Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. április 6., szombat

Száztizenötödik fejezet ( Második történet huszonnyolcadik fejezet)


„Bármennyire is szeretnélek egész nap csak csókolni, a reggelid ki fog hűlni” - motyogta Edward az ajkaimnak. Megigézetten nézett le rám, sötét szemei még sötétebbek lettek... szinte érzékiek. Szent tehén, újra váltott. Én Mr Változékony Kedvűm-om.
„Egyél” – parancsolt rám gyengéden. Engedelmesen nyeltem, válaszul parázsló tekintetére, majd visszamásztam az ágyba. Elém tolta a tálcát. A kása hideg volt, de a fedő alatt maradt palacsinták még jók voltak – sőt, kifejezetten kívánatosak.
„Tudod” - motyogtam két falat között - „Junior lány is lehet.”
Edward szemei tágra nyíltak, kezével hajába túrt.
„Két nő, uhh?” - riadalom jelent meg az arcán, sötét nézése eltűnt.
„Mit szeretnél?”
„Fiút vagy lányt.”
Edward összeráncolta a szemöldökeit.
„Az egészséges megteszi” - mondta, de a kérdés megzavarta.
„Egyél” - csattant fel, és tudtam, hogy csak a témát akarta kerülni.
„Eszek, eszek... csak nyugalom, Cullen.” Figyelmesen néztem. Szeme sarkában aggodalom bujkált. Azt mondta, próbálkozni fog, de tudtam, hogy még mindig megijeszti a baba. Oh Edward, én is félek. Sajnálom. Leült mellém a székbe, és felvette a Seattle Times-t.
„Újra az újságokban van, Mrs Cullen” - morogta keserűen.
„Megint? Ne!”
„Az újságírók előszedték a tegnap történteket, de tárgyilag egész pontosak voltak. El akarod olvasni?”
Megráztam a fejem.
„Olvasd fel nekem. Eszem.”
Elvigyorodott és elkezdte olvasni a cikket. Egy olyan riport volt, melyben James és Victoria mint egy újkori Bonnie és Clyde szerepeltek. Röviden összefoglalta Alice elrablását, az én közreműködésemet Alice megmentésében, és azt, hogy James és én is a kórházban voltunk. Honnan szerezte meg a sajtó mindezt az információt? Meg kell kérdeznem Rose-t. Edward végzett. Ahogy mondta, a cikkben semmi új nem volt.
„Kérlek, olvass valami mást is. Szeretem hallgatni, ahogy olvasol.”
Engedelmeskedett, és felolvasott egy riportot a Microsoft vezetőjéről, aki éppen egy, a cég által finanszírozott kiránduláson vett részt, miközben a cég bevétele nagyot esett. Edward egyértelműen undorodott a dologtól. De ahogy hallgattam nyugtató hangját, biztosított arról, hogy jól voltam, hogy Alice is jól volt, és kis pöttyünk – azaz Junior – is jól volt, mindez egy percnyi békét adott... mindazok ellenére, ami az elmúlt napokban történt.
Megértettem, hogy Edward félt a babától, de nem tudtam, milyen mélységű lehet a félelme. Elhatároztam, hogy megpróbálok többet beszélni erről vele. Hogy meglássam, meg tudom-e nyugtatni. Ami leginkább zavart, az az, hogy nem volt hiánya a megfelelő szülői példában. Mind Esme és Carlisle is mintaszülők voltak, vagy legalábbis annak látszottak. Lehet, hogy ez is a kurva troll műve volt. Szerettem volna így gondolni. De igazából úgy véltem, hogy szülőanyjáig volt visszavezethető a dolog, bár biztos, hogy Mrs Robinson nem segített. Megállítottam a gondolataimat, ahogy egy suttogott párbeszéd jutott eszembe. Basszus! Emlékeim szélén maradt, még az önkívületből... Edward Esme-vel beszélt. Beleveszett elmém bugyraiba. Ó, mennyire idegesítő volt. Basszus.
Kíváncsi voltam, vajon Edward elmondja-e önként, hogy miért ment hozzá, vagy nekem kell majd erőltetnem. Épp meg akartam kérdezni, amikor kopogtak az ajtón.
Clark nyomozó lépett be sűrű bocsánatkérések közepette. Helyesen tette, hogy bocsánatot kért – a szívem megremegett amikor bejött.
„Mr Cullen, Mrs Cullen. Zavarok?”
„Igen” - csattant fel Edward.
Clark nem foglalkozott vele.
„Örülök, hogy ébren van, Mrs Cullen. Pár kérdést kell feltennem a csütörtök délutánnal kapcsolatban. Csak a rutinkérdéseket. Most alkalmas?”
„Hogyne” - motyogtam. Pedig nem akartam újra átélni a csütörtöki eseményeket.
„A feleségemnek pihenésre van szüksége” - dühöngött Edward.
„Rövid leszek, Mr Cullen, nem fog sokáig tartani. És így hamarabb megszabadulnak tőlem.”
Edward felállt, átadta székét a nyomozónak, és leült mellém az ágyra, majd biztatóan megfogta és megszorította a kezem.
Fél órával később Clark végzett. Semmi újat nem tudott meg tőlem, de halk hangon elmondtam a történteket, közben Edward-ot néztem, ahogy ő hol elsápadt, hol pedig grimaszokat vágott, ahogy meséltem.
„Bárcsak Bella fentebbre célzott volna.”
„Jó szolgálat lett volna a nőknek, ha Mrs Cullen így tett volna” - értett egyet Clark.
Mi?
„Köszönöm Mrs Cullen, mostanra ennyi volt.”
„Nem engedik újra ki, ugye?”
„Nem hiszem, hogy ez alkalommal ki lehet majd hozni óvadékkal, asszonyom.”
„Tudja, ki tette le az óvadékot legutóbb?” - kérdezte Edward.
„Nem uram. Névtelen volt.”
Edward ráncolta a homlokát, de szerintem volt ötlete.
Clark épp felállt, hogy távozzon, mikor Dr Singh és két gyakornok lépett be.

Egy alapos vizsgálat után Dr Singh úgy döntött, hazamehetek. Edward megkönnyebbült.
„Mrs Cullen, figyelni kell ha erősödik a fejfájás, vagy elmosódik a látása. Ha bármi ilyesmi történik, azonnal vissza kell jönnie a kórházba.”
Bólintottam, próbáltam nem túl feltűnően örülni annak, hogy hazamehetek.
Ahogy Dr Singh kifele ment, Edward pár szóra megállította a folyosón. Félig nyitva hagyta az ajtót, ahogy kérdezett. A doktornő mosolyogva felelt.
„Igen Mr Cullen, rendben van.”
Edward vigyorgott, és boldogabb emberként jött vissza a szobába.
„Miről volt szó?” - kérdeztem meghökkenve.
„Szex” - mondta, és gonoszkásan rám vigyorgott.
Oh. Elpirultam.
„És?”
„Lehet róla szó” - vigyorgott.
Oh Edward!
„Fáj a fejem” - vigyorogtam vissza rá.
„Tudom. Egy darabig biztonságban vagy. Csak ellenőriztem.”
Biztonság? Egy pillanatig csalódottságot éreztem. Nem biztos, hogy biztonságban akartam lenni.
„Hazavihetlek?”
„Előbb szeretnék Charlie-hoz menni.”
„Hogyne.”
„Tud a babáról?”
„Úgy gondoltam, te szeretnéd neki elmondani. A mamádnak se mondtam el.”
„Köszönöm” – mosolyogtam rá, hálásan, hogy nem lopta el a meglepetésemet.
„Apum tudja” - tette hozzá Edward - „látta a kórlapod. Anyunak is elmondtam, de senki másnak. Anyu azt mondta, hogy a párok általában 12 hetet várnak... hogy biztos legyen.” Megvonta a vállát.
„Nem tudom, el akarom-e mondani Charlie-nak.”
„Nem árt ha figyelmeztetlek, hogy Charlie állatian mérges. Azt mondta, hogy fel kéne pofozzalak.”
Mi? Edward nevetett elborzadt arcomon.
„Mondtam neki, hogy több mint boldogan engedelmeskednék.”
„Na ne!” - csattantam fel.
Rám kacsintott.
„Taylor hozott neked tiszta ruhát. Segítek felöltözni.”

Ahogy Edward megjósolta, Charlie tombolt mérgében. Nem emlékeztem, hogy volt valaha is ilyen mérges. Edward bölcsen úgy döntött, magunkra hagy bennünket. Annak ellenére, hogy milyen szófukar ember Charlie, most egy szót sem szólhattam saját védelmem érdekében, ehelyett folyamatosan szidott felelőtlen viselkedésem miatt.
Oh apu, kérlek nyugodj le – a vérnyomásod még nincs kész erre.
„És anyáddal is foglalkoznom kellett” - morogta dühödten, elkeseredetten hadonászott a kezeivel. Újra 12 évesnek éreztem magam.
„Apu, sajnálom.”
„És szegény Edward! Még soha nem láttam ilyennek. Megöregedett. Az elmúlt pár nap alatt mindketten megöregedtünk.”
„Charlie, sajnálom.”
„Fel kellene hívnod anyádat.”
Megpusziltam az arcát, mire végre abbahagyta a tirádát.
„Tényleg sajnálom. De köszönöm, hogy megtanítottál lőni” - suttogtam. Egy pillanatig rosszul palástolt szülői büszkeséggel tekintett rám.
„Örülök, hogy tudsz egyenesen lőni” - mondta zsörtölődve - „Most menj haza és pihenj.”
„Jól nézel ki, apu.” Próbáltam megváltoztatni a témát.
„Te pedig sápadtnak.” Félelme hirtelen a felszínre tört. Arca Edward tegnap esti félelmét tükrözte, mire megfogtam a kezét.
„Jól vagyok. Ígérem, nem csinálok ilyet még egyszer.”
Megszorította a kezem, és szorosan megölelt.
„Ha bármi történt volna veled...” - suttogta, hangja rekedt és mély volt. Könnyek szöktek a szemembe. Nem voltam ahhoz szokva, hogy az apám kinyilvánítsa érzelmeit.
„Apu, jól vagyok. Semmi olyan, amit egy forró fürdő rendbe ne tenne.”

A kórház hátsó ajtaján mentünk ki, hogy elkerüljük a fotósokat. Taylor mutatta az utat oda, ahol Stuart parkolt a terepjáróval. Edward csendben volt mialatt Stuart hazavitt minket. Nem mertem Stuart-ra pillantani a visszapillantóban, zavartan amiatt, ahogy utoljára találkoztunk a bankban – amikor kicseleztem őt. Felhívtam anyámat, aki zokogott a telefonban.
„Anyu! Jól vagyok.”
„Edward azt mondta, eszméletlen voltál” - suttogta.
„Csak rövid ideig. Anyu, tényleg – minden rendben van.”
„Mégis mit gondoltál? Meglőttél valakit! Edward azt is mondta, hogy megmentetted a testvérét.”
„Nem biztos, hogy pont így fogalmaznék, de Alice biztonságban van.” Szinte az egész úton csak őt nyugtatgattam, de végül sikerült, és megígértem, hogy hamarosan meglátogatjuk. A beszélgetés alatt Edward végig fogta a kezemet, nagyujjával a csuklómat simogatta. Ideges volt... valami történt.
„Mi baj?” - kérdeztem, mikor végre megszabadultam az anyámtól.
„Jenks látni akar.”
„Jenks? A biztonsági fickó?”
„Igen.”
„Miért?”
„Talált valamit arról a balfasz Smith-ről,” - Edward vicsorgott, amitől elfogott a félelem - „nem telefontéma.”
„Oh.”
„Ma délután ezért idejön, Detroitból.”
„Szerinted talált valamilyen kapcsolatot?”
Edward bólintott.
„Szerinted mi az?”
„Fogalmam sincs” - Edward zavartan húzta össze a szemöldökét.
Miután Taylor megállt az Escala bejáratánál, Edward kisegített az autóból. Karját a liftig vezető úton végig a derekamon tartotta.
„Örülsz, hogy itthon lehetsz?”
„Igen” - suttogtam. De ahogy az ismerős környezetben álltam, a szörnyűsége mindannak, ami történt, magával ragadott, és remegni kezdtem.
„Hé -” Edward átölelt és magához húzott.
„Itthon vagy. Biztonságban vagy” – suttogta és megpuszilta hajamat.
„Oh Edward” - szipogtam. És egy gát, amiről nem is tudtam, átszakadt és én zokogni kezdtem.
„Csillapodj” - suttogta Edward, fejemet a mellkasához húzva. De túl késő volt – csak sírtam megrendülten a pólójába, felidézve James rosszindulatú támadását – 'Ezt neked, nem a SIP-et, te rohadt kurva!' Azt, amit Edward-nak mondtam, hogy elhagyom – 'Elhagysz?' És a félelmet, az idegőrlő félelmet amit Alice miatt, magam, és kicsi pötty miatt éreztem.
Mikor a lift ajtaja kinyílt, Edward felkapott mint egy gyereket és átvitt az előszobán. Belecsimpaszkodtam a nyakába és szipogva ráakaszkodtam.
Elvitt a fürdőszobáig, ahol letett egy székre.
„Fürdő?” - kérdezte. Megráztam a fejem. Ne... ne... ne mint Lauren-t.
„Zuhany?” Hangjában aggodalom hallatszott. Könnyeimen át bólintottam. Le akartam mosni az elmúlt pár nap mocskát, lemosni James támadásának az emlékét. 'Te pénzhajhász kurva-'
A tenyerembe szipogtam, ahogy a víz hangja visszhangzott a fürdő falairól.
„Hé” - zümmögött Edward. Elém térdelt és elhúzta kezeimet könnyáztatta arcomról, és megfogta őket. Rábámultam, kipislogtam a könnyeket a szemeimből.
„Biztonságban vagy. Mindketten biztonságban vagytok” - suttogta.
Pötty és én. A szemeimet újra ellepték a könnyek.
„Elég most már. Nem állhatom, ha sírsz.” Hangja rekedt volt. Nagyujjaival megtörölte az arcomat, de a könnyek tovább folytak.
„Sajnálom, Edward. Sajnálok mindent. Hogy aggódnod kellett, hogy mindent kockáztattam – és azt, hogy miket mondtam.”
„Pszt, baby, kérlek.” Megcsókolta a homlokom.
„Kettő kell a tánchoz, Bella.” Megtörten rám mosolygott.
„Nos, legalábbis anyum mindig ezt mondja. Mondtam és tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke.” Zöld szemei bűnbánóan ragyogtak.
„Levetkőztetlek.” Hangja gyengéd volt. Megtöröltem az orromat a kézfejemmel, ő pedig még egyszer megcsókolta a homlokom. Gyorsan levetkőztetett, különösen vigyázott, amikor a pólót lehúzta a fejemről. De a fejem nem fájt nagyon. Miközben a zuhany felé vezetett, rekordidő alatt ő is levetkőzött, így együtt léptünk a forró víz alá. Átölelt, és magánál tartott, hosszabb ideig mint valaha, hagyva, hogy a víz áradjon ránk, és megnyugtasson minket. Hagyta, hogy sírjak a mellkasához bújva. Néha megcsókolta a hajamat, de nem engedett el, csak finoman ringatott a zuhany alatt. Ahogy éreztem a bőrét, ahogy arcom a mellkasszőréhez ért... ezt az embert, akit szerettem, ezt a törékeny, gyönyörű embert, az embert, akit a saját vakmerőségem miatt elveszthettem volna. Üresnek és fájdalmasnak éreztem ezt a gondolatot. De itt volt – mindannak ellenére, ami történt. Volt még magyarázni valója, de most csak élvezni akartam azt az érzést, amit nyugtató, védő karjai nyújtottak. És abban a pillanatban felmerült bennem... bármilyen magyarázata is volt, magától kellett, hogy mondja. Nem erőltethettem – akarnia kellett, hogy elmondja. Nem akartam a nyaggató feleség lenni, aki hízelgéssel akarta kiszedni az információt a férjéből. Az idegesítő lett volna. Tudtam, hogy szeret. Tudtam, hogy jobban szeretett, mint bárkit valaha, és mostanra ez elég volt. A gondolat felszabadító volt. Abbahagytam a sírást és hátraléptem.
„Jobb?” - kérdezte.
Bólintottam.
„Jó. Hadd nézzelek meg” - suttogta, és egy pillanatig nem tudtam, mire gondolt.
De ő fogta a kezemet, és megvizsgálta a karomat ott, ahol ráestem, amikor James megütött. Horzsolások voltak a vállamon, a könyökömön és a csuklómon. Mindegyiket megpuszilta. Megfogott egy mosakodószivacsot és tusfürdőt, és az ismerős jázminillat megtöltötte az orromat.
„Fordulj meg” - suttogta. Finoman megmosta a sérült karomat. Majd a nyakamat, a vállamat, a hátamat és a másik karomat. Megállt, oldalra fordított, és hosszú ujjait lesimította az oldalamon. Grimaszoltam, ahogy a csípőmön lévő nagy sebhez ért. Edward szemei megszigorodtak, ajka vékony vonallá szorult. Haragja kézzel fogható volt. Fogai között sziszegett.
„Nem fáj” - suttogtam, hogy megnyugtassam.
Ragyogó zöld szemek találkoztak az enyéimmel.
„Meg akarom ölni. Majdnem meg is tettem” - tette hozzá jelképesen. Összeráncoltam a szemöldökeimet. Nézése megijesztett. Még egyszer a tusfürdő után nyúlt, és finom, fájdalmasan óvatos mozdulatokkal megmosta az oldalam, a fenekem, majd letérdelt a lábaim elé. Megállt, hogy megvizsgálja a sérült térdeimet. Ajkaival finoman megérintette a sebet mielőtt megmosta volna a lábaimat. Lenyúltam és megsimogattam a fejét, vizes haját. Mikor újra felállt, ujjaival megkereste bordáimon azt a helyet, ahol James megrúgott.
„Oh baby” - nyögte, hangjából aggodalom, szemeiből harag tükröződött.
„Jól vagyok” - suttogtam. Ajkait a magaméhoz húztam és megcsókoltam. Hezitált, hogy folytathatja-e, de ahogy nyelvem az övéhez ért, testét hozzám szorította.
„Ne” - suttogta az ajkaimnak, és visszahúzódott.
„Előbb megtisztítalak.” Arca komoly volt. Fenébe... komolyan gondolta. Duzzogtam, a légkör kettőnk között egyből könnyedebbé vált. Vigyorgott és röviden megcsókolt.
„Tiszta” – hangsúlyozta - „nem piszkos.”
„Szeretem a piszkosat.”
„Én is, Mrs Cullen. De nem itt és most.” Megragadta a sampont, és mielőtt meggyőzhettem volna az ellenkezőjéről, már mosta is a hajamat.

