Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. október 3., hétfő

Ötvennegyedik fejezet


A szürkület követett bennünket Seattle óta, az ég opálkék volt… rózsaszín és kékeszöld keveredett elmosódva, egymásba szőve, oly módon, ahogy anyatermészetünk képes csak rá. Tiszta, friss este volt, Portland fényei hunyorogtak, pislogtak, mintha üdvözöltek volna bennünket, ahogy Edward letette a helikoptert a leszállópályára. Egy különös barna épület tetején voltunk. Abban a Portlandban, amit kevesebb, mint három hete hagytunk el… jesszus,  szinte semennyi idő sem telt el azóta. És mégis úgy érzem, örök idők óta ismerem Edwardot. Aki éppen leállította a helikopter motorját különféle kapcsolókat kapcsolgatva, úgy, hogy végül csak a saját lélegzetemet hallottam a fejhallgatóban… hmmm…ez egy rövid időre eszembe juttatta a Thomas Tallis féle élményt. Elsápadtam – igazán nem akarok ezzel éppen most foglalkozni. Edward kikapcsolta a hevederét és áthajolt, hogy az enyémmel is megtegye.
„Jó utazás volt, nem, Miss Swan?”  - kérdezte  szelíden, szemei csillogtak.
„Igen, köszönöm, Mr Cullen” – válaszoltam illedelmesen.
„Nos, menjünk, és nézzük meg a fiú képeit” – mosolygott rám és én követtem, kiszálltunk Echo Charlie-ból.

Egy szürke hajú, szakállas férfi sétált felénk, szélesen mosolyogva. Megismertem, ő volt az, aki a múltkor is itt volt.
„Joe” – mosolygott Edward, kezét nyújtva.
Joe melegen megrázta Edward kezét.
„Vigyázzon Echo Charlie-ra, amíg Stephan megérkezik. Nyolc és kilenc között itt lesz.”
„Vigyázok rá, Mr. Cullen. Asszonyom” – bólintott felém.
„Az autó odalent vár önökre, uram. Ó, sajnos a lift nem működik, a lépcsőt kell használniuk.”
„Köszönöm, Joe.”
Edward megfogta a kezem, elindultunk a lépcsőház felé.
„Jó, hogy csak három emeletet kell megtenned ebben a magas sarkúban.” – mormolta rosszallóan.
Ne hülyéskedjünk.
„Nem tetszik a cipőm?”
„De igen, nagyon tetszik, Isabella” – lehelte elsötétült tekintettel. Azt hiszem mondani akart még valamit, de inkább lenyelte.
„Gyere. Majd lassan megyünk… Nem akarom, hogy kitörd a nyakad.”
A kiállításig vezető utunk csendesen telt. Idegességem újult erővel visszatért. Úgy éreztem, az Echo Charlie-ban töltött idő olyan volt, mintha a tájfun szemében lettünk volna… Edward csendes, tűnődő volt…sőt, félénk… előző könnyedségünk elszállt a fellegekben. Edward töprengve bámult ki az ablakon.
„Jake csak egy barát” – mormoltam.
Edward felém fordult, rám bámult, szeme sötét jáde színű, óvatos és nem árulkodott semmiről. A szája… oh a szája… és hívatlan emlékként tört rám – a szája rajtam… mindenhol… a bőröm fellángolt. Megfeszítette magát az ülésen, elkomorodott.
„Gyönyörű szemeid túl nagyok az arcodban, Isabella. Kérlek, mondd, hogy rendesen fogsz étkezni.”
„Igen, Edward, rendesen fogok enni” – válaszoltam automatikus közömbösséggel.
„Csak jót akarok.”
„Hát, tudod!” – nem tudtam a méltatlankodásomat elfojtani… ez a férfi és az ő szemtelensége – az a férfi, aki miatt a poklot jártam meg az utóbbi pár napban. Nem, ez így nem igaz… én küldtem keresztül a poklon… nem, ő volt az… megráztam a fejem.
