Carlisle
Hosszú nap volt a kórházban, egész idő alatt
nem láttam a napot. Mikor reggel elmentem még nem kelt fel, és már lenyugodott,
amikor lassan kiballagtam a kórházból. A körülölelő sötétségben táncoltak a
fények távoli házunk ablakában.
Begurultam az autóval a garázsba, majd
besiettem a házba, türelmetlenül várva, hogy találkozzak feleségemmel. Semmit
nem szerettem jobban, mint egy kevés csendes időt eltölteni vele egy hosszú nap
végén. Mosolygó arcának képei töltötték meg a képzeletemet, ahogy kinyitottam a
ház ajtaját.
„Esme...”
Nem tudtam mást mondani, mert szerető családom
szóbeli támadásba lendült.
„Carlisle, nézd mit tettek már megint a fiúk a
falammal!” Esme egy óriási, Emmett alakú bemélyedésre mutatott a falon. Épp
most végzett a konyha átfestésével az előző esti repülő serpenyővel történt
incidens után...
„Emmett a legmeggondolatlanabb ember akivel
valaha is találkoztam,” dühöngött Edward. Semmi kétség, Emmett biztosan egy
újabb oda nem illő megjegyzést tett Belláról.
„Jasper folyamatosan összezavarja az
érzelmeimet! Nem az én hibám,” nyavalygott Emmett. Naná, Jasper biztos
unatkozott, rávette Emmettet, hogy mondjon valami hülyeséget, Edward pedig
túlreagálta, mint mindig.
„Oh Edward, csak azért, mert nem tudsz
uralkodni az érzelmeiden, még nem jelenti azt, hogy ez Jasper hibája lenne!
Vállald a felelősséget.” Szólt közbe Alice is, hogy megvédje a férjét, holott ő
is tudta, hogy igazából Jasper volt a ludas.
„Nos, ha a férjed nem rángatná többé bajba a
férjemet, azt tudnám értékelni, Alice. És te, meg a barátnőd, nem kéne mindent
magatokra venni!” Mutatott Rosalie Edward és Bella irányába. Még nem fogadta el
Bellát mint családtagot, és természetesen ő volt az egyetlen, akinek meg volt
engedve, hogy állandóan manipulálja Emmett törékeny érzelmi állapotát.
„Hello, Carlise. Milyen napod volt?” kérdezte
Bella félénken a kanapéról. Miért a humán volt az egyetlen értelmes lény itt?
Azt hihetnénk, hogy ilyen sok évnyi tapasztalat után már rendesen megtanulhattuk
volna kezelni a legfontosabb kapcsolatainkat az életünkben.
„Szia, Bella. Szörnyű napom volt, kösz a
kérdést. Ami pedig a többieket illeti, családi gyűlés, most azonnal! Bella,
csatlakoznál, kérlek?” Mosolyogtam rá, a többieket viszont csak fixíroztam,
ahogy azok halkan az ebédlőasztal felé mentek. Mikor mindenki leült, a
családfői székhez mentem.
Általában le szoktam ülni, de most túlságosan
ingerült voltam, így csak járkáltam fel-alá, és azon gondolkodtam, hogyan
lehetne megoldani ezt a helyzetet. Mindannyian türelmesen vártak, egyedül
hagytak a gondolataimmal.
Ez a fajta üdvözlés egyre inkább rutinná vált.
Besétálok az ajtón, és csak azt látom, hogy a fiúk verekednek a padlón,
körülöttük Esme házának a romjai, vagy ha nem a fiúk, akkor a lányok civakodnak
ez vagy az miatt. Az ilyen dolgok természetesek, ha az ember évtizedeken át
együtt él, tehát valamennyire még normális is volt, de az, hogy újra és újra
ugyanazon a hülyeségeken veszekednek,
az lassan kikezdte a türelmemet. Véget kellett vetni ennek, és már eldöntöttem,
hogyan folytatódjon a dolog. Utálni fogják, és nem is voltam biztos abban, hogy
működni fog, de voltak bizonyos problémák, amikkel szembe kellett nézni ebben a
családban, és ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Mindegyiküknek civilizáltan
kellene viselkedniük, és ki tudja, talán még működhetne is, vagy legalább addig
idegesítené őket, amíg kénytelenek nem lennének rendesebben viselkedni.
