Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 8., péntek

Hetedik fejezet


Csókolj meg, a fenébe! Könyörögtem neki, de nem tudtam mozdulni…Megbénított valami erős, ismeretlen vágy, teljesen fogva tartott általa…Elbűvölten bámultam Edward Cullen tökéletes száját , és ahogy lefelé nézett rám…tekintete elhomályosult, szeme elsötétült. Nehezebben lélegzett, mint általában…én viszont egyáltalán nem vettem levegőt. A karjaidban vagyok…szent szar. Kérlek, csókolj meg. Becsukta a szemeit, mély levegőt vett, majd megrázta a fejét, mintegy válaszként a néma kérésemre. Amikor újra kinyitotta a szemeit, valami új szándék, valami hajthatatlan eltökéltség volt bennük.
„Isabella, távol kellene maradnod tőlem…Nem lennék jó számodra.” – suttogta.
„Mi? Ez most honnan jött?”  Hát ezt biztosan én fogom megítélni…mérgesen néztem rá, a fejem zavaros lett…az …elutasítástól.
„Lélegezz Isabella, lélegezz. Felállítalak és elengedlek” – mondta halkan és finoman eltolt magától.
Adrenalin rohant át a testemen - vagy attól hogy a biciklis éppen csak elmellőzött,  vagy Edward szédítő közelségétől, nem tudom - , idegessé és gyengévé téve egyszerre. NE! A lelkem sikított, ahogy eltolt magától és hirtelen elvesztettem minden reményemet. A keze a vállamon volt, kartávolságban tartott. Óvatosan figyelte a reakciómat. És az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy szerettem volna ha megcsókol, de  nem tette meg, véresen nyilvánvalóvá tette azt hogy …ő nem akar engem. Hogy tényleg nem akar engem. Kolosszálisan félreértettem ezt a reggeli kávézgatást.
„Megállok” – sóhajtottam, megtalálva a hangomat, levegőt véve a tüdőm számára.
„Köszönöm” – mormoltam megalázottan…Hogy tudtam ennyire félreérteni a kettőnk közötti helyzetet? El kell távolodnom tőle.
„Miért?” – nézett rám helytelenítően. Még mindig nem vette le a kezét rólam.
„Hogy megmentett”- suttogtam.
„Hát, az az idióta rossz irányba hajtott…Örülök, hogy itt voltam. Irtózom a gondolattól, mi történhetett volna veled. Bejössz a szállodába és leülsz egy kicsit?”
És teljesen elengedett, a kezeit az oldala mellet tartotta és én úgy álltam előtte, mint egy bolond. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Csak el akarok menni…összes határozatlan, ki nem mondott reményem elhalt. Nem akar engem. Mit gondoltam? Szidtam magamat. Mit akarna tőled Edward Cullen? A kisördög a fejemben gúnyolódott. Karjaimat magam köré fontam, arccal az út felé fordultam és megkönnyebbülésemre a kis zöld ember feltűnt. Gyorsan átmentem az úton, biztos voltam abban, hogy Cullen követ. A hotel előtt hirtelen szembefordultam vele, de nem tudtam a szemébe nézni.
„Köszönöm a teát…és hogy megcsinálta a fényképeket.” – mormoltam.
„Isabella…én…” – abbahagyta és a gyötrelem a hangjában arra késztetett, hogy kelletlenül de felnézzek rá. Zöld szemei lángoltak, ujjai beletúrtak a hajába…megtörten, csalódottan nézett, arca merev, összes felépített védelme elpárolgott…
„Mi van, Edward?” – kérdeztem ingerülten, miután…nem folytatta. Csak menni akarok. Összeszedni és valahogy újra felépíteni gyenge, megsebzett büszkeségemet.
„Sok szerencsét a vizsgáihoz…” – mormogta.
Huh? Ezért nézett olyan vigasztalanul? Ez a nagy kinyilatkoztatás? Csak hogy szerencsét kíván a vizsgáimhoz?
„Köszönöm.” – és nem tudtam elrejteni a szarkazmust a hangomból. „Viszontlátásra Mr Cullen.”
