Családterápia 1. fejezet - Elég a veszekedésből

Carlisle

Hosszú nap volt a kórházban, egész idő alatt nem láttam a napot. Mikor reggel elmentem még nem kelt fel, és már lenyugodott, amikor lassan kiballagtam a kórházból. A körülölelő sötétségben táncoltak a fények távoli házunk ablakában.

Begurultam az autóval a garázsba, majd besiettem a házba, türelmetlenül várva, hogy találkozzak feleségemmel. Semmit nem szerettem jobban, mint egy kevés csendes időt eltölteni vele egy hosszú nap végén. Mosolygó arcának képei töltötték meg a képzeletemet, ahogy kinyitottam a ház ajtaját.

„Esme...”

Nem tudtam mást mondani, mert szerető családom szóbeli támadásba lendült.

„Carlisle, nézd mit tettek már megint a fiúk a falammal!” Esme egy óriási, Emmett alakú bemélyedésre mutatott a falon. Épp most végzett a konyha átfestésével az előző esti repülő serpenyővel történt incidens után...

„Emmett a legmeggondolatlanabb ember akivel valaha is találkoztam,” dühöngött Edward. Semmi kétség, Emmett biztosan egy újabb oda nem illő megjegyzést tett Belláról.

„Jasper folyamatosan összezavarja az érzelmeimet! Nem az én hibám,” nyavalygott Emmett. Naná, Jasper biztos unatkozott, rávette Emmettet, hogy mondjon valami hülyeséget, Edward pedig túlreagálta, mint mindig.

„Oh Edward, csak azért, mert nem tudsz uralkodni az érzelmeiden, még nem jelenti azt, hogy ez Jasper hibája lenne! Vállald a felelősséget.” Szólt közbe Alice is, hogy megvédje a férjét, holott ő is tudta, hogy igazából Jasper volt a ludas.

„Nos, ha a férjed nem rángatná többé bajba a férjemet, azt tudnám értékelni, Alice. És te, meg a barátnőd, nem kéne mindent magatokra venni!” Mutatott Rosalie Edward és Bella irányába. Még nem fogadta el Bellát mint családtagot, és természetesen ő volt az egyetlen, akinek meg volt engedve, hogy állandóan manipulálja Emmett törékeny érzelmi állapotát.

„Hello, Carlise. Milyen napod volt?” kérdezte Bella félénken a kanapéról. Miért a humán volt az egyetlen értelmes lény itt? Azt hihetnénk, hogy ilyen sok évnyi tapasztalat után már rendesen megtanulhattuk volna kezelni a legfontosabb kapcsolatainkat az életünkben.

„Szia, Bella. Szörnyű napom volt, kösz a kérdést. Ami pedig a többieket illeti, családi gyűlés, most azonnal! Bella, csatlakoznál, kérlek?” Mosolyogtam rá, a többieket viszont csak fixíroztam, ahogy azok halkan az ebédlőasztal felé mentek. Mikor mindenki leült, a családfői székhez mentem.

Általában le szoktam ülni, de most túlságosan ingerült voltam, így csak járkáltam fel-alá, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne megoldani ezt a helyzetet. Mindannyian türelmesen vártak, egyedül hagytak a gondolataimmal.

Ez a fajta üdvözlés egyre inkább rutinná vált. Besétálok az ajtón, és csak azt látom, hogy a fiúk verekednek a padlón, körülöttük Esme házának a romjai, vagy ha nem a fiúk, akkor a lányok civakodnak ez vagy az miatt. Az ilyen dolgok természetesek, ha az ember évtizedeken át együtt él, tehát valamennyire még normális is volt, de az, hogy újra és újra ugyanazon a  hülyeségeken veszekednek, az lassan kikezdte a türelmemet. Véget kellett vetni ennek, és már eldöntöttem, hogyan folytatódjon a dolog. Utálni fogják, és nem is voltam biztos abban, hogy működni fog, de voltak bizonyos problémák, amikkel szembe kellett nézni ebben a családban, és ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Mindegyiküknek civilizáltan kellene viselkedniük, és ki tudja, talán még működhetne is, vagy legalább addig idegesítené őket, amíg kénytelenek nem lennének rendesebben viselkedni.

Kifelé a fejemből Edward, meg fogod tudni akkor, amikor a többiek is. És nem fog tetszeni a döntésem, de te és Bella zokszó nélkül teljesíteni fogjátok. Edward bocsánatot kérően bólintott, tudta, hogy lebukott.

A fiú épp annyira utált várakozni, mint a többiek. Majd Alice morgott, nyilvánvalóan látta a döntésemet most, hogy azt már meghoztam.

„Elég volt, Alice,” válaszoltam ragyogó szemeire és felhúzott szemöldökére. Összeszorította az ajkát és csendben maradt.