Kifelé a fejemből Edward, meg fogod tudni
akkor, amikor a többiek is. És nem fog tetszeni a döntésem, de te és Bella
zokszó nélkül teljesíteni fogjátok. Edward bocsánatot
kérően bólintott, tudta, hogy lebukott.
A fiú épp annyira utált várakozni, mint a
többiek. Majd Alice morgott, nyilvánvalóan látta a döntésemet most, hogy azt
már meghoztam.
„Elég volt, Alice,” válaszoltam ragyogó
szemeire és felhúzott szemöldökére. Összeszorította az ajkát és csendben
maradt.
„Szóval, köszönöm, hogy mind eljöttetek erre a
gyűlésre. Mindannyitokkal beszélni akartam arról, ami mostanában történik
itthon.” Nyugodtan kezdtem. Láttam, ahogy Edward a szemeit forgatta, Emmett
Jasperre mutatott, Rosalie pedig Bella irányába nézett, felettébb csúnyán.
Tökéletes kezdet... az én nyitott gondolkodású vámpír családom.
„Az elmúlt pár hét alatt feltűnt, hogy a
veszekedések egyre gyakoribbá váltak... a küzdelmek mindennaposak, a szóbeli
támadások egymás és a vendégeink irányában,” bólintottam Bella felé, „egyre
gonoszabbak. Nem hibáztatok konkrétan senkit sem,” Emmett Jasper nevét köhögte,
mire Alice pofon vágta. Karba tett kézzel vártam, hogy a figyelem újra felém
forduljon. Mikor rájöttek, hogy figyeltem őket, az asztalt kezdték merően
bámulni.
„Ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amik a
fajtánkkal történhetnek, ha együtt töltik több évtized minden napjának minden
egyes percét. Senkitől sem akarom, hogy elmenjen, vagy éljen egy darabig
egyedül, mivel nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás ebben a helyzetben.
Van egy másik ötletem, amit szeretném, ha kipróbálna a család, és amikor azt
mondom család, Bellát is beleértem.” Bella szemei tágra nyíltak, ideges mosoly
játszott az arcán. Rosalie természetesen a szemeit mresztette rám azért, hogy
Bellát családtagként tartottam számon, de ha egyszer az volt, annak ellenére,
hogy ő ember volt. Itt váltak komplikálttá a dolgok... mély lélegzetet vettem
és folytattam. „Mint a ház feje, családi terápiára utasítom az egész famíliát.”
Edward az asztalra csapott és olyan gyorsan
motyogott magának, hogy figyelmen kívül hagytam. Rosalie továbbra is a
körmeivel foglalkozott, ő engem hagyott figyelmen kívül. Emmett gúnyolni kezdte
a javaslatot, Jasper zavarodottságát inkább csak éreztem, mint láttam. Alice
szája még mindig szorosan csukva volt, nem nézett rám. Ezek után Esme
tekintetét kerestem, ő lesz az értelem, ő látni fogja, miért fontos, miért
szükséges ez.
„Tényleg úgy gondolod, hogy ez egy jó ötlet,
Carlisle?” Kérdezte és figyelmesen nézte a gyerekek reakcióit.
„És egyébként is, igazán vannak
vámpírcsalád-terapeuták?”
„Nos, nem, de épp most jött egy új ember
család-terapeuta a kórházba és úgy gondolom, ő talán segíthetne. Már ebédeltem
vele pár alkalommal, azt hallottam, nagyon jó abban amit csinál, és szerintem
mind kedvelnétek Dr Dovert, fiatal és sok új ötlete van. Ő talán segíthet
nekünk.”