Ami azt illeti, a tisztát is szeretem. Frissnek és erősebbnek éreztem magam, és nem tudtam, hogy ez a zuhanyzás, a sírás, vagy amiatt volt, hogy nem akartam mindenen összeveszni Edward-dal. Egy nagy törölközőbe csavart, egyet pedig a dereka köré csavart, amíg óvatosan megszárítottam a hajam.
Fájt a fejem. Csak egy enyhe, bár állandó fájdalom volt, amit könnyen el lehetett viselni – sőt, alig érzékeltem. Volt néhány fájdalomcsillapítóm Dr Singh-tól, de a doktornő arra kért, ne használjam, ha nem muszáj.
Ahogy a hajamat szárítottam, Victoria jutott az eszembe.
„Még most sem értem, hogy Victoria hogyan volt kapcsolatban James-sel.”
„Én igen” - morogta Edward sötéten.
Oh! Ez újdonság volt. Felnéztem rá, de a figyelmem el is terelődött. Ő is haját szárította egy törölközővel, mellkasa és vállai még mindig vízcseppekkel voltak borítva, csillogott a lámpa fényében. Megállt és rám vigyorgott.
„Élvezed a látványt?”
„Honnan tudod?” - kérdeztem és elpirultam. Rajtakaptak, ahogy a saját férjemet bámultam.
„Hogy tetszik a látvány?” - ugratott.
„Nem.” Arcom forrósodott. „Victoriát.”
„Clark nyomozó egy-két megjegyzéséből.”
Egy mondj-többet nézéssel tekintettem rá, és egy újabb nyaggató emlék került elő az eszméletlenségből. Igen... Clark a szobámban volt. Bárcsak emlékeztem volna, hogy mit is mondott.
„Smith-nek vannak kazettái. Kazettái mindegyikükről” - mondta Edward.
Mi? A tiszta bőr összeráncolódott a homlokomon.
„Videokazetták arrról, ahogy megdugta az alkalmazottait. Az összeset.”
Oh! Meglepetten pislogtam.
„Pontosan. Zsarolási anyag. Keményen szereti.” Edward összeráncolta a homlokát, és én néztem, ahogy arcán a zavartság után az undor jelent meg. Elpirultam. Hát hogyne – Edward is keményen szerette. Elsápadt, ahogy undora önutálatba fordult.
„Ne” - mondtam, mielőtt megállíthattam volna magam. Rosszallása tovább mélyült.
„Ne mit?” Megállt, és rám nézett... félve?
„Ne gondold, hogy bármiben is olyan vagy mint ő.”
Edward szemei tágra nyíltak, de nem mondott semmit – elismerve, hogy pontosan erre gondolt.
„Nem vagy olyan.” A hangom hajthatatlan volt.
„Ugyanabból a fából faragtak minket” - motyogta.
„Nem, nem vagy olyan mint ő” - csattantam fel, bár megértettem, hogy mire gondolhatott. Emlékszem, amit Edward az Aspen-be vezető repülőúton mondott: 'Az apja egy kocsmai verekedésben halt meg. Az anyja az öntudatlanságba itta magát. Gyerekként egyik nevelőszülőtől a másikig jutott, egyik bajból a másikba – leginkább autólopás miatt. Fiatalkorúak intézetében is volt.'
„Mindkettőtöknek nehéz múltja van, és mindketten Detroitban születtetek. Ennyi, Edward.” Csípőre tettem a kezeimet.
„Bella, az, hogy hiszel bennem, jól esik, az elmúlt napok ellenére is. Többet fogunk tudni, ha Jenks itt lesz.” – fejezte be a témát.
„Edward -” megállított egy csókkal, én pedig felidéztem az ígéretemet, hogy nem zaklatom információért.
„Elég” – nyögte - „és ne duzzogj,” tette hozzá.
„Gyere. Megszárítom a hajad.” Tudtam, hogy ezzel lezárult a beszélgetés.

Melegítőben és pólóban ültem Edward lábai között, amíg megszárította a hajamat.
„És mondott még valamit Clark amíg eszméletlen voltam?”
„Semmi, ami eszembe jutna.”
„Valamennyit hallottam a párbeszédekből.”
A fésű megállt a hajamban.
„Tényleg?” - kérdezte, hangja nemtörődöm volt.
„Igen. Apumat, apudat, Clark nyomozót... anyudat.”
„És Rose-t?”
„Rose ott volt?”
„Rövid ideig, igen. Ő is haragszik rád.”
Megfordultam az ölében.
„Hagyd abba ezt a 'mindenki mérges Bellára' szarságot, oké?”
„Csak az igazat mondom” - Edward meglepetten pislogott a kitörésem miatt.
„Igen, meggondolatlan volt, de amint tudod – a testvéred bajban volt.”
Az arca elszomorodott.
„Igen. Bajban volt.” Kikapcsolta a hajszárítót és letette maga mellé az ágyra. Állon ragadott.
„Köszönöm” - mondta, amivel igencsak meglepett.
„De ne legyen több meggondolatlanság. Mert legközelebb, még a szart is kiverem belőled.”
Ijedten kaptam levegő után.
„Nem tennéd!”
„De igen.” Komoly volt. Szent tehén. Halálosan komoly.
„Megvan apád engedélye” - vigyorgott. Viccelt velem! Mikor rávetettem magam elfordult, így az ágyra vetődtem, a kezeibe. Fintorogtam, ahogy fájdalom szúrt a bordáimba. Edward elsápadt.
„Viselkedj!” - intett, és egy pillanatig mérgesnek tűnt.
„Sajnálom” - motyogtam, és felnyúltam, hogy megsimogassam az arcát. Megszaglászta a kezem és megpuszilta finoman.
„Őszintén Bella, nem vagy figyelemmel a saját épségedre.” Keze feltolta a pólómat, és ráfektette a hasamra. Megakadt a lélegzetem.
„Már nem csak te vagy” - suttogta. Ujjai a derekamon mászkáltak. Megkívántam, váratlanul, hogy felforrósodott bele a vérem. Edward-ra néztem, aki viszonozta pillantásom, de megállította az ujjait. Felemelte a kezét, hogy egy tincset a fülem mögé dugjon.
„Ne” - suttogta.
Mi?
„Ne nézz így rám. Láttam, milyen állapotban vagy. És a válasz nem.” Hangja határozott volt, és megcsókolta a homlokomat. Feszengtem.
„Edward” - nyafogtam.
„Nem. Irány az ágy.” Felült.
„Ágy?”
„Pihenésre van szükséged.”
„Rád van szükségem.”
Becsukta a szemét és megrázta a fejét, mintha ez nagy erőfeszítésbe került volna. Mikor újra kinyitotta, határozottan nézett rám.
„Csak tedd, amit mondtam, Bella.”
Elfogott a kísértés, hogy levegyem az összes ruhám, de eszembe jutottak a sérülések, és tudtam, hogy úgy nem nyerhetek. Megadóan bólintottam.
„Oké.” Szándékosan vittem túlzásba a duzzogást.
Szórakozottan vigyorgott.
„Hozok egy kis ebédet.”
„Főzni fogsz?” Teljesen megdöbbentem. És ő még nevetett rajtam.
„Felmelegítek valamit. Mrs Cope túlórázott.”
„Edward, én majd megcsinálom. Jól vagyok. Jézusom, csak szexet akarok – akkor pedig főzni is tudok.” Esetlenül felültem, próbáltam elrejteni a bordáimba nyilalló fájdalmat.
„ÁGY!” - Edward szemei a párna felé villámlottak.
„Csatlakozz” - motyogtam, azt kívánva, bárcsak valami csábítóbb lenne rajtam, mint a melegítő és a póló.
„Bella, tessék lefeküdni. Most.”
Savanyúan néztem rá, felálltam és levettem a nadrágom. Elhúzta a takarót, én pedig a takaró alá siklottam, a nadrágot a földön hagytam.
„Hallottad Dr Singh-ot. Azt mondta, pihenned kell.” Hangja szelíd volt. Frusztrálva karba tettem a kezem, ő pedig csak vigyorgott. „Maradj,” figyelmeztetett.

Mrs Cope főtt csirkéje, kétség kívül, egyik kedvenc ételem volt. Edward velem evett, összefont lábakkal ült az ágyon.
„Ezt jól felmelegítetted.” Vigyorogtam rá, ő vissza. Jóllaktam és elálmosodtam. Ez volt a terve?
„Fáradtnak tűnsz.”
„Az is vagyok.”
„Helyes. Aludj.” Lehajolt és megcsókolt.
„Van némi munkám. Ha nem bánod, itt csinálnám meg.”
Bólintottam... szempilláim megnyerték a csatát. Nem gondoltam volna, hogy a főtt csirke ennyire fárasztó tud lenni.

