A szívem dübörgött. Amikor a lift leért a földszintre, kitolakodtam, ahogy az ajtó kinyílt, csak egyszer megbotolva, szerencsére nem hasra esve. Egyenesen a széles üvegajtó felé tartottam, és már kinn is voltam az üdítő, tiszta nedves seattle-i levegőn. Felemeltem az arcomat üdvözölve a frissítő esőt…becsuktam a szememet, megpróbáltam visszanyerni lelki egyensúlyomat, nagy frissítő lélegzetet véve. Soha egy férfi sem hatott rám úgy, ahogy Edward Cullen, és nem tudtam, hogy miért. A jó kinézete? Az udvariassága? A gazdagsága? A befolyása? Egyszerűen nem értettem oktalan reakciómat. Nagy levegőt vettem a megnyugváshoz. Az isten szerelmére mi volt ez az egész? Az épület egyik fémoszlopához támaszkodtam, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy megnyugodjak. Megráztam a fejemet, ahogy a szívverésem lelassult jobban éreztem magam, újra normálisan vettem a levegőt. Elindultam a kocsimért.
Ahogy a város határát magam mögött hagytam, egyszerre éreztem magam bolondnak és zavartnak. Bizonyára túlreagáltam valamit, valamit, amit csak képzeltem...Oké, nagyon jól mutat, magabiztos, parancsoló, nagyon elégedett önmagával. De a másik oldalról nézve arrogáns, dacára annak, hogy kifogástalan a magatartása, nagyon zsarnoki, hideg… legalábbis a felszínen, és egy akaratlan remegés futott át a gerincemen. Lehet, hogy gőgös, de ugyanakkor milyen sok mindent elért fiatal kora ellenére, és én vagyok a megmondhatója, nem szívesen tűr el bolondokat, miért is kellene neki? Újból méregbe jöttem, hogy Rose nem adott részletes életrajzot róla.
Na, ha meg magára az interjúra gondolok. Teljesen megzavart, mi lehet ami ilyen fiatalon ilyen sikeressé teheti. És egynéhány válasza elég talányos volt, mintha valamit rejtegetne. És Rose néhány kérdése – uh – az adoptálásról, hogy homoszexuális-e. Nem tudom elhinni, hogy én ilyet kérdeztem – újból elszégyelltem magam – tudva, hogy ahányszor csak eszembe fog jutni ez az egész a jövőben, annyiszor fogok szégyenkezni…francba Rosalie Hale-el.
Ellenőriztem a sebességemet – sokkal óvatosabban vezettem, mint szoktam máskor, és tudtam hogy a két átható zöld szem tekintetének és szigorú hangjának emléke miatt van – ahogy azt mondta, vezessek óvatosan. Megráztam a fejemet, ez az alak kétszer olyan idősnek hat, mint amennyi.
~Felejtsd el , Bella~ – szidtam le magam. Úgy döntöttem, hogy mindent összevetve, ez egy érdekes tapasztalat volt, de nem kell tovább törődnöm vele.~ Felejtsd el.~ Végül is, soha többé nem fogom látni. Hirtelen felvidultam a gondolattól, bekapcsoltam az MP3 lejátszót, hátradőltem, felhangosítottam a jó kis indie-rock zenét, és felhajtottam az I-5-re, padlóig nyomva a gázpedált…tudva, hogy olyan gyorsan hajthatok, ahogy akarok.
Ahogy megálltam a lakásunk előtt, tudtam, hogy Rose szóról-szóra beszámolót akar majd, és szívós lesz a kikérdezésben. Végül is, ott van neki a felvétel. Remélhetőleg nem kell alaposabban részleteznem a dolgokat. Zárt, kedves, dupla-apartmanos társasházban laktunk. Szerencsés vagyok, Rose szülei vásárolták, és én segítek neki a bérléssel. Ez volt az otthonom az utolsó négy évben.
„Bella, visszajöttél?” – ült Rose a nappaliban, könyvekkel körülvéve. Ő is a záróvizsgákra készült, bár még mindig a rózsaszín nyuszikkal díszített rózsaszín pizsamájában volt. Ez az a pizsama, amit a barátaival való szakítás utánra, a betegségekre és a néhai búskomor alkalmakra tart fenn. Felpattant és megölelt.
„Aggódtam. Hamarabbra vártalak.”
„Bocsánat, a riport egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint ahogy előre látható volt” – és átadtam neki a mini disc-et.