„Nem akarok veszekedni veled, Isabella. Vissza akarlak kapni és azt akarom, hogy egészséges legyél” – mondta lágyan.
Oh… mi…? Pislogtam. Mit akar ez jelenteni?
„De semmi nem változott…” – mormoltam – még mindig az az önző ötvenszeresen elátkozott vagy…
„Beszéljük ezt meg a visszaúton… megérkeztünk.”
Az autó megállt a galéria épülete előtt, Edward kiszállt, otthagyott szavam-akadva. Kinyitotta előttem az ajtót, kiszálltam.
„Miért csinálod?”- hangosabb voltam, mint ahogy számítottam.
„Mit?” – kérdezte Edward visszahőkölve.
„Mondasz valamit, aztán nem folytatod…”
„Isabella, megérkeztünk. Oda, ahol lenni akartál… csak legyünk túl rajta, aztán beszélgessünk. Nem igazán akarok jelenetet itt az utcán.”
Elpirultam, ahogy körül néztem… Azt hiszem, egy kicsit tényleg nagy a nyilvánosság. Összeszorítottam a szám ahogy Edward továbbra is rám nézett.
„Oké” – morogtam duzzogva, és ő a kezemet megfogva bevezetett az épületbe.
Egy átalakított raktárban voltunk – téglafalak, sötét fapadló, fehér mennyezet és fehér csövek. Tágas volt és modern, és különféle emberek járkáltak a galériában, bort kortyolgatva és csodálva Jake munkáit… és egy pillanatra aggodalmaim szertefoszlottak, ahogy felfogtam, Jake megvalósította az álmát. Csak így tovább, Jake… wow.
„Jó estét, isten hozta önöket Jacob Black kiállításán” – egy fiatal nő – teljesen feketében, nagyon rövid barna hajjal, ajkain fénylő vörös rúzs, füleiben hatalmas kerek fülbevalók – köszöntött bennünket. Rövid pillantást vetett rám, egy a szükségesnél hosszabbat Edwardra, majd vissza rám… szempilláit kissé megrezegtette és kissé elpirult. Éreztem, hogy felforr a vérem… ő az enyém – vagyis volt…  Újból pislogott egyet, és összeszedte magát.
„Oh, te vagy Bella. Szeretnénk, ha elfogadnád ezeket.” Vigyorogva átnyújtott egy brossurát és elvezetett egy asztalhoz, amin italok és kis szendvicsek voltak.  Honnan tudta a nevemet?
„Ismered?” – kérdezte Edward töprengve.
Megrázta a fejem, ugyanúgy a fejemet törve. Megvonta a vállát, és eltért a témától.
„Mit szeretnél inni?”
„Egy pohár bort kérek, köszönöm.”
Összevonta a szemöldökét, de visszafogta a nyelvét és elindult az italok felé.
„Bella!!”
Jake úthengerként tört át az embereken felém tartva… oh istenem…öltöny volt rajta. Olyan… jól nézett ki.  Karjaiba zárt, szorosan magához ölelt. Könnyek gyűltek a szemembe, nehéz volt megállnom, hogy ne sírjam el magam. A barátom… egyetlen barátom.
„Bells, nagyon örülök, hogy eljöttél” – suttogott a fülembe, majd hirtelen, a vállamat megragadva kartávolságra eltolt magától és megbámult.
„Mi van?”
„Hé… rendben vagy… ? Olyan… bocs, furcsán nézel ki… fogytál?”
Visszapislogtam a könnyeimet.
„Jake, jól vagyok. Csak boldog vagyok miattad” – szent szar, neki sem szabad, hogy bőgjek. Össze kell szednem magam.
„Gratulálok a kiállításhoz” – hangom megremegett, ahogy láttam, aggodalom önti el oly ismerős arcát.
„Hogy jöttél ide?” – kérdezte gyengéden.
„Edward hozott” – mormoltam kissé félve.
„Oh” – Jake esett le Jake álla. Elengedett.
