Ngyvenedik fejezet - Beusom nem is tudom 18 évesen olvashatod-e?

„Tényleg be kellene kötnöd magad” suttogta rosszallóan a hajamba Edward, de nem mozdult, hogy kiemeljen az öléből. Becsukott szemmel újból beleszimatoltam a nyakába, magamba ittam szexi Edward-fűszerezve-pézsmaillatú-testpermettel illatát, fejemet a vállára hajtottam.

Hagytam, hogy arról fantáziáljak, hogy szeret engem… olyan reálisnak tűnt, majdnem megérinthetőnek, és undok kisördögöm kissé hárpia része teljesen formáján kívül viselkedve - mert remélni. Óvatosan, hogy ne érintsem mellét, csak odabújtam karjaiba, és ő szorosan átölelt.

És ekkor, túl korán, kiszakított lehetetlen éber álmomból.

„Itthon vagyunk” – mormolta Edward. Ez annyira édesen kínzó mondat volt… telve túl sok lehetőséggel… Itthon, Edwarddal… És tekintsünk el attól a ténytől, hogy a lakása inkább kiállítóterem, mint otthon.

Taylor kinyitotta az autó ajtaját, én szégyenlősen megköszöntem neki, annak tudatában, hogy fültanúja volt beszélgetésünknek. Taylor kedves mosolya megnyugtató volt és semmi több nem látszott rajta. Ahogy kiszálltunk az autóból, Edward kritikusan nézett rajtam végig. Oh, ne… most mit csináltam?

„Miért nincs kabátod?” – húzta össze a szemöldökét, majd kibújt a sajátjából és a vállamra terítette azt. Megkönnyebbültem.

„A Volvóban van” – válaszoltam álmosan ásítva.

Rám vigyorgott.

„Fáradt, Miss Swan?”

„Igen, Mr Cullen” – és hirtelen elszégyelltem magam, ahogy ugratva alaposan megvizsgált. Ennek ellenére szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam.

„A mai napon rávettek dolgokra, amit a mai napig nem tartottam lehetségesnek.”

„Nos, ha nem vagy szerencsés, akkor még rábeszéllek többre is” – ígérte, majd megfogta a kezemet és bevezetett az épületbe. Taylor elhajtott a garázs felé. Szent tehén… Megint?

Felpislogtam rá a liftben… feltételeztem, hogy szeret velem aludni… majd eszembe jutott, hogy nem alszik mással, bár velem már aludt néhányszor… húztam össze szemöldökömet.. Edward tekintete hirtelen elsötétült és megragadta az államat.

„Egy napon ebben a liftben duglak meg, Isabella… de most fáradt vagy – így azt gondolom, lehajolt, fogai közé vette alsó ajkamat és gyengéden meghúzta. Beleolvadtam karjaiba és elfelejtettem levegőt venni, és eltöltött a vágyakozás. Majd viszonoztam a harapást, felső ajkát fogaim közé zártam. Ingerlésemre felnyögött. A lift megállt, az ajtó kitárult, Edward megragadta a kezemet, kirángatott a folyosóra, keresztülhúzott a dupla ajtón a hallba.

„Kérsz italt, vagy valami mást?”

„Nem…”

„Jó. Irány az ágy…”

Felhúztam a szemöldökömet.

„Egyszerű, hagyományos szexet tervezel, vagy…”

Félrebillentett fejjel nézett rám.

„Semmiféle egyszerű vagy hagyományos – ez intrikus megfogalmazás” – lehelte.

„Mióta?”

„Múlt vasárnap óta. Miért? Valami többre, valami egzotikumra vágysz?”

Benső istennőm felkapta a fejét.

„Oh, nem… elegem van mára az egzotikumokból.” – benső istennőm elbiggyesztette a száját, csalódottságát nem sikerült elrejtenie.

„Biztos? Minden igényt ki tudunk elégíteni – vagy legalábbis 31 féle módon.” – vigyorgott rám kéjvsóváran.

„Észrevettem.” – feleltem szárazan.

Megrázta a fejét.

„Gyerünk Miss Swan, holnap nagy napja lesz. Minél hamarabb ágyba kerül, annál hamarabb megdugom és alhat.”

„Ön született romantikus Mr Cullen.”

„Miss Swan, önnek csípős a szája. Valamilyen formában meg kell majd fékeznem… Gyere.” – elvonszolt a hallon keresztül a szobájába és bezárta az ajtót.

„Kezeket a magasba” – parancsolt rám. Engedelmeskedtem és egy lélegzetelállító mozdulattal levette rólam a ruhát, mint egy bűvész – megragadta az aljánál fogva és lágyan, finoman áthúzta a fejemen.

„Ta-daaa” – mondta játékosan.

Kuncogtam és udvariasan megtapsoltam. Kecsesen meghajolt és vigyorgott. Hogy is tudnék ellenállni neki, főleg amikor ilyen? Letette a ruhámat a komód mellett álló székre.

„És mi a következő trükk?” – ugrattam.

„Oh, drága Miss Swan. Nyomás az ágyamba és majd megmutatom” – mordult.

„Nem gondolod, hogy most az egyszer ellenállok?” – kérdeztem kacéran.

Szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, láthattam az izgatottság csillogását bennük.

„Nos, az ajtó zárva. Nem tudom, hogy tudnál kitérni előlem” – mondta gúnyosan.- „Úgy gondolom, ez lezárt ügy.”

„De én nagyon jól tudok alkudozni.”

„Én is" - bámult le rám, és arckifejezése ezzel együtt megváltozott. Éreztem hogy tanácstalanság önti el és a légkör megváltozott, feszültté vált.

„Nem akarsz dugni?”

„Nem…” – leheltem.

„Oh” – húzta össze szemöldökét.

Oké, gyerünk… most kimondom, nagy levegőt vettem.

„Azt szeretném, ha szerelmeskednél velem.”

Megmerevedett és kifejezéstelenül nézett rám. Tekintete elsötétült. A szarba, ez nem jól alakul. Adj neki egy percet! – kiáltott rám kisördögöm.

„Bella, én…” – kotort bele a hajába. Mindkét kezével… Jézusom… tényleg zavarban van.

„Úgy gondolom, megtettük” – mondta végül.

„Meg akarlak érinteni.”

Akaratlanul hátralépett arcán egy pillanatra… félelem futott át, amit rögtön meg is fékezett.

„Kérlek…”- suttogtam.

Úgy tűnt összeszedte magát.

„Oh, nem, Miss Swan… elég engedményt kapott tőlem ma estére. És nemet mondok.”

„Nem?”

„Nem.”

Oh… ezzel nem tudok vitatkozni. Vagy mégis?

„Nézd… fáradt vagy, én is fáradt vagyok. Csak feküdjünk le.” – mondta, óvatosan vizsgálódva.

„Szóval az érintés az a tilos dolgok közé tartozik számodra?”

„Igen. Régi nóta ez már.”

„Kérlek, mondd el, miért.”

„Oh, Isabella, kérlek… hagyjuk ezt most, morogta elkeseredetten.

„Ez fontos számomra.”

Újból belekotort mindkét kezével a hajába, és elfojtott egy káromkodást az orra alatt.

Sarkon fordult, odament a komódhoz és elővett egy pólót. Hozzám vágta. Bódultan elkaptam.

„Vedd fel, és nyomás az ágyba.” – förmedt rám.

Nem tetszett, de úgy döntöttem, engedelmeskedek… bosszúsnak tűnt. Hátat fordítottam neki, levettem a melltartómat és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a pólót, hogy elrejtsem meztelenségemet. A bugyimat magamon hagytam… egész este alig volt rajtam.

„Kimennék a fürdőszobába” – mondtam elhaló hangon.

Rosszallóan nézett rám ködös tekintettel.

„És most engedélyt kérsz?”

„Ööö… nem.”

„Isabella, tudod, hol a fürdőszoba. És ma, fura egyezségünk eme pillanatában nem kell engedélyt kérned arra, hogy használhasd” – és nagyon bosszús volt a hangja.

Egy vállrándítással levette az ingét és én gyorsan kiiszkoltam a fürdőbe.

Magamra bámultam az óriás tükörben. „

’Mit csinálsz? Az érintés elfogadhatatlan számára. Túl hamar kérted, te hülye. Előbb tanuljon meg sétálni, majd aztán fusson’ – kisördögöm dühöngött. Olyan volt mint egy medúza, haja szerteszét, kezét arcára szorította, pont, mint Edvard Munch Sikoly című festményén.

Nem! Nem! Nem!… semmibe akartam venni, de ő nem volt hajlandó visszamászni a dobozába.

’Feldühítetted – csak gondold végig, miket is mondott, mennyit is engedett.’

De nekem erre az egy dologra van szükségem. Ki akarom mutatni a vonzalmamat – talán akkor képes lesz viszonozni.

Sokkolt, hogy a tükörből még mindig ugyanaz az arc tekintett rám. Mindazok után, amit ma tettem – ugyanaz a hétköznapi lány nézett rám vissza.

’Mit vártál – hogy szarvakat növesztettél és lófarkat?’ – förmedt rám kisördögöm.