Sarkon fordultam, teljesen elbűvölve attól, hogy nem estem hasra, és anélkül hogy újból rápillantottam volna elindultam a járdán lefelé a föld alatti garázs irányába.
Ahogy a sötétbe értem, konkrétan a garázs sivár fluoreszkáló fényébe, a falnak támaszkodtam…a fejemet a kezeim mögé temettem…Mégis, mit gondoltam? És hívatlanul, nem kívántan elkezdtek folyni a könnyeim. Miért sírok? Lecsúsztam a földre, mérges voltam magamra és erre az egész értelmetlen reakcióra. Átöleltem a térdemet, begubóztam…Olyan kicsire akartam összehúzni magam, amennyire csak lehet. Talán akkor ez a képtelen fájdalom is kisebb lesz, kisebb, mint én. Fejemet a térdeimre tettem…hagytam, hogy az értelmetlen könnyek féktelenül folyjanak. Úgy sírtam, mintha elvesztettem volna valamit, pedig soha nem is volt az enyém. Milyen képtelenség. Gyászolni valamit, ami sosem volt, meghiúsult reményeket, meghiúsult álmokat, elvesztett várakozásokat…
Soha nem én voltam az, akit a végül kirúgtak. Oké…tulajdonképpen én voltam az, akit utoljára hagytak a kosárlabda és röplabda csapat összeállításánál – de ezt megértettem – futni és csinálni valamit egyszerre, mint pattogtatni és eldobni egy labdát, na ez nem nekem volt kitalálva. Szóval, komoly teher voltam minden sportban, amit csak kipróbáltam.
Romantikus vonalon…soha nem adtam ki magam, soha. Egy életre szóló bizonytalanság – túl sápadt vagyok, túl sovány, sőt nyiszlett, koordinálatlan…hibáim listája hosszú. Szóval mindig én voltam, aki elutasította a jövendőbeli udvarlóját...soha senki nem keltette fel az érdeklődésemet…senki, kivéve Edward átkozott Cullen. Meglehet, kedvesebb lehetne számomra az olyanok kedvessége, mint Mike Newton, vagy Jacob Black, bár biztos vagyok benne egyik miatt sem bőgnék sötét helyeken. Nem tudom…talán csak egy jó adag sírásra volt szükségem…ebben az átkozott föld alatti garázsban, Portland közepén.
Hagyd abba! Hagyd abba! Most! –tudatalattim metaforikusan bámult a szemembe, karját összefonva, egyik lábán támaszkodva a másikkal idegesen engem rugdosva. Ülj a kocsiba, eridj haza, tanulj! Felejtsd el Cullent…Most! És fejezd be ez az egész önsajnálatot, szarrágást.
Oké, oké…Vettem egy mély levegőt és felálltam. Lépj túl rajta Swan. Elindultam Rose autójához, letöröltem a könnyeimet az arcomról. Nem fogok többé gondolni rá. Csak megjegyzem ezt az egészet, mint fontos tapasztalatot, és a vizsgáimra koncentrálok.
Rose az étkezőasztalnál ült a laptopjával, amikor hazaértem. Üdvözlő mosolya lehervadt z arcáról, ahogy meglátott.
„Bella, mi a baj?”
O, neee…nem kell ez a Rosalie Hale féle Inkvizíció…Megráztam a fejem felé egy maradj-magadnak-Hale féle mozdulattal. Végül is hallgathatok süketen és vakon, hogy kibírjam Rose-t.
„Sírtál” – különleges képessége van meglátni a teljesen nyilvánvalót.
„Mit tett veled az a vadállat” mordult és az arca…ijesztővé vált.
„Semmit Rose” – és valójában ez a probléma. A gondolat száraz mosolyt csalt az arcomra.
„Akkor miért sírtál? Te soha nem sírsz” – mondta lágyan, ahogy felállt és elindult felém, sötétkék szemei tele aggodalommal. Nagyon finoman körülfont karjaival és megölelt. Mondanom kellett valamit…csak hogy levakarjam magamról.
„Majdnem elütött egy biciklis” – ez volt a legjobb, amit tehettem, hogy elszakítsam Rose gondolatait…Cullenről.
