Száztizenegyedik fejezet ( Második történet huszonnegyedik rész)

Meredten bámultam Dr Greene-re, a világ összeomlott körülöttem. Egy baba. Egy baba. Nem akarok babát... még. Basszus. Éreztem, hogy Edward ki fog akadni.

„Mrs Cullen, nagyon elsápadt. Kér egy pohár vizet?”

„Igen, kérek” - a hangom csak suttogás volt. Az agyam versenyt futott önmagával. Terhes? Mikor?

„Úgy látom, meglepődött.”

Hangtalanul bólintottam a jó doktor felé, ahogy átnyújtott egy pohár vizet a közelben elhelyezett kancsóból. Örömmel fogadtam a vizet.

„Sokkolt” – mondtam alig hallhatóan.

Némán megráztam a fejem. Tünetek? Nem hinném, hogy voltak.

„Azt hittem... azt hittem, ez egy megbízható formája a fogamzásgátlásnak,” - suttogtam.

Dr Greene kérdőn nézett rám.

„Általában az is, ha nem felejtik el folyamatosan adagolni,” - mondta hűvösen.

Elpirultam.

„Biztos kiestem az időérzékemből.” Edward ki fog akadni. Tudtam.

„Volt vérzése?”

Megálltam.

„Nem.”

„Ez normális a Depo esetében. Ne nézzük meg? Épp ráérek.”

Zavartan bólintottam, Dr Greene pedig egy fekete bőrkanapé felé terelt, egy képernyő mögé.

„Ha levenné a szoknyáját és a bugyiját, kérem,” - mondta röviden.

A bugyimat? Azt hittem, csak egy ultrahangos vizsgálat lesz a hasamon. Miért kellett levenni a bugyimat? Megrökönyödve meghúztam a vállam, majd gyorsan tettem amit kért, és lefeküdtem a fehér lepedő alá.

„Így jó.” Dr Greene a kanapé végén állt, közelebb húzta az ultrahang-gépet. Modern géphalmaz volt. A doktornő leült, és úgy állította a képernyőt, hogy mindketten jól lássuk, majd megnyomkodta a billentyűzetet, hogy a képernyő életre keljen.

„Ha felhúzná a térdeit, és szélesre tárná őket,” - mondta közömbösen.

Mi? Zavartan pillantottam rá.

„Ez egy vaginális ultrahang. Ha csak most lett terhes, ezzel akkor is meg tudjuk találni a babát”  emelte fel a fehér szondát. Oh – csak viccel velem, ugye!?

„Oké,” - motyogtam elhaltan, és tettem ahogy mondta. Greene egy óvszert húzott a botra és bekente valamilyen színtelen géllel.

„Rendben, Mrs Cullen, csak lazítsa el magát,” - motyogta.

Lazítani? A fene essen bele, hát terhes voltam! Hogy várhatta el tőlem, hogy lazítsak? Elpirultam és megpróbáltam megtalálni a boldog gondolataim helyét... ami valahol Eldorado elveszett városának a közelében volt. Dr Greene lassan és finoman behelyezte a szondát. Szent baszás.

A képernyőn nem láttam mást, csak valamit, ami megegyezett az egyenletes zaj képi változatával – bár inkább szépia színe volt, nem fehér. Dr Greene lassan mozgatta bennem a szondát, ami nagyon nyugtalanító volt.

„Ott,” - mormolta. Megnyomott egy gombot, amivel kimerevítette a képet, és egy apró felvillanásra mutatott a szépia viharában. Egy apró felvillanás. Oh életem. Egy apró kis pötty volt a hasamban. Apró. Wow. Elfelejtettem a kellemetlen érzést, ahogy idegsokkosan meredten a képre.

„Még túl korai, hogy lehessen látni a szívverést, de igen, ön határozottan terhes. Négy vagy öt hetesnek mondanám.”

Túl döbbent voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Az a kis fényes pont egy baba. Egy valóságos baba. Edward babája. Az én babám. Szent tehén. Egy baba.

„Szeretné, hogy kinyomtassak egy képet önnek?”

Bólintottam, mivel még most se tudtam kinyögni egy szót se, mire Dr Greene megnyomott egy gombot. Majd finoman kihúzta a szondát, és adott egy törlőkendőt, hogy rendbe tegyem magam.

„Gratulálok, Mrs Cullen,” - mondta ahogy felültem.

„Azt javasolnám, hogy négy hét múlva találkozzunk újból. Akkor meg tudjuk majd állapítani a baba  pontos korát, és egy lehetséges születésnapot. Most már felöltözhet.”

„Rendben,” - motyogtam. Van egy kis ’pöttyöm’. Gyorsan felöltöztem.

Mikor végeztem, Dr Greene az asztalánál ült.

„Addig is szeretném, ha elkezdené szedni ezeket a multivitaminokat és a folsavat. Itt egy prospektus, hogy mit tegyen és mit ne tegyen.” Ahogy átnyújtott egy adagnyi orvosságot és a papírokat, folytatta a beszédet, de már nem figyeltem. Sokkot kaptam. Megrendültem. Most biztos örülnöm kellene. Meg harmincnak kellene lennem... legalább. Ez korai volt – túlságosan is korai. Megpróbáltam elfojtani a feltörő pánikot.

Miután udvariasan elköszöntem Dr Greene-től, visszatámolyogtam a kijárathoz, és kiléptem a hűvös őszi délutánba. Hirtelen elragadott egy hideg és mély balsejtelem. Edward ki fog akadni, tudtam, de hogy mennyire és milyen mélyen, nem tudtam megmondani. A szavai kísértettek: „Még nem vagyok készen arra, hogy megosszalak.”

Szorosabbra fogtam a kabátot magamon, próbáltam lerázni a hideget.

Stuart kiszállt az autóból, hogy ajtót nyisson nekem. Meglepődött, amikor meglátta az arcomat, de nem foglalkoztam aggódó kifejezésével.

„Hova megyünk, Mrs Cullen?” - kérdezte halkan.

„SIP.”

Bemásztam az autóba, behunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem. Örülnöm kellett volna. Tudtam, hogy örülnöm kellett volna. De nem voltam boldog. Túl korai volt. Mi lesz a munkámmal? Az SIP-vel? Mi lesz most Edward-dal és velem? Nem. Nem. Nem. Rendben leszünk. Rendben lesz. Szerette a kis Alice-t – idéztem fel, amit Carlisle mondott – most rajongott érte. Talán előbb Banner-t kellene figyelmeztetnem... Talán nem kéne elmondanom Edward-nak. Talán... talán véget kellene vetnem az egésznek. Megállítottam a gondolataimat, mert a sötét irány, amiket vettek, megijesztett. Kezeimet ösztönszerűen a hasamra tettem, védelmezően. Ne. Az én kis pöttyöm. Könnyek szöktek a szemeimbe. Mit fogok tenni?

Egy vöröses hajú, zöld szemű kisfiú képe jelent meg előttem, ahogy a mezőn fut, ahol az új ház állt, elfoglalva és izgatva fantáziámat a lehetőségektől. Boldogan nevetett és sikoltozott, ahogy Edward és én kergettük. Edward megforgatta, majd a csípőjére ültette, és úgy mentünk vissza a házba.

Képzeletem arra váltott, hogy Edward undorodva fordul el tőlem. Kövér voltam és esetlen, nehézkes a gyerek miatt. A hosszú tükörfolyosón távolodott tőlem, lépései visszahangoztak az üvegen, a falakon és a padlón. Edward...

Visszazökkentem az ébrenlétbe. Nem. Ki fog akadni.

Amikor Stuart megállt a SIP mellett, kiszálltam és egyenesen bementem az épületbe.

„Bella, jó újra látni. Hogy van az édesapád?” - kérdezte Hanna, ahogy elértem az irodámat.

Hűvösen néztem rá.

„Jobban van, köszönöm. Bejönnél az irodába?”

Meglepetten pislogott rám.

„Hogyne.” – követett -, „minden rendben?”

„Tudnom kell, hogy mikor töröltél, vagy tettél át időpontot Dr Greene-nel.”

„Dr Greene? Igen. Hármat vagy négyet. Leginkább azért, mert vagy más értekezlet volt, vagy el voltál havazva. Miért?”

Mert most kibaszottul terhes vagyok!-  Üvöltöttem rá gondolatban. Mély, nyugtató levegőt vettem.

„Ha átteszed bármelyik időpontomat is, lennél szíves szólni róla? Nem mindig nézem meg a naptáramat.”

„Hogyne”-  mondta Hanna halkan - „sajnálom. Valami rosszat csináltam?”

Megráztam a fejem és hangosan felsóhajtottam.

„Készítenél egy kis teát? Aztán beszéljük meg, mi történt, amíg nem voltam itt.”

„Hogyne. Máris hozom” - megnyugodva kiment az irodából.

Távolodó alakját bámultam.

„Látod azt a nőt?” - kérdeztem halkan a kis pöttytől - „Ő tehet rólad.” Meglapogattam a gyomrom, majd komplett idiótának éreztem magam, mert egy ponthoz beszéltem. Az én kis felvillanásom. Megráztam a fejem, ingerült voltam magam és Hanna miatt is, aztán bekapcsoltam a gépem. E-mail várt Edward-tól.

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Hiányzol

Dátum: 2009 szeptember 15. 13:58

Címzett: Isabella Cullen

Mrs Cullen, még csak három órája vagyok az irodámban, de ön máris hiányzik. Remélem Charlie-nak jó helye van a Northwest-ben. Carlisle ma délután meglátogatja. Olyan hat körül érted megyek, és mi is meglátogathatjuk, mielőtt hazamegyünk. Jól hangzik?

Szerető férjed

Edward Cullen CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Gyorsan válaszoltam.

Feladó: Isabella Cullen

Tárgy: Hiányzol

Dátum: 2009 szeptember 15. 14:10

Címzett: Edward Cullen

Hogyne. x

Isabella Cullen Commissioning Editor, SIP

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Hiányzol

Dátum: 2009 szeptember 15. 14.14

Címzett: Isabella Cullen

Rendben vagy?

Edward Cullen CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Nem Edward, nem vagyok rendben. Kiakadtam azon, hogy ki fogsz akadni. Nem tudom, mit tegyek. De nem e-mailben fogom elmondani.

Feladó: Isabella Cullen

Tárgy: Hiányzol

Dátum: 2009 szeptember 15. 14:17

Címzett: Edward Cullen

Igen. Csak elfoglalt. Hatkor találkozunk. x

Isabella Cullen Commissioning Editor, SIP

Mikor mondom el neki? Ma este? Talán szex után? Vagy szex közben. Nem, az lehet, hogy veszélyes lenne mindkettőnk számára. Amikor alszik? Fejemet kezeimbe temettem. Mi a fenét fogok csinálni?

„Helló” - mondta Edward óvatosan, ahogy beszálltam a terepjáróba.

„Helló” - motyogtam vissza.

„Mi a baj?” - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

Megráztam a fejem, ahogy Taylor elindult a kórház irányába.

„Semmi.”

Talán most? Most megmondhatnám neki, most, hogy zárt helyen vagyunk, és Taylor velünk volt.

„A munkahelyeden minden rendben volt?” - próbálkozott tovább Edward.

„Igen. Rendben. Köszi.”

„Bella, mi a baj?” - hangja kissé erőszakosabb lett. Megijedtem.

„Csak hiányoztál, ennyi. És aggódtam Charlie miatt is.”

Edward láthatóan megnyugodott.

„Charlie jó van. Beszéltem apával délután, és mondta, hogy nagyon meg van elégedve a javulásával.”

Edward átnyúlt és megfogta a kezem.

„Azt a, de hideg a kezed. Ettél ma?”

Elpirultam.

„Bella,” - szidott meg Edward, mérges volt.

Nos, nem ettem, mert tudtam, hogy kibaszott mérges leszel, ha elmondom, hogy terhes vagyok.

„Majd este eszek. Nem igazán volt érkezésem.”

Idegesen megrázta a fejét.

„Azt akarod, hogy a biztonságiak feladatai közé tegyem az 'etessék meg a feleségemet' parancsot?”

„Sajnálom. Majd eszek. Furcsa nap volt a mai. Tudod, apa áthozása, meg minden.”

Ajkai vékony vonallá zárultak, de nem mondott semmit. Kibámultam az ablakon. Mondd el neki! -sziszegett rám kisördögöm. Nem. Gyáva voltam.

Edward megzavarta az ábrándozásomat.

„Lehet, hogy Taiwan-ba kell mennem.”

„Oh. Mikor?”

„Valamikor a héten. Talán jövőhéten.”

„Rendben.”

„Azt akarom, hogy velem gyere.”

Nyeltem egyet.

„Edward, kérlek. Nekem is van munkám. Ne vitatkozzunk megint ugyanarról.”

Sóhajtozott és fintorgott, mint egy durcás kamasz.

„Gondoltam megkérdezem,” - morogta sértődötten.

„Mennyi időre mész?”

„Csak pár napra. Bárcsak elmondanád, mi bánt.”

Honnan tudja? Szent baszás.

„Nos, most, hogy a szeretett férjem elmenni készül...”

Edward megpuszilta a csuklómat.

„Nem leszek sokáig távol.”

„Helyes.” Halványan rámosolyogtam.

Charlie-nak sokkal jobb volt a színe, és már nem volt olyan morcos sem. Örömmel láttam halk háláját Edward felé, és egy pillanatra elfeledkeztem a fenyegető hírről amit tartogattam, ahogy ültem és hallgattam őket beszélgetni a horgászatról és a Mariners-ről. De Charlie hamar kimerült.

„Apu, hagyunk, hadd aludj.”

„Köszönöm, Bella drágám. Örülök, hogy benéztetek. Apáddal is találkoztam, Edward. Nagyon biztató volt.  És ő is Mariners rajongó.”

„A horgászat viszont nem érdekli annyira,” - mondta Edward szárazon, ahogy felállt.

„Hát, senki sem tökéletes, mi?” - vigyorgott Charlie.

„Holnap meglátogatlak, rendben?” Megpusziltam. Kisördögöm ajkát biggyesztette. Feltéve ha Edward nem zár lakat alá... vagy rosszabb. Lelkem zuhanórepülésbe váltott. Oh igen – terhes voltam a kis pöttyöcskémmel. Elsápadtam, ahogy eszembe jutott.

