Edward fogta a kezemet és gyengéden simogatta a hüvelykujjával a kezem fejét, ahogy a Mercedes hátsó ülésén ültünk. Észak felé tartottunk. Kissé fészkelődtem az érzés hatására, ami elárasztotta az ágyékomat… Ellenálltam a késztetésnek, hogy felnyögjek, mivel Taylor az iPodja nélkül ült előttünk… az egyik biztonsági fickóval, akinek a neve azt hiszem Stuart volt… Enyhe kellemes fájdalmat kezdtem érezni a hasamban, amit az ezüst golyóbisok okoztak. Lustán elgondolkodtam rajta, vajon meddig fogom bírni valamilyen… megváltás nélkül. Keresztbe tettem a lábamat. És ahogy megtettem egy a gondolataim mélyén rejtőző kérdés ötlött fel hirtelen.
„Honnan volt neked rúzsod?” –kérdeztem halkan Edwardot.
Fintorgott és előre mutatott.
„Taylor” – tátogta.
Nevetésben törtem ki.
„Oh” – hagytam abba nagyon gyorsan – a golyók. Beharaptam a szám szélét. Edward rám mosolygott, szemei gonoszul villogtak. Pontosan tudta, mit tesz, amilyen szexi vadállat volt.
„Relaxálj” – lehelte – „ha túl sok lesz…” – hangja elcsuklott és gyengéden megcsókolta az ujjaimat, majd szájába vette a kisujjamat és megszívta. Most már tisztában voltam vele, hogy direkt csinálja… becsuktam a szemem, ahogy az idegvégződéseimen áthaladó impulzusok sötét vágyakat ébresztettek fel testemben… Rövid időre átadtam magam az érzésnek…izmaim bent mélyen összehúzódtak… Oh… istenem. Amikor újból kinyitottam a szemem, Edward közelről vizsgált engem… mint egy sötét herceg. Valószínűleg az öltöny és a csokornyakkendő miatt, de idősebbnek nézett ki, egy kifinomult, ellenállhatatlanul jóképű korhely, buja szándékokkal. Egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Teljes mértékben a szexuális rabszolgája voltam… és ha hihettem neki, akkor ő az enyém volt. A gondolat mosolyt csal arcomra, és az ő arcán megjelenő vigyor elbűvölt.
„És mit várhatunk ettől a mai eseménytől?”
„Oh – csak a szokásos marhaságok” – válaszolt Edward fesztelenül.
„Nekem nem szokásos” – motyogtam.
Edward kedvesen mosolygott és újból megcsókolta a kezemet.
„A legtöbb ember készpénzzel villog. Árverések, tombola, vacsora, tánc – anyám tudja, hogy kell estélyt rendezni. Oh, és erre szükséged lesz” – nyúlt a lábánál levő csomagba, és előhúzott egy fekete álarcot, amin egy apró elbűvölő tolldísz volt oldalt.
„Ez egy maszkabál” – mondta magától értetődően.
„Oh…” – az álarc gyönyörű, lágyan csillogó bársonyból volt.
Rávigyorogtam.
„Neked is lesz?”
„Természetesen. Bizonyos szempontból nagyon felszabadítóak.” – tette hozzá, felhúzva egyik szemöldökét, és elhúzta a száját.
Oh…. Egyre érdekesebb lesz.
Drága autókból álló sor volt a Cullen házhoz vezető bekötő úton. Távolból is láttam a rózsaszín papírlampionokat, amik az út szélén lógtak, és ahogy közeledtünk, egyre több volt belőlük. A kora esti fényekben csodálatosak voltak… egy elvarázsolt birodalomba érkeztünk…mennyire illik ez az én hercegemhez – és gyerekes izgalom öntött el, elhomályosítva minden más érzést.
„Fel az álarccal” – vigyorgott Edward ahogy feltette egyszerű fekete maszkját. A hercegem valami sötétebb alakot öltött… sokkal érzékibb lett. Arcából csak a gyönyörűen kidolgozott ajkait és erős állkapcsát láthattam. Szent baszás… a már így is sajgó ölem egy kicsit jobban vágyakozott. Felkötöttem az én maszkomat, közben vigyorogtam rá, figyelmen kívül hagyva a testem mélyén levő éhséget.
Taylor a felhajtóra kanyarodott, egy ajtónálló kinyitotta Edward ajtaját.
Stuart kiugrott és kinyitotta az én ajtómat.
„Felkészültél?” – kérdezte Edward.
„Amennyire lehetséges.”
„Gyönyörű vagy, Isabella” – csókolta meg a kezem és kiszállt az autóból.
Sötétzöld szőnyeg vezetett végig a gyepen a ház egyik oldalán, körbevezetve a lenyűgöző hátsó kerten. Edward óvóan ölelt magához, kezét a csípőmön tartva, ahogy sodródtunk a seattle-i elittel - akik teljes pompában jelentek meg, viselték maszkjukat – végig a zöld szőnyegen… amit halvány rózsaszín lampionok világítottak meg teljes hosszban. Két fotós rendezgette a vendégeket hogy pózoljanak egy borostyánnal átszőtt lugas háttérfüggönye előtt.
„Mr Cullen” – szólt az egyik fotográfus. Edward beleegyezően bólintott, és közel húzott magához, egy gyors fotó erejéig. Vajon honnan tudták, hogy ő az? Valószínűleg a jellegzetes haja…
„Két fotós?” – kérdeztem Edwardot.
„Az egyik a Seattle Times-tól, a másik az ajándék fotók miatt. Majd vehetünk a fotókból később.”
Oh… a képem megint az újságban. Lauren jelent meg a gondolataim között egy pillanatra. Így talált meg, hogy Edwarddal pózoltunk… a gondolat felkavart, bár az megnyugtató volt, hogy a maszk felismerhetetlenné tett. A sor végén fehér öltönyös pincérek és pincérlányok tartották tálcáikat, csordultig telt pezsgős poharakkal. Hálás voltam Edwardnak, hogy kiszakított gondolataim közül azzal, hogy átnyújtott egy poharat.
Egy nagy fehér pergolához értünk, amin a papírlampionok kisebb változatai függtek. Ez alatt egy fekete-fehér sakktábla szerű táncpadló ragyogott, amit alacsony kerítés vett körül, három oldalán bejárattal. Minden bejáratnál két hatalmas jégszobor-hattyú állt. A pergola negyedik oldalát egy színpad foglalta el, amin egy vonósnégyes játszott halkan… egy kísérteties, könnyű darabot, amit nem ismertem fel. A színpad elegendő volt egy nagyzenekar számára is – feltételezhetően későbbiekre. Kezemet fogva Edward két hattyú között bevezetett a táncparkettre, ahol más vendégek is gyülekeztek pezsgőspohárral a kezükben beszélgetve..
