Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. november 18., vasárnap

Kilencvenötödik fejezet (Második történet nyolcadik fejezete)


„Van valami konkrét ötleted?” - mormolta Edward, szinte keresztüldöfött merész, zöld tekintétevel. Megrázkódtam és elvörösödtem, és nem tudtam, hogy az üldözés, az adrenalin, vagy a korábbi rossz hangulatom miatt, de akartam... kegyetlenül. Láttam, hogy Edward arcán egy pillanatra zavart kifejezés ült.
„Egy kis perverzitás?” - kérdezte lágyan.
Bólintottam, érezve, hogy az arcom lángba borult. Miért szégyellem magam emiatt? Már túl vagyok mindenféle perverz kefélésen ezzel az emberrel. Hiszen a férjem, a fene vigye el! Azért váltam szégyellőssé, mert akarom, csak félek bevallani? A kisördögöm rám bámult: ne komplikáld túl ezt.
„Tiszta lappal?” - suttogta a kérdést, közben tűnődve nézett. Úgy éreztem, mintha éppen a gondolataimat próbálta volna olvasni.
Tiszta lappal? Mi a fasz, ezzel vajon mi jár?
„Igen” - suttogtam idegesen, tudatában annak, hogy harapdáltam az alsó ajkamat. Lassan, szexin elmosolyodott.
„Gyere” - mondta, és a lépcsők felé vonszolt A szándéka világossá vált. A játékszoba! Benső istennőm felébredt az R8-as-szex utáni szunyókálásból, kitágult szemekkel és égve a vágytól, hogy menjünk.
A lépcső tetején Edward elengedte a kezemet és kinyitotta a játékszoba ajtaját. A kulcs azon a Yes Seattle-kulcstartón lógott, amelyet még én adtam neki nemrég.
„Csak ön után, Mrs. Cullen” - mondta lágyan, és kitárta az ajtót.
A játékszobának ismerős volt az illata, bőr, fa és friss bútorfény. Elvörösödtem, belegondolva, hogy Mrs. Cope egész biztosan bejött takarítani, amíg távol jártunk. Ahogy beléptünk, Edward felkapcsolta a fényeket, és a sötétvörös falakat diffúz, puha fény borította el. Őt bámultam, és a várakozás sűrűn és nehezen vágtatott ereimben. Mit fog tenni velem? Bezárta az ajtót és felém fordult. A fejét félrebillentve elgondolkodón nézett végig rajtam, aztán megrázta magát, kissé szórakozottan.
„Mire vágysz, Isabella?” - kérdezte kedvesen.
„Rád” - leheltem válaszul.
Elvigyorodott.
„A tiéd vagyok. A tiéd vagyok azóta, hogy beestél az irodámba, Mrs. Cullen.”
„Akkor lepjen meg, Mr. Cullen.”
A szája megrázkódott az elfojtott nevetéstől és az érzéki ígérettől.
„Ahogy óhajtja, Mrs. Cullen” - keresztbe tette a karjait és mutatóujját az ajka elé tartotta, ahogy felbecsült engem.
„Azt hiszem, először is meg kell szabadítani a ruháidtól” - felém lépett. Megragadta a rövid farmerkabátom elejét, kigombolta és egyszerűen lelökte a vállamról, hogy leessen a padlóra.
Megragadta a fekete fűző fazonú pólóm szegélyét.
„Emeld fel a kezedet.”
Engedelmeskedtem, mire áthúzta a ruhadarabot a fejemen. Ahogy lehajolt hozzám, lágy csókot nyomott a számra, zöld szemei a vágy és a szerelem csábító keverékével ragyogtak. A póló csatlakozott a kabáthoz a padlón.
„Tessék” - suttogtam idegesen, ahogy lehúztam a hajgumit a csuklómról. Odatartottam neki. Megtorpant, szemei kitágultak, kifürkészhetetlenül nézett rám. Végül elvette a kis hajba valót.
„Fordulj meg” - utasított csendesen.
Fellélegeztem, mosolyogtam egyet magamban és egyből engedelmeskedtem. Úgy tűnik, túlléptünk ezen a kis akadályon. Összefogta a hajamat, majd gyorsan és hatékonyan szorosra húzta a copfomat, mielőtt megfogta volna a hajgumival. Aztán a copfnál fogva enyhén hátrahúzta a fejemet.
„Helyes előrelátás, Mrs. Cullen” - lehelte a fülembe, majd fogával belecsípett fülcimpámba.
„Most pedig fordulj meg és vedd le a szoknyádat. Engedd leesni azt is a padlóra” - engedett el, és én felé fordultam. Nem vettem le a szemeimet róla, úgy gomboltam ki szoknyám övén a gombot és úgy húztam le a cipzárt. A szoknya elengedte magát és lehullott a padlóra, a bokám körül hullámosan összegyűrődve.
„Lépj ki a szoknyádból” - mormolta. Ahogy felé léptem, gyorsan elém térdelt és megragadta a jobb bokámat. Fürgén kicsatolta a szandálomat, egyiket a másik után, közben én előredőltem, magamat a kezemmel a falnak támasztva, a sok akasztó alatt, amelyeken az ostorai, a pálcái és a botjai lógtak. Ezek közül a korbács és a lovaglóostor maradtak hátra. Kíváncsian nézegettem őket. Ezeket fogja használni? Miután eltávolította a lábbelimet, Edward leguggolt előttem és felnézett rám.
„Szép látvány vagy, Mrs. Cullen” - dörmögte, és én őt bámultam, egy szál csipkés melltartóban és bugyiban. Hirtelen feltérdelt, megragadta a csípőmet és maga felé húzott, belefúrta az orrát a lábaim közötti résbe.
„Szexillatod van, és az én illatomat is érzem” - lihegte, szaporán lélegezve. „Ez mérgező” - megcsókolt a bugyim csipkéjén keresztül, én elvörösödtem és a lélegzetért kapkodtam, miközben a bensőm elolvadt. Egyszerűen olyan... pajkos. Mint egy atléta, egyetlen kecses mozdulattal felállt és közben felkapta az összes ruhámat és a cipőmet is.
„Menj és állj az asztal mellé” - mondta nyugodtan, az állával mutatva az irányt. Aztán megfordult, és odalépett a múzeumbéli csodaládájához.
Mit tesz velem? Visszanézett és rám vigyorgott.
„Fordulj meg, a fal felé” - intett. „Úgy nem fogod megsejteni, mit tervezek. A célunk a gyönyörszerzés, Mrs. Cullen, és ön vágyott meglepetésre.”
Ahogy mondta, a fal felé fordultam, hallgatóztam, a hallásom hirtelen érzékeny lett a legcsekélyebb zajra is. Ebben nagyon jó – felkeltette az érdeklődésemet, a vágyamat... várakozásra kényszerített. Hallottam, ahogy letette a szandálomat a padlóra, a ruháimat pedig a ládára... ezt a cipője talányos kopogása követte, ahogy azok is a padlóra kerültek egymás után. Hmmm... imádom a mezítlábas Edwardot. Egy pillanat múlva hallottam, hogy kihúz egy fiókot.
Játékok! Mi a pokolra készül? Oh, imádom, imádom, imádom ezt a várakozást! A fiók visszasiklott a helyére és a lélegzetem felgyorsult. Hogyan lehet képes egy fiók hangja arra, hogy reszkető idegvégződéssé változtasson... semmi okom nem volt rá. A hangrendszer finom sziszegéséből arra a következtetésre jutottam, hogy zenei aláfestés is várható. Lágy zongoraszó csendült fel, tompított és gyenge, gyászos akkordjai betöltötték a szobát. Ezt a dallamot nem ismertem. A zongorához elektromos gitár csatlakozott. Mi ez?
Egy férfihang szólalt meg, de éppen, hogy ki tudtam venni a szöveget.
És én nem ijedek meg a haláltól




Edward lazán hozzám lépkedett, meztelen talpa puhán érintette a fapadlót. Éreztem, hogy mögöttem állt, amikor egy női hang kezdett énekelni... jajgatni... énekelni?
„Keményen, Mrs. Cullen, azt mondja, keményen?” - suttogta a bal fülembe.
„Hmmm.”
„Azonnal parancsolj rám, hogy álljak le, ha túl soknak érzed. Ha azt mondod, állj, megállok egyből. Érted?”
„Igen.”
„Ígérd meg nekem.”
Levegő után kapok. Francba, mire készül?
„Megígérem” - suttogom, felidézve a korábbi szavait: Nem akarlak bántani, de rendkívül boldog vagyok, ha játszhatunk.
„Jó kislány.”
Lehajolt és megcsókolta a meztelen vállamat.