„Gyere.” - nyújtotta kezét Edward felém és zavartan nézett rám. Megfogtam, és kimentünk a kórházból.

Turkáltam az ételben. Mrs Cope csirke specialitása volt, de egyszerűen nem voltam éhes. A gyomrom egy apró labdává húzódott össze az aggodalomtól.

„A fenébe is! Bella, elmondanád végre, mi a bajod?” - Edward idegesen eltolta az üres tányérját. Rámeredtem.

„Kérlek. Megőrjítesz.”

Nyeltem egyet, próbáltam mérsékelni a pánikot. Mély levegőt vettem. Most vagy soha.

„Terhes vagyok.”

Edward nem mozdult, arca lassan színét vesztette.

„Mi?” - suttogta hamuszürkén.

„Terhes vagyok.”

Szemöldökei összehúzódtak, mint aki nem értette.

„Hogyan?”

Rápislogtam. Hogyan... mit? Milyen idétlen kérdés volt ez? Elpirultam és ránéztem amolyan szerinted-mégis-hogyan nézéssel. Hozzáállása azonnal megváltozott, szemei villámokat lövelltek.

„A fogamzásgátlód?” - ugatta.

Oh a szarba.

„Elfelejtetted az injekciókat?”

Csak bámultam rá, nem tudtam mit mondani. Jézusom, őrülten ideges volt.

„Basszus, Bella!”

Ököllel az asztalra vágott, amitől felugrottam, és olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem feldöntötte a székét.

„Egy dolog, csak egy dologra kellett volna emlékezned. Szarba! Nem tudom elhinni. Hogy lehettél ennyire hülye?”

Hülye! Levegő után kapkodtam. Azon gondolkodtam, hátha hazudnom kellene, azt mondanom, hogy a hatóanyag nem hatott... de akkor felhívná Dr Greene-t. Ujjaimra meredtem.

„Sajnálom” - suttogtam.

„Sajnálod? Baszd meg!” - üvöltötte újra.

„Tudom, hogy nem a legjobb időzítés.”

„Nem a legjobb?” - kiabálta.

„Alig több mint kibaszott öt perce ismerjük egymást. Meg akartam mutatni neked az egész kibaszott világot és most... Baszd meg. Pelenkák és hányás és szar!” Behunyta a szemét. Úgy tűnt, próbálta megőrizni a hidegvérét, de nem sikerült.

„Elfelejtetted? Mondd el. Vagy szándékkal tetted?” - szemei villogtak, méreg és düh áradt belőle.

„Nem” - suttogtam. Nem beszélhettem Hannáról, még képes lett volna kirúgni. Tudtam.

„Azt hittem, megegyeztünk ebben a dologban,!” - kiabálta.

„Tudom. Meg is egyeztünk. Sajnálom.”

Nem foglalkozott mondandómmal.

„Ezért. Ezért szeretem a dolgok ellenőrzését. Akkor nem jöhetnek ilyen dolgok, hogy mindent elbasszanak.”

Dolog... az én kis képernyőfelvillanásom nem dolog volt.

„Edward, kérlek ne kiabálj velem.” Könnyek folytak az arcomon.

„Ne kezdj el bőgni nekem!” - csattant fel.

„Baszd meg.” Túrt a hajába, úgy hogy meg bele is markolt és megtépte.

„Szerinted készen állok arra, hogy apa legyek?” - hangja düh és pánik keveréke volt.

És minden érthetővé vált, a félelem és reszketés egyértelműen látszott a szemein – dühe, mint egy erőtlen tinédzseré. Oh Fifty, annyira sajnálom. Engem is sokkolt a dolog.

„Tudom, hogy egyikünk sem áll készen erre, de szerintem csodás apa leszel” - mondtam-  „együtt átevickélünk rajta.”

„Honnan a faszomból tudod?” - kiáltotta még hangosabban - „mondd el, honnan!”

Zöld szemei égtek, arcán érzelmek tömkelege suhant át... félelem... félelem volt a legfeltűnőbb.

„Oh, bassza meg ez az egész!” - mondta Edward elutasítóan, és megadóan felemelte a kezeit. Sarkon fordult, és a kabátját felragadva az előszoba felé indult. Lépései visszahangoztak a padlón, és miután eltűnt a dupla ajtó mögött, becsapta azt, hogy még egyszer megugrottam.

Egyedül a némaság maradt mellettem... a nyugodt, csendes üressége a nappalinak. Önkéntelenül megborzongtam ahogy megbénulva bámultam a zárt ajtókra. Itt hagyott. Szarba! A reakciója rosszabb volt, mint amire számítottam. Eltoltam a tányéromat, kezeimet az asztalra tettem és beletemettem az arcomat, ahogy sírtam.

„Bella, drága” -Mrs Cope jött oda hozzám.

Oh. Gyorsan felültem, megtöröltem az arcomat.

„Hallottam. Sajnálom.” - mondta halkan - „Szeretne egy kis gyógyteát, vagy valamit?”

„Egy pohár fehér bort szeretnék.”

Mrs Cope egy pillanatra megállt, és nekem eszembe jutott a babám. Most nem ihatok alkoholt. Vagy igen? Át kell néznem a tenni és nem tenni dolgokat, amiket Dr Greene adott.

„Hozok egy pohárral.”

„Igazából, inkább egy csésze teát kérnék.” Megtöröltem az orromat.

Mrs Cope kedvesen mosolygott.

„Egy csésze tea rendel.” A tányérokkal együtt kiment a konyhába. Követtem őt, letelepedtem az ablakpárkányra, és figyeltem, ahogy elkészítette a teámat.

Egy gőzölgő bögrét tett elém.

„Hozhatok még valamit, Bella?”

„Nem, ez elég, köszönöm.”

„Biztos? Nem ettél valami sokat.”

Felnéztem rá.

„Nem vagyok éhes.”

„Bella, enned kellene. Már nem csak te vagy. Kérlek, hadd készítsek valamit neked. Mit szeretnél?” Reménykedve nézett rám. De most tényleg nem tudtam semmivel se megbirkózni. A férjem épp most hagyott magamra, csak azért mert terhes lettem, az apámnak komoly autóbalesetbe volt, aztán ott volt James Smith, aki azt akarta bizonyítani, hogy én szexuálisan zaklattam őt. Hirtelen nevetési roham tört rám. Látod mit tettél velem, kicsi felvillanás! Megsimogattam a hasam.

Mrs Cope elnézően mosolygott rám.

„Tudja mennyi idős terhes?” - kérdezte finoman.

„Nagyon újdonsült. Négy vagy öt hetes, az orvos nem biztos még benne.”

„Ha nem eszik, akkor legalább le kellene dőlnie pihenni.”

Bólintottam, és a könyvtárba vittem a teámat. Ez volt a menedékem. Előbányásztam a telefont a zsebemből, azon filózva, hogy felhívjam-e Edward-ot. Tudtam, hogy besokkolt – de akkor is túlzásba vitte a dolgot. De mikor nem vitte? - kisördögöm merészen rám emelte szemöldökeit. Sóhajtottam. Elbaszott ötvenszeres.

„Igen, ez az apád, kicsi pötty. Remélhetőleg megnyugszik és visszajön... hamarosan.”

Elővettem a tedd és ne tedd papírokat és elkezdtem olvasni.

Nem tudtam figyelni. Edward még nem hagyott így magamra. Mi van ha nem is jön vissza? Szarba! Talán fel kellett volna hívnom Dr Banner-t. Nem tudtam, mit tegyek. Elvesztem. Annyira törékeny volt, annyiféleképpen, és legbelül tudtam, hogy ennek nem fog örülni. Annyira kedves volt a hétvégén. Minden körülmény, messze túl az irányítási mániáján felül, mégis, olyan jól boldogult. De ez a hír túl sok volt neki.

Amióta csak találkoztam vele, az életem annyira bonyolult lett. Őmiatta? Vagy kettőnk miatt? Mi van, ha nem tud túllépni ezen? Anyámnak és apámnak nem sikerült. Mi van, ha el akar válni? Felgyülemlett bennem a harag. Nem. Nem szabad így gondolkodnom. Vissza fog jönni. Igen. Tudom, hogy visszajön. Tudtam, hogy mindazok ellenére amiket kiabált, szeretett engem... igen. És téged is szeretni fog, kicsi pontocska.

Hátradőltem a székben és elaludtam.

Mikor felébredtem, fáztam, nem tudtam, hol vagyok, és vacogva megnéztem az időt. Este 11. Oh igen... te. Átöleltem a hasamat. Hol van Edward? Visszajött? Nehézkesen kimásztam a székből és a férjem keresésére indultam.

Öt perccel később rájöttem, hogy nincs itthon. Ó, ne... remélem, semmi nem történt vele. Felmerültek bennem az emlékek, amikor az Echo Charlie eltűnt. Ne ne ne. Ne gondolkodj így. Valószínűleg csak elment... hova is? Kihez menne? Emmetthez? Vagy Dr Bannerhez. Reméltem. Telefonomat a könyvtárban találtam meg, írtam neki egy üzenetet.

Hol vagy?

A fürdőszobába mentem, hogy fürödjek. Annyira fáztam.

Még akkor se ért vissza, amikor kimásztam a kádból. Felvettem az egyik 1930-as kinézetű selyem hálóingemet és a köpenyemet, és bementem a nagyszobába. Az úton belestem a vendégszobába is... talán ez lehetne a kicsi szobája. Megindított a gondolat, és megálltam az ajtóban, hogy eljátsszak a valósággal. Kékre vagy rózsaszínre fessük? Az édes gondolatot megkeserítette az, hogy a férjem mennyire kiborult, és hogy hiányzott. A paplant megragadva tovább mentem a nagyszobába, hogy virrasszak.

Valami felébresztett. Egy hang.

„Szarba!”
Edward volt az előszobában. Hallottam, ahogy az asztal újra nekinyomódik a falnak.
„Szarba!” - ismételte még tompábban. Épp időben álltam fel ahhoz, hogy lássam, ahogy átküzdötte magát a dupla ajtón.

Basszus. Részeg. Agyam megrándult. A fenébe is, Edward részeg? Tudtam, mennyire utálta a részegeket. Ó, ne. Hozzá futottam.

„Edward, jól vagy?”

Az ajtófélfának dőlt.

„Mrs Cullen,” - hadarta.

Oh ne. Nagyon részeg. Nem tudtam, mit csináljak.

„Oh... milyen jól nézel ki, Isabella.”

„Hol voltál?”

Ujját a szája elé tette és ferdén rám mosolygott.

„Shh! Nem mondom meg.”

„Azt hiszem, ideje lefeküdnöd.”

„Veled...” - kuncogta. Kuncogta!

Meglepetten néztem, majd finoman átkaroltam, mert állni is alig bírt, nemhogy járni. Szarba! Hol volt? Hogy jött haza?

„Hadd vigyelek ágyba. Támaszkodj rám,” - motyogtam.

„Annyira gyönyörű vagy, Bella.” - rám dőlt, a hajamat szaglászta úgy, hogy majdnem mindkettőnket feldöntött.

„Edward, gyere. Ágyba teszlek.”

„Oké” - felelte, mint aki próbált koncentrálni. Végigdöcögtünk a folyosón, majd végre eljutottunk a hálószobáig.

„Ágy” - mondta vigyorogva.

„Igen, ágy.” A sarokig vezettem, de fogva tartott.

„Csatlakozz hozzám” - dadogta.

„Edward, aludnod kéne.”

„És el is kezdődött. Erről már hallottam.”

Rosszallóan néztem rá.

„Miről hallottál?”

„A baba az egyenlő a semmi szex-szel.”

„Ez nem igaz. Különben mindannyian egy-gyerekes családból jönnénk.”

Lenézett rám.

„Vicces vagy.”

„Te pedig részeg.”

„Igen.” Mosolygott, de mosolya megváltozott, ahogy belegondolt a dologba, és zavaros kifejezés vette át a helyét, egy nézés, ami megfagyasztotta bennem a vért.

„Gyerünk, Edward” - mondtam finoman. Utáltam ezt az arckifejezést. Undorító, horrorisztikus emlékekről mesélt ez a nézés, amit egyetlen gyereknek sem szabadna látnia.

„Lefektetlek.”

Finoman az ágyra nyomtam, és ő lehuppant, egyszerre minden irányba, és vigyorgott rám, riadt nézése eltűnt.

„Csatlakozz” - hadarta.

„Előbb levetkőztetlek.”

Elmosolyodott szélesen és ittasan.

„Erről beszéltem.”

Szent tehén. Az ittas Edward aranyos és játékos. Inkább őt viszem bármikor, mint a piszkosul-mérges Edward-ot.

„Ülj fel. Hadd vegyem le a kabátod.”

„Forog a szoba.”

Szarba... csak nem fog hányni?

„Edward, ülj fel!”

Rám vigyorgott.

„Mrs Cullen, maga nagyon főnökösködő...”

„Igen. Tedd amit mondtam, és ülj fel.” Derekára tettem a kezem. Újra vigyorgott, könyökére támaszkodott, majd felült egy nagyon-nem-Edward, vagyis ügyetlen módon. Atya ég! Mielőtt visszadőlne, megragadtam a nyakkendőjét, és kiküzdöttem a szürke kabátjából, egyszerre csak egy kezét.

„Jó illatod van” - mondta.

„Neked meg alkohol szagod.”

„Igen... bourbon.” Minden egyes szótagot olyan túlzással ejtett ki, hogy muszáj volt nevetnem. A kabátját a földre dobtam, és nekiálltam kikötni a nyakkendőjét. Kezeit a csípőmre tette.

„Szeretem ezt az anyagot rajtad, Isabella” - nehezen ejtve a szavakat -, „mindig selyemben kéne lenned.” Kezei fel-le siklottak a csípőmön, majd előre húzott, ajkát a hasamra nyomta.

„És itt van a megszállónk.”

Elakadt a lélegzetem. Szent tehén. A kicsi ponthoz beszélt.

„Ébren fogsz majd tartani, mi?” - mondta a hasamnak.

Ó, egek. Edward rám nézett, zöld szemei ködösek és zavartak voltak. A szívem összerándult.

