Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. március 30., szombat

Száztizennegyedik fejezet (Második történet huszonhetedik rész)


Minden nehéz volt és fájt: a combjaim, a fejem, a szemhéjam, semmim sem mozdult. Nem tudtam kinyitni sem a szemem, sem a szám. Vak és néma voltam, és fájt mindenem. Mint a köd a felszínen, úgy lebegett a tudatom mint egy csábító szirén, épp érintésen kívül. A hangfoszlányok lassan érthetővé váltak.
„Nem hagyom itt őt.” Edward! Itt volt... fel akartam ébredni – a hangja feszült volt, csak suttogás.
„Edward, aludnod kellene.”
„Nem, apa. Itt akarok lenni, amikor felébred.”
„Itt maradok vele. Ez a legkevesebb amit tehetek, miután megmentette a lányomat.”
Alice! A köd bezárult.
„Még bizonytalanul áll a lábán, ijedt és mérges. Még kell pár óra, míg teljesen kiürül belőle a rohypnol hatása.”
„Krisztus.”
„Tudom. Komplett idiótának érzem magam, amiért lazábbra vettem a biztonsági felügyeletet. Te figyelmeztettél, de Alice annyira makacs. Ha nem lett volna Bella...”
„Mind azt hittük, hogy Smith-tel már nem kell számolni. És ez az én őrült, bolond feleségem – miért nem mondta el?” Edward hangja aggodalommal volt tele.
„Edward, nyugodj meg. Bella elképesztően bátor volt.”
„Bátor és önfejű és makacs és hülye.” A hangja megtört.
Oh ne... a tudatom nevetve úszott el a ködben.

Nem volt időérzékem.
„Ha te nem fenekeled el, én biztos megteszem. Mégis mi a fenét képzelt?”
„Hidd el Charlie, valószínűleg pont ezt fogom tenni.”
Apu! Itt volt. Küzdöttem a köddel... küzdöttem... de a spirál még egyszer magával ragadott a feledékenységbe.
Ne...

„Nyomozó, mint láthatja, a feleségem nincs abban az állapotban, hogy válaszoljon a kérdéseire.” Edward mérges volt.
„A felesége egy igen önfejű fiatalasszony, Mr Cullen.”
„Bárcsak megölte volna azt a balfaszt.”
„Az csak több papírmunkát jelentene nekem, Mr Cullen.”
„Miss Morgan vall, mint a vízfolyás. Smith egy igazi megkergült gazember. Komoly ellenszenvvel viseltet ön és az apja iránt...”
Megint elszálltam. NE!

„Mit értesz az alatt, hogy nem beszéltetek?” Esme volt az. Az anyósom. Mérgesnek hangzott. Próbáltam megmozdítani a fejemet, de csak visszhangzó, közömbös csend jött feleletül a testemtől.
„Mit tettél?”
„Anyu -”
„Edward! Mit tettél?”
„Annyira mérges voltam” Majdnem sírt... Ne.
„Hé...”
A világ elködösödött, elmerült, és én eltűntem.

Halk hangokat hallottam.
„Azt mondtad, hogy minden szálat megszakítottál vele.” Esme beszélt. Hangja halk és figyelmeztető volt.
„Tudom.” Úgy hangzott, Edward megadta magát. „De az, hogy láttam őt, végre mindent a maga helyére tett. Tudod... a gyerekkel kapcsolatban. Életemben először... kudarcot éreztem”
„...A gyerekek ezt hozzák ki belőled, drágám. Másként látod miattuk a világot.”
„Bella megkapta az üzenetet.”
„Helyes.”
„Bántottam Bellát”- suttogta.
„Mindig megbántjuk azokat, akiket szeretünk, drágám. El kell mondanod neki, hogy sajnálod. És hogy komolyan is gondolod, és adnod kell neki időt.”
„Azt mondta, hogy elhagy.”
Nem. Nem. NEM!
„Hittél neki?”
Oh... a sötétség bezárult. Ne -

„...Örülök, hogy beszéltünk.”
„Én is, drágám. Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám.”
„Tudom, anyu.”
„El se hiszem, hogy nagymama leszek.”
Nagymama! Oh én kis pöttyöm. Az édes tudatlanság magával ragadott.
Hmm. Edward borostája a kezemhez dörgölődött, ahogy megszorította az ujjaimat.
„Oh baby, kérlek gyere vissza hozzám. Sajnálom. Mindent sajnálok. Csak ébredj fel. Hiányzol. Szeretlek...”
Próbáltam. Próbáltam. Látni akartam őt. De a testem nem engedelmeskedett és még egyszer elaludtam.

