Rápillantottam, és szinte lefagytam, ahogy felfogtam, amit mondott.
„Azt hittem, hogy itt, Seattle-ben születtél” - suttogtam. Az agyam versenytempóban pergett. Mi köze van ennek James-hez? Edward a kezével, mellyel eddig az arcát takarta, hátranyúlt egy párnáért. Feje mögé rakta és újra rám nézett, pillantása óvatos volt. Egy pillanat múlva megrázta a fejét.
„Nem. Emmett-et és engem Detroitban adoptáltak. Nem sokkal az én örökbefogadásom után költöztünk ide. Esme a Nyugati Parton akart lakni, távol a terjeszkedő városoktól, apa pedig a Northwest kórházban kapott állást. Nem nagyon emlékszem arra az időre. Alice-t már itt fogadták örökbe.”
„Szóval James detroiti? Honnan tudod?”
„Ellenőriztem a hátterét amikor dolgozni kezdtél nála.”
Hát persze, hogy ellenőrizte.
„Róla is van egy manila aktád?” - vigyorogtam rá.
Edward szája megrándult. ahogy próbálta elrejteni, hogy jól szórakozik.
„Azt hiszem halványkék színű” - mondta. Kezével továbbra is a hajával játszott. Nyugtató volt.
„Mit mond az aktája?”
Edward pislogott. Lenyúlva megsimogatta az arcomat.
„Tényleg tudni akarod?”
„Annyira rossz?”
Megremegett.
„Találkoztam már rosszabbal is” - suttogta.
Oh ne! Magára utalt ezzel? És a kép, amit Edwardról őrzök, amint még csak egy kicsi, koszos, félénk és elveszett kisfiú, újra felrémlett bennem. Melléhúzódtam, szorosabban öleltem, ráhúztam a lepedőt és arcomat ráfektettem a mellkasára.
„Mi van?” - kérdezte, meglepődve a reakciómon.
„Semmi” - suttogtam.
„Nem, nem. Ez mindkét irányba érvényes, Mrs Cullen. Mi a baj?”
Rápillantottam és egy darabig elmerültem nyugtalan kifejezésében. Visszafektettem a fejem a mellkasára.
„Néha magam elé képzellek kisfiúként... mielőtt még a Cullenékhez kerültél volna.”
Edward megmerevedett.
„Nem magamról beszéltem. Nem kell, hogy sajnálj, Isabella. Életem azon részének vége van. Végleg.”
„Nem sajnálat, amit érzek” - suttogtam ijedten.
„Együttérzés és szomorúság – a szomorúsága annak, hogy valaki ilyet tehet egy gyerekkel.”
Mélyet lélegeztem, gyomrom összerándult és könnycseppek jelentek meg a szememben. Nem akartam többet sírni. Edward továbbra is csendben volt és megfeszült alattam.
„És nincs vége annak a résznek, Edward – hogy mondhatod ezt? Minden nap ezzel a múlttal élsz. Te magad mondtad – Ötven Árnyalat, emlékszel?”
Edward felhördült és szabad kezével hátrasimította a haját. Teste kissé lazább lett.
„Tudom, ezért érzed annak a szükségét, hogy kontrollálj. Hogy biztonságban tarts” - tettem hozzá bűnbánóan.
„És te mégis mindig dacolsz velem” - mondta gyengéden, egyben zavarodottan.
Lemeredtem. Szent tehén! Szándékosan tettem? Kisördögöm levette a félhold alakú szemüvegét és annak végét kezdte rágni, bólogatva és mosolyogva rám. Figyelmen kívül hagytam. Mindez annyira kusza volt – én a felesége voltam, nem az alattvalója, nem valami társaság, amit csak úgy megszerzett magának. Én nem az repedtsarkú kurva voltam, aki az anyja volt... Bassza meg. A gondolat szinte lebetegített. Dr Banner szavai jutottak az eszembe:
„Érzelmileg Edward még csak egy kamasz, Bella. Életének annak részét teljesen átugrotta. Minden energiáját az üzleti világba fektette, és ennek meg is lett az eredménye, ami minden elvárást felülmúlt. Az érzelmi világának viszont... utol kell érnie őt. Csak tedd azt, amit eddig tettél. Edward fülig szerelmes... Jó így látni.”