A tengerpart irányában egy hatalmas sátor állt, a hozzánk közel levő oldala nyitva, így vethettem egy pillantást az előírásosan elrendezett asztalokra és székekre… jó sok volt belőlük.
„Hány ember jön?” – kérdeztem Edwardtól, megrendülve a sátor méretétől.
„Azt hiszem, úgy háromszáz. Anyámat kellene megkérdezned.” – mosolygott le rám, és talán azért mert csak az ő mosolyát néztem… wow… benső istennőm elalélt.
„Edward!”
Egy fiatal nő bukkant elő a tömegből és Edward nyaka köré fonta karjait. Egyből tudtam, hogy ő Alice. Lágyan omló halvány rózsaszín hosszú szatén ruhát viselt, elbájoló, finoman megmunkált, a ruhához illő velencei álarccal. Csodálatos volt. És ebben a pillanatban nem tudtam elég hálás lenni Edward ruhaválasztásáért.
„Bella! Oh, kedves – elkápráztató vagy!” – ölelt meg futólag.
„Gyere, találkoznod kell a barátaimmal… egyikük sem hiszi, hogy Edwardnak végre van barátnője.”
Gyors, ijedt pillantást vetettem Edwardra, aki beletörődően vállat vont tudom-ő-hihetelen-évek-óta-vele-kell-élnem módon, és engedte, hogy Alice elvigyen négy fiatal lányból álló csoporthoz, akik drága ruhában, hibátlanul ápoltak voltak.
Alice gyorsan bemutatott bennünket… hárman kedvesek és aranyosak voltak, de Jane, azt hiszem ez volt a neve, kedvetlenül vizsgálgatott vörös maszkja alól.
„Persze, mindannyian azt gondoltuk, hogy Edward homokos” – mondta rosszindulatúan, elrejtve gyűlölködését egy széles, hamis mosoly mögé.
Alice elbiggyesztette a száját.
„Jane, viselkedj. Nyilvánvaló, hogy Edwardnak kiváló ízlése van a nők tekintetében. Arra várt, hogy a megfelelő nővel találkozzon… és az nem te voltál!”
Jane elpirult… és én is. Lehetett volna kellemetlenebb?
„Hölgyeim – visszakaphatnám a partneremet, kérem?” – és karját a derekam köré fonva Edward az oldalához húzott. Mind a négy lány elpirult, vigyorgott és izgett-mozgott, Edward elbűvölő mosolya a szokásos hatással volt rájuk. Alice rám pillantott, megforgatta a szemeit. Elnevettem magam.
„Örülök, hogy találkoztunk” – mondtam, ahogy Edward magával ragadott.
„Köszönöm” – súgtam Edwardnak, ahogy egy kicsit távolabb kerültünk.
„Láttam, hogy Jane Alice-al volt. Veszélyes egy nő.”
„Tetszel neki” – morogtam szárazon.
Vállat vont.
„Nos, az érzés nem kölcsönös. Gyere – hadd mutassalak be néhány embernek.”
Bemutatkozások forgatagában töltöttem az elkövetkező fél órát. Két hollywood-i színésszel találkoztam… szent szar… nem hiszem, hogy bárkinek a nevére is képes leszek emlékezni. Edward közel tartott magához, hálás voltam… őszintén megfélemlített a gazdagság, a ragyogás és a hamisítatlan pompás mérete az egésznek. Soha életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem.
A fehér ruhás pincérek könnyedén suhantak a vendégek tömegében pezsgősüvegjeikkel, és nyugtalanító rendszerességgel utántöltötték poharamat. Nem, nem kellene ilyen sokat innom. Gondtalannak éreztem magam, és nem voltam biztos benne, hogy a pezsgő, vagy a maszkok által keltett feszült, misztikus és izgatott atmoszféra, avagy az ezüst golyók titka miatt… a tompa fájdalmat az ölemben képtelenség volt nem tudomásul venni.
„Szóval a SIP-nél dolgozik” – kérdezte egy kopaszodó pocakos úriember, akinek medve vagy kutya félmaszkja volt.
„Hallottam valami pletykát egy kedvezőtlen tulajdonosváltásról.”
Elpirultam… üzletátvétel egy olyan ember által, akinek több pénze van, mit amennyi érzése, és ráadásul kiváló nyomozó is…
„Én csak gyakornok vagyok, Mr Eccles. Nem tudhatok ezekről a dolgokról.”
Edward nem mondott semmi, csak udvariasan mosolygott Eccles-re.
„Hölgyeim és Uraim…!” – szakított félbe bennünket a nagyon lenyűgöző fekete-fehér Harlequin maszkot viselő Ceremóniamester.
„Kérem foglalják el helyüket - a vacsorát tálalják.”
Edward megfogta a kezem és követtük a tömeget a nagy sátor felé.
A sátor berendezése elbűvölő volt. Három hatalmas lapos csillár szórta a fényt a szivárvány minden színében az elefántcsont színű selyem anyagra ami a sátor tetején és oldalán volt bélésanyagként. Legalább harminc asztal volt, amik a Heathman privát ebédlőjében levő asztalra emlékeztettek, kristálypoharak, friss fehér terítők az asztalokon és székeken, és az asztalok közepén tökéletes halvány rózsaszín peóniával teli váza, amit ezüst gyertyatartók vettek körül. Ez mellett selyembe burkolva egy kosár édesség…
Edward az ülésrendet tanulmányozta és egy középen levő asztalhoz vezetett. Alice és Esme már ott voltak, elmélyülve egy fiatalemberrel – akit nem ismertem - folytatott beszélgetésbe. Esme ezüst színű ruhában volt, hozzá illő ezüst csipke velencei maszkkal. Ragyogóan nézett ki, kicsit sem volt feszült. Melegen üdvözölt.
„Bella, mennyire örülök, hogy újra láthatlak. És nagyon gyönyörű vagy.”
„Anyám” – üdvözölte Edward mereven és mindkét arcát megcsókolta.
„Oh Edward – annyira szertartásos vagy!” – rótta meg Esme csipkelődve.
Esme szüleivel, Mr és Mrs Plattal ültünk egy asztalnál, akik dúsgazdagnak és fiatalosnak néztek ki egyforma álarcukban, bár ezt a maszk alatt nehéz volt mondani. Örömüket lelték abban, hogy láthatják Edwardot.