Mielőtt szól volna, Bella Edwardra nézett, aki
über-stresszes pózban ült, ujjaival az orrnyergén dobolt. „Um, én elmegyek Carlisle,
ha úgy gondolod, hogy ez segíthet.” A hangja félénk volt, de tudtam, hogy
makacs egy lány, és ha valamit elhatározott, akkor amellett megmaradt... ami
azt jelentette, hogy Edward eljutott a tetszik nem tetszik állapotba. Soha nem
hagyná, hogy Bellának egyedül kelljen ezt csinálnia. Elmosolyodtam.
Úgy tűnik fiam, csatlakozni fogsz hozzánk,
nagyon örülök.
Edward rám pillantott, majd gyorsan Bella
irányába fordult, hogy megdolgozza, mert rájött, hogy egy csapatot alkottak
(csomagterv). „Bella, nem kell terápiára menned a családommal. Csak azért, mert
nekik mind elmebajuk van, még nem jelenti azt, hogy neked is el kell
viselned ezt a büntetést.”
„És mindezt az öngyilkosságra hajlamos
testvérünk mondja! Edward, ha van valaki, akinek ott kell lennie, az te vagy!
Mi mind eltűrjük az önutálatodat, az indulatkitöréseidet, és ezt az új, fél
évszázada tartó orvvadász életmódot.” Legyintett rá Rosalie. Edward felállt, de
Bella belekapaszkodott a karjába. Edward lebámult rá, mire a lány csak annyit
mondott „Kérlek ülj le, Edward,” ő pedig hallgatott rá. Bella tényleg a legjobb
dolog volt, ami valaha is történt vele.
„Rosalienak igaza van. Miért kell nekünk is
terápiára menni, ha egyedül Edwardnak vannak problémái? Menjen ő, aztán mikor
már normális, minden jobb lesz,” üvöltötte Emmett.
Felemeltem a kezem, hogy csend legyen.
„Nézzétek, ha azt akarjátok, hogy egyesével
odamenjek mindenkihez, és elmondjam szerintem kinek miért kéne terápiára
mennie, ám legyen. Edward... nos, te tudod miért, Rose most mondta el.” Edward
a lány irányába morgott. Bella támogatólag a vállára tette a kezét.
„Jasper, az erővel felelősség is jár. Lehet,
hogy nem tudod irányítani azt, hogy érezd, mi mit érzünk, de az, hogy
manipuláld is ezeket az érzéseket a saját szórakozásodra, az már egy teljesen
más dolog, és mostanában állandóan ezt teszed, mintha valami beteges
kényszerből tennéd. Azt már csak meg se említeném, hogy a kontrollod hiánya a
múltkor csaknem Bella életébe került, szóval talán nem ártana a saját
érzelmeiddel foglalkoznod a másoké helyett.”
„Alice, te is manipulálsz és olyan dolgokba
avatkozol bele, ami nem tartozik rád. Bella és Edward jövője csak rájuk
tartozik. Hagyd, hogy az emberek hibázzanak, ne próbálj te lenni a az univerzum
ellenőrje. Az emberek hibáznak, így tanulnak. Azt is be kell látnod, hogy a
vásárlási mániád kicsúszott a kezed közül. Csak elfeded a problémáidat
ahelyett, hogy foglalkoznál azokkal. És egyébként is, miért érdekel ennyire,
hogy Bella ruhái hogy néznek ki? Ő egy teljes ember, hagynod kell, hogy az
legyen, aki. Nem a Barbie babád.” Alice szégyenlősen meredt a padlóra.
„Rosalie, valamilyen okból fogva bajod van
Bellával, amiből nem is csinálsz titkok, az viszont titok, hogy pontosan miért
is van ez? Féltékeny vagy? Ennyire a figyelem központjában akarsz lenni?