Ez az. Csak azt tettem, amit addig is. Nem ez volt az, amit Edward kezdettől fogva vonzónak talált?
„Neked köszönhetően máshogy nézek a világra, Isabella. Nem a pénzemért akarsz. Te... reményt adsz nekem. És igazad van. Olyan nőkhöz vagyok szokva, akik azt teszik amit mondok, és akkor, amikor mondom... pontosan azt, amit akarok. Azt hamar megunja az ember. Benned viszont van valami Isabella... ami hozzád vonz, egy olyan mély szinten, amit meg se értek. Mint egy szirén éneke... nem tudok ellenállni neked és nem akarlak elveszíteni.”
Oh, ez az ember annyira zavarba ejtő volt.
„Dr Banner azt mondta, hogy meg kell adnom neked a kétkedés lehetőségét. Azt hiszem megadom – de nem vagyok biztos benne. Talán ez volt a módszerem arra, hogy az itt-. és most-ba hozzalak – távol a múlttól” - bocsánatkérően megvontam a vállamat. „Nem tudom. Csak úgy látszik, nem tudok megbirkózni azzal, hogy mennyire fogsz túlreagálni dolgokat.”
A keze megállt a hajamba kapaszkodva, és egy pillanatig csendben maradt.
„Rohadt Banner” - suttogta inkább csak magának.
„Azt mondta, továbbra is úgy kell viselkednem veled, ahogy eddig.”
„Valóban?” suttogta Edward szárazon.
Oké. Erről ennyit.
„Edward, tudom, hogy szeretted az anyukádat és hogy nem tudtad megmenteni. Az nem is a te dolgod volt. De én nem ő vagyok.”
Újra megmeredt.
„Ne” - suttogta.
„De, figyelj. Kérlek” - felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, ő pedig vissza rám, zöld szemei a félelemtől voltak mozdulatlanok. Még a lélegzetét is visszatartotta. Oh, Edward... a szívem megremegett.
„Én nem ő vagyok. Sokkal erősebb vagyok nála. Nekem itt vagy te, és te is sokkal erősebb vagy most, és tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek” - suttogtam.
Szemöldökeit összeráncolta, mint aki nem ezeket a szavakat várta volna.
„Még mindig szeretsz?” - kérdezte.
„Persze, hogy igen. Edward, mindig szeretni foglak. Mindegy, mit fogsz tenni velem” - ez az a biztosíték amire várt?
Kifújta a levegőt és becsukta a szemeit, egyik kezével újra eltakarta az arcát, de a másikkal szorosabban ölelt magához.
„Ne bújj el előlem” - motyogtam. Felnyúltam, hogy eltoljam a karját az arca elől. „Egész életedben bujkáltál. Kérlek előlem ne tedd.”
Lenézett rám és megfagyott.
„Bujkáltam?” - hallottam a hitetlenkedést a hangjában.
„Igen.”
Hirtelen megmozdult alattam, átment a saját térfelére engem is úgy mozdítva, hogy mellette feküdtem az ágyon. Kisimította a hajamat az arcomból és a fülem mögé kotorta.
„Korábban azt kérdezted, utáltalak-e. Nem értettem miért, és most...”
Megállt, és úgy nézett rám, mintha egy talány lettem volna.
„Azt hiszed, hogy utállak?” - most az én hangom volt hitetlen.
„Nem” - rázta meg a fejét. „Most nem.”
Megkönnyebbültnek tűnt.
„De tudnom kell – miért használtad a biztonsági szót?”
Elsápadtam. Mit mondhattam volna? Azt, hogy megrémisztett. Hogy nem tudtam, megállt-e volna. Hogy könyörögtem neki – és nem állt meg. Hogy nem akartam, hogy a dolgok odáig fokozódjanak mint... mint akkor egyszer. Megremegtem, ahogy eszembe jutott, ahogy az övével vert. Nyeltem egyet.
„Mert... mert annyira mérges és távoli és – hideg voltál. És nem tudtam milyen messzire mentél volna el.”
Kifejezése olvashatatlan volt.
„Hagytad volna, hogy elélvezzek?” - a hangom alig volt hallható és éreztem arcomon a pírt, de álltam a tekintetét.
„Nem” - mondta végül.