„Jézus, Bella – rendben vagy? Hol sérültél meg?” – eltartott magától és gyorsan átvizsgált szemeivel.
„Nem…Edward megmentett” – suttogtam.
„De eléggé megrázott a dolog.”
„Hát, nem vagyok meglepve. Milyen volt a kávézás? Tudom, nem szereted a kávét…”
„Teát ittam…jó volt…semmi említésre méltó nem volt. Nem tudom, miért hívott meg.”
„Kedvel téged Bella.” – vette le a karjait rólam.
„Nos…már nem. Nem fogunk találkozni újra.” Igen, ezt tényként mondtam.
„Oh?”
A francba…most kíváncsi lett. Elindultam a konyhába, így nem láthatta az arcomat.
„Igen, egy kicsit sem hozzám való” – mondtam olyan közömbösen, ahogy csak tudtam.
„Mire gondolsz?”
„Oh, Rose, ez nyilvánvaló.” -  pördültem meg és néztem az arcába, ahogy ott állt a konyhaajtóban.
„Nekem nem.” – mondta. „Oké, több pénze van, mint neked…de hát több pénze van, mint  a legtöbb embernek Amerikában!”
„Rose, ő…”
„Te csak nem látod magad megfelelően, tudod, Bella?”- szakított félbe. Oh, ne…már megint kezdi a szónoklatot.
„Rose, kérlek. Tanulnom kell.” – vágtam a szavába.
Mérgesen nézett rám.
„Nos. Akarod látni a cikket? Befejeztem. Jake néhány nagyon jó képet csinált.”
Oh, ne…képi emlékeztető a gyönyörű Edwardról..az Én-nem-akarlak-téged  Cullenról.
„Persze”, és varázslatos mosollyal az arcomon odasétáltam a laptophoz. És ott volt Ő, fekete-fehérben bámult rám. Bámult rám és nem talált megfelelőnek. Úgy csináltam, mintha a cikket olvasnám, és egész idő alatt az Ő szürke pillantásával találkoztam…kerestem a fotón valami okot, hogy miért is nem lenne megfelelő számomra…idéztem fel szavait. És hirtelen vakítóan világossá vált. Ő őrültül jól néz ki, két távoli pólusán vagyunk két nagyon különböző világnak…és elképzeltem magam Ikarioszként, ahogy túl közel repülök a naphoz és elégek és leesek ennek eredményeképpen. És a szavai világossá váltak…erre gondolt, és ez tette könnyebbé most az elutasítást…majdnem. Ezzel együtt tudok élni. Megértem.
„Nagyon jó, Rose.” – mondtam.
„Megyek ismételni.” – és megpróbálok nem gondolni Rá újra…és most, hogy ezt megígértem magamnak kinyitottam átdolgozott jegyzeteimet és elkezdtem őket olvasni.
És csak amikor az ágyamban voltam és próbáltam aludni, engedtem meg hogy gondolataim visszavigyenek őrült reggelemhez. Újra és újra elismételtem a ’Nem járok senkivel’  mondatát és mérges voltam, hogy nem szereztem meg ezt az információt róla előbb…mielőtt a karjaiban voltam…mielőtt szabadjára engedtem álmaimat…És azon az éjjelen zöld szemekről, tejben levő leveles mintákról álmodtam, és sötét helyeken rohantam keresztül , baljós fénycsővilágítással…és nem tudtam, hogy valami elől, vagy valami felé futottam…sehogy sem volt egyértelmű.

2010. október 5., kedd

Hatodik fejezet

Edward Cullen mellett sétáltam a szálloda széles folyosóján a liftek felé. Mit mondjak neki? Az eszem egyszerűen leblokkolt a félelemtől. Miről fogunk beszélgetni? Mi a fene közös érdeklődésünk lehetne?  Felijesztett ábrándozásomból.. Hangja lágy és meleg volt.
„Milyen régen ismeri Rosalie Hale-t?”
Óh, egy könnyű kérdés, kezdetnek.
„Az első év óta, akkor költöztünk össze. Jó barátnőm.”
„Hmmm…” – válaszolta elmerülten. Vajon mire gondol?