Már esteledett, amikor felébredtem. Halvány rózsaszín fény lepte el a szobát. Edward a fotelben ült, engem nézett, zöld szemei világítottak. Valamilyen papírt szorongatott. Arca hamuszürke volt.
Szent tehén!
„Mi baj?” - kérdeztem egyből és felültem.
„Jenks most ment el” - mondta.
Oh a szarba.
„És?”
„Együtt éltem a fasszal” - suttogta.
„Éltél? James-szel?”
Tágra nyílt szemekkel bólintott. Kitakaróztam, az ágyba hívtam magam mellé – és meglepetésemre, nem ellenkezett. Lerúgta a cipőit, és befeküdt mellém. Egy karral átölelt, fejét az ölembe fektette. Ledöbbentem. Mi folyik itt?
„Nem értem” - motyogtam, a haját simogattam és lenéztem rá. Edward becsukta a szemét, szemöldökeit összeráncolta, mint aki emlékezni próbál.
„Miután megtaláltak a kurvánál, mielőtt még Carlisle és Esme-hez kerültem volna, a Michigan Állam vigyázott rám. Nevelőszülőknél voltam. De nem emlékszem semmire ebből az időből.”
Az elmém zakatolt. Nevelőszülők? Ez új volt mindkettőnknek.
„Milyen sokáig?” - suttogtam.
„Olyan két hónapig. Nem emlékszem.”
„Beszéltél erről anyuddal és apuddal?”
„Nem.”
„Talán kellene. Talán ők meg tudják mondani mi történt.”
Szorosan megölelt.
„Itt van.” Átadta a papírt, ami mint kiderült, két kép volt. Felkapcsoltam a kislámpát, hogy alaposan meg tudjam nézni. Az első képen egy rozoga ház volt sárga bejárati ajtóval, ablakkal a tetőn. Volt tornáca, de leginkább a jelentéktelen szó illett rá. A második képen egy család volt – első pillantásra egy átlagos család – egy férfi és a felesége, gondoltam, és a gyerekeik. A házaspár rossz, agyonmosott kék pólóban volt. A negyvenes éveikben lehettek. A nőnek összefogott szőke haja volt, a férfinak rövidre volt vágva a haja, és mindketten kedvesen mosolyogtak a kamera irányába. A férfi egyik karja egy morcos tinédzser lány vállán nyugodott. Megnéztem a két gyereket is: két fiú – ikrek, olyan 12 évesnek saccoltam őket – mindkettőnek homokszőke haja volt, szélesen vigyorogtak a kamera irányába; és egy másik fiú, kisebb, szőkébb, ő mogorván nézett; és mögötte bujdosott egy vöröshajú, zöldszemű kicsi fiú. Tágra nyílt szemű és ijedt volt, szedett-vetett ruhában, és egy koszos gyerektakaróba csimpaszkodott. Basszus. Edward volt az.
„Ez te vagy” - suttogtam, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy Edward négy éves volt, amikor az anyja meghalt. De ez a fiú sokkal fiatalabbnak nézett ki. Nagyon alultápláltnak tűnt. Elfojtottam a szipogást, ahogy könnyek szöktek a szemembe. Oh, én édes Fifty-m.
Edward bólintott.
„Az én vagyok.”
„Jenks hozta ezeket a képeket?”
„Igen. Semmire sem emlékszem ebből.” Hangja erőtlen, élettelen volt.
„Emlékezni arra, hogy nevelőszülőkkel voltál? Miért emlékeznél? Edward, nagyon régen történt mindez. Ez aggaszt ennyire?”
„Más dolgokra emlékszem, ez előttről, és utánról. Amikor találkoztam anyuval és apuval. De ez... mintha egy óriási szakadék lenne.”
A szívem megrándult, és megvilágosodott előttem a dolog. Az én drága kontrollmániásom szeret mindent a maga helyén tudni – és most megtudta, hogy vannak hiányos részek élete kirakójában.
„James is a képen van?”
„Igen, ő az idősebb gyerek.” Edward szemei még mindig szorosan be voltak zárva, úgy kapaszkodott belém, mintha mentőöv lettem volna. Megsimogattam a haját, közben bámultam az idősebb fiú vakító, kihívó és arrogáns arcát, ahogy a kamerába nézett. Látható volt, hogy James volt az. De itt csak egy gyerek volt, egy szomorú nyolc vagy kilenc éves, aki a félelmét rejtette a rosszindulat mögé. Egy gondolat merült fel bennem.
„Amikor James felhívott, hogy közölje, nála van Alice – azt mondta, hogy a dolgok máshogy is alakulhattak volna, ha ő lett volna az.”
Edward becsukta a szemeit és megborzongott.
„A fasz!” - morogta.
„Szerinted azért csinálta mindezt, mert a Cullenék téged fogadtak örökbe helyette?”
„Ki tudja?” - Edward hangja keserű volt - „Le se szarom.”
„Talán tudta, hogy együtt vagyunk, amikor elmentem az állásinterjúra. Talán végig azt tervezte, hogy elcsábít.” Kezdtem mérges lenni.
„Nem hinném” - motyogta Edward, szemei immáron nyitva voltak.
„A családom utáni kutakodása nem kezdődött csak olyan egy héttel azután, hogy ott kezdtél dolgozni. Barney a pontos dátumot is tudja. És Bella, megdugta az összes asszisztensét, és videóra vette.” Edward becsukta a szemét, és újra szorosabban ölelt. Elfojtva a remegést ami kezdett erőt venni rajtam, megpróbáltam felidézni néhány párbeszédet ami James és köztem zajlott le, amikor oda kerültem. Legbelül tudtam, hogy semmi jót nem jelent, mégis figyelmen kívül hagytam az ösztöneimet. Edward-nak igaza volt – nem foglalkoztatott a saját biztonságom. Emlékszem a vitánkra, ami amiatt volt, hogy James és én együtt mentünk New York-ba. Egek – végezhettem volna valamilyen aljas szexvideón. A gondolat émelyítő volt. És akkor felmerült bennem a gondolat, hogy Edward fotókat tartott a szolgálóiról. Oh a szarba. 'Ugyanabból a fából faragtak minket.' Nem Edward, te nem, egyáltalán nem olyan vagy mint ő. Még mindig hozzám volt kucorodva, mint egy kisfiú.
„Edward, szerintem beszélned kellene anyuddal és apuddal.” Nem akartam megmozdítani őt, szóval addig fészkelődtem, amíg mellé nem tudtam csúszni, hogy szemtől szembe lehessünk.
Egy csodálkozó zöld szempár nézett rám, emlékeztetett a kisgyerekre a képről.
„Hadd hívjam fel őket” - suttogtam. Megrázta a fejét.
„Kérlek” - könyörögtem. Edward rám bámult, fájdalom és kétség tükröződött a szemeiből, ahogy megfontolta a kérésemet. Oh Edward, kérlek!
„Majd én felhívom őket” - suttogta.
„Jó. Meglátogathatjuk őket együtt, vagy csak te. Amelyik tetszik.”
„Nem. Majd ők idejönnek.”
„Miért?”
„Nem akarom, hogy bárhová is menj.”
„Edward, egy autóutat kibírok.”
„Nem.” Hangja határozott volt, de azért kaptam egy ironikus mosolyt is.
„Egyébként is szombat este van, valószínűleg valamilyen estélyen vannak.”
„Hívd fel őket. Ez a hír nyilvánvalóan elszomorított. Ők talán tudnak némi fényt hozni a sötétségbe.”
Az ébresztőre pillantottam. Majdnem este hét óra volt. Egy pillanatig egykedvűen nézett rám.
„Oké” - mondta, mintha kihívtam volna. Felült és a telefonért nyúlt. Átöleltem és fejemet a mellkasára tettem, ahogy telefonált.
„Apu?” Észrevettem, hogy meglepődött azon, hogy Carlisle vette fel a telefont.
„Bella jól van. Itthon vagyunk. Jenks most ment el. Rájött a kapcsolatra... a nevelőszülők Detroitban... nem emlékszem belőle semmire.” Edward hangja alig volt hallható, mikor az utolsó mondatot mondta. A szívem újra összeszorult. Megöleltem, ő pedig megszorította a vállamat.
„Igen... tényleg? … Nagyszerű.” Letette a telefont.
„Úton vannak.” Meglepődött volt, és rájöttem, hogy valószínűleg soha nem kért még segítséget tőlük.
„Helyes. Talán fel kellene öltöznöm.”
Edward szorosabban ölelt.
„Ne menj” - motyogta.
„Oké” - suttogtam. Elhelyezkedtem az oldalánál, teljesen ledöbbenve azon, mennyi mindent mondott el magáról – teljesen önként.

Ahogy az ajtóban álltunk, Esme szorosan magához ölelt.
„Bella, Bella, drága Bella” - suttogta.
„Két gyermekemet is megmentetted – hogyan is köszönhetném meg?”
Elpirultam, megérintettek és ugyanakkor zavarba is ejtettek a szavai. Carlisle is megölelt, megpuszilta a homlokomat. Majd Alice ragadott meg, összetörve a bordáimat. Fintorogtam és levegő után kapkodtam, de nem vette észre.
„Köszönöm, hogy megmentettél azoktól a balfaszoktól.”
Edward rászólt.
„Alice! Engedd el – fájdalmai vannak.”
„Oh! Sajnálom” - motyogta.
„Jól vagyok” - feleltem, de örültem, amikor elengedett. Jól nézett ki. Tökéletesen volt felöltözve mint mindig, szoros fekete farmerban és fodros, halványrózsaszín blúzban. Örültem, hogy a kényelmes köntös és papucs volt rajtam – legalább nagyjából elfogadható voltam.
Alice Edward-hoz is odatáncolt, majd megölelte. Edward szó nélkül nyújtotta át a képet Esme-nek. Esme levegő után kapott, kezét a szája elé tette, hogy visszafojtsa az érzelmeit, ahogy egyből felismerte Edward-ot. Carlisle átölelte a vállát ahogy ő is megnézte a képet.
„Oh drágám” - mondta Esme, és megsimogatta Edward arcát.
Taylor jelent meg.
„Mr Cullen? Miss Hale, a bátyja és az ön bátyja jönnek, uram.” Edward kérdően nézett rá.
„Köszönöm Taylor” - motyogta meglepetten.
„Felhívtam Jasper-t és mondtam neki, hogy átjövünk.” Alice vigyorgott. „Party van.” Együttérzően néztem szegény férjemre, ahogy mind Esme és Carlisle bosszankodva néztek lányukra.
„Nem ártana némi ételt szereznünk” - jelentettem ki.
„Alice, segítenél?” A konyha felé vettem az irányt, ahogy Edward bekísérte a szüleit a dolgozóba.

Rose gutaütésszerűen és jogos felháborodással támadt rám, Edward-ra, de leginkább James-re és Victoriára.
„Mégis mit képzeltél Bella?” - kiáltotta ahogy megérkezett a konyhába, mire minden szem rá szegeződött.
„Rose, kérlek – ugyanezt a leckét kaptam mindenkitől!” - csattantam fel én is. Egy pillanatig csak nézett rám, ezalatt azt hittem, most kapni fogok a Rosalie Hale -féle hogyan-ne-adjuk-meg-magunkat-az-emberrablóknak előadást, de ehelyett csak megölelt.
„Életem – néha nem használod az agyadat, amivel megszülettél, Swan,” - suttogta.
Ahogy megpuszilta az arcomat, könnyek csillogtak a szemében. Rose!
„Annyira aggódtam érted.”
„Ne sírj. A végén még én is rákezdek.”
Hátralépett, megtörölte a szemét, zavarban volt. Majd mély lélegzetet vett és összeszedte magát.
„Hogy valami jót is mondjak” - mondta hangulatot váltva - „kitűztük az esküvő dátumát. Következő májusra gondoltam. És persze szeretném, ha te lennél a koszorúslány.”
„Oh... Rose... Wow. Gratulálok!”
Basszus – kicsi Pötty... Junior!
„Mi az?” - kérdezte Rose, félreértette a riadalmamat.
„Um... csak nagyon örülök. A változatosság kedvéért végre valami jó hír.” Átöleltem és szorosan magamhoz húztam. Szarba, szarba, szarba. Mikorra várom Juniort? Gyorsan kiszámoltam fejben az időpontot. Dr Greene azt mondta, négy-öt hetes voltam. Tehát – valamikor májusban?
Szarba.
Emmett átnyújtott egy pohár pezsgőt.
Oh. A szarba.
Edward jött ki a dolgozószobából, hamuszürkén, és követte a szüleit a nagyszobába. Szemei tágra nyíltak mikor meglátta a poharat a kezemben.
„Rose” - üdvözölte őt Edward hidegen.
„Edward” - Rose szintén hűvös maradt.
Sóhajtottam.
„A gyógyszerei, Mrs Cullen” - figyelmeztetett, a kezemben lévő pohárra nézve. Összehúztam a szemem. Francba. Akartam egy pohárral. Carlisle kedvesen mosolygott ahogy a konyhába jött, elvett egy poharat a tálcáról.
„Pár korty nem fog ártani” - suttogta, és összeesküvő módjára rám kacsintott, majd koccintott velem. Rávigyorogtam – szövetségesre leltem. Edward mindkettőnkre haragosan nézett, amíg Emmett el nem vonta a figyelmét az Mariners 3-2 győzelmével a Yankees felett.
„Hogy van?” - kérdeztem Carlisle-t, ahogy ő és én a konyhából figyeltük, ahogy a Cullen-ek elhelyezkedtek a kanapén – Alice és Jasper, Rose és Emmett egymás mellett, Edward Emmett mellé ült le, míg Esme Alice mellé, megfogva a kezét.
„Megrendült” - motyogta Carlisle, szemöldökeit összehúzta, arca komoly volt.
„Olyan sok mindenre emlékszik még az édesanyjával eltöltött időből – sok olyanra, amire azt kívánom, bárcsak ne emlékezne. De ez...” Megállt.
„Remélem segítettünk. Örülök, hogy felhívott minket. Azt mondta, te mondtad neki.” Carlisle pillantása megenyhült. Megvontam a vállam, és gyorsan ittam egy kortyot a pezsgőből.
„Nagyon jó vagy számára. Senki másra nem hallgat.”
Fellestem Carlisle-ra. Szerintem ez nem volt igaz. A kurva nemkívánatos szelleme jelent meg előttem. Tudtam, hogy Edward Esme-vel is beszél – hallottam. Egy újabb pillanatig megint csak frusztráltságot éreztem, ahogy próbáltam megragadni a párbeszédet, de újra sikertelenül.
„Gyere, üljünk le Bella. Fáradtnak tűnsz. Biztos, hogy nem számítottál mindannyiunkra ma este.”
„Jó mindenkit látni” - mosolyogtam. Mert így is volt – nagyszerű volt. Egyke gyerek voltam, aki egy nagy, társas családba házasodott be, és nagyon szerettem. Edward mellé fészkelődtem.
„Egy pohár” - sziszegte.
„Igenis, uram.” Rárebegtettem a szempilláimat, teljesen lefegyverezve ezzel őt. Átkarolta a vállamat, és visszatért a baseball megtárgyalására Emmett-tel és Jasper-rel.

„A szüleim azt hiszik, jársz a vízen” - motyogta Edward ahogy levette a pólóját.
Az ágyban kucorogva néztem a műsort.
„Jó, hogy te másként látod” - horkantam fel.
„Oh, nem is tudom” - motyogta, és kibújta a farmerjából is.
„Tudtak valami újat mondani?”
„Egy keveset. Sangsters-ékkel éltem három hónapig, amíg anya és apa várták az örökbefogadási procedúra végét. Már hivatalos örökbefogadók voltak Emmett miatt, de a törvény miatt várni kellett. Hogy kiderüljön, van-e még élő rokonom, akinek kellek.”
Oh.
„Hogy érzed magad emiatt?” - suttogtam.
Összeráncolta a homlokát.
„Amiatt, hogy nincsenek élő rokonaim? Fenébe azzal. Ha olyanok voltak mint a drogos kurva...” Undorodva rázta meg a fejét.
Oh Edward! Gyerek voltál... szeretted az anyádat.
Felvette a pizsamáját, bemászott az ágyba és gyengéden átölelt.
„Kezd visszajönni az emlék. Emlékszem az ételre. Azt hiszem, Mrs Sangster tudott főzni. És legalább tudjuk, hogy a balfasz miért akaszkodott rá a családomra.” Szabad kezével a haját fésülte.
„Elmondod a rendőrségnek?”
„Már el is mondtam. Fene tudja, mit fog Clark kezdeni az információval. Akárhogy is, köszönöm ezt az estét.”
„Köszönöm? Miért?”
„Hogy elláttad a családomat hirtelenjében.”
„Ne nekem köszönd, hanem Mrs Cope-nak. Ő tartja a kamrát tömve.”
Morcosan rázta meg a fejét. Rám haragudott? Miért?
„Hogy érzi magát, Mrs Cullen?”
Oh!
„Jól.” Ujjaimmal a hasát simogattam, le egészen a jaj-de boldogság vonaláig.
Nevetett és megragadta a kezemet.
„Oh ne. Ne ötletelj.”
Duzzogtam, ő meg sóhajtott.
„Bella, Bella, Bella, mit csináljak veled?” Megpuszilta a hajamat.
„Nekem van pár ötletem.” Hozzá bújtam, de el is múlt a jókedvem, ahogy a bordáimba fájdalom hasított.
„Baby, elegen vagy most túl. Emellett, van egy estimesém a számodra.”
Oh?
„Tudni akartad...” Itt elhallgatott, becsukta a szemeit és nyelt egyet. Minden szőrszálam égnek állt. Szarba.
„Ezt képzeld el” - kezdte, a hangja halk volt - „egy fiatal fiú, aki egy kis plusz pénzt akart keresni, hogy folytatni tudja titkos ivászatát.” Ő is az oldalára fordult, így a szemembe tudott nézni.
„Tehát ott voltam a Lincoln hátsó udvarán, épp némi törmeléket takarítottam el, miután Mr Lincoln egy új részt építtetett a házukhoz...”
Szent baszás... beszélt.