Nem tudtam megállni, hogy ne szívjam be a levegőt hangosan. Szent szar.
„Ez... kemény.”
Csuklójával lassan megsimogatta az arcomat.
„De hatásos” - suttogta. Úgy nézett rám, mint aki bele akart látni a lelkembe, szemei elsötétültek. Egy örökkévalóság után megszólalt.
„Örülök, hogy kimondtad.”
Oh!
„Igazán?” - nem értettem.
Szomorkásan elmosolyodott.
„Igen. Nem akarlak bántani. Elsodort magával az indulat” - megcsókolt - „elvesztem a pillanatban.”
Újra megcsókolt.
„Ha veled vagyok, ez sokszor megtörténik.”
Oh? És valamilyen ismeretlen okból ez a tudat elégedetté tett... nagyon is. Vigyorogtam. Miért tett ez engem boldoggá? Ő is vigyorgott.
„Nem tudom, miért vigyorog, Mrs Cullen.”
„Én sem.”
Körém fonódott és mellkasomra tette az fejét. Egyetlen fehér gubanc voltunk, piros szatén lepedőkön. Megsimogattam a hátát az egyik kezemmel, a másikkal pedig a haját. Sóhajtott, és éreztem, ahogy megnyugodott a karjaim között.
„Soha nem akarlak bántani” - suttogta. „Kell, hogy...” - megállt.
„Mi kell?”
„Kell, hogy kontrollálhassak, Bella. Mint ahogy te kellesz. Csak így tudok működni. Nem tudom abbahagyni. Egyszerűen nem. És mégis, veled...” - megingatta a fejét.
Nyeltem egyet. Ez a dilemmánk lényege – a szüksége, hogy irányíthasson, és a szüksége rám. Nem akartam elhinni, hogy ez a kettő kizárná egymást.
„Nekem is szükségem van rád” - suttogtam, és szorosabban öleltem magamhoz.
„Próbálkozom, Edward. Megpróbálok figyelmesebb lenni.”
„Azt akarom, hogy akarj engem” - suttogta.
„Akarlak is” - a hangom szenvedélyes volt. Annyira akartam. Annyira szerettem.
„Gondoskodni akarok rólad.”
„Azt is teszed” - biztosítottam - „annyira hiányoztál amíg távol voltál.”
„Hiányoztam?” - meglepettnek hangzott.
„Hát persze. Utálom ha elmész.”
Inkább éreztem, mint láttam a mosolyát.
„Jöhettél volna velem.”
„Edward, kérlek. Ne kezdjük újra. Dolgozni akarok.”
Sóhajtott, én pedig csak simogattam és simogattam a haját.
„Szeretlek Bella.”
„Én is szeretlek Edward. Mindig szeretni foglak.”
Összefonódva feküdtünk. Hallgattam szívének nyugodt verését, majd kimerültem elaludtam.
Riadtan ébredtem, megzavarodva. Hol voltam? A játékszobában. A fények még mindig halványan világították meg a vérvörös falakat.
Edward mordult fel újra, hangosan, ráébresztve arra, hogy ez keltett fel.
„Nem” - hördült fel.
Mellettem terpeszkedett szét, a feje hátra hanyatlott, szemei szorosan összezárva, arca gyötörtnek tűnt.
Szent szar. Rémálma volt.
„Ne!” - kiáltott fel megint.
„Edward, kelj fel” - ébresztettem, próbáltam kikecmeregni a paplan alól, hogy fel tudjak ülni. Mellétérdeltem és megragadtam a vállait, hogy felrázzam. Szemeim könnybe lábadtak.
„Edward, kérlek. Ébredj fel!”
Szemei felnyíltak, zöldek és vadak, pupilláit a félelemtől tágította ki. Rám bámult, de nem látott engem.
„Edward” - sóhajtottam. „Rémálmod van. Itthon vagy. Biztonságban vagy.”
Pislogott, vadul körülnézett és megmeredt ahogy felismerte a környezetét. Majd a szemei visszataláltak az enyémre.
„Bella” - sóhajtotta, és mindenféle előzetes nélkül megragadta az arcomat, magához húzott és megcsókolt. Keményen. A nyelve elfoglalta a számat, és én éreztem a kétségbeesését és a szükségét. Alig hagyva, hogy levegőhöz jussak, átfordított, szája az enyémre tapadt, teljesen belenyomva a matracba. Egyik keze megragadta az államat, a másikkal a fejemet fogta, hogy ne tudjak mozdulni, amíg a térdeivel szétnyitotta a lábaimat.