Elértük a lifteket, és megnyomta a hívógombot. A lift majdnem azonnal megérkezett, és egy szenvedélyesen összeölelkező fiatal pár volt benne.
Amikor kinyílt az ajtó, meglepődtek, zavarba jöttek és szétugrottak, és szégyenlősen néztek, mindenhova máshova, csak nem ránk. Cullen és én beléptünk a liftbe, én megpróbáltam faarcot vágni, de nem ment, így inkább a padlót bámultam vörösödő arccal.. Felsandítottam Cullenre a szempilláimon keresztül, úgy láttam mintha halványan mosolygott volna, de elég nehéz volt megállapítani. A pár sem szólt semmit, így csendben érkeztünk meg az első szintre. Még a hülye liftcsengő-hang sem szórakoztatott bennünket.
Ahogy a liftajtó kinyílt, Cullen megfogta a kezemet,  szorosan átkulcsolta hosszú, hideg ujjaival. Éreztem, hogy a szokásos remegés átfut rajtam, és a már amúgy is gyors szívverésem még gyorsabb lett. Kézen fogva kivezetett a liftből, és a mögöttünk becsukódó ajtó elfojtotta a fiatal párból feltörő nevetést. Cullen vigyorgott.
„Mi van a liftekkel?”- motyogta.
Átvezetett a szálloda hatalmas, nyüzsgő előcsarnokán, majd ki az ajtón. Elkerülte a forgóajtót, én meg azon tűnődtem, vajon azért-e, mert nem akarta elengedni a kezem. Enyhe májusi vasárnap volt odakinn. A nap sütött, a forgalom csendes volt. Balra fordultunk és elsétáltunk  a sarokig, a kereszteződésnél megálltunk és vártunk a gyalogátkelőhely lámpájánál, hogy zöldre váltson. Még mindig fogta a kezemet. Az utcán vagyok Edward Cullennel és fogja a kezemet. Még soha senkivel nem voltam kézen fogva… egy kissé szédült és zsibbadt voltam egyidejűleg… Visszafojtottam a hülye vigyort, ami az arcomra akart kiülni…Próbálj meg laza lenni, Bella – könyörgött a kisördög bennem.
A zöld emberke feltűnt és elindultunk. Négy háztömbnyit mentünk, elértük a Portland Kávéházat, ahol elengedte a kezemet és kinyitotta az ajtót előttem. Beléptem.
„Válasszon egy asztalt, én hozom az italokat. Mit szeretne?” – kérdezte udvariasan, mint mindig.
„Én…ööö…English Breakfast teát kérek, filter és tej nélkül.”
Felemelte a szemöldökét.
„Nem kávét?”
„Nem szeretem a kávét.”
Mosolygott.
„Oké. Filtermentes tea. Cukrot?”
Egy pillanatra úgy gondoltam, kedveskedik, és elvörösödtem…de szerencsére a kisördög seggbe rúgott…
Ne legyél hülye – akarsz cukrot ?
„Nem, kösz” – és lenéztem összefont ujjaimra.
„Valamit, enni?”
„Nem, köszönöm.” Megráztam a fejem és ő elment rendelni.
Egész nap tudnám bámulni. A pultnál állt és türelmesen várta, hogy kiszolgálják. Magas, széles vállú, vékony…és a hogy a nadrágja áll a csípőjén…Óh, én…Egyszer vagy kétszer átfuttatta kecses ujjait már-száraz-rendezetlen haján. Hmmm…Én szeretném ezt csinálni.
A gondolat hívatlanul érkezett, és már megint éreztem, hogy pirulok. Beharaptam a szám szélét és újra a kezeimet bámultam, nem akarva tudni, hogy önakaratú gondolataim merre visznek.
„Mit nem adnék, ha tudnám, mire gondol.” – érkezett vissza Cullen és rám bámult.
Úgy gondolom, elvörösödtem…igeeen, pont arra gondoltam, hogy beletúrok a hajadba, kíváncsian arra, hogy tényleg olyan lágy-e, mint amilyennek látszik. Megráztam a fejem.