Pisilnem kellett, sürgősen pisilnem kellett. Kinyitottam a szememet. Tiszta, steril környezet vett körül a kórházi szobában. Sötét volt, kivéve egy oldallámpát, és minden csendes volt. A fejem és a mellkasom fájt, de mindennél rosszabb volt, hogy a hólyagom majdnem kipukkadt. Pisilnem kellett. Megpróbáltam megmozdítani a combjaimat, sikerült is egy kicsit. A jobb karom hasogatott, majd megláttam az infúzió tűjét. Gyorsan becsuktam a szemem. Elfordítottam a fejem – örültem, hogy engedelmeskedett az akaratomnak –, újra kinyitottam a szemem, és megláttam Edward-ot, ahogy az ágyamra dőlve aludt, arca a karján pihent. Felemeltem kezem, örömmel vettem tudomásul, hogy testem engedelmeskedett, és ujjaim megtalálták puha haját.
Felriadt, olyan gyorsan emelte fel a fejét, hogy a kezem gyengén visszahullott az ágyra.
„Hello” - nyekegtem.
„Ó, Bella” - hangja elcsuklott, zöld szemei tágra nyíltak. Megragadta a kezem, erősen megszorította, és felemelte erősen borostás arcához.
„Pisilnem kell” - suttogtam.
Egy pillanatig csak nézett rám.
„Oké” - mondta, és csak pislogott.
Megmozdultam, próbáltam felülni.
„Bella, ne mozogj. Hívom a nővért.” Gyorsan, ijedten felállt, az ágy oldalán levő hívógomb felé nyúlt, de nem hagytam, hogy megnyomja.
„Ne. Fel kell kelnem.”
Egek, annyira gyengének éreztem magam.
„Legalább egyszer tennéd azt amit mondanak?” - csattant fel ingerülten.
„Nagyon kell pisilnem” - fortyantam fel. A torkom és a szám száraz volt.
„Fenébe. Majd én elviszlek.” Megkerülte az ágyat és eltolta az infúziós állványt. Lehúzta a takarókat. Vékony kórházi ruha volt rajtam. Nem emlékeztem, hogy levetkőztettek volna. Finoman kiemelt az ágyból, átöleltem a nyakát. A testem ellenállt. Aú, fájt mindenhol. Edward vitt, tolta maga mellett az állványt, a benti mosdó felé.
„Mrs Cullen, ön túl könnyű” - motyogta rosszallóan, ahogy finoman letett a lábamra. Meginogtam. Ingatagon álltam lábamon. Edward felkapcsolta a lámpát, egy pillanatra elvakított a fény.
„Ülj le, mielőtt elesel” - mondta, még mindig támasztva engem.
Megpróbáltam leülni a wc-re.
„Menj” - próbáltam kiinteni.
„Nem. Csak pisilj, Bella.”
Lehetett volna ez még ennél is zavarba ejtőbb?
„Nem tudok, amíg itt vagy.”
„Leeshetsz.”
„Kérlek” - könyörögtem.
Megadóan felemelte a kezét.
„Itt állok kint, az ajtót nyitva hagyom.” Pár lépést hátrált, épphogy kint volt a szobából.
„Fordulj el, kérlek” - kértem. Miért éreztem magam ennyire szégyenlősnek ezzel az emberrel? Megforgatta a szemeit, de tette amit kértem, és mikor háttal volt, elengedtem magam... és megkönnyebbültem.
Számba vettem a sérüléseimet. A fejem fájt, a mellkasom úgyszintén, ott, ahol James megrúgott, és az oldalam, ahol a földre nyomott, lüktetett. Ezenfelül éhes és szomjas voltam. Nagyon éhes. Végeztem, és hálásan vettem tudomásul, hogy nem kellett felállnom a kézmosáshoz, mert a csap közel volt. Egyszerűen nem volt erőm ahhoz, hogy felálljak.
„Végeztem” - szóltam, ahogy a kezemet töröltem.
Edward megfordult és bejött, és mielőtt felfogtam volna mi történik, már a karjaiban voltam. Hiányoztak ezek a karok... Egy nővér jött be, ahogy Edward visszatett az ágyra – vonakodva, legalábbis úgy tűnt. Reméltem.
„Mrs Cullen, felébredt” – mondta a nővér meglepődve. Ötvenes éveiben járhatott, bár a haja sötétfekete volt. Túl nagy, gyöngy fülbevalókat viselt.
„Szüksége van valamire? Szólok Dr Bartley-nak, hogy felébredt.”
Buzgólkodva, de gyakorlottan felültetett a párnáimon.
„Szomjas vagyok.”
„Hozok vizet. Eleanor vagyok, és ha bármit tehetek, csak szóljon.” Ezzel elment. Aggódóan Edward-ra néztem. Szörnyen nézett ki – szinte egy kísértet volt –, mint aki napok óta nem aludt. Haja kócosabb volt mint általában, régóta nem borotválkozott, és az inge is gyűrött volt. Ijedten néztem rá.