„Azt hiszem, ezt most fenthagyjuk” - egy ujjával benyúlt a melltartóm pántja alá, és végigsimított azon a csíkon, amelyet a pánt elfedett. Fel akartam nyögni. Hogy teheti a legegyszerűbb érintést is ilyen erotikussá? Elhúzta az ujját, aztán mindkét hülvelykjével megragadta a bugyimat és lecsúsztatta a lábaimon.
„Lépj” - parancsolta. Ismét úgy tettem, ahogy mondta és kiléptem a bugyimból. Megcsókolta a fenekemet és felegyenesedett.
„Be fogom kötni a szemedet, annál hatásosabb lesz minden” - egy keskeny szemkötőt csúsztatott a szemem elé, és a világ elsötétült előttem. A női jajveszékelés egyre összefüggéstelenebbé vált... kísértő, szívszaggató melódiává.
„Hajolj le és feküdj az asztalra” - a szavai lágyak voltak.
„Most.”
Gondolkodás nélkül az asztalra feküdtem és felsőtestemet a fényesre polírozott fára engedtem, arcom a kemény felületnek nyomódott. Hidegnek találtam, az illata pedig méhviaszra emlékeztetett, enyhe citromos beütéssel.
„Nyúlj előre a karoddal és kapaszkodj az asztal szélébe.”
Oké... Előrenyúltam és megragadtam az asztal túlsó peremét. Elég széles egy bútor volt, a karjaimmal teljesen előre kellett nyúlnom.
„Ha elengeded, el kell, hogy fenekeljelek. Érted?”
„Igen.”
„Akarod, hogy elfenekeljelek, Isabella?”
A csípőmtől délre mindenem ínycsiklandóan összehúzódik. Rájöttem, hogy erre azóta vágytam, hogy ebédnél megfenyegetett, és sem az autós üldözés, sem az azt követő intim közelségünk nem elégítette ki a vágyaimat.
„Igen” - a hangom csak rekedt suttogásként tört elő.
„Miért?” - kérdezte.
Oh... kell ehhez ok? Jézusom. Megrázkódtam.
„Mondd meg” - csábított.
„Ömmm...”
A semmiből érkezett ütése.
„Áh!” - kiáltottam fel.
„Csendesen.”
Gyengéden megsimogatta a fenekemet, ahol megütött. Aztán felém hajolt, a dereka belenyomódott a hátsó felembe, megcsókolt a lapockáim között és végigcsókolt a gerincem mentén. Levette az ingét, a mellszőre csiklandozta a hátamat, és éreztem, ahogy az erekciója nekem nyomódik.
„Tárd szét a lábaid” - morogta.
Terpeszbe álltam.
„Szélesebben.”
Felnyögtem és azonnal tágabb terpeszállást vettem fel.
„Jó kislány” - susogta. Végigsimított egy ujjával a hátamon, a fenekem vágatán és az ánuszomon, amely önkéntelenül összehúzódott az érintéstől.
„Most pedig eljátszunk egy kicsit ezzel” - suttogta.
Micsoda? Basszus!
Az ujja folytatta útját a gáton keresztül, és lassan belémcsúszott.
„Nagyon nedves vagy, Isabella. Most lettél az, vagy ez még a korábbi?”
Felnyögtem, és ő lassan fel-le kezdte mozgatni bennem az ujját. Belenyomtam magam a kezébe, élvezve a behatolást.
„Oh, Bella, szerintem ez mindkettő. Szerintem te nagyon szeretsz itt lenni, így. Az enyémként.”
Imádok – oh, mennyire imádok!
Visszahúzta az ujját és újra keményem rámsózott.
„Mondd ki!” - suttogta, de hangja rekedt és sürgető volt.
„Igen, szeretek itt lenni” - nyögtem ki.
Megint megütött, aztán két ujját belémnyomta. Azonnal ki is húzta őket, elkenve a nedvességet fölfelé, az ánuszom köré.
„Mit fogsz most csinálni?” - kérdeztem, elhaló hangon.
Egek... meg akarja baszni a seggemet?
„Ez nem az, amire gondolsz” - mormolta megnyugtatóan. „Már mondtam, hogy ezzel csak lépésenként lehet előre haladni, baby.”
Hallottam, ahogy valami folyadék kicsordult, talán egy tubusból, aztán az ujjai megint ott masszíroztak. Nedvessé tett... ott! Vergődtem... a félelmem ütközött össze az ismeretlen felett érzett izgalmammal. Megint megütött, lentebb, így egyenesen eltalálta a puncimat. Felnyögtem. Ez annyira... jó érzés.
„Maradj nyugton” - mondta. „És ne engedd el!”
„Ah...”
„Ez síkosító.”
Még valamennyit elkent rajtam. Próbáltam nem fickándozni alatta, de a szívem vadul kalapált, a pulzusom összevissza ugrált, ahogy a vágy és az idegesség egyre nőtt bennem.
„Ezt már egy ideje meg akarom tenni veled, Bella.”
Felnyögtem. Valami jeges, fémes hideg futott végig a gerincem mentén.
„Van itt egy kis ajándék neked” - suttogta Edward.
Mi lehet ez? Egy kép beugrott a mondjam-vagy-mutassam játékból. Szent szar. Egy anális dugó. Edward végigsimított vele rajtam, egészen a fenekem szétválásáig.
Ó, egek.
„Ezt most beléd fogom nyomni, nagyon lassan.”
Lélegzetért kaptam... a várakozás és az izgalom dübörgött bennem.
„Fájni fog?”
„Nem, baby. Ez kicsi. Amint benned van, nagyon keményen meg foglak baszni.”
Valósággal megrázkódtam. Rámhajolt és megint megcsókolt a lapockáim között.
„Kész vagy?” - suttogta.
Kész? Kész vagyok erre?
„Igen” - motyogtam száraz szájjal. Egyik ujját lehúzta a fenekemről és belém csúsztatta. Basszus, ez a hüvelykujja. Megfogott, és a többi ujjával gyengéden masszírozni kezdte a csiklómat. Nyögdécseltem... ez mennyei. És ő gyöngéden, amíg hüvelykjével és a többi ujjával a varázslatot végezte, lassan belém nyomta a hideg dugót.
„Ah!” - sikítottam fel az ismeretlen szenzációtól, miközben az izmaim ellenkeztek a behatolással szemben. A hüvelykujjával lassan körözni kezdett bennem, és mélyebbre nyomta a dugót, és az könnyedén felcsúszott. Nem tudom, azért, mert annyira be voltam indulva, vagy azért, mert annyira elvonták a figyelmemet azok a csodálatos ujjai, de a testem úgy tűnt, elfogadta. Kemény... és furcsa... ott!
„Oh, baby” - nyögte.
És én éreztem... ahol az ujja kavargott bennem... és a dugó nekifeszült... oh ah...
Lassan elforgatta a dugót, kicsalva belőlem egy hosszú nyögést.
„Edward” - nyekegtem a nevét, egyfajta kifordított mantraként, ahogy hozzászoktam az új élményhez.
„Jó kislány” - lehelte. Szabad kezével végigsimított az oldalamon, le a csípőmig. Lassan kihúzta az ujját belőlem, és meghallottam a cipzár árulkodó hangját. Megragadta a másik oldalt is a csípőmet, hátrébb húzódott, még jobban szétrakta a lábaimat, miközben lábaival nekem támaszkodott.
„El ne engedd azt az asztalt, Bella” - figyelmeztetett.
„Nem” - nyögtem fel.
„Valami keményet? Mondd, ha túl kemény vagyok. Érted?”
„Igen” - suttogtam, mire belémvágta magát és maga felé emelt egyszerre, közben mélyebben nyomva belém azt a dugót...
„Baszd meg!” - kiáltottam fel.
Megállt, a légzése erőteljesebb lett, a lihegésünk egy ritmust vett fel. Próbáltam alkalmazkodni minden eseményhez egyszerre: az édes telítettséghez, a kínzó érzéshez, hogy valami tiltottat tettem, az erotikus gyönyörhöz, ami mélyen kavargott belőlem. Enyhén kintebb húzta a dugót.
Ó egek... nyögtem fel, ahogy hallottam a szaggatott légzését, egy-egy korty tiszta, zabolázatlan gyönyört. Forrt a vérem. Éreztem már valaha ilyen bujaságot? Ilyen...
„Megint?” - suttogta.
„Igen.”
„Maradj fekve” - utasított. Kihúzta magát belőlem és újra belém nyomakodott.
Oh... mennyire akartam ezt.
„Igen” - sziszegtem.
És gyorsított a ritmuson, a légzése egyre erőltetettebbé vált, igazodott az enyémhez, ahogy belém fúrta magát.
„Oh Bella” - kapott levegő után. Egyik kezével elengedte a csípőmet és újra csavart egyet a dugón, enyhén megtolva azt, majd kihúzta és újra benyomta. Az érzés leírhatatlannak tűnt, és úgy éreztem, el fogok ájulni az asztalon. Nem hagyott ki egyetlen taktust sem, ahogy megragadott, újra és újra, közben erősen és keményen mozgott bennem. Éreztem, ahogy a belsőm összeszűkült és remegett...
