan, de megzavarta Mrs Cope, aki hirtelen mellette termett. Csak most vettem észre, hogy ő sem a megszokott csinos önmaga volt… ezt eddig észre sem vettem. Haja kócos volt, bársonyos szürke legging volt rajta és egy bő szürke póló, amiben szinte eltörpült. A póló a WSU Pumák feliratot viselte. Évekkel fiatalabbnak nézett így ki.

„Hozhatok valamit önnek, Mr Cullen?” – törölgette a szemét egy zsebkendővel.

Edward szeretettel mosolygott rá.

„Egy sört kérek, Gail. És egy falat valamit.”

„Hozom” – mormoltam, hogy tegyek valamit a kedvesemért.

„Ne. Ne menj” – mondta halkan és szorosabbra fonta körülöttem a karját.

Az egész családja, Rose és Jasper csatlakozott hozzánk. Edward kezet fogott Jasperrel, Rose arcára puszit nyomott.

Mrs Cope egy pohárral és egy üveg sörrel. Edward elvette az üveget, de a poharat visszautasította. Mrs Cope elmosolyodott és visszatért a konyhába.

„Meg vagyok lepve, hogy nem valami erősebbet iszol” – morogta Emmett.

„Végül is mi a fasz történt veled? Amit tudok, az annyi, hogy Apa hívott, hogy eltűnt a choppered…”

„Emmett!” – szólt Esme a fiára.

„Helikopter” – mordult Edward, kijavítva bátyját. Emmet elvigyorodott… Családi tréfa?

„Üljünk le, elmesélem” – húzott Edward a kanapé felé. Mindenki helyet foglalt, minden szem Edwardra szegeződött. Ő nagyot kortyolt a sörből. Közben észre vette, hogy Taylor az ajtófélfának támaszkodik, felé bólintott. Taylor visszabiccentett.

„A lánya?”

„Már jobban van. Téves diagnózis volt, uram.”

„Jó” – mosolygott Edward.

Lánya…? Mi történt Taylor lányával?

„Örülök, hogy visszatért, uram. Ennyi lesz?”

„Van egy helikopterünk, amit össze kell szedni.”

Taylor mosolygott.

„Most? Vagy elég lesz reggel?”

„Úgy gondolom, elég lesz reggel, Taylor.”

„Rendben, Mr Cullen. Egyéb, uram?”

Edward nemet intett és feléje emelte a kezében levő sörösüveget. Taylor rámosolygott – ritkábban mosolyog mint Edward, azt hiszem – és kiment, feltehetőleg az irodájába vagy fel, a szobájába.

„Edward, mi történt?” – kérdezte Carlisle.

Edward belefogott a történetbe: Kate-tel, a másodasszisztensével repült Vancouverbe, a WSU-re, Echo Charlie-val. Valamilyen alapítványi ügyben… Nemigen tudtam követni, túlságosan el voltam varázsolva. Csak fogtam Edward kezét, bámultam manikűrözött körmeit… azokat a hosszú ujjakat…  a ráncokat a csuklójánál… a karóráját – egy Omegát, három apró osztókörlappal. Felnéztem gyönyörű arcélére ahogy folytatta az elbeszélést.

„Kate nem látta még a Mount St. Helen-t, úgyhogy a visszaúton, mintegy megünnepléseképpen a dolgoknak, egy gyors kitérőt tettünk. Úgy hallottam, hogy a TSR-t a múlt héten állították fel, egy pillantást akartam rá én is vetni. Nos, végül is szerencse, hogy így történt. Alacsonyan repültünk, körülbelül 200 lábnyi magasságban a föld színe felett

amikor a műszerfalon minden fény kigyulladt. Tűz volt a farrészben – nem volt más választásom, ki kellett kapcsolnom minden elektronikát és le kellett szállnom” – és megrázta a fejét az emlékek hatására.

„A Silver Lake-nél szálltunk le, kitettem Kate-et, mad sikerült eloltanom a tüzet.”

„Tűz? Mindkét motorban? – mondta elborzadva Carlisle.

„Ja.”

„A francba! Én azt hittem…”

„Tudom” –szakította félbe Edward – „abszolút a szerencsén múlt, hogy ilyen alacsonyan repültem” – mormolta.

Megrázkódtam…. Edward elengedte a kezemet és átkarolt.

„Fázol?” – kérdezte.

Megráztam a fejem.

„És hogy oltottad el a tüzet?” – kérdezte Rose. Carla Bernstein[2]-féle ösztöne egyből előbújt. Jesszusom, néha annyira nyers tud lenni!

„Tűzoltó készülékkel. Tudod, törvény írja elő, hogy legyen a gépen olyan…” – válaszolt Edward nyugodtan. Régen elhangzott szavai jutottak eszembe… ’minden nap hálát adok az Isteni Gondviselésnek, hogy te jöttél akkor interjút készíteni velem és nem Rosalie Hale.’

„Miért nem telefonáltál, vagy használtad a rádiót?” – kérdezte Esme.

Edward megrázta a fejét.

„Elektromos rendszer nélkül nincs rádió. És nem akartam megkockáztatni a visszakapcsolását, nehogy újból tűz keletkezzék. A telefonom GPS-e még működött akkor, úgyhogy eltaláltunk a legközelebbi útig. Több órába telt odaérnünk.,, Kate magassarkúban volt” – húzta el a száját rosszallóan Edward.

„Nem volt térerő, nincs arrafelé lefedettség. Először Kate telefonja merült le, majd az enyém nemsokára követte.”

Szentséges pokol…  Megdermedtem ültömben, ezt észrevéve Edward az ölébe húzott.

„És végül hogy jutottatok vissza Seattle-be?” – kérdezte Esme, meglepetten pislogva. Minden valószínűség szerint látványunktól. Elpirultam.

„Összeadtuk ami nálunk volt, kettőnknél összesen 600 dollárt, és fizettünk egy kamionosnak, hogy hozzon haza bennünket. Egy örökkévalóságba telt az út. A kamionosnak nem volt mobilja – furán hangzik, de igaz. Nem gondoltam…” – megállt és végignézett az összegyűlteken.

„Hogy aggódhatunk?” – horkant fel Esme - „Oh Edward! Magunkon kívül voltunk” – rótta meg a fiát.

„Benne voltál a hírekben, tesó…”

Edward a szemeit forgatta.

„Aha… rájöttem, amikor megérkeztem erre a kis fogadásra. Sajnálom, anya – megkérhettem volna a sofőrt, álljon meg, hogy telefonálni tudjak. De minél előbb vissza akartam érni.” – nézett ezzel Jake-re.

Oh, hát ezért! Mert Jake itt alszik. Elkomorodtam erre a gondolatra. A fenébe – mindez a mizéria…

Esme is  fejét csóválta.

„Nos, végül is örülök, hogy egy darabban visszatértél drágám.”

Eddigre megnyugodtam, fejemet Edward mellére hajtottam. Kirándulós illata volt, keveredett az izzadsága a fürdőhabjának illatával, és Edward … a legfinomabb illat az egész világon. Megint könnyek csorogtak az arcomon… a hála könnyei.

„Mind a két motor?”  mondta megint Carlisle, hitetlenül ingatva fejét.