Megráztam a fejem és megragadtam Edward fogkeféjét. Menj innen…! Persze hogy igaza volt… nem kellene sürgetnem Edwardot. Még nincs felkészülve. Távolról sem… és én sem.

Penge élén egyensúlyozunk a fura egyezségünkkel – két véglet között billegünk… valahogy egyezségre kell jutnunk középütt.. és csak remélhetem, hogy egyikünk sem borítja fel, mert akkor mindketten elbukunk.

Már használtam a fogkeféjét… még a Heatmanban. Oly régvolt eseménynek tűnik, pedig csak egy hete volt. Minden túl gyors. Florida csábítóbb volt, mint valaha. Ahogy elkezdtem sikálni a fogamat, kopogtatott.

„Gyere be” – csicsogtam egy fogkrémbuborékon keresztül.

Edward megállt az ajtóban, és a pizsamanadrágja úgy állt rajta… azon a módon ereszkedett le a csípőjén…hogy minden érzékem vigyázzba állt. Meztelen volt a felső teste… és én ittam a szemeimmel a látványát… mint aki megőrült a szomjúságtól és egy hűs hegyi forrás fakadt előtte. Oh, istenem…

Közömbösen nézett rám, aztán önelégülten elmosolyodott és mögém lépett. Tekintetünk összefonódott a tükörben, zöld a barnával. Végeztem a fogmosással, kiöblítettem a fogkeféjét, átadtam neki. Tekintetem közben nem engedte el a tekintetét. Szó nélkül átvette a fogkefét és a szájába tette. Visszamosolyogtam rá, szemei egyből vidáman felcsillantak.

„Használd nyugodtan a fogkefémet” – mondta. Hangja enyhén csúfolódó volt.

„Köszönöm, Uram” – mosolyogtam édesen és otthagytam, visszamentem a hálószobába.. Ágyba bújtam. Pár pillanat múlva ő is visszatért.

„Tudod, nem így terveztem a mai estét” – dörmögte.

„Gondolj bele, ha azt mondanám, hogy nem érinthetsz meg.”

Bemászott az ágyba és keresztbe tett lábbal leült.

„Isabella, mondtam neked, ötvenszeresen átkozott vagyok. Az életem brutálisan indult – nem akarhatsz tudni ezekről a pocsék dolgokról. Miért akarnál?”

„Mert jobban meg akarlak ismerni.”

„Éppen eléggé ismersz.”

„Hogy mondhatsz ilyent?” – küzdöttem magam térdre, hogy szembe nézhessek vele.

Csalódottan forgatta szemeit.

„Forgatod a szemedet. Amikor én csináltam ezt, a térdeden kötöttem ki.”

„Oh, szeretnélek újból oda fektetni.”

Elkapott az ihlet.

„Csak szólj, és megteheted.”

„Mi?”

„Hallottad.”

„Üzletet kötsz velem?” – kihallatszott a megingathatatlan hitetlenség a hangjából. Bólintottam. Igen... ez a megfelelő mód.

„Egyezkedek.”

„Ez nem így működik, Isabella.”

„Oké, csak mondd, és forgatom a szememet.”

Elnevette magát, és egy pillanatra látszott a gondtalan Edward. Már egy ideje nem találkoztam vele. Elkomolyodott.

„Mindig buzog benned a kíváncsiság az új információkra.” – nézett rám mereven, zöld szemei lángoltak a vad izgalomtól. Egy pillant múlva, még mindig tűnődően nézve rám, felállt az ágyból.

„Ne menj sehova” – mondta és kiment a szobából. Remegés futott át rajtam… átöleltem magam. Valamilyen ördögi terve van, tagadhatatlan, és egy részem kívánta, hogy így legyen… a szarba… feltételeztem, hogy lovaglópálcával, vagy valamilyen fura perverz eszközzel tér vissza. Szent szar, mit fogok akkor tenni? Amikor visszajött valamilyen apró dolgot tartott a kezében. Egyáltalán nem láttam mi az, és majd elégtem a kíváncsiságtól.

„Mikor lesz az első állásinterjú holnap?” – kérdezte lágyan.

„Kettőkor.”

Vad vigyor töltötte el lassan az arcát.

„Jó.”

És a szemeim előtt… lassan átalakult. Kemény… konok… szenvedélyes. Az Uralkodó Edward.

„Ki az ágyból. Állj ide.” – mutatott az ágy mellé. Négykézlábra álltam, és gyorsan kimásztam az ágyból. Megfeszítetten nézett le rám, szemei sokat ígérően csillogtak.

„Bízol bennem?” – kérdezte halkan.

Bólintottam. Kinyújtotta a kezét, a tenyerén két ragyogó ezüst golyó volt összekapcsolva egy vastag fekete fonallal.

„Újak” – mondta nyomatékosan.

Kérdően néztem fel rá.

„Beléd akarom rakni ezeket, aztán elfenekellek, nem büntetésből, hanem a te élvezetedre. És az enyémre.” – szünetet tartott, tágra nyílt szemű reakciómat vizsgálta.

Belém!… kaptam levegő után, és az izmok a hasam mélyén összehúzódtak… benső istennőm hétfátyol táncot járt.

„Azután dugni fogunk, és ha még ébren leszel, akkor megosztok veled néhány dolgot a korai éveimből. Rendben?”

Az engedélyemet kéri! Lélegzetelállva bólintottam. Képtelen voltam megszólalni.

„Jó lány. Nyisd ki a szád.”

A számat?

„Nagyobbra.”

A golyókat nagyon gyengéden berakta a számba.

„Szopogasd. Nedvesítésre van szükségük.” – vezényelt.

A golyók hidegek, simák, meglepően nehezek és fémes ízűek voltak. Száraz szám hirtelen tele lett nyállal, nyelvem felderítette az idegen tárgyakat. Edward zöld tekintete nem engedte el az enyémet. Szent tehén… ez felizgatott… finoman fészkelődni kezdtem.

„Maradj nyugton, Isabella.” – figyelmeztetett.

„Elég.” – és gyengéden kivette a golyókat a számból.

Az ágyhoz ment, a takarót felhajtotta és leült az ágy szélére.

„Gyere ide.”

Elé álltam.

„Most fordulj meg, hajolj le és fogd meg a bokádat.”

Rápislogtam, erre elkomorult.

„Ne habozz” – dorgált meg finoman, rejtett fenyegetéssel a hangjában, majd a golyókat a szájába vette.

Basszus, ez szexibb, mint a fogkefe…

Végrehajtottam az utasításait… Jesszus, elérem a bokámat? Úgy vettem észre, igen, egész egyszerűen. A pólóm előrecsúszott, kitakarva a fenekemet. Hála az égnek, magamon tartottam a bugyimat… bár úgy sejtettem, nem sokáig.

Kezét áhítatosan a fenekemre tette és nagyon lágyan simogatta teljes tenyerével. Ahogy kinyitottam a szememet, átláttam a lábaim között, de csak Edward lábait láttam… semmi mást. Összeszorítottam a szemeimet és ő gyengéden félretolta a bugyimat, és lassan végigsimított a puncimon. Testem megfeszült, a várakozás és a vágyakozás lázas keveredésétől. Ujja belém siklott és finoman, lassan körözött. Oh, ez nagyon jó érzés volt… felnyögtem.

Hallottam, hogy Edward lélegzete elállt, majd levegő után kapott és megismételte a mozdulatsort. Kihúzta az ujját, és nagyon lassan benyomta a golyókat, egyszerre csak egy

finom golyót. Oh, istenem… testhőmérsékletűek voltak, a kettőnk szája melegítette fel őket. Különös érzés volt… ahogy teljesen bennem voltak, nem is éreztem őket – de… tudtam, hogy ott vannak.

Megigazította a bugyimat, előrehajolt és gyengéd csókot nyomott a hátsómra.

„Áll fel.” – kommendált, én remegve felálltam. Oh! Most már éreztem a golyókat… Megfogta a csípőmet és megtartott, amíg visszanyertem az egyensúlyomat.

„Jól vagy?” – kérdezte komor hangon.

„Igen” – feleltem pehely-puhán.

„Fordulj meg.”

Szembe fordultam vele. A golyók megmozdultak. A mozgás meglepett, de nem rossz értelemben.

„Milyen érzés?” – kérdezte.

„Furcsa.”

„Jó értelemben furcsa vagy rossz értelemben furcsa?”

„Jó értelemben” – ismertem be elpirulva.

„Jó” – és vidámság csillant fel szemében.

„Egy pohár víz kellene nekem. Menj és hozz nekem, kérlek.”

Oh…

„És amikor visszajössz, átfektetlek a térdemen. Gondolj erre, Isabella.”

Vizet… víz kell neki… most… miért?

És ahogy kimentem a hálószobából, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy miért… azt akarta, hogy járkáljak – és ahogy mozdultam, a golyók is mozdultak bennem… nyomtak… belülről masszíroztak… oh… vááá… ez egy furcsa érzés és egyáltalán nem kellemetlen… tény szerint… lélegzetem felgyorsult, ahogy felnyújtóztam, hogy kivegyek egy poharat a konyhaszekrényből, és levegő után kaptam… Oh, istenem… ezeket megtartom.

Óvatosan nézett rám, ahogy visszatértem.

„Köszönöm.” – mondta, ahogy elvette a poharat.

