Kilencvenkettedik fejezet (Második történet ötödik rész)

„Ez sokkal kisebb, mint gondoltam” – mormoltam fojtott hangon Edwardnak. Rám fintorgott.

„Engem rád emlékeztet.”

Megint ránéztem Mona Lisára és hiába volt a védőüveg mögött, világosan láttam híres mosolyát.

„A szájhúzásom?” – néztem fel Edwardra, belevigyorogva azokba a csintalanul villogó zöld szemeibe.

„Talán” – húzott.

„Engem meg az összes Madonna-festményedre emlékeztet.”

Hunyorított, képtelenül hosszú szempillái tétován megremegtek.

„Igen, végül is hasonlít” – mondta elkomorodva. Egyik kezével végigszántott haján, ahogy zavartan vizsgálta Leonardo remekművét. Elég nagy volt a tömeg a Louvre-ban, kíváncsi turisták és művészetkedvelők lökdösődtek, hogy közelebb kerülhessenek a híres arcképhez.

„Mehetünk tovább?” – kérdezte, eredményesen témát váltva. Megfogta a kezem, ezzel igen kevés lehetőséget adva másra, mint hogy kövessem a Grande Gallerie felé, kilépve a Denon szárnyból.

„Mi az, ami a férfiakat érdekli a meztelen nőkben?” – méláztam, majd rájöttem, hogy gondolatom hangosan bukott ki a számon. Edward és én a Milói Vénuszt csodáltuk, aki csak állt és közömbös tekintettel bámult ki a kiállítóterem ablakán a Szajnára, arra, amerre Taylor feszélyezetten várakozott. Edward mögöttem állt, könnyedén simogatta vállamat.

„A meztelen női test? Minden férfi szereti nézni, Mrs Cullen” – lehelte halkan – „mindannyian értékeljük a női testet, legyen az márványból, vagy olajfestményen, vagy filmen vagy feküdjön selymen” – mormolta mézesmázosan.

Filmen... oh, ne. Annak a fotónak hívatlan emlékképe töltötte meg elmémet.

„Szeretem nézni és becsülöm a te igen szép alakodat” – suttogta lágyan a fülembe, elszakítva ezzel sötét gondolataimtól. Körém fonta karját, közel húzott a mellkasához.

„Alig várom, hogy később nézhesselek és felbecsüljelek” – finoman a fülcimpámba harapott. Erre felcincogtam, amíg Afrodité szobra passzívan nézett, közömbösen... és karok nélkül.

-------

„Képeket? Rólad? – suttogta, száját eltátva, tudomást sem véve az ölében fekvő dobozról

Óvatosan bólintottam, kétségbeesetten próbáltam kitalálni reakcióját. Végül visszapillantott a dobozra, ujjai végigsimítottak a gép fényképén megigézett tisztelettel.

Mire gondol? Oh, ez nem az a reakció, amire számítottam... kisördögöm úgy bámult rám, mintha valami bamba szelidített háziállat lennék, megfeddve, hogy Edward soha nem úgy reagál, ahogy azt én gondolom.

Edward rám nézett, szemét... fájdalom töltötte meg. Mi?

A szarba... most mi van?

„Miből gondolod, hogy ezt akarom?” – kérdezte zavartan.

Ne, ne, ne! Azt mondtad, tetszeni fog...

„Nem akarod?” – kérdeztem, elutasítva kisördögöm alig hallható mormogását, hogy ugyan miért akarna bárki erotikus fotót készíteni rólam? Edward nagyot nyelt és végighúzta kezét a hajában, elveszettnek, tanácstalannak tűnt. Majd nagy levegőt vett.

„Számomra az olyan fotók mindig egyfajta biztosítékot jelentettek, Bella. Tudod, hosszú ideig csak tárgyként tekintettem a nőkre” – mondta, majd félszegen szüntet tartott.

Mi? Szent ég... hova a faszba lyukadunk ki?

„És úgy gondolod, ha rólam készítesz képeket... az tárgyiasít engem? Oh” – motyogtam. Mintha minden levegő elhagyta volna tüdőmet és a vér kifutott az arcomból.

Összeszorított szemmel emelte arcát felém.

„Össze vagyok zavarodva” – suttogta. Amikor újból kinyitotta szemeit, pupillái tágak voltak és tekintete óvatos, tele nyers érzelemmel.

A pokolba. Mi hozta ezt elő – én? Az én kérdésem a szülőanyjáról? A tűz az irodájában?

„Miért mondod ezt?” – kérdeztem, pánik szorította el torkomat. Azt hittem, boldog... azt hittem, boldogok vagyunk... azt hittem, boldoggá teszem. Nem akartam összezavarni. Vagy igen? Gondolataim száguldottak. Mi idézte elő ezt a hirtelen változást? Közel három hete nem volt Bannernél... erről lehet szó? Ez az oka annak, hogy széthullik? A fenébe, hívjam fel Bannert? És egy valószínűleg ritka pillanatában a különlegesen mély tisztánlátásnak, azt hiszem, rájöttem: a tűz, Echo Charlie, a jet-ski... Fél, engem félt, és a vonalak, amiket a bőrömön látott, ezt okozták. Egész nap ezen járt az esze, önmagát zavarva össze, mert nincs ahhoz szokva, hogy kényelmetlenül érezze magát amiatt, hogy fájdalmat okozott... és ez a gondolat megnyugtatott engem.