„Óh, baszd meg” - nyögtem. Szét fogok szakadni.
„Igen, baby” - sziszegett vissza.
„Kérlek” - könyörögtem, de nem tudtam, miért – hogy megálljon? Hogy soha ne hagyja abba? Hogy csavarjon még egyet a dugón? Éreztem, ahogy összeszűkülök körülötte és a dugó körül...
„Jól van” - suttogta és ráhúzott egyet a jobb fenekemre... és jöttem... megint és megint, zuhantam, zuhantam, forogtam, lüktettem körülötte újra és újra... és Edward gyengéden kihúzta a dugót.
„BASZD MEG!” - sikítottam fel, Edward megmarkolta a csípőmet és hangosan elélvezett, erősen tartva engem.

A nő még mindig énekelt. Edward mindig ismétlésre állítja a lejátszót itt... különös. Összegömbölyödve feküdtem a karjai között az ölében, a fejemmel a mellkasának támaszkodtam. Az asztalnak dőlve feküdtünk a játékszobában, a padlón.
„Üdvözöllek újra itt” - mondta, ahogy lebontotta a szememről a kötést. Pislogtam, amíg a szemem hozzá nem szokott az átállított világításhoz. Felemelte az államat és lágyan megcsókolt, a szemével izgatottan kereste az én tekintetemet. Felnyúltam, hogy megsimogassam az arcát. Elmosolyodott.
„Nos, megfeleltem az elvárásoknak?” - kérdezte vidáman.
Megreszkettem.
„Elvárások?”
„Valami keményet akartál” - mondta gyengéden.
Elmosolyodtam, nem tudtam megállni.
„Ne mondd, hogy lámpalázas vagy, Edward.”
Felvonta a szemöldökét és visszavigyorgott rám.
„Nem, Mrs. Cullen, nem vagyok lámpalázas. Nos, most épp nem. Kellőképpen megbaszott és gyönyörű vagy ebben a pillanatban” - megsimogatott, hosszú ujjai az arcomat kényeztették.
„Érzem” - doromboltam.
Lenyúlt és gyengéden megcsókolt, ajkai lágyak és forrók voltak, megadták magukat az én ajkaimnak.
„Soha nem csalódok benned” - mormolta. Hátradőlt és engem bámult. „Hogy érzed magad?” - nem tudta elrejteni az aggodalmat a hangjából.
„Jól” - mormoltam, érezve, hogy az arcom elvörösödött. „Kellőképpen meg vagyok baszva” - mosolyogtam szégyellősen.
„Miért van olyan nagyon piszkos szád, Mrs. Cullen. Ez megrázó, én mondom, megrázó” - Edward megbántott arcot igyekezett vágni, de hallottam a hangjából a boldogságot.
„Azért, mert hozzámentem egy nagyon-nagyon piszkos férfihoz, Mr. Cullen.”
Elképesztően hülye vigyor ült ki az arcára, ami ráadásul ragadós volt.
„Örülök, hogy hozzámentél” - gyengéden megfogta a copfomat, az ajkához emelte és egy puha csókot nyomott rá, a szemei zölden világítottak a szerelemtől. Édes Istenem... volt valaha is egyáltalán lehetőségem ellenállni ennek az embernek? A bal keze után nyúltam és megcsókoltam a jegygyűrűjét, egy sima platinagyűrűt, amely illett az enyémhez.
„Az enyém” - suttogtam.
„A tiéd” - válaszolta. Szorosan átölelt hátulról és az orrát belenyomta a hajamba.
„Megfürdesselek?”
„Hmmm... Csak akkor, ha csatlakozol is hozzám.”
„Oké” - mondta. A lábamra emelt és mellém állt. Még mindig rajta volt a farmer.
„Fel fogod venni majd a... öö... másik farmeredet is?”
Kérdőn nézett rám.
„Másik farmert?”
„Amit itt szoktál viselni.”
Rámpislogott.
„Azt a farmert?” - kérdezte meghökkenten a meglepetéstől.
„Nagyon csábítóan nézel ki benne.”
„Igazán?”
„Igen... komolyan, nagyon kemény.”
Szégyellősen elmosolyodott.
„Nos... az ön kedvéért, Mrs. Cullen, lehet, hogy felveszem” - hajolt le, és megcsókolt, aztán megfogott egy kis tálat az asztalról, amelyben benne volt az anális dugó, a síkosító és a bugyim.
„Ki tisztítja ezeket a játékokat?” - kérdeztem, ahogy követtem a láda felé menet.
Kérdően nézett rám, mint aki nem érti a kérdést.
„Én. Mrs. Cope.”
„Micsoda?”
Bólintott, lenyűgözve... és talán elszégyellve magát. Megállította a zenét.
„Nos... hát...”
„Az alárendeltjeid csinálták régen?” - fejeztem be helyette a mondatot. Bocsánatkérően vonta meg a vállát.
„Tessék” - nyújtotta felém az ingét. Felvettem és magam köré tekertem. Edward-illata volt, és ettől a dugómosás felett érzett keserűségem el is szállt. A tálat és tartalmát a ládán hagyta. Megfogta a kezemet, kinyitotta a játékszoba ajtaját és kivezetett, le a lépcsőn. Alázatosan követtem. Minden idegesség, a rosszkedv, a borzalom, a félelem és az izgatottság, ami az üldözés miatt nyomott, mind elmúlt. Nem egyszerűen nyugodt voltam – hanem a végsőkig kielégült és békés. Ahogy beléptünk a fürdőbe, hangosan ásítottam és kinyújtóztam... a változatosság kedvéért ki voltam békülve magammal.
„Mi az?” - kérdezte Edward, ahogy megnyitotta a csapot.
Megráztam a fejemet.
„Mondd el” - kérte kedvesen. Jázminillatú fürdőolajat öntött a vízbe, az édes, érzéki illat betöltötte a szobát.
Kicsit elpirultam.
„Egyszerűen jobban érzem magam.”
Elmosolyodott.
„Különös hangulatban volt ma, Mrs. Cullen” - magához ölelt. „Tudom, hogy aggódsz a nemrég történt dolgok miatt. Sajnálom, hogy belekeveredtél. Nem tudom, hogy ez most egy bosszú lehet-e, egy kirúgott dolgozó, vagy egy üzleti rivális. Ha bármi történne veled miattam...” - a hangja fájdalmas suttogássá halkult. Én is átöleltem őt.
„És mi történik, ha veled történik valami, Edward?” - végre sikerül kimondanom a saját félelmemet. Rámbámult.
„Ezt még kitaláljuk. Most bújj ki ebből az ingből és be a kádba.”
„Nem kellene Stuarttal beszélnünk?”
„Ő még várhat” - keményedtek meg a vonásai, és hirtelen megsajnáltam Stuartot. Mit tett, hogy annyira felbosszantotta Edwardot?
Edward segített kibújni az ingből, kigombolta a melltartómat és levette rólam. Megremegett, ahogy felé fordultam. A melleimen még mindig voltak halvány nyomai azoknak a harapásoknak, amelyek a nászúton kerültek rájuk. Most azonban nem akartam ezzel idegesíteni.
„Kíváncsi vagyok, hogy Ryan utolérte-e a Dodge-ot” - mondtam kíváncsian.
„Meglátjuk, a fürdés után. Szállj be” - kinyújtotta felém a kezét. Bemásztam a forró, illatos vízbe, és várakozón néztem rá.
„Au” - a fenekem most érzékeny volt, és a forró víztől megrándult az arcom.
„Nyugi, baby” - csitított Edward, de ahogy kimondta, a kényelmetlen érzés el is tűnt.
Edward levetkőzött és bemászott mellém, a mellkasára vonva a testemet. Elhelyezkedtem a lábai között, tétlenül és elégedetten feküdtünk a forró vízben. Végigsimítottam a lábán, ő pedig a copfommal játszott.
„Át kell néznünk az új ház terveit. Esetleg este, később?”
„Persze.”
Az a nő megint vissza fog jönni. A kisördögöm felpillantott Charles Dickens Összes műveinek harmadik kötetéből és fenyegető pillantást vetett rám. Felsóhajtottam... sajnos Tanya Denali tervei lélegzetelállítóan jók.
„Elő kell készítenem a dolgaimat a munkához” - suttogtam.
Megmerevedett.
„Tudod, ugye, hogy nem muszáj visszamenned dolgozni” - mormolta.
Oh ne... ne megint.
„Edward, ezt már megbeszéltük egyszer. Kérlek, ne akarj újra ezen veszekedni.”
Meghúzta a copfomat, csak annyira, hogy a fejem hátrébbhajlott.