„Na most mondd…” – vont vállat Edward és végigsimított a hátamon.

„Hé” – suttogta és az állam alá tett ujjával felemelte a fejemet – „hagyd abba a sírást.”

Kezem fejével megtöröltem az orromat, a lehető legnőietlenebb módon.

„Hagyj fel az eltűnögetéssel” – szipogtam. Erre elfintorogta magát.

„Elektromos hiba… ez elég furcsa, nem?” – kezdte újra Carlisle.

„Nekem is szöget ütött a fejembe, apa. De most ágyba akarok kerülni, és ezzel az egész őrülettel majd holnap foglalkozom.”

Rose megint rázendített.

„Szólt valaki a médiának, hogy Edward Cullen előkerült épségben, egészségben?”

„Angela elintézi. Kate felhívta, miután kitettem őt a lakásánál.”

„Igen, engem is felhívott, hogy tudassa velem, még életben vagy” – vigyorgott Carlisle.

„Elő kellene léptetnem azt a nőt.  Ilyen későig…” – tűnődött Edward.

„Azt hiszem, hölgyeim és uraim, ez célzás arra, hogy szeretett testvérünknek szüksége van az éjfél előtti ’szépítő’ alvására” – hívta fel a figyelmet Emmett csipkelődve. Edward rávicsorgott.

„Carlisle, a fiam biztonságban van. Most hazavihetsz” – így Esme.

„Igen. Azt hiszem, nekünk is jót tesz az alvás.”

„Maradjatok itt” – ajánlotta Edward.

„Nem, drágám, haza szeretnék menni, mostmár tudom, hogy jó helyen vagy.”

Edward hirtelen letett a kanapéra és felállt. Esme újólag megölelte, fejét Edward mellére szorítva, szemét becsukva… elégedetten.

 „Nagyon aggódtam, drágám” – suttogta.

Edward átölelte.

„Rendben vagyok, anya.”

Esme hátrahajolt, alaposan megnézte magának a fiát.

„Igen, úgy gondolom, rendben vagy” – mondta ezután lassan, majd rám nézett és mosolygott… elvörösödtem.

Kikísértük Carlisle-t és Esme-t a folyosóig. Mögöttem Alice és Jasper élén sugdolózó beszélgetésbe bonyolódva.

„Nem, Alice!” – hallottam Jasper elkeseredett tiltakozását.

„Kérlek, Jasper…” – könyörgött Alice.

„Menj haza. Majd holnap, rendben? Nem ma éjjel.”

Hmmm… megfordultam. Alice a száját biggyesztette az őt meredten néző Jasperre. Összefűzte karját és sarkon fordult… Jasper szegény a homlokát dörzsölte, egyértelműen zavarban érezte magát.

„Anya, apa, várjatok meg” – kiabálta Alice.

Rose szorosan megölelt.

„Mondhatom elég komoly dolgok történtek, míg én boldog megelégedettséggel töltöttem a napjaimat Barbadoson. Elég nyilvánvaló, hogy oda vagytok egymásért. Örülök, hogy épségben visszatért… és nem csak miatta, Bella – miattad is.”

„Köszi, Rose” – suttogtam, szégyenlősen mosolyogva Emmetre, aki Rose-ra várt a liftnél.

„Hát, igen… ki gondolta volna, hogy egyszerre találjuk meg a szerelemet?”

„Testvérekkel!”

„Végül sógornőkként végezhetjük!” – jegyezte meg Rose csípősen.

Megdermedtem, majd gondolatban fenéken billentettem magam. Rose hátralépett és elgondolkodva vizsgált – mit nem mondasz le nekem Swan tekintettel.

„Bella?”

Elöntött a pír. A fenébe… meg kellene mondjam Rose-nak, hogy Edward megkérte a kezemet?

„Gyere, baby” – szólította Emmett, hála az égnek.

„Holnap erről beszélnünk kell, Bella. Most elég fáradt lehetsz.”

Tehát haladékot kaptam.

„Rendben. Te is az lehetsz, Rose – tegnap óta hosszú idő telt el.”

Még egyszer megöleltük egymást, majd ő és Emmett követték a többi Cullent a liftbe. Jasper kezet fogott Edwarddal, engem gyorsan megölelt… úgy tűnt zavarban volt… és ezzel mindenki elment.

Jake az előtérben lézengett, ahogy visszatértünk a folyosóról.

„Nos én lefekszem. Magatokra hagylak, srácok.”

Elpirultam… Jézusom, miért ennyire kínos ez a helyzet?

„Tudod, hogy hol a szobád?”

Jake bólintott.

„Aha, Edward…ööö… házvezetője…”

„Mrs Cope” – segítettem ki.

„Na, szóval, Mrs Cope korábban megmutatta már. Nem semmi egy lakása van, Edward.”

„Köszönöm” – felelte Edward udvariasan és mellém állt, kezét a vállamra téve és felém hajolva megpuszilta a hajamat.

„Megyek, megeszem, amit Mrs Cope készített nekem, bármi is legyen az. Jó éjt, Jake.”

Edward visszament a nappaliba, egyedül hagyva Jake-el az ajtóban.

Wow! Egyedül hagyott Jake-el…!

„Nos… jó éjt, és köszönöm, hogy itt maradtál..”

„Naná, Bells. Bármikor, amikor a  szupergazdag nagyágyú barátod elveszne, én itt leszek!”

„Jake!” – figyelmeztettem.

„Csak viccelek… ne legyél dühös. Reggel korán megyek el, majd találkozunk, rendben? Hiányzol.”

„Persze, Jake. Remélem, hamarosan. Sajnálom, hogy ez a mai este ennyire… pocsék volt!” – fintorogtam bocsánatkérően.

„Jaha…” – vigyorgott – „Szar” – és megölelt.

„Komolyra fordítva a szót, Bells. Örülök, hogy boldog vagy… de tudd, mindig megtalálsz, ha szükséged lesz rám.”

Rábámultam.

„Köszönöm.”

Kesernyés, szomorú mosolyt villantott rám és felvonult.

A nappali felé fordultam. Edward a kanapé mellett állt, nézett azzal a megfejthetetlen kifejezéssel az arcán. Végre egyedül voltunk… és egymást bámultuk.

„Még mindig rosszul viseli, tudod?” – mormolta.

„És te ezt honnan tudod, Mr Cullen?”

„Felismerem a jeleket, Miss Swan. Azt hiszem, én is ezeket a tüneteket produkálom.”

„Azt hittem, soha nem látlak többé” – suttogtam. Tessék, kimondtam, ami gyötört. Minden félelmemet ebbe a rövid mondatba sűrítettem bele… és ezzel egyidejűleg el is űztem magamtól azt.

„Nem volt annyira rossz, mint amilyennek hangzik.”

Felvettem a földön heverő zakóját és cipőit és elindultam felé.

„Majd én elteszem” – nyúlt a zakójáért.

Edward eközben úgy bámult rám, mint akinek az élete rajtam múlik… biztos voltam benne, hogy az én arcom is ezt tükrözte. Itt van… igazán itt van.

Karjaiba húzott, szinte teljesen beborított.

„Edward” – kaptam levegő után, és újból sírni kezdtem.

„Csitt” – nyugtatott, hajamat puszilva.