„Bella” - mondta, mint aki nem hitte el, hogy ott voltam. Egy pillanatra csak nézett rám, némi időt adva, hogy levegőhöz juthattam. Majd az ajkai újra az enyémen voltak, megrohamozva a számat, elvéve mindent, amit adni tudtam. Hangosan felnyögött, csípőjét hozzám feszítve. Erekcióját benyomta puha húsomba. Oh... felnyögtem, és mindaz a korábban visszatartott szexuális feszültség kirobbant, bosszúval tért vissza, hogy ellepje a testemet kívánattal és vággyal. Edward a démonjai által uralva megcsókolta az arcomat, a szemeimet, az államat.
„Itt vagyok” - suttogtam, próbáltam megnyugtatni, felfűtött, ziháló lélegzetünk összevegyült. Átöleltem a vállait, ahogy tudtom nélkül a medencémet hozzányomtam az övéhez.
„Oh, Bella” - lihegte, a hangja durva és halk volt. „Szükségem van rád.”
„Nekem is rád” - suttogtam azonnal, a testem vágyott az érintésére. Akartam őt. Most akartam őt. Meg akartam gyógyítani. Újra kapcsolódni akartam hozzá.
Szent szar.
A szívem megdobbant, ahogy halványan felrémlett, hogy alig egy perce még aludtam. Megmozdult, egy pillanatra rám nézett.
„Igen. Kérlek” - nyögtem, a hangom rekedt és kívánattal teli volt.
És egy hirtelen mozdulattal belém temette magát.
„Ah!” - kiáltottam fel, nem a fájdalomtól, hanem a meglepettségtől, hogy ilyen hirtelen belém került. Hangosan felnyögött, és ajkai megint megtalálták az enyémet, ahogy újra és újra belém tolta magát, a nyelve ugyanúgy birtokába vett. Mint egy őrült, úgy mozgott, a félelme, a vágya, a kívánata, és – a szerelme, átvette az irányítást, nem tudom melyik, de azonosultam a lökéseivel, üdvözölve őt.
„Bella” - nyögte szinte érthetetlenül, és elélvezett erőteljesen, belém eresztve magát, arca eltorzult, teste merev volt, mielőtt rám omlott volna teljes testével, zihálva, engem megint kielégítetlenül hagyva... megint.
Szent szar. Ez nem az én estém volt. Kisördögöm azt tervezte, hogy harakirit követ el.. Tartottam Edwardot, beszívtam egy tüdőnyi levegőt és vonaglottam alatta, akarva, hogy kielégüljek. Megrázta a fejét, felkönyökölt, ezzel levéve valamennyire a súlyát rólam. Úgy nézett rá, mintha először látott volna.
„Oh Bella. Egek” - lehajolt és gyengéden megcsókolt.
„Rendben vagy?” - kérdeztem, és felnyúltam, hogy megsimogassam kedves arcát.
Pislogott és bólintott. Megrendültnek tűnt és határozottan izgatottnak; az én elveszett fiúm. Megállt és a szemeimbe bámult, majd végre ráeszmélt, hogy hol is volt.
„Te?” - kérdezte, aggódása szemmel látható volt.
„Um...” - tekeregtem alatta és egy pillanat után lassú, érzéki mosolyra húzta a száját.
„Mrs Cullen, önnek szükségletei vannak” - suttogta. Röviden megcsókolt, majd kihúzódott belőlem úgy, hogy megremegett az arcom. Kikecmergett az ágyból.
Mi?
Az ágy végében a padlón térdelt, felnyúlt és megragadott valamivel a térdeim felett, hogy magához húzzon az ágy végébe.
„Ülj fel” - suttogta. Felküzdöttem magam ülő pozícióba, a hajam mint felhő hullott körém, le egészen a melleimig. Zöld pillantása fogva tartotta az enyémet, ahogy finoman széttolta a lábaimat addig, amíg azok engedték. Visszafeküdtem a kezeimre – tökéletesen tudtam, mit fog csinálni.