„Hogy érzed magad?” - suttogta, karnyújtáson kívülre ült le az ágyra.
„Zavartan. Fáj mindenhol. Éhes vagyok.”
„Éhes?” - Meglepetten pislogott.
Bólintottam.
„Mit szeretnél enni?”
„Bármit. Levest.”
Elővette telefonját és megnyomott egy gombot.
„Bella csirkelevet kér... Jó... Köszönöm.” Letette.
„Taylor?”
Edward bólintott. Szemei tágra nyíltak és óvatosnak tűnt, mint egy egzotikus vadállat, menekülésre készen. Eleanor visszajött egy kancsó vízzel, és mi mindketten csendben voltunk, csak bámultunk egymásra, ahogy a nővérke vizet öntött egy pohárba.
„Csak kis kortyokat” - figyelmeztetett.
„Igenis asszonyom” - motyogtam, és hálásan fogadtam a hűsítő vizet. Jól esett. Tökéletes volt. Még egy kortyot ittam, Edward figyelmesen nézett.
„Alice?” - kérdeztem.
„Biztonságban van. Hála neked.”
„Tényleg náluk volt?”
„Igen.”
Szóval volt értelme az egész őrületnek. A testemet elönttte a megkönnyebbülés. Hála az Úrnak, hála az Úrnak, rendben volt. Összehúztam a szemöldökömet.
„Hogy vitték el?”
„Victoria” - mondta Edward egyszerűen.
„Ne!”
Bólintott.
„Az edzőterménél vette fel Alice-t.”
Még most sem értettem.
„Bella, később majd elmondom a részleteket. Alice jól van, összességében. Bedrogozták. Most még nem nagyon áll meg a lábán, és zavarodott, de csodával határos módon, nem bántották.”
Edward állkapcsai összezáródtak.
„Amit tettél...” - túrt hajába - „nagyon bátor és elképesztően hülye dolog volt. Meg is ölhetett volna.” Szemei sötéten felvillantak, és tudtam, hogy visszafojtotta mérgét.
„Nem tudtam, mi mást tehettem volna” - suttogtam.
„Elmondhattad volna!” - mondta indulatosan, kezei ökölbe záródtak.
„James azt mondta, megölte volna Alice-t, ha bárkinek elmondom. Nem kockáztathattam.”
Edward becsukta a szemeit, a rettegés az arcára volt írva.
„Csütörtök óta legalább ezerszer meghaltam.”
Csütörtök?
„Milyen nap van?”
„Még csak szombat, hajnali egy körül” - nézett órájára - „több mint huszonnégy órán át voltál eszméletlen.”
Oh.
„És James és Victoria?”
„Rendőri felügyelet alatt. Bár Smith itt van, őrizetben. Ki kellett venniük a golyót, amit belelőttél” - mondta Edward keserűen.
„Nem tudom, hogy a kórházon belül hol van, szerencsére, különben én magam ölném meg.” Az arca elsötétült.
Oh a szarba. James itt van? 'Ezt az SIP-ért, hülye kurva!'
Elsápadtam. Üres gyomrom megrándult, könnyek szöktek a szemembe, és teljes testem megremegett.
„Hé” - Edward közelebb jött, hangja aggodalommal volt tele. Elvette a poharat és gyengéden átölelt.
„Már biztonságban vagy” - motyogta a hajamba, hangja rekedt volt.
„Edward, annyira sajnálom.” Könnyeim hullani kezdtek.
„Csitt” - simogatta meg a hajamat, és én a nyakába sírtam.
„És amit mondtam. Soha nem akartalak elhagyni.”
„Csss, baby, tudom.”
„Tényleg?” kérdeztem. Ez a vallomás elállította a könnyeimet.
„Rájöttem. Nagy nehezen. Őszintén Bella, mit gondoltál?” A hangja visszafogott volt.
„Megleptél” - motyogtam a gallérjának.
„Amikor a bankból beszéltünk. Elhitted, hogy elhagylak. Azt hittem, ennél jobban ismersz. Újra és újra elmondtam már, hogy soha nem hagylak el.”
„De ahogy viselkedtem -” hangja alig volt hallható, kezei szorosan öleltek - „Egy rövid ideig azt hittem, elvesztettelek.”
„Nem, Edward. Soha. Nem akartam, hogy közbeavatkozz.”
Sóhajtott, de nem tudtam, hogy a harag, az elkeseredettség, vagy a fájdalom miatt.
„Hogy jöttél rá?” - kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét. Hátradőltem, hogy jól láthassam. Hajamat a fülem mögé simította.
„Épp leszálltam Seattle-ben, amikor a bank hívott. Előtte azt mondták, hogy rosszul voltál, és hazafelé mentél.”
„Szóval Portland-ben voltál, amikor Stuart hívott?”
„Épp felszálltunk. Aggódtam miattad” - mondta gyengéden.
„Aggódtál?”