Nagyon lassan kortyolt egyet és letette a poharat az ágy melletti asztalra. Láttam a fóliacsomagot, készen várakozott… ahogy én is. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy a várakozás feszültségét növelje… a szívem gyorsabban vert. Ragyogóan zöld szemét felém fordította.

„Gyere. Állj mellém. Mint legutóbb.”

Felé sompolyogtam… vérem száguldott… és most kíváncsi voltam. Izgatott.

„Kérj meg.” – mondta csendesen.

Rosszallóan néztem rá. Kérjem meg… mire?

„Kérj meg, Isabella… nem fogom újra mondani.” - egyértelmű fenyegetés volt a szavaiban… és derengeni kezdett valami. Azt akarja, megkérjem, hogy fenekeljen el. Szent szar… várakozóan nézett rám, szemei hidegebbek lettek… a szarba.

„Fenekeljen el… kérem… uram” – suttogtam.

Behunyta a szemeit és magába itta szavaimat. Felém nyúlt, megragadta a bal kezemet és lefektetett a térdére. Majdnem leestem, megigazított és az ölében kötöttem ki. Szívem a torkomban volt… keze gyengéden cirógatta a fenekemet. Ferdén feküdtem az ölében, testem az ágyon volt, mögötte. Most nem tette keresztül a lábát rajtam, a hajamat viszont a kisimította az arcomból és a fülem mögé igazította. Amikor ezzel végzett, megragadta a hajamat a tarkómnál, hogy helyben tartson. Gyengéden meghúzta, a fejem hátramozdult.

„Látni akarom az arcodat, amíg elfenekellek Isabella.” – mormolta, és mindvégig dörzsölgette a fenekemet. Keze lefelé siklott a két fenékpofám közé és megnyomta a vaginámat. A golyók megmozdultak… oh, az érzés különleges volt… felnyögtem.

„Ez az élvezetért van, Isabella… a tiédért és az enyémért.” –suttogta halkan. Felemelte a kezét és hangos csattanással leeresztette a combom, a fenekem és a vaginám találkozásnál… a golyók előre mozdultak bennem, és elvesztem az érzékek ingoványában. A csípős érzés a hátsómon, a golyók, ahogy megtöltöttek, és ahogy Edward leszorított. Felfelé tekertem a fejemet, ahogy megpróbáltam ezt az idegen érzést a magamévá tenni. Valahol a tudatom mélyén megjegyeztem, hogy most nem ütött olyan erősen, mint legutóbb.

Újból simogatta a hátsómat, tenyerével nyomon követte a bőröm és az alsóneműm találkozását. Miért nem vette le a bugyimat? Majd eltűnt a tenyere és újból rám csapott. Felmordultam, ahogy az érzés elöntött, és Edward kialakított egy ritmust… balról jobbra, majd lefelé… ez utóbbi volt a legjobb. Minden előre mozdult bennem… a nehéz fémgolyók… oh , istenem, és minden ütés között simogatott, gyúrogatott – úgyhogy kívül-belül meg lettem masszírozva. Nagyon stimuláló, erotikus érzés volt, és valamilyen oknál fogva, valószínűleg a havi ciklusom miatt, nem bántam a fájdalmat… nem annyira fájdalmas, mint – nos mégis az … de, nem kibírhatatlan… valahogy kezelhető… és igen, élvezetesebb…sőt… Igen, nyögtem… meg tudom tenni. És akkor megállt, gyengéden lehúzta a bugyimat. Megvonaglottam a lábain… nem azért, mert meg akartam szökni a csapások elől… hanem mert többet akartam… kielégülést… valamit.

Edward érintése az érzékennyé vált bőrömön, minden érzéki bizsergés, mindent elborított… és újra kezdte… néhány lágy ütés… majd újból felépítve balról jobbra, lefelé… oh, a lefelé haladás… felnyögtem.

„Jó lány vagy, Isabella.” – nyögött és lélegzete szaggatottá vált.

Még kétszer rácsapott a fenekemre, majd meghúzta a kis cérnát és kihúzta a golyókat belőlem. Majdnem elélveztem – az érzés földöntúli volt. Gyorsan mozdulva megfordított. Hallottam a fóliazacskó szakadását, és Edward mellém feküdt. Elkapta a kezeimet, a fejem fölé húzta őket és rám nehezedett, belém siklott lassan, teljesen megtöltött… ott, ahol az ezüst golyók voltak az előbb. Hangosan sóhajtottam.

„Oh, babám” - suttogta, visszahúzódott, majd előre mozdult, lassú, érzéki ritmussal… ízlelt, kóstolgatott. Most gyengédebb volt, mint bármikor… és nem tartott semeddig, hogy eljussak a csúcsra, egy érzéki, kirobbanó, elcsigázó orgazmusig…

És ahogy elélveztem, őt is lángra lobbantottam, elélvezett bennem, bennem maradt, elcsendesült, zihálva mondta a nevemet, kétségbeesett csodálattal.

„Bella!”

És ahogy elcsendesült és lihegett rajtam, a kezei még mindig összefonódtak az enyémmel a fejem felett, felemelte magát és lebámult rám.

„Élveztem ezt” – suttogta, és nagyon gyengéden megcsókolt.

Nem adott több csókot, pedig én szerettem volna. Felkelt, betakart és eltűnt a fürdőszobában.

Visszatértekor egy flakon testápolót hozott magával.

Mellém ült.

„Fordulj meg” – mondta és én engedelmesen hasra fordultam. Őszintén, minek ez a hűhó… nagyon álmos voltam.

’A feneked nagyon szép színű” – mondta elismerően, és gyengéden masszírozta rózsaszín fenekemet a hűs testápolóval.

„Elő a farbával Cullen.” – ásítottam.

„Miss Swan, igazán el tudja rontani a pillanat hangulatát.”

„Megegyeztünk.”

„Hogy érzed magad?”

„Rövidre fogva…”

Sóhajtott, mellém feküdt és a karjába húzott. Óvatosan, hogy ne érjen sajgó fenekemhez, újból szerelmeskedtünk. Nagyon lágyan megcsókolt a fülem tövénél.

„A nő, aki a világra hozott, egy crack- függő kurva volt Isabella. Aludj.”

Szent baszás… ez mit jelent?

„Volt?”

„Meghalt.”

„Régen?”

Edward sóhajtott.

„Négy éves voltam, amikor meghalt. Nem nagyon emlékezem rá. Carlisle mesélt néhány részletet. Csak bizonyos dolgokra emlékszem. Kérlek, aludj.”

„Jó éjt, Edward.”

„Jó éjt, Isabella.”

És kábult álomba siklottam, amiben egy négy éves zöld-szemű fiú sötét, borzalmas helyen volt…

Harminckilencedik fejezet

Edward keresztülszáguldott a csónakház faajtaján, éppen csak megtorpant lámpát kapcsolni. Fénycsövek izzottak fel és zúgtak sorban és erős fény árasztotta el a faházat. Felfordított helyzetemből egy mély benyomást keltő hatalmas bárkát láttam kikötve, ami lágyan ringott a sötét vízen, de éppen csak egy pillantást vethettem rá, mert Edward már cipelt is fel a falépcsőn a fenti szobába.

Megállt az ajtó előtt, megnyomott egy másik kapcsolót – most halogén lámpák kapcsolódtak fel, lágyabb fényt adva, olyant mint a parkolólámpák – és már bent is voltunk a lejtős mennyezetű padlásszobában… A szoba new england-i hajózási stílusban volt berendezve, kék és krém szín egy kis pirossal vegyítve, gyéren bútorozva – csak pár kanapét láttam. Edward letett a padlóra. Nem nagyon volt időm tovább vizsgálgatni a környezetemet, nem tudtam a szemem levenni Edwardról, meghipnotizált. Néztem, mintha egy ritka és veszélyes ragadozót láttam volna – vártam a támadását. Zihálva vette a levegőt… Végül is most cipelt végig a gyepen és fel a lépcsőkön… Zöld szeme égett az áhítozástól, a kívánástól és a nyers, hamisítatlan szenvedélytől.

Szent szar… csak a tekintetétől elégek.

„Kérlek, ne üss meg” – könyörögtem suttogva.

Edward enyhén összehúzta szemöldökét, pupillái tágra nyíltak… és kettőt pislantott.

„Nem akarom, hogy elfenekelj, ne itt, ne most… kérlek, ne tedd.”

A meglepetéstől elnyílt a szája, én pedig bátorságomon felbuzdulva óvatosan felemeltem a kezemet és végigfuttattam az arcán, az állán levő borostáig. Izgató elegye a sima és szúrós érzésnek… Edward lassan becsukta a szemét, arcát a tenyerembe hajtotta. Lélegzete a torkán akadt. A másik kezemmel is felnyúltam, végigfuttattam a hajában… oh – hogy szeretem a haját… lágy nyögését alig hallottam, és amikor kinyitotta a szemét… tekintete – óvatos, mint aki nem érti, hogy mit tettem… Előreléptem, felágaskodtam, gyengéden meghúztam a haját, hogy a szája az enyémhez kerüljön, és megcsókoltam. Beerőltettem a nyelvemet az ajkai között a szájába… felmordult, kezei hirtelen átkaroltak és visszacsókolt, keményen, birtokolni vágyóan, a nyelvünk táncot járt, ízleltük egymást, felemésztett a vágy bennünket. Hirtelen visszahátrált, mindkettőnk lélegzete szaggatott volt. Kezeimet a karjára tettem. Edward lebámult rám.