„Őt fogod választani helyettem” - mondta szomorúan.

„Edward, nem tudod miről beszélsz. Ne legyél nevetséges – nem választok senkit senki helyett. És lehet, hogy lány lesz.”

Megállt.

„Egy lány... Ó, Istenem.” - hanyatt feküdt, szemeit eltakarta a kezével. Sikerült meglazítanom a nyakkendőjét. Lehajoltam, kikötöttem a cipőfűzőjét és levettem a cipőjét és zokniját. Majd ugyanezt a másik lábával is. Mikor felálltam, rájöttem, miért nem ütköztem ellenállásba – Edward teljesen kifeküdt. Aludt és enyhén horkolt. Álltam és bámultam őt. Annyira elképzelhetetlenül gyönyörű volt, még így, ittasan és horkolva is. Szépen formált ajkai szétnyíltak, finoman horkantott, egyik keze a hajában matatott, arca nyugodt volt. Olyan fiatalnak tűnt – elvégre az is volt. Az én fiatal, kimerült, ittas, boldog férjem. A gondolat ránehezedett a szívemre. Nos, legalább itthon volt. Vajon hol volt? Nem hittem, hogy lenne még elég erőm ahhoz, hogy megmozdítsam, és tovább vetkőztessem. Ráadásul a takaró tetején volt. Elmentem a nappaliba, hogy áthozzam a másikat.

Még mindig ugyanúgy feküdt, mély álomban, nyakkendővel és övvel. Felmásztam mellé az ágyra, tovább lazítottam a nyakkendőjét, majd le is vettem, és kigomboltam ingének a felső gombját. Valamit motyogott álmában, de nem ébredt fel. Óvatosan kicsatoltam az övét. Inge kicsúszott a nadrágból, felfedve ezzel egy kis részt a nemi szőrzetéből. Nem tudtam ellenállni. Lehajoltam és megcsókoltam. Megmozdult, csípője megemelkedett, de továbbra is aludt. Felültem és újra csak néztem. Oh Fifty, Fifty, Fifty... mit fogok csinálni veled? Felnyúltam és megsimogattam a haját. Puha volt. Megpusziltam a homlokát.

„Szeretlek Edward. Akkor is, ha részeg vagy, és csak Isten tudja, merre jártál, akkor is szeretlek. Mindig is szeretni foglak.”

„Hmmm” - motyogta. Még egyszer megpusziltam a homlokát, majd lemásztam az ágyról és betakartam. Aludhatok mellette, keresztbe feküdve az ágyon... igen, ezt tettem.

Először is azonban, átnéztem a ruháját. Megráztam a fejem, felvettem a zokniját és a nyakkendőjét, majd a kabátját. Ahogy felemeltem a kabátot, kiesett a telefonja. Felvettem, és véletlenül feloldottam. A ’bejövő üzenetek’ világított a képernyőn.

Láttam az enyémet, és felette egy másikat.

Bassza meg. Az agyam megrándult.

Jó volt látni téged. Most már megértem. Ne bosszankodj. Csodás apa lesz belőled.

Tőle jött. Mrs Irina Rohadt Troll Robinson.

A picsába. Hát oda ment.

Vele találkozott.

Száztizedik fejezet (Második történet huszonharmadik fejezet)

Fejezet 23

Könnyek folytak le az arcomon. Visszatért, az apukám visszatért.

„Ne sírj, Bells,” - Charlie hangja rekedt volt - „Mi folyik itt?”

Kezét kezembe fogtam és arcomhoz szorítottam.

„Balesetet szenvedtél. A kórházban vagy, Portland-ben.”

Charlie haragosan nézett, de nem tudtam, hogy azért, mert kényelmetlenül érezte magát amiért nem a szokásos módon fejeztem ki érzelmeimet, vagy azért, mert nem emlékezett a balesetre.

„Kérsz vizet?” - kérdeztem, bár nem voltam biztos, hogy adhatok-e neki.

Zavartan bólintott.

Oh apu. A szívem megremegett.

Felálltam és megpusziltam a homlokát.

„Én is, Bells. Vizet.”

Elfutottam a nővérpultig.

„Az apukám – felébredt!” - ragyogtam rá Christie nővérre, aki ugyanolyan örömmel fogadta a hírt.

„Csipogj rá Dr Sluder-re,” - mondta az egyik kollégájának, és gyorsan megkerülte a pultot.

„Vizet kér.”

„Máris hozom.”

Szinte repültem vissza apum ágyához, annyira boldognak éreztem magam. Szemei csukva voltak amikor visszaértem,  én meg egyből azt hittem, hogy visszaesett a kómába.

„Apu?”

„Itt vagyok,” - motyogta.

Christie nővér érkezett egy kancsónyi jégkockával és egy pohárral.

„Hello, Mr Swan. Christie nővér vagyok. A lánya mondta, hogy szomjas.”

A várószobában Edward a laptopjára meredt, mélyen koncentrálva valamire. Felpillantott mikor becsuktam az ajtót, szemei tágra nyíltak.

„Felébredt,” - jelentettem be.

Elmosolyodott, a szemei körüli aggodalom eltűnt. Oh... eddig észre se vettem. Régóta volt ilyen izgatott? Félre rakta a laptopját, felállt és átölelt.

„Hogy van?” - kérdezte a hajamba suttogva.

„Beszél, szomjas és zavart. Egyáltalán nem emlékszik a balesetre.” Annyira kényelmes volt lenni ennek az embernek a karjaiban. Én is átöleltem.

„Ez érthető. Most, hogy ébren van, átvitethetjük Seattle-be. Akkor mi is hazamehetünk, és az én apám figyelhet a te apádra.”

Oh.

„Nem tudom, hogy elég jól van-e ahhoz, hogy szállítsák.”

„Beszélek Dr Sluder-rel. Megérdeklődöm az ő véleményét.”

„Honvágyad van?”

„Igen.”

„Rendben.”

„Abba se hagyod a mosolygást,” - mondta Edward ahogy megálltam a Heathman előtt.

„Megkönnyebbültem. És boldog vagyok.”

Edward elvigyorodott.

„Helyes.”

Kezdett sötétedni, és amint kiszálltam a hideg, csípős estébe. Fáztam. Átnyújtottam a kulcsot a boy-nak, és láttam rajta, hogy epekedve tekint az autómra, amiért egyáltalán nem tudtam hibáztatni.

Edward átölelt.

„Ünnepeljünk?” - kérdezte, mikor beléptünk a hallba.

„Ünnepelni?”

„Apudat.”

Elnevettem magam.

„Ja, őt.”

„Hiányzott ez a hang,” - suttogta Edward, és megpuszilta a hajamat.

„Nem ehetnénk a szobánkban? Csak hogy legyen egy nyugodt esténk?”

„Hogyne. Gyere.” - fogott kézen és a lifthez vezetett.

„Ez nagyon finom volt,” - motyogtam elégedetten, ahogy jóllakottan eltoltam a tányéromat. „Itt aztán tudják, hogy kell finom Tarte Tatin-t készíteni.”

Frissen mosottan, Edward pólójában és bugyiban voltam csak. A háttérben Dido trillázott fehér zászlókról.

Edward tűnődve figyelt. Haja még nedves volt a fürdés után, fekete póló és farmer volt rajta.

„Ez volt a legtöbb, amit eddig ettél, mióta itt vagyunk” - mondta.

„Éhes voltam.”

Hátradőlt a székében elégedett mosollyal az arcán, és kortyolt egyet a fehérborból.

„Mit szeretnél most csinálni?” - kérdezte halkan.

„Te mit akarsz csinálni?”

Elképedve felhúzta a szemöldökét.

„Amit mindig is csinálni akarok.”

„És mi lenne az?”

„Mrs Cullen, le legyen ilyen szemérmes.”

Átnyúltam az asztal felett, megfogtam a kezét és tenyérrel felfelé fordítottam mutatóujjammal tenyerét simogattam.

„Azt szeretném, ha megérintenél ezzel.” Ujjamat a mutatóujjára simítottam. Mocorgott a székében.

„Csak annyit?” - kérdezte, szemei egyszerre sötétedtek el és forrósodtak fel.

„Vagy talán ezzel?” - húztam végig az ujjamat középső ujján, le a tenyeréig - „És ezzel...” körmöm a gyűrűsujját birizgálta.

„Ezzel mindenképpen” - Az ujjam megállt a gyűrűjén - „Ez nagyon szexi.”

„Valóban?”

„Az bizony. Ez azt mondja, hogy ez a férfi az enyém” - Finoman megérintettem a kérges bőrt, ami a gyűrű alatt máris kialakult. Másik kezével megfogta az államat.

„Mrs Cullen, ön most el akar csábítani engem?”

„Remélem.”

„Isabella, megadom magam” – mondta mély hangon -  „gyere ide.” Húzott magához a kezemnél fogva, hogy felálltam, majd áthuppantam az ölébe.

„Szeretem, hogy szabad utam van hozzád,” - suttogta, ahogy kezét végighúzta a combomon, fel a hátamig. Másik kezével megragadta a nyakszirtemet és megcsókolt, szilárdan a helyemen tartva. Fehér bor, almás pite és Edward íze volt. Ujjaimat végighúztam haján, magamhoz húztam, ahogy nyelveink felfedezték egymást, összecsavarodtak egymás körül, vérem felforrósodott az ereimben. Kifogytunk a levegőből, mikor Edward elhúzódott tőlem.

„Menjünk ágyba,” - mondta a szájamba.

„Ágyba?”

Hátrahúzódott, meghúzta a hajamat, hogy felfele nézzek rá.

„Hova szeretne menni Mrs Cullen?”

Benső istennőm leállt a Tarte Tatin szájába lapátolásával.

Megvontam a vállam, úgy tettem, mint akit nem érdekelt különösebben.

„Lepj meg.”

Elvigyorodott.

„Bátor vagy ma este” -  nyomta orrát orromhoz.

„Talán vissza kéne fognia valakinek.”

„Talán igen. Különben nagyon is parancsolgató leszel, mire megöregszel.” – húzta össze a szemét, de nem sikerült elrejtenie a bennük rejtőzködő humort.

„Mit fogsz tenni ebben az ügyben?” - kockáztattam.

Szemei ragyogtak.

„Tudom, mit szeretnék tenni. Attól függ, benne vagy-e a dologban,” - motyogta.

„Oh Mr Cullen, nagyon is kedves volt hozzám az utóbbi napokban,” - sóhajtottam.

„Nem szereted a kedveset?”

„Veled természetesen igen. De tudod... Változatosság megédesíti az életet,” - pislogtam rá.

„Valami kevésbé kedvesre vágysz?”

„Valami életet igazolóra.”

Meglepetten felhúzta a szemöldökét.

„Élet-igazoló,” - ismételte, hangjából kihallatszott a döbbent vidámság.

Bólintottam. Egy pillanatig csak nézett rám.

„Ne harapd az ajkad,” - suttogta, és hirtelen felállt, velem a karjaiban. Levegőért kapkodtam és belekapaszkodtam a bicepszébe, féltem, nehogy leejtsen. A három kanapé közül a legkisebbhez vitt, majd leejtett rá és lenézett rám.

„Várj itt. Ne mozdulj,” - parancsolta, zöld szemei forrón figyeltek. Sarkon fordult és a hálószoba felé vette az irányt. Oh... Edward mezítláb. Miért voltak a lábai ennyire dögösek? Pár pillanattal később visszajött, meglepett, ahogy hátulról hajolt fölém.

„Úgy gondolom, erre nem lesz szükség.” Megragadta a pólóm alját és lehúzta rólam, nem hagyva rajtam mást, csak a bugyimat. Hátra húzta a lófarkamat és megcsókolt.

„Állj fel,” - parancsolta, majd elengedett. Azonnal engedelmeskedtem.

A kanapéra terített egy törölközőt.

Törölköző?

„Vedd le a bugyidat.”

Oh. Nyeltem egyet, de tettem amit mondott, és ledobtam a bugyimat a kanapé mellé.

„Ülj le.” Megint megragadta a lófarkamat és hátrahúzta a fejemet. „Állíts meg, ha túl sok lesz, világos?”

Bólintottam.

„Mondd ki.”

„Igen.”

„Szóval, Mrs Cullen... engedve a többség akaratának, most megzabolázom önt,” - suttogta.

A vágy úgy sugárzott át a testemen mint villámok, csupán szavai hatására. Oh én édes Fifty-m – a kanapén?  Mit fogsz csinálni?

„Húzd fel a térdedet,” - parancsolta finoman - „és ülj egyenes háttal.”

Talpaimat a kanapé szélére tettem, térdeim előttem felhúzva. Megfogta a bal lábamat, és a fürdőköpeny kötőjének az egyik végét megkötötte a térdem felett.

„Fürdőköpeny?”

Mosolygott.

„Improvizálok.” Megszorította a csomót a térdemen, másik végét a kanapé karfájához kötötte, ezzel igencsak széttárva a lábamat.”

„Ne mozogj,” - figyelmeztetett. Megismételte a procedúrát a másik lábammal is.

Jaj nekem... Szétterülve ültem a kanapén, lábaim szélesre tárva.

„Rendben vagy?” - kérdezte gyengéden Edward, a kanapé mögül nézve le rám.

Bólintottam, azt vártam, hogy a kezeimet is megkötözze. De fékezte magát. Lehajolt és megcsókolt.

„El sem tudod képzelni, mennyire dögös vagy így,” - suttogta, orrát az enyémhez dörgölte. „Váltsunk zenét.” Felállt és kényelmesen elsétált az hifi-ig.

Hogy csinálja ezt? Itt vagyok én, kikötve, totálisan felizgulva, ő meg higgadt és nyugodt. Épphogy láttam még a szemem sarkából, ahogy az izmai mozogtak a hátán a fekete inge alatt mikor lenyúlt, hogy más zenét válasszon. Egy édes, szinte gyerekszerű női hang kezdett énekelni.

Ooh watching me, Hanging by A string this time

Oh, szeretem ezt a dalt.

Edward megfordult és engem nézett, szemei nem engedtek el, mialatt a kanapé elé jött és elegánsan térdre ereszkedett előttem.