Összehúzta a szemöldökét.
„Persze, hogy aggódtam,” - nagyujjával az ajkamat simogatta - „az életemet azzal töltöm, hogy aggódom miattad, ahogy tudod is.”
Oh Edward!
„James az irodában hívott fel” - motyogtam.
„Két órát adott, hogy megszerezzem a pénzt.” Megvontam a vállamat.
„El kellett mennem, és ez tűnt a legjobb kifogásnak.”
Edward szája vékony vonallá zárult.
„És Stuart-ot félrevezetted. Ő is őrülten mérges rád.”
„Ő is?”
„És én is.”
Felnyúltam, és óvatosan megsimogattam a borostás arcát. Becsukta a szemeit, rádőlt a kezemre.
„Ne legyél mérges, kérlek,” - suttogtam.
„Nagyon is mérges vagyok rád, Bella” - motyogta. „Amit tettél, az brutális hülyeség volt. Az őrültség határát súroltad.”
„Mondtam, hogy nem tudtam, mi mást tehetnék.”
„Úgy tűnik, nem sokat foglalkozol a saját épségeddel. És most már nem csak te vagy” - tette hozzá mérgesen. Az ajkaim megremegtek. Kicsi felvillanásunkra gondolt.
Az ajtó kinyílt, mindkettőnket megijesztett. Egy fiatal afro-amerikai nő jött be fehér kabátban és zöld műtősruhában.
„Jó estét, Mrs Cullen. Doktor Bartley vagyok.”
Alapos vizsgálatba kezdett, szemeimbe világított, meg kellett érintenem a kezét, majd az orromat először egyik szememet becsukva, majd a másikat, majd ellenőrizte hogyan működtek a reflexeim. De a hangja gyengéd volt, érintése finom; kedves, betegekhez való modora volt. Eleanor nővér csatlakozott hozzá, és megmérte a vérnyomásomat, majd mikor végzett, kihúzta az infúziót. Edward a sarokba húzódott és telefonált, míg a két nő végezte a dolgát. Nehéz volt egyszerre figyelni mindhármukra, de hallottam, ahogy Edward az apját, az anyámat, majd Rose-t is felhívta, hogy elmondja, felébredtem.
Végül üzenetet hagyott Charlie-nak.
Charlie. Oh a szarba... hangjának halvány emléke merengett fel. Itt volt – igen, amíg még eszméletlen voltam.
Dr Bartley ellenőrizte a bordáimat is, ujjai gyengédek, de határozottak voltak.
Összerándultam.
„Csak zúzódtak, nem repedtek, vagy törtek el. Nagyon szerencsés, Mrs Cullen.”
Mogorván néztem. Szerencsés? Nem pont ezt a szót használtam volna.
Edward is rosszallóan nézett rá. Valamit tátogott nekem... Azt hiszem azt, hogy 'meggondolatlan', de nem voltam biztos benne.
„Felírok fájdalomcsillapítót. Szüksége lesz erre emiatt, és a fejfájás miatt is. De minden úgy áll, ahogy kell, Mrs Cullen. Azt javaslom, aludjon egy kicsit. Attól függően, hogy hogy érzi magát reggel, lehet, hogy hazaengedjük. A kollégám, Dr Singh lesz bent.”
„Oké. Köszönöm.”
Kopogtak az ajtón, és Taylor jött be, egy fekete kartonpapír dobozzal a kezében, amin a 'Fairmont Olympic' jele volt olvasható.
Szent tehén!
Dr Bartley mosolygott, majd kiment a szobából Eleanor nővérrel.
Edward az ágyhoz húzta a kerekes tálcát, Taylor pedig rárakta a dobozt.
„Üdv közöttünk, Mrs Cullen” - mondta Taylor.
„Hello, Taylor. Köszönöm.”
„Nagyon szívesen, asszonyom.” Úgy tűnt, mást is akart mondani, de visszafogta magát.
Edward kipakolt a dobozból, elővett egy termoszt, egy leveses tálat, kistányért, ruhaszalvétát, leveseskanalat, egy kisebb kosarat kenyérrel, ezüst só- és borsszórót... Az Olypmic kitett magáért.
„Ez nagyszerű, Taylor.” A gyomrom korgott. Éheztem.
„Ennyi lesz?” - kérdezte.
„Igen, köszönöm” - küldte el Edward.
Taylor bólintott.
„Taylor, köszönöm.”
„Még valamit hozhatok, Mrs Cullen?”
Edward-ra néztem.
„Csak valami tiszta ruhát Edward-nak.”
Taylor elmosolyodott.
„Igenis, asszonyom.”
Edward meglepetten nézett le az ingére.
„Mióta van rajtad ez az ing?” - kérdeztem.
„Csütörtök reggel óta.” Féloldalasan rám mosolygott.
Taylor kiment.