„Mit teszel velem?” – suttogta és hangjában éreztem a döbbenetet.

„Megcsókollak.”

„Nemet mondtál.”

„Mi?” – Mit akar ezzel mondani… nemet, mire?

„Az étkezésnél, a lábaddal.”

Oh… hát az miatt van minden.

„De a szüleid étkezőasztalánál voltuk…” – néztem fel rá, teljesen meghökkenve.

„Soha senki nem mondott még nemet nekem. És ez olyan – izgató. Szemei tágra nyíltak, a csodálat és a vágy keveredett bennük… szédítő keverék. Ösztönösen nyeltem egyet.

Kezei megmarkolták a fenekemet. Erőteljesen magához húzott, éreztem erekcióját.

Oh… istenem.

„Dühös vagy és felizgultál, mert nemet mondtam?” – leheltem elcsodálkozva.

„Dühös vagyok, mert nem említetted Floridát. Dühös vagyok, mert elmentél azzal a pasival inni, aki megpróbált elcsábítani, amikor részeg voltál, és aki otthagyott egy majdnem teljesen idegen alakkal, amikor rosszul voltál. Miféle barát tesz ilyent? És dühös vagyok és felizgult, mert összeszorítottad a lábaidat előttem.” Szemei vadul villogtak, és lassan felhúzta a ruhám alját.

„Akarlak, és most akarlak. És ha nem engeded, hogy elfenekeljelek – pedig megérdemled – akkor ebben a pillanatban ezen a kanapén megbaszlak, gyorsan, a saját kielégülésemre, nem a tiédre.”

A ruhám már alig takarta pucér fenekemet. Kezével hirtelen megmarkolta a puncimat, és egyik ujját lassan belém siklatta. Másik kezével határozottan fogta a derekamat, helyemen tartva ezzel.

„Ez az enyém” – suttogta agresszíven.

„Csak az enyém. Érted?” – és miközben akaratosan nézett rám, vizsgálva reakciómat, ujja ki-be mozgott. Szemei izzottak.

„Igen… a tiéd” – leheltem, ahogy a saját vágyam forrón és sürgetően áramlott át testemen… megindítva… mindent – idegvégződéseket, lélegzetet, szívverést – a szívem majd kiugrott a mellkasomból, a vér dörömbölt a fülemben… oh, istenem…

Edward hirtelen egyszerre több mindent is csinált. Kihúzta ujját, engem felizgultan hagyva, lehúzta cipzárját, lenyomott a kanapéra, és rám feküdt.

„Kezedet a fejed fölé” – vezényelt nyersen, feltérdelt és a térdeimet szélesebbre tárva benyúlt a kabátja belső zsebébe. Miközben elővette a kis csomagot, végig engem bámult sötét arccal… Kibújt a kabátjából, ami a padlóra esett, és felhúzta a kondomot lenyűgöző méretű péniszére.

Tettem, ahogy mondta, és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nem érinthetem meg. Nagyon kívántam… csípőm magától mozdult felé, emelkedett, hogy találkozzon vele – akartam, hogy bennem legyen… így, durván, keményen. Oh… a várakozás…

„Nem fog sokáig tartani. Gyors lesz és az én kedvemre lesz, nem a tiedre. Érted? Ne élvezz el, vagy elfenekellek” – mondta összeszorított foggal.

Szent szar… mégis hogy álljam meg?

És egy fürge mozdulattal bennem is volt, tövig. Hangosan felnyögtem, torokhangon, és élveztem teljes megszállottságát. Kezét a fejem tetejére tette, könyökével a karomat tartotta lent, lábait rám kulcsolta. Csapdába estem… Mintha mindenhol ott lett volna… legyűrt, majdnem megfojtott. De mennyei érzés volt… az én hatásom, ezt meg tudom tenni vele, és ez hedonikus, győzelmes érzés volt. Gyorsan, vadul mozgott bennem, lélegzete érdes volt, és éreztem, hogy testem válaszol… ne… ne… és lökésről lökésre együtt voltam vele… mint tökéletes ellenpont. Hirtelen, túl korán, teljesen belém nyomult, elcsitult, elélvezett, és foga között sziszegve engedte ki a levegőt. Ellazult, így teljes súlyát magamon érezhettem. De nem voltam még kész arra, hogy elengedjem… az én testem is kívánta a kielégülést, de nagyon nehéz volt, így nem tudtam magam felemelni, hogy hozzányomjam magam. És hirtelen kihúzta magát belőlem, otthagyva sajgó kívánsággal, többre vágyva… Rám nézett.

„Ne nyúlj magadhoz. Azt akarom, hogy csalódott legyél. Te is ezt teszed velem, amikor nem

beszélsz velem, amikor megtagadod tőlem, ami az enyém.” – szemei újból lángoltak… megint dühös volt.

Bólintottam, ahogy lihegve felnéztem rá. Felállt, eltávolította a kondomot, összekötötte a tetején és zsebre tette… rábámultam… lélegzetem még mindig szabálytalan volt… és akaratlanul összeszorítottam combjaimat, megpróbáltam némi megkönnyebbülést találni. Edward felhúzta a cipzárját, belekotort a hajába, és felszedte a kabátját. Majd visszafordult felém… tekintete megenyhült.

„Jobb, ha visszamegyünk a házba.” És belső zsebéből elővette a bugyimat. Nem vigyorogtam, amikor elvettem tőle, de legbelül tudtam – büntetésből dugott meg, de győzelmet is arattam a bugyi témában… benső istennőm egyetértően bólintott, elégedett vigyorral az arcán – nem kellett kérned tőle…

„EDWARD!” – kiáltott lentről Alice.

Edward megfordult és felhúzott szemöldökkel nézett rám.

„Éppen időben. Hogy tud valaki, aki ilyen kicsi, ennyire irritáló lenni?”

Sötéten néztem rá, sietősen felhúztam a bugyimat, oda ahova tartozik, felálltam annyi méltósággal, amennyi tellett az éppen megdugott állapotomból. Gyorsan megpróbáltam elegyengetni éppen-megdugott-kócos hajamat.

„Idefönt, Alice” – kiáltott vissza Edward.

„Nos, Miss Swan, jobban érzem magam – de még mindig el akarom fenekelni” – mondta lágyan.

„Nos, nem hiszem, hogy megérdemlem, Mr Cullen, különösen, hogy eltűrtem indokolatlan letámadását.”

„Indokolatlan? Megcsókoltál!” – és mindent megpróbált, hogy megbántottnak nézzen ki.

Elbiggyesztettem a számat.

„Legjobb védekezés a támadás.”

„Védekezés mi ellen?”

„A viszkető tenyereddel szemben.”

Félrehajtotta a fejét és rám mosolygott, ahogy Alice felcsattogott a lépcsőn.

„De elviselhető volt?” – kérdezte csendesen.

Elpirultam.

„Éppen csak.” – suttogtam, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

„Oh, itt vagytok…” – ragyogott ránk Alice.

„Körbevezettem Isabellát” – nyújtotta ki kezét felém Edward, zöld szemei intően néztek rám. Óvatosan kezébe tettem kezemet, ő gyengéden megszorította.

„Rose és Emmett el akarnak menni. Hittétek volna, hogy ők ketten…? Nem tudják távol tartani a kezüket egymástól.” – csinált Alice úgy, mint aki undorodik valamitől, miközben Edwardról rám nézett.

„Mit csináltatok itt?”

Jézusom de erőszakos… Bíborvörös lettem. Alice rám vigyorgott.

„Megmutattam Isabellának az evezős kupáimat” – mondta Edward, készen a válasszal, póker arccal.

„Menjünk, búcsúzzunk el Rose-tól és Emmett-től.”

Evezős kupák?

Edward gyengéden maga elé húzott, és ahogy Alice elfordult, rácsapott a fenekemre. Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől.

„Újra meg fogom tenni és hamarosan, Isabella” – fenyegetett csendesen, a fülembe súgva… azután magához ölelt, ahogy háttal voltam neki. Gyengéd csókot nyomott a hajamra.

 ~.~

Ahogy visszatértünk a házba, Rose és Emmett éppen elbúcsúztak Esmétől és Dr Cullentől. Rose erősen megölelt.

„Beszélnünk kell arról, hogy ellenkezel Edwarddal” – sziszegtem a fülébe csendesen, ahogy megölelt.

„Muszáj vele ellenkezni, akkor tudod meg, hogy milyen is igazából. Légy óvatos, Bella – nagyon önző. Találkozunk később” – súgta vissza.

TUDOM, HOGY MILYEN IGAZÁBÓL  -  TE MEG NEM! – sikítottam magamban. Teljesen biztos voltam, hogy amit tett, azt jószándékúan tette, de néha túllépi a határokat… Mérgesen néztem rá, ő gyerekesen rám öltötte a nyelvét. Rezignáltam visszamosolyogtam. A játékos Rose szokatlan volt, de biztos Emmett hatott rá.