Hirtelen nagyon kitettnek éreztem magam.

„Kiszolgáltatott vagy? Sebezhetőnek érzed magad?” -kérdezte, rejtélyes módon újból kitalálta ki nem mondott szavaimat.

Kezei a térdén nyugodtak.

Bólintottam. Miért nem érintett meg?

„Helyes,” – motyogta - „nyújtsd ki a kezed.”

Nem tudtam elvonni tekintetemet igéző zöld szemeitől. Kinyújtottam a kezeimet tenyérrel felfelé. Edward elővett egy kis üveget amiben tiszta lé volt, lecsavarta a tetőt és mindkét tenyeremre tett belőle egy keveset. Illatosított olaj volt... gazdag, pézsmaillatú, érzéki illat, amit nem tudtam igazán behatárolni.

„Dörzsöld össze a kezed,” - parancsolta, és én feszengtem forró, nehéz pillantása alatt.

„Maradj nyugton,” - figyelmeztetett, szemei összeszűkültek.

Oh, jaj nekem.

„És most Isabella, azt akarom, hogy nyúlj magadhoz.”

Szent tehén.

„Kezdd a torkodnál és onnan lefelé.”

Oh... hezitáltam.

„Ne legyél szégyenlős, Bella. Gyerünk. Csináld.”

Láttam a jókedvet és a kihívást a szemeiben, de ott volt a vágy is.

Sweet about me Nothing sweet about me yeah

Torkomra tettem a kezeimet, majd hagytam, hogy a melleim tetejére csússzanak. Az olajnak köszönhetően simán csúsztak a bőrömön. Kezeim melegek voltak.

„Lentebb,” - motyogta Edward, szemei elsötétültek. Nem érintett meg.

Megfogtam a melleimet.

„Izgasd magad.”

Oh. Finoman meghúztam a mellbimbóimat.

„Erősebben” - mondta Edward. Mozdulatlanul ült a combjaim között, csak nézett engem.

„Ahogy én tenném.” Szemei sötéten ragyogtak.

Izmaim megrándultak mélyen a gyomromban. Válaszként nyögtem egyet és erősebben meghúztam a mellbimbóimat, éreztem ahogy megnyúltak és megkeményedtek.

„Igen. Pont így. Újra.”

Becsuktam a szemem és még erősebben húztam és csavartam az ujjaim között. Felnyögtem.

„Nyisd ki a szemed.”

Felpillantottam rá.

„Újra” – suttogta - „látni akarlak. Látni, ahogy élvezed, hogy magadhoz nyúlsz.”

Oh basszus. Megismételtem a mozdulatsort. Ez olyan... erotikus volt.

„Kezek. Lentebb.”

Sweet about me Nothing sweet About me yeah

Feszengtem.

„Ne mocorogj Bella. Érezd át az élvezetet. Lentebb.”  Hangja mély és rekedt volt, csábító és szédítő egyben.

„Te csináld,” - suttogtam.

„Oh, fogom is. Hamarosan. Te csináld. Lentebb. Most.” Nyelvét végighúzta a fogain, érzékien nedves volt. Szent baszás... vonaglottam, húztam a köteleket.

Lassan megrázta a fejét.

„Ne mozogj,” - figyelmeztetett, kezeivel megállította a térdeimet, hogy ne mozogjanak.

„Gyerünk Bella – lentebb” - győzködött.

Kezeim gyomromon át a hasamig siklottak.

„Lentebb,” - tátogta, maga volt a megtestesült érzékiség.

Szarba... olyan dögös volt.

„Edward, kérlek.”

Kezei térdeimről a combjaimra siklottak, a nemi szervem felé közeledtek.

„Gyerünk Bella. Érintsd meg magad.”

Bal kezemmel megérintettem nemi szervemet és lassan körözni kezdtem, szám O-t formált ahogy lihegtem.

„Újra” - suttogta.

Hangosabban nyögtem és megismételtem a mozdulatot, fejem hátra hanyatlott, levegőért kapkodtam.

„Újra” - unszolt.

Hangosan nyöszörögtem, Edward hangosan vette a levegőt. Megragadta a kezeimet, orrát majd nyelvét fel-le húzta combjaim hajlatán.

„Ah!”

Meg akartam érinteni, de amikor meg akartam mozdítani a kezeimet, fogása szorosabbá vált.

„Ezt a kettőt visszatartom. Ne mozogj.”

Felnyögtem. Elengedett, majd két leghosszabb ujját belém nyomta, keze a csiklómon nyugodott.

„Gyorsan el fogsz élvezni, Bella. Kész vagy?”

„Igen,” - lihegtem.

Elkezdte mozgatni az ujjait, a kezét, fel és le, gyorsan, megtámadva mind azt az édes pontot bennem és a csiklómat egyszerre. Ah! Szent baszás!

Az érzés erőteljes volt – nagyon is. Az élvezet nőtt és nőtt, testem alsóbb felét teljesen uralma alá vonta. Ki akartam nyújtani a lábaimat, de nem tudtam. Kezeim az alattam lévő törölközőt markolták.

„Add át magad” - suttogta Edward.

Felrobbantam ujjai körül, értelmetlen hangokat kiáltottam. Ujjtövét a csiklómhoz nyomta, ahogy az utóhatás hullámai ellepték testemet, ezzel hosszabbítva a érzéki fájdalmat.

Messziről érzékeltem, hogy szabadjára engedte a lábaimat.

„Én jövök” - motyogta, és megfordított úgy, hogy az arcom a kanapén volt, térdeim pedig a padlón. Szétnyitotta a lábaimat és keményen megütötte a hátsómat.

„Ah!” És egy gyors mozdulattal, mindenféle előzmény nélkül bennem volt.

„Oh Bella” - sziszegte zárt fogain keresztül, ahogy elkezdett mozogni. Ujjai keményen megfogták a csípőmet, ahogy belém nyomta magát, újra és újra. És újra kezdtem elélvezni... ne... ah...

„Gyere, Bella” - kiáltotta Edward, és én megrázkódtam megint, pulzáltam körülötte és felkiáltottam ahogy elélveztem.

Sweet about me Nothing sweet About me yeah

„Elég élet-igazoló volt?” - csókolta meg Edward a hajamat.

„Oh igen” - motyogtam a plafont bámulva. A férjemen feküdtem, az én hátam az ő hasán volt, mindketten a padlón a kanapé mellett voltunk. Ő még fel volt öltözve.

„Szerintem csináljuk megint. Most te is ruha nélkül.”

„Ugyan Bella. Adj egy kis időt.”

Kuncogtam, ő is elnevette magát.

„Örülök, hogy Charlie eszméletén van. Úgy tűnik, mindenféle étvágyad visszatért” - mondta, és hangjában hallottam a mosolyt. Megfordultam, hogy rámorogjak.

„Elfelejtetted volna a tegnap estét és ma reggelt?” - duzzogtam.

„Semmi felejthető nincs azokban sem”  vigyorgott. Annyira fiatalnak, gondtalannak és boldognak tűnt. Megfogta a hátsómat.

„Fantasztikus feneke van, Mrs Cullen.”

„Ahogy neked is” - húztam fel a szemöldökömet - „bár a tiéd még takarásban van.”

„És mit fog ennek érdekében tenni, Mrs Cullen?”

„Nos, le fogom önt vetkőztetni Mr Cullen. Teljesen.”

Vigyorgott.

„És úgy gondolom, igen sok kedves dolog van veled kapcsolatban” - motyogtam, utalva a dal szövegére, ami még mindig ismételte magát.

Mosolya elhalt.

Oh ne.

„Igenis van” - suttogtam. Megcsókoltam a szája szélét. Becsukta a szemét és szorosan átölelt.

„Edward, tényleg. Olyan különlegessé tetted ezt a hétvégét – annak ellenére, hogy mi történt Charlie-val. Köszönöm.”

Nagy, komoly szemekkel nézett rám, zöld szemekkel, melyek megremegtették a szívemet.

„Mert szeretlek” - motyogta.

„Tudom. Én is szeretlek.” Felnyúltam és megsimogattam az arcát. „És fontos vagy a számomra. Tudod ezt, ugye?”

Szemei tágra nyíltak, elveszettnek tűnt.

Oh Edward... Én édes Fifty-m.

„Higgy nekem” - suttogtam.

„Nem könnyű.” - hangja alig volt hallható.

„Próbáld meg. Próbáld erősen, mert igaz.” Még egyszer megsimogattam az arcát, ujjaim pajeszát simogatták.

Rám nézett, szemei még mindig tágra nyitva, zöld óceánja az elveszettségnek, sérüléseknek és fájdalmaknak. Be akartam hatolni a bőre alá és át akartam ölelni. Bármit, hogy eltűnjön ez a nézés. Mikor fog rájönni, hogy ő jelenti a mindenséget számomra? Hogy több, mint méltó a szeretetemre, a szülei szeretetére – és a testvéreiére? Már elmondtam neki újra és újra – és mégis... az elveszett, elhagyott nézés. Idő. Időre van szüksége.

„Meg fogsz fázni. Gyere”- mondta mocorogva. Elegánsan lábra állt, és felhúzott engem is. Átöleltem a derekát, ahogy visszamentünk a hálószobába. Nem fogom erőltetni, de Charlie balesete óta még inkább fontosabbá vált számomra, hogy tudja, mennyire szeretem.

Ahogy bementünk a hálószobába, megálltam, ijedten próbáltam visszaszerezni azt a könnyedséget, ami egy pillanattal ezelőtt még megvolt.

„Nézzünk tv-t?” kérdeztem.

Edward felhorkant.

„Igazság szerint egy második menetben reménykedtem” - élénk Fifty-m visszatért.

Felhúztam a szemöldökömet és megálltam az ágy mellett.

„Nos, ebben az esetben – én leszek az irányító.”

Edward meglepetten kapott levegő után. Rálöktem az ágyra és gyorsan rámásztam, kezeit a feje mellett az ágyra szorítottam. Rám vigyorgott.

„Nos, Mrs Cullen, a rabja vagyok. Mit fog tenni velem?”

Lehajoltam és a fülébe suttogtam.

„A szájammal fogom kielégíteni önt.”

Becsukta a szemét, erősen beszívta a levegőt és én finoman végighúztam a fogaimat az állán.

Edward a számítógépén dolgozott. Fényes reggel volt, és úgy véltem, e-mailt ír.

„Jó reggelt” - motyogtam félénken az ajtóból.

Felém fordult és felragyogott.

„Mrs Cullen, korán ébredt” – tárta felém karjait. Átmentem a szobán és ölébe ültem.

„Ahogy te is.”

„Csak dolgoztam.” Megpuszilta a hajamat.

„Mit?” - kérdeztem megérezve, hogy valami nem stimmelt.

Felsóhajtott.

„Kaptam egy e-mailt Clark nyomozótól. Veled akar beszélni amiatt a rohadt Smith miatt.”

„Igazán?” Hátra dőltem és ránéztem Edward-ra.

„Igen. Mondtam neki, hogy most Portland-ben vagy, szóval várnia kell. De azt mondja, itt szeretne meginterjúvolni.”

„Idejön?”

„Úgy látszik.” Edward meglepettnek tűnt.

Rosszallóan néztem rá.

„Mi az ami ennyire fontos, hogy nem várhat?”

„Pontosan.”

„Mikor jön?”

„Ma, gondolom. Válaszolok neki.”

„Nincs semmi, amit titkolnom kéne. Vajon mit akarhat megtudni?”

„Megtudjuk, amikor ide ér. Én is épp annyira kíváncsi vagyok, mint te.”

Edward fészkelődött.

„A reggeli nemsokára itt lesz. Együnk, aztán meglátogatjuk apádat.”

Bólintottam.

„Itt maradhatsz, ha szeretnél. Látom, dolgod van.”

„Nem,” – mondta - „veled akarok menni.”

„Oké.” Elvigyorodtam, megöleltem és megcsókoltam.

Charlie nem volt jó kedvében. Öröm volt ezt látni. Viszketett mindenhol, türelmetlenül és kényelmetlenül érezte magát.

„Apu, komoly baleseted volt. Időbe telik, amíg meggyógyulsz. Edward és én át akarunk vinni Seattle-be.”

„Nem tudom, miért aggódtok itt miattam. Jól elleszek én itt egyedül is.”

„Apu, ne viccelj” - Szeretőn megszorítottam a kezét és ő örömmel mosolygott rám.

„Kérsz valamit?”

„Ölni tudnék egy fánkért, Bells.”

Szolgálatkészen rá vigyorogtam.

„Szerzek neked egyet vagy kettőt. Krispy Kreme-t vagy Dunkin Donuts-ot?”

„Bármelyiket.”

„Egy kis kávét?”

„Naná!”

„Oké, megyek hozok.”

Edward újra a várószobában volt, telefonált. Be kéne rendeznie egy irodát itt. Furcsa módon egyedül volt, pedig a többi ágy a intenzíven mind foglalt volt. Röviden elmerengtem, vajon nem Edward üldözte-e el a többi látogatót. Letette a telefont.

„Clark délután négykor itt lesz.”

Mi lehetett ilyen sürgős?

„Oké. Charlie kávét és fánkot szeretne. Lehetne ennél hétköznapibb?”

Edward felnevetett.

„Kérd meg Taylor-t, hogy menjen.”

„Nem, én megyek.”

„Akkor vidd őt magaddal.” Hangja komoly volt.

„Rendben.” Megforgattam a szemeimet, ő pedig összehúzta a magáét. Aztán elvigyorodott és oldalra döntötte a fejét.

„Nincs itt senki” - mondta, hangja édesen mély volt, és én tudtam, azzal ijesztgetne, hogy elfenekel. Épp felhítam volna keringőre, amikor egy fiatal pár jött be a szobába. A lány sírdogált.

Oh ne.

Bocsánatkérőn Edward-ra néztem, aki bólintott. Felvette a laptopját, kézen fogott és kivezetett a szobából. „Nekik nagyobb szükségük van a magányra mint nekünk,” - motyogta Edward.

„Majd később szórakozunk.”

Odakint Taylor türelmesen várakozott.

„Menjünk mind, szerezzünk kávét és fánkot.”

