Családterápia 3. fejezet - Csak nem azt mondta...

Dr Dover szempontjából

Ahogy az ebédlőben ültem, lenéztem az előttem lévő papírra, hogy átnézzem az aznap délutáni időpontjaimat. Egy név kiemelkedett a többi közül, mégpedig a Cullen famíliáé.

Mivel új voltam a kórházban, még nem nagyon ismertem Dr Cullent, de az első hetemen többször is meghívott, hogy ebédeljek vele, és nagyon rendesnek tűnt. Ezek alatt az ebédek alatt megemlítette, hogy mi a helyzet a családjukban, és valamennyire még büszkének is éreztem magam, hogy engem kért fel, fogadjam a családját terápia céljából. Megtudtam, hogy jó pár tinédzsert adoptáltak, amit igen lenyűgözőnek találtam, figyelembe véve mennyire fiatal volt maga Dr Cullen is. Úgy hittem, nagyjából egy korban lehetünk, de én nem tudtam még csak elképzelni se, hogy öt tinédzser futkározzon a feleségem és körülöttem. Épp elég volt a kutyát és az aranyhalat rendszeresen etetni.

Siettem az ebéddel, mert még át akartam futni néhány e-mailen, mielőtt találkoztam volna Cullenékkel. Beugrottam a liftbe, majd az irodám felé vettem az irányt, amikor megpillantottam Dr Cullent és a feleségét, legalábbis úgy gondoltam, a felesége volt, ahogy a folyosó végén ültek kissé idegesen. El tudtam képzelni, hogy idegesek voltak, ugyanakkor elég biztos voltam abban, hogy tudok majd segíteni  a problémájukon. A hátsó ajtón lopóztam be az irodámba és láttam, hogy az asszisztensem, Stephenie megint az egyik könyvében volt elmerülve.

„Ma mit olvasunk Stephenie? Egy újabb romantikus regényt? Ennek az elején is Fabio van?” Ugrattam.

Anélkül hogy felnézett volna, lapozott és úgy válaszolt.

„Ma nem Fabio, Dr Dover... ezúttal vámpírok,” mondta mosolyogva, majd még mélyebbre dugta az orrát a könyvben.

„Oké, nos miután Drakula megharapta a legújabb áldozatát, elintézné, hogy Dr Cullen és a családja a konferenciaterembe kerüljenek? Nemsokára itt lesznek, összesen nyolcan.”

„Dr Cullen idejön?” sikoltott Stephenie. Azonnal leszórta a könyvet a padlóra, hogy egy újabb réteg sminket kenjen magára. Ahogy elsétáltam, még láttam, hogy nagy lendülettel fésülte a haját és rágót dobott a szájába. Valaki nagyon ’bejött’ neki. Reméltem, azért nem fog a nyakába ugrani a családja előtt. Nem a legjobb kezdete lenne az ülésnek...

Mrs Cullen, elnézését kérem, amiért az asszisztensem férjére ugrott, amint belépett az ajtón. Remélem, a gyerekei nem ijedtek meg életük hátralevő részére... szóval mi is lenne a probléma?

Még akkor is a gépem előtt nevettem, amikor hallottam, hogy Stephenie bekísérte őket a konferenciaterembe. Mind nagyon csendben voltak. Egyedül Carlisle hangját hallottam, ahogy kimentek a váróteremből. Már utolsó emailt néztem, amikor nevetést hallottam a teremből. Kisétálva az irodámból ránéztem Stepheniere, aki csak megvonta a vállát az egyre növekvő nevetés hangjára.

„Amikor kimentem még semmi bajuk nem volt...” mondta ártatlanul és gyorsan visszafordult a könyvéhez.

Hangos puffanást hallottam.

Megragadtam a még ropogós, vadiúj dossziét és egy tiszta noteszfüzetet, és elindultam a konferenciaterem felé, ahonnan most már harsogó nevetés hangzott.

Mi a fene lehet ott annyira vicces? Gondoltam magamban, ahogy óvatosan kinyitottam az ajtót.