Tálcát hozott, amit letett a kis kerek sötét fa asztalra. Átnyújtotta nekem a csészét, a kis teás kancsót és egy kistányért, amin egy teás zacskó árválkodott. ’Twinings English Breakfast’ , a kedvencem. Neki kávéja volt, aminek a tetején egy levélminta volt tejből…hogyan csinálják ezt?-  méláztam el. És hozott magának egy fekete áfonyás muffint is. Leült szemben velem, lábait keresztbe rakta. Olyan…fesztelen volt, kényelmesen érezte magát a bőrében. Irigy voltam rá. Itt vagyok én, teljesen esetlen, összerendezetlen, képtelenül arra, hogy A-ból B-be jussak anélkül, hogy hasra ne esnék.
„Mire gondol?” – ösztökélt szólásra.
„Ez a kedvenc teám.” – a hangom csendes, lehelet finom – áá, csak képtelen vagyok elhinni, hogy szemben ülök Edward Cullennel egy kávéházban, Portlandban.
Némileg rosszallóan nézett rám…tudta, eltagadok valamit. Beleejtettem a teazacskót a teás kancsóba, majd azonnal ki is halásztam azt a kanalammal és a kistányérra tettem. Félrehajtotta a fejét, kötekedően nézve rám.
„Feketén és gyengén szeretem a teát.”
„Értem. A barátja ?”
Whoa…Mi?… „Ki?”
„A fotós. Jacob Black.”
Mi alapján jutott erre a következtetésre? Idegesen nevettem.
„Nem, Jake nagyon régi barátom, együtt nőttünk fel, olyan félidős alapon. Ő onnan jött, ahol apám lakik. Miből gondolja, hogy a barátom?”- most már tudni akartam.
„Ahogy ön rámosolygott, és ő vissza önre.” - zöld tekintete fogva tartotta az én tekintetemet.
Olyan nyugtalanító volt. Elakartam fordítani a tekintetemet, de azon kaptam magam..hogy lenyűgözött.
„Majdnem családtag…” – suttogtam.
Cullen finoman bólintott, láthatólag megelégedett a válaszommal, és lenézett a muffinjára. Hosszú ujjaival ügyesen lebontotta a muffin papírruháját…megbűvölten néztem.
„Kér egy kicsit?” – kérdezte és az az elbűvölő titkos mosoly visszatért arcára.
„Nem, köszönöm.” – ráncoltam a homlokomat és már megint a kezemet bámultam.
„És az a fiú, tegnap, az üzletben, ő nem a fiúja?”
„Nem, Mike csak haver. Mondtam tegnap.” – oh, ez egyre idétlenebb helyzet.
„Miért kérdezi?”
„Idegesnek tűnik a férfiak közelében.”
Szent szar… Csak körülötted vagyok ideges… Cullen.
„Megfélemlítőnek találom önt…” – skarlátvörös lettem, de mentálisan vállon veregettem magam az őszinteségemért, és már megint a kezeimet néztem.
Levegőért kapott.
„Jobb is ha ijesztőnek talál”- mormolta.
„Ön nagyon őszinte. Kérem, ne nézzen lefelé. Szeretem látni az arcát. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljam kitalálni, mire gondol.”
Rábámultam.
„Meg tudja mondani mire gondolok?” – azt gondoltam, valójában csúfolódok vele, nem létezik, hogy meg tudja mondani mire gondolok…legalábbis nagyon remélem, nem.
„Nem…és ez elég frusztráló. Általában elég jól felmérem az embereket. De ön…ön nagyon titokzatos.”
Az vagyok? Wow…és ez hogy látszik rajtam?  És gondolatban összezavarodtam…Én, titokzatos. Nem létezik.
„Kivéve, természetesen, mikor elpirul, ami elég gyakori. Olyankor igazán szeretném tudni, hogy miért pirult el.” – és egy kis darab muffint dobott a szájába, és elkezdte lassan rágni, a szemét nem véve le rólam.
És ez, mintha jel lett volna, elpirultam. A francba!
„Nos, ön nagyon fölényes.” – vágtam vissza csendesen.
Felhúzta a szemöldökét, és ha nem tévedek, halványan elpirult.