Pontosan négykor kopogtak a szobánk ajtaján. Taylor beterelte Clark nyomozót, aki rossz természetűnek tűnt. Bár mindig ilyennek tűnt – lehet, hogy csak az arca volt alapból ilyen.

„Mr Cullen, Mrs Cullen, köszönöm, hogy fogadtak.”

„Clark nyomozó” - Edward kezet fogott vele és leültette. Én arra a kanapéra ültem, amin tegnap annyira jól éreztem magam. A gondolatra elpirultam.

„Mrs Cullen-nel szeretnék beszélni” - mutatott Clark Edward-ra és Taylor-ra, aki az ajtó mellett állt. Taylor Edward-ra nézett. Edward enyhén bólintott, Taylor pedig gyorsan kiment, hangosan csukva be az ajtót maga mögött.

„Bármit is akar mondani a feleségemnek, előttem is mondhatja.” Edward hangja hűvös és tárgyilagos volt. Clark nyomozó felém fordult.

„Biztos nem bánja, hogy jelen van a férje?”

Hitetlenkedve néztem rá.

„Természetesen. Nincs titkolnivalóm. Csak kérdezni akar valamit, nem?” - tisztáztam.

„Igen, asszonyom.”

„Szeretném, ha a férjem itt maradna.”

Edward mellém ült, és mondhatom, feszült volt.

„Ahogy óhajtja,” - motyogta Clark nyomozó, megadva magát. Megköszörülte a torkát.

„Mrs Cullen, Mr Smith továbbra is azon az állásponton marad, hogy ön szexuálisan zaklatta őt, és több alkalommal buja ajánlatokat tett neki.”

Oh! Majdnem nevetni kezdtem, de inkább Edward felé nyúltam, aki előredőlt ültében.

„Ez abszurd” - mondta Edward.

Megszorítottam Edward csuklóját, hogy csendbe maradjon.

„Ez nem igaz” - mondtam Clark-nak nyugodt, tényszerű hangon - „Ami azt illeti, pont az ellenkezője történt. Ő tett nekem ajánlatot, igen agresszív módon, és ki lett rúgva.”

Clark nyomozó rövid vonallá húzódott, mielőtt folytatta volna.

„Smith azt állítja, hogy ön állt elő a mesével a szexuális zaklatásról azért, hogy őt kirúgják. Azt mondja, ön azért tette ezt, mert ő nem fogadta el az ön ajánlatait, és mert ön akarta az ő munkáját.”

Felháborodtam. Szent szar – James még annál is többet képzelődött, mint gondoltam.

„Ez nem igaz.” Megráztam a fejemet.

„Nyomozó, kérem ne mondja, hogy csak azért jött el egészen idáig, hogy ilyen nevetséges vádakkal rágalmazza a feleségemet.”

Clark nyomozó acélosan kék szemekkel nézett Edward-ra.

„Mrs Cullen-től kell ezt hallanom, uram,” mondta halkan, de erőteljesen. Még egyszer megszorítottam Edward csuklóját, halkan könyörögtem neki, hogy maradjon nyugodt.

„Nem kell ezt a szarságot hallgatnod, Bella.”

„Azt hiszem, tudatnom kell Clark nyomozóval, hogy mi is történt.”

Edward egy pillanatra kifejezéstelenül nézett rám, majd megadóan legyintett a kezével, jelezve, hogy folytassam.

„Amit Smith mond, az egyszerűen nem igaz.” A hangom nyugodt volt, bár nem éreztem magam annak. Megleptek ezek a rágalmak, és ideges voltam attól, hogy Edward fel ne robbanjon mellettem.

Mit játszott James?

„Egy este James Smith az irodai konyhában megszólított. Azt mondta, hogy neki köszönhetően vettek fel, és hogy ennek cserébe szexuális kegyekben kell őt részesítenem. Próbált megzsarolni, olyan e-maileket használt, amiket Edward-nak küldtem, aki akkor még nem volt a férjem. Nem tudtam, hogy Smith ellenőrizte az leveleimet. Smith nem beszámítható – még azzal is megvádolt, hogy kém vagyok, akit Edward küldött, valószínűleg azért, mert azt hitte, így segítek Edward-nak megszerezni a céget. Nem tudta, hogy Edward akkor már megvette az SIP-et.” Megráztam a fejem, ahogy eszembe jutott a furcsa, feszült találkozásom Smith-vel.

„A végén – leütöttem.”

Clark szemöldökei felszaladtak a csodálkozástól.

„Leütötte?”

„Egy zsaru lánya vagyok. Ő, hogy is mondjam, megérintett, én pedig tudom, hogyan védjem meg magam.”

Edward büszkén pillantott rám.

„Értem” - mondta Clark, és hangosan sóhajtva hátradőlt a szófán.

„Beszélt Smith korábbi személyi asszisztenseivel?” - kérdezte Edward, szinte már barátságosan.

„Igen, beszéltünk. De az az igazság, nem tudjuk rávenni egyik asszisztensét sem, hogy beszéljen. Mind azt mondják, hogy mintafőnök volt, bár egyikük se volt ott hosszabb ideig, mint három hónap.”

„Nekünk is ez volt a problémánk” - motyogta Edward.

Oh? Ránéztem Edward-ra.

Clark nyomozó kérdőn nézett rá.

„A biztonsági főnököm. Meginterjúvolta Smith korábbi öt asszisztensét.”

„És miért is?”

Edward fagyosan nézett rá.

„Mert a feleségem neki dolgozott, és én mindenkit leellenőrzök, akivel a feleségem dolgozik.”

Clark nyomozó elpirult. Bocsánatkérőn vállat vontam, és küldtem felé egy üdv-az-én-világomban mosolyt.

„Értem” - motyogta Clark - „úgy gondolom, több van itt, mint amit az ember lát. Holnap egy még alaposabb lakáskutatást végzünk Smith-nél, talán valami előbukkan majd. Bár csak nem régóta lakott ott.”

„Már átkutatták?”

„Igen. És most újra át fogjuk nézni. Ez alkalommal ujjlenyomatokat is keresünk.”

„Még mindig nem vádolják a gyilkossági kísérlet miatt amit Kate Massey és ellenem követett el?” - kérdezte Edward halkan.

Mi?

„Reméljük, hogy több bizonyítékot találunk a repülőgépének szabotázsával kapcsolatban, Mr Cullen. Többre van szükségünk, mint egy részleges nyom, és amíg őrizetben van, felépíthetjük az ügyet.”

„Csak ezért jött le ide?”

Clark mérges lett.

„Igen, Mr Cullen, ezért.”

„Nem értem, miért nem tehettük volna meg ezt telefonon keresztül?”

„Jobban tetszik a személyes találkozás. És, meglátogatom a nagynénémet is, aki itt lakik Portland-ben.”

Oh!

„Nos, ha itt megvolnánk, akkor visszatérnék a munkámhoz” - Edward felállt, Clark nyomozó pedig vette az adást és felállt ő is.

„Köszönöm az idejét, Mrs Cullen” - mondta nekem udvariasan.

Bólintottam.

„Mr Cullen.”

Edward kinyitotta az ajtót, Clark nyomozó pedig elment.

Visszarogytam a kanapéra.

„Elhiszed ezt a seggfejet?”

„Clark?”

„Nem. Azt a kibaszott Smith-t.”

„Nem, nem tudom.”

„Mi a fenét játszik?” Edward elgondolkodott.

„Nem tudom. Szerinted Clark hitt nekem?”

„Persze, hogy igen. Tudja, hogy Smith egy kibaszott seggfej.”

„Nagyon káromkodós vagy.”

„Káromkodós?” - Edward elmosolyodott - „Az egy szó?”

„Most az.”

Elvigyorodott, leült mellém és karjaiba húzott.

„Ne gondolj arra a baromra. Menjünk, nézzük meg apádat és beszéljünk meg, hogy holnap átvigyük-e.”

„Hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy itt maradjon, és ne legyen teher.”

„Majd beszélek vele.”

„Szeretnék vele utazni” - motyogtam.

Edward rám nézett, és egy pillanatig azt hittem, nemet fog mondani.

„Oké. Én is megyek. Stuart és Taylor majd hozzák az autókat. Megengedem Stuart-nak, hogy vezesse az R8-at ma este.”

A következő napon Charlie a környezetét vizsgálta – egy tágas, világos szoba a rehabilitációs osztályon a seattle-i Northwest Kórházban. Dél volt, de álmosnak tűnt. Az út biztos kifárasztotta.

„Mondd meg Edward-nak, hogy nagyon értékelem mindezt” - mondta halkan.

„Te is megmondhatod neki. Ma este eljön ő is.”

„Nem mész dolgozni?”

„Talán. Csak biztos akarok lenni abban, hogy minden rendben veled.”

„Menj csak. Nem kell miattam aggódnod.”

„Szeretek aggódni miattad.”

A telefonom rezgett. Megnéztem a számot – nem volt ismerős.

„Felveszed?” - kérdezte Charlie.

„Nem. Nem tudom ki az. A hangposta majd felveszi. Hoztam neked magazinokat.” Az ágy melletti asztalkán lévő sportújságok pakkjára mutattam.

„Kösz, Bells.”

„Fáradt vagy, igaz?”

Bólintott.

„Hagylak aludni egy kicsit” - pusziltam a homlokon - „Későbbtalálkozunk, apu,” - motyogtam.

„Később, drágám. És köszönöm.” Charlie felém nyúlt, elkapta a kezemet és finoman megszorította.

Oh apu. Viszonoztam a szorítást és elmentem.

Ahogy kiléptem a főbejáraton, és a terepjáró felé vettem az irányt, ahol Stuart várt, meghallottam, hogy valaki a nevemen szólított.

„Mrs Cullen! Mrs Cullen!”

Megfordulva láttam, hogy Dr Greene sietett felém, szokásos kifogástalan ruhájában, ha kissé izgatottan is.

„Mrs Cullen, hogy van? Megkapta az üzenetemet? Hívtam korábban.”

„Nem, Dr Greene” - Az agyam bizsergett.

„Nos, csak azon tűnődtem, miért mondott le négy kezelést.”

Négy kezelés? Rámeredtem. Négy kezelést kihagytam volna! Hogyan?

„Talán beszélhetnénk erről az irodámban. Épp ebédelni készültem – van most rám ideje?”

Alázatosan bólintottam.

„Hogyne. Én...” Nem találtam szavakat. Kihagytam négy kezelést? Lekéstem az adagomat. Szarba. Kábultan követtem őt vissza a kórházba és fel az irodájába. Hogy hagyhattam ki négy kezelést? Halványan rémlett, hogy egyet áttetettem – Hanna említette –, de négy? Hogy hagyhattam ki négyet?

Dr Greene irodája tágas, egyszerű és jól felszerelt volt.

„Annyira örülök, hogy elkapott, mielőtt elmentem volna,” - motyogtam, még mindig sokkban. „Az apám autóbalesetet szenvedett, és csak most hoztuk át Portland-ből.”

„Oh, sajnálom. Hogy érzi magát?”

„Most már jobban van, köszönöm. Gyógyulgat.”

„Az jó. És megmagyarázza, miért törölte a tegnapit.”

Dr Greene az egeret rángatta az asztalon, és a gépe életre kelt.

„Igen... már több mint 13 hét eltelt. Igen bátor hozzáállás. Jobb lenne, ha elvégeznénk egy tesztet, mielőtt újabb adagot kap.”

„Teszt?” - suttogtam, a vér kiment a fejemből.

„Terhességi tesztet.”

Oh ne. Dr Greene a fiókjába nyúlt.

„Tudja, mit kell tenni ezzel” - Adott át egy kis üvegecskét - „A mosdó itt van az irodám mellett.”

Transzban álltam fel, egész testem gépiesen mozgott, automata pilótára állt, és így jutottam el a mosdóba.

Szarba, szarba, szarba, szarba, szarba. Hogy történhetett ez meg... megint? Hirtelen rosszul éreztem magam, és némán imádkoztam, amíg pisiltem. Kérlek ne. Kérlek ne. Túl hamar lenne. Túl hamar. Túl hamar.

Mikor visszamentem Dr Greene irodájába, a doktornő feszesen rám mosolygott és intett, hogy üljek le az asztalával szemben. Leültem és szó nélkül odaadtam neki a mintát. Egy kis fehér pálcát dugott bele és várt. Felhúzta a szemöldökeit, ahogy a pálca világoskékké vált.

„Mit jelent ez? A kék?” - a feszültség szinte fojtogatott.

Felnézett rám, szemei tágra nyíltak.

„Nos, Mrs Cullen, azt jelenti, hogy ön terhes.”

Mi? Nem. Nem. Nem.

Bassza meg.

Százkilencedik fejezet ( Második történet huszonkettedik fejezet)

Mocorogtam, és egy fényes szeptemberi reggelre nyitottam ki a szemeimet. Meleg és kényelmes volt a tiszta és ropogós lepedők között, kitalálhattam, hol is voltam, és elkapott a déjà vu érzése. Naná – Heathman-ben voltam.

„Basszus! Apa!” Hangosan felsóhajtottam, ahogy a szívemet megcsavarta annak a tudata, hogy miért is voltam Portland-ben.

„Oh. Jó. Köszönöm,” motyogtam, és Edward felé fordultam tágra nyílt szemekkel. Előredőlt és megcsókolta a homlokomat.

„Jó reggelt, Bella,” suttogta és megpuszilta a halántékomat.

„Helló,” sóhajtottam. Már ébren volt, fekete póló és farmer volt rajta.

„Helló,” válaszolta, szemei finoman és melegen néztek rám – csábítónak nézett ki... az én gyönyörű férjem.

„Szeretnék boldog születésnapot kívánni,” – suttogta - „Lehet?”

Próbaképp rámosolyogtam és megsimogattam az arcát.

„Igen, hogyne,” - válaszoltam. - „Köszönet. Mindenért.”

Szemöldökei felszaladtak.

„Mindenért?”

Bólintottam.

„Mindenért.”

Egy pillanatig zavartnak tűnt, de el is múlt. Szemei izgatottan tágra nyíltak.

„Itt van.” Egy apró, tökéletesen csomagolt dobozt adott egy kicsi ajándékkártyával. Felültem. Az apám miatt érzett aggodalmam ellenére megéreztem Edward izgalmát és az engem is magával ragadott. Elolvastam a kártyát.