„Nagymama, Nagypapa, megengeditek, hogy bemutassam Isabella Swant?”
Mrs Platt tetőtől-talpig gyorsan felmért.
„Oh, végre talált valakit… milyen csodálatos… és nagyon csinos! Nos, nagyon remélem, hogy tisztességes embert csinálsz belőle!” – rázta meg a kezem lelkesen.
Szent tehén. Köszönetet mondtam az égieknek az álarcomért.
„Anyám, ne hozd zavarba Bellát” – érkezett Esme a megmentésemre.
„Ne figyelj a bolondos öreg szárcsára, kedvesem” - rázta meg a kezem Mr Platt – „azt hiszi, mert öreg, Isten adta joga, hogy kimondjon minden ostobaságot, ami abban a fafejében felötlik.”
„Bella, ő az én partnerem, Harry” – mutatta be Alice szégyenlősen a fiúját… aki csintalan mosolyt villantott felém, kék szemeiben vidámság táncolt, ahogy kezet fogtunk.
„Örülök, hogy megismerhettelek Harry” – mormoltam.
Edward is kezet fogott Harry-val és mondhatom, közben alaposan végigmérte. Nem igen kellett külön mondani, hogy szegény Alice is szenved hatalmaskodó bátyja miatt… együttérzően mosolyogtam Alice-ra.
Esme régi barátai, Peter és Charlotte volt az utolsó pár az asztalunknál, de Dr Cullen-nek még mindig nem volt nyoma sem.
Hirtelen mikrofonfütyülés hangzott és Dr Cullen hangja zengett az erősítőn keresztül. Hatására elcsendesült a fecsegés az asztaloknál. Carlisle egy kis emelvényen állt a sátor végében, mély benyomást keltő arany Punchinello maszkban.
„Isten hozta önöket, hölgyeim és uraim az ez évi jótékonysági bálunkon. Remélem, élvezni fogják mindazt, amit a mai estére terveztünk az önök számára és mélyen a zsebükbe nyúlnak hogy támogassák azt a fantasztikus munkát, amit lelkes csapatunk végez az „Oldjuk meg Együtt” alapítványban – mint tudják, ez a téma nagyon közel áll mind a feleségem, mind az én szívemhez.
Idegesen pillogtam Edwardra, aki közömbösen bámult, úgy gondolom a színpad felé. Majd rám pillantott.. és elhúzta a száját.
„Most átadom önöket a Ceremóniamesternek. Kérem, helyezkedjenek el, és élvezzék az estét” - fejezte be Carlisle.
Udvarias taps hangzott fel, majd újból elkezdődött a csevegés a sátorban. Edward és nagyapja között ültem. Amíg a pincér meggyújtotta a gyertyákat egy hosszú gyertyával, addig megcsodáltam az apró fehér ültetőkártyát, amin szép ezüst kalligráfiával volt a nevem. Carlisle csatlakozott hozzánk, mindkét arcomra csókot nyomott, alaposan meglepve ezzel.
„Nagyszerű újra látni téged, Bella” –mormolta. Igazán feltűnő volt különleges arany álarcában.
„Hölgyeim és uraim, kérem, jelöljék ki az asztalfőnököket” – szólította fel a társaságot a Ceremóniamester.
„Oh, engem, engem!” – mondta Alice egyből, izgatottan ugrálva ültében.
„Minden asztal közepén találnak egy borítékot” – folytatta a Ceremóniamester, - „kérem, mindenki találhat, kérhet, kölcsönözhet avagy csenhet egy bankjegyet, ami az általa elviselhető legnagyobb összegű. A nevét írja fel a bankjegyre és tegye a borítékba. Kérem az asztalfőnököket, hogy gondosan bánjanak a borítékokkal. Később szükségünk lesz rájuk.”
Szent szar… Egy fillért sem hoztam magammal. Milyen ostobaság… egy jótékonysági rendezvényre!
Edward előhalászta a tárcáját és előhúzott két százdollárost.
„Tessék” – mondta.
Mi?
„Visszafizetem” – suttogtam.
Szája kissé legörbült, mindjárt éreztem, hogy nem igazán boldog attól, amit mondtam, de nem fűzött megjegyzést a dolgokhoz. Aláírtam, Edward golyóstollát használva…fekete volt, fehér virágmotívummal a kupakján.
Alice körbeadta a borítékot.
Mindeközben még egy előreírt kártyát találtam ezüst kalligráf írással – a menünket.
Álarcos bál az ’Oldjuk meg Együtt’ Alapítvány javára
Menü
- Lazac tatár crème fraîche és uborka pirított brióssal
- 2006 évjáratú Alban Estate Rousanne
- Pirított muskotályos kacsamell krémes jeruzsálemi articsókával, kakukkfüves párolt
„Honnan volt neked rúzsod?” –kérdeztem halkan Edwardot.
Fintorgott és előre mutatott.
„Taylor” – tátogta.
Nevetésben törtem ki.
„Oh” – hagytam abba nagyon gyorsan – a golyók. Beharaptam a szám szélét. Edward rám mosolygott, szemei gonoszul villogtak. Pontosan tudta, mit tesz, amilyen szexi vadállat volt.
„Relaxálj” – lehelte – „ha túl sok lesz…” – hangja elcsuklott és gyengéden megcsókolta az ujjaimat, majd szájába vette a kisujjamat és megszívta. Most már tisztában voltam vele, hogy direkt csinálja… becsuktam a szemem, ahogy az idegvégződéseimen áthaladó impulzusok sötét vágyakat ébresztettek fel testemben… Rövid időre átadtam magam az érzésnek…izmaim bent mélyen összehúzódtak… Oh… istenem. Amikor újból kinyitottam a szemem, Edward közelről vizsgált engem… mint egy sötét herceg. Valószínűleg az öltöny és a csokornyakkendő miatt, de idősebbnek nézett ki, egy kifinomult, ellenállhatatlanul jóképű korhely, buja szándékokkal. Egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Teljes mértékben a szexuális rabszolgája voltam… és ha hihettem neki, akkor ő az enyém volt. A gondolat mosolyt csal arcomra, és az ő arcán megjelenő vigyor elbűvölt.
„És mit várhatunk ettől a mai eseménytől?”
„Oh – csak a szokásos marhaságok” – válaszolt Edward fesztelenül.
„Nekem nem szokásos” – motyogtam.
Edward kedvesen mosolygott és újból megcsókolta a kezemet.