„Kibaszottul gyönyörű vagy, Bella” - lihegte, és én néztem zsarusra vágott haját, ahogy a feje egyre több csókkal borította a jobb combomat észak felé. Az egész testem összerándult a várakozástól. Felnézett rám, szemei sötét jade színben pompáztak hosszú, sötét pillái mögül.
„Nézz” - mondta, majd a szája rám tapadt.
Jaj nekem. Felsikoltottam, ahogy a világ minden érzéke a combjaimon összpontosult, és annyira erotikus – Bassza meg – nézni őt. Nézni a nyelvét testem egyik legérzékenyebb részét érintve. És nem mutatott kegyelmet, ingerelt és gúnyolt, imádott engem. A testem megfeszült és a kezeim remegni kezdtek, ahogy próbáltam magam megtartani.
„Ne... ah” - suttogtam. Finoman belém nyomta egyik ujját, és én nem bírtam tovább, visszahullottam az ágyra, élveztem a száját és az ujját, rajtam és bennem. Lassan és finoman masszírozta azt az édes, édes pontot, mélyen bennem. És ennyi – elélveztem. Szétrobbantam körülötte, érthetetlen változatait kiabáltam a nevének, ahogy a heves orgazmusom hídba kényszerítette a hátamat. Mintha csillagokat láttam volna. Igazi zsigeri érzés volt ez... Halványan észrevettem, hogy a hasamat cirógatta, puha, kedves csókokkal borította azt. Lenyúltam és megsimogattam a haját.
„Nem végeztem még veled” - suttogta. És mielőtt végleg visszatértem volna Seattle-be, a Föld nevű bolygóra, felnyúlt értem, megragadta a csípőmet és lehúzott az ágyról.
Mi?
Az ágy lábánál térdelve karjaiba húzott, várakozó ölébe, és várakozó erekciójára.
Levegőért kapkodtam, ahogy betöltött. Szent tehén...
„Oh baby” - sóhajtotta, ahogy karjaival átölelt, megsimogatta a fejemet és megcsókolta az arcomat. Kissé megfeszítette a csípőjét, és az élvezet az egekbe vitt, mélyen, egészen a bensőmből. Lenyúlt a hátsómért és felemelt, miközben ágyékát felfelé emelte.
„Ah...” - sóhajtottam, és a szája újra az enyémen volt, és ahogy lassan, oh, nagyon lassan emelkedett és süllyedt... emelkedett és süllyedt. Nyaka köré fontam a kezeimet és nyögtem, ahogy megadtam magam a finom ritmusnak hogy oda vigyen, ahova csak akart. Oh, ez így mély. Megfeszítettem a combjaimat ahogy lovagoltam rajta... olyan jó érzés volt. Hátradőltem és hátrahajtottam a fejemet, szájam tágra nyílt, ahogy csendesen elöntött a gyönyör, élvezkedve édes birtoklásában.
„Bella” - sóhajtotta, lehajolt és megcsókolta a torkomat. Szorosan tartott, lassan mozgott ki és be, nyomva engem... feljebb és feljebb... tökéletes időzítéssel – könnyed, érzéki erővel. Boldog élvezet sugárzott szét testemben, mélyen bennem, ahogy ilyen bensőségesen tartott.
„Szeretlek Bella” - suttogta közel a fülemhez, hangja mély és rekedt volt ahogy újra felemelt és leengedett, le és fel, le és fel. Kezeimet köré fontam, és a haját simogattam.
„Én is szeretlek Edward” - kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy engem figyelt, és csak azt láttam, hogy szeretett, és hogy ez a szerelem átragyogta a játékszoba halvány fényét, rémálma látszólag elfelejtődött. És ahogy éreztem, hogy a testem a könnyebbülés felé haladt, rájöttem, hogy ez volt az amit akartam – ez a kapcsolat, szerelmünk ilyenfajta megnyilvánulása.
„Gyere baby” - sóhajtotta. Bezártam szemeimet ahogy a testem megfeszült mély hangjának a hallatán, és hangosan elélveztem, erőteljes klimaxomban ő mozdulatlan maradt, homlokát az enyémhez nyomta és halkan suttogta a nevemet, én pedig átöleltem a nyakát, ahogy ő is elment.