2013. március 30., szombat

Száztizennegyedik fejezet (Második történet huszonhetedik rész)


Minden nehéz volt és fájt: a combjaim, a fejem, a szemhéjam, semmim sem mozdult. Nem tudtam kinyitni sem a szemem, sem a szám. Vak és néma voltam, és fájt mindenem. Mint a köd a felszínen, úgy lebegett a tudatom mint egy csábító szirén, épp érintésen kívül. A hangfoszlányok lassan érthetővé váltak.
„Nem hagyom itt őt.” Edward! Itt volt... fel akartam ébredni – a hangja feszült volt, csak suttogás.
„Edward, aludnod kellene.”
„Nem, apa. Itt akarok lenni, amikor felébred.”
„Itt maradok vele. Ez a legkevesebb amit tehetek, miután megmentette a lányomat.”
Alice! A köd bezárult.
„Még bizonytalanul áll a lábán, ijedt és mérges. Még kell pár óra, míg teljesen kiürül belőle a rohypnol hatása.”
„Krisztus.”
„Tudom. Komplett idiótának érzem magam, amiért lazábbra vettem a biztonsági felügyeletet. Te figyelmeztettél, de Alice annyira makacs. Ha nem lett volna Bella...”
„Mind azt hittük, hogy Smith-tel már nem kell számolni. És ez az én őrült, bolond feleségem – miért nem mondta el?” Edward hangja aggodalommal volt tele.
„Edward, nyugodj meg. Bella elképesztően bátor volt.”
„Bátor és önfejű és makacs és hülye.” A hangja megtört.
Oh ne... a tudatom nevetve úszott el a ködben.

Nem volt időérzékem.
„Ha te nem fenekeled el, én biztos megteszem. Mégis mi a fenét képzelt?”
„Hidd el Charlie, valószínűleg pont ezt fogom tenni.”
Apu! Itt volt. Küzdöttem a köddel... küzdöttem... de a spirál még egyszer magával ragadott a feledékenységbe.
Ne...

„Nyomozó, mint láthatja, a feleségem nincs abban az állapotban, hogy válaszoljon a kérdéseire.” Edward mérges volt.
„A felesége egy igen önfejű fiatalasszony, Mr Cullen.”
„Bárcsak megölte volna azt a balfaszt.”
„Az csak több papírmunkát jelentene nekem, Mr Cullen.”
„Miss Morgan vall, mint a vízfolyás. Smith egy igazi megkergült gazember. Komoly ellenszenvvel viseltet ön és az apja iránt...”
Megint elszálltam. NE!

„Mit értesz az alatt, hogy nem beszéltetek?” Esme volt az. Az anyósom. Mérgesnek hangzott. Próbáltam megmozdítani a fejemet, de csak visszhangzó, közömbös csend jött feleletül a testemtől.
„Mit tettél?”
„Anyu -”
„Edward! Mit tettél?”
„Annyira mérges voltam” Majdnem sírt... Ne.
„Hé...”
A világ elködösödött, elmerült, és én eltűntem.

Halk hangokat hallottam.
„Azt mondtad, hogy minden szálat megszakítottál vele.” Esme beszélt. Hangja halk és figyelmeztető volt.
„Tudom.” Úgy hangzott, Edward megadta magát. „De az, hogy láttam őt, végre mindent a maga helyére tett. Tudod... a gyerekkel kapcsolatban. Életemben először... kudarcot éreztem”
„...A gyerekek ezt hozzák ki belőled, drágám. Másként látod miattuk a világot.”
„Bella megkapta az üzenetet.”
„Helyes.”
„Bántottam Bellát”- suttogta.
„Mindig megbántjuk azokat, akiket szeretünk, drágám. El kell mondanod neki, hogy sajnálod. És hogy komolyan is gondolod, és adnod kell neki időt.”
„Azt mondta, hogy elhagy.”
Nem. Nem. NEM!
„Hittél neki?”
Oh... a sötétség bezárult. Ne -

„...Örülök, hogy beszéltünk.”
„Én is, drágám. Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám.”
„Tudom, anyu.”
„El se hiszem, hogy nagymama leszek.”
Nagymama! Oh én kis pöttyöm. Az édes tudatlanság magával ragadott.
Hmm. Edward borostája a kezemhez dörgölődött, ahogy megszorította az ujjaimat.
„Oh baby, kérlek gyere vissza hozzám. Sajnálom. Mindent sajnálok. Csak ébredj fel. Hiányzol. Szeretlek...”
Próbáltam. Próbáltam. Látni akartam őt. De a testem nem engedelmeskedett és még egyszer elaludtam.