„Csak úgy mondtam...” - lágyan megcsókolt.

Felhúztam egy pulóvert és egy nadrágot, aztán kitaláltam, hogy visszamegyek a játékszobába a többi ruhámért. Ahogy végigmentem az előszobán, meghallottam Edward felemelt hangját a dolgozószobából. A vér megfagyott az ereimben.
„Hol a faszban voltál?”
Oh, a szarba. Stuarttal kiabál. Belül megroskadva fölfelé osontam, a játékszoba felé. Egyáltalán nem akartam hallani, mit akar mondani neki – a kiabáló Edwardot nagyon félelmetesnek találtam. Szegény Stuart. Nekem legalább van lehetőségem visszakiabálni.
Összeszedtem a ruháimat és Edward cipőjét, aztán észrevettem a kis porcelántálkát az anális dugóval, ami még mindig a muzeális láda tetején hevert. Nos... talán nekem kellene megtisztítanom. Rátettem a ruhakupacra és elindultam lefelé. Idegesen, lopva sandítottam a nagy iroda felé, de minden csendes maradt... köszönöm, Istenem. Taylor valamikor másnap kellett, hogy visszajöjjön, és Edward általában sokkal nyugodtabb volt az ő jelenlétében. Taylor aznap és másnap a lányával töltötte a szabadidejét. Kíváncsi voltam, eljutok-e valaha addig, hogy találkozzam a lánnyal.
Mrs. Cope lépett ki a háztartási helyiségből hirtelen, ezzel jól ráijesztettünk egymásra.
„Elnézést, Mrs. Cullen, nem vettem észre” - Oh, én már Mrs. Cullen vagyok!
„Helló, Mrs. Cope.”
„Üdvözlöm itthon” - enyhén meghajolt felém.
„Kérem, szólítson csak Bellának.”
„Elnézést, Mrs. Cullen, az nagyon kényelmetlen volna számomra.”
Miért kell mindennek megváltoznia, csak mert van egy gyűrű az ujjamon?
„Szeretné áttekinteni a heti étlapját?” - kérdezte, várakozó tekintettel figyelve engem.
Étlapot?
„Ööö...” - ez nem olyan kérdés volt, amire valaha felkészültem volna, hogy felteszik nekem.
Elmosolyodott.
„Amikor elkezdtem Mr. Cullennél dolgozni, minden vasárnap este végignéztük a következő heti étrendet, és feljegyeztem mindent, amire szüksége lehetett a boltból.”
„Értem.”
„Elvegyem öntől ezeket?”
És a ruhákért nyúlt.
„Ööö... még ezek kelleni fognak” - és alattuk rejtegetem a tálat a dugóval! Éreztem, ahogy vérvörössé vált az arcom. Kész csoda, hogy szembe tudtam nézni Mrs. Cope-pal. Tudta, miket csináltunk – hiszen ő takarította a szobát. Jesszusom, hozzá fogok ehhez szokni?
„Ha elkészült, Mrs. Cullen, örömmel nézném át önnel a jövő heti listát.”
„Köszönöm” - rebegtem. Egy hamuszürke arcú Stuart szakított minket félbe, aki éppen kisurrant Edward irodájából, és sietve ment végig a hallon. Egy kurta biccentéssel vette tudomásul ottlétünket, de egyikőnk szemébe sem mert nézni, majd becsusszant Taylor dolgozószobájába. Hálás voltam ezért a kis közjátékért, mert abban a pillanatban nem akartam sem a menüről, sem a seggdugókról társalogni Mrs. Cope-pal. Inkább rávillantottam egy kedves mosolyt és visszavonultam a hálószobába. Hozzá fogok valaha szokni ahhoz, hogy a személyzet állandóan ott áll fölöttem, ugrásra készen? Megráztam a fejem... egy nap, talán igen.
Leejtettem Edward cipőjét a földre, a ruháimat az ágyra, megfogtam a tálkát és a fürdő felé mentem. Gyanakvóan néztem az eszközt. Egész ártalmatlannak tűnt, és meglepően tisztának is. Nem akartam sokáig meditálni efölött, gyorsan lemostam vízzel és szappannal. Elég lesz ez? Meg kellett még kérdeznem Mr. Szexakértőt, hogy nem lenne-e szükség fertőtlenítésre, vagy valamire. Megborzongtam a gondolattól.

Örültem, hogy Edward a rendelkezésemre bocsátotta a könyvtárát. Volt benne egy vonzó, fehér íróasztal, ahol dolgozhattam. A nászút során elolvasott négy kéziratot a táskámba tettem, és végignéztem az asztalon. Igen, tényleg volt minden, amire csak szükségem lehetett. Egy részem rettegett, hogy vissza kellett mennem oda, de ezt soha nem mondhattam volna el Edwardnak – megragadhatta volna a lehetőséget, hogy rávegyen a munkahely elhagyására. A férjem mindenkinek a főnöke ott, az enyém is. Emlékeztem Roach gutaütés-szerű reakciójára, amikor ezt elmondtam... és arra, hogy ezután milyen gyorsan elfogadták a pozíciómat. Most jöttem csak rá, hogy mindez csak a házastársam miatt történt így, és ezt a gondolatot nem láttam szívesen. Ám már nem a kinevezett szerkesztő helyettese voltam – hanem Isabella Swan, kinevezett szerkesztő.
Még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy elmondjam Edwardnak, nem állt szándékomban megváltoztatni a nevemet. Úgy éreztem, az érveim elég erősek – valamennyi távolságot meg kellett tartanom tőle – de tudtam, hogy még lesz abból veszekedés, ha erre rájön. Lehet, jobb, ha várok addig.
Hátradőltem a székemben és nekiláttam a napra rendelt utolsó feladatomnak. A laptop órája szerint este hét volt. Edward még nem bukkant fel az irodájából, tehát volt még időm. Kivettem a Nikon memóriakártyáját, és elkezdtem feltölteni róla a fényképeket a számítógépre. Visszajött már vajon Ryan? Vagy még úton volt Portland felé? Utolérte vajon a rejtélyes nőt? Edward hallotta már, hogy mi történt? Válaszokat akartam. Nem érdekelt, hogy elfoglalt, tudni akartam, mi történik, és hirtelen kis kölyöknek éreztem magam, akit tudatosan tart tudatlanságban. Felkeltem, azzal a szándékkal, hogy megyek és megkérdezem őt az irodájában, de éppen, ahogy erre elszántam magam, a képernyőn felsorakoztak a nászutunk utolsó néhány napján készült képek.
Szent Ég!
Kép kép után, és mind rólam. Én, ahogy alszom, rengeteg kép rólam alvás közben, a hajam az egyiken az arcomba hull, a másikon elnyúlok a párnán, tátott szájjal... a szarba – az ujjamat szopom. Évek óta nem szoptam az ujjamat! Annyi kép volt... elképzelni sem tudtam, hogy ennyit készített. Néhány elfogulatlan távoli plán, az egyiken áthajolok a jacht korlátja felett és a messzeségbe bámulok. Hogy nem vettem észre, ahogy ezeket készítette? Elmosolyodtam azokat a képeket nézve, amelyeken nevettem a csiklandozástól, a hajam össze-vissza repkedett, harcoltam a csiklandozó ujjaival. És ott a kép, amelyet kartávolságból készített rólunk, a kabinban. A mellkasát öleltem át rajta, ő az objektívbe nézett, fiatalon, tágra nyílt szemekkel... szerelmesen. A másik kezével az én fejemet fogja, és én egy szerelmes bolondként nézek... de igazából Edwardról nem tudtam levenni a tekintetem. Oh, egek! Az én gyönyörű férjem, akit nem lehetett megcsiklandozni, aki nemrég még azt sem hagyta, hogy megérintse bárki... és most már elviselte az én érintésemet. Meg kellett kérdeznem, hogy tetszik-e neki ez, vagy csak inkább az én kedvemért engedi meg.
Megremegtem, ahogy a képet néztem, és ahogy elárasztottak ez iránt a férfi iránti érzéseim. Valaki bántani akarja – először az Echo Charlie, aztán a tűz a CEH-nél, majd az az átkozott autós dolog... felsóhajtottam, a kezemet a szám elé kaptam, mintegy önkéntelenül elfojtva a feltörni készülő zokogást. Elhagytam a számítógépet, felugrottam, hogy megkeressem Edwardot – már nem azért, hogy megütközzek vele, hanem csak azért, hogy megnézzem, biztonságban van-e.
Nem törődve a kopogtatással, berontottam a dolgozószobájába. Edward az asztalánál ült, telefonált. Meglepetten, idegesen nézett fel, de a bosszankodás eltűnt az arcáról, amikor észrevette, hogy én vagyok az.