Finoman felemelt és lefektetett az ágyra. Karjaiban feküdtem, kitekeredve és végre kielégülve. Megszaglászta a nyakamat.
„Most jobb?” - suttogta.
„Hmmm.”
„Menjünk az ágyba, vagy szeretnél itt maradni?”
„Hmmm.”
Éreztem, hogy vigyorgott.
„Mrs Cullen, beszéljen hozzám.”
„Hmmm.”
„Ez mind ami összejön?”
„Hmmm.”
„Gyere. Hadd vigyelek ágyba. Nem szeretek itt aludni.”
Vonakodva megfordultam, hogy szembe legyek vele.
„Várj” - suttogtam.
Rám nézett, tágra nyílt ártatlan szemekkel, ugyanakkor megbaszottan, és tökéletesen elégedetten magával. Hogyan lehetett néha ennyire aranyos?
„Rendben vagy?”
Bólintott és önelégülten mosolygott, mint egy tinédzser.
„Most már igen.”
„Oh, Edward” - szidtam le, és megsimogattam az arcát - „a rémálmodra gondoltam.”
Arca egy pillanatra megdermed, becsukta szemeit és magához szorított, arcát a nyakamba temette.
„Ne” - suttogta, hangja rekedt volt és zord.
A szívem újra összeszorult a mellkasomban, és szorosan belekapaszkodtam, kezeimmel a hátát és a haját simogattam.
„Sajnálom” - suttogtam, megijedtem a reakciójától. Szent baszás – hogyan követhettem volna a hirtelen hangulatváltozásait? Mi a fenéről szólt a rémálma? Nem akartam több fájdalmat okozni neki azzal, ahogy a részletek után érdeklődöm.
„Semmi baj” - motyogtam halkan, kétségbeesetten próbáltam visszahozni azt a játékos fiút, aki volt egy pillanattal ezelőtt.
„Semmi baj” - suttogtam újra, hogy megnyugtassam.
„Menjünk lefeküdni” - mondta halkan egy kis idő múlva, és elhúzódott tőlem, üresen és fájón hagyott, ahogy felkelt az ágyból. Utána másztam, magam köré tekertem a szatén lepedőt, és lehajoltam, hogy felvegyem a ruháimat.
„Hagyd azokat” - mondta, és mielőtt feleszméltem volna, már fel is emelt.
„Nem akarom, hogy fennakadj a lepedőben, és kitörd a nyakad” - magyarázta, amikor kérdőn ránéztem. Nyaka köré fontam kezeimet, csodálva, ahogy összeszedte lelki nyugalmát, és megszaglásztam miközben levitt a hálószobánkba.
Szemeim hirtelen tágra nyíltak. Valami nem stimmelt. Edward nem volt az ágyban, pedig még sötét volt. Rálestem az ébresztőre, még csak 3.20 volt kora reggel. Hol volt Edward? Aztán meghallottam a zongorát.
Gyorsan kimásztam az ágyból, felkaptam magamra a ruhámat és lesiettem a nagyszobába. A dallam amit játszott, annyira szomorú volt – gyászos lamentáció. Megálltam az ajtóban és figyeltem őt, saját fényárjában, ahogy a fájdalmasan szomorú zene betöltötte a teret. Amint a darab végére ért, újra kezdte. Miért ilyen panaszos a dallam? Átöleltem magam, és megbűvölve hallgattam ahogy játszott. De a szívem fájt – oh Edward. Miért volt ilyen szomorú? Miattam volt? Én tettem ezt? Amikor megint a végére ért csak azért, hogy újrakezdje, nem bírtam tovább. Lassan elindultam felé. Nem nézett fel ahogy a zongora közelébe értem, de arrébb csúszott, és így én is odafértem a zongoraszékre. Folytatta a játékot, én pedig ráfektettem fejem a vállára. Megcsókolta a hajamat, de a játékot addig nem hagyta abba, amíg a végére nem ért.
Felnéztem rá, ő pedig le énrám, kissé zavartan.
„Felébresztettelek?” - kérdezte.
„Csak mert nem voltál ott. Mi a neve ennek a darabnak?”
„Chopin. Az egyik e-moll prelúdium” - Edward megállt. „Fulladásnak hívják...”
Ránéztem és a kezéért nyúltam. „Nagyon megrázott ez az egész, igaz?”