Minden első alkalomért, az első születésnapodon, mint szeretett feleségem. Szeretlek. E x

Oh nekem... hát nem édes?

„Én is szeretlek,” - motyogtam és rámosolyogtam.

Elvigyorodott.

„Nyisd ki,” - suttogta. Tettem, ahogy mondta. Óvatosan kinyitottam a csomagolást, hogy ne szakadjon el, és egy gyönyörű, vörös bőrdobozkát találtam. Cartier, tudtam – a second-chance fülbevalóimnak köszönhetően. Odafigyelve kinyitottam a dobozt, benne pedig egy gyönyörű, finom, ezüst karkötőt találtam, de lehet, hogy platina vagy fehérarany volt – nem tudtam, de teljesen elbűvölt. Több kisebb darabka volt hozzátéve: Az Eiffel Torony, a londoni taxi, a helikopter – Echo Charlie! - a vitorlázó repülő – a vitorlás... a katamarán – Az Esme. Egy ágy! És... egy fagylalttölcsér? Edward-ra néztem, elvarázsolva.

„Vanília?” - vonta meg a vállát bocsánatkérően. Nem tudtam nem nevetni. Természetesen.

„Edward, ez gyönyörű. Köszönöm. Igazán szuper.”

Vigyorgott. A kedvencem a szív volt. Olyan mint egy kis lakat, ki lehetett nyitni.

„Tehetsz bele képet, vagy akármit,” - motyogta.

„Egy képet rólad,” - mondtam a szempilláimon át nézve őt - „Mindig a szívemben tartalak.”

Elmosolyodott édes, szív-fájdító, félénk mosolyával. Lefele nézve megsimogattam a két utolsó medálokat: egy E betűt – oh, igen, én voltam az első barátnője – vagy mije –, aki a nevén szólíthatta... Elmosolyodtam a gondolatra. És végül, egy kulcs.

„A szívemhez és lelkemhez,” - suttogta. Könnyek jelentek meg a szememben. Rávetettem magam, átöleltem a nyakát és az ölébe ültem.

„Nagyon átgondolt ajándék. Imádom. Köszönöm,” - motyogtam a fülébe. Oh, mennyire jó illata volt – tiszta, egészséges, a friss vászon, tusfürdő és Edward illata érződött rajta. Mint otthon, az én otthonom. Felidéztem tegnap esti szavait: Az otthon ott van, ahol te vagy, Bella.

Sírni kezdtem.

Finoman felnyögött és szorosan megölelt.

„Nem tudom, mit lenne velem nélküled,” - suttogtam, a hangom akadozott, ahogy próbáltam visszatartani a túlzott érzelmek hullámát. Nagyot nyelt, szorítása még erősebb lett.

„Kérlek ne sírj,” - suttogta a hajamba.

Hölgyhöz nem illő módon szipogtam.

„Sajnálom. Csak annyira boldog, szomorú és egyben nyugtalan is vagyok.”

„Hé-hé,” - hangja lágy volt, mint a szellő. Hátrahajtotta a fejemet és megcsókolta a számat.

„Megértem,” - mondta.

Oh.

„Tudom,” - suttogta, és újra megajándékozott félénk mosolyával.

„Bárcsak otthon lehetnénk, boldogabb körülmények között. De itt vagyunk.” Bocsánatkérően megvonta a vállát még egyszer.

„Gyerünk, felkelni. Reggeli után meglátogatjuk Charlie-t.”

Újra finoman megcsókolt, majd elengedett és felállt.

Étvágyam kissé ugyan, de visszatért a reggeli idejére, amit a szobánkban fogyasztottunk el. Tudtam, hogy Edward elégedetten nézte, hogy megettem a granolámat és a görög joghurtot.

„Köszönöm, hogy a kedvenc reggelimet rendelted.”

„Szülinapod van,” - mondta Edward gyengéden. - „És most már elég a köszöngetésekből.” Bosszankodva, ugyanakkor szeretettel megforgatta a szemeit, legalábbis szerintem.

„Csak szeretném ha tudnád, hogy értékelem.”

„Isabella, ez  a dolgom.” Rám nézett, zöld szemei tágra nyíltak és komolyak voltak. Na igen, Edward irányít és felügyel. Hogyan is felejthettem el... és vajon kellene-e ha másmilyen lenne? Rámosolyogtam.

„Igen,” - egyeztem bele.

Meglepetten rám nézett, majd megrázta a fejét.

„Mehetünk?”

„Csak megmosom a fogam.”

Elvigyorodott.

„Oké.”

Miért vigyorgott? Egy gondolat kezdett el zaklatni, ahogy a fürdőszoba felé vettem az irányt. Egy váratlan emlék bukkant fel a fejemben: amikor az ő fogkeféjét használtam az első vele töltött éjszaka után. A tükör felé vigyorogtam, és megragadtam az ő fogkeféjét, annak az első alkalomnak az emlékére. Ahogy a tükörbe bámultam, gyorsan felmértem a helyzetet: nyári kabátomban, tiszta fehér pólóban és farmerban, a szokásos sápadt énemet mutattam. A hajam ravaszul össze volt fogva a fejem tetején, hogy lelógott a hátamig, arcom körül pár tincs szabadon maradt. Huszonkét éves lettem – öregedtem. Röviden elmerengtem azon, mennyi minden történt, mióta lediplomáztam. Micsoda úton vettem részt... és most itt vagyok, újra Portland-ben. Ki kellett tisztítani a fejemet, és hogy elvonjam a figyelmemet, feltettem egy kis sminket és ajakfényt. Így, ez megjárta.

Felemeltem a csuklómat és megráztam, a karkötőn lévő medálkák elégedetten csörögtek. Honnan tudta ilyen pontosan az én édes Fifty-m, hogy mit kellett nekem adnia? Gyorsan pislogtam párat, megpróbáltam ellenszegülni az érzelemáradatnak, ami még mindig a testemben volt, és még egyszer megszemléltem a karkötőt. Lefogadom, hogy kisebb vagyonba került... ah, mindegy. Megengedhette magának.

Ahogy a lift felé mentünk, Edward megfogta a kezemet és megcsókolta a csuklómat, nagyujja elsodorta Echo Charlie-t a karkötőn.

„Tetszik?”

„Több, mint tetszik. Imádom. Nagyon is. Mint téged.”

Mosolygott és megint megcsókolta a csuklómat. Nyugodtabb voltam mint tegnap. Lehet azért, mert reggel volt, és a világ mindig reménytelibbnek tűnik reggelente, mint az éjszaka csendjében. Vagy a férjem édes ébresztése az oka. Vagy az, hogy éreztem, Charlie-nak nem romlott az állapota.

Ahogy beléptünk a liftbe, felnéztem Edward-ra. Szemei gyorsan megtalálták az enyémet, és újra elmosolyodott.

„Ne,” - suttogta, ahogy az ajtó becsukódott.

„Mit ne?”

„Ne nézz rám így.”

„Fenébe a papírmunkával,” - motyogtam halkan, vigyorogva. Nevetett, fiúsan, szabadon. Karjaiba zárt és felemelte a fejemet.

„Egyszer kibérelem ezt a liftet egy egész délutánra.”

„Csak délutánra?” - emeltem fel a szemöldökeimet.

„Mrs Cullen, ön mohó.”

„Amikor rólad van szó, igen, az vagyok.”

„Örülök, hogy ezt hallom.” Finoman, tartózkodóan megcsókolt. És én nem tudtam, hogy ez azért volt-e mert ebben a liftben voltunk, vagy mert több mint 24 órája nem nyúlt hozzám, vagy mert ő volt a legmámorítóbb férfi, akivel valaha találkoztam... de a vágy megjelent a gyomrom mélyén. Kezemet a hajába túrtam és elmélyítettem a csókot, közben a lift falához nyomtam őt, testemet az övéhez nyomtam. Belenyögött a szájamba ahogy megfogta a fejemet, és simogatott ahogy csókolóztunk – igazán csókolóztunk, nyelveink felfedezték a oh-de-ismerős, oh-de-új, oh-de-izgató területet, ami a másik szája volt. Benső istennőm elalélt, kihozva libidómat a háremből. Megsimogattam az oly kedves arcát.

„Bella,” - sóhajtotta.

„Szeretlek, Edward Cullen. Ne felejtsd el,” - suttogtam, ahogy belemerültem a mélyülő zöld szemekbe.

A lift megállt és kinyílt az ajtó.

„Menjünk, látogassuk meg apádat, mielőtt még ma kibérelem a liftet,” - motyogta. Gyorsan megcsókolt, kézen fogott és elindultunk a hall felé.

Ahogy elmentünk a concierge mellett,  Edward diszkréten a kedves, középkorú férfi felé intett. Ő bólintott és felvette a telefonját. Kérdően néztem Edward-ra, aki titokzatosan rám mosolygott. Oh ne... mi volt ez? Figyelmesen néztem, ő pedig egy pillanatra idegesnek tűnt.

„Hol van Taylor?”  - kérdeztem.

„Nemsokára itt lesz.”

Naná, biztos az autót hozza.

„Stuart?”

„Dolga van.”

Milyen dolga?

Edward nem a forgóajtón ment ki, tudtam, azért, hogy ne kelljen elengednie a kezemet. A gondolat megmelengetett. Odakint késő-nyári reggel fogadott: a levegő tiszta volt, de már éreztem a a közelgő ősz fuvallatát. Körülnéztem, kerestem a Mercedes terepjárót és Taylor-t. Semmi nyomuk nem volt. Edward keze szorosabban fogta az enyémet, mire én felnéztem rá. Izgatottnak tűnt.

„Mi az?”

Megvonta a vállát. Ekkor egy közelgő autó motorjának a hangja vonta el a figyelmemet. Mély hangja volt... ismerős. Ahogy a hang irányába fordultam, az egyből elhallgatott. Taylor mászott kifelé egy fényes, fehér sportautóból, ami előttünk parkolt le. Mi?

Oh, a szarba! Egy R8-as volt. A fejem visszafordult Edward irányába, aki óvatosan figyelt. Vehetsz egyet a szülinapomra... egy fehéret.

„Boldog szülinapot,” - mondta Edward halkan. Tudtam, hogy a reakciómat méricskélte. Csak hápogtam, ennél többre nem voltam képes. Előre nyújtotta a kulcsot.

„Teljesen elment az eszed,” - suttogtam. Egy kibaszott Audi R8-ast vett nekem! Szent Szar! Pont ahogy kértem! Arcomon egy óriási vigyor terült szét, benső istennőm hátra-szaltót ugrott a tranbulinról. Helyben ugráltam fel-le, pillanatnyilag teljesen féktelenül, szabadon és összehasonlíthatatlan izgatottságban. Edward kifejezése átvette az enyémet, és én boldogan táncoltam kitárt karjaiba. Megforgatott.

„Több pénzed van mit eszed,” – huhogtam - „Imádom! Köszönöm!” Megállt és hirtelen leengedett, megijesztve, úgy, hogy hirtelen bele kellett kapaszkodnom a felkarjába.

„Érted bármit, Mrs Cullen,” - vigyorgott le rám. Jaj nekem. Micsoda általános kimutatása a vonzalomnak. Előrehajolt, hogy megcsókoljon, én pedig megsimogattam a haját.

„Menjünk, látogassuk meg apádat.”

„Igen. És vezethetek?”

Levigyorgott rám.

„Hát persze. A tiéd.”

Lábaimra állított és elengedett, és én gyorsan átsiettem a vezetőüléshez. Taylor kinyitotta az ajtót, szélesen mosolygott rám.

„Boldog születésnapot, Mrs Cullen.”

„Köszönöm, Taylor.” Megleptem őt egy gyors öleléssel, amit kissé furán viszonzott is. Még akkor is pirult, amikor beszálltam az autóba, majd becsukta az ajtót.

„Vezessen óvatosan, Mrs Cullen,” - mondta rekedten. Ráragyogtam, alig bírtam visszatartani izgalmamat.

„Rendben,” - ígértem meg.

Bedugtam a kulcsot a gyújtáskapcsolóba, ahogy Edward elterült mellettem.

„Csak nyugodtan. Senki sem üldöz most,” - figyelmeztetett. Mikor elfordítottam a kulcsot, a motor életre kelt. Ellenőriztem a középső és a oldal-visszapillantókat, és mikor szabad volt az út, egy tökéletes U-fordulattal nekilendültem a kórház irányába.

„Whoa!” - kiáltotta Edward, ijedten.

„Mi?”

„Nem akarlak az apád mellett látni az intenzíven. Lassíts le.”

Nem lehetett vitatkozni vele. Leemeltem a lábamat a gázról, és rávigyorogtam.

„Jobb?”

„Sokkal,” - motyogta, és megpróbált komolynak látszani – de csúfosan elbukott.

Charlie állapota nem változott. Látni őt, visszahúzott a valóságba a mámorító út után... Sokkal óvatosabban kellene vezetnem. Nem volt törvény minden egyes ittas vezetőre. Meg kellett  kérdeznem Edward-ot, hogy mi lett azzal a barommal, aki elütötte Charlie-t – tudtam, hogy tudja. A csövek ellenére úgy tűnt, apám kényelmesen feküdt, és mintha több színe lett volna az arcának. Ahogy mellette ültem és elmeséltem neki a reggelemet, Edward a várószobába ment, hogy telefonáljon. Elmeséltem apámnak a karkötőt, elmagyaráztam a medálok némelyikét, de nem mindet, és természetesen, dicsőítettem az R8-as minden adottságát. Oh apu, imádnád az autót! Christie nővérke körözött mellette, ellenőrizte a jeleket a gépen, és jegyzeteket írt a kórlapra. Kedvesen rám mosolygott.

„Minden jel jóra utal, Mrs Cullen,” - motyogta.

„Ez nagyon biztató.”

Dr Crowe jelent meg két másik ápolóasszisztenssel.

„Mrs Cullen,” - üdvözölt melegen - „Itt az idő, hogy felvigyük édesapját a radiológiára. CT vizsgálatot kell végeznünk rajta. Hogy lássuk, hogy működik az agya.”

„Sokáig tart?”

„Úgy egy órát.”