„Tehát nem lehet már erősíteni?” - mondta a kagylóba, a szemeit le sem véve rólam. Gondolkodás nélkül megkerültem az asztalt és megálltam felette, ő felém fordult, arcán kérdő tekintettel. Meg tudtam volna mondani, mire gondol: most mit akar? Amikor bebújtam az ölébe, a szemöldökét kérdőn vonta fel. Átkaroltam a nyakát és hozzábújtam. Óvatosan átkarolt.
„Öm... igen, Barney. Tudnád tartani egy pillanatra?” - a telefont a vállának támasztotta.
„Mi a baj, Bella?”
Megráztam a fejemet. Felemelte az államnál fogva és mélyen a szemembe nézett. Kiszabadítottam magam a fixírozásából, és még apróbbra gömbölyödtem össze az ölében. Isteni illata van... olyan megnyugtató. Szabad kezével még jobban átkarolt és megpuszilta a fejem búbját. Mondhatom, sikerült elbűvölnöm.
„Oké, Barney, hol is tartottunk?” - folytatta. A telefont a füle és a válla közé szorította, és a kezével lenyomott egy gombot a laptopján. Egy szemcsés fekete-fehér kép jelent meg a képernyőn, biztonsági kamera felvétele... egy sötét hajú férfi volt rajta, halvány öltözékben. Edward lenyomott még egy billentyűt, a képen a férfi már a kamera felé sétált, lehajtott fejjel. Amikor közelebb ért a kamerához, Edward gombnyomására a kép kimerevedett. Az alak egy fényes, fehér teremben állt, ahol a fal mellett fekete szekrények hosszú sora látszott. Ez biztosan a CEH szerverterme.
„Oké, Barney, még egyszer.”
A képernyő életre kelt. Egy négyszög jelent meg a férfi feje körül a CCTV képén és hirtelen ráközelítettünk. Felültem, érdeklődően.
„Ezt Barney csinálja?” - kérdeztem csendesen.
„Igen” - válaszolta Edward. „Ki tudod élesíteni a képet?” - szólt immár Barney-hoz a telefonba.
A kép elmosódott, aztán újrafókuszált, sokkal élesebben. A férfi tudatosan lefelé nézett, elkerülve a kamerát. Ahogy néztem, a hideg futott végig rajtam. Volt valami ismerős az álla vonalában... vagy valami ilyesmi. Borzas, rövid fekete haja volt, ami furcsán és durván hatott... és a kiélesített képen észrevettem, hogy fülbevalót viselt, egy kis gyűrűnyit. Szent szar! Tudtam, ki az a férfi!
„Edward” - suttogtam. „Az ott James Smith.”





Jegyzet: Az életbenenm gondoltam volna, hogy Pink Floydra akár szexelni is lehet.... Bevallom, ez az ötlet megragadta a fantáziámat. Amúgy a kedvenc Pink Floydok közül is a legkedvencebb lemezem  a Dark Side of the Moon.

2012. november 10., szombat

Kilencvennegyedik fejezet ( Második történet hetedik rész)

Elnézést, benéztem az összes létező dátumot előre és hátra



Követnek! Szívem a torkomba ugrott, lüktetett, fejbőröm bizsergett, elöntött a pánik. Követnek, de kik? Szemem a visszapillantó tükörre siklott és biztos voltam abban, hogy a sötétített üvegű autó, amit előzőleg láttam, még mindig mögöttünk van. Bassza meg! Ez lehet az? Megpróbáltam keresztüllátni a sötétített szélvédőn, megnézni, hogy ki vezeti – de semmit nem láttam.
„Tartsd a szemed az úton, baby” – mondta Edward gyengéden, nem azon a vad hangon, amit normális körülmények között használ, amikor a vezetési stílusomat értékeli. Szedd össze magad! Gondolatban képen legyintettem magam és megpróbáltam elfojtani a félelmemet, ami azzal fenyegetett, hogy ellep. Lehetséges, hogy fegyvere is van annak, aki követ bennünket? Fegyveres, és Edwardot követi! A szarba! Hirtelen hányingerem lett.
„Honnan tudjuk, hogy követnek?” – kérdeztem lihegő, nyüszítő és rémült suttogással.
„A mögöttünk levő Dodge-nak hamis a rendszáma.”
Honnan tudja ezt?
Indexeltem, hogy felkanyarodtam az 520-asra. Késő délután volt, és bár az eső elállt, az aszfalt még nedves volt. Szerencsére a forgalom meglehetősen gyenge volt. Apám egyik önvédelmi tanácsa szólalt meg fejemben. A pánik az, ami megölhet, vagy nagy sérülést okozhat, Bells. Nagy levegőt vettem, próbáltam kordában tartani légzésemet. Bárki is követ bennünket, Edwardot akarja. Újabb nagy levegővétel után éreztem, hogy elmém kitisztul, gyomrom megnyugszik. Biztonságban kell tartanom Edwardot. Szerettem volna ezt az autót vezetni, sőt gyorsan vezetni. Nos, megkaptam a lehetőséget. Szorosan megmarkoltam a kormányt és egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantó tükörre. A Dodge szorosan mögöttünk volt. Nem törődve Edward ijedt pillantásával lelassítottam éppen időben ahhoz, hogy fel tudjak hajtani az 520-asra. A Dodge-nak le kellett lassítania és megállnia, hogy valaki beengedje. Visszakapcsoltam a sebességet és talpig nyomtam a gázt. Az R8-as kilőtt, mindketten az üléstámlához préselődtünk. A sebességmérő mutatója 110 km/h-ra ugrott egyből.
„Csak nyugalom, baby” – mondta Edward hidegvérűen, bár biztos voltam, hogy belülről minden, csak nem nyugodt.
A két forgalmi sáv között cikáztam, mint a fekete bábu a dámában, eredményesen szökdécselve az autók és kamionok között. Jézus, a híd olyan alacsony építésű, hogy olyan, mintha a vízen haladnánk. Hangsúlyozottan nem vettem tudomást a másik autókból felém irányuló mérges, helytelenítő pillantásokat. Edward összekulcsolta kezeit az ölében, próbált olyan mozdulatlan maradni, amennyire csak tudott, és lázasan száguldó gondolataim ellenére azon elmélkedtem, vajon azért teszi-e, hogy ne zavarjon engem.
„Ügyes lány” – suttogta biztatóan és hátra nézett.
„Nem látom a Dodge-ot.”
„Pontosan az IT mögött vagyunk, Mr Cullen” – jött Stuart hangja a kihangosítóból.
„Próbálja önöket utolérni, uram. Mi megpróbálunk önök és a követő közé kerülni.”
IT? Mi a fenét jelent ez?
„Helyes. Mrs Cullen eddig jól végzi a dolgát. Ezzel a sebességgel, feltételezve, hogy a lámpa zöld marad – és ahogy elnézem, az marad – néhány perc múlva leérünk a hídról.”
„Uram.”
Elszáguldottunk a forgalomirányító tábla alatt, tudtam, hogy a Washington tó közepénél járunk. A sebességmérőre pillantva láttam, hogy 120-al száguldok.
„Nagyon jól csinálod, Bella” - mormolta Edward újra ahogy hátrafelé nézett. Egy röpke pillanatra hangja olyan volt, mint amikor először voltunk a játékszobában, amikor türelmesen vezetett be a dolgokba. A gondolat zavaróan izgató volt, el is hessentettem azon nyomban.
„Merre menjek tovább?” - kérdeztem, a riasztó körülmények ellenére meglehetősen nyugodtan. Már éreztem az autót. Élvezet volt vezetni, halkan duruzsolt, és ahhoz képest, hogy milyen gyorsan mentünk, hihetetlenül könnyű volt irányítani. Ilyen gyorsan vezetni ezt az autót... igazán gyerekjáték.
„Mrs Cullen, haladjon az I-5-ösön dél felé. Meg akarjuk tudni, hogy a Dodge mindenáron követi-e önöket” - hangzott fel Stuart hangja a kihangosítóban. A hídon zöld volt a lámpa – hála az égnek – és én tovább száguldottam.1
Idegesen Edwardra pillantottam, ő megnyugtatóan visszamosolygott. Majd hirtelen elsápadt.
„A szarba” - káromkodott finoman.
Ahogy letértünk a hídról, a forgalom lelassult előttünk. Nekem is lassítanom kellett. Idegesen néztem a visszapillantó tükörbe, és mintha láttam volna a Dodge-t.
„Tízegynéhány autóval mögöttünk?”
„Igen, látom.” - mondta Edward, kikukkantva a keskeny hátsóablakon -  „Kíváncsi vagyok, ki a fasz ez?”
„Én is. Tudjuk egyáltalán, hogy férfi vezeti-e?” - förmedtem bele az előttem kiállított telefonba.
„Nem, Mrs Cullen. Nő is lehet. Az üveg túl sötét.”
Edward rám nézett.