Integettünk neki az ajtóból. Edward felém fordult.

„Nekünk is mennünk kell – holnap állásinterjúra mész.”

Alice melegen megölelt búcsúzáskor.

„Soha nem gondoltuk, hogy talál majd valakit” – ömlengett.

Én elpirultam, Edward a szemeit forgatta. Elbiggyesztettem a számat. Ő miért teheti meg és én miért nem? Én is akarom forgatni a szemeimet, de nem tehetem, a csónakházban történtek után főleg nem.

„Vigyázz magadra, Bella kedves” – mondta Esme szívélyesen.

Edward zavarában vagy csalódottságában a túlzó figyelemtől, ami felém sugárzott a jelenlevő Cullenekből, megragadta a kezemet és magához húzott.

„Nos, ne ijesszük el, vagy kényeztessük el Isabellát a túlzott szeretettel” – dörmögött.

„Oh, Edward, hagyd abba az ugratást” – rótta meg Esme elnézően… szemei szeretettől és gyengédségtől ragyogtak fiára. Valahogy mégis úgy éreztem, Edward nem ugratott. Titokban figyeltem kapcsolatukat. Nyilvánvaló volt, hogy Esme rajong érte, egy anya végtelen szeretetével. Edward lehajolt és hűvösen megpuszilta Esmét.

„Anya” – mondta, hangjában rejtett érzelemmel – tisztelet volt talán?

„Dr Cullen – viszont látásra és köszönöm” – nyújtottam a kezemet felé… és ő is megölelt!

„Kérlek, szólíts Carlisle-nak… Nagyon remélem, hamarosan újra találkozunk, Bella.”

Elbúcsúztuk, Edward az autóhoz vezetett, ahol Taylor várt ránk. Egész idő alatt itt várakozott?  Taylor ajtót nyitott nekem, beszálltam a Mercedes hátsó ülésére. Úgy éreztem, némi teher lekerült a vállaimról. Jézusom, micsoda nap volt… felettébb fáradt voltam. Taylorral folytatott rövid megbeszélés után  Edward beült mellém. Felém fordult.

„Nos, úgy néz ki, a családom is kedvel téged” – mormolta.

Is? A lehangoló gondolat, hogy miért is lettem meghívva, hívatlanul és kellemetlenül felütötte a fejét gondolataimban. Taylor elindult és kikerültünk  fénykörből az út sötétségébe. Edwardra bámultam, ahogy ő mereven nézett rám.

„Mi van?” – kérdezte halkan.

Pillanatnyi zavarban voltam. Nem – elmondom neki. Mindig reklamál, hogy nem beszélek vele.

„Azt hiszem, csapdában érezted magad, hogy el kellett vigyél a szüleidhez” - hangom gyenge és habozó volt.

„Ha Emmett nem vitte volna Rose-t, te soha nem hívtál volna engem.”

Nem láthattam az arcát a sötétben, de felém hajtotta a fejét, eltátva a száját.

„Isabella, örülök, hogy találkoztál a szüleimmel. Miért értékeled le magad ennyire? Ez mindig ámulatba ejt. Te egy erős, független fiatal nő vagy, de magadról csak negatívan ítélkezel. Ha nem akartam volna, hogy találkozz velük, nem hívtalak volna. Így gondoltad egész idő alatt, amíg ott voltunk?”

Oh! Azt akarta, hogy ott legyek - micsoda meglepetés.  Nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül érezné magát  a kérdésem miatt, mint ahogy látszana rajta, ha titkolni akarná az igazságot. Őszintén elégedettnek látszott, hogy vele voltam… melegség száguldott át rajtam. Edward megrázta a fejét és a kezemért nyúlt. Idegesen néztem Taylorra.

„Ne aggódj Taylor miatt. Beszélj.”

Vállat vontam.

„Igen… így gondoltam. És egy másik dolog… Csak azért említettem Floridát, mert Rose Barbadosról beszélt – még nem határoztam semmiről.”

„El akarsz menni, meglátogatni anyádat?”

„Igen.”

Furcsán nézett rám, mintha magában vívódott volna.

„Jöhetek veled?” – kérdezte végül.

Mi?!

„Öhm… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.”

„Miért nem?”

„Nos, egy kis szünetben reménykedtem, távol ettől az egésznek az intenzitásától… megpróbálni átgondolni ezt a dolgot.”

Rám bámult.

„Nagyon intenzív vagyok?”

Nem tudtam megállni – nevetésben törtem ki.

„Ez enyhe kifejezés.”

Ahogy elhaladtunk az utcai lámpák alatt, a felvillanó fényben láttam, hogy szája mosolyra húzódik.

’Kinevet, Miss Swan?”

’Nem merném, Mr Cullen”- válaszoltam tettetett komolysággal.

„Úgy hiszem, meg mered tenni, és úgy gondolom, gyakran kinevetsz.”

„Nos, olyan mókás vagy.”

„Mókás?”

„Oh, igen.”

„Speciálisan mókás, vagy olyan ha-ha-ha mókás?”

„Oh… sok van az egyikből és néhány a másikból.”

„És melyikből van több?”

„Hagyom, hogy kitaláld magadtól.”

„Nem vagyok biztos abban, hogy bármit is ki tudnék találni rólad, Isabella” – mondta keserűen… majd folytatta csendesen:

„Miről kell gondolkodnod Floridában?”

„Rólunk” – suttogtam.

Érzéketlenül nézett rám.

„Azt mondtad, megpróbálod” – mormolta.

„Tudom.”

„Meggondoltad magad?”

„Lehet…”

Elhúzódott, mintha kényelmetlenül érezte volna magát.

„Miért?”

Szent szar…  hogy történt meg, hogy ilyen hirtelen komoly és jelentőségteljes lett a beszélgetés? Úgy nézett ki, hogy minden rajtam csattan. Mint egy vizsga, amire nem készültem fel – mit mondhatnék? Mert azt hiszem, szeretlek… és te csak játékszernek tekintesz… mert nem érinthetlek meg… mert túlságosan félek bármilyen érzelmet kimutatni irántad, mert meghátrálsz, vagy elküldesz… vagy ami rosszabb – megütsz?

Mit mondhatnék?

Inkább kibámultam az ablakon. Az autó a hídon haladt visszafelé. Mindketten a sötétségbe burkolóztunk, elrejtve gondolatainkat, érzéseinket… de ehhez nem is kellett az éjszaka nekünk.

„Miért, Isabella?” – követelte a választ Edward.

Vállat vontam… csapdába esetten. Nem akartam elveszíteni őt. Minden kérése ellenére, szüksége volt arra, hogy ellenőrizze a dolgokat, az ő rémisztő bujaságai ellenére… soha nem éreztem magam ennyire élő embernek, mint amennyire most érzem magam… izgalmas dolog csak ülni is mellette… annyira kiszámíthatatlan, szexi, élénk eszű, érdekes… de a hangulatai…oh – és bántani akar. Azt mondta, gondolkodik a szerződéshez fűzött megjegyzéseimen… de még mindig megrémít az egész. Becsuktam a szememet… Mit mondhatnék? Mélyen legbelül még mindig többet szeretnék… több érzelmet, több játékos Edwardot, több… szerelmet.

Megszorította a kezemet.

„Beszélj hozzám, Isabella. Nem akarlak elveszíteni. Az elmúlt hét…” – és elakadt.

Már majdnem a híd végére értünk, ahol az út megint lámpafényben fürdik, arca felvillant a fény váltakozásában. Mint egy ideillő metafora. Ez a férfi, akire egyszer úgy gondoltam, mint egy romantikus hősre – bátor, ragyogó fehér lovag, vagy az a sötét lovag, akinek magát mondja. Ő nem hős, ő egy férfi, komoly, mély érzelmi hiányokkal, aki magával ragad a sötétségbe. Vissza tudom vezetni a világosságba?

„Még mindig többet szeretnék.” – suttogtam.

„Tudom” – mondta - „Megpróbálom.”

Felpislogtam rá, és ő elengedte a kezemet, felnyúlt az arcomhoz és kiszabadította beharapott számat.

„Érted, Isabella, megpróbálom” – mondta halálosan komolyan.

Oh, istenem…

Ez volt a végszó számomra. Kicsatoltam a biztonsági övemet, felkapaszkodtam az ölébe, teljes meglepetésére. Kezemet feje köré fontam, és megcsókoltam, hosszan, erősen, és egy pillanaton belül reagált.

„Maradj velem ma éjjel” – lehelte.

„Ha elmész, nem foglak látni egy hétig. Kérlek.”

„Jó” –egyeztem bele.

„És én is megpróbálom… Aláírom a szerződést” – döntöttem el egy pillanat alatt.

Rám meredt…

„Írd alá, ha hazajöttél Floridából. Gondolkodj rajta. Alaposan gondold meg, baby” – és keze közé fogva arcomat, gyengéden megcsókolt.