„A legtöbb ember készpénzzel villog. Árverések, tombola, vacsora, tánc – anyám tudja, hogy kell estélyt rendezni. Oh, és erre szükséged lesz” – nyúlt a lábánál levő csomagba, és előhúzott egy fekete álarcot, amin egy apró elbűvölő tolldísz volt oldalt.
„Ez egy maszkabál” – mondta magától értetődően.
„Oh…” – az álarc gyönyörű, lágyan csillogó bársonyból volt.
Rávigyorogtam.
„Neked is lesz?”
„Természetesen. Bizonyos szempontból nagyon felszabadítóak.” – tette hozzá, felhúzva egyik szemöldökét, és elhúzta a száját.
Oh…. Egyre érdekesebb lesz.
Drága autókból álló sor volt a Cullen házhoz vezető bekötő úton. Távolból is láttam a rózsaszín papírlampionokat, amik az út szélén lógtak, és ahogy közeledtünk, egyre több volt belőlük. A kora esti fényekben csodálatosak voltak… egy elvarázsolt birodalomba érkeztünk…mennyire illik ez az én hercegemhez – és gyerekes izgalom öntött el, elhomályosítva minden más érzést.
„Fel az álarccal” – vigyorgott Edward ahogy feltette egyszerű fekete maszkját. A hercegem valami sötétebb alakot öltött… sokkal érzékibb lett. Arcából csak a gyönyörűen kidolgozott ajkait és erős állkapcsát láthattam. Szent baszás… a már így is sajgó ölem egy kicsit jobban vágyakozott. Felkötöttem az én maszkomat, közben vigyorogtam rá, figyelmen kívül hagyva a testem mélyén levő éhséget.
Taylor a felhajtóra kanyarodott, egy ajtónálló kinyitotta Edward ajtaját.
Stuart kiugrott és kinyitotta az én ajtómat.
„Felkészültél?” – kérdezte Edward.
„Amennyire lehetséges.”
„Gyönyörű vagy, Isabella” – csókolta meg a kezem és kiszállt az autóból.
Sötétzöld szőnyeg vezetett végig a gyepen a ház egyik oldalán, körbevezetve a lenyűgöző hátsó kerten. Edward óvóan ölelt magához, kezét a csípőmön tartva, ahogy sodródtunk a seattle-i elittel - akik teljes pompában jelentek meg, viselték maszkjukat – végig a zöld szőnyegen… amit halvány rózsaszín lampionok világítottak meg teljes hosszban. Két fotós rendezgette a vendégeket hogy pózoljanak egy borostyánnal átszőtt lugas háttérfüggönye előtt.
„Mr Cullen” – szólt az egyik fotográfus. Edward beleegyezően bólintott, és közel húzott magához, egy gyors fotó erejéig. Vajon honnan tudták, hogy ő az? Valószínűleg a jellegzetes haja…
„Két fotós?” – kérdeztem Edwardot.
„Az egyik a Seattle Times-tól, a másik az ajándék fotók miatt. Majd vehetünk a fotókból később.”
Oh… a képem megint az újságban. Lauren jelent meg a gondolataim között egy pillanatra. Így talált meg, hogy Edwarddal pózoltunk… a gondolat felkavart, bár az megnyugtató volt, hogy a maszk felismerhetetlenné tett. A sor végén fehér öltönyös pincérek és pincérlányok tartották tálcáikat, csordultig telt pezsgős poharakkal. Hálás voltam Edwardnak, hogy kiszakított gondolataim közül azzal, hogy átnyújtott egy poharat.
Egy nagy fehér pergolához értünk, amin a papírlampionok kisebb változatai függtek. Ez alatt egy fekete-fehér sakktábla szerű táncpadló ragyogott, amit alacsony kerítés vett körül, három oldalán bejárattal. Minden bejáratnál két hatalmas jégszobor-hattyú állt. A pergola negyedik oldalát egy színpad foglalta el, amin egy vonósnégyes játszott halkan… egy kísérteties, könnyű darabot, amit nem ismertem fel. A színpad elegendő volt egy nagyzenekar számára is – feltételezhetően későbbiekre. Kezemet fogva Edward két hattyú között bevezetett a táncparkettre, ahol más vendégek is gyülekeztek pezsgőspohárral a kezükben beszélgetve..
A tengerpart irányában egy hatalmas sátor állt, a hozzánk közel levő oldala nyitva, így vethettem egy pillantást az előírásosan elrendezett asztalokra és székekre… jó sok volt belőlük.
„Hány ember jön?” – kérdeztem Edwardtól, megrendülve a sátor méretétől.
„Azt hiszem, úgy háromszáz. Anyámat kellene megkérdezned.” – mosolygott le rám, és talán azért mert csak az ő mosolyát néztem… wow… benső istennőm elalélt.
„Edward!”
Egy fiatal nő bukkant elő a tömegből és Edward nyaka köré fonta karjait. Egyből tudtam, hogy ő Alice. Lágyan omló halvány rózsaszín hosszú szatén ruhát viselt, elbájoló, finoman megmunkált, a ruhához illő velencei álarccal. Csodálatos volt. És ebben a pillanatban nem tudtam elég hálás lenni Edward ruhaválasztásáért.
„Bella! Oh, kedves – elkápráztató vagy!” – ölelt meg futólag.
„Gyere, találkoznod kell a barátaimmal… egyikük sem hiszi, hogy Edwardnak végre van barátnője.”
Gyors, ijedt pillantást vetettem Edwardra, aki beletörődően vállat vont tudom-ő-hihetelen-évek-óta-vele-kell-élnem módon, és engedte, hogy Alice elvigyen négy fiatal lányból álló csoporthoz, akik drága ruhában, hibátlanul ápoltak voltak.
Alice gyorsan bemutatott bennünket… hárman kedvesek és aranyosak voltak, de Jane, azt hiszem ez volt a neve, kedvetlenül vizsgálgatott vörös maszkja alól.
„Persze, mindannyian azt gondoltuk, hogy Edward homokos” – mondta rosszindulatúan, elrejtve gyűlölködését egy széles, hamis mosoly mögé.
Alice elbiggyesztette a száját.
„Jane, viselkedj. Nyilvánvaló, hogy Edwardnak kiváló ízlése van a nők tekintetében. Arra várt, hogy a megfelelő nővel találkozzon… és az nem te voltál!”
Jane elpirult… és én is. Lehetett volna kellemetlenebb?
„Hölgyeim – visszakaphatnám a partneremet, kérem?” – és karját a derekam köré fonva Edward az oldalához húzott. Mind a négy lány elpirult, vigyorgott és izgett-mozgott, Edward elbűvölő mosolya a szokásos hatással volt rájuk. Alice rám pillantott, megforgatta a szemeit. Elnevettem magam.