Felhorkantott.
„Egy megzavarodott őrült betör a lakásomba és el akarja rabolni a feleségemet. A feleségemet, aki nem képes azt tenni, amit mondanak neki. Megőrjít. Biztonsági szóval utasít el engem.” Pillanatra behunyta a szemeit, és mikor újra kinyitotta, azok tiszták és hűvösek voltak.
„Igen, eléggé zaklatott vagyok.”
Megszorítottam a kezét.
„Sajnálom.”
Felém dőlt és homlokát az enyémhez nyomta.
„Azt álmodtam, hogy meghaltál” - suttogta.
Mi?
„A padlón feküdtél – olyan hidegen – és nem ébredtél fel.”
Oh, Fiftym.
„Hé – csak egy rossz álom volt” - felnyúltam, fejét a kezeimbe vettem. A szemei az enyémbe fúródtak, a fájdalom bennük kijózanított.
„Itt vagyok – és fázom nélküled az ágyban. Gyere vissza, kérlek” - megfogtam a kezét és felálltam, vártam, hogy követ-e. Végül ő is felállt. Gombos pizsamája lógott rajta, csak úgy nyitva, és meg akartam simogatni az övét... de inkább ellenálltam, és visszavezettem a hálóba.
Mikor felébredtem, nyugodtan aludt mellettem. Visszadőltem, élveztem a szívdobogását, hogy teljesen befedett, és bőrének érintését. Mozdulatlanul feküdtem, nehogy megzavarjam.
Apám, micsoda este volt. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy vonat – egy tehervonat, ami a férjem volt. Nehéz volt elhinni, hogy az a férfi aki most ilyen békésnek és fiatalnak tűnt álmában, tegnap éjjel olyan meggyötört volt... és engem is meggyötört. Felbámultam a plafonra, és azon filóztam, hogy mindig úgy gondoltam Edwardra mint egy erős és domináns emberre – pedig igazából annyira törékeny volt, az én elveszett fiúm. És az egészben az irónia az volt, hogy ő úgy tekintett rám, mint aki törékeny – szerintem viszont nem voltam az. Hozzá képest erősnek éreztem magam. De vajon elég erős voltam-e mindkettőnk helyett? Elég erős, hogy azt tegyem amit mond, ezzel nyugalmat adva neki? Sóhajtottam. Nem kért olyan sokat tőlem. Átgondoltam tegnap esti beszélgetésünket. Elhatároztunk bármi mást is azon kívül, hogy mindketten jobban fogunk próbálkozni? A lényeg, hogy szerettem ezt a férfit – az én kívül és belül is gyönyörű emberem – meg kellett határoznom egy célt, mindkettőnk számára. Egyet, ami megtartja számomra a becsületemet és az önállóságomat, de mégis több maradjak számára. Én vagyok az ő többje, ő pedig az enyém. Úgy döntöttem, hogy a hétvégére hagyom ennek megvalósítását, hogy addig se nyugtalanítsam.
Edward mocorogni kezdett, felemelte fejét a mellkasomról, álmosan pislogott rám.
„Jó reggelt, Mr Cullen” - rámosolyogtam.
„Jó reggelt, Mrs Cullen. Jól aludtál?” - kinyújtózott mellettem.
„Amint a férjem abbahagyta azt a szörnyű lármát a zongorán, igen, tudtam.”
Félénken rám mosolygott, és én elolvadtam.
„Szörnyű lárma? Ezt mindenképp meg kell írnom Miss Kathie-nek, hogy tudassam vele.”
„Miss Kathie?”
„A zongoratanárom.”
Nevettem.
„Ez egy gyönyörű hang” - sóhajtotta. „Legyen egy jobb napunk ma, rendben?”
„Oké” - egyeztem bele. „Mit szeretnél ma csinálni?”
„Miután szeretkeztem a feleségemmel, és miután az említett feleség készített nekem reggelit, szeretném elvinni őt Aspenbe.”
Ránéztem.
„Aspen?”
„Igen.”
„Aspen, Coloradoban?”
„Pontosan ott. Hacsak nem vitték valahova máshová.”
Rávigyorogtam.
„Azt akarod, hogy készítsek reggelit?”
„Oh igen.”
„És szeretkezni akarsz velem?”