Harmincnyolcadik fejezet

Fellestem Edwardra a liftben. Mulatott magában, a szája szélén mosoly látszott. Gyanítottam, hogy az én káromra mulat. Vajon mit képzeltem? Meg fogok ismerkedni a szüleivel és nincs rajtam alsónemű. Kisördögöm egy én megmondtam, nem igazán mellettem álló pillantást vetett rám. A lakás relatív védettségében az ötlet jónak tűnt, egy kis ugratásnak… most… hogy már majdnem kint voltam… Bugyi nélkül! Lepillantott rám… és máris itt volt… az a bizonyos feszültség közöttünk. A jókedv eltűnt az arcáról, arca elfelhősödött, szeme elsötétült… oh, istenem.

A liftajtó kinyílt a földszinten. Edward gyengén megrázta a fejét, mintha elűzné a gondolatait, majd intett, hogy menjek ki előtte. Mint egy igazi úriember. Kit akar elbolondítani? Nem úriember. Nála van a bugyim.

Taylor a hatalmas Mercedes mellett állt. Edward kinyitotta a hátsó ajtót előttem, és olyan elegánsan bemásztam, amennyire csak tudtam, alsónemű nélkül. Igazán hálás voltam, hogy Rose ruhája elég szűk és éppen a térdem fölé ér.

Felhajtottunk az I-5-ös útra, mindketten csendben voltunk, tagadhatatlanul amiatt, hogy Taylor előttünk ült. Edward hangulata kézzelfoghatóan megváltozott, a vidámsága lassan eltűnt, ahogy észak felé haladtunk… merengett kifelé bámulva az ablakon, éreztem, ahogy távolodik tőlem. Mire gondolhatott? Nem kérdezhettem meg tőle. Miről beszélhetnék Taylor előtt?

„Hol tanultál táncolni?” – kérdeztem óvatosan.

Felém fordult és rám bámult… pillantása olvashatatlan volt az út mellett felvillanó lámpák fényében.

„Igazán tudni akarod?” – válaszolt halkan.

A szívem nagyot zökkent, és már nem akartam tudni – mert már sejtettem.

„Igen…” – mormoltam kelletlenül.

„Mrs Robinson odavolt a táncért.”

Oh… legrosszabb sejtésem beigazolódott. Ő tanította meg Edwardot és a gondolat elszomorított – nincs semmi, amire én taníthatnám meg… nincs semmilyen speciális képességem.

„Biztos jó tanár volt.”

„Az volt” – válaszolta még mindig halkan.

Megborzongtam. Neki jutott a legjobb Edwardból? Mielőtt még Edward ilyen zárkózott lett…? Vagy Ő rángatta ki Edwardot önmagából? Edwardnak van egy játékos, érdekes oldala is… akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy forgott velem körbe-körbe a nappaliban… olyan váratlan volt… és nála volt a bugyim, valahol.

És ott van a ’Fájdalom Vörös Szobája.’ Megdörzsöltem a csuklóimat önkéntelenül – ezt teszik a vékony műanyag-kötözők a lányokkal. Mrs Robinson tanította erre… vagy rontotta el, nézőpont kérdése… de az is lehet, hogy Mrs Robinsontól függetlenül is erre az útra talált volna. Ez ebben a pillanatban jutott eszembe, még akkor is, ha utáltam Mrs Robinsont. Vakon bámultam ki az ablakon, dédelgetve ésszerűtlen mérgemet és irigységemet.

Képzeletem visszatért a délutánhoz. Tekintve azokat, amiket felfogtam az általa nyújtott engedményekből, még finom volt hozzám. Meg fogom újra tenni…? Nem hiszem, hogy újból vitát kezdhetnék a dolgokról…és persze, hogy meg fogom újra tenni… ha megkér, és amíg nem bánt… mert ha ez az egyetlen módja, hogy együtt lehessek vele…És ez az alapja mindennek. Vele akarok lenni. Benső istennőm sóhajtott megkönnyebbülésében. Arra a következtetésre jutottam, amin egyfolytában járt az agya – egy másik életerős része a létének – és ebben a pillanatban a leginkább kihasznált része…

„Ne tedd…” – mormolta.

Összehúztam a szemöldökömet és ránéztem.

„Mit ne?” – nem is nyúltam hozzá.

„Ne kombináld túl a dolgokat, Isabella.” – fogta meg a kezemet, felemelte a szájához és gyengéden megpuszilta a bütykeimet.

„Gyönyörű délutánom volt… köszönöm.” – tért vissza hozzám. Felpislantottam rá, halványan elmosolyodtam, olyan zavarba ejtő tud lenni. De azért feltettem azt a kérdést, ami motoszkált bennem…

„Miért használtál kábelkötözőt?”

Rám vigyorgott.

„Mert gyors, könnyű és valami más érzést ad, mint amit eddig érezhettél és tapasztalhattál. Tudom, egy kissé brutális, de én ezt szeretem az ilyen fogva tartó dolgokban.” – mosolygott rám szelíden.

„Nagyon hatásosan tart a helyeden.”

Elpirultam és idegesen Taylorra pillantottam, aki közömbösen az utat figyelte. Mi a fenét vár, mit válaszoljak erre?

Ártatlanul vonta meg a vállát.

„Ez mind az életem része, Isabella” – szorította meg a kezem, majd elengedte… és újra kibámult az ablakon.

Az ő élete… és akarok én ahhoz tartozni, hogy az ő kifejezésével éljek? Nem és nem tudom. Azt az átkozott szerződést meg nem is említette.

Tűnődésem nem vidított fel. Én is kibámultam az ablakon. A táj megváltozott. A sötétség által körülölelve áthaladtunk az egyik hídon. A komor sötétség összhangban volt önelemző hangulatommal… bezárt, megfojtott.

Röviden rápillantottam Edwardra. Ő meg engem bámult.

„Egy vagyont adnék a gondolataidért” – mondta.

Komoran sóhajtottam.

„Huh, annyira rosszak?”

„Azt kívántam, bár tudnám, mire gondolsz te?”

Fintorgott.

„Dittó, babám” – mondta lágyan, és Taylor tovább száguldott Bellevue felé az estében.

~ . ~

Éppen nyolc előtt a Mercedes bekanyarodott egy koloniál stílusú ház kocsibeállójára. Lélegzetelállítóan szép… még a rózsák is a bejárati ajtó körül. Képeskönyvbe illően tökéletes.

„Készen állsz erre az egészre?” – kérdezte Edward, ahogy Taylor lefékezett a lenyűgöző bejárati ajtó előtt. Bólintottam, és újból biztatóan megszorította  a kezemet.

„Nekem is első alkalom” – súgta és próbaképpen rám mosolygott.

„Fogadjunk, szeretnéd, ha rajtad lenne a bugyid…” – kötekedett én meg elpirultam. Elfeledkeztem a hiányzó bugyimról. Szerencsére Taylor kiszállt a kocsiból és ajtót nyitott nekem, így nem hallhatta Edwardot. Haragosan néztem a csintalanul vigyorgó Edwardra, majd kiszálltam az autóból.

Esme az ajtóban állva várt ránk. Elegánsan visszafogott kék selyemruha volt rajta, mögötte valószínűleg Dr Cullen állt… magas, szőke, a maga módján legalább olyan jóképű, mint Edward.

„Isabella, anyámmal Esmével már találkoztál… ő pedig az apám, Carlisle.”

„Dr Cullen megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel” – mosolyogtam és kezet fogtunk.

„A megtiszteltetés az enyém, Isabella.”

„Kérem, szólítson Bellának.”

Carlisle kék szemei bársonyosan gyengéd pillantásúak voltak.

„Bella, mennyire örülök hogy újra találkozunk” – ölelt meg Esme melegen.

„Gyere be, kedves.”

„Ö van itt?” – hallottam egy sikoltást a ház belsejéből.

Idegesen néztem Edwardra.

„Ez Alice lesz, a húgom” – mondta majdnem ingerülten, de nem tűnt igazán mérgesnek – rejtett szeretet volt szavaiban. Abból tűnt ki, ahogy a hangja ellágyult és szemei összeszűkültek, ahogy kimondta húga nevét. Edward egyértelműen rajongott Alice-ért… micsoda meglepetés. És Alice beszáguldott a hallba… sötét-hajúan, tündérszerűen, valószínűtlenül karcsúan és gyönyörűen… körülbelül annyi idős volt, mint én.

„Isabella! Sokat hallottam már rólad…” – ölelt meg szorosan. Szent tehén… és nem tudtam ellenállni, mosolyogtam határtalan lelkesedésén.

„Bella, kérlek” -  mormogtam, ahogy Alice magával cipelt a széles előcsarnokba. Mindenhol sötét fapadló volt, rusztikus szőnyegekkel, széles lépcsősorral a második szintre.

„Soha nem hozott még haza lányt” – mondta Alice, sötét szemei ragyogtak az izgatottságtól. Megpillantva Edward szemforgatását, felhúztam szemöldökömet. Összehúzott szemmel nézett vissza rám.

’Alice, csillapodj” – dorgálta meg Esme finoman Alice-t.

„Szia, drágám” – mondta utána Edwardnak és megpuszilta mindkét arcát. Edward melegen visszamosolygott az anyjára, aztán kezet fogott az apjával.

Mindnyájan a nappali felé vettük az irányt. Alice nem engedte el a kezemet. A szoba tágas volt, ízlésesen berendezve, krém, barna és halványkék színekkel… kényelmes, nem hivalkodó, nagyon stílusos.