„Tudod, a leszállás előtti néhány borzalmas pillanatban minden gondolatom csak te voltál. Te vagy a talizmánom, Bella.”

„Azt hittem, elveszítelek” – hüppögtem. És csak álltunk egymást ölelve, nyugtatva… és ahogy szorosabbra fontam ölelésemet, vettem észre, hogy a cipője még a kezemben van. Zajosan a földre ejtettem őket.

„Gyere. Zuhanyoznál velem?” – kérdezte.

„Oké” – néztem fel rá. Nem akartam elengedni. Ujját állam alá téve felemelte fejemet.

„Tudod… még így könny áztatottan is gyönyörű vagy, Bella Swan” – hajolt le és gyengéden megcsókolt.

„És az ajkaid olyan lágyak…” – csókolt meg megint… ezúttal alaposabban. Oh, istenem… és hogy gondolkodjak… nem… nem gondolkodtam tovább… megadtam magam.

„Le kell tennem a zakómat…”

„Hajítsd el” – mormoltam bele a szájába.

„Nem tehetem.”

Zavartan hátra hajoltam ölelésében. Rám vigyorgott.

„Ezért” – és belső mellényzsebéből előhúzta azt a kis dobozt, amit én adtam neki. Abban volt az ajándékom. Ráhajtotta a zakót a kanapé hátuljára és ráhelyezte a dobozkát. Oh, istenem… ragadd meg a napot. Nos, végül is már éjfél után jártunk… ez már a születésnapja volt.

„Nyisd ki” – suttogtam, és szívem a torkomban dobogott.

„Reméltem, hogy ezt mondod. Már az őrületbe kergettem vele magam” – dünnyögte.

Pajkosan vigyorogtam rá. Mintha szédültem volna… rám mosolygott azzal a tartózkodó mosolyával, és én elolvadtam, dübörgő szívem ellenére gyönyörködtem vidám, de mégis nyugtalan arckifejezésében.

Ügyes hosszú ujjaival kicsomagolta és kinyitotta a dobozt. Szemöldökét ráncolva húzta elő a téglalap alakú plasztik lapocskával felszerelt kulcstartót. A lapocskán kis kép volt apró pixelekből kialakítva, amik felvillantak, kialudtak… egy led-es világító lap. A képen Seattle látképe, középpontjában a Space Needle volt és a SEATTLE felirat villogott rajta. Edward egy pillanatig bambán bámult rá, majd tekintetét zavartan rám emelte… ránc jelent meg szemöldöke között.

„Fordítsd meg” – suttogtam lélegzetvisszafojtva.

Megtette, majd tekintetét szemembe fúrta. Ragyogóan zöld szeme tágra nyílt, életre kelt a csodálattól és élvezettől. Szája kissé elnyílt a hitetlenkedéstől.

A szó, hogy igen, ott villogott a kulcstartó másik oldalán.

„Boldog születésnapot” – suttogtam.

---

[1]               Az eredeti szövegben hallucinálok volt, de a vizionálok szerintem ide jobban illik. Merthogy látja és nem hallja Edwardot. [So be it. - A korr. :)]

[2]               Oknyomozó újságírónő

Nyolcvanharmadik fejezet

Benső istennőm összehúzta szemeit csendes, körmönfont elmélkedése közben. Mi is tudunk játszani…. Az alapokat megtanultam  a Heathmanban az étkezés ideje alatt. Bekaptam egy falatot a sügéremből. Hmmm. Elolvad a szájban, istenien finom… Becsuktam a szemem, élveztem az ízeket. Amikor újra kinyitottam a szemeimet, belekezdtem Edward Cullen elcsábításába. Nagyon lassan felhúztam szoknyám szélét, hogy a combom jobban kilátsszon.

Edward egy pillanatra megállt az evésben, egy villányi hal lebegett a félúton a szája felé.

Érints meg…

Majd folytatta az evést. Újabb falatot vettem a számba, ezúttal úgy tettem, mintha ott sem lenne. Letettem a késem, ujjaimat végigfuttattam combom alsó részén, finoman megütögetve bőrömet ujjam begyével. Ez még számomra is őrjítő volt… főleg, mert én is vágyakoztam az ő érintésére. Edward újból szünetet tartott evés közben.

„Tudom mit csinálsz” – hangja halk, rekedt volt.

„Tudom, hogy tudja, Mr Cullen” – válaszoltam érzékien – „ez a célom.” Felcsippentettem egy szál spárgát, lassan oldalra pillantottam félig leeresztett szempilláim alól és belemártottam a spárga hegyét a hollandi szószba, körbe-körbe mozgatva azt.

„Nem fogod ellenem fordítani a fegyveremet, Miss Swan” – vigyorgott, és elvette a spárgát tőlem – csodálatos és bosszantó módon sikerült nem megérintenie. Nem, ez így nem jó…ez nem illett a terveimbe.

Gah!

„Nyisd ki a szád” – parancsolta lágyan.

El fogom veszíteni ezt az akaraterő harcot. Ráemeltem a szemem, az övé ragyogó zölden lángolt. Kissé szétnyitottam az ajkaimat, nyelvemet végigfuttattam alsó ajkamon. Edward halványan elmosolyodott, szemei sötétebbek lettek.

 „Nagyobbra…” - lehelte, szája kissé elnyílt. Láttam a nyelvét… magamban felnyögtem.

Egy pillanatra beleharaptam a szám szélébe, majd tettem, amit kért. Hallottam, ahogy élesen szívta be a levegőt… aha, nem teljesen érzéketlen. Jó… végül is fülön csípem. Benső istennőm égbe lökött ököllel ugrott fel kanapéjáról.

Szememet szemébe fúrva számba vettem a spárgát, és gyengéden megszívtam… kényeskedve… a végét. A hollandi szósz nyálcsordítóan finom volt. Majd beleharaptam a spárgába, halkan felmordulva az élvezettől.

Edward becsukta a szemét… IGEN! Amikor kinyitotta, láttam, hogy pupillái kitágultak. A hatás azonnali volt. Felmordultam, kinyújtottam a kezem és megérintettem a combját. Meglepetésemre a másik kezével megfogta a csuklómat.

„Oh, nem, ezt nem teheti Miss Swan” – mormolta halkan. Felemelte kezemet a szájához, finoman hozzásimította ajkát, és én fészkelődni kezdtem…

Végre! Még, kérlek…

„Ne érj hozzám” – rótt meg csendesen, és kezemet visszatette a térdemre.

Ez bosszantó volt – ez a rövid, nem kielégítő érintkezés.

„Nem játszol tisztességesen.”

„Tudom” – vette fel a pezsgőspoharat, felemelte, hogy köszöntőt mondjon. Utánoztam.

„Gratulálok az előléptetésedhez, Miss Swan.”

Összeütöttük a poharakat. Elpirultam.

„Igen, egy kicsit váratlan volt.”

Összehúzta szemöldökét, mintha valami kellemetlen gondolat suhant át volna a fejében.

„Egyél” – parancsolt rám –„Nem viszlek haza addig, amíg nem eszel meg mindent. Majd utána igazán ünnepelhetünk.”

Arca lángolt, szinte nyers volt… tiszteletet parancsoló. És én elolvadtam.

„Nem vagyok éhes. Vagyis nem ételre vágyom.”