„Egy nő?” - kérdezte.
Vállat vontam.
„A te Mrs Robinsonod?” - kérdeztem, tekintetemet az útra szögezve.
Edward megrándult és kivette a telefont a kihangosítóból.
„Ő nem az én Mrs Robinsonom” - mordult - „nem beszéltem vele a születésnapom óta. És Irina nem tenne ilyent. Nem az ő stílusa.”
„Lauren?”
„Connecticut-ban van a szüleivel. Már mondtam neked.”
„Biztos vagy benne?”
Rövid ideig hallgatott.
„Nem. De ha elszökik, biztos vagyok benne, hogy a családja értesítette volna Dr. Bannert. Beszélgethetnénk erről miután hazaérünk? Figyelj arra, amit tenned kell” - tette hozzá feddően.
„De lehet csak véletlen ez az egész.”
„Nem kockáztatok. Főleg akkor nem,ha te is érintett vagy” - csattant fel.
Visszatette a telefont a kihangosítóba, így megint kapcsolatba kerültünk a biztonságiakkal. Oh, a szarba. Tényleg nem akartam most veszekedni Edwarddal... esetleg később. Féket tettem a nyelvemre.
Szerencsére kisebb lett a forgalom. Gyorsabban hajthattam a Mountlake kereszteződés felé, újra cikázva az autók között.
„Mi van, ha megállítanak a rendőrök?” - kérdeztem.
„Az csak jó lenne.”
„Nem a jogosítványomnak.”
„Amiatt ne aggódj” - válaszolta. Meglepetésemre vidámságot hallottam ki hangjából. Megint rátapostam a gázra, megint 120-szal száguldottam. Apám, tud ez a kocsi menni! Ezt szeretem – könnyű kezelni. Már majdnem 140-nel mentem. Nem hiszem, hogy valaha is vezettem ilyen gyorsan. A furgonom legjobb napján jó, ha a 70-et elérte.
„Tiszta lett előtte az út, felgyorsított” - hangzott fel Stuart testetlen, nyugodt és tájékoztató hangja - „145-tel halad.”
A szarba! Gyorsabb, mint én! Lejjebb nyomtam a gázpedált és a kocsi 150-el dorombolt, ahogy az I-5-ös kereszteződése felé közeledtem.
„Tartsd a sebességet, Bella” - mormolta Edward, amikor egy pillanatra lelassítottam, hogy felsuhanjak az I-5-re.
Az államközi út nem volt forgalmas, egy pillanat alatt a gyors sávba tudtam váltani. Ahogy még jobban ráléptem a gázra és a pompás R8-as zümmögve száguldott előre hogy elérje a gyors sávot,a lassabban halandók szinte szétrebbentek előttünk, hogy menni tudjunk. Ha nem féltem volna annyira, azt hiszem élveztem volna ezt az egészet.
„Uram, 160-nal követi önöket.”
„Maradjon mögötte, Ethan” - kiáltotta Edward Stuartnak.
Ethan?
Egy kamion sorolt be a gyors sávba – a francba! Satufék!
„Kibaszott hülye!” - káromkodott Edward, ahogy előrelendültünk az ülésben. Igazán hálás voltam a biztonsági övnek.
„Kerüld ki, baby” - mondta Edward összeszorított fogakkal. Tükör, sávváltás, lassú autók kerülése, és visszatértem a gyors sávba.
„Szép volt, Mrs Cullen” - mormolta Edward elismerően - „hol vannak a rendőrök, ha szükség van rájuk?”
„Nem akarom, hogy megállítsanak a rendőrök, Edward” - motyogtam az előttem levő útra figyelve - „kaptál valaha gyorshajtásért büntetést?”
„Nem” - mondta, de ahogy egy pillantást vetettem rá, láttam, vigyorog.
„Állítottak már meg?”
„Igen.”
„Oh.”
„A bájerőm, Mrs Cullen. Minden attól függ. És most figyelj. Hol a Dodge, Stuart?”
„Már 175-tel megy.. Körülbelül 4 percre vagyunk önök mögött.” - felelte Stuart.
Szent baszás! Szívem megint a torkomban dobogott. Tudok ennél gyorsabban menni?
Megint lejjebb nyomtam a gázt és elhúztam a csíkot a mellettünk levők mellett.
„Villogj a fényszóróval” - vezényelt Edward, amikor egy Ford Mustang nem ment el előlünk.
„De az olyan bunkó dolog.”
„Akkor legyél bunkó”- förmedt rám.
Jézusom! Oké!
„Ahem- hol a kapcsolója?”
„Az irányjelzőt húzd magad felé.”
Tettem, amit mondott, a Mustang lehúzódott, miután a vezetője felmutatta az ültető ujját. Elsuhantam mellette.
„Ő a faszfej” - mondta Edward a bajsza alatt, majd rám óbégatott.
„Menj le a 166-os kihajtónál.”
Igen uram!
„Lehajtunk a 166-osnál” - tájékoztatta Stuartot Edward.
„Tartson egyenesen az Escala felé, uram.”
Lassítottam, ellenőrizem a tükröket, majd meglepően könnyedén áthaladtam a négy sávon és lehajtottam a sztrádáról. A Stewartra hajtva dél felé haladunk. Az út csendes volt, alig néhány autó hajtott rajta. Hova lett mindenki?
„Átkozott szerencsénk volt a forgalommal. De ez azt jelenti, hogy a Dodge-nak is. Ne lassíts le, Bella. Vigyél haza bennünket.”
„Nem emlékszem az útra” - nyafogtam, pánikban attól, hogy a Dodge még mindig a nyomunkban van.
„Haladj dél felé a Stewarton. Majd szólok” - mondta Edward megint aggódva. Elzúgtam három tömb mellett, de a lámpa sárgára váltott a Yale sugárútnál.
„Menj át rajta, Bella” - kiáltott rám Edward. Az autó úgy megugrott, ahogy a gázra tapostam, hogy mindketten bepréselődtünk az ülésbe. Áthajtottunk a piroson.
„Most hajt le a 166-osnál” - informált Stuart bennünket.
„Maradjon mögötte, Ethan.”
„Ethan?”
„Az a neve.”
Gyors pillantást vetettem Edwardra. Úgy nézett rám, mintha bolondnak tartana.
„Nézd a kibaszott utat!”
Figyelmen kívül hagytam.
„Ethan Stuart.”
„Igen!” - mondta bőszen.
„Ah. Miért nem tudtam ezt?” A pasi az utóbbi hat hétben kísérgetett és nem tudtam a keresztnevét!
„Az a nevem, asszonyom” - ijesztett fel Stuart hangja, pedig ugyanazon a monoton, nyugodt hangon beszélt, mint mindig – „Az IT a Stewarton halad, uram. Igazán gyorsan hajt.”
„Nyomás, Bella. Fejezd be a kicseszett csevegést" - mordult Edward.
„Megállított bennünket a első lámpa a Stewarton.”
„Bella - gyorsan – itt” - kiáltott fel Edward a Boren sugárút déli oldali parkolójára mutatva.
„Ide.” - mutatott egy helyre. A szarba! Azt akarja, hogy beálljak az autóval erre a parkolóhelyre. A francba!
„Csak csináld!” - mondta. Tehát csináltam – tökéletesen. Valószínűleg életem első tökéletes parkolását hajtottam végre.
„Elrejtőztünk a parkolóban a Stewart és a Boren között” - mondta Edward a telefonnak. „Megfelelő lesz, uram” - bár Stuart kissé aggódónak tűnt. „Maradjanak ott, mi követjük az IT-t.”
Edward felém fordult, kutatóan nézett rám.
„Rendben vagy?”
„Naná” - suttogtam.
Edward elhúzta a száját.
„Akárki is vezeti a Dodge-ot, nem hallhat bennünket, ugye tudod.”
Elnevettem magam.
„Most haladunk el a Stewart-on a Boren előtt. Látom a parkolót. Pontosan most hajt el önök előtt, uram.”
Egyszerre engedett fel a feszültség bennünk a megkönnyebbüléstől.
„Ügyes voltál, Mrs Cullen. Szép munka volt” - simogatta meg arcomat Edward gyengéden ujja hegyével. Megrándultam az érintésétől, és nagyot lélegeztem. Nem is tudtam róla, hogy visszafojtom a lélegzetemet.
„Akkor ez azt jelenti, hogy abbahagyod a vezetési stílusom kritizálását?” - kérdeztem.
Nevetett – hangosan, megkönnyebbülve.
„Azért azt nem mondanám.”
„Köszönöm, hogy vezethettem az autódat. Méghozzá ilyen izgalmas körülmények között” - próbáltam könnyed lenni.
„Akkor talán innen én vezetnék.”
„Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy most azonnal ki tudnék szállni, hogy ideülhess. A lábaim elzselésedtek” - és éreztem, hogy megremegek, majd hirtelen reszketni kezdtem.