Pisilnem kellett, sürgősen pisilnem kellett. Kinyitottam a szememet. Tiszta, steril környezet vett körül a kórházi szobában. Sötét volt, kivéve egy oldallámpát, és minden csendes volt. A fejem és a mellkasom fájt, de mindennél rosszabb volt, hogy a hólyagom majdnem kipukkadt. Pisilnem kellett. Megpróbáltam megmozdítani a combjaimat, sikerült is egy kicsit. A jobb karom hasogatott, majd megláttam az infúzió tűjét. Gyorsan becsuktam a szemem. Elfordítottam a fejem – örültem, hogy engedelmeskedett az akaratomnak –, újra kinyitottam a szemem, és megláttam Edward-ot, ahogy az ágyamra dőlve aludt, arca a karján pihent. Felemeltem kezem, örömmel vettem tudomásul, hogy testem engedelmeskedett, és ujjaim megtalálták puha haját.
Felriadt, olyan gyorsan emelte fel a fejét, hogy a kezem gyengén visszahullott az ágyra.
„Hello” - nyekegtem.
„Ó, Bella” - hangja elcsuklott, zöld szemei tágra nyíltak. Megragadta a kezem, erősen megszorította, és felemelte erősen borostás arcához.
„Pisilnem kell” - suttogtam.
Egy pillanatig csak nézett rám.
„Oké” - mondta, és csak pislogott.
Megmozdultam, próbáltam felülni.
„Bella, ne mozogj. Hívom a nővért.” Gyorsan, ijedten felállt, az ágy oldalán levő hívógomb felé nyúlt, de nem hagytam, hogy megnyomja.
„Ne. Fel kell kelnem.”
Egek, annyira gyengének éreztem magam.
„Legalább egyszer tennéd azt amit mondanak?” - csattant fel ingerülten.
„Nagyon kell pisilnem” - fortyantam fel. A torkom és a szám száraz volt.
„Fenébe. Majd én elviszlek.” Megkerülte az ágyat és eltolta az infúziós állványt. Lehúzta a takarókat. Vékony kórházi ruha volt rajtam. Nem emlékeztem, hogy levetkőztettek volna. Finoman kiemelt az ágyból, átöleltem a nyakát. A testem ellenállt. Aú, fájt mindenhol. Edward vitt, tolta maga mellett az állványt, a benti mosdó felé.
„Mrs Cullen, ön túl könnyű” - motyogta rosszallóan, ahogy finoman letett a lábamra. Meginogtam. Ingatagon álltam lábamon. Edward felkapcsolta a lámpát, egy pillanatra elvakított a fény.
„Ülj le, mielőtt elesel” - mondta, még mindig támasztva engem.
Megpróbáltam leülni a wc-re.
„Menj” - próbáltam kiinteni.
„Nem. Csak pisilj, Bella.”
Lehetett volna ez még ennél is zavarba ejtőbb?
„Nem tudok, amíg itt vagy.”
„Leeshetsz.”
„Kérlek” - könyörögtem.
Megadóan felemelte a kezét.
„Itt állok kint, az ajtót nyitva hagyom.” Pár lépést hátrált, épphogy kint volt a szobából.
„Fordulj el, kérlek” - kértem. Miért éreztem magam ennyire szégyenlősnek ezzel az emberrel? Megforgatta a szemeit, de tette amit kértem, és mikor háttal volt, elengedtem magam... és megkönnyebbültem.
Számba vettem a sérüléseimet. A fejem fájt, a mellkasom úgyszintén, ott, ahol James megrúgott, és az oldalam, ahol a földre nyomott, lüktetett. Ezenfelül éhes és szomjas voltam. Nagyon éhes. Végeztem, és hálásan vettem tudomásul, hogy nem kellett felállnom a kézmosáshoz, mert a csap közel volt. Egyszerűen nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak.
„Végeztem” - szóltam, ahogy a kezemet töröltem.
Edward megfordult és bejött, és mielőtt felfogtam volna mi történik, már a karjaiban voltam. Hiányoztak ezek a karok... Egy nővér jött be, ahogy Edward visszatett az ágyra – vonakodva, legalábbis úgy tűnt. Reméltem.
„Mrs Cullen, felébredt” – mondta a nővér meglepődve. Ötvenes éveiben járhatott, bár a haja sötétfekete volt. Túl nagy, gyöngy fülbevalókat viselt.
„Szüksége van valamire? Szólok Dr Bartley-nak, hogy felébredt.”
Buzgólkodva, de gyakorlottan felültetett a párnáimon.
„Szomjas vagyok.”
„Hozok vizet. Eleanor vagyok, és ha bármit tehetek, csak szóljon.” Ezzel elment. Aggódóan Edward-ra néztem. Szörnyen nézett ki – szinte egy kísértet volt –, mint aki napok óta nem aludt. Haja kócosabb volt mint általában, régóta nem borotválkozott, és az inge is gyűrött volt. Ijedten néztem rá.
„Hogy érzed magad?” - suttogta, karnyújtáson kívülre ült le az ágyra.
„Zavartan. Fáj mindenhol. Éhes vagyok.”
„Éhes?” - Meglepetten pislogott.
Bólintottam.
„Mit szeretnél enni?”
„Bármit. Levest.”
Elővette telefonját és megnyomott egy gombot.
„Bella csirkelevet kér... Jó... Köszönöm.” Letette.
„Taylor?”
Edward bólintott. Szemei tágra nyíltak és óvatosnak tűnt, mint egy egzotikus vadállat, menekülésre készen. Eleanor visszajött egy kancsó vízzel, és mi mindketten csendben voltunk, csak bámultunk egymásra, ahogy a nővérke vizet öntött egy pohárba.
„Csak kis kortyokat” - figyelmeztetett.
„Igenis asszonyom” - motyogtam, és hálásan fogadtam a hűsítő vizet. Jól esett. Tökéletes volt. Még egy kortyot ittam, Edward figyelmesen nézett.
„Alice?” - kérdeztem.
„Biztonságban van. Hála neked.”
„Tényleg náluk volt?”
„Igen.”
Szóval volt értelme az egész őrületnek. A testemet elönttte a megkönnyebbülés. Hála az Úrnak, hála az Úrnak, rendben volt. Összehúztam a szemöldökömet.
„Hogy vitték el?”
„Victoria” - mondta Edward egyszerűen.
„Ne!”
Bólintott.
„Az edzőterménél vette fel Alice-t.”
Még most sem értettem.
„Bella, később majd elmondom a részleteket. Alice jól van, összességében. Bedrogozták. Most még nem nagyon áll meg a lábán, és zavarodott, de csodával határos módon, nem bántották.”
Edward állkapcsai összezáródtak.
„Amit tettél...” - túrt hajába - „nagyon bátor és elképesztően hülye dolog volt. Meg is ölhetett volna.” Szemei sötéten felvillantak, és tudtam, hogy visszafojtotta mérgét.
„Nem tudtam, mi mást tehettem volna” - suttogtam.
„Elmondhattad volna!” - mondta indulatosan, kezei ökölbe záródtak.
„James azt mondta, megölte volna Alice-t, ha bárkinek elmondom. Nem kockáztathattam.”
Edward becsukta a szemeit, a rettegés az arcára volt írva.
„Csütörtök óta legalább ezerszer meghaltam.”
Csütörtök?
„Milyen nap van?”
„Még csak szombat, hajnali egy körül” - nézett órájára - „több mint huszonnégy órán át voltál eszméletlen.”
Oh.
„És James és Victoria?”
„Rendőri felügyelet alatt. Bár Smith itt van, őrizetben. Ki kellett venniük a golyót, amit belelőttél” - mondta Edward keserűen.
„Nem tudom, hogy a kórházon belül hol van, szerencsére, különben én magam ölném meg.” Az arca elsötétült.
Oh a szarba. James itt van? 'Ezt az SIP-ért, hülye kurva!'
Elsápadtam. Üres gyomrom megrándult, könnyek szöktek a szemembe, és teljes testem megremegett.
„Hé” - Edward közelebb jött, hangja aggodalommal volt tele. Elvette a poharat és gyengéden átölelt.
„Már biztonságban vagy” - motyogta a hajamba, hangja rekedt volt.
„Edward, annyira sajnálom.” Könnyeim hullani kezdtek.
„Csitt” - simogatta meg a hajamat, és én a nyakába sírtam.
„És amit mondtam. Soha nem akartalak elhagyni.”
„Csss, baby, tudom.”
„Tényleg?” kérdeztem. Ez a vallomás elállította a könnyeimet.
„Rájöttem. Nagy nehezen. Őszintén Bella, mit gondoltál?” A hangja visszafogott volt.
„Megleptél” - motyogtam a gallérjának.
„Amikor a bankból beszéltünk. Elhitted, hogy elhagylak. Azt hittem, ennél jobban ismersz. Újra és újra elmondtam már, hogy soha nem hagylak el.”
„De ahogy viselkedtem -” hangja alig volt hallható, kezei szorosan öleltek - „Egy rövid ideig azt hittem, elvesztettelek.”
„Nem, Edward. Soha. Nem akartam, hogy közbeavatkozz.”
Sóhajtott, de nem tudtam, hogy a harag, az elkeseredettség, vagy a fájdalom miatt.
„Hogy jöttél rá?” - kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét. Hátradőltem, hogy jól láthassam. Hajamat a fülem mögé simította.
„Épp leszálltam Seattle-ben, amikor a bank hívott. Előtte azt mondták, hogy rosszul voltál, és hazafelé mentél.”
„Szóval Portland-ben voltál, amikor Stuart hívott?”
„Épp felszálltunk. Aggódtam miattad” - mondta gyengéden.
„Aggódtál?”
Összehúzta a szemöldökét.
„Persze, hogy aggódtam,” - nagyujjával az ajkamat simogatta - „az életemet azzal töltöm, hogy aggódom miattad, ahogy tudod is.”
Oh Edward!
„James az irodában hívott fel” - motyogtam.
„Két órát adott, hogy megszerezzem a pénzt.” Megvontam a vállamat.
„El kellett mennem, és ez tűnt a legjobb kifogásnak.”
Edward szája vékony vonallá zárult.
„És Stuart-ot félrevezetted. Ő is őrülten mérges rád.”
„Ő is?”
„És én is.”
Felnyúltam, és óvatosan megsimogattam a borostás arcát. Becsukta a szemeit, rádőlt a kezemre.
„Ne legyél mérges, kérlek,” - suttogtam.
„Nagyon is mérges vagyok rád, Bella” - motyogta. „Amit tettél, az brutális hülyeség volt. Az őrültség határát súroltad.”
„Mondtam, hogy nem tudtam, mi mást tehetnék.”
„Úgy tűnik, nem sokat foglalkozol a saját épségeddel. És most már nem csak te vagy” - tette hozzá mérgesen. Az ajkaim megremegtek. Kicsi felvillanásunkra gondolt.
Az ajtó kinyílt, mindkettőnket megijesztett. Egy fiatal afro-amerikai nő jött be fehér kabátban és zöld műtősruhában.
„Jó estét, Mrs Cullen. Doktor Bartley vagyok.”
Alapos vizsgálatba kezdett, szemeimbe világított, meg kellett érintenem a kezét, majd az orromat először egyik szememet becsukva, majd a másikat, majd ellenőrizte hogyan működtek a reflexeim. De a hangja gyengéd volt, érintése finom; kedves, betegekhez való modora volt. Eleanor nővér csatlakozott hozzá, és megmérte a vérnyomásomat, majd mikor végzett, kihúzta az infúziót. Edward a sarokba húzódott és telefonált, míg a két nő végezte a dolgát. Nehéz volt egyszerre figyelni mindhármukra, de hallottam, ahogy Edward az apját, az anyámat, majd Rose-t is felhívta, hogy elmondja, felébredtem.
Végül üzenetet hagyott Charlie-nak.
Charlie. Oh a szarba... hangjának halvány emléke merengett fel. Itt volt – igen, amíg még eszméletlen voltam.
Dr Bartley ellenőrizte a bordáimat is, ujjai gyengédek, de határozottak voltak.
Összerándultam.
„Csak zúzódtak, nem repedtek, vagy törtek el. Nagyon szerencsés, Mrs Cullen.”
Mogorván néztem. Szerencsés? Nem pont ezt a szót használtam volna.
Edward is rosszallóan nézett rá. Valamit tátogott nekem... Azt hiszem azt, hogy 'meggondolatlan', de nem voltam biztos benne.
„Felírok fájdalomcsillapítót. Szüksége lesz erre emiatt, és a fejfájás miatt is. De minden úgy áll, ahogy kell, Mrs Cullen. Azt javaslom, aludjon egy kicsit. Attól függően, hogy hogy érzi magát reggel, lehet, hogy hazaengedjük. A kollégám, Dr Singh lesz bent.”
„Oké. Köszönöm.”
Kopogtak az ajtón, és Taylor jött be, egy fekete kartonpapír dobozzal a kezében, amin a 'Fairmont Olympic' jele volt olvasható.
Szent tehén!
Dr Bartley mosolygott, majd kiment a szobából Eleanor nővérrel.
Edward az ágyhoz húzta a kerekes tálcát, Taylor pedig rárakta a dobozt.
„Üdv közöttünk, Mrs Cullen” - mondta Taylor.
„Hello, Taylor. Köszönöm.”
„Nagyon szívesen, asszonyom.” Úgy tűnt, mást is akart mondani, de visszafogta magát.
Edward kipakolt a dobozból, elővett egy termoszt, egy leveses tálat, kistányért, ruhaszalvétát, leveseskanalat, egy kisebb kosarat kenyérrel, ezüst só- és borsszórót... Az Olypmic kitett magáért.
„Ez nagyszerű, Taylor.” A gyomrom korgott. Éheztem.
„Ennyi lesz?” - kérdezte.
„Igen, köszönöm” - küldte el Edward.
Taylor bólintott.
„Taylor, köszönöm.”
„Még valamit hozhatok, Mrs Cullen?”
Edward-ra néztem.
„Csak valami tiszta ruhát Edward-nak.”
Taylor elmosolyodott.
„Igenis, asszonyom.”
Edward meglepetten nézett le az ingére.
„Mióta van rajtad ez az ing?” - kérdeztem.
„Csütörtök reggel óta.” Féloldalasan rám mosolygott.
Taylor kiment.
„Taylor is mérges rád” - mondta Edward csak úgy lazán, miközben levette a termosz tetejét és öntött a tálba.
Oh ne – Taylor is! De nem filóztam ezen, mivel a csirkeleves elvette a figyelmemet. Nagyon jó illata volt, a gőz ínycsiklandóan szállt fel. Megkóstoltam... Pont olyan volt, mint amilyennek ígérkezett.
„Finom?” - kérdezte Edward letelepedve az ágyra.
Lelkesen bólintottam, nem álltam le az evéssel. Az evés volt most az első. Csak azért álltam meg, hogy megtöröljem a számat.
„Mondd el, mit történt. Miután rájöttél, mi a helyzet” - noszogattam.
Edward végighúzta a haján a kezét, és megrázta a fejét.
„Oh Bella, jó nézni, hogy eszel.”
„Éhes vagyok. Mondd el.”
Homlokát ráncolta, ahogy felodézte a fájdalmas emléket.
„Nos, miután a bank hívott, azt hittem, a világ dőlt össze bennem -” nem tudta elrejteni a fájdalmat a hangjában.
Leálltam az evéssel. Oh a szarba.
„Ne hagyd abba az evést. Vagy nem mondom tovább” – suttogta. Hajthatatlan volt. Mikor fellestem rá, engem nézett. Lassan ettem tovább a levest. Oké, oké... Nagyon finom volt. Edward pillantása enyhült, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.
„Akárhogy is, miután beszéltünk, Taylor mondta, hogy Smith-t óvadékkal szabadlábra helyezték. Hogyan, azt nem tudom – azt hittem, azt elintéztük. Szóval elgondolkodtam azon, amit mondtál... és tudtam, hogy komoly baj van.”
Rápislogtam.
„Soha nem a pénzről szólt” - csattantam fel hirtelen, a haragtól felkeveredett a gyomrom. Felemeltem a hangomat.
„Mégis hogyan gondolhattad? Soha nem a rohadt pénzről szólt a dolog!” A fejem lüktetni kezdett, és megrándult az arcom. Edward egy másodperc töredékéig csak nézett rám, meglepte a hevességem. Összehúzta a szemét.
„Vigyázz, hogy beszélsz” – morogta - „nyugodj meg és egyél.”
Némán meredtem rá.
„Bella” - figyelmeztetett.
„Az jobban fájt, mint bármi más, Edward” – suttogtam –„majdnem annyira, mint az, hogy elmentél ahhoz a nőhöz.”
Élesen szívta be a levegőt, szemei tágra nyíltak, mintha megütöttem volna. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Rövid időre becsukta a szemét, megrázta a fejét, mint aki megadja magát.
„Tudom” – sóhajtotta- „és sajnálom. Jobban, mint képzeled.” Szemei csillogtak a bűnbánattól. „Kérlek egyél. Amíg még meleg a leves.” A hangja gyengéd és parancsoló volt, és tettem, amit kért, bár szerettem volna többet beszélni róla, és a nőről. Megnyugodva felsóhajtott.
„Folytasd” - suttogtam két harapás között.
„Nem tudtuk, hogy Alice eltűnt. Azt hittem, hogy megzsarolt, vagy ilyesmi. Visszahívtalak, de nem vetted fel” - szidott meg.
„Hagytam egy üzenetet, majd felhívtam Stuart-ot. Taylor lenyomozta a telefonod. Tudtam, hogy a bankban voltál, tehát egyből oda mentünk.”
„Nem tudom, Stuart hogyan talált meg. Ő is lenyomozta a telefonom?”
„A Saabban jeladó van. Minden autónkban van egy.”
Ohó!
„Mire a bank közelébe értünk, már mozgásban voltál – mi pedig követtünk. Miért mosolyogsz?”
„Valahogy tudtam, hogy figyelemmel tartasz.”
„És az szórakoztat, mert?” - kérdezte döbbenten.
„James utasított, hogy dobjam el a telefonomat. Szóval elkértem Whelan telefonját, és azt dobtam el. Az enyémet a táskába tettem, így követni tudtad a pénzedet.”
Edward sóhajtott.
„A mi pénzünket, Bella.” - mondta halkan - „Egyél.”
Kitöröltem a tányért az utolsó darabka kenyérrel, és bekaptam. Hosszú idő óta először éreztem magam jóllakottan, és beszélgetésünk ellenére is remekül.
„Végeztem” - motyogtam.
„Jó lány.”
Kopogtak az ajtón, és Eleanor nővér jött be újból, egy kis papírpoharat hozott magával. Edward felállt, és elvette a tányért, visszapakolt a dobozba.
„Fájdalomcsillapító,” mosolygott Eleanor, és megmutatta a fehér tablettát a pohárban.
„Ezt bevehetem? Tudja, a baba miatt kérdezem”
„Igen, Mrs Cullen. Ez Lortab, nincs hatással a babára.”
Hálásan bólintottam. A fejem tényleg sajgott. Lenyeltem egy kis vízzel.
„Pihennie kell, Mrs Cullen,” mondta Eleanor, és Edward-ra nézett.
Edward bólintott.
Ne!
„Elmész?” suttogtam. Elfogott a pánik. Ne menj – csak most kezdtünk beszélgetni!
Edward felhorkantott.
„Ha csak egy pillanatig is azt hitte, Mrs Cullen, hogy szem elől tévesztem, hát nagyon tévedett.”
Eleanor kissé dacosan felsóhajtott, megigazította a párnáimat úgy, hogy le kellett feküdnöm.
„Jó éjszakát, Mrs Cullen,” mondta, majd egy utolsó bíráló pillantással Edward-ra nézett, és kiment.
Edward felhúzta a szemöldökeit, ahogy becsukta az ajtót.
„Nem hiszem, hogy Eleanor nővér örülne, hogy itt maradtam.”
Felém sétált, de fáradtnak tűnt, és tudtam, rá kellett volna vegyem, hogy menjen haza.
„Neked is pihenned kell, Edward. Menj haza. Kimerültnek tűnsz.”
„Nem megyek el mellőled. Majd alszok ebben a székben.”
Haragosan ránéztem, majd oldalra fordultam, hálásan, hogy már nem volt bekötve az infúzió.
„Aludj velem.”
Meglepetten rám nézett.
„Nem tehetem.”
„Miért nem?”
„Nem akarok fájdalmat okozni.”
„Nem fogsz. Kérlek, Edward.”
Rám nézett, és láttam, hogy igenis szeretne mellém feküdni.
„Kérlek.” Felemeltem a takarót, hogy behívjam az ágyba.
„Basszus” - motyogta. Lerúgta cipőit és a zokniját, és óvatosan bemászott mellém. Finoman átölelt, fejemet a mellkasára fektettem. Megpuszilta a hajamat.
„Nem hiszem, hogy Eleanor nővér értékelni fogja ezt a helyzetet” - suttogta összeesküvőhüöz méltóan.
Nevettem, de gyorsan abbahagytam, mikor fájdalom sugárzott a mellkasomba.
„Ne nevettess. Fáj.”
„Oh, pedig de szeretem ezt a hangot,” - mondta szomorúan, hangja mély volt - „sajnálom,” tette hozzá.
Újra megpuszilta a hajamat, és nagyot szusszant. Nem tudtam, miért kért bocsánatot... mert megnevettetett? Vagy azért a muriért, amibe kerültünk? Kezemet a szíve fölé tettem, ő pedig az én kezemre tette az övét.
„Elmondod nekem, ugye?” - suttogtam.
„Mit mondok el?”
„Hogy miért mentél el ahhoz a nőhöz.”
„Oh Bella, nem ejthetnénk ezt? Megbántam, oké?”
„Tudnom kell.”
„Holnap elmondom” - motyogta idegesen.
„Ja, és Clark nyomozó beszélni akar veled. Rutin munka. Most aludj.”
Megpuszilta a hajamat. Nagyot sóhajtottam. Tudnom kellett miért. Legalább azt mondta, hogy megbánta. Ez már valami, értett egyet kisördögöm. Nyájas hangulatban volt, úgy tűnt. Uh, Clark nyomozó. Megremegtem a gondolatra, hogy újra át kell élnem mindazt, ami csütörtökön történt.
„Azt tudjuk, hogy miért tette James amit tett?” - motyogtam.
„Hmm” - motyogta Edward. Megnyugtatott mellkasának a lassú fel és le mozgása, finoman mozgatva a fejemet, elaltatott, ahogy lassult a lélegzése. És ahogy elsodródtam, próbáltam értelmet találni a beszélgetések egy-két részében, amiket az eszméletlenség határán hallottam, de kicsúsztak az elmémből, továbbra is megfoghatatlanok maradtak, csak az emlékeim legszéléről gúnyolódtak velem. Jaj, frusztráló és fárasztó is volt... és pillanatokon belül elaludtam.

Eleanor nővér szája szorosan össze volt zárva, karjait rosszindulatúan fonta össze. Ujjamat a számhoz emeltem.
„Kérem, hagyja aludni” - suttogtam, pislogva a reggeli fényben.
„Ez az ön ágya. Nem az övé” - sziszegte komoran.
„Jobban aludtam így, hogy itt volt.” Ragaszkodtam az igazamhoz, a férjem védelmére sietve.
Emellett igaz is volt. Edward mocorogni kezdett, Eleanor nővér és én nem mozdultunk. Edward motyogott álmában.
„Ne érj hozzám. Többet ne. Csak Bella.”
Rosszallóan néztem. Még soha nem hallottam Edward-ot álmában beszélni. Valószínűleg azért, mert ő kevesebbet alszik, mint én. Csak egyszer hallottam a rémálmait. Karjai szorosabban fogtak, összeszorítottak, és a fájdalomtól megrándult az arcom.
„Mrs Cullen-” nézett fenyegetően Eleanor nővér.
„Kérem” - könyörögtem.
Megrázta a fejét, sarkon fordult és elment, én pedig visszaaludtam Edward mellé.

