Ötvenharmadik fejezet

Taylor nyitva tartotta az ajtót, amíg beszálltam a hátsó ülésre. Kerültem a szemkontaktust. Zavarban voltam, szégyelltem magam – teljes csőd. Azt reméltem, kihúzhatom Edwardot a fényre… de a feladat bebizonyította, milyen gyenge képességeim vannak. Elszántan próbáltam érzelmeimet kordában tartani. Ahogy előre haladtunk a Negyedik sugárúton, vakon bámultam ki az ablakon, és tettem szörnyűsége lassan elhatolt tudatomig…

A szarba – elhagytam őt

Az egyetlen férfit, akit valaha is szerettem. Az egyetlen férfit, akivel együtt aludtam… és a védőgát áttört… a könnyek kéretlenül és alkalmatlanul folytak végig arcomon. Gyorsan letöröltem őket  az ujjaimmal, közben napszemüveg után kutattam a táskámban. Ahogy megálltunk egy piros lámpánál, Taylor egy vászon zsebkendőt nyújtott hátra… szó nélkül, felém sem nézve. Hálásan vettem el.

„Köszönöm” – dadogtam. Ez a kis, diszkrét kedvesség volt a vesztem… Hátradőltem a luxus bőrülésen és bőgtem.

A lakásunk fájóan üres volt és barátságtalan. Nem laktunk még itt elég ideje, hogy otthonomként tekintsek rá. Egyenesen a szobámba mentem, az ágyam végében egy leengedett helikopter-léggömb lebegett… Echo Charlie… pont úgy nézett ki, mint én. Mérgesen elszakítottam a tartófonalat, amivel az ágy rácsához kötöttem, és magamhoz öleltem… Oh – mit tettem…? Ledőltem az ágyra ruhástól, cipőstől és ordítottam… a fájdalom kibírhatatlan volt… a fizikai és a lelki is… metafizikai… mindenhol ott volt, csontomig hatolt…Nyomorúság… igen, ez a nyomorúság – és én okoztam ezt magamnak – és valahol mélyen egy kéretlen gondolat jött benső istennőmtől; szájából morgás tört fel… a nadrágszíj okozta fizikai fájdalom nem hasonlítható ehhez a … pusztításhoz. Összekuporodtam, kétségbeesetten markolva  a lapos fólia-ballont és Taylor zsebkendőjét,  és megadtam magam a fájdalomnak.

Túléltem az Edward Utáni Második Nap-ot és az első munkanapomat. Jóleső kizökkentés volt… az idő elrepült az új arcok ködében, a tennivalók között és Mr. James Smith révén. Lemosolygott rám, sötétkék szemével hunyorgott és áthajolt az asztalomon.

„Kitűnő munka Bella… azt hiszem, jó kis csapat leszünk.”

Szándékosan vidámkodott velem.

Valahogy én is vigyorgásra állítottam az ajkaimat és látszólag mosolyogtam.

„Nos, most elmegyek, ha egyetértesz” – mormoltam.

„Persze, 5:30 van. Holnap találkozunk.”

„Viszlát, James.”

„Viszlát, Bella.”

Felvettem a táskámat, vállamra vetettem a kabátomat, és kimentem az ajtón. Seattle friss esti levegőjén mély, nagy levegőt vettem. Nem töltötte ki a mellemben levő ürességet, ami vasárnap reggel óta ott volt. A buszmegállóhoz mentem… autó nélkül élni Amerikában… nem igazán jó dolog. Talán megengedhetek magamnak egy új autót… Gyanítom, ő túlságosan nagylelkű volt a csekk kiállításakor… a gondolat keserű ízt hagyott a számban, de elhessegettem, megpróbáltam elmémet olyan üresen tartani, amennyire csak bírtam… nem akartam újból sírni – főleg nem az utcán.

A lakás üres volt. Hiányzott Rose. Bekapcsoltam a tv-t, legalább kitöltötte valami zaj az ürességet – látszattársaságként, akire nem hallgattam, nem figyeltem. Leültem és bambán néztem… teljesen zsibbadt voltam. Amikor a bejárati ajtó telefonja csöngött, szívem ugrott egyet. Ki lehet? Megnyomtam a gombot.

„Küldemény Miss Swan-nak” – unott, testetlen hang válaszolt. Elöntött a csalódottság. Kedvetlenül mentem le, ahol egy fiatal férfi állt nagy kartondobozt támasztva a bejárati ajtóhoz, és rágózott. Aláírtam a csomagszállítót és felvittem a dobozt… hatalmas és meglepően könnyű volt. A dobozban két tucat hosszú szárú fehér rózsa volt, és egy kártya.

Gratulálok első munkanapodhoz.

Remélem jól telt.

Köszönöm a vitorlázógépet, nagyon kedves gondolat volt tőled.

Asztalom díszhelyén áll.

Edward

Csak bámultam a gépelt kártyára. Semmi kétség, a titkára küldte… Edwardnak nem sok köze van az egészhez. Ez fájó gondolat volt. Bámultam a rózsákat – gyönyörűek. Kötelességtudóan indultam a konyhába, váza után kutatni.

És a szokás kezdett formát ölteni. Felkelés, munka, sírás, alvás… valahogy… az álmaimból nem tudtam kiűzni Edwardot. Zöld égő szemek… elveszett tekintete, haja, simán, fénylően, és a zene… a sok zene – nem tudtam többé zenét hallgatni. Elővigyázatosan elkerültem, került, amibe került. Még a reklámok csilingelése is borzongatott. Nem beszéltem senkihez. Még anyámat sem hívtam fel… sőt, Charlie-t sem.

Egyáltalán nem volt kedvem a céltalan beszélgetéshez és a pletykálkodáshoz… nem, egyáltalán nem akartam egyiket sem. Bezárkóztam a magam világába… Egy feldúlt, háború dúlta világba, ahol semmi nem termett és a láthatár sivár… igen, ez voltam én. Személytelenül vettem részt a munkahelyem életében… ez volt minden. Ha anyámmal beszéltem volna, tudom, még jobban összetörtem volna – és nem volt már semmim, ami jobban összetörhetett volna.

Az evés kimondottan nehéz volt… Szerdán ebédre sikerült megennem egy pohár joghurtot és ez volt az első dolog, amit péntek óta ettem.  Eddig könnyű kávén és diétás kólán éltem. A koffein hajtott, de idegessé is tett. James elkezdett zavaróan érdeklődni irántam, személyes kérdésekkel zaklatott. Mit akart? Udvarias voltam, de tartani akartam tőle a kötelező távolságot.

Leültem és átkutattam a felhalmozódott levelezést, és hálás voltam a szolgai munkáért. Megszólalt az e-mail jelző hang a gépemen, gyorsan megnéztem, kitől érkezett levelem… szent baszás…e-mail Edwardtól. Oh… ne, ne itt… ne a munkahelyemen….

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009, június 10 14:05

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Bocsáss meg, hogy munka közben alkalmatlankodok. Remélem rendben zajlik minden. Megkaptad a virágokat?

Megjegyzem, holnap lesz a barátod kiállításának megnyitója, és biztos vagyok benne, még nem vettél autót. Mindennél boldogabb lennék, ha elvihetnélek – bár te is ezt akarnád.

Tudasd velem.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Könnyek tolultak a szemembe… sietősen felálltam az asztalomtól és kimentem a mosdóba, elrejtőztem az egyik fülkében… Jake kiállítása, a szarba, elfeledkeztem róla… pedig megígértem neki, hogy elmegyek… Edwardnak igaza van, hogy fogok eljutni oda? Megfogtam a fejemet. Miért nem telefonált Jake? És belém vágott a gondolat – miért nem telefonált senki? Annyira… távol voltam… észre sem vettem, hogy a telefonom csendben maradt. Oh, milyen hülye vagyok! Még mindig át van irányítva a másik készülékre… Francba… Edward biztos fogadta a hívásaimat – már, ha nem dobta ki egyből a készüléket. Honnan szerezte meg az e-mail címemet? Persze – tudja a cipőméretemet, egy e-mail cím megszerzése nem jelent neki túl nagy problémát.