„Az adrenalin, baby” - mondta kedvesen. „Csodálatos voltál, mint mindig. Sokkoltál, Bella. Soha nem szűnsz meg meglepni.” Finoman megérintette arcomat, arcát elöntötte a szeretet, a félelem, a megbánás – túl sok érzelem egyszerre – és szavai a végemet jelentették. Az érzelmek elárasztottak, hüppögés szakadt fel elszorult torkomból és sírni kezdtem.
„Ne, baby, ne. Kérlek, ne sírj.”
Felém nyúlt és a szűk hely ellenére az ölébe húzott a kézifék oszlopán át. Kikotorta a hajat az arcomból és a szemeimet csókolta, majd az orcámat, és én köré fontam karjaimat és csendesen szipogtam a nyakába. Oh, nagyon jó illata volt, nagyon megnyugtató. Orrát a hajamba fúrta, körülölet, szorított magához és csak ültünk szó nélkül, csak öleltük egymást.
Stuart hangja riasztott fel bennünket.
„Az IT lassított az Escala mellett. Terepszemlét tart.”
„Kövesse” - csattant Edward hangja.
Kézfejembe töröltem az orromat és nagy, megnyugtató lélegzetet vettem.
„Használd az ingemet” - csókolta meg a homlokomat Edward.
„Bocs” - motyogtam, zavartan a saját sírásomtól.
„Mit? Nincs miért.”
Megint megtöröltem az orromat. Felemelte a fejemet az államnál fogva és gyengéd csókot nyomott az ajkamra.
„Nagyon puhák az ajkaid sírás után, én gyönyörű, bátor kedvesem” - suttogta.
„Csókolj meg megint.”
Edward megmeredt, egyik keze a hátamon, a másik a fenekemen.
„Csókolj meg” - leheltem. Szája kissé elnyílt, ahogy levegő után kapott. Elhajolt mellettem, kivette a telefont a kihangosítóból és a vezetőülésre dobta. Majd a szája rám tapadt, jobb kezével a hajamba markolt, hogy rögzítse a fejem, bal kezével átfogta arcomat. Nyelve megszállta a számat és én örömmel fogadtam. Nyelvünk vadul hadakozott. Az adrenalin vágyba fordult át testemben. Megöleltem arcát, ujjaimat végigfuttattam barkóján,élveztem érintését. Felnyögött forró válaszomra, mélyen a torkából, és méhem összerándult az érzéki vágytól. Keze végigsiklott testemen, megsimogatta melleimet, derekamat és lefelé haladt a hátsóm felé. Fészkelődtem.
„Ah” - mondta és elszakította magát, lihegve.
„Mi van?” - motyogtam a szájába.
„Bella, egy parkolóban vagyunk, Seattle-ben”
„És?”
„Nos, ebben a pillanatban éppen meg akarnálak dugni, és te itt fészkelődsz rajtam... ez kissé kényelmetlen.”
Szavai hatására feneketlen vágyam kisiklott ellenőrzésem alól, újból görcsbe rántva méhemet.
„Akkor dugj meg” - mormoltam és megcsókoltam a szája sarkát. Jézusom, akartam őt. Most. Szent baszás, ez az autós üldözés izgalmas volt Túlságosan is. Rémisztő... és a félelem felébresztette a kéjvágyamat.
Hátrahajolt és rám bámult, szeme elsötétült és homályos lett.
„Itt?” - kérdezte rekedten. A szám kiszáradt. Hogy tud ennyire felizgatni egyetlen szóval?
„Igen. Akarlak. Most.”
Féloldalra hajtotta fejét és néhány pillanatig csak bámult rám.
„Mrs Cullen, mennyire magabiztos” - suttogta egy örökkévalóság után. Keze összeszorult a nyakam tövénél a hajamon hogy helyben tartson és szája megint a számra tapadt, ezúttal erőteljesebben. Másik keze a testemen siklott, le a fenekemen át a combomig... ujjaimat Edward hosszúra nőtt hajába fontam.
„Nagyon örülök, hogy szoknya van rajtad” - mormolta és keze kék-fehér csíkos szoknyám alá siklott, combomat simogatva. Újból megmozdultam ölében, ő sziszegett a fogai között.
„Maradj nyugton” - morgott. Megmarkolta a puncimat, egyből mozdulatlan lettem. Hüvelykujja csiklómat simogatta, a levegő megakadt a torkomban ahogy az élvezet, mint az elektromos áram megrázott, mélyen a hasamban.
„Csak nyugi” - suttogta. Megcsókolt megint ahogy hüvelykje körözött rajtam az áttetsző, divatos bugyim anyaga alatt. Lassan belém csúsztatta két ujját.
Felnyögtem és csípőmet kezéhez feszítettem.
„Kérlek” - suttogtam.
„Oh, Mrs Cullen. Nagyon is készséges vagy” - mondta és ujjai ki-, be jártak, kínzó lassúsággal.
„Az autós üldözések ennyire felizgatnak?”
„Te izgatsz fel.”
Farkasmosolyt villantott rám és hitelen kihúzta ujjait, felizgatva hagyva. Karját a térdem alá csúsztatta és legnagyobb meglepetésemre felemelt, arccal a szélvédő felé fordítva.
„Tedd le a lábaidat” - parancsolt rám, lábai összezárva a lábtér közepén. Tettem, ahogy mondta. Kezeit lesimította a combjaimon, majd vissza, egyben felhúzva szoknyámat.
„Kezeidet a térdemre, baby, hajolj előre. Emeld csodás seggedet a levegőbe. Vigyázz a fejedre.”
A szarba! Tényleg megtesszük, itt a parkolóban! Gyorsan körbevizslattam az előttünk levő részt, nem láttam senkit - de éreztem, hogy borzongás fut át rajtam. Én, egy nyilvános parkolóban! Ez olyan... ász? Éreztem, hogy Edward megmozdul alattam és hallottam a sokat jelentő cipzár-hangot. Egyik karját a derekamra tette, másik kezével félre húzta csipkebugyimat és egy gyors mozdulattal 'karóba' húzott.
„Ah” - nyögtem, lefelé nyomva magam rajta. Fogain keresztül sziszegve fújta ki a levegőt. Keze a nyakam felé mozdult és megmarkolt az állam alatt. Átfonta a nyakam és hátrahúzott, fejemet hátrafeszítette. Így meg tudta csókolni a torkom. Másik keze a csípőmet markolta. Együtt kezdtünk mozogni.
Én kissé felemelkedtem, ő megbillentette csípőjét és felém nyomta magát... ki és be... az érzés... hangosan nyögtem. Így nagyon mélyre hatolt. Bal kezemmel a kéziféket markoltam, a jobbal az ajtónak támaszkodtam. Fogával belecsípett a fülcimpámba, majd meghúzta azt – majdnem fájdalmas volt. Újra és újra belém nyomult. Felemelkedtem és leereszkedtem és ahogy elértük a megfelelő ritmust, keze a szoknyám alatt előrecsúszott és ujja gyengéden izgatta csiklómat a bugyim finom anyagán keresztül. (Hát, ezt nem egészen értem.Ki kellene próbálni, hogy marad ott a bugyi elöl. Mik ki nem maradtak az életemből :) )
„Ah!”
„Gyere.Gyorsan” - suttogta a fülembe összeszorított fogakkal. Keze még mindig a nyakam köré fonva - „Gyorsan a végére kell érnünk, Bella.” És fokozta a nyomást a csiklómon.
„Ah!” - éreztem,a hogy az ismerős gyönyör elönt, összegyűlik mélyen és középen bennem.
„Gyerünk, baby” - suttogta a fülembe - „hallani akarlak.”
Újból nyögtem.... és csak éreztem, szemem szorosan behunyva. Hangja a fülemnél, lehelete a nyakamon, gyönyör sugárzott onnan, ahol ujjai izgatták testemet és ahol mélyen belém nyomult – és elvesztem. A testem átvette a hatalmat felettem, sóvárgott a kielégülésért.
„Igen” - sziszegte Edward a fülembe. Egy rövid időre kinyitottam a szemem és vadul néztem az R8-as szigetelt tetejét, majd újból összeszorítottam és elélveztem.
„Oh, Bella” - mormolta áhítattal, átölelt és belém gyömöszölte magát egy utolsó mozdulattal, majd elélvezett mélyen bennem.
Orrát végighúzta állcsontomon, finom csókot nyomott a torkomra, arcomra, homlokomra, ahogy rajta feküdtem, fejem a nyakán nyugtatva.
„Enyhült a feszültség, Mrs Cullen?”
Edward összezárta fogát a cimpámon és megcibálta. Testem kiszáradt, teljesen kimerült.
Elnyivákoltam magam. Éreztem a mosolyát.