„Örülök, hogy találkoztunk” – mondtam, ahogy Edward magával ragadott.
„Köszönöm” – súgtam Edwardnak, ahogy egy kicsit távolabb kerültünk.
„Láttam, hogy Jane Alice-al volt. Veszélyes egy nő.”
„Tetszel neki” – morogtam szárazon.
Vállat vont.
„Nos, az érzés nem kölcsönös. Gyere – hadd mutassalak be néhány embernek.”
Bemutatkozások forgatagában töltöttem az elkövetkező fél órát. Két hollywood-i színésszel találkoztam… szent szar… nem hiszem, hogy bárkinek a nevére is képes leszek emlékezni. Edward közel tartott magához, hálás voltam… őszintén megfélemlített a gazdagság, a ragyogás és a hamisítatlan pompás mérete az egésznek. Soha életemben nem voltam még csak hasonló helyzetben sem.
A fehér ruhás pincérek könnyedén suhantak a vendégek tömegében pezsgősüvegjeikkel, és nyugtalanító rendszerességgel utántöltötték poharamat. Nem, nem kellene ilyen sokat innom. Gondtalannak éreztem magam, és nem voltam biztos benne, hogy a pezsgő, vagy a maszkok által keltett feszült, misztikus és izgatott atmoszféra, avagy az ezüst golyók titka miatt… a tompa fájdalmat az ölemben képtelenség volt nem tudomásul venni.
„Szóval a SIP-nél dolgozik” – kérdezte egy kopaszodó pocakos úriember, akinek medve vagy kutya félmaszkja volt.
„Hallottam valami pletykát egy kedvezőtlen tulajdonosváltásról.”
Elpirultam… üzletátvétel egy olyan ember által, akinek több pénze van, mit amennyi érzése, és ráadásul kiváló nyomozó is…
„Én csak gyakornok vagyok, Mr Eccles. Nem tudhatok ezekről a dolgokról.”
Edward nem mondott semmi, csak udvariasan mosolygott Eccles-re.
„Hölgyeim és Uraim…!” – szakított félbe bennünket a nagyon lenyűgöző fekete-fehér Harlequin maszkot viselő Ceremóniamester.
„Kérem foglalják el helyüket - a vacsorát tálalják.”
Edward megfogta a kezem és követtük a tömeget a nagy sátor felé.
A sátor berendezése elbűvölő volt. Három hatalmas lapos csillár szórta a fényt a szivárvány minden színében az elefántcsont színű selyem anyagra ami a sátor tetején és oldalán volt bélésanyagként. Legalább harminc asztal volt, amik a Heathman privát ebédlőjében levő asztalra emlékeztettek, kristálypoharak, friss fehér terítők az asztalokon és székeken, és az asztalok közepén tökéletes halvány rózsaszín peóniával teli váza, amit ezüst gyertyatartók vettek körül. Ez mellett selyembe burkolva egy kosár édesség…
Edward az ülésrendet tanulmányozta és egy középen levő asztalhoz vezetett. Alice és Esme már ott voltak, elmélyülve egy fiatalemberrel – akit nem ismertem - folytatott beszélgetésbe. Esme ezüst színű ruhában volt, hozzá illő ezüst csipke velencei maszkkal. Ragyogóan nézett ki, kicsit sem volt feszült. Melegen üdvözölt.
„Bella, mennyire örülök, hogy újra láthatlak. És nagyon gyönyörű vagy.”
„Anyám” – üdvözölte Edward mereven és mindkét arcát megcsókolta.
„Oh Edward – annyira szertartásos vagy!” – rótta meg Esme csipkelődve.
Esme szüleivel, Mr és Mrs Plattal ültünk egy asztalnál, akik dúsgazdagnak és fiatalosnak néztek ki egyforma álarcukban, bár ezt a maszk alatt nehéz volt mondani. Örömüket lelték abban, hogy láthatják Edwardot.
„Nagymama, Nagypapa, megengeditek, hogy bemutassam Isabella Swant?”
Mrs Platt tetőtől-talpig gyorsan felmért.
„Oh, végre talált valakit… milyen csodálatos… és nagyon csinos! Nos, nagyon remélem, hogy tisztességes embert csinálsz belőle!” – rázta meg a kezem lelkesen.
Szent tehén. Köszönetet mondtam az égieknek az álarcomért.
„Anyám, ne hozd zavarba Bellát” – érkezett Esme a megmentésemre.
„Ne figyelj a bolondos öreg szárcsára, kedvesem” - rázta meg a kezem Mr Platt – „azt hiszi, mert öreg, Isten adta joga, hogy kimondjon minden ostobaságot, ami abban a fafejében felötlik.”
„Bella, ő az én partnerem, Harry” – mutatta be Alice szégyenlősen a fiúját… aki csintalan mosolyt villantott felém, kék szemeiben vidámság táncolt, ahogy kezet fogtunk.
„Örülök, hogy megismerhettelek Harry” – mormoltam.
Edward is kezet fogott Harry-val és mondhatom, közben alaposan végigmérte. Nem igen kellett külön mondani, hogy szegény Alice is szenved hatalmaskodó bátyja miatt… együttérzően mosolyogtam Alice-ra.
Esme régi barátai, Peter és Charlotte volt az utolsó pár az asztalunknál, de Dr Cullen-nek még mindig nem volt nyoma sem.
Hirtelen mikrofonfütyülés hangzott és Dr Cullen hangja zengett az erősítőn keresztül. Hatására elcsendesült a fecsegés az asztaloknál. Carlisle egy kis emelvényen állt a sátor végében, mély benyomást keltő arany Punchinello maszkban.
„Isten hozta önöket, hölgyeim és uraim az ez évi jótékonysági bálunkon. Remélem, élvezni fogják mindazt, amit a mai estére terveztünk az önök számára és mélyen a zsebükbe nyúlnak hogy támogassák azt a fantasztikus munkát, amit lelkes csapatunk végez az „Oldjuk meg Együtt” alapítványban – mint tudják, ez a téma nagyon közel áll mind a feleségem, mind az én szívemhez.
Idegesen pillogtam Edwardra, aki közömbösen bámult, úgy gondolom a színpad felé. Majd rám pillantott.. és elhúzta a száját.
„Most átadom önöket a Ceremóniamesternek. Kérem, helyezkedjenek el, és élvezzék az estét” - fejezte be Carlisle.