Carlisle és a felesége nagyon hivatalosan ültek a székükön, arcukról a gyerekeik miatti  szégyenkezést lehetett leolvasni. Az egyik fiú, aki testépítőnek nézett ki, a falnak dőlve nevetett és annyira rázkódott, hogy a diplomáim majdhogy le nem estek. Kérdezz rá a szteroidokra vele kapcsolatban, gondoltam magamban.

Egy másik fiú, aki első ránézésre a legfiatalabbnak tűnt, a padlón fetrengett. Gondolom a mellette levő székből esett ki. Ez megmagyarázza a puffanást, amit hallottam. A harmadik fiú egy nyurga, szőke srác volt, aki az oldalát fogta és a falnak támaszkodóra mutatott. A lányok fejeiket az asztalon fektették, és úgy csapkodták nevetve.

Az arcomon biztos lehetett valami, mert amint Dr Cullen és a felesége megláttak, egyből felugrottak és hozzám siettek.

„Dr Dover, köszönöm, hogy fogadott minket. Ez itt a feleségem Esme, ezek pedig... ezek a gyerekeink... egy kissé idegesek, azt hiszem.” Carlisle kezet fogott velem, majd a felesége is, kedvesen mosolyogva. Mindkettejüknek hideg volt a kezük, sokkal hidegebb, mint amit valaha éreztem. Jobb, ha megkérem Stephenie-t, hogy kapcsolja be a fűtést. Nem kéne halálra fagyasztani a pácienseket, jegyeztem fel magamban.

„Gyerekek, kérlek viselkedjetek, hogy be tudjunk mutatni Dr Dovernek,” mondta Esme annyira halkan, hogy biztosra vettem, csak Carlisle és én hallottuk őt a nevetés miatt, de tévedtem. Egyből elcsendesedett mindenki és leült a helyére. A hosszú, barna hajú lány levegő után kapkodott, de a többiek csendben voltak, kivéve a legfiatalabb Cullent, aki eltakarta a száját, hogy elnyomja kacagását.

Lenyűgöző, gondoltam. Tisztelik az anyjukat, ez jó. Eggyel kevesebb baj.

Az első, aki bemutatkozott, a padlón fekvő fiú volt.

„Hello, Dr Dover. Én Edward Cullen vagyok, ez itt pedig a barátnőm, Bella Swan.” Kézfogása neki is elképesztően fagyos volt.

Erős fogás, magabiztos, nem hagyta, hogy a barátnője mutassa be magát... kontroll problémák nyilvánvalóan.

Észrevettem, hogy Edward szemei a könnyedről gyorsan átváltoztak komollyá. Hangulatváltozások is... Sóhajtott, majd hátradőlt a székén, mikor Bella félénken kezet fogott velem. Arcát a haja mögé rejtette, mint egyfajta védelem mögé, ahogy elpirult.

Magabiztossági problémák... valószínűleg a túlságosan gondoskodó barát miatt.

Újabb rosszalló tekintet Edwardtól. Haragkezelési nehézségek is... lehetséges bipolaritás.

A következő aki bemutatta magát a legkisebb Cullen volt, aki izgatottságában már szinte ugrált a székén.

„Az én nevem Mary Alice Brandon Cullen, de ön hívhat Alicenak!” Sok energiája volt, ezt meg tudtam mondani az ugrálásból.

Figyelemhiány/hiperaktivitás lehetősége, némi ellenőrzési problémával. Kíváncsi vagyok, volt-e már gyógyszerrel kezelve miatta.

„Jasper Hale.” Ennyit mondott a magas, sovány, szőke srác, alig nézett a szemembe.

Érzelmileg visszahúzódó, lehetséges depresszió, kevés szavak embere.

Edwardra pillantottam, mert fogadni mernék, hogy felhorkant, de mire ránéztem, már tökéletesen összeszedett volt, bár a nézése már nem volt annyira ellenséges mint korábban.

Megráztam a fejem és a mellettem ülő nagydarab fiúhoz fordultam. Ő felállt és adott egy nagy ölelést.