Vajon láthatom őt újra? Ki fogom bírni? Akarom egyáltalán látni? Becsuktam a szemem, hátrahajtottam a fejem, ahogy a fájdalom keresztülszáguldott rajtam…. Persze, hogy ki fogom bírni… talán… talán meg tudom neki mondani, hogy megváltozott a véleményem…nem, nem, nem… nem tudok együtt lenni valakivel, aki fájdalmat okoz nekem, hogy kielégülést szerezzen magának… valakivel, aki nem tud szeretni engem. Képek száguldottak át elmémen: a vitorlázórepülés, kezünk egymásba fonódása, sötét, tűnődő szexi tekintete, ahogy megcsókolt, a fürdő, kedvessége… humora…hiányzott. Négy napja már… négy nap pokol. Szorosan magam köré fontam karjaimat. Nagyon hiányzott, persze, hogy hiányzott, hiszen szerettem… igazán egyszerű. Mennyi ideig fogom ezt érezni? Ez a purgatórium.

Össze kell szednem magam. Isabella Swan, munkahelyen vagy! De el akarok menni Jake kiállítására… és ha mélyen magamba tekintek – látni akarom Edwardot. Mélyet lélegeztem és visszamentem az asztalomhoz.

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:25

Címzett: Edward Cullen

Szia Edward

Köszönöm a virágokat, gyönyörűek.

Igen, elfogadom a segítséget.

Köszönöm

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Ellenőriztem a telefonomat, és tényleg át volt még irányítva. Mivel James megbeszélésen volt, gyorsan felhívtam Jake-t.

„Helló, Jake…Bella vagyok.”

„Helló, ismeretlen.” – hangja meleg és telve örömmel, majdnem elég volt ahhoz, hogy újból kibillenjek az egyensúlyomból.

„Nem beszélhetek hosszan – hány órára kell ott lennem a kiállításod megnyitóján?”

„Tényleg jössz?” – izgatottnak tűnt.

„Igen, természetesen” – mosolyogtam – első őszinte mosolyom négy nap alatt – ahogy elképzeltem széles vigyorát.

„7:30.”

„Akkor találkozunk. Isten áldjon, Jake…”

„Szia, Bells.”

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:27

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Hány órakor mehetek érted?

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:32

Címzett: Edward Cullen

Jake kiállítása 7:30-kor kezdődik.

Milyen időpontot javasolsz?

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:34

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Portland eléggé messze van. 5:45-kor megyek érted. Várom a találkozást.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10. 14:38

Címzett: Edward Cullen

Találkozunk akkor.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Oh, istenem… találkozni fogok Edwarddal, és négy napja először éreztem, hogy a lelkem összeáll… megengedtem magamnak, hogy eltűnődjek azon, hogy érzi magát Edward. Hiányoztam neki? Valószínűleg nem annyira, mint ő nekem. Talált magának egy szolgálót… de honnan is szerzi be őket? A gondolat fájt, úgyhogy gyorsan elhessegettem. A halom levelezésre néztem, amit ki kellett válogatnom James részére – és nekiálltam. Azon az éjszakán csak hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, megpróbáltam aludni. Ez volt az első alkalom, hogy nem sírtam magam álomba. Képzeletemben láttam Edward arcát, ahogy utoljára láttam…amikor eljöttem a lakásából. Elgyötört arca kísértett. Eszembe jutott, hogy nem akarta, hogy eljöjjek… ami furcsa volt… minek maradtam volna, amikor a dolgok holtpontra jutottak? Mindketten a saját álláspontunkat védtük… az én félelmem a büntetéstől…az ő félelme.. mitől is?… a szerelemtől…? Oldalamra fordultam, megöleltem a párnámat, elöntött a túláradó szomorúság… azt gondolja, nem érdemli meg a szeretetet…  hogy érezhet így? Gondolataim virradatig gyötörtek, amikor is kimerült, gyötrő álomba merültem.

A nap álmosan telt… csak telt… és James szokatlanul figyelmes volt. Gyanítottam, hogy Rose szilvakék ruhája és a fekete magas sarkú cipő tehetett róla, amit Rose szekrényéből kölcsönöztem. Tényleg, el kellene mennem néhány ruhát vásárolni az első fizetésemből. A ruha bővebb volt most rám, mint előzőleg… megpróbáltam nem tudomásul venni. Végül, 5:30-kor felvettem a kiskabátomat és a táskát… igen ideges voltam.

„Randid van ma este?” – kérdezte James, ahogy elhaladt az asztalom mellett kifelé menet.

„Igen…Nem. Nem igazán.”

Felhúzta a szemöldökét, kíváncsisága érezhetően felébredt.

„Udvarló?”

Elpirultam.

„Nem, barát… volt udvarló.”

„Nos, talán holnap eljöhetnél velem munka után egy italra. Ragyogó heted volt, Bella. Megünnepelhetnénk.” – mosolygott rám és valamilyen ismeretlen érzelem futott át vonásain. Kezét zsebre tette és a dupla ajtó felé ballagott. Elgondolkodva néztem utána… jó ötlet a főnökkel együtt inni? Megráztam a fejem… Előttem az este, amin Edwarddal együtt kell átvergődnöm… hogy fogom megtenni? Berohantam a mosdóba egy utolsó tatarozásra.

A mosdó nagy tükrében hosszú kemény pillantást vetettem magamra. Szokásosan sápadt voltam… sötét karikák övezték nagy szemeimet. Komoran… kísértetiesen néztem ki. Jesszusom, bár tudnám, hogy kell kisminkelni magam. Egy kis szempillafestéket és szemkihúzót tettem magamra megcsipkedtem az arcomat, azt remélve, hogy némi színt kapok ezáltal. Megigazítottam a hajam, így mesterkélten omlott a vállamra, mély levegőt vettem… ennyi elég lesz.

Átmentem a folyosón, mosolyogtam és intettem a recepciónál álló Claire-nek… azt hiszem, vele barátok leszünk. James Victoriával társalgott. Ahogy az ajtó felé mentem, szélesen mosolyogva odasietett és kinyitotta nekem.

„Csak utánad, Bella” – mormolta.

„Köszönöm” – mosolyogtam zavartan.

S odakint Taylor állt, rám várva… kinyitotta az autó ajtaját. Habozva néztem James-re, aki  utánam jött. Kiábrándultan nézett a Mercedesre. Megfordultam, beültem hátulra, és ott ült ő – Edward Cullen, szürke flanel öltönyében, nyakkendő nélkül… fehér ing, nyitott gallér, zöld, ragyogó szemek…kiszáradt a szám. Olyan… tündöklően nézett ki, kivéve, hogy… az ábrázata savanyú volt.. oh, ne.

„Mikor ettél utoljára?” – förmedt rám, amíg Taylor becsukta mögöttem az ajtó.

Oh, a szarba.

„Hello, Edward, örülök, hogy találkoztunk.”

„Nem vagyok kíváncsi a csípős szádra most. Válaszolj” – lángolt a szeme.

Szent szar.

„Ööö… ebédidőben ettem egy joghurtot. Oh – és egy banánt.”

„Mikor étkeztél utoljára rendesen?” – kérdezte fanyarul.

Taylor beült a vezetőülésbe, és becsatlakoztunk a forgalomba.

Felnéztem, James integettt nekem, bár az, hogy miképp láthatott az elsötétített üvegen keresztül engem, nem tudom. Visszaintettem.

„Ki az?”

„A főnököm.”

Felpislantottam Edwardra, száját összepréselte.

„Nos, mikor ettél utoljára?”

„Edward, ez nem a te gondod” – suttogtam, rendkívüli módon bátran.

„Bármit csinálsz, az érdekel engem… mondd meg.”

Nem, nem a te…Oh… felmordultam mérgemben és égnek emeltem a szemeimet. Összehúzott szemmel nézett rám. És hosszú idő óta először nevetni szerettem volna…erősen próbáltam elnyomni a kuncogást, ami bugyborékolva tört fel… Edward arca ellágyult. Küzdöttem, hogy komoly maradjak, és akkor megláttam egy apró mosolyt feltűnni gyönyörűen formált ajkain.

„Nos?” – kérdezte sokkal lágyabban.

„Pasta alla vongole… múlt pénteken” – mormoltam.

Becsukta a szemét, láttam a dühöt… vagy talán a megbánást…az arcán átszáguldani.