„Megvárom. Tudni szeretném.”

„Természetesen, Mrs Cullen. Foglaljon helyet a várószobában.”

Edward a szerencsére üres várószobában körözött és telefonált. Ahogy beszélt megállt az ablak előtt és megszemlélte a portland-i kilátást. Felém fordult amikor becsuktam az ajtót, és mérgesnek tűnt.

„Mennyivel a határ felett? … Értem... Vádat emelünk, meg minden. A feleségem apja az intenzíven fekszik – azt akarom, hogy hozzávágd azt a rohadt könyvet... Jó. Tájékoztass.”

Letette.

„A másik sofőr?”

Bólintott.

„Valami részeg kamionos Dél-Portlant-ből,” - mondta megvetően. Szóhasználata és gúnyos hangvétele meglepett. Felém sétált és hangja megenyhült.

„Végeztél Charlie-nál? Mehetünk?”

„Um... nem.” Ránéztem, még mindig a hangjából kiérződő megvetésen merengtem.

„Mi a baj?”

„Semmi. Charlie-t felvitték a radiológiára egy CT-re, hogy megnézzék a duzzadást az agyában. Szeretném megvárni az eredményt.”

„Oké. Akkor várunk.” Leült és felém nyújtotta a kezét. Mivel egyedül voltunk, boldogan mentem, hogy ölébe üljek.

„Nem pont így képzeltem a mai napunkat,” - motyogta Edward a hajamba.

„Én sem, de sokkal pozitívabban állok a dologhoz. Carlisle nagyon biztató volt. Kedves volt tőle, hogy eljött tegnap este.”

Edward nyugtatólag simogatta a hátamat, álla a fejemen nyugodott.

„Az apám jó ember,” - motyogta.

„Igen. Fel kellene hívnom anyámat. Elmondani, mi történt Charlie-val.”

Edward kissé megmerevedett.

„Furcsa, hogy még nem hívott,” - motyogtam zavartan. Ami azt illeti, némileg bántott a dolog. Elvégre a szülinapom volt, és anyám ott volt, amikor születtem. Miért nem hívott még?

„Lehet, hogy már hívott,” - mondta Edward. Előhalásztam a telefont a zsebemből. Nem volt nem fogadott hívás, viszont jött pár üzenet: boldog születésnapot kívánt Rose, Jake, Alice és Jasper. Anyámtól semmi. Csüggedten ráztam meg a fejem.

„Hívd fel most,” - mondta halkan.

Így is tettem, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Nem hagytam üzenetet. Hogy felejthette el a saját anyám a szülinapomat? Megforgattam a szemeimet.

„Nincs ott. Majd felhívom később is. Amikor meglesznek a CT eredmények.”

Edward szorosabban ölelt, orrát a hajamba temette, és bölcsen hallgatott az anyám anyai kötelességének hiányával kapcsolatban.

Inkább éreztem mint hallottam, ahogy rezegni kezdett a telefonja. Nem hagyta, hogy felálljak, hanem inkább üggyel-bajjal elővadászta azt.

„Angela,” - szólt bele, újra üzleti módra váltva. Újra megpróbáltam felállni, de továbbra sem engedte, hanem ha lehet, még szorosabban fogta a csípőmet. Visszadöntöttem hát a fejemet a mellkasára, és figyeltem az egyoldalú beszélgetésre.

„Jó... az ETA mikor lesz? ...És a többi hümm... csomagok?” - Edward az órájára pillantott.

„A Heathman rendelkezik minden részlettel? … Jó … Igen. Várhat hétfő reggelig, de azért csak küldd át az emailt – kinyomtatom, aláírom és visszaküldöm... Várhatnak. Menj haza, Angela. Nem, megvagyunk, köszönöm.” Letette a telefont.

„Minden rendben?”

„Igen.”

„A tajvani dologgal volt kapcsolatos?”

„Igen.”

Finoman megmozdult alattam.

„Túl nehéz vagyok?”

Felhördült.

„Nem, baby.”

„Aggódsz a tajvani dolog miatt?”

„Nem.”

„Úgy tudtam, fontos.”

„Az is. Az itteni hajógyár múlik rajta. Sokak állása függ tőle.”

Oh!

„Csak el kell fogadtatnunk az egyesülést . Az Sam és Kate dolga. De elnézve, milyen irányba halad a gazdaság, nincs sok választási lehetőségünk.”

Ásítottam.

„Untatom önt, Mrs Cullen?” - szórakozottan szimatolta a hajamat.

„Nem! Soha... csak olyan kényelmesen vagyok itt az öledben. Szeretek az üzleti ügyeidről hallani.”

„Tényleg?” - meglepettnek hangzott.

„Minden információt szeretek hallani, amit közölni méltóztatsz velem,”  vigyorogtam.

Kedélyesen rám nézett, majd megrázta a fejét.

„Mindig több információra éhes, Mrs Cullen.”

„Mondd el,” - sürgettem, és újra a mellkasához simultam.

„Mit?”

„Hogy miért csinálod.”

„Mit csinálok?”

„Hogy úgy dolgozol, ahogy.”

„Egy srácnak meg kell keresni a betevőt.” Jól szórakozott.

„Edward, te annál többet keresel.”

Egy pillanatra csendben maradt. Úgy gondoltam, nem fog kifecsegni semmilyen titkot. De meglepett.

„Nem akarok szegény lenni,” - mondta mély hangon.

„Tudom, milyen az. Nem akarok oda visszamenni. Emellett... ez egy játék,”  motyogta - „A nyerésről szól. Egy olyan játék, amit mindig is könnyűnek találtam.”

„Nemúgy, mint az életet,” - suttogtam én. Aztán rájöttem, hogy hangosan is kimondtam.

„Igen, gondolom.” - Megállt. - „Bár veled könnyebb.”

Oh. Velem könnyebb? Szorosan megöleltem.

„Nem lehet az egész játék,” – kifogásoltam - „Ahhoz túlságosan emberbarát vagy.”

Megvonta a vállát, és tudtam, hogy kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni.

„Bizonyos dolgok iránt, lehet,” - mondta halkan.

„Szeretem az emberbarát Edward-ot,” - motyogtam.

„Csak őt?”

„Oh, szeretem a megalomániás Edward-ot is, a kontrol-mániás Edward-ot, a szex-zseni Edward-ot, a romantikus Edward-ot, a félénk Edward-ot... a listának nincs vége.”

„Ez egy csomó Edward.”

„Legalább ötven.”

Nevetett.

„Ötvenszeresen átkozott,” - motyogta a hajamba.

„Az én övenszeresem-em.”

Odébb mozdult, felemelte a fejemet és megcsókolt.

„Nos, Mrs Árnyalat, nézzük meg mi a helyzet édesapáddal.”

„Rendben.”

„Elmehetünk egy körre?”

Edward és én újra az R8-ban ültünk, és én szédítően élénknek éreztem magam. Charlie agya visszaállt a normális állapotba – a duzzanat lelohadt. Dr Sluder úgy határozott, hogy holnap felébreszti a kómából. Azt mondta, elégedett a javulással.

„Hogyne,” - vigyorgott rám Edward - „A te szülinapod – azt tesszük, amit csak akarsz.”

Oh... hangsúlya hallatán felé kellett fordulnom. Szemei sötétek voltak.

„Akármit?”

„Akármit.”

Mennyi ígéretet bele tudott tenni egyetlen szóba?

„Nos, vezetni akarok.”

„Akkor vezess, baby,” - vigyorgott. Én is rávigyorogtam, és elindultunk az I-5 felé.

Az autót egy álom volt vezetni, és amint felértünk az I-5-re, finoman ránehezedtem a gázra, hogy a székeinkbe préselődtünk.

„Csak nyugi, baby,” - figyelmeztetett Edward.

Ahogy visszamentünk Portland-be, egy ötlet merült fel bennem.

„Van terved az ebéddel kapcsolatban?” - kérdeztem Edward-ot.

„Nem. Éhes vagy?” Reménytelinek hangzott.

„Igen.”

„Hova szeretnél menni? Ez a te napod, Bella.”

„Tudom is a helyet.”

Megálltam annak a helynek a közelében, ahol Jake kiállította munkáit, vagyis a Le Picotin étterem mellett, ahova Jake műsora után mentünk. Edward rám vigyorgott.

„Egy pillanatig azt hittem, abba a szörnyű bárba viszel, ahonnan részegen hívtál fel.”

„Miért tenném azt?”

„Hogy megnézd, életben vannak-e még az azaleák.” Cinikusan rám nézett.

Elpirultam.

„Ne is emlékeztess! Egyébként is... még úgy is elvittél a hotelszobába.” Elmosolyodtam.

„Legjobb döntés, amit valaha is hoztam,” - mondta halkan, szemei melegen néztek rám.

„Igen. Az volt.” Áthajoltam és megcsókoltam.

„Szerinted az a gőgös balfék még mindig pincérkedik?” - kérdezte Edward.

„Gőgös? Szerintem nem volt vele baj.”

„Le akart nyűgözni.”

„Nos, sikerült neki.”

Edward undorodva elhúzta a száját.

„Megnézzük?” - ajánlottam.

„Csak ön után, Mrs Cullen.”

Kiszálltunk az autóból.

Ebéd után visszaugrottunk a hotelbe Edward laptop-jáért, majd elmentünk a kórházba. A délutánt Charlie-val töltöttem, felolvastam neki az egyik kéziratból, amit nekem küldtek. Egyetlen társaságom a gépek zaja volt, amik életben tartották őt... mellettem tartották. Most, hogy tudtam, hogy javul az állapota, könnyebben lélegeztem és nyugodtabb is voltam.

Reménykedtem. Csak időre van szüksége, hogy jobban legyen. Időm volt – azt tudtam neki adni. Elmerengtem, hogy nem kellene-e újra felhívnom anyámat, de úgy döntöttem, majd később. Lazán kezemben tartottam Charlie kezét, ahogy felolvastam neki, néha meg is szorítottam, akartam, hogy jobban legyen. Ujjai finomak és melegek voltak az érintésem alatt. Az ujján még mindig lehetett látni a jeggyűrű bemélyedésének a helyét – még ennyi idő múltával is.

Jobban nézett ki, legalábbis szerintem, bár egy kissé már ápolatlannak kezdett látszani, és szüksége volt egy borotválásra is. Azon filóztam, megengednék-e, hogy megborotváljam. Amikor Christie nővér újra jött, megkérdeztem.

„Nem az a legfontosabb dolgunk, Mrs Cullen. Nem szoktunk ezzel foglalkozni.”

„Megcsinálhatnám akkor én? Apa szeret borotvált lenni.”

Megrázta a fejét.

„Sajnálom, asszonyom.”

Felpillantva megláttam, ahogy Edward az ágy végében állt, laptoppal a kezében.

„Itt az ideje, hogy menjünk Bella.”

Oh.

„Meg akarlak etetni. Gyere. Későn van.” Edward rendíthetetlennek hangzott.

„Épp most akarom megmosdatni Mr Swan-t,” - tette Christie nővér.

„Rendben,” - adtam meg magam - „Holnap reggel visszajövünk.”

Lehajoltam és megpusziltam Charlie arcát, érezve az idegen borostát. Nem tetszett. Gyógyulj meg, apu. Szeretlek.

„Azt hittem, lent eszünk. Egy magánszobában,” - mondta Edward sugárzó szemekkel, ahogy kinyitotta a szállásunk ajtaját.

„Valóban? Hogy befejezd, amit pár hónappal ezelőtt kezdtél?”

Vigyorgott.

„Ha szerencséje van, Mrs Cullen.”

Nevettem.

„Edward, nincs semmi ruhám, ami megfelelne az alkalomnak.”

Mosolygott, kinyújtotta a kezét és bevezetett a hálószobába. Kinyitotta a szekrény ajtaját, hogy felfedje a benne lógó nagy, törtfehér ruhazsákot.

„Taylor?” - kérdeztem.

„Edward,” - válaszolta Edward, egyszerre erélyesen és sértetten. Hangsúlya megnevettetett. Kinyitottam a zsákot, és elővettem belőle a szatén tengerészkék ruhát. Oh, meseszép volt, finom kis vonalakkal volt díszítve. Kicsinek tűnt.

„Nagyon szép. Köszönöm. Remélem, jó lesz.”

„Az lesz,” - mondta magabiztosan - „És itt van ez is -” Lehajolt és felemelt egy cipősdobozt.

„Hozzáillő cipők” – farkasvigyorral nézett rám.

„Mindenre gondolsz. Köszönöm” - felnyújtózkodtam és megcsókoltam.

„Valóban,” - mondta, és átnyújtott még egy csomagot. Kérdőn meredtem rá. A csomagban egy pánt nélküli fekete testhezálló felső volt, közepén fűzővel. Megsimogatta az arcomat, felemelte az államat és megcsókolt.

„Alig várom, hogy később levehessem rólad.”

Frissen a fürdés és borotválkozás után, egészen elkényeztetettnek éreztem magam, az ágyon ültem és éppen bekapcsoltam a hajszárítót. Edward bócorgott be a hálószobába. Úgy tűnik, dolgozott.

„Majd én,” - mondta, és a pipereasztal előtti székre mutatott.

„Megszárítod a hajamat?”

Bólintott. Rápislogtam.

„Gyere,” - mondta, figyelmesen nézett rám. Ismertem ezt a nézést, és tudtam, nem lehet ellenszegülni.

Lassan és módszeresen szárította a hajamat, tincsenként. Nyilvánvaló volt, hogy csinálta már ezt... gyakran.

„Nem vagy kezdő,” - motyogtam.

Mosolygott, de nem mondott semmit, és folytatta a hajam fésülését. Hmm... nyugtató volt.

Mikor beléptünk a liftbe útban vacsora felé, sajnos nem voltunk egyedül. Edward nagyon  kívánatos volt fehér ingjében, amihez fekete farmer és kabát párosult. Nyakkendő nem volt rajta. A liftbeli két nő elismerő pillantásokat vetettek Edward-ra, és kevésbe  elismerőeket énrám. Elrejtettem mosolyomat. Igen hölgyeim, ő az enyém. Edward megfogta a kezemet és magához húzott, ahogy lefele utaztunk a magasföldszintre.