„Megrázta a fejét, mondhatom, jól szórakozott, de ugyanakkor összehúzott szemmel nézett rám.

„Egyél. Vagy keresztülfektetlek a térdemen, itt és most, és szórakoztatjuk a vacsorázó vendégeket.”

Szavai nyomán izegni-mozogni kezdtem. Nem meri megtenni! Ő és az a viszkető tenyere. Összeszorítottam a szám és rámeredtem. Felcsippentett egy spárgát, a hegyét bemártotta a hollandi szószba.

„Tessék” – mormolta halk, őrjítő hangon. Készségesen engedelmeskedtem.

„Tényleg nem eszel eleget. Fogytál, mióta ismerlek” – mondta gyengéden.

Nem igazán akartam gondolni a súlyomra. Az igazság az, hogy szeretek ilyen vékony lenni. Lenyeltem a spárgát.

„Én csak haza karok menni és szeretkezni veled” – nyafogtam búsan. Edward vigyorgott.

„Mint ahogy én is. És fogunk is. Egyél végre.”

Vonakodva tértem vissza az ételemhez, és ettem. Igazán… levettem a bugyimat az est kedvéért… úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akitől megtagadták az édességet. Olyan ingerlő tud lenni, egy finom, indulatos, szemtelen fráter… és az enyém, teljesen az enyém.

Edward Jasperről kérdezősködött. Kiderült, hogy üzleti kapcsolatban áll Rose és Jasper apjával… kicsi a világ! Megkönnyebbültem, hogy nem hozta fel Dr Bannert, vagy a házat, mert elég nehezen tudtam figyelni a beszélgetésre. Egyszerűen csak haza akartam menni. Éreztem, hogy a várakozás egyre feszültebbé vált közöttünk. Két falat között a combjára tette a kezét… nagyon közel… csak azért, hogy jobban izgasson, Gazember…!  Végül befejeztem az étkezést. A késemet és a villámat a tányérom mellé tettem.

„Jó kislány”- mormolta… és ez a két szó igen sokat ígért. Mérgesen néztem rá.

„És most?” – kérdeztem, ahogy  vágy elöntötte ágyékomat… Oh, hogy mennyire kívánom őt.

„Most? Elmegyünk. Azt hiszem, bizonyos elvárásai vannak, Miss Swan. Amit igazán teljesíteni akarok, a legjobb tudásom szerint.”

Whoa!

„A legjobb tudásod szerint?” – dadogtam… szent szar…

Vigyorgott és felállt.

„Nem kell fizetnünk?”

Fejét fél oldalra döntötte.

„A klub tagja vagyok, emlékszel? Majd a számlámhoz írják. Gyerünk, Isabella” – lépett oldalra. Felálltam, vigyázva bugyitlan mivoltom miatt. Sötéten nézett rám, tekintete szinte levetkőztetett… és én büszkén kihúztam magam érzéki felbecsülése nyomán – igazán szexinek éreztem magam ez által – ez a gyönyörű férfi rám vágyik… vajon mindig így fogok rá hatni? Előre megfontolt szándékkal megálltam előtte, ruhámat simítva a csípőmre.

Edward a fülembe suttogott.

„Alig várom, hogy hazaérjünk.”

Még mindig nem ért hozzám. Kifelé mentünkben morgott valamit az autóval kapcsolatban a főpincérnek, de nem figyeltem oda… benső istennőm izzott a vágyakozástól. Alighanem fel tudta volna gyújtani Seattle-t.

A liftnél két középkorú pár várakozott rajtunk kívül. Amikor a lift ajtaja kinyílt, Edward könyökömnél fogva a lift hátsó részébe irányított. Körülnéztem… sötétített tükrök vettek körül bennünket. Amikor a másik két pár is belépett, az egyik férfi, aki meglehetősen alkalmatlan barna öltönyben volt, üdvözölte Edwardot.

„Cullen” – bólintott udvariasan.

Edward szótlanul visszabólintott.

Az utánunk belépők arccal a liftajtó felé fordultak. Nyilvánvaló volt, hogy ismerték egymást, a nők hangosan és élénken beszélgettek az eltelt estéről és az ételről, amit fogyasztottak, Azt hiszem, egy kicsit spiccesek voltak.

A lift elindult. Edward leguggolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét. Ami nem is kötődött ki… Finoman a bokámra helyezte tenyerét. A frászt hozta rám. Majd felálltában kezét finoman, érzékien végigsimította lábamon – whoa – pontosan oda fel. Meglepetésemben levegő után kaptam – volna, de uralkodnom kellett magamon. Keze végül a fenekemen állt meg, ahogy mögém helyezkedett.

Oh, egek… Elnyílt szájjal néztem az előttünk állók hátát… fogalmuk nincs róla, mi történik a hátuk mögött. Edward szabad kezét a derekam köré fonta, magához húzott, szinte helyhez szegezett, amíg ujjai felderítő úton jártak… Szent kibaszott varjú… itt!?

A lift lassan haladt lefelé, megállt az 53. emeleten. Néhányan beszálltak, de nem igazán figyeltem rájuk… amire koncentráltam, az Edward ujjának minden apró mozdulata volt. Most éppen kényelmesen köröztek, ahogy kicsit hátrébb húzódtunk…

El kellett fojtsak egy nyögést… az ujjai megtalálták céljukat….

„Mindig készen, Miss Swan” – suttogta, ahogy hosszú ujjai belém siklottak.

Megvonaglottam és levegő után kaptam. Hogy tudja ezt tenni velem, amikor ennyi ember van körülöttünk?

„Maradj csendben és nyugton” – mormolta figyelmeztetően a fülembe.

Elvörösödtem, de a vágytól elöntött a forróság, a lift csapdájába zárva hét ember, akik közül hat nem törődött azzal, hogy mi történik a hátsó sarokban. Ujjai ki-be siklottak…újra és újra… A lélegzetem… Jézusom… ez kínos… akartam neki mondani, hogy hagyja abba… majd, hogy folytassa… ne, inkább hagyja  abba. Hozzásimultam, ő szorosabbra fűzte a karját körülöttem… éreztem erekcióját.

A lift megint megállt a 44. emeleten. Oh… meddig fog tartani ez a gyötrelem? Ki… be… ki… be… finoman kitartóan munkálkodó ujjához tekergettem csípőmet. Mindazok után, hogy ennyi ideig nem érintett meg, most ezt választja?! És ettől olyan… buja hangulatom lett.

„Cssss…” – suttogta, mintha nem is történne semmi különös, miközben még két személy szállt be a liftbe. A lift egyre tömöttebb lett. Edward még hátrább húzott bennünket. A hajamba fúrta orrát… pontosan úgy néztünk ki, mint egy fiatal pár, aki ölelkezik a sarokban, már ha bárki is vette volna a fáradságot, hogy megforduljon, és megnézze, mit művelünk ott hátul… és egy újabb ujját csúsztatta belém.

Baszd meg! – mordultam fel, és hálás voltam, hogy az emberek, akik előttünk álltak tovább fecsegtek megfeledkezve mindenről.

Oh Edward… mit teszel velem… melléhez dőltem, behunytam a szemem, átadva magam kérlelhetetlen ujjainak.