„Látom…” –mondta, hangja érzelemmentes volt.

„Legalább 10 kilót fogytál azóta, úgy látom. Kérlek, egyél, Isabella.” – és ez tényleg kérés volt.

Lenéztem az ölemben összefont ujjaimra. Miért érzem mindig úgy magam, mint egy megtévedt gyerek, miatta?

Megmozdult…felém fordult.

„Hogy vagy? – kérdezte, hangja még mindig lágyan szólt.

Nos…Igazán szarul… nagyot nyeltem.

„Ha azt mondanám, jól vagyok, hazudnék.”

Hallottam, hogy élesen szívja be a levegőt.

„Ezzel én is így vagyok” – mormolta és belekotort a hajába.

„Hiányoztál” – tette hozzá.

Majdnem felnyögtem… és ő átnyúlt és megveregette a kezemet… Oh ne…

„Edward.. én…”

„Bella, kérlek… beszélnünk kell.”

Oh, ne… megint sírni fogok... ne….

„Edward… én… kérlek… én nagyon sokat sírtam…”

„Oh… baby, ne” – magához húzta a kezemet és mielőtt észre vettem volna az ölében ültem, karjait körém fonta, orrát a hajamba fúrta…

„Nagyon hiányoztál, Isabella” – lehelte.

Küzdeni akartam… hogy fenntartsak némi távolságot közöttünk…de karjai átöleltek… a melléhez szorított. És én elaléltam… oh… ez az a hely, ahol lenni akarok. Fejemet rátámasztottam és ő többször megcsókolta a fejem tetejét. Itt vagyok jó helyen. És rövid időre megengedtem magamnak azt az elképzelést, hogy minden rendben lesz… és ez megnyugtatta  a lelkemet.

Taylor túl hamar állt meg, és még mindig a városban voltunk.

„Gyere” – emelt fel Edward az öléből –„Megérkeztünk.”

Mi? Csodálkozva néztem Edwardra.

„Helikopter leszállópálya – az épület tetején”

Oh… természetesen… Echo Charlie. Taylor kinyitotta az ajtót és én kiszálltam. Közben melegen rám mosolygott, mindjárt biztonságban éreztem magam öreguras kinézetétől. Visszamosolyogtam rá.

„Vissza kéne adnom a zsebkendőjét.”

„Tartsa meg, Miss Swan, a legjobb kívánságaimmal együtt.”

Elpirultam. Edward megkerülte az autót és megfogta a kezem. Kötekedően nézett Taylorra, aki közömbösen nézett vissza rá, semmit nem elárulva.

„Kilencre?” – mondta neki Edward.

„Rendben, uram.”

Edwad helybenhagyólag bólintott, megfordult és átvezetett az ajtókon egy hatalmas előcsarnokba. Élveztem, hogy hatalmas keze körülöleli az enyémet… Hosszú, gyakorlott ujjai az enyémekre hajlottak… éreztem az ismerős vonzást… vonzódtam, Ikarosz az ő napjához… már megégtem egyszer, és újra itt vagyok. A lifthez érve megnyomta a hívógombot… fellestem rá, arcán az a titokzatos félmosolya játszott. Ahogy kinyílt az ajtó, legnagyobb csalódásomra elengedte a kezem, és betuszkolt a liftbe. Az ajtó becsukódott, megkockáztattam egy második pillantást. Lebámult rám, zöld szemei égtek, és újra ott volt megint a levegőben közöttünk… az elektromos szikrázás… tapinthatóan…  akár meg is ízlelhettem volna, lüktetett közöttünk… vonzott bennünket egymáshoz. Oh, istenem…  gyengén ziháltam ahogy sütkéreztem zsigeri, ősi vonzásának intenzitásában.

„Én is érzem” – mondta lágyan, szemei a mély érzelemtől elfelhősödtek. Vigasztalan, halálos vágy tört fel ágyékomban.

Edward megpaskolta a kezemet, ujjperceimet dörzsölgette hüvelykujjával – minden izmom finoman megfeszült mélyen a hasamban… Szent tehén… Hogy tud még mindig így hatni rám?

„Kérlek, ne harapdáld az ajkadat, Isabella” – suttogta

Felnéztem rá, elengedve az ajkamat… kívánom őt… itt és most, a liftben. Hogy is ne tenném…?

„Tudod, hogy hat ez rám” – mormolta.

Oh, még mindig hatok rá… Benső istennőm felriadt öt napos duzzogásából.

A liftajtó hirtelen kinyílt megszakítva a bűbájt, és a tetőn találtuk magunkat… fújt a szél, és kabátom ellenére fáztam. Edward körém fonta karját, oldalához húzott, és sietősen mentünk oda, ahol Echo Charlie állt Rotorjai lassan forogtak a felszállópálya közepén.

Magas, szőke, szögletes állú, fekete ruhás férfi ugrott ki a helikopterből, fejét lehúzva szaladt felénk. Kezet rázott Edwarddal, átkiabált a rotor zaján.

„Útra kész, uram. Teljesen az öné!”

„Minden ellenőrzést elvégzett?”

„Igen, uram.”

„8:30-ra jön érte?”

„Igen, uram.”

„Taylor az épület előtt várja.”

„Köszönöm, uram. Biztonságos repülést Portlandba. Asszonyom.” – tisztelgett nekem is.

Edward bólintott és anélkül, hogy elengedett volna, lehajolt és a helikopter ajtajához vezetett.

Amikor bent voltunk szilárdan bekötözött a hevederekbe, a csatokat erősen megszorítva. Sokatmondóan pillantott rám azzal a  titokzatos mosolyával…

„Ez a helyeden fog tartani” – mormolta - „Meg kell mondanom, tetszik ez a heveder rajtad. Ne nyúlj semmihez”

Mélyen elpirultam ahogy mutatóujjával végigsimított az arcomon, mielőtt a fejhallgatót a kezembe adta. Meg szeretnélek érinteni, de nem fogod megengedni nekem, néztem rá sötéten. Azonkívül, annyira meghúzta a csatokat, hogy mozdulni sem tudtam. Beült az ülésébe, becsatolta magát, amíg végigment a repülés előtti ellenőrzésen.

Olyan… hozzáértő. Annyira csábító. Feltette a fejhallgatóját, megbillentett egy kapcsolót, a rotor süketítően felpörgött. Felém fordult, rám nézett.

„Kész vagy, baby?” – hallottam hangját a fejhallgatóban.

„Igen.”

Rám vigyorgott… azzal a kisfiús vigyorával – wow – nem láttam már jó régóta.

„SeaTac torony, itt Echo Charlie – Charlie, Hotel Echo, indulásra kész Portland felé, PDX-en. Kérem, nyugtázza, vége.”

„Echo Charlie, indulhat. Sea Tac a kapcsolata, repüljön 12 000 lábra, délnyugat 75 fok irányba. Szélsebesség 165, vége.”

„Értettem, torony, Echo Charlie indul, vége és kilép.” – megbillentett két gombot , megragadta a botkormányt  és a helikopter lassan és lágyan felszállt az esti égbe.

Seattle és a gyomrom elmaradt tőlünk… és olyan sok látnivaló volt.

„Leelőztük a hajnalt Isabella… és most a sötétedést” – jött a hangja a fejhallgatóból. Felé fordultam, lenyűgözötten tátottam el a számat. Hogy is van az, hogy ennyire romantikus dolgot is tud mondani? Rám mosolygott és nem tudtam megállni, szégyenlősen visszamosolyogtam…Mit akar ez jelenteni?

„Nos, ami azt illeti az esti nap… most többet fogunk látni” – mondta. Körülnéztem. Amikor utoljára Seattle-ba repültünk, sötét volt…oh istenem  - a látvány… szó szerint földön kívülien látványos… fel a legmagasabb épületek között… magasabbra, még magasabbra.

„Az ott az Escala” – mutatott az épület felé.

„A Boeing pedig ott van – és épp most láthatod a  Space Needle-t.”

Kinyújtottam a nyakam.

„Még soha nem voltam ott.”

„Elviszlek – ehetünk is ott.” 

Mi?

„Edward… mi szakítottunk.”

„Tudom. Attól még elvihetlek. És megetethetlek.” – bámult rám.

Megráztam a fejem felé, és elpirultam.