„Szevasz Doki! Emmett Cullen, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Szóval, vannak családi szobák a bolondokházában?” Nevetése robbant a szobában. A többi Cullennek tátva maradt a szája erre a megjegyzésre.

Önuralom hiánya, nincsenek személyi határok, vajon mit rejteget a humor mögött?

Utolsóként az Emmett mellett ülő gyönyörű szőke mutatkozott be.

„Üdv. Rosalie Hale vagyok.” Fel se nézett a táskájából elővett kistükörből, úgy motyogta el a nevét.

Hiúság, önmagával törődő, egocentrikus, a tipikus én vagyok a világ közepe hozzáállás.

Edward köhögött egyet, ami inkább nevetésnek hangzott, de amikor megint felé néztem, a kezét figyelte, amivel az asztal tetején a barátnője kezét fogta.

„Örülök, hogy találkoztunk. Köszönöm, hogy eljöttetek. Akkor most rajtam a bemutatkozás sora. Dr Benjamin Dover vagyok, három éve magán praxisom van. A feleségem és én Pittsburgh-ból, Pennsylvania államból költöztünk ide két hónapja, és egyenlőre nagyon élvezem a forks-i életet.”

Carlisle az asztal egyik végében ült, így én elfoglaltam a másikat, hogy jó rálátásom legyen az egész családra. A dossziét az asztalra tettem, a jegyzetfüzetbe pár megjegyzést írtam arról ki kicsoda, hogy ne felejtsem el. Tiszta lappal készen tettem fel az első kérdésemet.

„Carlisle, elmondanád nekem, miért döntöttél a családterápia mellett?” Carlisle és Esme együtt magyarázták el a családjuk egyedi állapotát,és hogy reménykedtek abban, hogy a gyerekek megnyílnának azzal kapcsolatban ami zavarja őket, és akkor meg lehetne oldani a problémákat és a család tovább funkcionálhatna. Igazán lenyűgözött a szeretet, amit a hangjukból hallottam, ahogy a gyerekeikről beszéltek.

Vadul jegyzeteltem. Mikor végeztek, szerettem volna tisztázni az adoptálási helyzetet.

„Szóval Rosalie és Jasper, ti ikrek vagytok?” Mindketten igent intettek.

„És Emmett, Edward és Alice, ti testvérek vagytok?” Edward válaszolt mindegyikük nevében.

A figyelmem hosszú barna hajú lány felé fordult, aki idegesen kapaszkodott Edward kezébe. „És te Bella, te Edward barátnője vagy?” Az arca egyből pirossá vált a kérdésemre, majd hallottam a halk választ:

„Igen”.

Mielőtt folytattam volna, leírtam a kapott információkat. Kíváncsi voltam, miért volt Bella is itt az első találkozásnál. Mind olyan csendben voltak, gondoltam felteszek egy kérdést, ami megindítaná a beszélgetést, vagy esetleg egy vitát, csak hogy lássam, mi történne.

„Szóval... hol kezdjük?”

Senki nem szólt egy szót sem, viszont öt ujj egyből Edward irányába mutatott. Igazán nem meglepő, mondtam magamban.

Edward Bellához fordult, aki persze nem mutatott rá.

„Mondtam, hogy ez rossz ötlet volt.” Arca valahol a dühödt és meggyötört közötti állapotot tükrözött.

Megpróbáltam elvonni a figyelmet Edwardról egy pillanatra, ezért a következő kérdéssel álltam elő:

„Miért mutattatok mindannyian Edwardra amikor feltettem a kérdést?” Úgy tűnt, mind figyelmesen nézték Edwardot, mintha arra vártak volna, hogy robbanjon.

„Mert utálnak.” Edward hangjában semmi érzelem nem volt. Nagyszerű, most bezárkózik. Védelmi mechanizmus, bizonyára. Tényleg úgy érezte, hogy utálják? Ő lett volna a különc?

„Edward, mi nem utálunk téged, de neked problémáid vannak, lényeges problémáid, Edward,” csicseregte a nagyon aktív Alice. Nos, ez érdekesnek ígérkezett...

„És Alice, mit mondanál, mik Edward problémái?” Edward úgy érzi, gyötri a családja, a húga pedig kész arra, hogy elsőként lökje a busz elé, na lássuk, mi lesz ebből.

„Nos nézzük, bár nem vagyok szakmabeli, de a múltban voltak öngyilkossági kísérletei, továbbá nagyon basáskodó, túlreagálja a dolgokat, mazochista, és folytonosan szörnyetegként gondol magára, csak hogy pár dolgot említsek...” Levegővétel nélkül hadarta.

Öngyilkos? Az látszik rajta, hogy nagyon mély bánata van. Már nekem is nyilvánvaló volt a hatalmaskodás és a dolgok túlreagálása, az öngyűlölet... a mazochizmus... talán ezért volt Bella is itt...

„Ne felejtsd ki a szexuális elfojtottságot!” Emmett szinte boldogan kiabált közbe. Vad körmölésemet csak akkor hagytam abba, amikor hallottam, hogy Edward felugrott az asztaltól és az ajtó felé vette az irányt.

„Igen drága testvérem, lehet, hogy szó van elfojtásról, de te, te és a te párod, ti szexuális deviánsak vagytok!” Nagyon megnyomta a párod szót. Meg kell kérdezni Emmettet a barátnőjéről és a szexuális kapcsolatukról, írtam fel a füzetembe.

Bella odarohant Edward mellé és szeretően a tette a kezét a fiú karjára.

„Emmett, miért kell mindig ezt csinálnod vele? Tudod, hogy nem bírja, mégis minden egyes alkalommal bele kell menned...” Bella kimondta, amit gondolt. Ezt jó tudni. Tuti, hogy biztonságban érezte magát a Cullenek között, ha így szembeszállt Emmettel. A szőke Rosalie is felállt:

„Ne merészelj így beszélni a... bátyámmal, te, te... lényegtelen kis lány”. Hangjában igazi harag csendült. Furcsa volt, ahogy kihangsúlyozta a báty és a lány szavakat... mintha kettős értelmük lett volna. Rosalie és Emmett, szoros kapocs, írtam tovább.

„Kérj tőle bocsánatot, Rose,” mondta Edward. Edward és Rosalie, lobbanékony kapcsolat, jegyeztem le. Nem hiszem, hogy valaha is teleírtam volna ennyi oldalt a bemutatkozás utáni öt perc alatt.

A túl csendes Jasper is megszólalt végre.

„Ugyan srácok, nyugodjunk meg mindannyian.” Nem értettem hogyan történt, de az egyre növekvő feszültség amit éreztem, hirtelen megszűnt.

Ez furcsa, gondoltam. Emiatt viszont teljesen felkészületlenül ért, amikor Bella egyszer csak Edwardra ugrott és szenvedélyesen megcsókolta a terem közepén. Látható volt Edward arcán, hogy ő sem számított ilyenre. A többi Cullen tágra nyílt szemmel bámult.

Vajon szexfüggő lenne? Amíg nem tudok meg róla többet, addig egyértelmű önuralom-hiánnyal könyvelem el.

Egy pár percen át még tovább írtam a kérdéseimet és gyanúimat. Bella kikeveredett abból, ami megszállta, bármi is legyen az, és most szemmel láthatóan zavarban volt. Edward visszament az asztalhoz, próbálta megnyugtatni, de közben az újra csendes Jaspert bámulta. Jasper, a Bajkeverő.

„Oké, ez jó kis szóváltás volt... Edward, mivel te voltál a középpontjában, nem bánod, ha felteszek néhány kérdést azzal kapcsolatban amit a testvéred mondott?” Próbáltam nagyon tapintatos lenni, tudtam, hogy még most is készen volt arra, hogy bármikor kimenjen. Hallottam, ahogy Edward mély lélegzetet vett.

„Mit akar tudni?” Hangja alig volt több suttogásnál. Úgy döntöttem, a legfontosabbal kezdem azok közül, amiket Alice felsorolt.

„Igaz az, hogy megpróbáltál öngyilkos lenni?” Bella megint felkapta a fejét, szemében könnyek csillogtak.

„Igen.” Hangja megint érzelemmentes volt, mintha csak azt kérdeztem volna, mennyi kettő meg kettő.

„Mikor történt?”

„Nagyjából négy hónapja.” Csak négy hónapja? Nem csoda, hogy mind rá mutattak, mikor kérdeztem, hol kezdjük.

„Elmondanád mi történt, mi vitt rá?” Figyelmesen néztem a reakcióját. Először Bellára majd Rosaliera nézett, és rajta is hagyta a tekintetét. Milyen szerepe volt Rosalienak az öngyilkossági kísérletében? A lány 'én vagyok a világ közepe' viselkedése keserítette meg? Biztos volt valami köze a dologhoz, abból következtetve ahogy ránézett... várjunk csak, most tényleg rámosolygott Rosalie?

„Az egész egy félreértés volt. Már jól vagyok és nem áll szándékomban meghalni, soha.”

Érdekes reakció, már rég nem hallottam, hogy félreértésként utaltak volna rá a dologra. Hibaként igen, félreértésként nem igazán. És örökké fog élni? Meg mint Pán Péter, soha nem fog felnőni, hát hogyne. Komoly tagadás az, hogy jól van...

„Edward, nehezen hiszem el, hogy teljesen jól vagy, azután, hogy annyi bánat ért, hogy majdnem elvetted magadtól az életed. Miért akartad megölni magadat?” Válasza előtt új oldalra lapoztam. Edward szünetet tartott és a húgaira nézett. Mindketten fészkelődtek. A lányoknak volt valamilyen szerepük Edward öngyilkossági kísérletében. Ők tették lehetővé? Ők lettek volna az ok? Tovább nyomozni, írtam fel.

Meglepetésemre, Rosalie adta az első választ.

„Bella hibája volt! Miatta akarta megölni magát.” Rosalie bűntudatod érzett, mindenképp köze volt a dologhoz.

Edward barátnője sírni kezdett a vád miatt. Alice Jasper karjába fúrta az arcát. Közeli kapcsolat, Alice és Jasper. Emmett felült a székében, és szinte figyelmeztetően rázta meg a fejét Edward felé. Úgy tűnik, legalább annyira védelmezte a húgát, mint az őt. Láttam, ahogy Carlisle és Esme is feszültebbé váltak ültükben Rosalie válasza miatt. Edward öngyilkossága még mindig kényes pont.

„Sajnálom, az én hibám volt. Az egész az én hibám volt, hogy meg akarta ölni magát és soha, de soha nem fogom elfelejteni. De mentem, hogy megmentsem, emlékszel Rosalie? Én voltam az, aki egy darabban hozta vissza.”  Ő ment, hogy megmentse? Pontosan hová is ment érte?

„Edward?” kérdeztem, mikor semmit nem tudtam leolvasni róla. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges volt-e amiatt, hogy megállították, vagy hogy Bellát hibáztatta mindenért. Még mindig nem mondta el, miért próbálta megölni magát. Mi vitte odáig,  olyan messzire? Kíváncsi voltam.

„Az egész egy félreértés volt, mint már mondtam. Igen, próbáltam megölni magam, de csak azért, mert azt hittem, hogy Bella halott volt, és nélküle nem tudtam volna tovább élni.” Edward hitte azt, hogy Bella meghalt? Ő is hajlamos lenne az öngyilkosságra? Gyilkos öngyilkosság talán... Úgy éreztem, a kezem kezdett minden egyes szót leírni, amit csak mondott.

„Szóval mi volt az a félreértés amire utalsz?” Noszogattam.

„A húgaim hazudtak, azt mondták, hogy Bella meghalt, tehát igazság szerint az ő hibájuk, hogy próbáltam megölni magam.” A húgai arról hazudtak neki, hogy meghalt Bella? Nagyon utálhatják.

A szoba robbant Edward vádja után. A testvéri felugrottak és kiabáltak. Bella úgy nézett ki, mint aki most látott egy háromfejű szörnyet, Esme és Carlisle pedig összedugták a fejüket és elmélyülten beszélgettek. Edward ennek ellenére csak hátradőlt és vigyorgott.

Ennek a családnak szüksége van a segítségre. Elég rájuk nézni... A kezem repült a papíron, hogy minden reakciót le tudjak írni. Egyre csak írtam tele az oldalakat, hogy lejegyezzem ki védett kit, és mivel vádolják a másikat. A kicsi Alice, felkúszott a székre és magára vonta teljes figyelmemet. Edward irányába integetett és kiabált.

„Talán már elfelejtetted, hogy Bella a te hibád miatt állt azon a sziklán? Te vagy az, aki elhagyta, összetörve a szívét.” Bella egy sziklán? Onnan mentette meg Edwardot? És miért hagyta ott összetörve a szívét? Most úgy tűnt, hogy összetartoznak.

Nagyon is láttam a fájdalmat és kínlódást Bella és Edward arcán, amikor emlékeztették őket arra, hogy külön váltak. Fizikailag betegnek látszottak. Függenek egymástól, gondoltam győzedelmesen. Ez az, nagyon is függenek egymástól.

Edward azonban nagyon gyorsan összeszedte magát.

„Csak ne felejtsük el, hogy miért is mentem el, elvégre Jasper volt az, aki meg akarta ölni őt a szülinapján, emlékeztek? Én csak próbáltam őt biztonságban tudni!” Csak nem azt mondta hogy... JASPER MEG AKARTA ŐT ÖLNI??? Sikoltotta az agyam. Tényleg egy gyilkos volt előttem? És hogy lehet mindenki ennyire nyugodt? Hány gyilkost ismernek, hogy ezt ilyen lazán veszik? Megdermedtem, a ceruzám csak pihent a papíron előttem. Ha Edward szavai nem voltak még elég furcsák, akkor ami ez után következett, az még meghökkentőbb volt.

„Tudod ugye, hogy azt már megbocsátottam?” Bella átnyúlt az asztal fölött és megfogta Jasper kezét. A fiú a szemébe nézett, elmosolyodott és bólintott. Megbocsátotta, hogy megpróbálta megölni? Megbocsátotta? Most vagy ő a legmegbocsátóbb ember a világon, vagy csak egy komplett idióta. Most ki a mazochista?

A kezem már zsibbadt a sok írástól. Biztos voltam abban, hogy nem mindent jegyeztem le pontosan, legalábbis reméltem, mert ha ez mind igaz, akkor ez volt a világ legműködésképtelenebb családja, amivel találkoztam rövid pályafutásom ideje alatt. Lehet, nem ártana utánanéznem annak a családi szobának, amiről Emmett beszélt... Megpróbáltam összeszedni magam, mielőtt beszélni kezdtem.

„Csak hogy biztos legyek abban, hogy mindent megértettem-e. Négy hónapja Edward próbálta megölni magát, mert azt hitte, hogy Bella meghalt. Ez egy téves hír volt, amit a két lány mondott, mert így is hitték amikor ezt mondták, igaz?” Igent motyogtak. Oké, ezzel a részével még együtt tudtam élni... ezeken dolgozhatunk. Újabb mély lélegzet.

„Bella valahogy megmentette Edwardot, és most boldogok. És azért nem voltak boldogok, mert Edward elhagyta Bellát, hogy biztonságban tudja, miután Jasper próbálta megölni őt a születésnapján. De Bella ezt megbocsátotta neki. Ez így nagyjából pontos?” Körülnéztem, vártam, hogy valaki kijavítson. Vártam, vártam és vártam. Aztán csaknem elhánytam magam, amikor mind a nyolc fej egyetértően bólogatott.

Megragadtam a telefont:

„Stephenie, kérem törölje a következő három találkozót, ez el fog tartani egy ideig”.