„Ne élvezz el!” – suttogta – „azt később akarom” – nyitotta szét ujjait a hasamon levő kezén és kissé lefelé nyomott vele. A másik kezével folytatta az édes gyötrést… az érzés tökéletes volt.

Végül a lift leérkezett, az ajtó hangos sivítással kitárult és szinte egy emberként tódult ki mindenki. Edward lassan húzta ki ujját belőlem és megpuszilta fejem búbját. Hátranéztem rá, mosolygott… majd újból a rosszul öltözött barna öltönyös felé bólintott, aki válaszul visszabólintott és kisuhant a feleségével. Ez utóbbit szinte alig vettem észre, mert azzal voltam elfoglalva, hogy megálljak a lábamon, és kordában tartsam a lihegésemet. Jézusom… sajogtam és kielégítetlen voltam. Edward elengedett, egyedül hagyva egyensúly problémámmal: álljak meg a két lábamon, anélkül, hogy nekitámaszkodjak.

Megfordultam és felbámultam rá. Fesztelen és nyugodt volt, a szokásos összeszedett formáját hozta. Hmm… ez így igazságtalan.

„Kész vagy?” – kérdezte. Szemei csintalanul villogtak, ahogy először a mutatóujját, majd a középső ujját is a szájába dugta, és leszopogatta őket.

„Rendkívül finom, Miss Swan” – mondta.

Ott helyben majdnem összeestem.

„Nem hiszem el, hogy megtetted ezt, itt és most” – mormoltam és majd darabokra estem.

„Meglepődnél, ha tudnád, mire vagyok képes, Miss Swan” – felelte és egy hajtincsemet a fülem mögé igazított, és egy halvány mosoly elárulta, hogy jól szórakozik.

„Haza szeretnélek vinni előbb, de lehet, tudunk olyan gyorsak lenni, mint az autó” –vigyorgott le rám, megfogta a kezemet és kihúzott a liftből. Mi? Szex a kocsiban? Nem tudnánk egyszerűen csak folytatni itt az előtér hideg márványán… kérlek…?

„Gyere.”

„Igen, én is szeretnék…”

„Miss Swan!” – dorgált meg tettetett borzadállyal.

„Még soha nem szexeltem kocsiban” – motyogtam.

Edward megtorpant, és azzal a két ujjával emelte fel államat, amivel… hátrahajtotta fejem, és rám meredt.

„Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Meg kell mondanom, meg lennék lepve, sőt igen mérges lennék, ha részed lett volna már benne.”

Elpirultam, szaporán pislogtam rá. Persze… hiszen csak vele voltam eddig. Majd szigorúan néztem rá.

„Nem egészen így értettem.”

„És hogy értetted?” – válaszolt váratlanul durván.

„Edward, ez csak egy frázis.”

„Ja, a híres frázis, ’Még soha nem szexeltem kocsiban’. Csak úgy a nyelvedre jött.”

Jézusom… most mi a fene baja van?

„Edward, nem gondolkodtam. Az ég szerelmére, egyszerűen csak… ööö, amit tettél… amit az emberekkel tele liftben tettél. Az eszem kissé szerteszét van.”

Felhúzta a szemöldökét.

„Mit tettem én veled?”

Fújtattam rá.  Azt akarja, hogy kimondjam?Tessék.

„Az egekig izgattál. Most pedig vigyél haza és bassz meg!”

Eltátotta a száját… majd meglepetten felnevetett. És most olyan volt, olyan fiatal, amilyennek lennie kellett, fiatal és gondtalan. Oh, nevetni hallani őt… szerettem, mert annyira ritka alkalom volt.

„Született romantikus vagy, Miss Swan.”

Megfogta a kezemet, és kivonultunk az épületből, ahol a portás várt a Saabom mellett.

„Szóval autós szexet akarsz” – mormolta Edward, miközben indított.

„Hogy őszinte legyek, teljesen elégedett lettem volna az előtér padlójával is.”

„Hidd el, Bella, én is. De nem divatos dolog az éjszaka ezen órájában letartóztattatni magunkat, és nem akartalak a mellékhelyiségben megdugni. Vagyis nem ma.”

Mi?

„Már hogy úgy érted, megvolt rá a lehetőség?”

„Oh, igen.”

„Gyerünk vissza.”

Felém fordult és nevetett. Nevetése ragadós volt. Rövidesen mindketten kacagtunk – csodálatos, katartikus, hátravetett fejű kacagással. Kezét a térdemre tette, gyakorlott hosszú ujjai simogattak… elfelejtettem a kacagást.

„Türelem, Isabella” – suttogta, és beszáguldott a forgalomba.

Beparkolt az Escala garázsába, leállította a motort. Hirtelen, az autó zárt terében megváltozott valami közöttünk. Játékos várakozással néztem rá, megpróbáltam őrült módon verő szívemet kordában tartani. Felém fordult, az ajtónak dőlt, könyökét a kormányra támasztotta. Alsó ajkát hüvelykujja és mutató ujja közé csippentve húzkodta… a szája olyan őrjítő… magamon akartam érezni. Feszülten nézett rám, szemei sötét jáde színűek… szám kiszáradt. Lassan, szexi mosolyra húzta száját.

„Fogunk dugni autóban, de az időt és a helyet én választom meg. Ebben a pillanatban a lakásom minden lehetséges részében óhajtalak a magamévá tenni.”

Mintha a derekam alatti részemhez szólt volna… benső istennőm piruettet és pas de Basque-t mutatott be.

„Igen” – jesszusom, ez borzalmasan lihegősen hangzott.

Kissé előre hajolt. Becsuktam a szemem, vártam, hogy megcsókoljon azt gondolva, hogy végre… de semmi nem történt.

Egy perc múlva pislogva kinyitottam a szemem, engem bámult. Nem tudtam kitalálni, mire gondolhatott, de mielőtt megszólalhattam volna, újból megszólalt.

„Ha most megcsókollak, nem tartunk ki a lakásig. Gyere.”

Gah! Lehet ez az ember idegesítőbb?

Kiszállt a kocsiból.

Már megint liftre vártunk, testem reszketett a várakozástól.

Edward a kezemet fogta, hüvelykujjával a kézfejemet simogatva… ritmikusan… minden egyes simítás visszhangot vetett a testemben. Oh, rajtam akarom tudni a kezeit mindenhol… eleget kínzott már mára.

„Nos, mi is történt az azonnali kielégüléssel?” – mormoltam, amíg várakoztunk.

Edward lefintorgott rám.

„Nem helyénvaló minden helyzetbe, Isabella.”

„Mióta?”

„Ma este óta.”

„Miért gyötörsz ennyire?”

„Azt hiszem, tudod.”

Felnéztem rá, de nagyon nehéz volt bármit is leolvasni az arcáról. A válaszomra várt… ennyi.

„Nos, én is inkább a késleltetett kielégítés mellett vagyok” – suttogta, tartózkodóan mosolyogva.

Váratlanul meghúzta a kezemet, és már a karjai között is voltam. A nyakszirtemnél belemarkolt a hajamba és gyengéden hátrahajtotta a fejemet.

„Mit kell tennem, hogy igent mondj?” – kérdezte hevesen, megint kibillentve egyensúlyomból. Pislogtam rá… kedves, komoly, elszánt arcára.