„Bella, nagyon köszönöm, hogy ezt megcsináltad helyettem. Tudom, jövök neked eggyel. Na, és milyen volt?”
Aha, na itt vagyunk…Rosalie Hale-féle inkvizíció. Gondolkodtam, mit válaszoljak a kérdésére.
„Örülök, hogy vége van, és hogy nem kell többé látom. Olyan…igazán megfélemlítő volt. Tudod, olyan nagyon összeszedett, komoly, és fiatal, igazán fiatal.”
Rose ártatlanul bámult rám.
„Miért is nem adtál róla legalább egy életrajzot? Éppen csak teljesen hülyének tartott, hogy nem készültem fel megfelelően” – néztem rá homlok ráncolva – „Leginkább udvarias, hivatalos, egy kissé begyöpösödött volt…mint aki korán felnőtt…nem úgy beszélt, mint egy normális huszonéves. Tulajdonképpen hány éves?”
„27. Nézd Bella, sajnálom. Nem gondoltam. Na, hadd nézzem a felvételt, majd kezdek vele valamit.”
„Jobban nézel ki. Megetted a levesedet?”
„Igen, és finom volt, mint mindig, és jobban érzem magam.” – mosolygott rám hálásan.
„Na, akárhogy is, nekem rohannom kell. Még el tudok menni Newtonék-hoz, a mai műszakomat ledolgozni.”
„Bella, biztos fáradt vagy…”
„Jól vagyok. Majd később találkozunk.”
Mióta beiratkoztam a WSU-ra, azóta dolgoztam Newtonék-nál. Ez az egyik legnagyobb camping cikkeket árusító hely Portland környékén, így a négy év alatt, amióta itt élek, egész jól kiművelődtem camping-ügyileg… bár én magam még nem bírtam rávenni magam a campingezésre. Inkább olyan lány vagyok aki összekuporodik egy könyvvel a kezében egy kényelmes karosszékben a tűz előtt.
Jó, hogy el tudtam menni dolgozni – lehetőséget adott arra, hogy valami másra figyeljek, ne Edward Cullenre.
Elfoglaltak voltunk. Itt volt a nyári szezon kezdete és az első turista-hullámmal birkóztunk. Mrs. Newton nagyon örült, hogy láthat.
„Bella, azt gondoltuk, nem tudsz ma bejönni.”
„Az elfoglaltságom nem tartott olyan hosszú ideig, mint gondoltam. Tudok egy pár órát teljesíteni.”
„Nos, örülök, hogy jöttél. Sokan vannak.”
Kiküldött a raktárba, hogy újrapakoljam a polcokat. Hamar elmerültem a munkában.
Rosalie buzgón gépelt a laptopján, fején a fejhallgatóval, amikor 20:30-kor hazamentem. Az orra még mindig rózsaszín volt, de fogát mélyen belevájta a sztoriba, őrült módon gépelt. Teljesen kimerült voltam, leroskadtam a kanapéra, arra az esszére gondolva, amit be kell fejeznem , és mindazon ismétlésekre, amiket úgy reméltem, ma elvégzek.
„Nagyon jó anyagot hoztál, Bella, jó munka. Nem hiszem el, hogy nem fogadtad el az ajánlatát, hogy körülvezessen…Érezhetően több időt akart veled tölteni.” – pislantott rám incselkedően.
Elpirultam és a szívem érhetetlenül gyorsabban vert. Nem ez volt az ok, oké? Csak körbe akart vezetni hogy a saját szememmel lássam, hogy ő az Ura mindennek ami hozzá tartozik. Észrevettem, hogy beharapom a szám szélét, és reméltem, hogy Rosalie nem veszi észre. Úgy láttam belemerült az írásba.
„Értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy hivatalos. Készítettél jegyzeteket?” – kérdezte.
„Umm…nem, nem készítettem.”
„Na, jó… Elég jó cikket írok ebből is. Kár, hogy nincs néhány eredeti fotóm. Igazán jó képű gazember, nem?”
Elpirultam.
„Igen, azt hiszem.”
„Oh, ne már, Bella – te sem lehetsz érzéketlen a kinézetére.” - nézett rám kutatóan.
Úgy döntöttem, eltérítem egy kis hízelgéssel…ez mindig jó trükk volt.
„Te valószínűleg többet tudtál volna kiszedni belőle.”