„Hol van…” – sötétedett el arca.
„Arrafelé, italt szerez” – bólintottam Edward irányába, aki udvariasan beszélgetett valakivel a sorban. Felnézett amikor felé néztem, tekintetünk összekapcsolódott. Arra a pillanatra szinte megbénultam, és csak bámultam azt a gyönyörű férfit, aki visszabámult rám… valamiféle kifürkészhetetlen érzelemmel… forró, égető… oh istenem… Elvesztünk egymásban… és vissza szeretne kapni engem… Szent baszás – és mélyen bennem édes öröm ébredezett, lassan, mint a reggeli fény, kora hajnalban…
„Oh, Bella!” – zavart meg Jake, visszarántva az itt és most-ba.
„Nagyon klassz, hogy itt vagy, figyelj, figyelmeztetlek, hogy…”
Nagyon-rövid-barna-haj-vörös-rúzzsal hirtelen félbeszakította.
„Jake, egy újságíró a ’The Portland Printz’-től beszélni akar veled. Gyere.” – és udvariasan rám mosolygott.
„Klassz… mi? A hírnév” – vigyorgott Jake, és én önkéntelenül visszavigyorogtam rá – olyan boldog volt.
„Később találkozunk, Bells” – megpuszilta az arcomat. Néztem, ahogy odaténfereg egy fiatal nőhöz, aki egy magas, vékony fotós mellett állt.
Jake fotói vettek körbe, valamilyen oknál fogva óriásira felnagyítva, fekete-fehérben és színesben. A természet megannyi éteri szépsége. Az egyiken a vancouveri tó, kora este, rózsaszín felhők tükröződnek a nyugodt vízben. Mintha hirtelen ott lettem volna… nyugalom, békesség… annyira csendes, elbűvölő.
Edward csatlakozott hozzám, gyorsan nagy levegőt vettem, nyeltem egyet, megpróbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Egy pohár bort nyújtott át.
„Elég karcos?” – hangom sokkal normálisabban hangzott.
Edward zavartan nézett rám.
„A bor.”
„Nem… ilyen rendezvényeken ritkán. A fiú igazán tehetséges, nem?” – csodálta meg a tó fényképét Edward.
„Mit gondolsz, másért minek kértem volna meg, hogy fényképezzen le téged? – nem tudtam leplezni a büszkeséget a hangomban. Tekintete közömbösen siklott a képről rám…
„Edward Cullen?”
A ’The Portland Printz’ fotósa közeledett Edwardhoz.
„Készíthetek egy fotót, uram?”
„Természetesen” – rejtette el haragos tekintetét Edward. Hátraléptem, de Edward emgragadta a kezemet és magához húzott. A fotós ránk nézett és nem tudta elrejteni a meglepetését.
„Mr Cullen, köszönöm.” – készített néhány fotót. „Miss…?” – kérdezte.
„Swan” – mormoltam.
„Köszönöm, Miss Swan.” – rohant el.
„Kerestem rólad olyan képeket az interneten, ahol nővel vagy. Nem volt egy sem. Ezért gondolta Rose, hogy homokos vagy.”
Edward szája mosolyra rándult.
„Oh, ez megmagyarázza a kérdést. Nem – nem randevúzom, Isabella… csak veled. De ezt tudod” – zavarban volt.
„Szóval, soha nem vitted a …” – idegesen néztem körül – „szolgálóidat magaddal?”
„Néha. Nem randevúra. Vásárolni, mint tudod.”
Oh… szóval csak a RroP-ba és a lakásába… nem is tudtam, hogy érezzek ezzel kapcsolatban.
„Csak téged, Isabella” – suttogta.
Elpirultam és lenéztem az ujjaimra… a maga módján tényleg törődik velem…
„Ez a te barátod inkább természetfotós, mit portrékészítő. Nézzünk körül” – nyújtotta a kezét és én megfogtam.