„Adj egy kis időt nekem. Kérlek” – hebegtem.

Felmordult… és végre megcsókolt, hosszan, erősen. És már a liftben is voltunk, és csupa kéz, és száj, és nyelv és ajkak és ujjak és haj… Vágy, sűrű és erős öntötte el véremet… elhomályosítva minden értelmet. A lift falához nyomott, csípőjével szorított oda, egyik keze a hajamban, a másik az állam alatt, helyhez szegezett.

„Uralkodsz rajtam” – suttogta – „a sorsom a kezedben van, Bella.”

Szavai mámorítóak voltak és túlfűtött állapotomban egyszerűen csak szerettem volna a ruháit leszaggatni róla. Lehúztam a zakóját, és ahogy a lift megállt, kiszédelegtünk a folyosóra. Edward a lift mellett újból a falhoz nyomott, zakója a földön kötött ki. Kezei a lábamon szánkáztak, ajka ezenközben nem hagyta el az enyémet. Felemelte a ruhámat.

„Az első hely ez” – lehelte és hirtelen felemelt -„fond a lábaidat körém.”

Tettem,a hogy parancsolta, és ő megfordult és ráfektetett a folyosón levő asztalra. Észre vettem, hogy a virággal teli váza most nincs a helyén… huh? Farmerja zsebéből előhúzta a kis fóliazacskót, és a kezembe adta, míg kigombolta a nadrágját.

„Tudod, hogy mennyire felizgatsz?”

„Mi…” – lihegtem – „nem… én…”

„De, igen” – morogta – „mindig.” Ezzel kivette a kondomot a kezemből. Oh, ez igen gyors, mindaz után a kínzó gyötrelem után.. de kívántam őt, nagyon kívántam… azonnal. Engem nézett, amíg felgörgette a kondomot magára, kezeit a combom alá csúsztatta, szélesebbre tárva a lábaimat. Ahogy pozícióba került, szünetet tartott.

„Tartsd nyitva a szemed. Látni akarlak.” – suttogta, megragadta a kezeimet, majd lassan belém siklott.

Én próbáltam, tényleg megpróbáltam, de az érzés mennyei volt… amire vártam eddig a gyötrődés ideje alatt… oh, a teljes kitöltöttség, ez az érzés… felnyögtem és felfeszítettem a hátam az asztalról.

„Nyisd ki!” – mordult rám, megszorítva kezeimet és erősebben lökte magát belém, olyan erősen, hogy felkiáltottam.

Ahogy felpislantottam rá, tágra nyílt szemei néztek vissza rám. Lassan visszahúzta magát, majd újból belém hatolt, szája ellazult, majd ’Ah’ –ot formázott… de nem mondott semmit. Látva vágyát, reakcióját rám – oh, egek – felgyúltam belülről… vérem forrt ereimben. Zöld tekintete tekintetembe fúródott. Elkapta a ritmust, és én kedvemet leltem benne… tündököltem benne… néztem őt, nézett engem… szenvedélye… sze… szerelme – ahogy kettőnkből egy lett…

Felkiáltottam, ahogy felrobbant testem körülötte, és Edward követett.

„Igen, Bella!” – kiáltott. Majd rám borult, elengedte a kezemet, feje a mellemen nyugodott. Lábaim még köré fonódtak, és  a Madonna festmény türelmes, figyelő, áldó tekintete alatt ringattam fejét és levegő után kapkodtam.

Felemelte fejét és rám tekintett.

„Nem végeztem veled, még nem…” – mormolta. Felemelt és megcsókolt.

Meztelenül feküdtem, Edward ágyában, mellkasán elterülve, lihegve. Szent tehén – meddig tart ki az energiája?

Edward ujja fel-le szánkázott a hátamon.

„Elégedett, Miss Swan?”

Jóváhagyóan mormoltam. Semmi erőm nem maradt beszélgetéshez. Felemeltem a fejem, és réveteg tekintetem ráemeltem, fürödtem meleg, szerető pillantásában. Teljesen célzatosan hajtottam le a fejem, úgyhogy tudnia kellett, meg akarom csókolni a mellét. Egy pillanatra megmerevedett… lágy puszit nyomtam szőrös mellkasára és beszívtam különleges Edward illatát, ami most izzadság és szex szaggal keveredett… szédítő volt.

Az oldalára fordult, így mellé kerültem.

„A szex mindenkinek ilyen?  Meg vagyok lepve, hogy ezt bárki is abbahagyhatja” – mormoltam, hirtelen elszégyellve magam.

Vigyorgott.

„Nem beszélhetek mindenki nevében, de veled meglehetősen átkozottul különleges, Isabella” – hajolt le és csókra.

„Mert meglehetősen átkozottul különleges vagy, Mr Cullen” – értettem egyet, felmosolyogva rá, megsimogatva arcát. Elveszve pislogott vissza rám.

„Késő van. Aludj” – mondta. Megcsókolt megint, lefeküdt és magához húzott.

„Nem kedveled a bókokat.”

„Aludj, Isabella.”

Hmmm… Pedig átkozottul különleges. Jézusom… miért nem látja be?

„Tetszett a ház” – mormoltam.

Nem válaszolt egyből, de éreztem, hogy vigyorog.

„Szeretlek. Aludj” – szuszogott bele hajamba. Biztonságot nyújtó karjai között aludtam el… és naplementékről, francia ablakokról és széles lépcsősorokról álmodtam… és egy bronzhajú kisfiúról, aki a mezőn nevetgélve szaladt előlem.

„Mennem kell, baby” – csókolt meg a fülem alatt Edward.

Alig csuktam be a szemem. Má reggel lett. Arcomat Edward felé fordítottam. Ébren volt, sőt frissen, szépen felöltözve hajolt fölém.

„Hány óra?” – oh, ne, nem akartam elkésni.

„Ne ijedj meg. Reggelizős megbeszélésem lesz” – dörgölte orrát az orromhoz.

„Jó illatod van” – motyogtam, kinyújtózva alatta, combjaim kellemesen feszültek és nyikorogtak a tegnapi torna eredményeképpen. Karomat nyaka köré fontam.

„Ne menj…”

Fél oldalra hajtotta fejét,szemöldökét felhúzta.

„Miss Swan – megpróbál visszatartani egy férfit a napi tisztességes munkájától?”

Álmosan bólintottam. Rám mosolygott – új, tartózkodó mosolyával.

„Akármennyire is kívánatos vagy, mennem kell.”

Megcsókolt és felállt. Szigorú tengerkék öltöny volt rajta, fehér inggel és a hozzáillő nyakkendővel. Minden porcikájában CEO volt… egy dögös CEO.

„Később, baby” – mormolta és elment.