„Úgy hiszem, jó munkát végeztél, Bella. Hiszen ténylegesen munkát ajánlott neked. Hozzáadva, hogy az utolsó pillanatban csak úgy belecsöppentél… nagyon is jól teljesítettél.” – nézett rám fel spekulálva és én gyorsan felálltam a kanapéról és kimentem a konyhába egy szendvicset csinálni magamnak.
„Szóval, mit gondolsz róla igaziból?”
Rose igazi inkvizítor. Miért nem tud leszállni erről az egészről?
„Nagyon határozott, nagy az önfegyelme, beképzelt… igazán ijesztő… de nagyon karizmatikus… meg tudom érteni az elragadtatást” – mondtam az igazságnak megfelelően, remélve, hogy Rose egyszer és mindenkorra befejezi.
„Téged… elbűvölt egy férfi… ez az első alkalom” – horkant fel.
Elfoglaltam magam a konyhában, így nem látta az arcomat.
„Miért akartad tudni, hogy homokos-e? Úgy mellékesen én éreztem megalázva magam a kérdés miatt.”
„Nos, akárhányszor is említik az újságokban a társadalmi eseményeknél, soha nincs partnerrel.”
„Nos, kínos volt… az egész riport kínos volt, és örülök, hogy soha többé nem látom.”
„Oh, Bella, nem lehetett olyan rossz. Úgy hiszem, sőt úgy hallatszik, mintha el lenne ragadtatva tőled.”
„Kérsz egy szendvicset?”
„Igen, köszönöm.”
Nem beszéltünk többet Edward Cullenről… hála az égnek, és így nyugodtan ülhettem Rose-al a nappali asztalánál és befejezhettem esszémet, amit a Tess D’Urbervilles-ről írtam. A francba, az a nő rosszkor volt rossz helyen, rossz században…Mire befejeztem, éjfél lett. Rose bölcsen lefeküdt már, én is a szobámba mentem, fáradtan, de elégedetten, hogy hétfőhöz képest már sokat teljesítettem. Ahogy bekuporodtam az ágyamba, becsuktam a szememet és azonnal elaludtam. Azon az éjjelen zöld szemekről, sötét helyekről és hideg fehér padlókról álmodtam.
A hét hátralevő részében teljes lelkesedéssel vetettem be magam az ismétlésbe és Newtonék-nál a munkába. Rose előkészítette a ’Szemtanú’ utolsó számát , mielőtt átadta az új szerkesztőnek és szintén tanult. Szerdára sokkal jobban lett, úgyhogy nem kellett tovább túlélnem a soknyulas rózsaszín pizsama látványát. Felhívtam anyámat, aki Floridában lakik, csak hogy bejelentkezzek nála, így még ő is szerencsét kívánhatott az utolsó vizsgáimhoz. Tájékoztatott az utóbbi időkben a gyertyakészítés rejtelmeiben tett kirándulásáról…az anyámat mindig is érdekelték az új kihívások. Igazából csak unatkozott otthon és próbálta kitölteni az idejét, de figyelem összpontosítási képessége egy aranyhaléval vetekedett…jövő héten már más fogja érdekelni. Aggódtam érte…Remélem, nem zálogosítja el a házát, hogy megfinanszírozza ezt az utóbbi érdeklődését. Reméltem, hogy Phil, a viszonylag új, fiatal férje rajta tartja a szemét, most, hogy nem vagyok többé ott.
„Hogy mennek a dolgaid, Bella?”
Egy pillanatig haboztam…és így magamra vontam teljes figyelmét.
„Jól vagyok.”
„Bella? Találkoztál valakivel?”
~Óh…hogy a fenébe csinálta ezt?~ Az elragadtatás érezhető volt anyám hangjában.
„Nem, anya…semmi…te lennél az első, akinek szólok.”
„Bella, igazán többet kellene kimozdulnod, drágám…aggódom érted.”
„Anya, jól vagyok. Phil hogy van?”
A figyelemelterelés mindig jó politika.
Ez után a beszélgetés után felhívtam Charlie-t, az apámat. Ez rövid beszélgetés volt… nos, nem beszélgetés, inkább egyoldalú mordulások válaszul a gyengéd érdeklődésemre. Charlie nem valami beszédes. De életben van, még mindig sportot néz a tv-ben, horgászik, szóval minden rendben van vele.