Elmentünk néhány kép mellett. Észrevettem, hogy egy pár felém bólint, furán vizsgálgat… valószínűleg, mert Edwarddal voltam. Egy fiatal férfi otrombán megbámult. Fura…! Elfordultunk egy saroknál – és most megláttam, miért néztek rám olyan sokan furán. Hét hatalmas kép a hátsó falon, és… én voltam rajtuk.
Elképedten, kifejezéstelenül bámultam rájuk, az arcomból kifutott a vér. Én; ajakbiggyesztve, nevetve, morcosan, komolyan, vidáman… mind szuper közeli, mind fekete-fehér… szent szar… emlékeztem, hogy Jake idétlenkedett a fényképezőgéppel néhány alkalommal, amikor meglátogatott, vagy amikor én voltam a sofőrje és fotós asszisztense… készített néhány képet, gondolom… de nem ezeket a… lesből készült képeket.
Edwardra néztem, aki áthatóan megbámult minden képet egymás után.
„Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen” – morogta titokzatosan, ajkát keményen összeszorítva. Úgy tűnt… mérges…Oh, ne
„Bocsáss meg” – egy pillanatra ragyogó zöld szemét szúrósan rám szegezve. Sarkon fordult és a fogadó asztalhoz ment. Mi a baja most? Megigézve néztem, ahogy hevesen magyarázott a rövid-haj-vörös-rúzs-nak. Előhalászta a tárcáját és kivette a bankkártyáját… A szarba… biztos megveszi az egyiket.
„Hé – te vagy a múzsa. Irtó jók ezek a fotók.” – ijesztett meg egy kócos világosszőke hajú fiatal srác. Egy kéz ért a könyökömhöz. Edward visszatért.
„Szerencsés fickó vagy” – fintorgott Edwardra Kócos-Szőke. Edward hidegen nézett vissza rá.
„Az vagyok” – mondta sötéten és áthúzott a másik oldalára.
„Csak nem megvettél egyet?”
„Egyet? – horkant fel, szemét nem levéve a képekről.
Szent szar.
„Egynél többet vettél meg?”
„Mindet megvettem Isabella. . Nem akarom, hogy holmi idegenek téged bámuljanak otthonuk magányában.”
Első reakcióm a nevetés volt.
„Inkább te akarod azt tenni?” – gúnyolódtam.
Lenézett rám – egy pillanatra tanácstalanul, de láttam, megpróbálja elrejteni. hogy jól mulat.
„Őszintén…? Igen.”
„Perverz.” – tátogtam felé és beharaptam az alsó ajkam belső felét, hogy ne mosolyodjak el.
Szája kissé elnyílt, és most már nyíltan jól szórakozott. Elgondolkodva megütögette állát:
„Ezzel az állítással nem tudok vitatkozni, Isabella.”
Megcsóválta a fejét, szemei gyengédek voltak és vidámak.
„Tovább is beszélgetnék erről veled… de aláírtam egy szerződést.”
Sóhajtott, szemei elsötétültek, ahogy rám nézett.
„Hogy mit nem tennék azzal a csípős száddal” – mormolta.
Elakadt a lélegzetem… teljesen tudva, hogy mire gondol.
„Nagyon faragatlan tudsz lenni” – próbáltam döbbentnek hallatszani… és sikerült is. Ismer egyáltalán határokat?
Rám fintorgott, először vidáman… majd elkomorodott.
„Nagyon nyugodtnak nézel ki ezeken a fotókon Isabella. Nem gyakran látlak ilyennek.”
Mi van...? Megint témát váltott – átfordultunk a non-sequitur-ből, a játékosból a komolyba.
Megint elpirultam és megint az ujjaimat bámultam. Felemelte a fejemet, én felziháltam, ahogy hosszú ujjai hozzám értek.
„Azt szeretném, ha ilyen nyugodt lennél velem is” – suttogta. A humor legkisebb nyoma is eltűnt.
És mélyen bennem, valami felébredt, az öröm… megint. De hogy lehet ez? Vannak… nézeteltéréseink.