Rápillantottam az órára, már 7:00 volt – valószínűleg átaludtam az ébresztőt. Nos, itt volt az ideje a felkelésnek…

A zuhanyzóban felötlött bennem valami. Egy újabb születésnapi ajándék Edwardnak. Nehéz dolog venni ajándékot valakinek, akinek mindene megvan. A fő ajándékot már odaatam neki, és ott az ajándékboltban vásárolt másik csomag… de ez az ajándék valóban tőlem fog származni. Megelőlegeztem magamnak egy ölelést és elzártam a zuhanyt. Csak elő kell készítenem…

A gardróbban kiválasztottam magamnak egy zöld szűk kockanyakú, elég mélyen kivágott ruhát. Igen, ez megfelel munkahelyre. És most Edward ajándéka… Végigkotorásztam a fiókjait, nyakkendőt keresve. Az alsó fiókban megtaláltam kifakult, szakadt farmerját… amit a játékszobában visel… és amiben szenzációsan néz ki. Puha… simogattam a nadrágot gyengéden. A nadrág alatt egy nagy, fekete, lapos kartondobozt találtam. Egyből felhorgadt bennem a kíváncsiság… mi lehet benne?  A dobozra meredtem, úgy éreztem, megint áthágok egy határt. Kivettem, megráztam. Nehéz volt, papírok, iratok lehettek benne. Nem bírtam ki… kinyitottam, majd gyorsan visszacsaptam a fedelét.

Szent baszás – fényképek… a Vörös Szobából. Az ijedtségtől a sarkamra ültem, és megpróbáltam a látott képet kitörölni az elmémből.

Mi a bánatnak nyitottam ki a dobozt?

Miért tartotta meg a képeket Edward?

Megrázkódtam. Kisördögöm feddően nézett rám – ez még előtted volt. Felejtsd el őket.

Igaza volt.

Ahogy felálltam szemembe ötlöttek a nyakkendők. A ruhatartó rúd végére voltak akasztva. Megtaláltam azt, amelyikre szükségem volt, és gyorsan kimentem a gardróbból.

Próbáltam magamnak megmagyarázni. Hogy a képek még BE-k – Bella Előttiek. Kisördögöm egyetértően bólogatott.. de nehéz szívvel mentem reggelizni.

Mrs Cope meleg mosollyal fogadott, majd kissé összehúzta szemöldökét.

„Minden rendben, Bella?” – kérdezte kedvesen.

„Igen” – motyogtam zavartan.

„Van kulcsa a ööö… játékszobához?”

Meglepetten állt meg.

„Igen, természetesen” – csatolt le egy kis kulcscsomót az derékövéről.

„Mit szeretne reggelire kedves?” – kérdezte, ahogy átnyújtotta a kulcsokat.

„Csak granolát. Nem maradok sokáig…”

Egy kissé bizonytalan voltam az újabb ajándékot illetően, mióta felfedeztem a képeket. Semmi nem változott – kiáltott rám kisördögöm újból, félhold alakú pohara fölött bámulva rám.

A kép szexi volt, csatlakozott benső istennőm is. Gondolatban ráförmedtem. Igen, az volt… túl szexi, mármint nekem.

Még miket rejthetett el Edward? Gyorsan átkutattam a múzeumi komódot, kivettem, ami kellett belőle és bezártam a játékszobát magam mögött. Nem lenne szerencsés, ha Jake felfedezné, mi van odabent!

Visszaadtam a kulcsokat Mrs Cope-nak, leültem és befaltam a reggelimet. Fura volt, hogy Edward nem volt velem… míg a látott kép a gondolataim között táncolt. Kíváncsi voltam, ki lehetett rajta… talán Lauren?

Munkába menet azon tanakodtam, elmondjam-e Edwardnak, hogy megtaláltam a képeket. Neeeee, sikította kisördögöm, Edvard Munch arcát viselve újólag. Úgy döntöttem, valószínűleg igaza van.

Ahogy leültem az asztalomhoz, a telefonom zizegett.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Felületek

Dátum : 2009. június 19 08:59

Címzett : Isabella Swan

Úgy számlom, még legalább tíz hely van hátra. Alig várom, hogy mindegyiket egyenként meglátogassuk. Aztán ott van a padló, a falak – és ne feledkezzünk meg a teraszról sem.

Majd utána következik az irodám…

Hiányzol.

x

Edward Cullen

Priapikus[1] CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

E-mailje megmosolyogtatott, és minden előző fenntartásom szertefoszlott. Én vagyok az, akit most akar, és a múlt éjjel szextúrája futott végig a fejemben..  a lift, a folyosó, az ágy… a priapikus helyes kifejezés. Lustán eltűnődtem, mi a női megfelelője a szónak…

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Ábrándok?

Dátum : 2009. június 19 09:03

Címzett : Edward Cullen

Mr Cullen

Nagyon egysíkúan gondolkodik.

Hiányoltam reggelinél.

De Mrs Cope nagyon készséges volt.

B x

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Nyugtalan

Dátum : 2009. június 19 09:07

Címzett : Isabella Swan

Miben volt készséges Mrs Cope?

Miben mesterkedik Miss Swan?

Edward Cullen

Kíváncsi CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Honnan tudja?

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Kíváncsi Fáncsi

Dátum : 2009. június 19  9:10

Címzett : Edward Cullen

Várj, majd meglátod – meglepetés.

Dolgoznom kell… hagyj békén.

Szeretlek

B x

Feladó: Edward Cullen

Tárgy:  Kielégületlen

Dátum : 2009. június 19 09:12

Címzett : Isabella Swan

Ki nem állhatom, ha titkolsz előlem valamit.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Telefonom apró kijelzőjére meredtem. Meglepett az e-mailjében rejlő indulat. Miért érez így? Nem én rejtegetek erotikus fotókat az exeimről…

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Kielégítendő önt

Dátum : 2009. június 19 9:14

Címzett : Edward Cullen

Születésnapodra van.

Egy másik meglepetés.

Ne legyél ennyire ingerült.

B x

Nem válaszolt azonnal. El kellett mennem egy megbeszélésre, úgyhogy nem tudtam sokáig rágódni a dolgokon.

Amikor legközelebb néztem telefonomra, legnagyobb megrökönyödésemre már négy óra volt. Hova lett a napom? És még mindig nem volt üzenet Edwardtól… úgy döntöttem írok neki én.

Feladó: Isabella Swan

Tárgy: Helló

Dátum : 2009. június 19 16:03

Címzett : Edward Cullen

Nem állsz szóba velem?

Ne felejtsd el, hogy elmaradok Jake-el, és hogy nálunk alszik ma éjjel.

Kérlek gondold újra át, és csatlakozz hozzánk.

B x

Nem válaszolt, kellemetlen borzongás futott át rajtam. Jesszusom… remélem jól van.

Felhívtam, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. A bejelentkezője egyszerű olt: ’Cullen. Hagyjon üzenetet’ -  a legmetszőbb hangján.

„Szia… ööö… én vagyok, Isabella. Jól vagy? Hívj fel”- dadogtam végig az üzenetemet… még soha nem hagytam neki üzenetet. Elpirultam, amikor leraktam a telefont – idióta, persze, hogy tudja, te vagy az, forgatta szemét kisördögöm. Csábított a gondolat, hogy felhívom Angelát, a személyi titkárát, de úgy éreztem, ezzel túl messzire mennék… Kelletlenül folytattam a munkámat.

A telefonom váratlanul megszólalt, a szívem majd kiugrott a helyéről. Edward! De nem, Rose volt az.

„Bella!” – kiabálta, akárhonnan is,a hol volt.

„Rose! Visszajöttetek? Hiányoztál.”