Udvarias taps hangzott fel, majd újból elkezdődött a csevegés a sátorban. Edward és nagyapja között ültem. Amíg a pincér meggyújtotta a gyertyákat egy hosszú gyertyával, addig megcsodáltam az apró fehér ültetőkártyát, amin szép ezüst kalligráfiával volt a nevem. Carlisle csatlakozott hozzánk, mindkét arcomra csókot nyomott, alaposan meglepve ezzel.
„Nagyszerű újra látni téged, Bella” –mormolta. Igazán feltűnő volt különleges arany álarcában.
„Hölgyeim és uraim, kérem, jelöljék ki az asztalfőnököket” – szólította fel a társaságot a Ceremóniamester.
„Oh, engem, engem!” – mondta Alice egyből, izgatottan ugrálva ültében.
„Minden asztal közepén találnak egy borítékot” – folytatta a Ceremóniamester, - „kérem, mindenki találhat, kérhet, kölcsönözhet avagy csenhet egy bankjegyet, ami az általa elviselhető legnagyobb összegű. A nevét írja fel a bankjegyre és tegye a borítékba. Kérem az asztalfőnököket, hogy gondosan bánjanak a borítékokkal. Később szükségünk lesz rájuk.”
Szent szar… Egy fillért sem hoztam magammal. Milyen ostobaság… egy jótékonysági rendezvényre!
Edward előhalászta a tárcáját és előhúzott két százdollárost.
„Tessék” – mondta.
Mi?
„Visszafizetem” – suttogtam.
Szája kissé legörbült, mindjárt éreztem, hogy nem igazán boldog attól, amit mondtam, de nem fűzött megjegyzést a dolgokhoz. Aláírtam, Edward golyóstollát használva…fekete volt, fehér virágmotívummal a kupakján.
Alice körbeadta a borítékot.
Mindeközben még egy előreírt kártyát találtam ezüst kalligráf írással – a menünket.
Álarcos bál az ’Oldjuk meg Együtt’ Alapítvány javára
Menü
- Lazac tatár crème fraîche és uborka pirított brióssal
- 2006 évjáratú Alban Estate Rousanne
- Pirított muskotályos kacsamell krémes jeruzsálemi articsókával, kakukkfüves párolt
cseresznyehalmokkal, kacsamájpüré
- Châteauneuf-du-Pape Vieilles bor 2006 de la Janasse Borászat
- Cukrozott, pirított dió, tojásfehérje habjával bevont füge, borkrém, juharszirupos
- Châteauneuf-du-Pape Vieilles bor 2006 de la Janasse Borászat
- Cukrozott, pirított dió, tojásfehérje habjával bevont füge, borkrém, juharszirupos
fagylalt
- Vin de Costance 2004 Klein Constantia
- Helyi sajtok és kenyerek választéka
- Alban Estate Grenache 2006
- Kávé és mignon
Nos, ez megmagyarázza a kristálypoharak különböző méretét és mennyiségét amik tömegesen vannak a terítékhez. A pincér visszatért, bort és vizet kínálva. Mögöttem a sátornak azt a részét, ahol bejöttünk, bezárták és előttünk két pincér széthúzta a falakat, elénk tárva ezzel a seattlei Meydenbaur öböl naplementéjét. Lélegzetelállító látvány volt… Seattle pislogó fényei a távolban és a narancs színű, borongós nyugodtsága az öbölnek visszatükröződött az opálos égbolton… wow… mennyire csendes és nyugodt!
Tíz pincér érkezett, mindegyikük kezében tál volt. Egy csendes vezényszóra felszolgálták az előételt, teljes összhangban, majd eltűntek. A lazac finomnak nézett ki, és én rájöttem, hogy éhes vagyok.
„Éhes vagy?” – mondta halkan Edward, hogy csak én hallhattam.
Mindjárt tudtam, hogy nem az ételről beszél, és az izmok az ölemben egyből reagáltak.
„Nagyon” – suttogtam, szemtelenül viszonoztam pillantását. Edward szája kis cuppanással kissé szétnyílt.
Aha! Ugye… ketten is játszhatják ezt a játékot.
Edward nagyapja bevont a beszélgetésbe. Csodálatos idős ember volt, aki nagyon büszke volt a lányára és három unokájára. Fura volt elképzelni Edwardot gyerekként… sebeinek emléke hívatlanul bukkant fel emlékeimben, de gyorsan elfojtottam. Nem akartam arra gondolni most…. Bár, és mennyire ironikus az élet, a parti hátterében pont az ilyen dolgok álltak. Nagyon szerettem volna, ha Rose és Emmett is itt lettek volna. Rose igazán illett volna a környezetbe – őt nem félemlítette volna meg az előtte levők villák és kések megszámlálhatatlan mennyisége, és ő vezényelhetett volna az asztalnál… Elképzeltem, hogy ölre mennek Alice-al, ki legyen az asztalfőnök. A gondolat mosolyra késztetett.
A beszélgetés az asztalnál hol erősebb, hol gyengébb volt. Alice szórakoztató volt, mint mindig, és teljesen elhalványította szegény Harry-t, aki leginkább csendben volt… mint én. Edward nagyanyja volt a leghangosabb. Volt egyfajta csípős humora, amit leginkább a férjével szemben alkalmazott. Szinte sajnáltam Mr Platt-ot.
Edward és Peter élénken beszélgettek eszközről, amit Edward társasága fejlesztett, Schumacher alapelvei alapján. Nehéz volt követni a beszélgetést. Úgy tűnt Edward képessé tett szerte a világban elszegényedett közösségeket arra, hogy felhúzható/tekerős-rendszerrel működő technológiát alkalmazzanak – eszközöket, amiknek működéséhez nem kellett áram, vagy elem, és amik minimális gondoskodást igényeltek.
Edwardot teljes lelkesedésben látni, bámulatba ejtő volt. Szenvedélyessége és elkötelezettsége a szegényebb életkörülmények között élők felemelkedéséért csodálatos volt. A saját telekommunikációs cégén keresztül elszántan törekedett arra, hogy első legyen a piacon a tekerős mobil telefonnal… szent tehén… fogalmam sem volt erről. Már úgy értve, hogy tudtam az élelmezési dolgokról – de ez… úgy tűnt Peter nem tudta megérteni, hogy miért adja ajándékba a technológiát és miért nem szabadalmaztatja. Azon tűnődtem, honnan lett annyi pénze Edwardnak, ha ennyire buzgón kiadja a kezéből ezeket a dolgokat.