Mikor felébredtem, egyedül voltam. Edwardot sehol sem lehetett látni. A nap beragyogott az ablakokon, és most alaposan körülnézhettem a szobában. Voltak virágaim! Előző este nem vettem észre ezeket. Több csokorral volt. Elmerengtem, vajon kitől lehettek.
Halk kopogás vonta el a figyelmemet, és Carlisle lesett be az ajtón. Felragyogott, mikor megláttam, hogy ébren voltam.
„Bejöhetek?” - kérdezte.
„Hogyne” - pislogtam. Bejött a szobába, közel hozzám, gyengéd kék szemei figyelmesen néztek. Fehér kabátja volt rajta – biztos dolgozik. Meglepett, ahogy lehajolt, és megpuszilta a homlokomat.
„Leülhetek?”
Bólintottam, ő pedig letelepedett az ágy szélére és megfogta a kezem.
„Nem tudom, hogy köszönjem meg, amit a lányomért tettél, te őrült, bátor, drágalátos leányzó. Amit tettél, az valószínűleg megmentette az életét. Örökké az adósod maradok” - hangja megtört a hálától és részvéttől.
Ó... nem tudtam, mit mondjak. Megszorítottam a kezét, de nem mondtam semmit.
„Hogy érzed magad?”
„Jobban. De még fáj” - tettem hozzá, az őszinteség kedvéért.
„Adtak gyógyszert a fájdalomra?”
„Lor... valamit.”
„Lortab. Helyes. Hol van Edward?”
„Nem tudom. Mikor felébredtem, már nem volt itt.”
„Nem ment messzire, az biztos. Nem tágított mellőled, amíg eszméletlen voltál.”
„Tudom” - suttogtam.
„Egy kicsit mérges rád, ahogy kell is” - vigyorgott Carlisle. Ah, szóval innen szedte ezt Edward.
„Edward mindig mérges rám.”
„Valóban?” - Carlisle mosolygott, elégedetten, mintha ez jó dolog lett volna. Mosolya ragályos.
„Hogy van Alice?”
Szemei elködösödtek, mosolya eltűnt.
„Jobban van. Pokolian mérges. Úgy hiszem, a harag most egészséges reakció, azok után, ami történt vele.”
„Itt van?”
„Nem, otthon van. Nem hinném, hogy Esme hagyja eltűnni maga mellől.”
„Azt tudom, milyen érzés.”
„Rád is vigyázni kell” - figyelmeztetett.
„Láttad Charlie-t?” - változtattam témát.
„Igen. Jól van. Ő is mérges rád. És nekem is mérgesnek kellene lennem, de nem vagyok. Mindig is hálás maradok. De tényleg, ne legyen több buta kockázat, se a te életedben, se az unokám életében.”
Elpirultam. Tudta!
„Olvastam a kórlapod, Bella. Gratulálok.”
„Khmm... köszönöm.”
Lenézett rám, szemei megenyhültek, bár arcom láttán elkomorult.
„Edward nemsokára észhez tér” - mondta halkan - „Ez lesz a legjobb dolog a számára. Csak – adj neki egy kis időt.”
Bólintottam. Oh... tehát beszéltek.
„Jobb lesz mennem, hogy elkezdjem a vizitet. És beleneveljem az Úrtól való félelmet a gyakornokaimba.” Gonoszkásan elvigyorodott, és felállt.
„Később még benézek hozzád. Singh doktor tudja, mit csinál.”
Lehajolt és még egyszer megcsókolt.
„Komolyan gondoltam, Bella. Soha nem fogom tudni visszaadni, amit tettél értünk. Köszönöm.”
Ránéztem, hirtelen elöntöttek az érzelmek, és Carlisle szeretetteljesen megsimogatta az arcomat. Majd sarkon fordult és elment.
Elmerültem a hálájában. Talán hagyhatom a házassági szerződés-cirkuszt feledésbe merülni.
Kisördögöm bölcsen bólogatott, újra egyetértésben volt velem. Megráztam a fejem, és óvatosan kimásztam az ágyból. Hálásan tapasztaltam, hogy már stabilabban álltam a lábamon, mint tegnap. Annak ellenére, hogy Edward mellettem volt, jól aludtam, és kipihentnek éreztem magam. A fejem még mindig fájt, de csak egy enyhe, szűnni nem akaró fájdalom volt, nem olyan volt, mint a tegnapi lüktetés. Nehezen mozogtam és fájt mindenem, de le kellett zuhanyoznom. Koszosnak éreztem magam. Bementem a fürdőbe.

„Bella!” - kiabált Edward.
„A fürdőben vagyok” - szóltam ki, ahogy befejeztem a fogmosást. Így jobb volt. Figyelmen kívül hagytam amit a tükörben láttam – szörnyen néztem ki. Mikor kinyitottam az ajtót, Edward az ágy mellett állt, tálcát fogott a kezében. Teljesen átalakult. Teljesen feketébe volt öltözve, megborotválkozott, megzuhanyzott és pihentnek tűnt.
„Jó reggelt, Mrs Cullen” - mondta ragyogva -„hoztam reggelit.”
Annyira fiatalnak tűnt. Szélesen vigyorogtam, ahogy visszamásztam az ágyba. Közelebb húzta az asztalkát, felemelte a fedőt, megmutatva a reggelimet; zabdara volt szárított gyümölccsel, palacsinta sonkával és juharsziruppal, továbbá narancslé és Twinings reggeli tea. Számban összefutott a nyál – nagyon éhes voltam. Pár korttyal megittam a narancslét, és bekanalaztam a kását. Edward az ágy szélén ült hogy nézzen. Rám vigyorgott.
„Mi van?” - kérdeztem teli szájjal.
„Szeretem nézni, ahogy eszel” - mondta. De szerintem nem ezért vigyorgott. - „Hogy érzed magad?”
„Jobban. Fáj” - motyogtam két harapás között.
„Még nem láttalak így enni.”
Felnéztem rá, a szívem összeszorult. Beszélnünk kellett arról az apró elefántról, ami a szobában volt.
„Ez azért van, mert terhes vagyok, Edward.”
Felhorkantott, szája ironikus mosolyra húzódott.
„Ha tudtam volna, hogy az, hogy felcsinállak, majd evésre késztet, akkor lehet, hogy hamarabb tettem volna.”
„Edward Cullen!” - kiáltottam fel, és toltam el a kását.
„Ne hagyd abba az evést” - figyelmeztetett.
„Edward, beszélnünk kell erről.” Szemei nagyra nyíltak és mozdulatlanná vált.
„Mit kell beszélni róla? Szülők leszünk” – vonta meg a vállát, kétségbeesetten próbált nemtörődömnek látszani, de csak a félelmét láttam. Eltoltam a tálcát, az ágyon közelebb másztam hozzá, kezeit a kezeimbe fogtam.
„Félsz,” - suttogtam -„megértem.”
Alig észrevehetően bólintott, szemei elképesztően tágra nyíltak, minden korábbi fiús kinézete eltűnt.
„Én is félek. Ez normális.” A hangom halk és hízelgő volt.
„Mégis milyen apa lehetnék én?” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani.
„Oh Edward” - szipogtam halkan.
„Olyan, aki a legjobbra törekszik. Mind ezt tesszük.”
„Bella – nem tudom, hogy képes vagyok-e...”
„Hát persze, hogy képes vagy. Tudod szeretni, vicces vagy, erős vagy, te szabod a határokat. A gyerekünknek nem lesz hiánya semmiben.”
Csak nézett rám, kétség látszódott gyönyörű arcán.
„Igen, jobb lett volna várni. Hogy több időnk legyen, csak a kettőnknek. De hárman leszünk, és majd együtt növünk fel. Család leszünk. A saját családunk. És a gyermeked feltétel nélkül szeretni fog, úgy mint én.” Könnyek szöktek a szemembe.
„Oh Bella” - suttogta Edward, hangja meggyötört és fájdalommal teli volt.
„Azt hittem, elvesztettelek. Majd azt hittem, megint elvesztettelek. Látni téged, ahogy ott feküdtél a földön, sápadtan, hidegen és eszméletlenül – legrosszabb félelmeim váltak valóra. És most itt vagy – bátor és erős... reményt adsz nekem. Szeretsz, mindazok után, amiket tettem.”
„Igen, szeretlek Edward, végzetesen. Mindig is szeretni foglak.”
Finoman megfogta a fejemet, nagyujjával letörölte a könnyeket. A szemembe nézett, zöld találkozott a barnával, és csak a félelmét, a csodálatát, és szerelmét láttam szemeiben.
„Én is szeretlek” - suttogta. Megcsókolt, édesen, kedvesen, mint egy férj, aki rajong a feleségéért.
„Próbálkozok” - suttogta a számba.
„Próbálkozol, és sikerrel jársz majd. És lássuk be, nincs sok választási lehetőséged az ügyben, mert Pötty és én nem megyünk sehova.”
„Pötty?”
„Pötty.”
Felhúzta a szemöldökét.
„A Junior jobban tetszik.”
„Akkor legyen Junior.”
Szégyenlősen elmosolyodott és újból megcsókolt.

2013. március 23., szombat

Száztizenharmadik fejezet ( Második történet huszonhatodik rész)