„Az vagyok, mindig. A magam útját járom, Isabella” – morogta – „Mindenben.”
„Nem kételkedem benne. Miért nem engedi meg, hogy a keresztnevén szólítsam?” – magam is meglepődtem az arcátlanságomon.
Mi a fenéért lett ilyen komoly ez a beszélgetés? Nem úgy zajlik ahogy elképzeltem, hogy menni fog…nem hiszem el, hogy ilyen ellenségesen érzek iránta. Olyan, mintha figyelmeztetni akarna valamire.
„Akik a keresztnevemen szólíthatnak, azok a családom tagjai és néhány nagyon közeli barát. Én így szeretem.”
Szóval, még mindig nem mondja, hogy „’szólíts Edwardnak’. Kontroll-mániás. Nincs más lehetőség, és egy részem azt gondolta, talán jobb lett volna, ha Rose készíti vele az interjút.
Két kontroll-mániás, együtt…és természetesen Rose szőke…mint a nők az irodájában…és gyönyörű – emlékeztetett a kisördög a fejemben. Nem tetszett a gondolat, hogy Edward és Rose…
Kortyoltam a teámból, ő bekapott egy újabb kis darabot a muffinjából.
„Egyedüli gyerek?”
Whoa…irányt váltott.
„Igen.”
„Meséljen a szüleiről.”
Minek akar erről tudni…ez olyan unalmas.
„Anyám Floridában él az új férjével,Phillel, apám Forksban lakik, ő a rendőrfőnök.”
„Kicsi volt, amikor elváltak?”
„Igen.”
Mérgesen nézett rám…
„Nem mond el túl sokat magáról, ugye?” – mondta szárazon, elgondolkodva dörzsölgetve az állát.
„Mint ahogy ön sem.”
„Ön már meginterjúvolt egyszer, és néhány feltérképező kérdést onnan szedtem” –vigyorgott rám.
Szent szar. Emlékszik a ’buzi’ kérdésre. Még egyszer megalázottnak éreztem magam. Évek fognak elmúlni, tudom, egy egy hetes intenzív terápiára kell járnom, hogy ne érezzem magam zavarban ahányszor ez a momentum eszembe jut. Elkezdtem hadoválni anyámról, csak hogy blokkoljam az emléket.
„Az anyám fantasztikus. Fiatalos, bolondos…Hiányzik. Most ott van neki az új férje, és remélem ,hogy Phil rajta tartja a szemét és összeszedi a romokat, amikor anyám szórakozottsága miatt a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte.” – mosolyogtam szeretettel…már régen láttam anyámat.
Edward feszülten figyelt rám, és néha ivott a kávéjából. Tényleg nem kellett volna a száját néznem…olyan felkavaró. Azok az ajkak…
„És az apja?”
„Ööö, nos… Charlie olyan szótlan. Rendetlenül eszik – de bármennyire is próbáltam megtanítani a főzés tudományára…csak az alap dolgokat tudja sütni, gyorskaja és fánkzabáló zsaru. Szereti nézni a sportcsatornát, és horgászik…ez minden.”
„ Úgy hangzik, mintha felelősnek érezné magát értük. Mintha ön lenne a szülő. Nehéz lehet ez egy fiatal lánynak.”
„Nem találom nehéznek.” –  hova akar ezzel az egésszel kilukadni?
„Beszéljen a szüleiről most ön.”- ketten vagyunk ebben a játékban.
Vállat vont.
„Apám nagyon sikeres orvos, anyám lakberendező. Seattle-ben élnek.”
Kíváncsi lettem Dr és Mrs Cullenre, akik három gyereket fogadtak örökbe, és akik közül egy gyönyörű ember lett  és a világ kereskedelmét egyedül uralja.
„És a testvérei mit csinálnak?”
„Emmet a kivitelezésben tevékenykedik, a húgom Párizsban tanul a divatszakmában a egyik tervező-divatháznál…” - hirtelen bosszúsnak látszott. Mint aki nem akar beszélni magáról vagy a családjáról.
„Párizs. Azt hallottam, szép hely.” – jegyeztem meg. Miért nem akar a családjáról beszélni? Mert örökbe fogadták?