„Nekem is te. Sok mesélni valóm van. A Seatac-on vagyunk – én és a fiúm” – vihogott egyáltalán nem Rose-hoz illően.

„Szuper. Nekem is sok mesélni valóm van…”

„Találkozunk otthon?”

„Randim van Jake-el, Gyertek velünk.”

„Jake itt van a városban? Naná! Sms-ezd meg, hova menjünk.”

„Rendben” – vigyorogtam. A legjobb barátom hazaérkezett! Ennyi idő után…!

„Jól vagy, Bella?”

„Igen, megvagyok.”

„Még mindig Edwarddal?”

„Igen.”

„Rendben. Akkor később!”

Oh, ne már Rose is! Emmet befolyása nem ismer határokat.

„Ja – később, baby!” - vigyorogtam és letettem.

Wow… Rose itthon van. Hogy fogom megmondani neki, mi minden történt…? Le kellene írnom, hogy ne felejtsek ki semmit.

Egy órával később az irodai telefonom csörgött… Edward? Nem, Claire volt az.

„Látnod kellene a pasit, aki utánad kérdezősködött itt a portán… honnan ismered ezt a sok dögös pasit, Bella?”

Jacob lehet itt. Rápillantottam az órára – 17:55 volt és az izgalomtól egy kis borzongás futott végig rajtam. Időtlen idők óta nem láttam már.

„Bells… wow! Szuperul nézel ki. Olyan felnőttesen.”

Csak mert ruha van rajtam… na! Erősen megölelt.

„És magas vagy” – dörmögte elbűvölten.

„Ezek csak a cipők, Jake. Te sem nézel ki rosszul.”

Farmer volt rajta, fekete póló, és fekete-fehér sakktábla kockás flanel ing.

„Összeszedem a cuccomat és mehetünk.”

„Szuper. Itt várlak.”

Felkaptam a két Rolling Rockot a tömött bárpultnál, és az asztal felé indultam, ahol Jake ült.

„Rendben megtaláltad Edward lakását?”

„Ja. Nem voltam bent…. Csak a személyzeti lifthez vittem a képeket. Valami Taylor nevű fickó vitte fel őket. Nem semmi helynek néz ki.”

„Ja, az… hát még ha bent vagy.”

„Alig várom. Eks, Bella… Seattle jót tesz neked.”

Elpirultam, ahogy összekoccintottuk a poharunkat. Edward tesz nekem jót…

„Egészségedre. És hogy sikerült a bemutató, mesélj.”

Rám vigyorgott és belekezdett az elbeszélésbe. Három kép kivételével minden képét eladott,  ebből tudja fedezni a tanulmányi díjait és még készpénze is maradt belőle.

„És felkértek, hogy készítsek néhány természetfotót a Portland-i Turista Hivatalnak. Igazán szuper, ugye?” – fejezte be büszkén.

„Oh Jake – ez csodálatos. De nem okoz fennakadást a tanulásban, ugye?” – néztem rá szigorúan.

„Neeem. Most hogy ti eljöttetek, meg az a három is, akikkel lógni szoktam… Több időm van.”

„És egy csinos lány sincs, aki lefoglalna? Amikor utoljára láttalak, fél tucat nő csüggött minden szavadon” – emeltem fel a szemöldökömet.

„Ugyan, Bella. Egy nő sem felel meg nekem közülük” – hencegett.

„Na, persze. Jacob Black, a nőcsábász…” – vihogtam.

„Hé – megvannak a jó pillanataim, Swan!” – megbántottnak tűnt, és ettől kínosan éreztem magam.

„Persze, hogy megvannak” – engeszteltem.

„Na, és mi van Cullennel?” – kérdezte, hangja hidegebb lett.

„Meg van. Nagyon jól” – mormoltam.

„És komoly, azt mondod?”

„Igen. Komoly.”

„Nem túl öreg hozzád?”

„Oh, Jake. Tudod, mit szokott anyám mondai – öregnek születtem.”

Jake kényszeredetten elhúzta a száját.

„És anyád hogy van?”

És ezzel kikerültünk a veszélyes témából.

„BELLA!”

Megfordultam. Rose Jasperrel. Rose csodásan nézett ki, napsütötte- napszítta szőke haj, barna bőr, villogó fehér mosoly, formás fehér camiscole és szűk fehér farmer. Minden szem Rose-ra szegeződött. Felugrottam a székemről és megöleltem – hogy hiányzott ő nekem!

Eltolt magától karnyújtásnyi távolságra és megvizsgált. Elpirultam intenzív nézésétől.

„Fogytál. Sokat… és valahogy… öregebbnek nézel ki. Mi a fene történik?” – kérdezte, félig anyásan, félig parancsolóan. „De tetszik a ruhád. Illik hozzád.”

„Sok minden történt, mióta elutaztatok. Majd később elmesélem… amikor magunk leszünk.” – nem voltam még felkészülve Rosalie Hale inkvizíciójára. Még nem. Gyanakodva nézett rám.

„Rendben vagy?” – kérdezte gyengéden.

„Igen” – mosolyogtam… bár boldogabb lennének, ha tudnám, hol van Edward.

„Szuper.”

„Szia Jasper” – vigyorogtam rá, amíg röviden megölelt.

„Köszönöm, hogy bemutattál Alice-nek” – suttogta a fülembe.

Jake komoran nézett rá.

Oh!

„Gondoltam, hogy egymásra találtok!” – mormoltam vissza Jaspernek, aki sugárzóan nézett rám.

„Jasper – ismered Jake-t?”

„Már találkoztunk egyszer” – motyogta Jake, végigmérve Jaspert, ahogy kezet fogtak.

„Igen, Rose-nál még Vancouverben”  -mondta Jasper, jókedvűen mosolyogva Jake-re.

„Oké – ki iszik?”

A mellékhelyiségből sms-eztem meg Edwardnak, hogy hol vagyunk… akár csatlakozhatna is hozzánk. Nem volt tőle nem fogadott hívásom és e-mailem sem. Ez nem vallott rá.

„Mi az, Bella?” – kérdezte Jake, ahogy visszatértem az asztalunkhoz.

„Nem értem el Edwardot… remélem rendben van.”

„Nincs semmi baja. Kérsz még egy sört?”

„Aham.”

Rose áthajolt hozzám.

„Jasper egy őrült leskelődő ex-barátnőről beszélt, aki a lakásunkban volt és fegyverrel?”

„Nos… igen” – vontam vállat bocsánatkérően. Ne már – muszáj most erről beszélnünk?

„Bella, mi a pokol folyik itt?”

Rose nem folytatta tovább, hanem előkapta a telefonját.

„Szia baby” – mondta… Baby? Összeráncolta  homlokát és rám nézett.

„Persze” – mondta a telefonba és felém fordult.

„Emmett… veled akar beszélni.”

„Bella” – Emmett hangja egyszerre volt éles és csendes. A fejbőröm baljóslatúan bizseregni kezdett.

„Mi a baj?”

„Edward. Nem ért vissza Portlandből.”

„Mi? Mit akarsz ezzel mondani?”

„Eltűnt a helikoptere.”

„Echo Charlie?” – suttogtam, és mintha elzárták volna előlem a levegőt.

„Nem!”

---

[1]    A pénisz hosszantartó, fájdalmas merevedési állapota