Próbáltam már beszélni erről veled, igen hosszasan, csakúgy mint mindenki más a
családból, mégse vagy hajlandó leszállni a magas lóról. Bella a tagja lesz
ennek a családnak, és neked nyitottnak kell lenned ezzel kapcsolatban. Edward
szereti őt. Tudom, hogy ezt tudod, most fogadd is el.” Rosalie halálos
pillantásokat lövellt felém.
„Emmett, neked sokkal figyelmesebbnek kell
lenned mindenkivel. Senki se szereti azt, aki az embert állandóan a viccei
célpontjaként használ. Élvezed, ha másokat zavarba hozhatsz. Mindennapi
játéknak veszed, hogy Edwardot és Bellát irritáld. Tudod jól, hogy nem lesz jó
vége, mégse állsz le. Miért érzed szükségének azt, hogy te legyél a 'vicces
srác'? Milyen bizonytalanság áll a nevetés mögött?” Emmett feje megadóan
lekonyult.
„Esme és én mindent megpróbáltunk ami csak
eszünkbe jutott, de most úgy érzem, itt az ideje, hogy professzionális
segítséget keressünk. Nem várom el egyikőtöktől sem, hogy élvezzétek, de azt
elvárom, hogy tiszteljétek a véleményemet, és részt vegyetek benne.
Megértettétek?” Kérdeztem.
Ahogy körbenéztem a szobán láttam, hogy Esme
egyetértően bólogat, Alice és Jasper egymásra nézett és halványan
elmosolyodtak, Edward a szemeit forgatta, de Bella már beleegyezett, szóval nem
volt választási lehetősége. Rosalie rendben-t motyogott, Emmett pedig kezével
okét intett, szóval mindegyikük beleegyezett, még ha vonakodva is.
„Köszönöm, hogy mind belementetek. Na már
most, van néhány alapszabályom a terápiára vonatkozóan, amiket szeretném, ha
betartanátok. Az orvos egy ember, tehát nyilvánvalóan a titkunkat nem szabad
elmondani, de legyetek annyira őszinték, amennyire lehet, csak úgy tud
segíteni. Továbbá, valamivel könnyebbé tenné Esme és az én életemet, ha magunk
között tartanánk azt a tényt, hogy Alice és Jasper, és te és Rosalie házasok
vagytok...” mondtam Emmettre nézve.
„Miért, tán nem akarod, hogy Dr Dover
megtudja, hogy hagyod a saját gyerekeidet összeköltözni a házadban?” hadarta
Emmett egy játékos vigyorral az arcán.
„Pontosan Emmett, nem bánnám, ha közöttünk
maradna. Ha lehetséges...” Ismerve Emmett és Edward temperamentumát, feltételeztem,
hogy egyikük elszólja magát, és inkább Emmettre szavaztam volna.
„Telefonálok párat és meglátjuk, mikorra tudok
időpontot szerezni az orvosnál.”
Edward, kezd késő lenni, Bellának haza kell
mennie. Edward bólintott, majd megfogta Bella kezét.
„Jó éjt, Carlisle,” mondta Bella és búcsúzóul
megölelt.
„Viszlát Bella, köszönöm, hogy meghallgattál
és hogy segítesz Edwardnak.” Nevettem, mikor rájöttem, hogy feleslegesen
suttogtam, Edward úgyis hallja minden szavamat.
„Biztos érdekes lesz...” nevetett Bella is.
„El se tudod képzelni!” Muszáj volt nevetnem magamon. Tényleg én javasoltam,
hogy 7 vámpír és egy ember családi terápiára menjen? Veszélyesnek ígérkezett.
1 megjegyzés:
Wow!!
Most bukkantam rá..... :-)
És.........
Wow!! Örülök. :-)
Legközelebb próbálok értelmesebb lenni..... :-D
Szilvi
Megjegyzés küldése