„Nagyon gyönyörű idefenn… köszönöm” – a minél kevesebb szembeszegülés mellett döntöttem.

„Lenyűgöző, ugye?”

„Lenyűgöző, hogy ezt megteheted.”

„Oh, hízeleg, Miss Swan… de én sok tehetséggel megáldott ember vagyok.”

„Erről teljesen meg vagyok győződve, Mr Cullen.”

Felém fordult és rám vigyorgott, és az utóbbi öt napban először ellazultam... egy kicsit. Talán nem is lesz olyan rossz.

„Milyen az új munkád?”

„Jó, köszönöm.  Érdekes.”

„Milyen a főnököd?”

„Oh… megfelelő.”

Hogy mondhatnám meg Edwardnak, hogy James egy kissé kényelmetlenné vált?

Edward hirtelen felém fordult és mereven rám bámult .

„Mi a baj?” – kérdezte.

„Nos… a nyilvánvalón kívül, semmi.”

„Nyilvánvaló?”

„Oh, Edward, néha olyan nagyon nehéz felfogású vagy.”

„Nehéz felfogású…én? Nem vagyok biztos benne, hogy méltányolom a hangnemét, Miss Swan.”

„Nos, ne tedd.”

Szája mosolyra húzódott.

„Hiányoltam azt a csípős szádat” – mormolta.

Levegőért kaptam… hiányoztál… te egészen – nem csak a szád… akartam mondani. De csendben maradtam. Kibámultam az üvegakváriumból, ami az Echo Charlie eleje volt, ahogy tovább haladtunk dél felé.  A sötétedés a jobb oldalunkon volt… a nap alacsonyan állt a horizonton, nagy, tüzes narancssárga, és én megint Ikarosz voltam… túl közel repültem.

Ötvenkettedik fejezet

Megfogtam a kilincset magam mögött, és rövid időre nekidőltem az ajtónak. Hova menjek? Elfussak…? Maradjak? Nagyon dühös voltam… mérges, keserű könnyek folytak végig az arcomon, ádázul töröltem le őket. Csak össze akartam kuporodni… Összekuporodni és összeszedni magam valahogy… meggyógyítani összeomlott önbecsülésemet. Hogy lehettem ilyen hülye? Persze, hogy fájt. Óvatosan megmasszíroztam a fenekem…. aaah! Érzékeny. Hova menjek? Nem a szobájába… Az én szobámba, vagy legalábbis amelyik az enyém lett volna… nem, az enyém… volt az enyém. Ezért akarta, hogy megtartsam. Tudta, hogy szükségem lesz arra, hogy távol legyek tőle.

Mereven elindultam a szoba irányába, tudva, Edward követhet.

Még mindig sötét volt a hálószobában, a hajnal még csak derengett a látóhatáron. Esetlenül bemásztam az ágyba, óvakodva attól, hogy ráüljek sajgó, érzékeny fenekemre. Magamon hagytam a köpenyt, beleburkolóztam összekuporodtam, aztán… igazán szabadjára engedtem fájdalmamat – keservesen zokogtam a párnámba.

Mégis mit gondoltam? Miért engedtem, hogy ezt tegye velem? Én akartam megismerni a sötét oldalát, mennyire rossz tud lenni – de ez túl sötét nekem, nem tudom folytatni…

És ő ezt akarja, ebből nyeri az energiát… Micsoda hajmeresztő felfedezés! Azért, hogy objektív legyek, ő figyelmeztetett, nem egyszer, hanem újból és újból… hogy nem szokványos férfi, vannak szükségletei, amit nem biztos, hogy ki tudok elégíteni… erre most rádöbbenhettem. Nem akarom, hogy valaha is megüssön így, mint most… soha. Arra a néhány alkalomra gondoltam, amikor már megütött, és hogy milyen enyhe volt akkor hozzám… elég lenne az neki? Még kétségbeesettebben zokogtam a párnába. El fogom őt veszíteni… nem akar majd velem lenni, ha ezt nem tudom neki megadni… Miért, miért, miért kellett nekem beleszeretni Fifty-be… miért? Miért nem tudom szeretni Jake-t, vagy Mike Newton-t, vagy bárki mást… aki olyan, mint én?

Oh… a tekintete, amikor eljöttem… nagyon kegyetlen voltam… sokkban voltam a vadságától… meg fog nekem bocsátani… meg fog nekem bocsátani? Gondolataim zavarosak, kuszák voltak… erősen visszhangoztak a fejemben. Kisördögöm szomorúan rázta a fejét, benső istennőm bujdokolt. Oh, ez lelkem sötét reggele… nagyon egyedül éreztem magam… anyámat akartam. Eszembe jutottak reptéri búcsúszavai.

Kövesd a szívedet, drágám, és kérlek, kérlek – próbáld meg nem túlbonyolítani a dolgokat. Relaxálj és élvezd… nagyon fiatal vagy szívem, sok időd van tapasztalatot szerezni, csak hagyd a dolgokat megtörténni. Mindenből a legjobbat érdemled.

Követtem a szívemet, és most van egy sajgó fenekem és összetört a lelkem, amit ezért kaptam. Mennem kell… ez az egész… el kell mennem… Edward nem jó nekem és én sem vagyok jó neki. Hogy is működhetne ez közöttünk? És a gondolat, hogy nem fogom látni őt, megint majdnem megfojtott… az én Ötvenszeresen Elátkozottamat.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Oh, ne – Edward itt van. Valamit letett az éjjeliszekrényre az ágy megmozdult a súlya alatt, ahogy mellém feküdt.

„Nyugodj meg” – lehelte. Az ágy másik végébe akartam húzódni tőle, de bénultan feküdtem. Nem tudtam mozdulni, mereven feküdtem, de nem törődtem bele.

„Ne küzdj ellenem, kérlek, Bella” – suttogta és magához húzott, orrát a hajamba fúrta, megcsókolta a nyakamat.

„Ne utálj” – suttogta a bőrömbe, hangja fájóan szomorú volt. A szívem összeszorult és a zokogás újból rám tört. Tovább csókolgatott lágyan, gyengéden, de tartózkodó és óvatos maradtam.

Így feküdtünk… hosszú ideig, egy szót sem szólva. Csak ölelt… nagyon lassan ellazultam… abbahagytam a sírást. A hajnal megérkezett és el is múlt, a lágy fények egyre világosabbak lettek, ahogy a nap haladt előre… és még mindig csendesen feküdtünk.

„Hoztam fájdalomcsillapítót és árnika kenőcsöt” – mondta hosszú idő elteltével.

Nagyon lassan megfordultam a karjai között, hogy szembe kerüljek vele. Fejemet a karján nyugtattam… Szeme ragyogó zöld volt és óvatos.

Gyönyörű arcát tanulmányoztam. Ami semmit nem árult el, de szemeit továbbra is rám szegezte, alig pislogott. Oh…eszméletlenül jól néz ki… mennyire rövid idő kellett ahhoz, hogy ilyen nagyon sokat jelentsen nekem… felemeltem a kezem, megsimogattam az arcát, végigfuttattam ujjaimat borostáján. Becsukta a szemét és kicsit sóhajtott.

„Sajnálom” – suttogtam.

Kinyitotta a szemét és nyugtalanul nézett rám.

„Mit?”

„Azt, amit mondtam.”

„Semmi olyant nem mondtál, amit ne tudnék” – szemei ellágyultak… a megkönnyebbüléstől.

„Sajnálom, hogy bántottalak.”

Vállat vontam.

„Én kértelek.” – és tudtam… tudtam… nagyot nyeltem… és kijött belőlem… el kellett mondanom, ami a szívemet nyomta.

„Nem hiszem, hogy tudnék az lenni, amit te szeretnél, hogy legyek” – suttogtam.

Szemeit tágabbra nyitotta… pislogott… és a félelem visszatért arcára.

„Te mindaz vagy, amit szeretnék, hogy legyél.”

Mi van?

„Nem értem. Nem vagyok engedelmes… és olyan biztos lehetsz benne, mint a halálban, hogy nem fogom megengedni, hogy még egyszer ezt tegyed velem. És neked erre van szükséged, azt mondtad.”

Újra becsukta a szemét, ezernyi érzelem száguldott át arcán.