„Taylor is mérges rád” - mondta Edward csak úgy lazán, miközben levette a termosz tetejét és öntött a tálba.
Oh ne – Taylor is! De nem filóztam ezen, mivel a csirkeleves elvette a figyelmemet. Nagyon jó illata volt, a gőz ínycsiklandóan szállt fel. Megkóstoltam... Pont olyan volt, mint amilyennek ígérkezett.
„Finom?” - kérdezte Edward letelepedve az ágyra.
Lelkesen bólintottam, nem álltam le az evéssel. Az evés volt most az első. Csak azért álltam meg, hogy megtöröljem a számat.
„Mondd el, mit történt. Miután rájöttél, mi a helyzet” - noszogattam.
Edward végighúzta a haján a kezét, és megrázta a fejét.
„Oh Bella, jó nézni, hogy eszel.”
„Éhes vagyok. Mondd el.”
Homlokát ráncolta, ahogy felodézte a fájdalmas emléket.
„Nos, miután a bank hívott, azt hittem, a világ dőlt össze bennem -” nem tudta elrejteni a fájdalmat a hangjában.
Leálltam az evéssel. Oh a szarba.
„Ne hagyd abba az evést. Vagy nem mondom tovább” – suttogta. Hajthatatlan volt. Mikor fellestem rá, engem nézett. Lassan ettem tovább a levest. Oké, oké... Nagyon finom volt. Edward pillantása enyhült, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.
„Akárhogy is, miután beszéltünk, Taylor mondta, hogy Smith-t óvadékkal szabadlábra helyezték. Hogyan, azt nem tudom – azt hittem, azt elintéztük. Szóval elgondolkodtam azon, amit mondtál... és tudtam, hogy komoly baj van.”
Rápislogtam.
„Soha nem a pénzről szólt” - csattantam fel hirtelen, a haragtól felkeveredett a gyomrom. Felemeltem a hangomat.
„Mégis hogyan gondolhattad? Soha nem a rohadt pénzről szólt a dolog!” A fejem lüktetni kezdett, és megrándult az arcom. Edward egy másodperc töredékéig csak nézett rám, meglepte a hevességem. Összehúzta a szemét.
„Vigyázz, hogy beszélsz” – morogta - „nyugodj meg és egyél.”
Némán meredtem rá.
„Bella” - figyelmeztetett.
„Az jobban fájt, mint bármi más, Edward” – suttogtam –„majdnem annyira, mint az, hogy elmentél ahhoz a nőhöz.”
Élesen szívta be a levegőt, szemei tágra nyíltak, mintha megütöttem volna. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Rövid időre becsukta a szemét, megrázta a fejét, mint aki megadja magát.
„Tudom” – sóhajtotta- „és sajnálom. Jobban, mint képzeled.” Szemei csillogtak a bűnbánattól. „Kérlek egyél. Amíg még meleg a leves.” A hangja gyengéd és parancsoló volt, és tettem, amit kért, bár szerettem volna többet beszélni róla, és a nőről. Megnyugodva felsóhajtott.
„Folytasd” - suttogtam két harapás között.
„Nem tudtuk, hogy Alice eltűnt. Azt hittem, hogy megzsarolt, vagy ilyesmi. Visszahívtalak, de nem vetted fel” - szidott meg.
„Hagytam egy üzenetet, majd felhívtam Stuart-ot. Taylor lenyomozta a telefonod. Tudtam, hogy a bankban voltál, tehát egyből oda mentünk.”
„Nem tudom, Stuart hogyan talált meg. Ő is lenyomozta a telefonom?”
„A Saabban jeladó van. Minden autónkban van egy.”
Ohó!
„Mire a bank közelébe értünk, már mozgásban voltál – mi pedig követtünk. Miért mosolyogsz?”
„Valahogy tudtam, hogy figyelemmel tartasz.”
„És az szórakoztat, mert?” - kérdezte döbbenten.
„James utasított, hogy dobjam el a telefonomat. Szóval elkértem Whelan telefonját, és azt dobtam el. Az enyémet a táskába tettem, így követni tudtad a pénzedet.”
Edward sóhajtott.
„A mi pénzünket, Bella.” - mondta halkan - „Egyél.”
Kitöröltem a tányért az utolsó darabka kenyérrel, és bekaptam. Hosszú idő óta először éreztem magam jóllakottan, és beszélgetésünk ellenére is remekül.
„Végeztem” - motyogtam.
„Jó lány.”
Kopogtak az ajtón, és Eleanor nővér jött be újból, egy kis papírpoharat hozott magával. Edward felállt, és elvette a tányért, visszapakolt a dobozba.
„Fájdalomcsillapító,” mosolygott Eleanor, és megmutatta a fehér tablettát a pohárban.
„Ezt bevehetem? Tudja, a baba miatt kérdezem”
„Igen, Mrs Cullen. Ez Lortab, nincs hatással a babára.”