A vacsora ideje alatt pazarul bizarr maszkos fickók pazarul szabott öltönyben, hosszú sorokban álltak meg az asztalunknál, vágyva arra, hogy találkozzanak Edwarddal egy kézfogás és néhány kedves szó erejéig. Néhányuknak bemutatott, de nem mindenkinek. Törtem a fejem, hogy hogyan és miért teszi ezt a megkülönböztetést…
Egy semmitmondó beszélgetés közben Alice felém hajolt és mosolygott.
„Bella, segítenél az árverésnél?”
„Persze” – feleltem… nem igazán lelkesen.
Amikor a desszertet szolgálták fel, és már beesteledett – tényleg kényelmetlenül éreztem magam. Meg kellett szabadulnom a golyóktól. Mielőtt ki tudtam volna magam menteni a Ceremóniamester jelent meg az asztalunknál… és vele együtt – ha nem tévedtem – Miss Copfos Európa. Mi is a neve…? Hansel, Gretel… Heidi. Álarcban volt, természetesen, de tudtam, hogy ő az, mert le sem vette tekintetét Edwardról. Láttam, hogy elpirult és igazán elégedett voltam, hogy Edward nem adta jelét, hogy felismerte volna.
A Ceremóniamester elkérte a borítékunkat és igen gyakorlott kézmozdulattal és sokatmondó pillantással kérte Esme-t, hogy húzza ki a nyertes bankjegyet. Harry-é volt – a selyemmel bevont kosárka az övé lett. Udvariasan tapsoltam… de képtelen voltam tovább a történésekre koncentrálni.
„Ha megbocsátanál..” – mormoltam Edwardnak.
Szúrósan nézett rám.
„A mellékhelyiségbe mennél?”
Bólintottam.
„Elkísérlek” mondta sötéten.
Amikor felálltam, az asztalnál ülő minden férfi felállt velem együtt.
Oh… micsoda szokások.
„Nem, Edward. Nem te kíséred el Bellát – majd én.”
Alice már állt, mire Edward tiltakozni tudott volna. Edward álla megfeszült… egyáltalán nem örült. Hogy igazán őszinte legyek, én sem. Hmm… szükségleteim voltak… Bocsánatkérően vontam meg a vállam, ő meg gyorsan, beletörődően leült.
Amikor visszatértünk, egy kicsit jobban éreztem magam, bár a megkönnyebbülés nem volt olyan azonnali, mint reméltem – a golyók most biztonságban voltak a csatos táskámban. Miért gondoltam, hogy egész este bírni fogom? Még mindig vágyakoztam – talán rá tudom beszélni Edwardot arra, hogy később elvigyen a csónakházba. Elpirultam a gondolatra, és Edwardra néztem, ahogy leültem. Ő mereven visszanézett rám, mosoly árnyéka tűnt fel ajkán. Huh… már nem dühös az elmulasztott lehetőség miatt… habár én az voltam. Feszült voltam… izgatott. Edward megszorította a kezem, mindketten figyelmesen hallgattuk Carlisle-t, aki újból a színpadon volt, és az alapítványról beszélt. Edward egy másik kártyát adott át nekem – az árverésre bocsátott dolgok voltak rajta. Gyorsan átfutottam rajta:
Felajánlások és Nagylelkű Adományozóik
- Vin de Costance 2004 Klein Constantia
- Helyi sajtok és kenyerek választéka
- Alban Estate Grenache 2006
- Kávé és mignon
Nos, ez megmagyarázza a kristálypoharak különböző méretét és mennyiségét amik tömegesen vannak a terítékhez. A pincér visszatért, bort és vizet kínálva. Mögöttem a sátornak azt a részét, ahol bejöttünk, bezárták és előttünk két pincér széthúzta a falakat, elénk tárva ezzel a seattlei Meydenbaur öböl naplementéjét. Lélegzetelállító látvány volt… Seattle pislogó fényei a távolban és a narancs színű, borongós nyugodtsága az öbölnek visszatükröződött az opálos égbolton… wow… mennyire csendes és nyugodt!
Tíz pincér érkezett, mindegyikük kezében tál volt. Egy csendes vezényszóra felszolgálták az előételt, teljes összhangban, majd eltűntek. A lazac finomnak nézett ki, és én rájöttem, hogy éhes vagyok.
„Éhes vagy?” – mondta halkan Edward, hogy csak én hallhattam.
Mindjárt tudtam, hogy nem az ételről beszél, és az izmok az ölemben egyből reagáltak.
„Nagyon” – suttogtam, szemtelenül viszonoztam pillantását. Edward szája kis cuppanással kissé szétnyílt.
Aha! Ugye… ketten is játszhatják ezt a játékot.
Edward nagyapja bevont a beszélgetésbe. Csodálatos idős ember volt, aki nagyon büszke volt a lányára és három unokájára. Fura volt elképzelni Edwardot gyerekként… sebeinek emléke hívatlanul bukkant fel emlékeimben, de gyorsan elfojtottam. Nem akartam arra gondolni most…. Bár, és mennyire ironikus az élet, a parti hátterében pont az ilyen dolgok álltak. Nagyon szerettem volna, ha Rose és Emmett is itt lettek volna. Rose igazán illett volna a környezetbe – őt nem félemlítette volna meg az előtte levők villák és kések megszámlálhatatlan mennyisége, és ő vezényelhetett volna az asztalnál… Elképzeltem, hogy ölre mennek Alice-al, ki legyen az asztalfőnök. A gondolat mosolyra késztetett.
A beszélgetés az asztalnál hol erősebb, hol gyengébb volt. Alice szórakoztató volt, mint mindig, és teljesen elhalványította szegény Harry-t, aki leginkább csendben volt… mint én. Edward nagyanyja volt a leghangosabb. Volt egyfajta csípős humora, amit leginkább a férjével szemben alkalmazott. Szinte sajnáltam Mr Platt-ot.
Edward és Peter élénken beszélgettek eszközről, amit Edward társasága fejlesztett, Schumacher alapelvei alapján. Nehéz volt követni a beszélgetést. Úgy tűnt Edward képessé tett szerte a világban elszegényedett közösségeket arra, hogy felhúzható/tekerős-rendszerrel működő technológiát alkalmazzanak – eszközöket, amiknek működéséhez nem kellett áram, vagy elem, és amik minimális gondoskodást igényeltek.
Edwardot teljes lelkesedésben látni, bámulatba ejtő volt. Szenvedélyessége és elkötelezettsége a szegényebb életkörülmények között élők felemelkedéséért csodálatos volt. A saját telekommunikációs cégén keresztül elszántan törekedett arra, hogy első legyen a piacon a tekerős mobil telefonnal… szent tehén… fogalmam sem volt erről. Már úgy értve, hogy tudtam az élelmezési dolgokról – de ez… úgy tűnt Peter nem tudta megérteni, hogy miért adja ajándékba a technológiát és miért nem szabadalmaztatja. Azon tűnődtem, honnan lett annyi pénze Edwardnak, ha ennyire buzgón kiadja a kezéből ezeket a dolgokat.