„James” - hangom eltűnt, elnyelte a félelem. Mit akart? Hogy jött ki a börtönből? Miért volt nála Alice telefonja? A vér kiszállt a fejemből, szédültem.
„Szóval emlékszel rám” -  mondta bársonyos hangon. Keserű mosolyt éreztem mögötte.
„Igen. Hogyne” -  válaszom automatikusan jött, míg az agyam tovább száguldott.
„Valószínűleg most azon gondolkozol, hogy miért hívtalak.”
„Igen.”
Tedd le.
„Ne tedd le. Épp a kis sógornőddel beszélgettem.”
MI? Alice! Ne!
„Mit tettél?” - suttogtam, próbáltam elrejteni félelmemet. Alice... Ne...
„Hallgass meg, te kis fasz-izgató, pénzéhes kurva. Elbasztad az életemet. Cullen elbaszta az életemet. Tartozol nekem. Nálam a kis kurva. És te, meg az a szar, akihez hozzámentél, meg az egész kibaszott családod is fizetni fog érte.”
Smith megvetése és haragja meglepett. Mi a fene? Mi köze volt a Cullen családnak Edward-hoz és hozzám?
„James, mit akarsz?”
„A pénzét akarom. Kell nekem a kibaszott pénze. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, én is lehettem volna. Szóval te meg fogod szerezni nekem. Öt millió dollárt akarok, ma.”
„James, nem férek hozzá ennyi pénzhez.”
Gúnyosan felhorkant.
„Két órád van, hogy megszerezd. Ennyi – két óra. Ne szólj senkinek, vagy a kis kurva nagyon megbánja. Semmi zsaru, semmi. Megértetted?” - kiáltotta.
„Igen” - suttogtam.
„Vagy megölöm őt.”
Levegő után kapkodtam.
„Tartsd magadnál a telefonod. Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. Két órád van.”
„James. Több kell. Három óra. Honnan tudhatom, hogy Alice nálad van?”
A vonal megszakadt. Rémülten meredtem a telefonra, a szám kiszáradt, nem hagyva hátra mást, csak a keserű, metálos ízét a rémületnek. Alice, nála van Alice. Vagy talán mégsem? Elmém az obszcén lehetőségen járt, és gyomrom újra felkavarodott. Úgy érzetem, hogy rosszul leszek, de mély lélegzetet vettem, próbáltam uralkodni a pánikon, míg a szédülés elmúlt. Elmém átvágtatott a lehetőségeken. Mondjam el Edward-nak? Taylor-nak? Hívjam a rendőrséget? Honnan fogja James tudni? Tényleg nála van Alice? Oh ne. Időre volt szükségem, időre, hogy gondolkodjak – de azt csak akkor érem el, ha követem James utasításait. Felragadtam a táskámat és kimentem az irodámból.
„Hanna, el kell mennem. Nem tudom, mennyi időre. Töröld a délutáni találkozóimat. Victoria-nak annyit mondj, hogy vészhelyzet van.”
„Hogyne, Bella. Minden rendben?” - Hanna arcán aggodalom jelent meg.
„Igen” - motyogtam oda se figyelve, a recepció felé vettem az irányt, ahol Stuart várt.
„Stuart.” Hangom hallatára felállt a fotelból, de arcomat meglátva meglepődött.
„Nem érzem jól magam. Kérlek vigyél haza.”
„Hogyne, asszonyom. Hozzam a kocsit?”
„Nem, majd megyek veled. Sietnem kell haza.”
Halálra váltan bámultam kifelé az ablakon, ahogy végiggondoltam a tervemet. Hazamenni. Átöltözni. Megtalálni a csekkfüzetet. Megszabadulni Ryan-től és Stuart-tól valahogy. Elmenni a bankba. Fenébe, mégis mennyi helyet foglal el öt millió dollár? Milyen nehéz? Vigyek bőröndöt? Felhívjam előre a bankot? Alice. Alice. Mi van akkor, ha nincs is nála Alice? Hogyan ellenőrizzem? Ha felhívom Esme-t, akkor gyanakodni fog, és az veszélyeztetheti Alice helyzetét.
Azt mondta, tudni fogja. Kipillantottam a terepjáró hátsó ablakán. Követtek? A szívem hevesen dobogott, ahogy figyeltem a mögöttünk lévő autókat. Számomra mind ártalmatlannak tűnt. Stuart, vezess gyorsabban. Kérlek. Szemeim elkapták Stuart-ét a visszapillantóban, mire a szemöldökeit kérdőn felhúzta.
Stuart megnyomott egy gombot a fejhallgatóján, hogy válaszoljon egy hívásra.
„T... tudatni akartam önnel – Mrs Cullen velem van” - Stuart még egyszer rám nézett.
Kivel beszélt?
Folytatta.
„Nem érzi jól magát. Visszaviszem az Escalába... Értem... Uram.” Stuart szeme az útról megint rám ugrott a visszapillantóban.
„Igen” - értett egyet, majd letette.
„Taylor?” - suttogtam.
Bólintott.
„Mr Cullen-nel van?”
„Igen asszonyom.” Stuart barátságosan nézett rám.
„Még mindig Portland-ben vannak?”
„Igen asszonyom.”
Helyes. Biztonságban kellett tudnom Edward-ot. Kezeim a hasamra vándoroltak, és megsimogattam azt. És téged, kicsi pötty. Mindkettőtöket biztonságban kellett tudnom.
„Mehetnénk gyorsabban? Nem érzem jól magam.”
„Igen, asszonyom.” Stuart rálépett a gázra, és autónk átsuhant a forgalmon.
Mrs Cope-ot sehol sem lehet megtalálni, amikor Stuart és én megérkeztünk. Mivel az autója nem volt a garázsban, úgy gondoltam, biztos dolga volt valahol Ryan-nel. Stuart Taylor irodájába, én pedig Edward dolgozója felé vettem az irányt. Pánikban kerültem meg az asztalt és huzigáltam a fiókokat, hogy megtaláljam a csekkfüzetet. Lauren fegyvere került hirtelen elő. Az alkalomhoz nem illően azon bosszankodtam, hogy Edward miért nem helyezte biztonságba a fegyvert. Semmit nem tudott a fegyverekről – őrület, még a végén megsérülhet. Pillanatnyi hezitálás után megragadtam a pisztolyt, ellenőriztem, hogy fel volt-e töltve, és az övembe dugtam. Lehet, hogy szükségem lesz rá. Nyeltem egyet a gondolatra. Mindig is csak céltáblákra lőttem – soha nem lőttem emberre. Bocsáss meg, Charlie. Figyelmemet a megfelelő csekkfüzet felkutatására fordítottam. Öt füzet volt, de csak az egyiken voltak az E Cullen és Mrs I Cullen nevek. Körülbelül 45.000,- dollár volt az én számlámon – arról fogalmam sem volt, hogy ezen mennyi. De Edward biztosan megérte az ötmillió dollárt.
Mély levegőt vettem, és a hálószobába indultam, már összeszedettebb állapotban. Az ágy már be volt vetve, és egy pillanatra elfogott a fájdalom. Talán itt kellett volna aludnom tegnap este. Mi értelme volt olyannal veszekedni, aki saját bevallása szerint is ötvenszeresen elbaszott alak? Most nem is beszélt velem. Nem – nem volt időm erről gondolkodni.
Gyorsan kibújtam a ruhámból, farmert és kapucnis pulcsit vettem fel, egy pár sportcipővel. A szekrényből elővettem egy nagy, puha szövettáskát. Befér ebbe ötmillió dollár? Edward sporttáskája a földön hevert. Kinyitottam, arra számítva, hogy tele lesz piszkos szennyessel, de nem – a felszerelése tiszta és friss volt. Mrs Cope tényleg mindenről gondoskodott. Kiszórtam Edward táskában lévő dolgait, majd belegyömöszöltem a szövettáskába. Így, ennek már elégnek kellett lennie. Ellenőriztem, hogy nálam volt-e a jogosítványom, igazolandó magam a bankban, majd ellenőriztem az időt. James 31 perce hívott. Most már csak ki kellett jutnom az Escala-ból anélkül, hogy Stuart észrevett volna.
Lassan és halkan eljutottam az előszobába, figyelemmel kísérve a biztonsági kamerát, ami a lift oldalán volt. Úgy gondoltam, Stuart még mindig Taylor irodájában van. Óvatosan kinyitottam az előszoba ajtaját, próbáltam a legkisebb zajt csapni. Miután halkan becsuktam az ajtót, a küszöbön álltam, ahol a kamera már nem láthatott. Elővadásztam a telefonom, és felhívtam Stuart-ot.
„Mrs Cullen.”
„Stuart, a fenti szobában vagyok, tudnál segíteni?” - halkan beszéltem, mivel tudtam, hogy Stuart ott volt, az ajtó túloldalán.
„Máris ott leszek, asszonyom” – felelte zavartan. Eddig még soha nem hívtam azért, hogy segítsen valamiben. A szívem a torkomban frenetikus ritmusban dobogott. Működik ez? Letettem, és hallgattam a lépéseit ahogy végigment a folyosón és fel a lépcsőn. Még egy mély levegőt vettem, és röviden elmerengtem az iróniáján annak, hogy a saját házamból szököm el, mint egy bűnös.
Amint Stuart felért, a lifthez rohantam, és megnyomtam a hívógombot. Az ajtó kinyílt – azzal a túl hangos síppal, ami jelzi, hogy a lift megjött. Beugrottam a liftbe és megnyomtam az alagsorba vivőt. Egy gyötrelmes szünet után a lift ajtaja épp akkor kezdett el becsukódni, amikor meghallottam Stuart kiáltását.
„Mrs Cullen!” Ahogy bezárult az ajtó, megláttam Stuart-ot, ahogy leért az előszobába.
„Bella!” - kiáltotta hitetlenkedve. De elkésett, így eltűnt a láttérből.
A lift simán leért a garázsszintre. Volt pár percem Stuart-tal szemben, és tudtam, hogy megpróbált megállítani. Sóvárgó pillantást vetettem az R8-ra, ahogy a Saab felé futottam, kinyitottam az ajtaját, bedobtam a táskát és beültem.
A Saab elsőre beindult. A kerekek nyikorogtak, ahogy a garázsajtóhoz siettem, ahol 11 keserves másodpercet vártam, míg ki nem nyíltak. Amint szabaddá vált az út elindultam, még éppen megláttam Stuart-ot, ahogy a szervízliftből rontott ki a garázsba. Elképedt, fájdalmas arca kísértett, ahogy rákanyarodtam a 4-es sugárútra.
Kicsit megnyugodtam. Fel fogja hívni Edward-ot és Taylor-t, de azzal majd akkor foglalkozom, ha itt az ideje – márpedig most nem volt időm. De kényelmetlenül helyezkedtem a székben, jól tudván legbelül, hogy Stuart valószínűleg most vesztette el az állását. Ne foglalkozz vele. Meg kellett mentenem Alice-t. El kellett jutnom a bankba és szereznem kellett ötmillió dollárt. Belepillantottam a visszapillantóba, idegesen várva, hogy bármikor felbukkanjon a terepjáró, de semmi nyoma nem volt Stuart-nak.

A bank csillogó, modern és nagyvonalú volt. Finom színek, visszhangzó padlók és sápadt zöld üvegek mindenhol. Az információs pulthoz mentem.
„Segíthetek, asszonyom?” A fiatal nő széles, de nem őszinte mosollyal nézett rám, és egy pillanatig megbántam, hogy farmert vettem fel.
„Egy nagyobb összeget szeretnék felvenni.”
Nem Őszinte Mosoly még föntebb húzta a szemöldökeit.
„Van nálunk számlája?” A szarkazmust nem sikerült elrejtenie a hangjában.
„Igen” - csattantam fel - „A férjemnek és nekem több számlánk is van itt. A neve Edward Cullen.”
Szemei egyre tágabbra nyíltak, a tettetettséget felváltotta a sokk. Szemei fel-le pásztáztak rajtam, ezúttal hitetlenkedve és ugyanakkor némi csodálattal.
„Erre, hölgyem,” - suttogta, és átvezetett egy kicsi, alig bútorozott irodába, ahol még több zöld üvegfal volt.
„Kérem, üljön le.” Egy fekete bőrszékre mutatott, ami egy üvegasztal mellett volt, az asztalon pedig a legmodernebb számítógép és telefon.
„Mennyit szeretne felvenni ma, Mrs Cullen?” - kérdezte kedvesen.
„Ötmillió dollárt.” Egyenesen a szemébe néztem, mintha naponta vennék fel ekkora összeget.
Elsápadt.
„Értem. Szólok a fiókvezető igazgatónak. Ó, és – elnézést a kérdésért, de van önnél személyi igazolvány?”
„Igen. Én is szeretnék beszélni az igazgatóval.”
„Természetesen, Mrs Cullen.” Kisietett. Belesüppedtem a székbe, majd elkapott a rosszullét egy hulláma. Ne, ne – ne most. Mély, tisztító lélegzetet vettem, és a hullám elült. Idegesen néztem az órámra. Két óra 25.
Egy középkorú férfi lépett be a szobába. Kissé kopaszodott már, de a ruhája csinos, drága, szénfekete öltöny volt rajta, hozzáillő nyakkendővel. Kezet nyújtott.
„Mrs Cullen” – mosolygott - „Troy Whelan vagyok.” Kezet fogtunk, majd leült az asztalnál, szembe velem.
„A kollégám mondja, hogy szeretne felvenni egy nagyobb összeget.”
„Pontosan. Ötmillió dollárt.”
A számítógéphez fordult, majd bepötyögött pár számot.
„Általában kérünk előrejelzést nagyobb összegnél.” Megállt, és egy nyugtató, de fölényes mosollyal nézett rám.
„Szerencsére azonban, nálunk van a Pacific Northwest egész pénz tartaléka”  - dicsekedett. Csak nem le akart nyűgözni?
„Mr Whelan, nem igazán érek rá. Mit kell tennem? Itt van a jogosítványom és a közös csekkfüzetünk. Csak írjak meg egy csekket?”
„Csak sorban, Mrs Cullen. Láthatnám az igazolványt?” A kedélyes kérkedőből komoly bankárrá változott.
„Itt van.”  - nyújtottam át jogosítványomat.
„Mrs Cullen... ezen az áll, hogy Isabella Swan.”
Oh a szarba.
„Oh... igen. Um.”
„Felhívom Mr Cullen-t.”
„Oh – ne, nem szükséges.”
Szarba!
„Biztos van valamim a férjezett nevemmel.” Átkutattam a táskámat. Mi az, amin a nevem is rajta volt? Kivettem a tárcámat, kinyitottam, és találtam egy képet Edward-ról és rólam, ahogy a Fair Lady kabinjának az ágyán voltunk. Ezt nem mutathattam meg! Előkotortam a fekete Amex kártyát.
„Itt van.”
„Mrs Isabella Cullen” - olvasta Whelan - „Igen, ez jó lesz.” Szünetet tartott.
„Írnia kell egy csekket.”
„Hogyne. Erre a számlára?” - mutattam meg neki a csekkfüzetet.
„Az megfelel. Ezenfelül még pár egyéb papírt is ki kell majd töltenie. Ha megbocsát egy pillanatra.”
Bólintottam, ő pedig felállt és kiment az irodából. Kiengedtem a levegőt. Nem tudtam, hogy ez ennyire bonyolult lesz. Ügyetlenül kinyitottam a csekkfüzetet és elővettem egy tollat a táskámból. Készpénzre állítom ki? Ötletem se volt. Remegő ujjakkal írtam:
Ötmillió dollár. $5,000,000
Oh egek, reméltem jól tettem, amit tettem. Alice, gondolj Alice-re. Nem mondhattam el senkinek. Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. James hideg, ellenszenves szavai kísértettek.
Mr Whelan visszajött, arca sápadt, és bárányszerű volt.
„Mrs Cullen? A férje beszélni szeretne önnel” - motyogta, és a telefonra mutatott, ami a közöttünk lévő üvegasztalon volt.
Mi? Ne.
„Vonalban van. Csak nyomja meg a gombot. Kint leszek.” - volt valami elbűvölő abban, ahogy zavarban volt. Whelan rosszabb volt, mint Benedict Arnold (http://www.history.navy.mil/muexhib/lakech-7.htm ha érdekel valakit, hogy ki ez).
Mérgesen néztem rá, éreztem, ahogy a vér kifutott a fejemből, ahogy kioldalgott az irodából.
Szarba! Szarba! Szarba! Mit mondok Edward-nak? Tudni fogja. Közbe fog lépni. Veszélyt jelentett a testvérére. A kezem remegett, ahogy a kagylóért nyúltam. A fülemhez emeltem, próbáltam lenyugtatni egyenetlen lélegzetem, és megnyomtam a gombot.
„Helló” - motyogtam, próbáltam idegességemet csillapítani.
„Elhagysz engem?” - Edward fájdalmas, halk hangon suttogott.
Mi?
„Nem!” - hangom olyan, mint az övé. Oh ne. Oh ne. Oh ne – hogy hihette ezt? A pénz? A pénz miatt azt hitte, hogy elhagyom? És abban a szörnyű pillanatban rájöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy távol tartsam őt, távol a veszélytől és megmentsem a testvérét az... ha hazudok.
„Igen” - suttogtam. Égető fájdalom járt át, könnyek szöktek a szemembe.
Levegőért kapott, és mintha felzokogott volna.
„Bella, én...” - mondta fojtottan.
NE! A kezem a szám elé kaptam, ahogy visszafojtottam az érzelmeimet.
„Edward, kérlek. Ne.”  -küszködtem a könnyeimmel.
„Elmész” - mondta.
„Igen.”
„De miért a pénz? Mindig is csak a pénzről szólt?” Sértett hangja alig volt hallható.
NE! Könnyek folytak az arcomon.
„Nem” - suttogtam.
„Ötmillió elég?”
Oh kérlek, elég!
„Igen.”
„És a baba?” – hangja üresen kongott.
Mi? Kezem a számról a hasamra vándorolt.
„Gondját fogom viselni a babának,” - motyogtam. Kicsi babám... a miénk.
„Ezt akarod?”
Nem!
„Igen.”
Beszívta a levegőt.
„Vidd mindet” - sziszegte.
„Edward” – szipogtam - „ez a tiéd. A családodé. Kérlek. Ne.”
„Vidd mindet, Isabella.”
„Edward...” - és majdnem megadtam magam. Majdnem elmondtam mindent James-ről, Alice-ról, a váltságdíjról. Csak bízz bennem, kérlek! Könyörögtem magamban.
„Mindig szeretni foglak” - hangja rekedt volt. Letette.
„Edward! Ne... én is szeretlek.” És mindaz a sok hülyeség, amit az elmúlt napokban egymás fejéhez vágtunk, jelentéktelen semmivé vált.
Megígértem, hogy soha nem hagyom el.
Nem hagylak el.
Megmentem a testvéredet. A székbe hullottam és elkeseredetten sírni kezdtem.
Félénk torokköszörülés állított meg. Whelan jött be, bár nem vettem észre. Mindenhova nézett, csak rám nem. Meggyötörtnek tűnt. Te hívtad fel, te állat! Rámeredtem.
„Szabad utat kapott, Mrs Cullen” – mondta - „Mr Cullen azt mondja, vigyen amennyit csak szeretne.”
„Csak ötmillió dollár kell” - motyogtam vicsorogva.
„Igen asszonyom. Jól érzi magát?”
„Úgy nézek ki, mint aki jól érzi magát?” - csattantam fel.
„Sajnálom asszonyom. Kér vizet?”
Barátságtalanul bólintottam. Épp most hagytam el a férjemet. Nos, legalábbis Edward így hiszi. Kisördögöm összeszorította ajkait: mert te azt mondtad neki. De nem akartam elhagyni. Szerettem.
„A kollégám hoz majd önnek, amíg előkészítem a pénzt. Ha itt aláírná, asszonyom... és állítsa ki a számlát készpénzre, és azt is írja alá.”
Egy űrlapot tett az asztalra. A pontozott vonalra írtam a nevem a csekken, majd az űrlapon. Isabella Cullen. Könnycseppek estek az asztalra, épphogy elkerülték a papírt.
„Ezeket elvinném, asszonyom. Körülbelül fél órára lesz szükségünk, hogy elkészüljünk.”
Gyorsan megnéztem az órám. James két órát mondott – ezzel elérjük a két órát. Whelan felé bólintottam, aki kiosont az irodából, magamra hagyva a nyomorúságommal.
Néhány pillanat, perc, óra elteltével – nem tudom – Miss Nem Őszinte Mosoly visszajött egy kancsóval és egy pohárral.
„Mrs Cullen” - mondta halkan, ezúttal őszintén, letette a poharat az asztalra és öntött bele vizet.
„Köszönöm” - motyogtam. Fogtam a poharat és hálásan megittam.
Miután kiment, újra egyedül maradtam zavart és ijedt gondolataimmal. Valahogy helyre hozom majd a dolgokat Edward-dal... ha még nem túl késő. Legalább már ő nem volt veszélyben. Most Alice-re kellett koncentrálnom. Mi van, ha James hazudott? Ha nincs is nála Alice? Fel kellene hívnom a rendőrséget.
Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. Nem tehettem. Hátradőltem a székben, a tudat, hogy Lauren fegyvere megnyomta a hátamat, megnyugtatott. Ki gondolta volna, hogy egy nap hálás leszek azért, hogy Lauren fegyvert fogott rám? Oh Charlie, annyira örülök, hogy megtanítottál fegyvert használni.
Charlie! Szívtam be a levegőt. Várni fog ma este. Talán csak simán lepasszolhatom a pénzt James-nek. Elmenekülhet, én pedig hazaviszem Alice-t... Oh, ez abszurdnak hangzott.
Telefonom megszólalt, a „Your Love is King” betöltötte a termet. Jaj, ne. Edward. Mit akarhatott? Megforgatni a kést sebeimben?
Mindig is csak a pénzről szólt?
Oh Edward – hogy gondolhattad ezt? Harag öntött el. Igen, harag. Az segít. Hagytam, hogy az üzenetrögzítő vegye a hívást. A férjemmel ráérek később foglakozni.
Kopogtak az ajtón.
„Mrs Cullen” - Whelan volt az - „megvan a pénz.”
Egek.
„Köszönöm” - motyogtam, és lassan felálltam. A szoba forogni kezdett, meg kellett kapaszkodnom a székben.
„Mrs Cullen, jól érzi magát?”
Bólintottam, és egy el-a-kezekkel-miszter nézést küldtem feléje. Egy újabb mély lélegzet. Meg kellett tennem. Meg kellett mentenem Alice-t. Felhúztam a pulcsim korcát, szabaddá téve a pisztoly végét a farmerban.
Mr Whelan zavartan nézett rám, de kinyitotta az ajtót, és én kiküzdöttem magam a remegő lábaimon az apró irodából.
Stuart a bejáratnál állt, pásztázta az előteret. Szarba! Hogy talált meg? Meglátott, felismert, várta, hogyan reagálok. Őrülten mérges volt. Szarba. Felemeltem a mutatóujjamat, egy mindjárt-veled-leszek jelet küldve. Bólintott, és válaszolt egy hívásra. Szarba! Fogadok, hogy Edward volt az. Hirtelen megfordultam, majdnem beleütköztem a mögém érő Whelan-ba, és visszamentem az irodába.
„Mrs Cullen?” - Whelan zavartnak tűnt ahogy követett.
Stuart tönkreteszi az egész tervet. Alice – Ne! Whelan-ra néztem.
„Van valaki odakint akivel nem akarok találkozni. Valaki követ engem.”
Whelan szemei tágra nyíltak.
„Akarja, hogy hívjam a rendőrséget?”
„Ne!” Szent Baszás, ne. Mit tegyek most? Az órámra néztem. Majdnem 3.15 volt. James bármikor hívhatott. Gondolkodj Bella, gondolkodj! Whelan növekvő kétségbeeséssel és elképedéssel nézett rám. Biztos őrültnek tartott. Őrült is vagy, vágta rá a tudatalattim.
„Telefonálnom kell. Magamra hagyna egy kicsit, kérem?”
„Hogyne” - válaszolt Whelan – örömmel, legalábbis nekem úgy tűnt. Miután becsukta az ajtót, remegő ujjakkal felhívtam Alice mobilját.
„Nézzenek oda, csak nem elérkezett a fizetés ideje?” - válaszolt James gúnyosan.
Nem volt időm erre a hülyeségre.
„Baj van.”
„Tudom. A biztonságid követett a bankba.”
Mi? Honnan tudta?
„Meg kell szabadulnod tőle. A bank mögött vár az autóm. Fekete terepjáró, Toyota. Három perced van, hogy odaérj.”
„Lehet, hogy tovább fog tartani, mint három perc.” A szívem újra a torkomban dobogott.
„Okos vagy egy pénzéhes kurvához képest, Cullen. Állj elő valamivel. És dobd el a telefonod, amint elérted az autót. Megértetted, kurva?”
„Igen.”
„Mondd!” - ugatott.
„Megértettem.”
Letette.
Szarba! Kinyitottam az ajtót, ahol Whelan várakozott türelmesen.
„Mr Whelan, segítségre van szükségem, hogy kivigyem a táskát az autóhoz. Kint áll, a bank mögött. Van egy kijárat hátul?”
Rosszallóan nézett rám.
„Igen, van. A személyzet részére.”
„Mehetnénk azon az úton? Úgy elkerülhetném a nemkívánt figyelmet az ajtónál.”
„Ahogy kívánja, Mrs Cullen. Két alkalmazottam segíteni fog önnek a táskával, és két biztonsági őr, hogy felügyelje a dolgot. Erre kövessen, ha kérhetem.”
„Még egy kérésem lenne.”
„Ahogy csak szeretné, Mrs Cullen.”