„Szóval, köszönöm, hogy mind eljöttetek erre a gyűlésre. Mindannyitokkal beszélni akartam arról, ami mostanában történik itthon.” Nyugodtan kezdtem. Láttam, ahogy Edward a szemeit forgatta, Emmett Jasperre mutatott, Rosalie pedig Bella irányába nézett, felettébb csúnyán. Tökéletes kezdet... az én nyitott gondolkodású vámpír családom.

„Az elmúlt pár hét alatt feltűnt, hogy a veszekedések egyre gyakoribbá váltak... a küzdelmek mindennaposak, a szóbeli támadások egymás és a vendégeink irányában,” bólintottam Bella felé, „egyre gonoszabbak. Nem hibáztatok konkrétan senkit sem,” Emmett Jasper nevét köhögte, mire Alice pofon vágta. Karba tett kézzel vártam, hogy a figyelem újra felém forduljon. Mikor rájöttek, hogy figyeltem őket, az asztalt kezdték merően bámulni.

„Ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amik a fajtánkkal történhetnek, ha együtt töltik több évtized minden napjának minden egyes percét. Senkitől sem akarom, hogy elmenjen, vagy éljen egy darabig egyedül, mivel nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás ebben a helyzetben. Van egy másik ötletem, amit szeretném, ha kipróbálna a család, és amikor azt mondom család, Bellát is beleértem.” Bella szemei tágra nyíltak, ideges mosoly játszott az arcán. Rosalie természetesen a szemeit mresztette rám azért, hogy Bellát családtagként tartottam számon, de ha egyszer az volt, annak ellenére, hogy ő ember volt. Itt váltak komplikálttá a dolgok... mély lélegzetet vettem és folytattam. „Mint a ház feje, családi terápiára utasítom az egész famíliát.”

Edward az asztalra csapott és olyan gyorsan motyogott magának, hogy figyelmen kívül hagytam. Rosalie továbbra is a körmeivel foglalkozott, ő engem hagyott figyelmen kívül. Emmett gúnyolni kezdte a javaslatot, Jasper zavarodottságát inkább csak éreztem, mint láttam. Alice szája még mindig szorosan csukva volt, nem nézett rám. Ezek után Esme tekintetét kerestem, ő lesz az értelem, ő látni fogja, miért fontos, miért szükséges ez.

„Tényleg úgy gondolod, hogy ez egy jó ötlet, Carlisle?” Kérdezte és figyelmesen nézte a gyerekek reakcióit.

„És egyébként is, igazán vannak vámpírcsalád-terapeuták?”

„Nos, nem, de épp most jött egy új ember család-terapeuta a kórházba és úgy gondolom, ő talán segíthetne. Már ebédeltem vele pár alkalommal, azt hallottam, nagyon jó abban amit csinál, és szerintem mind kedvelnétek Dr Dovert, fiatal és sok új ötlete van. Ő talán segíthet nekünk.”

Mielőtt szól volna, Bella Edwardra nézett, aki über-stresszes pózban ült, ujjaival az orrnyergén dobolt. „Um, én elmegyek Carlisle, ha úgy gondolod, hogy ez segíthet.” A hangja félénk volt, de tudtam, hogy makacs egy lány, és ha valamit elhatározott, akkor amellett megmaradt... ami azt jelentette, hogy Edward eljutott a tetszik nem tetszik állapotba. Soha nem hagyná, hogy Bellának egyedül kelljen ezt csinálnia. Elmosolyodtam.

Úgy tűnik fiam, csatlakozni fogsz hozzánk, nagyon örülök.

Edward rám pillantott, majd gyorsan Bella irányába fordult, hogy megdolgozza, mert rájött, hogy egy csapatot alkottak (csomagterv). „Bella, nem kell terápiára menned a családommal. Csak azért, mert nekik mind elmebajuk van, még nem jelenti azt, hogy neked is el kell viselned ezt a büntetést.”

„És mindezt az öngyilkosságra hajlamos testvérünk mondja! Edward, ha van valaki, akinek ott kell lennie, az te vagy! Mi mind eltűrjük az önutálatodat, az indulatkitöréseidet, és ezt az új, fél évszázada tartó orvvadász életmódot.” Legyintett rá Rosalie. Edward felállt, de Bella belekapaszkodott a karjába. Edward lebámult rá, mire a lány csak annyit mondott „Kérlek ülj le, Edward,” ő pedig hallgatott rá. Bella tényleg a legjobb dolog volt, ami valaha is történt vele.

„Rosalienak igaza van. Miért kell nekünk is terápiára menni, ha egyedül Edwardnak vannak problémái? Menjen ő, aztán mikor már normális, minden jobb lesz,” üvöltötte Emmett.

Felemeltem a kezem, hogy csend legyen.

„Nézzétek, ha azt akarjátok, hogy egyesével odamenjek mindenkihez, és elmondjam szerintem kinek miért kéne terápiára mennie, ám legyen. Edward... nos, te tudod miért, Rose most mondta el.” Edward a lány irányába morgott. Bella támogatólag a vállára tette a kezét.