Az étteremben sok kiöltözött ember üldögélt, beszélgetett és iszogatott, készen az újabb szombat estére. Örültem, hogy beleillettem a képbe. A ruha átölelt, finoman érintette a vonalaimat, mindent a helyén tartva. Meg kell mondjam, olyan... vonzónak éreztem magam. Tudtam, hogy Edward értékeli.

Először azt hittem, abba a magánszobába megyünk, ahol átbeszéltük a szerződést, de tévedtem. Tovább vezetett annál a szobánál, egészen a túlsó végébe a folyosónak, ahol kinyitotta az ajtót és bevezetett egy másik faburkolatú szobába.

„MEGLEPETÉS!”

Jaj nekem. Rose, Emmett, Alice és Jasper, Carlisle és Esme – Billy és Jake – anyám és Phil... Csak álltam és bámultam őket, szóhoz sem jutottam. Hogyan? Mikor? Megrökönyödve fordultam Edward felé, aki megszorította a kezem.

Anyum előrelépett és átölelt.

Oh anyu!

„Drágám, gyönyörű vagy. Boldog születésnapot.”

„Anyu,” - szipogtam és szorosan átöleltem. Oh anyu, anyu, anyu – könnycseppek folytak le az arcomon, a közönség ellenére is, úgyhogy inkább beletemettem arcomat a nyakába.

„Édesem, drágám, ne sírj. Charlie rendbe fog jönni. Annyira erős egy ember. Ne sírj. Ne a szülinapodon.” Hangja elcsuklott, de tartotta magát. Megragadta az arcomat, és nagyujjaival letörölte a könnyeket.

„Azt hittem elfelejtetted.”

„Oh Bella! Hogy felejthettem volna el? Édesem, 17 óra vajúdást nem lehet olyan könnyen elfelejteni.”

Nevettem könnyeimen keresztül. Anyum elmosolyodott.

„Töröld meg a szemeidet, drágám. Sokan vannak itt, hogy megosszák veled ezt a különleges napod.”

Szipogtam egy sort, nem akartam senki másra nézni, és egyszerre voltam zavart és boldog, hogy a kedvemért eljöttek.

„Hogy jutottatok ide? Mikor érkeztetek?”

„A férjed értünk küldte a gépét, drágám” - Vigyorgott lenyűgözötten.

És én nevettem.

„Köszönöm anyu.” Mosolyogtam és ő megtörölte az orrom egy zsebkendővel – úgy, ahogy csak az anyák tudják.

„Anyu!” - szidtam meg, lecsillapodva.

„Így már jobb. Boldog szülinapot, drágám” – lépett félre, hogy mindenki sorba megölelhessen.

„Boldog születésnapot, Bella!”

„Bella, de dögös vagy! Boldog szülinapot!”

„Hello, Bells. Csak semmi szipogás a születésnapodon.”

„Bella drága, te aztán igencsak kiöltöztél a szülinapodra.”

„Bella. Szuper ruha. D&G igaz? Oh, és boldog szülinapot.”

„Charlie-val minden rendben, Dr Sluder az egyik legjobb az országban. Boldog születésnapot, kedves.”

„Boldog születésnapot, angyal.” - mosolygott rám ragyogóan Esme, megsimogatva az arcomat.

„Annyit sírhatsz, amennyit csak szeretnél, Bella – ez a te ünneped.”

„Mizu, babe? Az öreged rendbe fog jönni.” - Emmett karjaiba zárt. Milyen nagy volt! - „Boldog szülinapot.”

„Rendben,” - fogta meg a kezemet Edward, és húzott el Emmett-től - „Elég a feleségem ölelgetéséből. Ölelgesd a sajátod.”

Emmett komiszan vigyorgott Edward-ra, majd rákacsintott Rose-ra.

Ekkor egy pincér, akit eddig nem vettem észre, átnyújtott Edward-nak és nekem egy-egy pohár rózsaszín pezsgőt. Észrevettem, hogy már mindenkinek volt egy. Edward megköszörülte a torkát.

„Ez egy tökéletes nap lenne, ha az apósom is itt lenne. De nincs messze – és már jól van, és tudom, azt szeretné, hogy jól érezd magad, Bella. És mindenki – köszönöm, hogy eljöttetek hogy közösen ünnepelhessük meg a gyönyörű feleségem születésnapját, az elsőt a sok.........

Boldog születésnapot, szerelmem.” Edward emelte poharát rám, egy kórusnyi boldog születésnapot kíséretében, és újra küzdenem kellett, hogy el ne sírjam magam.

Néztem az élénk beszélgetéseket az asztal körül. Furcsa volt így lenni a családom keblén, miközben az apám klinikai körülmények között feküdt az intenzíven, gépek által tartva életben. Enyhén távolinak éreztem magam az eseményektől, de örültem, hogy mindenki itt volt. Néztem a barátságos kötekedést Emmett és Edward között, Alice rajongását és izgalmát mindennel kapcsolatban... Jasper elnéző és imádó pillantásait felé. Jake mindenre kész és okos észjárását. Billy hátradőlt és figyelte a párbeszédeket, mint én. Jobban nézett ki. Pihentnek. Jake nagyon figyelmes volt vele, felvágta az ételt neki, folyamatosan újratöltötte a poharát. Az, hogy az életben maradt szülője ilyen közel került a halálhoz, tudtam, közelebb vitte Jake-t Billy-hez.

Anyura néztem. Elemében volt, elbűvölő, beszédes, okos és kedves – annyira szerettem. Emlékeztettem magam, hogy ezt meg is mondjam neki. Az élet annyira becses. Most már tudtam.

„Rendben vagy?” - kérdezte Rose, behatárolhatatlanul kedves hangon.

Bólintottam és megfogtam a kezét.

„Igen. Köszönöm, hogy eljöttél.”

„Azt hiszed, hogy Mr Pénzesszák távol tud tartani tőled a szülinapodon? Repülhettünk a  helikopterrel!” - vigyorgott.

„Tényleg?”

„Igen. Mindannyian. És azt mondod, Edward tudja vezetni?”

Bólintottam.

„Az fasza.”

„Igen, mondhatjuk.”

Vigyorogtunk.

„Itt maradsz az este?” - kérdeztem.

„Igen. Mindahányan, szerintem. Semmit nem tudtál erről?”

Megráztam a fejemet.

„Nagyon ügyes, nem?”

Bólintottam.

„Mit adott a szülinapodra?”

„Ezt” - Megmutattam neki a karkötőmet.

„Oh de édes!”

„Igen.”

„London, Párizs... jégkrém?”

„Nem akarod tudni.”

„Akkor kitalálom.”

Nevettünk, én elpirultam, ahogy eszembe jutott Ben & Jerry és Bella.

„Oh... és egy R8-t.”

Rose bora erre az állán kötött ki, nem éppen nőies módon, minek következtében még inkább nevetnünk kellett.

„Túlzások embere, nem igaz?”

„Én is ezt mondtam.”

Desszertként pompás csokoládé tortát kaptam, ami csak úgy ragyogott a rajta lévő 22 ezüstgyertyának köszönhetően, és kaptam vele egy Boldog Születésnapot éneket a  kórustól. Esme Edward-ot nézte, ahogy együtt énekelt a családom többi tagjával és barátaimmal, szemei ragyogtak a szeretettől. Elkapva pillantásomat, csókot küldött nekem.

„Kívánj valamit,” - suttogta Edward.

Egy fújással elfújtam a gyertyákat, erősen kívántam, hogy apám rendbe jöjjön. Apu, gyógyulj meg. Kérlek legyél jobban. Annyira szeretlek.

------

Éjfélkor Billy és Jake elmentek.

„Köszönöm, hogy eljöttetek.” Szorosan megöleltem Jake-t.

„Ki nem hagynám, Bells. Örülök, hogy Charlie javul.”

„Igen. Neked, Billy-nek és Charlie-nak el kell jönnötök Aspen-be, hogy Edward-dal horgásszatok.”

„Igen? Jól hangzik,” - vigyorgott Jake. Elment apja kabátjáért, én pedig lehajoltam, hogy elbúcsúzzak Billy-től.

„Tudod Bella, volt idő, amikor azt hittem... nos, hogy te és Jake...” Hangja elhalkult miközben engem nézett, sötét szemei fürkészők de szeretőek voltak.

Oh ne.

„Tudom Billy. Szeretem Jake-t, de... olyan mintha a bátyám lenne.”

„Jó menyem lettél volna. És az is vagy. A Cullen-eknek.” Sóvárogva elmosolyodott és én elpirultam.

„Remélem a barát is jó lesz.”

„Természetesen. A férjed egy jó ember. Jó választás volt, Bella.”

Még jobban elpirultam.

„Szerintem is,” – suttogtam - „annyira szeretem.” Megöleltem Billy-t.

„Bánj vele jól, Bella.”

„Úgy is lesz,” ígértem.

------

Edward bezárta a szobánk ajtaját.

„Végre kettesben,” motyogta, nekidőlt az ajtónak és engem nézett. Hozzá léptem és végighúztam a kezemet a kabátja hajtókáján.

„Köszönöm ezt a varázslatos születésnapot. Te igazán a legfigyelmesebb, legtapintatosabb és legnagylelkűbb férj vagy...”

„Az én örömömre is szolgált,” mondta.

„Igen, a te örömödre is. Tegyünk még érte valamit” - suttogtam. Belekapaszkodva a hajtókákba ajkait az ajkaimra húztam.

Amikor felébredtem, a férjem ölelt át. Ő is ébren volt, borzasan, zöld szeműen és gyönyörűen.

„Jó reggelt, Mrs Cullen.”

„Mr Cullen, jó reggelt. Remélem jól aludtál?”

„Igen, köszönöm. Kellemes álmaim voltak.” Elragadóan mosolygott.

„És szeretnéd elmondani?”

„Inkább megmutatnám.”

Nevettem, de hamarosan újra elvesztem a varázsában.

A közös reggeli után kinyitottam az összes ajándékomat, majd egy sorozatnyi Cullen-ekhez intézett viszlát után anyu, Edward és én elmentünk a kórházba – Taylor vezetett, mivel hárman nem fértünk be az R8-ba. Phil visszautasította a látogatást, és én titkon örültem ennek. Túl furcsa lenne... és tudtam, hogy Charlie sem értékelné, ha Phil így látná.

Charlie változatlanul nézett ki. Csak szőrösebb volt. Anyut megijsztette, hogy így látta, és együtt sírtunk még egy kicsit.

„Oh Charlie...” – szorította meg a kezét és megsimogatta az arcát és engem megindított szeretete  régi szerelme iránt. Örültem, hogy volt nálam zsebkendő. Mellette ültünk, én anyu kezét fogtam, ő pedig apuét.

„Bella, volt idő, amikor ez az ember volt az életem középpontja. A nap körülötte kelt és feküdt. Mindig szeretni fogom. Tőle kaptalak téged.”

„Anyu,” - nyögtem. Megsimogatta az arcomat, egy tincset a fülem mögé tolt.

„Tudod, hogy mindig szeretni fogom az apádat. Csak nem tudtam vele élni.”

„Tudom” - törölgettem szemeimet - „Ma hozzák vissza a kómából.”

„Helyes. Tudom, hogy rendben lesz. Annyira makacs. Mint te.”

Mosolyogtam.

„Beszéltél Edward-dal?”

„Szerinte is makacs vagy?”

„Úgy gondolom.”

„Majd megmondom neki, hogy családi vonás. Olyan jól néztek ki együtt, Bella. Olyan boldognak.”

„Mert azok vagyunk, legalábbis szerintem. Mindenesetre afelé haladunk. Szeretem őt. Ő az én életem közepe. A nap vele kel és nyugszik, számomra.”

„Láthatóan imád téged, drágám.”

„És én őt.”

„Mondd is ezt el neki. A férfiaknak is szükségük van ezt hallani, pont úgy, mint nekünk.”

Ragaszkodtam hozzá, hogy kimenjünk anyával és Phil-lel a reptérre, hogy ott búcsúzkodjunk. Taylor mögöttünk jött az R8-al, Edward pedig a terepjárót vezette. Sajnáltam, hogy nem maradhattak tovább, de vissza kellett menniük Jacksonville-be. Fájdalmas volt az elválás.

„Vigyázz rá, Phil,” - suttogtam, ahogy megölelt.

„Meglesz, Bella. Te pedig vigyázz magadra.”

„Rendben.”  - Anyumhoz fordultam.

„Viszlát anyu. Köszönöm, hogy eljöttél,” - suttogtam, torkom száraz volt - „Annyira szeretlek.”

„Oh drága kislányom, én is szeretlek. Az apád rendbe fog jönni. Még nem tart ott, hogy földi hamvaival szórakozzon. Van még Mariners meccs, amit nem lehet kihagyni.”

Nevettem. Igaza volt. Eldöntöttem, hogy az este felolvasom majd Charlie-nak a sporthíreket.

Néztem ahogy anyu és Phil beszálltak a Cullen Enterprise Holdings gépébe. Anyum könnyes szemmel integetett, majd eltűnt.

Edward átölelte a vállamat.

„Gyerünk vissza, baby,” - suttogta.

„Vezetsz te?”

„Hogyne.”

Amikor este visszamentünk a kórházba, Charlie máshogy nézett ki. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a ventilátor hangja megszűnt. Charlie önállóan lélegzett. Oh te jó ég. Gyerünk apu! Megsimogattam borostás arcát és egy zsebkendővel megtöröltem a száját.

Edward elment, hogy megkeresse Dr Sluder-t és Dr Crow-t, hogy érdeklődjön a helyzetről, én pedig elhelyezkedtem a már ismerős széken az ágy mellett, hogy figyelmesen virrasszak.

Kinyitottam a Sunday Oregonian-t a sporthíreknél és lelkiismeretesen elkezdtem olvasni, mit játszott a Mariners a Texas Rangers ellen. Minden szempontból izgalmas meccs volt, köszönhetően a japán játékosnak, Suzuki-nak. Erősen fogtam Charlie kezét amíg olvastam.

„És a végeredmény – Mariners 8, Rangers 3.”

„Hello Bells, akkor nyertünk?” recsegte Charlie. És megszorította a kezemet.

Oh, apu, apu, apu -