Hálásan bólintottam. A fejem tényleg sajgott. Lenyeltem egy kis vízzel.
„Pihennie kell, Mrs Cullen,” mondta Eleanor, és Edward-ra nézett.
Edward bólintott.
Ne!
„Elmész?” suttogtam. Elfogott a pánik. Ne menj – csak most kezdtünk beszélgetni!
Edward felhorkantott.
„Ha csak egy pillanatig is azt hitte, Mrs Cullen, hogy szem elől tévesztem, hát nagyon tévedett.”
Eleanor kissé dacosan felsóhajtott, megigazította a párnáimat úgy, hogy le kellett feküdnöm.
„Jó éjszakát, Mrs Cullen,” mondta, majd egy utolsó bíráló pillantással Edward-ra nézett, és kiment.
Edward felhúzta a szemöldökeit, ahogy becsukta az ajtót.
„Nem hiszem, hogy Eleanor nővér örülne, hogy itt maradtam.”
Felém sétált, de fáradtnak tűnt, és tudtam, rá kellett volna vegyem, hogy menjen haza.
„Neked is pihenned kell, Edward. Menj haza. Kimerültnek tűnsz.”
„Nem megyek el mellőled. Majd alszok ebben a székben.”
Haragosan ránéztem, majd oldalra fordultam, hálásan, hogy már nem volt bekötve az infúzió.
„Aludj velem.”
Meglepetten rám nézett.
„Nem tehetem.”
„Miért nem?”
„Nem akarok fájdalmat okozni.”
„Nem fogsz. Kérlek, Edward.”
Rám nézett, és láttam, hogy igenis szeretne mellém feküdni.
„Kérlek.” Felemeltem a takarót, hogy behívjam az ágyba.
„Basszus” - motyogta. Lerúgta cipőit és a zokniját, és óvatosan bemászott mellém. Finoman átölelt, fejemet a mellkasára fektettem. Megpuszilta a hajamat.
„Nem hiszem, hogy Eleanor nővér értékelni fogja ezt a helyzetet” - suttogta összeesküvőhüöz méltóan.
Nevettem, de gyorsan abbahagytam, mikor fájdalom sugárzott a mellkasomba.
„Ne nevettess. Fáj.”
„Oh, pedig de szeretem ezt a hangot,” - mondta szomorúan, hangja mély volt - „sajnálom,” tette hozzá.
Újra megpuszilta a hajamat, és nagyot szusszant. Nem tudtam, miért kért bocsánatot... mert megnevettetett? Vagy azért a muriért, amibe kerültünk? Kezemet a szíve fölé tettem, ő pedig az én kezemre tette az övét.
„Elmondod nekem, ugye?” - suttogtam.
„Mit mondok el?”
„Hogy miért mentél el ahhoz a nőhöz.”
„Oh Bella, nem ejthetnénk ezt? Megbántam, oké?”
„Tudnom kell.”
„Holnap elmondom” - motyogta idegesen.
„Ja, és Clark nyomozó beszélni akar veled. Rutin munka. Most aludj.”
Megpuszilta a hajamat. Nagyot sóhajtottam. Tudnom kellett miért. Legalább azt mondta, hogy megbánta. Ez már valami, értett egyet kisördögöm. Nyájas hangulatban volt, úgy tűnt. Uh, Clark nyomozó. Megremegtem a gondolatra, hogy újra át kell élnem mindazt, ami csütörtökön történt.
„Azt tudjuk, hogy miért tette James amit tett?” - motyogtam.
„Hmm” - motyogta Edward. Megnyugtatott mellkasának a lassú fel és le mozgása, finoman mozgatva a fejemet, elaltatott, ahogy lassult a lélegzése. És ahogy elsodródtam, próbáltam értelmet találni a beszélgetések egy-két részében, amiket az eszméletlenség határán hallottam, de kicsúsztak az elmémből, továbbra is megfoghatatlanok maradtak, csak az emlékeim legszéléről gúnyolódtak velem. Jaj, frusztráló és fárasztó is volt... és pillanatokon belül elaludtam.

Eleanor nővér szája szorosan össze volt zárva, karjait rosszindulatúan fonta össze. Ujjamat a számhoz emeltem.
„Kérem, hagyja aludni” - suttogtam, pislogva a reggeli fényben.
„Ez az ön ágya. Nem az övé” - sziszegte komoran.
„Jobban aludtam így, hogy itt volt.” Ragaszkodtam az igazamhoz, a férjem védelmére sietve.
Emellett igaz is volt. Edward mocorogni kezdett, Eleanor nővér és én nem mozdultunk. Edward motyogott álmában.
„Ne érj hozzám. Többet ne. Csak Bella.”