„Jasper, az erővel felelősség is jár. Lehet, hogy nem tudod irányítani azt, hogy érezd, mi mit érzünk, de az, hogy manipuláld is ezeket az érzéseket a saját szórakozásodra, az már egy teljesen más dolog, és mostanában állandóan ezt teszed, mintha valami beteges kényszerből tennéd. Azt már csak meg se említeném, hogy a kontrollod hiánya a múltkor csaknem Bella életébe került, szóval talán nem ártana a saját érzelmeiddel foglalkoznod a másoké helyett.”

„Alice, te is manipulálsz és olyan dolgokba avatkozol bele, ami nem tartozik rád. Bella és Edward jövője csak rájuk tartozik. Hagyd, hogy az emberek hibázzanak, ne próbálj te lenni a az univerzum ellenőrje. Az emberek hibáznak, így tanulnak. Azt is be kell látnod, hogy a vásárlási mániád kicsúszott a kezed közül. Csak elfeded a problémáidat ahelyett, hogy foglalkoznál azokkal. És egyébként is, miért érdekel ennyire, hogy Bella ruhái hogy néznek ki? Ő egy teljes ember, hagynod kell, hogy az legyen, aki. Nem a Barbie babád.” Alice szégyenlősen meredt a padlóra.

„Rosalie, valamilyen okból fogva bajod van Bellával, amiből nem is csinálsz titkok, az viszont titok, hogy pontosan miért is van ez? Féltékeny vagy? Ennyire a figyelem központjában akarsz lenni? Próbáltam már beszélni erről veled, igen hosszasan, csakúgy mint mindenki más a családból, mégse vagy hajlandó leszállni a magas lóról. Bella a tagja lesz ennek a családnak, és neked nyitottnak kell lenned ezzel kapcsolatban. Edward szereti őt. Tudom, hogy ezt tudod, most fogadd is el.” Rosalie halálos pillantásokat lövellt felém.

„Emmett, neked sokkal figyelmesebbnek kell lenned mindenkivel. Senki se szereti azt, aki az embert állandóan a viccei célpontjaként használ. Élvezed, ha másokat zavarba hozhatsz. Mindennapi játéknak veszed, hogy Edwardot és Bellát irritáld. Tudod jól, hogy nem lesz jó vége, mégse állsz le. Miért érzed szükségének azt, hogy te legyél a 'vicces srác'? Milyen bizonytalanság áll a nevetés mögött?” Emmett feje megadóan lekonyult.

„Esme és én mindent megpróbáltunk ami csak eszünkbe jutott, de most úgy érzem, itt az ideje, hogy professzionális segítséget keressünk. Nem várom el egyikőtöktől sem, hogy élvezzétek, de azt elvárom, hogy tiszteljétek a véleményemet, és részt vegyetek benne. Megértettétek?” Kérdeztem.

Ahogy körbenéztem a szobán láttam, hogy Esme egyetértően bólogat, Alice és Jasper egymásra nézett és halványan elmosolyodtak, Edward a szemeit forgatta, de Bella már beleegyezett, szóval nem volt választási lehetősége. Rosalie rendben-t motyogott, Emmett pedig kezével okét intett, szóval mindegyikük beleegyezett, még ha vonakodva is.

„Köszönöm, hogy mind belementetek. Na már most, van néhány alapszabályom a terápiára vonatkozóan, amiket szeretném, ha betartanátok. Az orvos egy ember, tehát nyilvánvalóan a titkunkat nem szabad elmondani, de legyetek annyira őszinték, amennyire lehet, csak úgy tud segíteni. Továbbá, valamivel könnyebbé tenné Esme és az én életemet, ha magunk között tartanánk azt a tényt, hogy Alice és Jasper, és te és Rosalie házasok vagytok...” mondtam Emmettre nézve.

„Miért, tán nem akarod, hogy Dr Dover megtudja, hogy hagyod a saját gyerekeidet összeköltözni a házadban?” hadarta Emmett egy játékos vigyorral az arcán.

„Pontosan Emmett, nem bánnám, ha közöttünk maradna. Ha lehetséges...” Ismerve Emmett és Edward temperamentumát, feltételeztem, hogy egyikük elszólja magát, és inkább Emmettre szavaztam volna.

„Telefonálok párat és meglátjuk, mikorra tudok időpontot szerezni az orvosnál.”

Edward, kezd késő lenni, Bellának haza kell mennie. Edward bólintott, majd megfogta Bella kezét.

„Jó éjt, Carlisle,” mondta Bella és búcsúzóul megölelt.

„Viszlát Bella, köszönöm, hogy meghallgattál és hogy segítesz Edwardnak.” Nevettem, mikor rájöttem, hogy feleslegesen suttogtam, Edward úgyis hallja minden szavamat.

„Biztos érdekes lesz...” nevetett Bella is.

„El se tudod képzelni!” Muszáj volt nevetnem magamon. Tényleg én javasoltam, hogy 7 vámpír és egy ember családi terápiára menjen? Veszélyesnek ígérkezett.