Amikor újra kinyitotta, arca rideg volt… oh, ne…

„Igazad van. El kellett volna, hogy engedjelek. Nem vagyok jó hatással rád. ”

A minden szőrszálam égnek állt a félelemtől és a világ kicsúszott alólam… ásító mély sötétségbe zuhantam… oh, ne…

„Nem akarok elmenni…” – suttogtam. Bassza meg – ez az. játssz vagy fizess… a könnyeim újra potyogtak.

„Én sem akarom, hogy elmenj” – suttogta ő is, hangja rekedt volt. Megsimogatta az arcomat, hüvelykujjával letörölte könnyeimet.

„Mióta veled találkoztam, azóta élek” – ujja ajkamat simította körbe.

„Én is” – suttogtam – „beléd szerettem, Edward.”

Szemei tágra nyíltak… telve hamisítatlan tömény félelemmel.

„Ne…” – lehelte, mintha kiszorítottam volna a lélegzetet belőle. 

Oh, ne…

„Nem szerethetsz belém, Bella… ne… ez rossz.” – borzadt el.

„Rossz? Miért rossz?”

„Csak nézz magadra… Nem tudlak boldoggá tenni” – hallottam a gyötrődést a hangjában.

„De, boldoggá teszel.” – komorodtam el.

„Nem akkor, amikor azt teszem, amit én szeretnék tenni.”

Bassza meg… tényleg ez van. Ez, röviden összefoglalva... nem illünk össze… és minden szerencsétlen eddigi alárendelt lány eszembe jutott.

„Ezen nem fogunk túllépni soha, ugye?”- suttogtam.

Komoran rázta a fejét.

Becsuktam a szemem. Képtelen voltam ránézni.

„Hát… akkor talán jobb, ha megyek” – mormoltam, és összerándultam, ahogy felültem.

„Ne, ne menj” – pánik hallatszott a hangjában.

„Nincs értelme, hogy maradjak.”

Hirtelen fáradtnak éreztem magam… igazán, hulla fáradtnak… és menni akartam. Most. Felkeltem, Edward követett.

„Fel akarok öltözni. Szeretnék egyedül maradni” – mondtam, és meglepett mennyire egykedvű, üres volt a hangom. Otthagytam a hálószobában Edwardot.

Lementem a nappaliba, körülnéztem, visszagondolva, hogy néhány órával ezelőtt a zongoránál ültünk és Edward vállán pihentettem a fejem. Sok minden történt azóta…

Ki kellet nyíljon a szemem, hogy megláthassam perverzitásának mélységét, és megtudjam, képtelen a szerelemre – se adni, se kapni nem tud… legmélyebb félelmeim váltak valóra. És különös… de felszabadító érzés volt. A fájdalmas az volt, hogy nem akartam beismerni… érzéktelen voltam… Mintha kiléptem volna a saját testemből, és mint egy külső közömbös szemlélő nézném a dráma lefolyását.

Gyorsan megzuhanyoztam és módszeresen csak az előttem levő pillanatra gondoltam… most szorítsd meg a tusfürdő dobozát… tedd vissza a polcra… dörzsöld meg a mosdókendővel az arcod, a vállad… és így tovább. Egyszerű, mechanikus mozdulatok, amelyek egyszerű, mechanikus gondolatokat kívánnak. Befejeztem a tusolást – és mivel nem mostam meg a hajam, gyorsan meg tudtam törölközni – és felöltöztem a fürdőszobában. A farmer dörzsölte a fenekemet, de igazán őszintén örültem a fájdalomnak, mert elszakította gondolataimat attól, hogy mi történt meghasadt, darabokra hullott szívemmel.

Előrehajoltam, hogy becsukjam a táskámat, és megláttam benne a szatyrot, Edward ajándékával. Egy Blanik L23 vitorlázó modelljét, egy olyan valamit, amit összeépíthet… könnyek gyűltek a szememben… oh, ne… boldog idők, amikor még remény volt a… többre.

Kivettem azért, mert éreztem, ezt még oda kell neki adnom. Gyorsan kitéptem egy cetlit a jegyzetfüzetemből, kapkodva vetettem papírra üzenetemet és a dobozra tettem.

Ez boldog időkre emlékeztetett engem.

Köszönöm

Bella

Megbámultam magam a tükörben…Sápadt és kísérteties voltam A hajamat lófarokba kötöttem, és nem vettem tudomást arról, hogy mennyire dagadtak a szemeim a sírástól. Kisördögöm egyetértően bólintott. Még ő is tudta, hogy most nem lehet undok. Nem tudtam elhinni, hogy a világom steril hamukupaccá lett… ne, nem gondolhatok most erre. Nem, most még nem. Nagy levegőt vettem, felvettem a táskám és miután a vitorlázógép modelljét és a jegyzetemet Edward párnájára tettem, kimentem a nappaliba.

Edward éppen telefonált. Felöltözött, fekete farmerba és pólóba, mezítláb…

„Mit mondott?!” – kiáltott, ijedtemben ugrottam egyet.

„Hát, meg kell mondania a kibaszott igazat! Mi a száma, beszélni akarok vele!… Jenks, ez kibaszás!” – felnézett és nem vette le rólam sötét, tűnődő tekintetét.

„Találd meg őt!” – dörrent rá, és kinyomta a telefont. A kanapéhoz sétáltam, összeszedtem a hátizsákomat, megpróbáltam tőlem telhetően nem figyelni Edwardra. A hátizsákból kiszedtem a Mac-et, kimentem a konyhába és letettem a reggeliző asztalra, a telefonnal és a kocsi kulcsával együtt.

Ahogy megfordultam, szemben állt velem. Csak nézett rám elképedt iszonyattal.

„Szükségem van arra a pénzre, amit Taylor kapott a kocsimért.” – hangom tiszta és nyugodt és érzelem mentes volt… kivételesen.

„Bella… nekem nem kellenek ezek, a tieid.” – mondta hitetlenkedve – „kérlek, vidd magaddal.”

„Nem , Edward – csak kényszerből fogadtam el őket – és nem kellenek már.”

„Bella, légy ésszerű…” – szidott meg… még most is.

„Nem kell semmi, ami rád emlékeztetne. Teljes szakításra van szükségem. És szükségem van a pénzre, amit Taylor kapott a kocsiért.” – mondtam egykedvűen.

Edward levegőért kapott.

„Tényleg meg akarsz sérteni?”

„Nem” – mérgesen néztem rá… persze, hogy nem…hiszen szeretlek… - „Én nem. Megpróbálom magamat megvédeni” – suttogtam. Mert te nem akarsz engem… ahogy én akarlak téged.

„Kérlek, Bella, vidd magaddal ezeket.”

„Edward, én nem akarok veszekedni – csak a pénzre van szükségem.”

Összehúzott szemmel nézett rám, de már nem zavartattam magam általa… nos, csak egy kicsit. Közömbösen néztem vissza rá, pislogás nélkül és fejlehajtás nélkül.

„Elfogadsz csekket?” – mondta fanyarul.

„Igen. Azt hiszem, elég megfelelő a neved.”

Nem mosolyodott el, csak sarkon fordult és bement a dolgozószobájába. Utoljára alaposan körbenéztem a lakásban – a festményeket a falakon… mind absztrakt… higgadt, hideg… sőt, rideg. Önkéntelenül is azt gondoltam, hozzá illik. Szemem a zongorára tévedt. Jesszus – ha be tudtam volna fogni a szám… dughattunk volna a zongorán… nos, én szeretkezhettem volna. A gondolat súlyosan és szomorúan telepedett az elmémre. Ő soha nem szeretkezett velem… vagy talán mégis? Az ő számára mindig csak baszás volt

Edward visszajött és egy borítékot adott a kezembe.

„Taylor jó árat kapott… az az autó egy régiség volt. Megkérdezheted őt is. Hazavisz.” – mutatott a bólintásával a vállamon keresztül. Ahogy megfordultam, Taylor az ajtónál állt, szokásos öltönyében, kifogástalanul, mint mindig.

„Remek, haza tudok menni egyedül is, köszönöm.”

Megfordultam és Edwardra néztem, akinek a szemében alig visszafogott düh tombolt.

„Minden tekintetben visszautasítasz?”

„Miért változtatnám meg egy életre szóló szokásomat?” – vontam meg majdnem bocsánatkérően a vállamat.

Csalódottan csukta be a szemét és beletúrt hajába.

„Kérlek Bella, engedd, hogy Taylor hazavigyen.”

„Megyek a kocsiért, Miss Swan” – közölte Taylor ellentmondást nem tűrően. Edward helyeslően bólintott. Mire körülnéztem, Taylor nem volt sehol.

Szembefordultam Edwarddal. Négy láb távolságra voltunk egymástól… előre lépett, én ösztönösen hátra. Megállt, a kín szinte tapintható volt, ami sugárzott belőle, zöld szemei lángoltak…

„Nem akarom, hogy elmenj” – mormolta, hangja telve sóvárgással.

„Nem tudok maradni. Tudom, mit szeretnék… és te nem tudod nekem megadni. Én meg nem tudom neked megadni azt, amire neked van szükséged.”

Tett egy lépést előre. Feltartottam a kezem.

„Ne, kérlek…” – hátráltam el tőle. Nem létezik, hogy kibírjam, ha hozzám ér… teljesen kikészítene…

„Nem bírom ki.”

Megragadtam a táskámat és a hátizsákomat, kimentem a folyosóra. Követett, óvatosan, távolságot tartva tőlem. Megnyomta a lift hívógombját, az ajtó kitárult. Beléptem…

„Isten áldjon, Edward” – mormoltam.

„Bella… isten áldjon” – mondta lágyan és nagyon, iszonyúan összetörtnek nézett ki. Egy férfi szívtépő fájdalomban… tükrözve, hogy én mit érzek legbelül. Elszakítottam a tekintetem róla, mielőtt megváltoztattam volna a szándékomat, és vigasztalni kezdem…

A liftajtó becsukódott, és lesurrant a pince mélyére, és a saját poklom mélyére.

Ötvenegyedik fejezet

Ijedten ébredtem – azt hiszem, leestem álmomban valamilyen lépcsőről – vadul felültem, egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok. Sötét volt, Edward ágyában voltam… egyedül. Valami felébresztett… egy gyötrő gondolat. Ránéztem az ágy melletti ébresztőórára. Hajnali 5:00… kipihentnek éreztem magam… miért is? … Oh – persze – az időeltolódás – Floridában már 8:00 lenne. Szent szar… be kell vennem a tablettát. Kimásztam az ágyból, hálás voltam, bármi is ébresztett fel. Halk hangok hallatszottak a zongora felől…. Edward játszott. Oh, istenem… ezt meg kell néznem. Pucéran felmarkoltam a fürdőköpenyemet a székről, végigosontam a folyosón. Miközben hallgattam a nappaliból szűrődő varázslatosan szomorú dallamot, belebújtam a köpenybe.
Sötét volt, de Edward egy fénykörben ült, ahogy játszott, haja barnásvörösen csillogott. Úgy nézett ki, mintha ő is meztelen lett volna, de a pizsama alsója rajta volt. Koncentrált, teljesen elveszett a zenében. Nagyon jól játszott… ahogy az árnyékból figyeltem, elbizonytalanodtam, nem akartam félbeszakítani. Olyan… elveszettnek, szomorúnak… fájdalmasan magányosnak nézett ki… szerettem volna magamhoz ölelni – de az is lehet, hogy csak a zene ennyire áthatóan fájdalmas? Edward befejezte a darabot, rövid szünetet tartott, majd újra kezdte. Óvatosan elindultam felé…

„Szóval, hat éves korodban kezdtél zongorázni…” - kezdtem.
Bólintott, tekintetében az óvatosság felerősödött. Kis idő múlva önként folytatta.
„Azért tanultam zongorázni, hogy örömet okozzak új anyámnak.”
„Hogy beilleszkedj a tökéletes családba?”
„Igen, mondhatjuk így is.” – mondta kitérően. „Miért keltél fel? Nem kellene pihenned a tegnapi… megerőltetés után?”
„Nekem most reggel 8:00 van. És be kell vennem a tablettámat.”
Meglepetten felemelte a szemöldökét.
„Jó, hogy eszedbe jutott” – mormolta, és éreztem, hogy elégedett. Száját félmosolyra húzta.
„Csak te tudod elkezdeni az antibébi tabletta szedését más időzónában. Talán várhatsz fél órát ma és egy fél órát holnap. És akkor már normális időpontban tudod bevenni…”
„Jó terv”- mormoltam.
„Szóval, mit csinálunk ebben a fél órában?” – pillogtam ártatlanul.
„Van egy-két dolog, ami eszembe jut” – vigyorgott ragyogó szemmel.
Szinte közömbösen néztem rá, de a bensőm összehúzódott majd beleolvadtam mindent tudó tekintetébe.
„Más szempontból…beszélgethetünk.” – mormoltam.
Elkomorodott.
„Jobban tetszik az, ami az én fejemben jár” – húzott az ölébe.
„Mindig több kedved van a szexhez, mint a beszélgetéshez…” – nevettem, belekapaszkodva felső karjába.
„Ez igaz. Főleg veled.” - fúrta orrát a hajamba, majd fülemtől indulva apró csókokkal haladt a torkomig.
„Talán a zongorámon…” – suttogta.
Oh istenem… egész testem megfeszült a gondolatra… zongorán… wow…
„Csak valamit tisztázni akarok…” – leheltem, ahogy a pulzusom felgyorsult és benső istennőm becsukta szemeit, élvezve Edward ajkait rajtam.
Egy pillanatra megállt, mielőtt folytatta buja ostromát.
„Mindig éhes az információra, Miss Swan. Mit kell tisztázni?” – szuszogott a nyakam tövénél, ahogy gyengéden csókolgatott tovább.
„Minket” – suttogtam, becsukva a szemem
„Hmmm… mi van velünk?” – tartott szünetet vállam csókolgatása közben.
„A szerződést.”
Felemelte a fejét, hogy rám nézhessen, rejtett élvezettel a szemében, és sóhajtott. Ujjbegyével végigsimított az arcomon.
„Azt gondolom, a szerződés megvitatás alatt van, nem?” – hangja halk és csábító, tekintete lágy.
„Vitás?”
„Vitás.” – mosolygott rám.

Számat eltátva furcsállóan néztem rá.
„De nagyon akartad azt.”
„Nos, az még azelőtt volt. Bárhogy is, a szabályok nem képezik vita tárgyát, azok még érvényben vannak.” – keményedtek meg vonásai kissé.
„Előtte? Mi előtt?”
„Mielőtt… „ – tartott szünetet és arca újból óvatos lett, - „mielőtt a ’Több’ lett.” – vont vállat.
„Oh.”
„Azonkívül már kétszer voltunk a játékszobámban és még nem rohantál el tőlem sikoltozva a hegyek közé.”
„Azt vártad, hogy megteszem?”
„Isabella, semmit nem úgy teszel, ahogy azt várom” – mondta hidegen.
„Nos, akkor csak hogy tisztán lássak… azt kívánod tőlem, hogy a szerződés szabályait mindig tartsam be… de ne az egész szerződést…?”
„Kivéve a játékszobát. Azt akarom, hogy kövesd a szerződés szellemét a játékszobában, azt akarom, hogy tartsd be a szabályokat – mindig. Akkor biztonságban tudlak, és elérhető leszel számomra akármikor, amikor akarlak.”
„És ha megszegem a szabályokat…?”
„Akkor megbüntetlek.”
„És ehhez nem kell a beleegyezésem?”
„De igen.”
„És ha nemet mondok?”
Egy pillanatig tanácstalanul nézett rám.
„Ha nemet mondasz, hát nemet mondasz. Meg fogom találni a módját, hogy meggyőzzelek.”
Eltoltam magam tőle és felálltam… távolságra volt szükségem. Helytelenítően nézett rám ahogy letekintettem rá… újból nyugtalannak, óvatosnak látszott.
„Tehát a büntetés lehetősége fennáll.”
„Igen, de csak ha megszeged a szabályokat.”
„El kell újból olvasnom” – mondtam, megpróbálva magamban felidézni.
„Hozom.”
Whoa… hirtelen komollyá vált minden. Edward felállt a zongorától és ruganyosan a dolgozószobába sétált. A fejem zsibogott. Jesszusom, kellene egy tea. Az úgynevezett kapcsolatunk jövője… megbeszélés tárgy hajnali 5:45-kor, amikor valami másra számított… bölcs dolog ez tőlem? A még mindig sötétbe burkolózó konyhába mentem. Hol van a villanykapcsoló? Megtaláltam, felkapcsoltam és vizet töltöttem egy kancsóba. És be kell vennem a tablettámat. Átkutattam a táskámat, amit a konyhapult mellett hagytam, megtaláltam, töltöttem egy pohár vizet. Mire mindent befejeztem, Edward visszatért, leült az egyik bárszékre, merően bámult rám.
„Itt van” – és egy gépelt papírt tolt felém. Néhány sort kihúzott rajta.

Szabályok

Szófogadás: Az Alárendelt köteles teljesíteni minden utasítást, amit az Irányító ad, azonnal, habozás és fenntartás nélkül, és gyorsan. Az Alárendelt egyetért minden szexuális tevékenységgel, amit megfelelőnek és élvezetesnek ítél meg az Irányító és megteszi azokat buzgón és gondolkodás nélkül, kivéve azokat a dolgokat, amik a túllépik a Tiltott cselekedetek határát (2. számú Függelék).
Alvás: Az Alárendelt mindent megtesz annak érdekében, hogy minimum nyolc órát aludjon éjjelenként, amikor nincs az Irányítóval.
--------
Ruházat: Amíg a megegyezés szerinti idő tart, az Alárendelt csak azokat a ruhákat viseli, amiket az Irányító jóváhagy. Az Irányító ruházkodási költségkeretet biztosít az Alárendelt számára, amit az Alárendelt kihasznál. Az Irányító elkíséri az Alárendeltet a ruházat beszerzésére tetszőleges helyre. Ha az Irányító azt kívánja hogy az Alárendelt bármilyen

ékszert viseljen az Irányító jelenlétében vagy bármikor máskor, azt az Irányító biztosítja.
Edzés: Az Irányító személyi edzőről gondoskodik az Alárendelt számára, heti négy három

alkalommal egy-egy órára, abban az időpontban, amiben az Alárendelt és a személyi edző megállapodik. A személyi edző beszámol az Irányítónak az Alárendelt haladásáról
Személyi higiénia/Szépészet: Az Alárendelt minden időben tisztán, borotváltan vagy gyantázottan jelenik meg. Az Alárendelt azt a Szépségszalont látogatja, amit az Irányító választ, abban az időben, amit az Irányító határoz meg, és aláveti magát bármely kezelésnek, amit az Irányító megfelelőnek ítél.
Személyi biztonság: Az Alárendelt nem iszik, nem dohányzik, nem használ kábítószereket vagy nem teszi ki magát szükségtelen veszélynek.
Személyes kívánalmak: Az Alárendelt nem lép senki mással szexuális kapcsolatba, csak az Irányítóval. Az Alárendelt mindenkor tiszteletteljes és szerény magatartást tanúsít. Meg kell értenie, hogy a viselkedése visszatükröződik az Irányítóban. Felelős lesz minden bűntettért, helytelen tettért és illetlen viselkedésért, akkor is, ha az Irányító nincs jelen.
Bármelyik fenti szabály teljesítésének elmulasztása azonnali büntetést von maga után, a büntetés mibenlétét az Irányító szabja meg .
.

„Szóval az engedelmesség kívánalma fennáll?”
„Oh, igen” – vigyorgott.
Szórakozottan megráztam a fejem és megforgattam a szememet.

 „Égnek fordítottad a szemeidet, Isabella?” – lehelte.
Oh, basszus.
„Lehet… attól függ, te hogyan reagálsz.”
„Mint mindig…” – mondta, gyengén megrázta a fejét, szemei izgatottan csillogtak.
Önkéntelenül nyeltem egyet, lelkesült borzongás futott végig rajtam.
„Akkor…”
Szent szar… mit akarok csinálni?
„Igen…?” – nyalta meg alsó ajkát
„El akarsz most fenekelni?”
„Oh, igen… és el is foglak.”
„Oh, igazán. Mr Cullen?” – incselkedtem, visszavigyorogva rá. Kettőn áll a vásár.
„Meg akarsz állítani?”
„Nos, ahhoz először el kell, hogy kapjál.”
Szemei egy fokkal tágabbra nyíltak. Vigyorgott, lassan felállt.
„Oh igazán, Miss Swan?”
A reggeliző asztal.Soha nem voltam még ennyire hálás azért, hogy ez létezik, mint ebben a pillanatban.
„És harapdálod az ajkadat… „ – sóhajtott, lassan balra mozdulva… mint ahogy én is elmozdultam.
„Nem fogsz…” – ugrattam.
„Azon kívül, te is forgatod a szemedet” – próbáltam érvelni. Eközben Edward tovább mozdult… ahogy én is.
„Igen… de te közénk állítottad barikádnak a bárpultot, hogy izgalmasabb legyen a játék…”- szemei ragyogtak és éreztem a vad vágyakozást ami sugárzott belőle.
„Tudod, elég gyors vagyok” – próbálkoztam hidegvérűnek látszani.
„Mint én is.”
Vadászott rám, a saját konyhájában.
„Idejönnél szép nyugodtan?”- kérdezte.
„Nem azt teszem mindig?”
„Miss Swan, mire gondol?” – fintorgott – „Rosszabbul jár, ha én kapom el.”
„Csak akkor, ha elkapsz, Edward. És ebben a pillanatban nincs szándékomban megengedni, hogy elkapj.”
„Isabella, eleshetsz és megütheted magad. Ami akaratlagos megszegése a hetes szabálynak.”
„Azóta veszélyben vagyok, mióta önnel találkoztam, Mr Cullen, szabályok ide vagy oda.”
„Igen, abban vagy” - tartott egy kis szünetet… kissé összehúzta a szemöldökét… és

hirtelen felém lendült. Felsikítottam és a nappaliban levő asztal felé szaladtam… sikerült meglógnom, újra magunk közé tudva az asztalt. A szívem zakatolt, adrenalin zubogott ereimben… izgalmas játék volt. Megint gyereknek éreztem magam… habár… lehet ez nem volt annyira jó… Óvatosan figyeltem, ahogy határozottan. Lassan arrébb mozdultam.
„Igazán tudod, hogy kell egy férfit figyelmét elterelni, Isabella.”
„Célunk az örömszerzés, Mr Cullen. Miről tereltem el a figyelmét?”
„Az életről… az univerzumról…” – legyintett
„Eléggé elfoglalt voltál, amikor zongoráztál.”
Megállt, karjait összefonta, arca szórakozottá vált.
„Ezt egész nap csinálhatjuk, baby, de a végén úgyis elkaplak, és rosszabb lesz neked, ha én kaplak el.”
„Nem, nem fogsz elkapni.” – ismételtem, mint valami mantrát. Nem akartam elbízni magam,. Kisördögöm megtalálta a Nike cipőit és a rajtkőre állt.
„Senki nem hinné el, nem akarod, hogy elkapjalak.”
„Én igen. És ez a mérvadó. Úgy viszonyulok a büntetéshez, mint ahogy te ahhoz, hogy hozzád érjenek.”
Teljes viselkedése egy szemvillanás alatt megváltozott. A játékos Edward eltűnt, úgy állt ott hamuszürke arccal, mintha pofon vágtam volna.
„Így érzel…?” – suttogta.
Ez a két szó, és ahogy kimondta őket, sokat kifejezett… sokkal többet mondott el róla… és ahogy érez. Elkomorodtam… nem, én nem érzem magam olyan szörnyen. Nem létezik, vagy igen?
„Nem… nem hat olyan nagyon rám, mint… de így lehet fogalmad róla” – mormoltam, aggodalmasan nézve rá.
„Oh” – mondta.
Francba… teljesen elveszettnek tűnt, mintha kihúztam volna a szőnyeget a lába alól.
Nagy levegőt vettem, megkerültem az asztalt , elé álltam és nyugtalan szemeibe néztem.
„Annyira nagyon gyűlölöd?” – Lehelte, tekintete rettegéssel telt meg.
„Nos…nem…” – nyugtattam. Jesszus… így érez, ha valaki hozzáér?
„Nem… kuszák az érzéseim ezzel kapcsolatban. Nem szeretem… de nem gyűlölöm.”
„De tegnap éjjel, a játékszobában… te…” – állt meg.
„Érted tettem, Edward, mert szükséged volt rá. Nekem nem. Végül is nem sebesítettél meg múlt éjjel. Más környezet volt és magamban össze tudom egyeztetni, valamint megbízom benned. De amikor büntetni akarsz… Félek, hogy megsebesítesz.”
Zöld szeme lángolt… az idő telt, tágult és elillant, mielőtt lágyan válaszolt.
„Bántani akarlak. De nem annyira, hogy azt ne tudd elviselni.”
„Miért?”
Belekotort a hajába és vállat vont.
„Csak, mert nekem kell” – szünetet tartott, zöld szemei gyötrelemről tanúskodtak. Becsukta őket, megrázta a fejét.
„Nem tudom szavakba önteni” – suttogta.
„Nem tudod, vagy nem akarod?”
„Nem akarom.”
„Tehát tudod az okát.”
„Igen.”
„De nem fogod elmondani.”
„Ha elmondanám, sikoltva szaladnál ki a szobából, és soha többé nem akarnál visszajönni” – nézett rám óvatosan. „Ezt nem kockáztathatom, Isabella.”
„Azt akarod, hogy maradjak.”
„Jobban, mint ahogy gondolnád. Nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek.”
Oh, istenem…
Lenézett rám, majd karjai váratlanul körülöleltek és megcsókolt… szenvedélyesen csókolt… mélyen meglepett, hogy pánikot és elkeseredett vágyat éreztem a csókjában.
„Ne hagyj el. Azt mondtad, hogy nem hagysz el és könyörögtél, hogy én se hagyjalak el… álmodban.”- mormolta bele a számba.