Rosszallóan néztem. Még soha nem hallottam Edward-ot álmában beszélni. Valószínűleg azért, mert ő kevesebbet alszik, mint én. Csak egyszer hallottam a rémálmait. Karjai szorosabban fogtak, összeszorítottak, és a fájdalomtól megrándult az arcom.
„Mrs Cullen-” nézett fenyegetően Eleanor nővér.
„Kérem” - könyörögtem.
Megrázta a fejét, sarkon fordult és elment, én pedig visszaaludtam Edward mellé.

Mikor felébredtem, egyedül voltam. Edwardot sehol sem lehetett látni. A nap beragyogott az ablakokon, és most alaposan körülnézhettem a szobában. Voltak virágaim! Előző este nem vettem észre ezeket. Több csokorral volt. Elmerengtem, vajon kitől lehettek.
Halk kopogás vonta el a figyelmemet, és Carlisle lesett be az ajtón. Felragyogott, mikor megláttam, hogy ébren voltam.
„Bejöhetek?” - kérdezte.
„Hogyne” - pislogtam. Bejött a szobába, közel hozzám, gyengéd kék szemei figyelmesen néztek. Fehér kabátja volt rajta – biztos dolgozik. Meglepett, ahogy lehajolt, és megpuszilta a homlokomat.
„Leülhetek?”
Bólintottam, ő pedig letelepedett az ágy szélére és megfogta a kezem.
„Nem tudom, hogy köszönjem meg, amit a lányomért tettél, te őrült, bátor, drágalátos leányzó. Amit tettél, az valószínűleg megmentette az életét. Örökké az adósod maradok” - hangja megtört a hálától és részvéttől.
Ó... nem tudtam, mit mondjak. Megszorítottam a kezét, de nem mondtam semmit.
„Hogy érzed magad?”
„Jobban. De még fáj” - tettem hozzá, az őszinteség kedvéért.
„Adtak gyógyszert a fájdalomra?”
„Lor... valamit.”
„Lortab. Helyes. Hol van Edward?”
„Nem tudom. Mikor felébredtem, már nem volt itt.”
„Nem ment messzire, az biztos. Nem tágított mellőled, amíg eszméletlen voltál.”
„Tudom” - suttogtam.
„Egy kicsit mérges rád, ahogy kell is” - vigyorgott Carlisle. Ah, szóval innen szedte ezt Edward.
„Edward mindig mérges rám.”
„Valóban?” - Carlisle mosolygott, elégedetten, mintha ez jó dolog lett volna. Mosolya ragályos.
„Hogy van Alice?”
Szemei elködösödtek, mosolya eltűnt.
„Jobban van. Pokolian mérges. Úgy hiszem, a harag most egészséges reakció, azok után, ami történt vele.”
„Itt van?”
„Nem, otthon van. Nem hinném, hogy Esme hagyja eltűnni maga mellől.”
„Azt tudom, milyen érzés.”
„Rád is vigyázni kell” - figyelmeztetett.
„Láttad Charlie-t?” - változtattam témát.
„Igen. Jól van. Ő is mérges rád. És nekem is mérgesnek kellene lennem, de nem vagyok. Mindig is hálás maradok. De tényleg, ne legyen több buta kockázat, se a te életedben, se az unokám életében.”
Elpirultam. Tudta!
„Olvastam a kórlapod, Bella. Gratulálok.”
„Khmm... köszönöm.”
Lenézett rám, szemei megenyhültek, bár arcom láttán elkomorult.
„Edward nemsokára észhez tér” - mondta halkan - „Ez lesz a legjobb dolog a számára. Csak – adj neki egy kis időt.”
Bólintottam. Oh... tehát beszéltek.
„Jobb lesz mennem, hogy elkezdjem a vizitet. És beleneveljem az Úrtól való félelmet a gyakornokaimba.” Gonoszkásan elvigyorodott, és felállt.
„Később még benézek hozzád. Singh doktor tudja, mit csinál.”
Lehajolt és még egyszer megcsókolt.
„Komolyan gondoltam, Bella. Soha nem fogom tudni visszaadni, amit tettél értünk. Köszönöm.”
Ránéztem, hirtelen elöntöttek az érzelmek, és Carlisle szeretetteljesen megsimogatta az arcomat. Majd sarkon fordult és elment.
Elmerültem a hálájában. Talán hagyhatom a házassági szerződés-cirkuszt feledésbe merülni.
Kisördögöm bölcsen bólogatott, újra egyetértésben volt velem. Megráztam a fejem, és óvatosan kimásztam az ágyból. Hálásan tapasztaltam, hogy már stabilabban álltam a lábamon, mint tegnap. Annak ellenére, hogy Edward mellettem volt, jól aludtam, és kipihentnek éreztem magam. A fejem még mindig fájt, de csak egy enyhe, szűnni nem akaró fájdalom volt, nem olyan volt, mint a tegnapi lüktetés. Nehezen mozogtam és fájt mindenem, de le kellett zuhanyoznom. Koszosnak éreztem magam. Bementem a fürdőbe.