„Elhiszed-e?”
Nevetve elpirultam újra.
„Nem tart sokáig, amíg eljutunk Coloradoba?”
„Nem,a jettel” - mondta mézesmázosan, ahogy kezei a combjaimon futottak felfelé.
Természetesen – a férjemnek volt egy jetje. Hogy is felejthettem el? A keze tovább csúszott a testemen, felemelte a hálóingemet menet közben, és nemsokára mindent elfelejtettem.
Taylor kivitt minket a Sea Tac-i leszállóhoz oda, ahol a CEH kisgépe várakozott. Szürke nap volt Seattle-ben, de nem hagytam, hogy az idő letörje a kedvemet. Edwardnak is sokkal jobb volt a kedve ma – láttam, hogy valami miatt izgatott volt. Úgy fel volt villanyozva, mint a karácsonyfa, nyugtalanul izgett-mozgott, mint egy kisfiú, akinek nagy titka volt. Azon elmélkedtem, milyen terveket álmodott meg. Álmosnak tűnt – szétzilált hajjal, fehér pólóban és fekete farmerban – egyáltalán nem CEO kinézetű volt ma. Megfogta a kezemet, amint Taylor megállt a gép lépcsőinél.
„Van egy meglepetésem a számodra” - suttogta, és megcsókolta a csuklómat.
Rávigyorogtam.
„Jó meglepetés?”
„Remélem” - mosolygott melegen.
Hmmm... mi lehetett az?
Stuart jött hátra, hogy kinyissa az ajtómat. Taylor Edward ajtaját nyitotta ki, majd kivette a csomagjainkat a csomagtartóból. Edward kézen fogott és felvezetett a lépcsőn, ahol Stephan már várt. Belestem a pilótafülkébe, ahol Beighley pilóta kapcsolgatta a gombokat az impozáns vezérlőpulton.
Edward és Stephan kezet fogtak.
„Jó reggelt, uram” - ragyogott Stephan Edwardra.
„Köszönöm, hogy ilyen rövid idő alatt elkészült” - vigyorgott rá vissza Edward. „A vendégeink itt vannak?”
„Igen, uram” - válaszolta Stephan.
Vendégek?
Megfordultam és elállt a lélegzetem. Rose, Emmett, Alice és Jasper, mind ott ültek egy-egy krémszínű bőrülésben, szinte ragyogtak ránk.
Szent tehén! Szemeim találkoztak Edwardéival.
„Meglepetés!” - mondta finoman.
„Hogyan? Mikor? Ki?” - motyogtam artikulátlanul, próbálva fékezni az örömömet és lelkesedésemet.
„Azt mondtad, nem látod eleget a barátaidat” - Edward megvonta a vállát, rám lesett és bocsánatkérően mosolygott.
„Oh Edward – köszönöm” - átöleltem és megcsókoltam, mindenki előtt. Kezeit a csípőmre tette, ujjait pedig bedugta a nadrágom övtartójába és elmélyítette a csókot.
Jaj nekem.
„Ha tovább folytatod, berángatlak a hálószobába” - suttogta.
„Nem mernéd” - súgtam a szájába.
„Oh, Isabella” - vigyorgott és megrázta a fejét. Elengedett, és minden további előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, megragadott a combjaimnál és átemelt a vállán.
Sikoltottam.
„Edward, tegyél le!” - böködtem meg a hátát.
Elkaptam Stephan mosolyát, ahogy megfordult és bement a pilótafülkébe. Taylor az ajtóban állt és próbálta elrejteni a vigyorát. Kéréseimet és hiábavaló küzdelmemet figyelmen kívül hagyva Edward átcipelt a folyosón, miközben Emmett huhogott, mint egy tébolyodott majom.
„Ha megbocsátanak” - mondta négy vendégünknek Edward. „Meg kell beszélnem valamit a feleségemmel négyszemközt.”
„Edward!” - kiáltottam. „Tegyél le!”
„Mindent a maga idejében, baby.”
Röviden még láttam, ahogy mind Alice, Rose és Emmett is nevetett. Francba! Ez nem vicces volt, hanem zavarbaejtő. Jasper esetlenül nézett ránk, száját nyitva felejtette, és szörnyen meglepettnek tűnt, ahogy eltűntünk a kabinban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése