Negyvenhetedik fejezet

Edward egy fémből készült, henger alakú ketrecben állt. A puha, szakadt farmerja volt rajta… és semmi más. Nyálcsorgatóan félmeztelen volt… és engem nézett. Gyönyörű arcán valamilyen belső tréfájának mosolya tükröződött, szemei olvadt-zöldek voltak. Kezében egy tál epret tartott.  A ketrec ajtajához lépkedett és mereven nézett rám. Egy gömbölyű epret emelt ki a tálból és a rácsokon keresztül kinyújtotta a kezét.

„Egyél” – mondta lágyan, és szinte láttam a nyelvét, ahogy a ’l’ betű kimondásánál érinti felső fogsorát.

Megpróbáltam felé mozdulni, de ki voltam kötve, valamilyen láthatatlan erő visszatartott a csuklómnál fogva… Engedj el…

„Gyere, egyél” – mondta, felvillantva féloldalas mosolyát.

Én húztam magam, húztam… engedj el! És kiabálni, sikítani akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Néma voltam. Egy kicsit közelebb nyújtotta az epret, majdnem az ajkamat érte…

„Egyél, Isabella” – szája szinte ringatta  a nevemet… érzékien, külön formálva minden betűt.

Kinyitottam a számat és beleharaptam… és a ketrec eltűnt, a kezeim szabadok lettek. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem… megsimogassam mellszőrét….

„Isabella…”

Ne… nyögtem.

„Gyerünk kislány.”

Ne… meg akarlak érinteni…

„Ébresztő.”

Ne… kérlek. Szememet akaratom ellenére felnyitottam egy pillanatra. Ágyban voltam… és valaki hozzádörgölőzött a fülemhez.

„Ébresztő, baby” – suttogott. Hangja mint az olvadt karamell áramlott át ereimen. Ez Edward. Jézusom, még sötét van… és a kép az eperrel, vele, meztelen felsőtestével, nem tágított, nyugtalanítóan, kínzóan még a fejemben volt.

„Oh….ne” – nyögtem. Vissza akarok térni ahhoz a mellkashoz… miért ébreszt fel Edward? Még az éjszaka közepe van…vagy legalábbis úgy éreztem. Szent tehén… csak nem… szexelni akar… most?

„Ideje felkelni, baby, felkapcsolom az oldalfényt” – mondta halkan.

„Ne…” – mordultam.

„Kergetni akarom veled a napkeltét,” – mondta és lágyan megcsókolta az arcomat… a szemhéjamat… az orrom hegyét és a számat. Kinyitottam a szememet. Már égett az oldalfény.

„Jó reggelt, gyönyörűség.” – mormolta.

Felnyögtem, erre elmosolyodott.

„Nem egy korán kelő típus vagy” – mormolta.

Átbandzsítottam a fényködön. Edward fölém hajolt… mosolygott. Felöltözve! Feketébe.

„Azt hittem, szexelni akarsz…” zsémbelődtem.

„Isabella, én mindig kívánlak… szívmelengető, hogy te is így érzel” – mondta szárazan. Rábámultam, szemeim végre alkalmazkodtak a fényhez.. még mindig vidámnak tűnt… hála az égnek.

„Nos, persze, hogy én is… csak nem ilyen kései órán…”

„Akárhogy is, nem későn van, hanem korán. Gyere – kelj már fel. Elmegyünk. És előjegyzem a szexet.

„Olyan szépet álmodtam…” – nyöszörögtem.

„Miről?” – kérdezte türelmesen.

„Rólad.” – elpirultam.

„És éppen mit is tettem?”

„Eperrel próbáltál etetni.”

Ajkain mosoly rebbent.

„Dr Bannernek nagy napja lenne. Fel – öltözz! Nem muszáj zuhanyozni, majd később zuhanyozunk.”

Mi!

Felültem, a takaró lesiklott a testemről… lelepleződtem… és Edward ott állt, helyet hagyva nekem. Szemei elsötétültek…

„Hány óra van?”

„Reggel 6.”

„Mintha hajnali három lenne.”

„Nincs sok időnk. Hagytalak aludni, ameddig csak lehet.”

„Biztos nem zuhanyozhatok?”

Sóhajtott.

„Ha zuhanyozol, megkívánlak, és tudod, hogy mi történik akkor – és a nap csak eltelik. Gyere.”

Észrevettem, hogy kimondottan izgatott. Mint egy kisfiú olyan volt, a türelmetlenség és az izgatottság vibrált benne. Ez mosolyra késztetett.

„Mit csinálunk?”

„Meglepetés. Mondtam.”

Nem volt mit tennem, rá vigyorogtam.

„Oké…” kimásztam az ágyból és a ruháim után kutattam. Természetesen precízen összehajtogatva találtam őket az ágy melletti széken. Vigyázzállásban ott volt egy alsónadrágja is. Nem kevesebb, mint egy Ralph Laurent. Belebújtam, Edward szélesen vigyorgott. Hmmm, még egy darabja Edward Cullen alsóneműjének – újabb trófea a gyűjteményembe: az autó, a Blackberry, a Mac, a fekete dzsekije és a többkötetes öreg és értékes első kiadások mellé. Megráztam a fejem, ahogy végiggondoltam az adományait, és gondolataimba merültem, mert a Tess egy jelenete jutott eszembe: az epres jelenet. Ez felidézte az álmomat is. A pokolba Dr Bannerrel… Freudnak szintén jó napja lenne… és utána valószínűleg kimúlna, ha megpróbálna megbirkózni Fifty-vel.

„Kapsz egy kis időt, most hogy felkeltél.” Edward kiment a nappaliba, és én berohantam a fürdőszobába… voltak szükségleteim, amiket ki kellett elégíteni, és gyorsan meg akartam mosakodni.

Hét perccel később én is a nappaliban voltam, megmosakodva, fogat mosva, farmerba és fűzőbe… és Edward Cullen alsóneműjébe öltözve.

Edward felpillantott a kis étkezőasztaltól, ahol éppen reggelizett. Reggeli?! Jesszusom, most?

„Egyél” – mondta… Szent tehén… az álmom.  Rábámultam, és a nyelvére gondoltam a fogsora mögött… hmmm, az ő gyakorlott nyelve.

„Isabella” – mondta szigorúan, kirántva ezzel ábrándozásomból. Nekem ez tényleg túl korai volt. Hogy mondjam meg neki?

„Csak egy kis teát kérek. Vihetek egy croissant-t magammal későbbre?”

Gyanakodva tekintett rám, én meg ártatlanul mosolyogtam.

„Ne rontsd el a szórakozásomat, Isabella.” – figyelmeztetett finoman.

„Eszek.. majd… később, amikor felébred a gyomrom is… mondjuk 7:30-kor… oké?”

„Oké.” – mereven, ellentmondást nem tűrően nézett rám… Igazán… Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne vágjak pofákat.

„Szeretném forgatni a szemeimet.”

„Mindent figyelembe véve, tedd… és igazán kellemessé teszed a napomat.” – mondta ridegen.

Felnéztem a mennyezetre…

Nos, az elfenekelés valószínűleg felébresztene  – biggyesztettem el a számat csendes tűnődéssel. Edward álla leesett.

„Másrészről… nem akarom, izgatott és  bosszús legyél… elég meleg van itt, anélkül is.” – vontam vállat nemtörődöm módon.

Edward becsukta a száját, és keményen próbált sértődöttnek látszani… de nem sikerült neki, láttam, hogy vidámság bujkál a szemeiben.

„Ellenkezik, mint mindig, Miss Swan. Idd meg a teádat.”

Láttam, hogy Twinnings címkéje van a a teának, és lelkem énekelt… látod, törődik veled…tátogott rám kisördögöm. Leültem Edwarddal szemben… hosszasan néztem… magamba ittam szépségét. Lesz valaha elegem ebből a férfiból?

Ahogy kiléptünk a szobából, Edward egy pulóvert dobott felém.

„Szükséged lesz rá.”

Meglepetten nézett rám.

„Hidd el” – vigyorgott rám, lehajolt és gyorsan megcsókolta az ajkamat, majd megragadta a kezemet és elindultunk.

Kint, a viszonylagos hűvösben és a hajnal félhomályában az ajtónálló Edward kezébe nyomta az ajtó előtt álló csilli-villi gyors vászontetős sportautó kulcsát. Felhúztam a szemöldököm, erre Edward visszavigyorgott rám.

„Tudod, néha szeretek önmagam lenni” – mondta összeesküvő, de egyben önelégült vigyorral… amit egyszerűen nem tudtam nem viszonozni. Olyan szerethető, amikor játékos és gondtalan. Hatalmas bókkal kinyitotta az autó ajtaját előttem, és én bemásztam. Igazán jó kedve volt.

„Hova megyünk?”

„Majd meglátod.” – mondta, és kikanyarodott az autóval az Atlantic Boulevard-ra, miután beprogramozta a GPS-t. Megnyomott egy gombot a kormányon és Aaron Neville édesbús hangja töltötte meg az autót, ahogy átsuhantunk a sötétségen.

Ha játszani akarsz valamivel,

Menj és keress magadnak egy játékot.

Baby az én időm értékes

És nem vagyok már kisfiú.

Ha komolyan gondolod,

Ne játssz a szívemmel,

Ez feldühít engem.

De ha azt akarod, hogy szeresselek,

Téged baby, szeretni foglak.

Kislány tudod, hogy meg fogom mondani,

Mondd, hogy tetszik, ahogy van.

Edward rám nézett és elhúzta a száját. Kényelmetlenül fészkelődtem a bőrülésben. Próbál elmondani valamit? Nos, úgy tűnik visszatért a titokzatos Cullen. Nem találkoztunk egy ideje. Mereven előre néztem, és a szövegre koncentráltam.

Ne szégyelld, hogy hagyod magad a lelked által vezetni,

De tudom, hogy valahol mélyen bennem

Hiszem, hogy szeretsz engem

Felejtsd el bolond büszkeséged

Az élet túl rövid, hogy legyen mit sajnálnod

Lehet ma még itt vagy, holnapra elmégy

Megszerezhetsz mindent, amit csak akarsz

Szóval gyerünk, élj, baby, gyerünk, élj,

Mondd, hogy tetszik, ahogy van.

„Akarsz te zenét választani? Itt vannak az iPodomon.” – megint az a titokzatos mosoly. Nem láttam a kütyüt semerre. Megérintette a képernyőt közöttünk, és láss csodát – ott volt a számok listája.

„Válassz” – görbült felfelé a szája… és tudtam, hogy ez egy próba. Edward Cullen iPod-ja… hmmm… ez még érdekes is lehet. Lefelé haladtam a listában – és megtaláltam  a tökéletes számot. Megnyomtam a lejátszó gombot. Nem gondoltam volna, hogy Britney rajongó…

Baby, nem látod

Hogy egy olyan fiúnak, mint te

Figyelmeztető jelzést kellene viselnie

Ez veszélyes

Beléd esek

Edward vigyorgott.

  

Nincs menekvés

Nem tudok várni

Szükségem van egy adagra,

Baby add meg nekem

Veszélyes vagy,

És ezt kedvelem

Ajkaidat megkóstolva

Utazásra indulok

Mérgező vagy, alámerülök

Megkóstolva  a paradicsom mérgét

Rabod vagyok

Tudod ugye, hogy mérgező vagy…?

„Mérgező, mi?”

„Nem tudom, mire gondolsz” – mondtam ártatlanul.

Egy kicsi lehalkította a zenét… én meg gondolatban megöleltem magam és benső istennőm a dobogón állt, aranyérmére várva.  És Edward lekapcsolta a zenét. Győzelem.

„Nem én raktam fel ezt a számot az iPod-omra” – mondta közömbösen, beletaposott a gázba, úgy hogy belepréselődtem a székbe, ahogy az autó végigszáguldott az autópályán.

Tudta, hogy mit csinál… gazember. Ki tette fel? És hallgathattam Britneyt tovább magamban … ki volt az… ki volt az?

A számnak vége lett és a következő Damien Rice volt… szomorú volt. Ki volt az? Ki? Kibámultam az ablakon. A gyomrom görcsbe rándult… Ki?

„Lauren volt” – válaszolt ki ne mondott gondolataimra… honnan tudta?

„Lauren?”

„Egy ex, aki a számot feltette az iPodra.”

Damien epekedett a háttérben… én döbbenten ültem.

Egy ex… ex-alárendelt? Egy ex…

„Egy a tizenötből?”

„Igen.”

„Mi történt vele?”

„Befejeztük.”

„Miért?”

Óh, jesszusom… túl korán van egy ilyen beszélgetéshez. De Edward nyugodtnak tűnt, vidámnak… beszédesnek…

„Többet akart” – mondta halkan.

És függőben hagyta a mondatot, ami a megint azzal az aprócska, de erőteljes szóval kezdődött.

„És te nem…” – folytattam, mielőtt féket tettem volna nyelvemre…  a szarba, akarom egyáltalán tudni?

Megrázta a fejét.

„Soha nem akartam többet… amíg veled nem találkoztam.”

Levegő után kaptam… megszédültem. Nem pont ezt akartam? Ő akar többet… ő is többet akar… benső istennőm hátrafelé szaltóval jött le a dobogóról és cigánykereket hányt a stadionban körbe-körbe. Nem, ez nem én voltam…

„És mi történt a többi tizennéggyel?” – kérdeztem… kihasználván azt, hogy beszél.

„Listát akarsz? Elvált, lenyakazták, meghalt…?”

„Nem vagy VIII. Henrik.”

„Oké… nos, nem teljesen sorrendben… hosszú ideig tartó kapcsolatom négy nővel volt… kivéve Irinát…”

„Irina?”

„Neked Mrs Robinson.” – félmosolyra húzta száját, valamilyen saját titkos tréfa hatására.

Irina! Nos az ördögnek már neve is van… Szent baszás… és milyen idegenül hangzik… Egy gyönyörű, sápadt, sötét hajú, rubinvörös szájú démon képe jelent meg előttem… és tudtam, hogy szép… nem kellene tovább morfondíroznom… nem kellene tovább képzelegnem.

„És mi történt azzal a néggyel?” – kérdeztem, kiszakítva magam a képzelgésből.

„Nagyon sokat kérdezel… mohón vágyod az információt, Miss Swan” – szidott meg játékosan.

„Oh, Mr. Mikor Is Menstruálsz?”

„Isabella, egy férfinak fontos tudnia ezekről a dolgokról.”

„Kell-e?”

„Nekem igen.”

„Miért?”

„Mert nem akarom, hogy terhes legyél.”

„Én sem! Nos… még egy pár évig nem.”

Edward rám pislogott… majd láthatóan megnyugodott. Oké… Edward nem akar gyereket… most, vagy sohasem? Eltűnődtem hirtelen, példátlan nyíltsági rohamán. Talán, mert korán reggel van még? Valami van a vízben? Mit is akarok még tudni…? Ismerős érzés…

„Nos, még mindig az a négy… mi történt?”- kérdeztem.

„Az egyikőjük találkozott valakivel. A többi három – többet akart. És én akkor még nem akartam.”

„És a többiek?” – erőszakoskodtam.

Röviden rám villant a szeme és csak megrázta a fejét.

„Egyszerűen nem működött.”

Whoa… egy halom információ, amit fel kell dolgoznom… belenéztem a visszapillantó tükörbe, az ég mögöttünk halvány rózsaszín és tengerkék fényben játszott… a hajnal követett bennünket.

„Hova megyünk?” – kérdeztem megrökönyödötten.

„Egy repülőtérre.”

„Nem Seattle-ba vissza, ugye?” – nem tudtam elrejteni az ijedtséget a hangomból. El sem búcsúztam anyámtól. Jesszus, és vacsorára vár bennünket…

Edward nevetett.

„Nem Isabella, második kedvenc időtöltésemnek hódolunk.”

„Második?”

„Ja… a legkedvesebbet ma reggel említettem.”

Homlokomat ráncolva vizsgáltam gyönyörű arcélét…

„Veled lenni… ez szerepel listám élén. Bármikor, bárhogyan amikor csak megkaphatlak.”

Oh…

„Nos, az én listámon is igen magas helyen szerepelnek a  perverz szórakozások.” – pirultam el.

„Örülök, hogy ezt hallom” – mormolta csábítóan…

„Szóval… repülőtér?”

Rám vigyorgott.

„Lebegünk.”

A kifejezés bizonytalan emléket ébresztett fel. Ezt már régebben mintha említette volna…

„Együtt repülünk a hajnallal Isabella.” – fordult felém és vigyorgott, amikor a GPS jobbra terelte egy ipari komplexumnak látszó hely felé. Egy óriás fehér épülethez kanyarodott, amin  Herlong Repülőtér felirat ékeskedett.

Vitorlázunk! Vitorlázó repülővel fogunk repülni!

Leállította a motort.

„Készen állsz?” – kérdezte gyengéden.

„Te repülsz?”

„Igen.”

„Igen, készen állok.” – mondtam hezitálás nélkül.

Vigyorgott, előrehajolt és gyorsan megcsókolt.

„Egy újabb első alkalom, Miss Swan” – mondta, és kiszállt az autóból. Első… milyen első…? Első alkalommal repül vitorlázóval?…  a szarba! Nem- azt mondta, már repült… nyugalom…

Körbekerülte az autót és kinyitotta nekem is az ajtót. Az ég már opálkék volt, vibrált, ragyogott a szétszórt gyermekded felhők mögött. A hajnal utolért bennünket.

Edward a kezemet fogva körbe vezetett az épület körül egy hosszan elnyúló leszállópályához, ahol sok repülőgép parkolt. Mögöttük egy férfi várakozott, kopaszra borotvált fejjel, vad tekintettel a szemében. És mellette állt… Taylor.

Taylor! Megy valahova Edward ez nélkül az ember nélkül? Bólintottam felé, ő kedvesen visszamosolygott.

„Mr Cullen, bemutatom a pilótáját, Mr Mark Bensont” – mondta Taylor. Edward és Benson kezet fogtak és beszélgetni kezdtek, ami nagyon technikainak hangzott, szélről, sebességről, irányokról és hasonló finomságokról.

„Helló, Taylor” – mormoltam szégyenlősen.

„Miss Swan” – bólintott üdvözlésképpen.

Összehúztam a szemöldököm.

„Bella” – helyesbített.

„Az utóbbi napokban pokolian vad volt. Örülök, hogy itt vagyunk.” – mondta összeesküvő módon.

Oh… ez újdonság – vajon miért? Remélem, nem miattam! Meglepetések csütörtöke… mégis csak van valami a jacksonwille-i vízben, ami szóra készteti a férfiakat.

„Isabella, gyere” – szólított Edward és kinyújtotta felém a kezét.

„Találkozunk később” – mosolyogtam Taylorra, ő gyorsan elköszönt és elindult a parkoló felé.

„Mr Benson, ez itt a barátnőm, Isabella Swan.”

„Örülök, hogy találkoztunk” – dünnyögtem és kezet fogtunk. Benson elbűvölően mosolygott rám.

„Szintúgy” – mondta brit akcentussal.

Ahogy megfogtam Edward kezét, éreztem, hogy az izgalom növekszik a gyomromban… wow… vitorlázni fogok! Követtük Mark Bensont a betonon a kifutó felé. Edward és Benson folytatták a társalgást… elkaptam a lényeget. Egy Blanik L-23-assal fogunk repülni, ami kétségtelenül jobb, mint az L-13-as, habár ezen lehet vitatkozni… Benson egy Piper Pawnee-vel repül… nos, ez semmit nem mondott nekem, de ahogy felpillantottam Edwardra, olyan

élénk volt, annyira elemében érezte magát. Igazán jó volt ilyennek látni.

A vitorlázógép hosszú, keskeny és fehér volt, narancssárga csíkokkal. Apró pilótakabinja volt, két üléssel egymás mögött, és egy hosszú fehér kábellel kapcsolódott egy közönséges kicsi, egy propelleres repülőgéphez. Benson kinyitotta az átlátszó műanyag kabintetőt, hogy bemászhassunk.

„Szüksége lesz rá” – mondta és egy nehéz párnát adott át nekem.

Bambán néztem rá.

„Minek?”

„Azt jelenti, hogy nem ettél eleget” – szólt közbe Edward.

„Ez a ballaszt, Isabella, mivel a súlyod kevesebb, mint 68 kg.”

„Oh.” – vörösödtem el.

„Megvan a tegnapi hajgumid?”- kérdezte Edward.

Bólintottam.

„Akarod, hogy összefogjam a hajamat?”

„Igen.”

Gyorsan megtettem amire kértek.

„Mássz be” – vezényelt Edward – olyan erőszakos.

Bemásztam hátulra…

„Ne, előre. A pilóta hátul ül.”

„Oh… de akkor nem fogsz látni.”

„Eleget fogok látni” – vigyorgott. Azt hiszem, soha nem láttam még ilyen boldognak… erőszakos, de boldog.

Előre veckelődtem, és betelepedtem a bőrülésbe, a ballaszt párnára. Meglepően kényelmes volt. Edward áthajolt, előrehúzta az övet a vállamnál, a két lábam közé nyúlt az alsó övért és összekapcsolta a csatot, ami a hasamon telepedett meg. Meghúzta az összes tartóhevedert.

„Hmmm… te és a hám… igazán izgató” – suttogta, és gyorsan megcsókolt.

„Nem fog sokáig tartani – húsz, maximum harminc percig. A légáramlatok nem a legjobbak ma reggel – de igazán lélegzetelállító fent lenni ebben az órában. Nem vagy ideges vagy valami ilyesmi, ugye?”

„Izgulok” – ragyogtam rá. Honnan jön ez a hülye vigyorgás? És az igazat megvallva, egy részem rettegett… benső istennőm… a takaró alatt rejtőzködött a kanapé mögött.

„Jó.” – vigyorgott vissza Edward, megcirógatta az arcomat, és eltűnt a képből. Hallottam és éreztem, hogy bemászik hátulra. Persze, olyan szorosan bekötözött, hogy nem tudtam hátrafordulni, hogy megnézzem… tipikus! Nagyon alacsonyan voltunk, közel a földhöz… előttem egy műszerfal, kijelzőkkel és kallantyúkkal, és egy nagy botszerű valamivel. Magányosnak éreztem magam.

Benson felbukkant, széles vigyorral az arcán. Ellenőrizte az összes csatot rajtam.

„Első alkalom?” – kérdezte.

„Igen.”

„Szeretni fogja.”

„Köszönöm, Mr Benson.”

„Szólítson Marknak. Oké?” – fordult Edwardhoz.

„Ja… mehetünk.”

Nagyon elégedett voltam, hogy nem ettem semmit. Túl izgatott voltam. Újfent ennek a gyönyörű férfinek a gyakorlott kezeibe helyeztem az életemet. Mark lecsukta a kabin tetejét, odaballagott a repülője elejéhez és bemászott ő is.

A Piper motorja felberregett, a gyomrom a torkomig emelkedett. Jujjj… tényleg repülni fogok. Mark lassan elindult a kifutópályán, a kábel kifeszült és hirtelen előrelendültünk… Megyünk! Hallottam, hogy rádión beszélgetnek mögöttem… Úgy gondoltam, Mark beszél a toronnyal – de nem értettem, mit mond. Ahogy a Piper felgyorsult… úgy mi is… igen döcögős utunk volt, és a repülő előttünk még mindig a földön gurult… jézusom… felszállunk valaha? És hirtelen a gyomrom eltűnt a torkomból, szabadesésben leszáguldott a testemen keresztül a földig – és… lebegtünk.

„Indulunk, baby” – kiáltott fel Edward mögöttem.

És ott voltunk a saját buborékunkban… csak mi ketten… hallottam, ahogy a szél fütyül, a Piper motorja mormog. Olyan erősen kapaszkodtam két kézzel az ülésem szélébe, hogy az ujjaim elfehéredtek. Nyugat felé tartottunk, elhagytuk a felkelő napot, emelkedtünk felfelé, átrepültünk mezők, erdők és házak fölött, a Normandy Boulevard fölött… istenem… csodálatos volt. Felettünk csak az égbolt…  a fény szokatlan, szórt és mégis meleg. Visszaemlékeztem, hogy Jake mesélt valamit a ’mágikus óráról’, a napnak azon szakáról, amiért a fotósok rajonganak – ez lehet az… éppen a hajnal után, és én itt vagyok… Edwarddal. Eszembe jutott Jake kiállítása. Hmmm… meg kell mondanom Edwardnak… Eltűnődtem rajta, hogy fog vajon reagálni. De ráértem még ezen agonizálni…. Most élveztem a repülést.

A füleim pattogtak ahogy emelkedtünk, a föld egyre távolabb és távolabb került… Nagyon békés volt… tökéletesen megértettem, miért szeret Edward idefenn lenni. Távol a telefonoktól és mindentől…

A rádió életre krákogta magát, és hallottam, ahogy Mark az 1000 méteres magasságot emlegeti… uhhh, ez jó magasan van. Már nem is tudtam megkülönbözteti a dolgokat a földön.

„Elengedheted” – hallottam, hogy Edward beleszólt a rádióba. A Piper hirtelen letűnt, és a kis gép húzásának érzése megszűnt… és lebegtünk… átlebegtünk Jacksonwille felett… szent baszás, ez marha jó. A vitorlázó gép bedőlt ahogy kanyarodott, spirálban repültünk a nap felé… Ikarosz… ez az…közel repülök a naphoz… de  ő velem van, vezet engem… levegőért kaptam a felismeréstől. Csak repültünk, repültünk  spirálban… a látvány ezen a reggelen egyszerűen csodálatos volt.

„Kapaszkodj erősen” – kiáltott Edward – és újból bedőltünk- csak most nem álltunk meg, és hirtelen fejjel lefelé találtam magam, a tetőn keresztül néztem a földet. Hangosan sikítottam, kezeimet automatikusan felcsaptam, kezeim a műanyag tetőre csaptak, hogy nehogy kiessek… és hallottam, hogy nevet. Gazember… de öröme fertőző volt és én is nevettem, ahogy egyenesbe hozta a gépet.

„Örülök, hogy nem reggeliztem” – kiabáltam neki.

„Igen, visszatekintve nagyon jó, hogy nem ettél, mert újból meg fogom csinálni.”

Újból addig döntötte a gépet, amíg megint fejre nem álltunk… és most, mivel felkészültem, csak lógtam a hevederben… és vigyorogtam és vihogtam mint egy bolond. Edwad megint egyenesbe hozta a gépet.

„Gyönyörű, ugye?” – mondta.

„Igen.”

És repültünk, vitorláztunk a levegőben… istenem… - hallgattam a szelet és a csendet… a kora reggeli fényben.

Ki akarna többet?

„Látod a botkormányt  magad előtt?” – kiabált újra.

Ránéztem a botra, ami egy kicsit mozgott a lábaim között… oh ne… mit akar ezzel?

„Fogd meg erősen.”

Oh, a szarba… azt akarja, hogy én vezessem a gépet… nem…!

„Gyerünk Isabella… fogd meg” – biztatott erőteljesebben.

Óvatosan megfogtam, és éreztem a húzását, feszítését annak, amiről úgy gondoltam, hogy az a kormánylapát, vagy evezőlapát vagy akármi, ami a levegőben tartja ezt a cuccot…

„Tarts erősen… tartsd biztosan. Látod azt a középső óralapot előtted? Tartsd a mutatót teljesen középen.”

A szívem a számban volt… szent szar… vezetek egy vitorlázót… lebegek.

„Jó lány.” – Edward hangja elégedettnek hangzott.

„El vagyok bűvölve, hogy engedtél vezetni” – kiabáltam hátra.

„El leszel bűvölve attól, hogy mit fogok megengedni neked, Miss Swan. Add vissza nekem.”

Éreztem, hogy a botkormány hirtelen megmozdult . Elengedtem és spirálban mentünk lejjebb.. a fülem megint pattogni kezdett. A föld közelebb került és úgy tűnt, mindjárt becsapódunk… jézusom, ez ijesztő.

„Herlong, itt Blanik vitorlázó N Papa 3 Alpha, belépünk szél alatt a 7-es kifutóra a fűre.” – jé, úgy tűnt, tudja mit csinál. A torony visszakrákogott valamit a rádióban, de nem értettem, mit mondtak…újból körberepültünk nagyobb körben… lassan közelítve a földhöz… láttam a  repülőteret, a leszállófényeket, és újból átrepültünk a Normandy Boulevard fölött.

„Tarts ki. Zötyögős lesz.”

És egy utolsó kör után bedőltünk, és már a földön is voltunk egy rövid huppanással. A füvön száguldottunk egyre lassulva – szent szar- végül megálltunk. Leszállás közben visszatartottam a lélegzetemet, és amikor Edward áthajolt fölöttem és kinyitotta  a kabintetőt, felkapaszkodott és kinyújtózott , mély levegőt vettem.

„Rendkívüli volt… köszönöm” – suttogtam.

„Ez több volt?” – kérdezte lágyan.

„Sokkal több…” – leheltem áthajoltam és megcsókoltam.