Pénteken vitatkoztunk Rose-al, hogy mit csináljunk este. Ki akartunk kapcsolódni a tanulásból és az iskolai újságból… és az ajtócsengő megszólalt. Az ajtónál jó barátom, Jake állt, egy üveg pezsgővel a kezében.
„Ó, Jake. De jó látni téged!” – gyorsan megöleltem.
„Gyere be!”
Jake-t évek óta ismerem. Együtt nőttünk fel, bár két éves korom óta csak két hétre találkoztunk nyaranként, de az ő apja és Charlie a legjobb barátok. Charlie a válása következményeit viselte, Jake apja özvegy volt. Mi ketten homoksütiket csináltunk, hasra estünk, felsértettük a térdünket, és a gonosz ellen harcoltunk gyerekekként. Jake mindig előhozta belőlem a fiút. Nagyon szeretem Jake-t, de csak mint barátot. Nagyon büszke vagyok rá. Ő az első a a családjából, aki egyetemre jár, mérnöknek tanul. Nagyon okos – de az igazi szenvedélye a fotózás. Nagyon jó szeme van a képekhez.
„Híreim vannak ” – vigyorgott tele szájjal fehér fogait villogtatva, fekete szemei kacsingattak.
„Ne mondd, megúsztál még egy hetet, anélkül hogy kirúgnának?” – ugrattam, és ő játékosan összevonta szemöldökét.
„A portlandi Galériában kiállítás lesz a fotóimból a jövő hónaptól.”
„ Oh, Jake ! Ez csodálatos – gratulálok !” – nagyon örültem és újból megöleltem.
„Ez igen, Jake. Ezt berakom az újságba. Jelentéktelen utolsó szerkesztői változtatás egy pénteki estén” – vigyorgott Jake-ra Rose.
„Nos, gyerünk ünnepelni. Szeretném, ha eljönnél a megnyitóra…” Jake jelentőségteljesen nézett rám. Elpirultam. „Mindketten, természetesen…” –tette hozzá.
Jó barátok vagyunk, tudtam, de mélyen magában Jake több szeretett volna lenni. Jópofa – vonzó – a legrégibb barátom, aki nagyon jól ismer… de csak ennyi számomra. Rosalie állandóan cikiz amiatt, hogy hiányzik belőlem a ’kell-nekem-egy-barát’ gén, de az igazat megvallva még nem találkoztam senkivel…aki…elbűvölt volna. Aki reményeim szerint megremegteti a térdeimet, szívem a torkomban ver miatta, lepkék verdesnek tőle a hasamban…álmatlan éjszakákat okoz.
Néha arra gondoltam, valami nincs rendben velem. Talán túl sok időt töltöttem az irodalmi hősök társaságában és ennek következtében az ideáljaim és az elvárásaim túlzottak. De tudom, a valóságban még soha senkivel nem éreztem ezeket…~kivéve éppen most...Nem!~ egy kéretlen, de halk hang suttogott a tudatalattimban. Azonnal száműztem a gondolatot. Nem, ebbe nem megyek bele – nem, azután a fájdalmas interjú után. Persze, álmodtam róla, a legtöbb éjszakán, de ez csak a visszahatása a rettenetes riportnak a gondolataimban… rendben?
Néztem, ahogy Jake kinyitotta a pezsgősüveget. Farmerban és pólóban volt, magas, széles vállú, erős bronzbőrű, sötét hajú és sötét szemű. Igen, Jake tényleg jól néz ki, de szerintem már tudomásul vette, csak barátok vagyunk. Jó a társaságában, főleg, amikor olyan boldog, mint ma.
Szombaton az áruházban bolondokháza volt. Turista-ostrom volt. Mr. és Mrs. Newton, én és még két részidős lejártuk a lábainkat. Éppen alábbhagyott az ostrom az ebédidőben és Mrs. Newton megkért, hogy nézzek utána néhány rendelésnek, amíg a pult mögött ülök a kasszánál. Éppen teljesen lekötötte a figyelmemet a feladat, ellenőriztem a nyilvántartási számokat a rendelések és a katalógus között. A Newtonok még nem barátkoztak meg az új technikával, még mindig papír alapon rendeltek. A bolt éppen csendes volt, először a nap folyamán, így a feladatra tudtam koncentrálni. És akkor valami oknál fogva felnéztem. És fogva találtam magam Edward Cullen zöld szemének szemtelen pillantásában, aki ott állt a pult mellett és engem bámult.