„Gyönyörű város. Volt már ott?”
„Soha nem hagytam el az amerikai kontinenst…”
Úgy. Visszatérünk az általánosságokhoz. Mit rejteget?
„Szeretne oda menni?”
„Párizsba?” Ez megzavart… a hangom természetellenesen magas lett.. ki ne akarna Párizsba menni?
„Persze. De igazából Angliába szeretnék eljutni.”
Oldalra biccentette a fejét, mutatóujjával végigsimította alsó ajkát…oh, istenem
„Mert…?
Gyorsan pislogtam. Koncentrálj, Swan…
„Nos, Shakespeare, Austen, a Brontë nővérek, Thomas Hardy hazája…Látni szeretném a helyet, ami ezeket az embereket gyönyörű könyveik megírását inspirálta.”
Ez az egész beszélgetés az irodalomról arra emlékeztetett, hogy mennem kell ismételni. Ránéztem az órámra.
„Jobb, ha megyek… tanulnom kell.”
„Vizsgák?”
„Igen. Kedden kezdődnek majd.”
„Hol van Miss Hale autója?”
„A hotel parkolójában.”
„Visszasétálok önnel.”
„Köszönöm a teát…Mr Cullen.”
Mosolyra húzta száját, azt a furcsa, van egy óriási nagy titkom mosolyt.
„Nincs mit, Isabella. Örömömre szolgált. Jöjjön.” – utasított és kezét nyújtotta felém.
Bódultan megfogtam, és követtem kifelé a kávézóból.
Visszasétáltunk a hotel felé, és szeretném azt mondani, hogy barátságos csendben tettük ezt. Olyan hűvös és tartózkodó volt, mint általában. Ami engem illet, fogcsikorgatva próbáltam megemészteni, hogy kis kávézós délelőttünk elmúlt. Úgy éreztem, mintha állásinterjún lettem volna, csak azt nem tudtam milyen jellegű állásra…
„Mindig farmert hord?” – kérdezte, hirtelen előbújt a páncélja alól.
„Legtöbbször.”
Bólintott. Az átkelőhelynél álltunk, ami a hotelhez vezetett. Az eszem egy helyben járt…Milyen különös kérdés. És tudtam, hogy együtt töltött időnk véges, és teljesen elpocsékoltam…tudtam. Biztos van valakije.
„Van barátnője?”- csúszott ki a számon...Szent szar- ezt hangosan mondtam ki!
A szája félmosolyra ferdült és lenézett rám.
„Nincs Isabella, nem szoktam senkivel járni” – mondta lágyan.
Oh…ez vajon mit jelent?  Nem buzi – vagy mégis – a szarba! Hazudott az interjú alatt. És egy pillanatra azt gondoltam, hogy ad néhány jelet… némi kulcsot a titokzatos kijelentéséhez, de nem. Mennem kell és össze kell szednem a gondolataimat. El kell szakadnom tőle. Tovább sétáltam és megbotlottam, kiszédülve az útra.
„A francba, Bella!” kiáltott Edward, és erősen meghúzta  a kezemet, amit fogott, így nekiestem, ahogy egy biciklis, aki rossz irányban haladt az egyirányú úton, elsuhant mellettem, éppen csak elvétve engem. Mindez nagyon gyorsan történt, az egyik pillanatban még estem, a következőben már a karjaiban tartott, melléhez szorítva, hogy érezhettem tiszta, élő illatát. Frissen mosott lenvászon és valami drága fürdőhab illata volt. Oh, egek, bódító. Mélyen beszívtam illatát.
„Jól érzed magad?” – suttogta. Egyik karját körém fonta, magához szorítva vele, míg a másik keze ujjaival lágyan megsimította az arcomat, finoman tapogatva, vizsgálva. Hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon és hallottam, hogy elakad a lélegzete. A szemembe nézett és én fogva tartottam izgatott, égő tekintetét egy pillanatra, vagy lehet, hogy örökre, de végül a figyelmem a gyönyörű szájára siklott… Istenem… És először a huszonegy évem alatt – szerettem volna, ha megcsókolnak. Érezni akartam a száját magamon…