„Talán be kellene fejezned a megfélemlítésemet, ha ezt akarod” – tört ki belőlem.
„Meg kellene tanulnod közölni velem, hogy és mit érzel” – vágott vissza, gyilkos tekintettel.
Nagy levegőt vettem.
„Edward, te szolgálót akartál belőlem. Itt a problémánk lényege. A szolgáló meghatározása –te e-mailezted meg nekem valamikor” – szünetet tartottam, megpróbáltam szóról szóra felidézni…oh, igen.
„Azt hiszem a következő szinonimák voltak, idézem: szolgálatkész, alkalmazkodó, irányítható, passzív, engedékeny, beletörődő, türelmes, kezelhető, szelíd, halk. Nem volt megengedve, hogy rád nézzek. És ne beszéljek hozzád, kivéve, ha engedélyt adsz rá… Mire számítottál?” – sziszegtem felé.
Pislogott és tekintete még jobban elmélyedt, ahogy folytattam.
„Igen zavarba ejtő dolog veled lenni… nem akarod, hogy dacoljak veled, de ugyanakkor szereted a ’csípős’ számat… szófogadást vársz el tőlem, kivéve amikor nem, de akkor meg tudsz büntetni. Egyszerűen nem tudom, éppen melyik a jó viselkedési forma, ha veled vagyok.”
Összehúzta a szemeit.
„Jó meglátás, mint mindig,  Miss Swan” – hangja hideg volt. „Gyere, menjünk és együnk.”
„Csak egy fél órája vagyunk itt.”
„Láttad a fényképeket, beszéltél a fiúval…”
„Jake a neve.”
„Beszéltél Jake-el, azzal a férfivel, aki, ha nem tévedek, megpróbálta a nyelvét a szádba nyomni, amikor utoljára találkoztam vele, és te éppen részeg voltál és beteg” – vicsorgott rám.
„De ő soha nem ütött meg” – vágtam vissza.
Edward savanyúan nézett rám… és mondhatom, ádázul dühös volt.
„Ez övön aluli volt, Isabella” – suttogta.
Elvörösödtem, Edward belekotort a hajába, dühösen felborzolta. Visszabámultam rá.
„Elviszlek, hog egyél valamit. Itt hervadsz el a szemem láttára. Keresd meg a fiút és búcsúzz el tőle.”
„Kérlek, nem maradnánk még?” – néztem rá, vérem forrt… Mr. Átkozott Kontroll Mániás… mérgesnek lenni jó. A mérgesség jobb, mint a sírás. Elszakítottam a tekintetem róla és végignéztem a szobán, Jake után kutatva. Egy csoport fiatal nővel beszélgetett. Felé lépkedtem… elosonva Ötvenszeresemtől. Mit képzel, ki a pokol ő…? Csak azért, mert ő hozott ide, azt kell tennem, amit mond…?
A lányok csüggtek Jake minden szaván. Egyikük levegő után kapott, ahogy közelebb léptem… semmi kétség, azonosított a képek alapján.
„Jake…”
„Bella! Elnézést, lányok…” – vigyorgott Jake rájuk és karjait körém fonta, egy bizonyos mértékig jól szórakoztam… Jake a mézes-mázosságával teljesen lebűvölte a lányokat.
„Mérgesnek látszol” – mondta.
„Mennem kell” – morogtam csökönyösen.
„Csak most jöttél.”
„Tudom, de… Edwardnak vissza kell mennie. A képek fantasztikusak Jake – nagyon tehetséges vagy.”
Bólintott.
„Oh… nos… tök jó volt találkozni veled.” – ölelt át nagy medve-öleléssel, gyengéden megforgatott, úgy, hogy láthattam Edwardot a galéria túloldalán. Savanyúan nézett rám… rájöttem, azért, mert Jake karjaiban voltam. Ezért egy nagyon kiszámított mozdulattal megöleltem Jake nyakát. Edward majdnem felrobbant… tekintete nagyon baljóslatúvá vált, lassan elindult felénk.