Oh… alvás közbeni vallomásaim.
„Nem akarok elmenni…” – és a szívem összeszorult… mintha kifacsarták volna.
Egy férfi, aki bajban van… nyilvánvaló félelme által kiszolgáltatott, és elveszett, valahol a saját sötét gondolatainak útvesztőjében. Tágra nyílt zöld szemében rettegés ült. Meg tudom nyugtatni őt. Egy kis időre csatlakozom hozzá a sötétségbe és kihozom onnan.
„Mutasd meg.”
„Mutassam meg?”
„Mutasd meg, mennyire fájna.”
„Mi…?”
„Büntess meg. Tudni akarom, mennyire tud rossz lenni ez az egész.”
Edward elhátrált tőlem, teljesen tanácstalan volt.
„Megpróbálnád?”
„Igen. Mondtam, hogy megtenném…” – de volt egy hátsó gondolatom. Ha megteszem neki… talán megengedi, hogy megérintsem.
Rám pislogott.
„Bella… zavarba hozol.”
„Zavarban vagyok én is… kipróbálom, hogy milyen is. És te meg én, egyszer és mindenkorra, tudni fogjuk, ha meg tudom tenni. Ha ezt kibírom, talán te…” – félbeszakítottam magam, szemei még tágabbra nyíltak…. tudta, hogy a megérintéséről beszélnék. Összetörten nézett, de könyörtelen elhatározás jelent meg a vonásain, szemeit összehúzta, spekulálva nézett rám, mint aki a lehetőségeket mérlegeli. Hirtelen erős szorítással átfogta a karomat, kihúzott a nappaliból, fel a játékszobába… élvezet és fájdalom… jutalom és büntetés – Edward szavai a hangzottak fel emlékeimből.
„Megmutatom, mennyire rossz tud lenni… és leszűrheted a magad véleményét” – megállt az ajtónál.
„Felkészültél?”
Bólintottam, megpróbáltam felkészülni, és mintha spicces lettem volna… vagy ájult, ahogy a vér kifutott az arcomból.
Edward kinyitotta az ajtót, még mindig markolva a karomat, megragadott egy övnek látszó dolgot az ajtó melletti állványról. Elhúzott a piros bőrrel bevont lócához, ami a szoba távolabbi sarkában állt.
„Hajolj a lóca fölé.”
Oké… ezt meg tudom tenni… rajtam hagyta a fürdőköpenyemet. Elmém egy csendes zugában kissé meg is voltam lepve, hogy nem vetette le velem.
Szent baszás, ez valószínűleg fájni fog… tudtam. Kisördögöm elájult, benső istennőm igyekezett bátor lenni
„Azért vagyunk itt, mert igent mondtál, Isabella. És elfutottál előlem. Hatszor foglak megütni, és te velem fogsz számolni.”
Mi a pokolért nem csinálja csak…? Mindig nagy feneket kerít a megfegyelmezésemnek… És tudván tudva, hogy nem lát, megforgattam a szemeimet.
Felemelte a köpenyem szélét… és valamilyen oknál fogva ez sokkal rémisztőbb volt, mint meztelennek lenni. Gyengéden megsimogatta a fenekemet, meleg keze átfutott a faromon és a combom tövén.
„Azért teszem, hogy emlékezzél rá, nem futhatsz el előlem… és bármennyire is izgató… nem akarom, hogy bármikor is elfuss előlem” –suttogta.
A helyzet iróniája megfogott, mert ezt a helyzetet akartam elkerülni. Ha a karjait tárta volna ki felém, hozzá futottam volna, nem tőle el.
„És mert a szemedet forgattad. Tudod, mit vált ki belőlem.”
És hirtelen megszűnt… az ideges, ingerült félelem eltűnt a hangjából… Edward visszatért, bárhol is volt eddig. Éreztem a hangsúlyából, ahogy az ujjait a hátamon tartotta, ahogy fogott – éreztem, hogy a hangulat megváltozott.
Becsuktam a szememet, felkészültem az ütésre… és az jött is, keményen rácsapott a hátsómra., és amitől legjobban féltem, az öv csípésétől, bekövetkezett. Önkéntelenül felkiáltottam és nagy levegőt vettem.
„Számolj, Isabella!”
„Egy” – kiáltottam rá, úgy hangzott, mint egy káromkodás.

Újra megütött… a fájdalom lüktetett és végighaladt a nadrágszíj által ütött csíkon…. Szent szar… ez iszonyúan csíp.
„Kettő” – sikítottam… mert könnyebb volt, ha sikítottam.
Hallottam, hogy lélegzete szakadozottá, érdesebbé vált. Amíg én alig lélegeztem és kétségbeesetten kutattam a lelkemben valami belső erő után. A szíj újból lecsapott a fenekemre.
„Három…” – könnyeim kéretlenül csordultak ki. Jézusom – ez szörnyűbb, mint gondoltam – sokkal rosszabb, mint a kézzel való elfenekelés. Kicsit sem fogta magát vissza.
„Négy” – ordítottam ahogy újból lecsapott, és a könnyeim ömlöttek. Nem akartam sírni. Dühített, hogy mégis megteszem.
Megint ütött.
„Öt…” – hangom elfojtott zokogás, ebben a pillanatban azt gondolom igazán gyűlöltem őt. Már csak egy, kibírom ezt az egyet még…. A fenekem mintha lángolt volna…
„Hat” – suttogtam, ahogy az éles fájdalom újból végigvágott rajtam. Hallottam, hogy ledobja a nadrágszíjat, éreztem, hogy a karjaiba ölel, izgatottan, de kíméletesen… és én nem akartam hogy hozzám érjen.
„Engedj… ne…” erőlködtem, hogy kiszabaduljak az öleléséből… toltam magamtól el. Küzdöttem vele.
„Ne érj hozzám.” – sziszegtem. Kiegyenesedtem és ránéztem… és ő úgy nézett vissza, mintha megvadultam volna. Zöld szemei tágra nyitva, tekintete ködös. Kézfejemmel dühösen kitöröltem a könnyeket a szememből, ellenségesen néztem rá.
„Ez az, amit igazán szeretsz? Engem, így látni?” – töröltem meg az orromat a fürdőköpeny ujjában.
Érzéktelenül nézett rám.
„Nos, te egy kibaszott gazember vagy!”
„Bella…” – ijedten könyörgött.
„Ne merj engem Bellázni! Szard össze magad, Cullen!” – és ezzel kisétáltam a játékszobából, halkan becsukva magam mögött az ajtót.