Két perccel később a kíséretem és én kint voltunk az utcán, a Toyota felé mentünk. Az ablakai sötétítettek voltak, nem tudtam kitalálni, ki volt a kormány mögött. De ahogy közelebb értünk, a vezető ajtaja kinyílt, egy sötétbe burkolózott alak szállt ki, fekete sapka mélyen a fejére húzva. Szarba! Victoria volt az. A terepjáró csomagtartójához ment, és kinyitotta. A két fiatal alkalmazott berakta a nehéz táskákat.
„Mrs Cullen” - még volt képe mosolyogni, mintha csak egy baráti találkozás lett volna.
„Victoria” - A hangom jeges volt - „milyen jó munkán kívül látni.”
Mr Whelan megköszörülte a torkát.
„Nos, ez egy érdekes délután volt, Mrs Cullen” - mondta. És át kellett esnem a formalitásokon, tehát kezet fogtam vele és megköszöntem a segítségét, mialatt az agyam sebesen cikázott.
Victoria? Mi a fene? Mi köze volt James-hez? Whelan és csapata eltűnt a bank hátuljában, egyedül hagyva engem az SIP személyzeti főnökével. Aki benne volt az emberrablásban, a zsarolásban, és valószínúleg még egyéb bűncselekményben is. Miért?
Victoria kinyitotta a hátsó ajtót, és beterelt.
„A mobilja, Mrs Cullen?” - kérdezte, óvatosan nézett rám. Kezébe nyomtam a telefont, amit ő a legközelebbi szemetesbe dobott.
„Ez majd tévútra viszi a őket” - mondta önelégülten.
Ki volt ez a nő? Victoria becsapta az ajtómat, és beszállt a vezetőülésre. Aggódón hátra néztem, ahogy elindult. Stuart-ot nem lehetett látni sehol.
„Victoria, megvan a pénz. Hívd James-t. Mondd neki, hogy engedje el Alice-t.”
„Úgy hiszem, szeretné személyesen megköszönni neked, Bella,” - motyogta. Szarba! Kövé váltan meredtem rá a visszapillantóban. Enyhén elpirult, és az egyébként szép arcát valami csúf gondolat csúnyította el.
Kelet felé tartott. Hova vihetett?
„Miért csinálod ezt, Victoria? Azt hittem, nem szereted James-t.”
Röviden újra rámnézett a visszapillantóban, és a fájdalom apró jelét láttam a szemében.
„Bella, jól kijöhetünk egymással, amíg csendbe maradsz” - motyogta.
„De nem teheted ezt. Ez annyira rossz.”
„Csendet, Bella” - mondta, de megéreztem a gyötrelmét.
„Valamivel sakkban tart?” - kérdeztem. Vadul rám nézett, majd rálépett a fékre olyan hirtelen, hogy bevertem a fejemet a fejtámlába.
„Azt mondtam, csendet”  - csattant fel - „és javaslom a biztonsági öv használatát.”
És abban a pillanatban tudtam, hogy igen. Valami annyira szörnyű dolog lehetett, hogy képes volt mindezt megtenni James kedvéért. Röviden elmerengtem, mi lehetett az. Sikkasztás? Valami Victoria magánéletéből? Valami szexuális dolog? Megremegtem a gondolatra. Edward azt mondta, hogy James egyik személyi asszisztense sem beszélt. Talán ugyanaz a helyzet mindannyiukkal. Ezért akart engem is megdugni. Méreg öntött el a gondolatra.
Victoria elhagyta Seattle belvárosát és a hegyek, vagyis kelet felé vette az irányt. Nemsokára már lakónegyeden át vitt az utunk. Sikerült kivennem az egyik utcanevet: South Irving Street. Victoria élesen balra kanyarodott egy elhagyatott utca kereszteződésénél, ahol egy düledező játszótér volt az egyik oldalon, a másikon egy betonozott parkoló, ami körül üres téglaépületek sorakoztak. Victoria bekanyarodott a parkolóba, és megállt az utolsó épületnél.
Felém fordult.
„Showtime” - motyogta. Fejem fájt a félelemtől, adrenalin száguldott ereimben.
„Nem kell ezt csinálnod” - suttogtam vissza. Szája vékony vonallá préselődött, és kimászott az autóból. Alice-ért. Alice-ért. Gyorsan imádkoztam, Kérlek add, hogy rendben legyen, kérlek add, hogy rendben legyen.
„Kifelé” - mordult Victoria, ahogy kivágta a hátsó ajtót.
Szarba.
Ahogy kifelé szálltam, a lábaim annyira remegtek, hogy nem tudtam, hogyan fogok megállni rajtuk. A hűvös késődélutáni szellő az érkező őszt jelezte, és magával hozta az elhagyatott épületek meszes és poros szagát.
„Nos, lássuk csak.” James egy kicsi, bedeszkázott ajtó mögül jött elő, az épület bal oldala felől. A haja rövid volt. Kivette a fülbevalóit, és öltöny volt rajta. Öltöny? Felém közeledett, érződött rajta az arrogancia és a gyűlölet. A szívem versenyzett.
„Hol van Alice?” - dadogtam, a szám olyan száraz volt, hogy alig tudtam kiejteni a szavakat.
„Csak sorjába, kurva” - vigyorgott James gúnyosan, és közvetlen előttem megállt. Szinte éreztem a megvetését - „a pénz?”
Victoria a táskákat ellenőrizte a csomagtartóban.
„Piszkosul sok pénz van itt” - mondta ámulattal, ki- és becipzározta a táskákat.
„És a telefonja?”
„A kukában.”
„Helyes” - morogta James, majd hirtelen a semmiből kirobbanva, arcon vágott. A kegyetlen, indokolatlan ütéstől földre estem, fejem a betonról pattant vissza. Fájdalom árasztott el, szemem megtelt könnyel, látásom elhomályosult, ahogy a becsapódás megremegtette és felszabadította a fájdalmat a koponyámban.
Magamban sikítottam a sokk, a szenvedés és a terror miatt. Oh ne. Ó, ne – Kicsi Felvillanás. James egy erős rúgással folytatta, egyenesen a bordáimra, hogy az összes levegő kiszállt a tüdőmből. Szorosan összezártam a szemeim, küzdeni próbáltam a rosszullét és fájdalom ellen, küzdöttem a levegőért. Kicsi Felvillanás, kicsi pötty, ó én kicsi babám –
„Ezt a SIP-ért kapod, te rohadt kurva” - kiáltotta James.
Felhúztam a lábaimat, összehúztam magam, felkészültem a következő rúgásra. Ne. Ne. Ne.
„James!” - sikította Victoria - „ne itt. Ne ilyen világosban, a rohadt életbe!”
James leállt.
„Ez a kurva megérdemli!” - mondta mohón Victoria-nak. És ez adott nekem egy értékes pillanatot, amikor is hátra tudtam nyúlni a fegyveremért.
Meghúztam a ravaszt és lőttem.
A golyó a térde fölött érte James-t, mellém esett, fájdalmában felüvöltött, és  megszorította a combját, mire az ujjai pirosak lettek a vértől.
„Bassza meg!” - bömbölte James. Victoria felé fordultam, aki eszelősen bámult rám, és a feje felé emelte a kezeit. Homályosodni kezdett minden... sötétség jött. Szarba... Victoria az alagút végén. A sötétség felemésztette. Felemésztett engem. Messziről elszabadult a pokol. Autók nyikorogtak... fékek... ajtók... kiabálás... futás... lépések hangja. A pisztoly kiesett a kezemből.
„Bella!”
Edward hangja... Edward hangja volt az... Edward fájdalommal teli hangja. Alice... mentsd meg Alice-t.
„Bella!”
Sötétség... békesség.

Csak fájdalom volt. A fejem, a mellkasom, mindenhol égető fájdalom. Az oldalam, a karom. Fájdalom. Fájdalom és suttogott szavak a sötétségben. Hol vagyok? Nem tudtam kinyitni a szemeim. A suttogott szavak kezdtek értelmet nyerni... fény a sötétségben.
„Mr Cullen, Mrs Cullen bordái zúzódtak, és a koponyáján hajszálvékony törés van. Bent kell tartanunk megfigyelésre.”
„És a baba?”
Suttogások. Halk, meggyötört szavak.
„A baba jól van, Mr Cullen.”
„Oh, hála az égnek.”
Suttogott szavak. Egy litánia... egy imádság. „Oh hála az égnek.”
Aggódott a babáért... Kicsi Pötty.

És a baba?... Oh, hála az égnek.
Kicsi felvillanás rendben van.
És a baba?... Oh, hála az égnek.
Foglalkozik a babával.
És a baba?... Oh, hála az égnek.
Akarja ezt a babát. Megnyugodtam, és az eszméletvesztés még egyszer magával ragadott, ellopott a fájdalomtól.