„Kösz, hogy figyelmeztettél a portréimmal kapcsolatban” – dünnyögtem sietősen.
„Oh, a szarba… bocs, Bells – mondanom kellett volna. Tetszettek?”
„Ööö… nem tudom.” – válaszoltam az igazságnak megfelelően, kibillenve egyensúlyomból a kérdése miatt.
„Nos, már el is adtam őket, úgyhogy valakinek tetszik. Milyen nagyszerű, nem? Plakát-lány vagy” – ölelt magához szorosabban. Edward odaért hozzánk, mogorván nézett rám, szerencsére Jake nem látta.
Jake elengedett.
„Még látjuk egymást Bells… Oh, Mr. Cullen, jó estét.”
„Mr. Black. Nagyon lenyűgöző” – mondta Edward jéghideg udvariassággal.
„Sajnálom, hogy nem tudunk tovább maradni, de vissza kell mennünk Seattle-ba. Isabella?” – határozottan hangsúlyozta a ’mi’ szót, megfogta a kezemet és olyan…
„Szia Jake. Még egyszer gratulálok.” Gyors puszit nyomtam az arcára és mielőtt észbe kaphattam volna Edward kihúzott az utcára. Mondhatom, forrt az elfojtott haragtól… de én is.
Gyorsan körülnézett az utcán, majd balra indult, hirtelen behúzott egy átjáróba, és szenvedélyesen a falhoz nyomott. Keze közé fogta az arcomat, kényszerített, hogy felnézzek, heves eltökélt szemeibe. Elakadt a lélegzetem. Edward szája lecsapott, és csókolt, erőszakosan… fogaink összekoccantak, nyelve a számban volt. A vágy felrobbant bennem, mint a július negyedikei tűzijáték. És visszacsókoltam, hasonló szenvedéllyel, ujjaim a hajába fonódtak, húztam… fájhatott neki. Felmordult, halk, szexi hang jött a torka mélyéből, ami visszhangzott bennem… kezei lesiklottak a testemen a combomig, ujjai húsomba fúródtak, keresztül a szilvakék ruhán. Szent baszás… és a csókomba az utóbbi napok összes mérgét és szívfájdalmát belesűrítettem… magamhoz vontam… és belém vágott a felismerés – a vak szenvedély eme pillanatában… hogy ő is ezt csinálja… ugyanezt érzi.  Megszakította csókunkat, zihált… szemei csillogtak a vágytól… felgyújtva már amúgy is forró véremet, ami végigzubogott a testemen. Szám szétnyílt, megpróbáltam értékes levegőhöz juttatni tüdőmet.
„Az. Enyém. Vagy” – morgott, minden egyes szót külön hangsúlyozva. Elhúzódott tőlem, és lehajolt, rátámaszkodott térdeire, mint aki maratont futott.
„Az Isten szerelmére, Bella…”
A falnak dőltem, lihegtem és próbáltam irányítás alatt tartani testem zavaros reakcióját, próbáltam újból megtalálni egyensúlyomat.
„Sajnálom” – suttogtam, amikor a lélegzetem visszatért.
„Sajnálhatod is. Tudom, mit tettél. A fotográfust akarod, Isabella? Nyilvánvalóan érez irántad valamit.”
Elpirultam… és megráztam a fejem.
„Nem. Ő csak egy barát.”
„Egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy elkerüljem a szélsőséges érzelmeket… és most te… előhozol belőlem olyanokat, amik teljesen idegenek számomra… ez nagyon…” – összehúzta szemöldökét, kereste a szavakat.
„Felkavaró. Bella, én szeretem a kontrollt… és körülötted… ez csak…” – megállt, szemei elmélyedtek – „elillan.” Bizonytalanul intett a kezével, majd beletúrt a hajába és nagy levegőt vett. Átfogta a kezemet.
„Gyere, beszélnünk kell… és neked enned kell.”