„Az enyémen egyértelműen segített” - tette hozzá leemelve magáról - „elveszett a hangod?”
„Igen” - mormoltam.
„Nos, elég buja teremtés vagy, nem? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen exhibicionista vagy.”
Egyből ijedten felültem. Ő megmerevedett.
„Senki sem látott bennünket, ugye?” - néztem körül idegesen a pakolóban.
„Gondolod, hagytam volna, hogy bárki lássa a feleségemet elélvezni?” - simogatta meg megnyugtatóan a hátamat, de hangja nyomán borzongás futott át gerincemen. Megfordultam és huncutul vigyorogtam rá.
„Autós szex!” - kiáltottam fel.
Elvigyorodott és egy tincs hajat a fülem mögé igazított.
„Menjünk haza. Én vezetek.”
Ezzel kinyitotta az ajtót, hagyta, hogy kimásszak az öléből a parkolóba. Mire visszanéztem rá, gyorsan felhúzta a cipzárját. Kiszállt ő is majd tartotta az ajtót, amíg visszaültem.Gyorsan megkerülte az autót, beszállt elővette a telefont és valakit hívott.
„Hol van Stuart?” - kérdezte élesen - „... és a Dodge? Hogyhogy Stuart nincs magával?”
Figyelmesen hallgatott, úgy gondolom Ryannal beszélt.
„Őt?” - lepődött meg - „tapadjon rá” - fejezte be a hívást Edward és rám bámult.
Őt! Az autó vezetője? Ki lehetett – Irina? Lauren?
„A Dodge sofőrje nő volt?”
„Úgy tűnik” - mondta halkan. Haragosan szorította össze száját.
„Hazaviszlek” - mondta halkan. Felbőgette a motort, majd finoman kitolatott a parkolóból.
„Hol van az... IT? Apropó, mit jelent ez? Olyan BDSM-esen hangzik.”
Edward félmosolyra húzta száját ahogy kihúzott a parkolóból és visszasorolt a Stewart útra.
„Azt jelenti, hogy Ismeretlen Követő. Ryan az FBI-nál volt.”
„Ex-FBI-os?”
„Ne kérdezősködj” - rázta meg Edward a fejét. Egyértelműen elmerült a gondolataiban.
„Nos, és merre jár az a női IT?”
„Az I-5-ösön, Portland felé tart.”
Edward rám nézett, tekintete ijesztő volt. Jesszusom – szenvedélyesből nyugodt, abból aggódó, alig néhány perc alatt. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam combját, ujjaimat finoman végigfuttattam farmerja belső varratán, remélve, hogy felderítem.Levette kezét a kormányról és megálljt parancsolt kezemnek.
„Ne” - mondta - „elég messzire mentünk mára már. Nem hiszem, hogy szeretnéd, ha karamboloznánk három tömbnyire a lakástól.”
Ezzel felemelte ajkához a kezem és megcsókolta a mutatóujjamat. Nyugodt, hideg, ellentmondást nem tűrő... az én Fifty-m.
És egy idő óta most először megint úgy éreztem magam, mint egy csökönyös kölyök. Visszahúztam a kezem és egy pillanatig csendben ültem.
„Nő volt?”
„Kétségtelenül az” - sóhajtott.
A Escala mélygarázsához kanyarodott és benyomkodta a belépőkódot. A kapu kitárult, ő behajtott és leparkolta a helyére az R8-ast.
„Igazán kedvelem ezt az autót – mormoltam.
„Én is. És igazán tetszett, ahogy bántál vele – és hogy sikerült nem összetörnöd.”
„Vehetsz egyet a születésnapomra” - fintorogtam rá.
Edward tátott szájjal nézte, hogy kiszállok a kocsiból.
„Egy fehéret – tettem hozzá. Lehajoltam és csak néztem rá, ahogy a kormány mögött ült.
Mosolygott.
„Isabella Cullen, mindig meglepsz” - mondtam és bevágtam az ajtót. Az autó hátuljához sétáltam, majd ott vártam rá.
Kecsesen kiszállt és azzal a nézéssel nézett rám.... azzal, ami mélyen bennem megszólaltatott valamit. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet. Egy emlék ötlött fel a fejemben, ahogy Alice és Jasper néztek egymásra ebédnél. Edward lezseren sétált hozzám, megállt előttem. Nem ért hozzám.Lehajolt és suttogott:
”Tetszik neked ez az autó. Nekem is tetszik ez az autó. Megdugtalak benne.. lehet rajta is megduglak egyszer.”
Elakadt a lélegzetem.
Egy fényes ezüst színű BMW érkezett a garázsba. Edward aggódva tekintett rá, majd megnyugodva vigyorgott le rám.
„De úgy tűnik, társaságot kaptunk. Gyere” - fogta meg a kezem és a lifthez indultunk. Megnyomta a hívógombot és ahogy várakoztunk, a BMW sofőrje csatlakozott hozzánk. Fiatal, hétköznapian öltözött, hosszú sötét hajú fiatalember volt. Úgy nézett ki, mint egy tv-s személyiség.
„Hali” - mosolygott ránk melegen.
Edward körém fonta karját és udvariasan bólintott.
„Csak most költöztem ide. A 32-es lakásba.”
„Helló” - viszonoztam mosolyát. Kedves, világoskék szemei voltak.
A lift megérkezett, beszálltunk. Edward megfejthetetlen kifejezéssel nézett le rám.
„Ön Edward Cullen” - folytatta a fiatalember.
Edward visszautasítóan mosolygott.
„Paul Johnson” - nyújtotta kezét a férfi. Edward kelletlenül fogott vele kezet.
„Hányadikra mennek?” - kérdezte Paul.
„Kódot használok.”
„Oh.”
„Penthouse.”
„Oh” - vigyorgott szélesen Paul -  „hát persze.”
Ezzel megnyomta a 16. emelet gombját, és az ajtó bezárult.
„Feltételezem, Mrs Cullen.”
„Igen” - mosolyogtam udvariasan és kezet nyújtottam. Paul enyhén elpirult és megszemlélt.. egy kissé túl hosszan. Oh, ne. Én is elpirultam, Edward szorosabbra fonta karját körülöttem.
„Mikor költözött be?” - kérdeztem csak udvariasságból.
„Múlt hétvégén. Tetszik ez a hely.”
Ezután kényelmetlen csend költözött közénk, addig amíg a lift meg nem állt Paul emeletén.
„Örülök, hogy találkozhattam Önökkel” - mondta megkönnyebbülten és kilépett. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Edward beütötte a kódot és a lift újból elindult felfelé.
„Kedvesnek tűnt” - mormoltam - „még egy szomszéddal sem találkoztam.”
Edward savanyúan nézett rám.
„Jobban szeretem, ha nem is találkozol.”
„Csak mert egy remete vagy - úgy gondolom, elég kedves volt.”
„Remete?”
„Remete. Bezárkózva az elefántcsont-tornyodba” - jelentettem ki.
Edward szája megremegett...
„A mi elefántcsont-tornyunkba. És azt hiszem egy újabb csodáló nevét adhatja a listájához, Mrs Cullen.”
Égnek emeltem a szemem.
„Edward, azt hiszed, mindenki a csodálóm?”
„Megforgattad a szemedet?”
Pulzusom felgyorsult.
„Bizony azt tettem” - suttogtam leszorult torokkal.
Féloldalra hajtotta fejét, arca felöltötte azt a bizonyos parázsló, arrogáns, elbűvölő kifejezést.
„És mit tehetünk ezzel?”
„Valami vadat?”
Pislogott, hogy elrejtse meglepetését.
„Vadat?”
„Kérlek.”
„Többet akarsz?”
Lassan bólintottam.
A lift ajtaja kinyílt, hazaérkeztünk.
„Mennyire vadat?” - lehelte elsötétülő szemmel.
Ránéztem, egy szót sem szólva. Egy pillanatra becsukta szemét majd megragadta a kezem és
kihúzott a folyosóra.
Ahogy berontottunk a dupla ajtón, Stuart ott állt az előtérben és várakozóan nézett párosunkra.
„Stuart, szeretném egy óra múlva meghallgatni” - mondta Edward.
„Igenis, uram.”
Ezzel megfordult és Taylor irodájába távozott.
Egy egész óránk van!
Edward lepillantott rám.
„Vadul?”
Bólintottam.
„Nos, Mrs Cullen, szerencséje van. Ma teljesítem a kéréseket.”

1A híd a z áthaladó hajóforgalom miatt középen emelhető. Gondolom, a lámpa erre vonatkozik.


Azt hiszem ez az első alkalom, hogy szeretnék ott utazni, hol a történet játszódik. Persze, Dél-Franciaországot nem számolom, mert ott lakni szeretnék.



Ezen a hííííídon éééééén is ááááát akarok utazniiiiiiiii !!!!!!!