A vacsora ideje alatt pazarul bizarr maszkos fickók pazarul szabott öltönyben, hosszú sorokban álltak meg az asztalunknál, vágyva arra, hogy találkozzanak Edwarddal egy kézfogás és néhány kedves szó erejéig. Néhányuknak bemutatott, de nem mindenkinek. Törtem a fejem, hogy hogyan és miért teszi ezt a megkülönböztetést…
Egy semmitmondó beszélgetés közben Alice felém hajolt és mosolygott.
„Bella, segítenél az árverésnél?”
„Persze” – feleltem… nem igazán lelkesen.
Amikor a desszertet szolgálták fel, és már beesteledett – tényleg kényelmetlenül éreztem magam. Meg kellett szabadulnom a golyóktól. Mielőtt ki tudtam volna magam menteni a Ceremóniamester jelent meg az asztalunknál… és vele együtt – ha nem tévedtem – Miss Copfos Európa. Mi is a neve…? Hansel, Gretel… Heidi. Álarcban volt, természetesen, de tudtam, hogy ő az, mert le sem vette tekintetét Edwardról. Láttam, hogy elpirult és igazán elégedett voltam, hogy Edward nem adta jelét, hogy felismerte volna.
A Ceremóniamester elkérte a borítékunkat és igen gyakorlott kézmozdulattal és sokatmondó pillantással kérte Esme-t, hogy húzza ki a nyertes bankjegyet. Harry-é volt – a selyemmel bevont kosárka az övé lett. Udvariasan tapsoltam… de képtelen voltam tovább a történésekre koncentrálni.
„Ha megbocsátanál..” – mormoltam Edwardnak.
Szúrósan nézett rám.
„A mellékhelyiségbe mennél?”
Bólintottam.
„Elkísérlek” mondta sötéten.
Amikor felálltam, az asztalnál ülő minden férfi felállt velem együtt.
Oh… micsoda szokások.
„Nem, Edward. Nem te kíséred el Bellát – majd én.”
Alice már állt, mire Edward tiltakozni tudott volna. Edward álla megfeszült… egyáltalán nem örült. Hogy igazán őszinte legyek, én sem. Hmm… szükségleteim voltak… Bocsánatkérően vontam meg a vállam, ő meg gyorsan, beletörődően leült.
Amikor visszatértünk, egy kicsit jobban éreztem magam, bár a megkönnyebbülés nem volt olyan azonnali, mint reméltem – a golyók most biztonságban voltak a csatos táskámban. Miért gondoltam, hogy egész este bírni fogom? Még mindig vágyakoztam – talán rá tudom beszélni Edwardot arra, hogy később elvigyen a csónakházba. Elpirultam a gondolatra, és Edwardra néztem, ahogy leültem. Ő mereven visszanézett rám, mosoly árnyéka tűnt fel ajkán. Huh… már nem dühös az elmulasztott lehetőség miatt… habár én az voltam. Feszült voltam… izgatott. Edward megszorította a kezem, mindketten figyelmesen hallgattuk Carlisle-t, aki újból a színpadon volt, és az alapítványról beszélt. Edward egy másik kártyát adott át nekem – az árverésre bocsátott dolgok voltak rajta. Gyorsan átfutottam rajta:
Felajánlások és Nagylelkű Adományozóik
Aláírt Baseball ütő a Mariner-ektől – Dr EA Surger.
Gucci pénztárca, irattárca és kulcstartó – Dante Nordstrum
Egy napos tartózkodás két személy részére a Seattle Tranquility Spa-ban – Mrs Ruby Tranquillo
Coco de Mer Coffret & Parfume Beauty Selection – Elizabth Texas
Velencei tükör – Mr és Mrs KM Squalls
Két üveg bor az Alban Estate termékeiből – Alban Estate
2 db VIP jegy a XTY koncertjére – Mr BJR Yesyov
Versenynap Daytonában – EMC Britt Inc.
Jane Austen Büszkeség és Balítélet első kiadás – Dr AF Lace-Field
Egy napos Aston Martin DB7 vezetés – Mr and Mrs LW Norad
‘A tenger Vadjai’ J Trouton olajfestménye– Kirk Trouton
Vitorlázórepülő leckék – Seattle Repülős Club
Hétvégi tartózkodás 2 főre a Heathman Hotelben, Portland – The Heathman
Egy hétvége Aspenben, Colorado (6 fő elhelyezésre lehetőség) – Mr E Cullen
Egy hét a SusieCue Yacht fedélzetén (6 fekhely) St Lucia kikötőben – Dr & Mrs Larin
Egy hét az Adriana szigeten, Brazil (8 fő elhelyezésére lehetőség) – Dr & Mrs Cullen
„Van ingatlanod Aspenben?” – sziszegtem. Az árverés már folyamatban volt, és halknak kellett lennem.
Bólintott, meglepődött és kissé bosszankodott a kitörésemen, és ujját a szájára tette, hogy elcsitítson.
„Van ingatlanod máshol is?” – suttogtam.
Megint bólintott és figyelmeztetően féloldalra biccentette a fejét.
Az egész társaság tapsba és éljenzésbe tört ki. Az egyik felajánlás tízezer dollárért kelt el.
„Majd később elmondom” – mondta halkan Edward.
„Veled akartam menni” – tette hozzá, majdnem durcásan. Ráébredtem, hogy én is még mindig nyafogok… a golyók izgató hatása volt, semmi kétség. Ültem és a saját levemben főttem, tapsoltam, amikor szükséges volt, amikor a felajánlások sorban elkeltek – elképesztően hatalmas összegekért.
A licitálás Edward aspeni felajánlásához érkezett, és elérte a húszezer dollárt .
„Húszezer dollár először, másodszor…” – kiáltotta a Ceremóniamester.
És nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen tisztán hallottam a saját hangomat, ahogy kihangzott a tömegből.
„Huszonnégyezer dollár!”
Az asztalnál minden álarc meglepődött ámulattal fordult felém, de a legnyilvánvalóbb reakció mellőlem érkezett. Hallottam, hogy Edward élesen beszívja a levegőt, és hogy dühe szökőárként száguld felém.
„Huszonnégyezer dollár, a szépséges zöld ruhás hölgytől, először, másodszor… senki többet, harmadszor!”