Rose és Emmett egy kanapén ültek egymáshoz bújva, pezsgőspohárral a kezükben. Rose felugrott, hogy megöleljen. Alice végül elengedte a kezemet.

„Szia Bella” – sugárzott Rose rám.

„Edward…” – bólintott kurtán.

„Rose…” – üdvözölte Edward ugyanolyan formálisan.

Bosszantott a viselkedésük. Emmett viszont medveölelésébe szorított… mi ez, öleljük meg Bellát hét van?

Ez a csillogó szeretetbemutatás – na ez nem az én világom volt. Edward mellettem állt, kezét a csípőmön tartotta, széttárt ujjaival közelebb húzott magához… hirtelen mindenki minket bámult. Elég nyugtalanító volt.

„Italt?” – szedte össze magát Dr Cullen.

„Prosecco?”

„Kérek” – Edward és én egyszerre válaszoltunk. Oh… ez még furább volt.

Alice összecsapta a kezét.

„Még ugyanazt is mondjátok. Hozom.” –futott ki a szobából. Azt hiszem, bíborvörös lettem… az jutott eszembe Rose-t és Emmettet látva, hogy Edward azért hívott meg, mert Rose itt van. Emmett valószínűleg teljesen szabadon és boldogan hívta meg Rose-t, hogy találkozzon a szüleivel. Edward csapdába esett – tudva, hogy Rose-tól úgyis értesülök mindenről. Elkomorodtam a gondolattól… Rákényszerült, hogy meghívjon. Az eszmélés szörnyű és lehangoló volt. Kisördögöm bölcsen bólogatott, na-végül-kitaláltad-te-hülye nézéssel az arcán.

„A vacsora mindjárt kész” – mondta Esme és Alice után ment.

Edward összehúzta a szemöldökét és rám nézett…

„Ülj le” – parancsolt rám és a plüsskanapé felé mutatott. Én meg tettem, ahogy mondta… óvatosan keresztbe tettem a lábaim. Edward leült mellém, de nem ért hozzám.

„Éppen a vakációról beszélgettünk Bella” – mondta Dr Cullen kedvesen.

„Emmett úgy döntött, hogy Rose-al és családjával Barbadosra megy egy hétre.”

Rápillantottam Rose-ra, ő visszavigyorgott rám és bólintott. Szemei csak úgy ragyogtak… elégedett volt. Rosalie Hale… mutass egy kis méltóságot…!

„Te is tartasz egy kis szünetet a vizsgák után?” – kérdezte tőlem Dr Cullen.

„Arra gondoltam, hogy pár napra elutazom Floridába” – válaszoltam.

Edward felém fordult, rám villantotta a szemét. Arca kifejezéstelen volt.

Oh, a szarba… Nem említettem meg neki.

„Florida?” – kérdezte csendesen.

„Anyám ott él, és egy jó ideje nem láttam.”

„Mikorra tervezed az indulást?” – hangja halk volt.

„Holnap… késő este.”

Alice visszaballagott a nappaliba, és mindenkinek a kezébe nyomott egy pezsgőspoharat, megtöltve halvány rózsaszín prosecco-val.

„Egészségetekre” – emelte fel poharát Dr Cullen.  Helyénvaló tószt egy orvos részéről… megmosolyogtatott.

„Mennyi időre?” – kérdezett Edward tovább, megtévesztően lágy hangon.

Szent szar… mérges.

„Nem tudom még. Attól függ, hogy mi lesz a holnapi állásinterjúkon…”

Edward összeszorította a száját, és Rose ebben a pillanatban nézett rá… és negédesen rámosolygott.

„Bella megérdemel egy kis szünetet” – mondta Edwardnak címezve. Miért ilyen ellenséges Rose Edwarddal?

„Állásinterjúra mész?” – kérdezte Dr Cullen.

„Igen… belső munkatársnak két kiadónál, holnap.”

„Nos, sok szerencsét kívánok.”

„Vacsora az asztalon” – jelentette be Esme.

Mindnyájan felálltunk, Rose és Emmett követték Dr Cullent és Alicet. Én is elindultam, de Edward megmarkolta a kezemet, megállásra kényszerítve.

„Mikor akartad megmondani nekem, hogy elmész?” – mondta sürgetően. Hangja lágy volt, de csak leplezte a mérgét.

„Nem elmegyek, csak meglátogatom az anyámat… és csak gondolkodom rajta.”

„És mi van a megállapodásunkkal?”

„Még nem állapodtunk meg semmiben.”

Szúrós szemmel nézett rám… majd úgy tűnt, hogy emlékezteti valamire magát. Elengedte a kezemet, megfogta a könyökömet és kivezetett a nappaliból.

„Ennek a beszélgetésnek nincs vége” – suttogta fenyegetően, ahogy beléptünk az ebédlőbe.

Oh, szent ég… ne csinálj a nadrágodba… és add vissza az enyémet. Rábámultam. Az ebédlő a Heathman-beli privát vacsoránkra emlékeztetett. Kristálycsillár lógott a sötét fa asztal fölött, és volt egy díszesen faragott keretű tükör is. Az asztalon vászon asztalterítő, középen egy vázában halvány rózsaszín bazsarózsák. Kimondottan elbűvölő… eszembe jutott, hogy Edward említette, Esme lakberendező.

Ahogy elfoglaltuk helyünket – Dr Cullen az asztalfőn, jobbra tőlem, Edward mellettem balról – megszólalt a telefon.

„Elnézést” – állt fel Dr Cullen és kiment.

Alice Edward mellett ült, megragadta a kezét és megszorította. Edward melegen rámosolygott.

„Hol találkoztál Bellával?” – kérdezte Alice.

„Riportot készített velem a WSU iskolai újságja számára.”

„Amit Rose szerkeszt” – tettem hozzá, remélve, hogy a beszélgetés elterelődik rólam.

Alice Rose felé fordult, aki velem szemben ült Emmett mellett, és az újságról kezdtek beszélni. Edwardra pillantottam, ő is felém fordult, fejét oldalra hajtotta.

„Mi van?” – kérdezte.

„Kérlek, ne legyél dühös rám” – suttogtam.

„Nem vagyok dühös rád…”

Csak néztem rá. Sóhajtott egyet.

„De, dühös vagyok rád” – és behunyta a szemét.

„Tenyérviszketően dühös?” – kérdeztem idegesen.

„Miről beszéltek?” – szólt közbe Rose.

Elpirultam, Edward Rose-ra nézett azzal a mi-a-fene-közöd-van-hozzá nézésével – még Rose is lehajtotta a fejét miatta.

„Csak a floridai utamról” – válaszoltam kedvesen, remélve, hogy eloszlatom egymás iránti ellenségességüket.

Rose visszamosolygott, szeme ravaszul csillogott.

„Hogy volt Jake, amikor pénteken elmentetek a bárba?”

Szent baszás… Rose. Rámeresztettem a szemeimet… mit csinálsz? Visszanézett rám szintén nagy szemekkel… és konstatáltam, féltékennyé akarja tenni Edwardot. Mennyire kevéssé ismeri… arra gondoltam, muszáj lesz felvennem a kesztyűt.

„Jól volt.” – mormoltam.

Edward felém hajolt.

„Tenyérviszketően dühös vagyok” – suttogta.

„Főleg most.” – és hangja halálosan csendes volt.

Oh, ne… vonaglottam meg. Emmett hirtelen megjelent mellettem.

„Bort, Bella?”

„Igen, kérek… „ – sokat! Töltött a poharamba, majd tovább haladt.

Esme újból feltűnt, két tányért hozott. Egy csinos fiatal nő követte, szőke copfokkal, csinos szürke ruhába öltözve, tálcát hozott, tányérokkal megrakva. Szemei egyből megtalálták Edwardot a szobában. Elpirult, és tovább bámulta Edwardot hosszú kipingált szempillái alól. Mi?

„Köszönöm, Heidi, csak hagyja a tálcát a tálalón” – mondta Esme.

Persze, hogy Heidinek hívják, ezekkel a szőke copfokkal…

Heidi bólintott, és még egy gyors pillantást vetett Edward felé, mielőtt kiment.

Szóval,  Cullen-éknek természetesen van személyzetük is, és az a személyzet szemet vetett az én leendő Dominánsomra. Lehet ez az este még ennél is rosszabb? Savanyúan bámultam ölemben fekvő kezeimre.

Dr Cullen visszatért és Esme kiosztotta a tányérokat.

„Bátran kezdjen neki mindenki” – mosolygott rám, ahogy átnyújtotta az én tányéromat.

Chirozo és kagyló… és annak ellenére, hogy gyomrom görcsben állt Edward burkolt fenyegetésétől és csinos kis Heidi alattomos pillantásaitól – aki európai, kétség kívül -  és a hiányzó bugyi miatti összeomlástól, éhes voltam. Elpirultam, mert rájöttem, hogy a délutáni fizikai erőfeszítés hozta meg az étvágyamat.

„Ki telefonált, kedvesem?” – kérdezte Esme Dr Cullent.

„A kórházból hívtak, egy újabb kanyarós eset.”

„Oh, ne…”

„Igen, egy gyerek. Negyedik a hónapban.”