„Bella!” - kiabált Edward.
„A fürdőben vagyok” - szóltam ki, ahogy befejeztem a fogmosást. Így jobb volt. Figyelmen kívül hagytam amit a tükörben láttam – szörnyen néztem ki. Mikor kinyitottam az ajtót, Edward az ágy mellett állt, tálcát fogott a kezében. Teljesen átalakult. Teljesen feketébe volt öltözve, megborotválkozott, megzuhanyzott és pihentnek tűnt.
„Jó reggelt, Mrs Cullen” - mondta ragyogva -„hoztam reggelit.”
Annyira fiatalnak tűnt. Szélesen vigyorogtam, ahogy visszamásztam az ágyba. Közelebb húzta az asztalkát, felemelte a fedőt, megmutatva a reggelimet; zabdara volt szárított gyümölccsel, palacsinta sonkával és juharsziruppal, továbbá narancslé és Twinings reggeli tea. Számban összefutott a nyál – nagyon éhes voltam. Pár korttyal megittam a narancslét, és bekanalaztam a kását. Edward az ágy szélén ült hogy nézzen. Rám vigyorgott.
„Mi van?” - kérdeztem teli szájjal.
„Szeretem nézni, ahogy eszel” - mondta. De szerintem nem ezért vigyorgott. - „Hogy érzed magad?”
„Jobban. Fáj” - motyogtam két harapás között.
„Még nem láttalak így enni.”
Felnéztem rá, a szívem összeszorult. Beszélnünk kellett arról az apró elefántról, ami a szobában volt.
„Ez azért van, mert terhes vagyok, Edward.”
Felhorkantott, szája ironikus mosolyra húzódott.
„Ha tudtam volna, hogy az, hogy felcsinállak, majd evésre késztet, akkor lehet, hogy hamarabb tettem volna.”
„Edward Cullen!” - kiáltottam fel, és toltam el a kását.
„Ne hagyd abba az evést” - figyelmeztetett.
„Edward, beszélnünk kell erről.” Szemei nagyra nyíltak és mozdulatlanná vált.
„Mit kell beszélni róla? Szülők leszünk” – vonta meg a vállát, kétségbeesetten próbált nemtörődömnek látszani, de csak a félelmét láttam. Eltoltam a tálcát, az ágyon közelebb másztam hozzá, kezeit a kezeimbe fogtam.
„Félsz,” - suttogtam -„megértem.”
Alig észrevehetően bólintott, szemei elképesztően tágra nyíltak, minden korábbi fiús kinézete eltűnt.
„Én is félek. Ez normális.” A hangom halk és hízelgő volt.
„Mégis milyen apa lehetnék én?” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani.
„Oh Edward” - szipogtam halkan.
„Olyan, aki a legjobbra törekszik. Mind ezt tesszük.”
„Bella – nem tudom, hogy képes vagyok-e...”
„Hát persze, hogy képes vagy. Tudod szeretni, vicces vagy, erős vagy, te szabod a határokat. A gyerekünknek nem lesz hiánya semmiben.”
Csak nézett rám, kétség látszódott gyönyörű arcán.
„Igen, jobb lett volna várni. Hogy több időnk legyen, csak a kettőnknek. De hárman leszünk, és majd együtt növünk fel. Család leszünk. A saját családunk. És a gyermeked feltétel nélkül szeretni fog, úgy mint én.” Könnyek szöktek a szemembe.
„Oh Bella” - suttogta Edward, hangja meggyötört és fájdalommal teli volt.
„Azt hittem, elvesztettelek. Majd azt hittem, megint elvesztettelek. Látni téged, ahogy ott feküdtél a földön, sápadtan, hidegen és eszméletlenül – legrosszabb félelmeim váltak valóra. És most itt vagy – bátor és erős... reményt adsz nekem. Szeretsz, mindazok után, amiket tettem.”
„Igen, szeretlek Edward, végzetesen. Mindig is szeretni foglak.”
Finoman megfogta a fejemet, nagyujjával letörölte a könnyeket. A szemembe nézett, zöld találkozott a barnával, és csak a félelmét, a csodálatát, és szerelmét láttam szemeiben.
„Én is szeretlek” - suttogta. Megcsókolt, édesen, kedvesen, mint egy férj, aki rajong a feleségéért.
„Próbálkozok” - suttogta a számba.
„Próbálkozol, és sikerrel jársz majd. És lássuk be, nincs sok választási lehetőséged az ügyben, mert Pötty és én nem megyünk sehova.”
„Pötty?”
„Pötty.”
Felhúzta a szemöldökét.
„A Junior jobban tetszik.”
„Akkor legyen Junior.”
Szégyenlősen elmosolyodott és újból megcsókolt.