„Örülök, hogy a gyerekeim nem voltak kanyarósak. Nem volt más a bárányhimlőn kívül, hála istennek… szegény Emmett” – mondta, ahogy leült és gyengéden mosolygott nagydarab fiára.

Emmett szája tele volt étellel, de így is elpirult.

„Edward és Alice szerencsések voltak… nagyon gyengén jött ki rajtuk, alig egy-két pötty, az is megoszlott kettejük között.”

Már mindkét fiú feje vörös volt. Alice vihogott.

„Szóval, láttad a Mariner meccset, apa?” – Emmett hallhatólag el kívánta terelni a beszélgetés irányát.

Az előétel finom volt, és inkább arra figyeltem, amíg Emmett, Dr Cullen és Edward a baseballról beszélgettek. Edward nyugodtnak tűnt, amíg a családjával beszélgetett. Az agyam közben őrült módon járt. A pokolba Rose-al, milyen játékot űz velem? Meg fog büntetni Edward? Elcsüggedtem a gondolattól. Még nem írtam alá a szerződést… Talán nem is fogom… Talán Floridában maradok, ahol nem érhet el.

„Sikerült berendezkednetek az új lakásban, drágám?” – kérdezte Esme udvariasan. Hálás voltam a kérdéséért, elszakított zavaros gondolataimtól. Elmeséltem neki a költözködésünket. Ahogy befejeztük az előételt, Heidi újból feltűnt. És nem először éreztem, hogy bár szabadon tehetném kezemet Edwardra, csak hogy látható legyen… lehet ötvenszeresen átkozott, akkor is az enyém. Heidi letakarította az asztalt, túl közel hajolva Edwardhoz szerintem. Benső istennőm magában füstölgött, és nem kifejezetten jó szándékkal.

Rose és Alice líraian vitatkoztak Párizsról.

 „Voltál már Párizsban, Bella?” – kérdezte Alice ártatlanul, kiszakítva ezzel irigy ábrándozásomból.

„Nem, de szeretnék elmenni” – és tudtam, én vagyok az egyetlen az asztalnál, aki még nem volt Amerikán kívül.

„Párizsba mentünk nászútra” – mosolygott Esme Dr Cullenre, aki visszavigyorgott… majdnem zavaró volt ezt észre venni. Nyilvánvalóan nagyon szerették egymást, és egy pillanatra eltűnődtem milyen lehetett felnőni két ilyen szülővel.

„Gyönyörű város” – értett egyet Alice.

„A párizsi lakosok ellenére. Edward, elvihetnéd Bellát” – mondta Alice határozottan.

„Azt hiszem, Isabella jobban kedvelné Londont” – mondta Edward lágyan.

Oh… emlékszik rá. Kezét a térdemre tette – ujjai elindultak felfelé a combomon. Egész testem megfeszült válaszképp. Ne… ne itt, ne most. Elpirultam, és megpróbáltam eltávolodni tőle. Keze fogva tartott… rögzített. Elszántan a boromért nyúltam. A kis-európai-copfos visszatért, minden szemérmes pillantással és csípőhimbálással egyetembe, a vacsoránkkal… bárányborda-tál kuszkusszal. Szerencsére csak kiosztotta a tányérokat és kiment, de amikor Edward felé nyújtotta a tányért, epekedően nézett rá. Edward incselkedően nézett rám, ahogy követtem a lányt a tekintetemmel.

„És mi a probléma a párizsiakkal?” – kérdezte Emmett a húgát.

„Nem értékelték megnyerő modorodat?”

„Uh… nem, nem értékelték. És Demetri úr, az ogre, akinek dolgoztam, egy uralkodó tirannus volt…”

A számban levő bor visszaspriccelt a poharamba.

„Isabella?” – kérdezett Edward féltő aggodalommal, és elvette a kezét a térdemről. A vidámság visszatért a hangjába… Hála az égnek.

Bólintottam, ahogy megpaskolta a hátamat, és amikor látta, hogy rendben vagyok, csak akkor vette el a kezét.

A bárány zamatos és kellemesen fűszeres volt… és még kellemesebb volt, amióta Edward visszanyerte jókedvét az étkezés végére… gyanítom azért, mert jóízűen ettem. A beszélgetés könnyedén zajlott tovább a Cullenek között, meleg törődéssel, kedves évődéssel egymás között. A záró citromos desszert alatt Alice szóval tartott párizsi élményeivel, közben akaratlanul átváltotta francia nyelvre. Mindannyian rábámultunk, ő visszabámult meglepetten, amíg Edward hibátlan franciasággal fel nem világosította arról, hogy mi is történt. Ennek hatására vihogni kezdett. Ragadós volt a nevetése, hamarosan mindenkinek fájt az oldala.

Emmett kiselőadást tartott legújabb építészeti munkájáról, egy új környezetbarát lakótelepről Seattle északi részén. Felpillantottam Rose-ra, aki csüngött Emmett minden szaván, szeme vágytól csillogott… vagy szerelemtől… nem tudtam kitalálni, melyiket válasszam. Emmett Rose-ra mosolygott, és mintha egy kimondatlan ígéret hangzott volna el közöttük. Később, babám, mondta a tekintete, és ez olyan heves volt… bizarrul heves – elpirultam attól, hogy csak néztem őket.

Felsóhajtottam… és felpislogtam az Elátkozottra. Olyan gyönyörű, képes lennék az örökkévalóságig bámulni. Enyhén borostás volt az álla, ujjaim vágytak a simogatására… érezni szerettem volna az arcomon, a mellemen… a combjaim között. Gondolataim hatására megint elpirultam. Lebámult rám és felemelte a kezét az államhoz.

„Ne rágd a szád szélét” – mormolta rekedten.

„Én akarom megtenni.”

Esme és Alice összeszedték a desszertes poharakat és kivitték a konyhába. Dr Cullen, Emmett és Rose a napelemek használatának Washington állambeli lehetőségeiről beszéltek. Edward úgy tett, mintha érdekelné a beszélgetés, közben újból a térdemre tette a kezét, és ujjai felfelé indultak a combomon. Lélegzetem elakadt és összeszorítottam a combjaimat, hogy megállítsam a kezét… Láttam, ahogy önelégülten elmosolyodik.

„Megmutathatom neked a hátsó udvart?”- kérdezett, egészen nyíltan.

Tudtam, hogy igent kell mondanom… de nem bíztam benne. Mielőtt válaszolhattam volna, felállt és felém nyújtotta a kezét. Kezemet a kezébe tettem, és éreztem, ahogy minden izom összehúzódik mélyen a hasamban… csak reagáltam sötét, éhes zöld tekintetére.

„Elnézést” – mondtam Dr Cullennek és követtem Edwardot kifelé az étkezőből.

Keresztül vezetett az előcsarnokon, be a konyhába, ahol Alice és Esme összerakták az edényeket. Az európai copfos nem volt semerre látható.

„Meg akarom mutatni Isabellának a hátsó udvart” – mondta Edward ártatlanul az anyjának. Ő ránk mosolygott és felénk intett, ahogy Alice-vel visszamentek az étkezőbe.

Kiléptünk a szürke járólappal burkolt teraszra, amit süllyesztett lámpák világítottak meg. A teraszon szürke kőből készült bödönökben bokrok voltak, és csinos, fémből készült asztal és székek voltak az egyik sarokban. Edward elsétált mellettük, fel néhány lépcsőn egy hatalmas gyepes területre, ami az öbölhöz vezetett le… oh, istenem – gyönyörű volt. Seattle fényei villogtak a horizonton és a hideg, fényes májusi hold, csillogó ezüst ösvényt rajzolt a vízre a mólóig, ahol két csónak volt kikötve. A móló mellett egy csónakház állt. Képeslapszerű látvány volt… nagyon békés. Tátott szájjal álltam egy pillanatig. Edward maga mögé húzott és a cipőm sarka belesüllyedt a fű puha talajába.

„Állj meg, kérlek.” – botladoztam a nyomában.

Megállt és rám nézett, arca kifürkészhetetlen volt.

„A cipősarkam… Le kell vennem a cipőmet.”

„Ne foglalkozz vele” – mondta, lehajolt és átvetett a vállán. Hangosan felsikoltottam a  meglepetéstől, és ő csípősen ráhúzott a fenekemre.

„Csak halkan”- mordult.

Oh, ne… ez nem lesz jó, remegett kisördögöm térde… valamiért dühös.. lehet Jake miatt, Florida miatt… a bugyi miatt, az ajkam rágása miatt…  Jézusom, olyan könnyű felbosszantani.

„Hova megyünk?” – leheltem.

„A csónakházba” – förmedt rám.

Céltudatos, hosszú lépésekkel haladt a holdfényben a füvön keresztül, én fejjel lefelé lógtam  a válláról.

„Miért?” – hangom élettelen volt, ahogy ingadoztam a vállán.

„Egyedül akarok veled lenni.”

„És minek?”

„Mert elfenekellek és azután megbaszlak.”

„Miért?” – nyafogtam gyengén.

„Tudod, hogy miért” – sziszegte.

„Azt gondoltam, olyan pillanat-ember vagy.” – esedeztem lélekszakadva.

„Isabella, éppen abban a pillanatban vagyok… hidd el.”

Szent baszás.