Vállat vont, tekintete újból levándorolt a csuklómra, ahol a nap folyamán vásárolt karkötőnek kellett volna lennie. Bingo!

„Edward, ezek nem számítanak” – emeltem fel a csuklómat, megmutatva a halványuló csíkot. „Megegyeztünk a védőszóban. A szarba – a tegnapi dolog jó mulatság volt. Élveztem. Ne rágódj rajta – szeretem a vad szexet, már mondtam neked” – vörösödtem el, és megpróbáltam elnyomni növekvő pánikomat.

Meredten nézett rám és fogalmam nem volt, mire gondolhatott. Lehet, emésztette szavaimat... tovább dadogtam.

„Vagy a tűz miatt van? Azt hiszed, kapcsolódik valahogy ahhoz, ami Echo Charlie-val történt? Emiatt aggódsz? Beszélj hozzám, Edward – kérlek.”

Csak bámult rám, egy szót sem szólt... és a csend újból körülvett bennünket, mint délután.

Nem fog hozzám szólni. Tudtam.

„Ne komplikáld túl, Edward” – szidtam meg csendesen, és a szó visszhangot vert, felkevert egy emléket a nem régi múltból – a szavait a hülye szerződésről. Kinyújtottam a kezem, elvettem a dobozt az öléből és kibontottam. Olyan passzívan nézett rám, mintha valami elbűvölő, idegen teremtmény lennék. Tudtam, hogy a gép működésre kész állapotban van, előhúztam a dobozból, és levettem a lencsevédőt róla. Ráirányítottam a kamerát, gyönyörű, nyugtalan arca betöltötte a keresőt. Megnyomtam és nyomva tartottam a gombot, tíz képet készítettem az utókor számára Edward aggódó arcáról.

„Most én tárgyiasítottalak téged” – mormoltam, újból megnyomva a kioldógombot. Az utolsó képnél ajka alig észrevehetően megremegett. Újból megnyomtam a gombot, és most mosolygott... halványan, de mosolygott. Megint lenyomtam a gombot és láttam, ahogy ellazul előttem, és elbiggyeszti a száját – egy teljes életnagyságú, nevetséges, férfi-modell csücsörített szájjal, és ettől vigyorognom kellett. Oh, hála az égnek. Mr Szeszélyes visszatért - és még soha nem örültem ennyire, hogy láthatom.

„Azt hittem, az én ajándékom” – morogta durcásan, de azt hiszem, csak ugratott.

„Nos, mókának szántam, de valahogy a női elnyomás szimbólumává alakult” – kaptam el a gépet és még több képet készítettem róla, és szuper-közelségből nézhettem, ahogy az élvezet elönti arcát. Majd szeme elsötétült, arca megváltozott... ragadozó lett belőle.

„Szeretnél elnyomott lenni?” – morogta negédesen.

„Nem elnyomott. Nem” – mormogtam vissza, újból elkapva a kamerát.

„Pedig el tudnálak nyomni alaposan, Mrs Cullen” – fenyegetett rekedten.

„Tudom, hogy meg tudod tenni, Mr Cullen. És meg is teszed, gyakran” – csúfolódtam vele.

Csak pislogott rám.

A szarba. Leengedtem a fényképezőgépet és Edwardra meredtem.

„Mi a baj, Edward?” – hangomból aggodalom sugárzott. Mondd meg nekem!

Nem szólt egy szót sem.

Ah! Annyira bosszantó tud lenni. Újból a szememhez emeltem a gépet.

„Mondd meg” – követelőztem.

„Semmi“ – felelte és hirtelen eltűnt a keresőből.

És egy hirtelen mozdulattal felém nyúlt, lehajította a fényképezőgép dobozát a földre, megragadott és lenyomott az ágyra. Lovaglóülésben rám telepedett.

„Hé!“ – kiabáltam és még több képet készítettem róla ahogy sötét tekintettel fürkészett. Megfogta a gépet és fényképészből fényképezett lettem. A Nikont felém fordította és lenyomta az exponáló gombot.

„Szóval azt szeretnéd, ha lefényképeznélek, Mrs Cullen?“ – suttogta. Minden, amit láttam belőle, az az arca, kócos haja és gonosz mosolya volt.

„Nos, kezdetként úgy gondolom, nevetned kellene“ – mondta és szabad kezével könyörtelenül csiklandozni kezdett a bordáim alatt, amitől sikítottam és vihogtam és vonaglottam alatta, egészen addig, amíg hiú reményemben, hogy megállíthatom, meg nem ragadtam csuklóját. Még szélesebben vigyorgott és újra kezdte tevékenységét, amíg be nem sokalltam.

„Ne! Fejezd be!“ – kiabáltam.

„Viccelsz?” – mordult és mögénk tette a gépet, hogy két kézzel folytassa gyötrésemet.

“Edward!” – visítottam, és tiltakozó nevetés közepette levegőért kapkodtam. Még soha, soha nem csiklandozott meg ezelőtt… basszus – hagyd abba! Fejemet egyik oldalról a másikra dobáltam, megpróbáltam kikerülni alóla, vihogtam, nevettem, eltoltam mindkét kezét, de elszánt volt – levigyorgott rám és élvezte szenvedésemet.

„Edward, hagyd abba!” – könyörögtem, és váratlanul abbahagyta. Mindkét kezemet megragadta, és a fejem mellett leszorította, ahogy fölém hajolt. Lihegtem, alig kaptam levegőt a nevetéstől. Lélegzetvétele az enyémhez hasonlított, és úgy nézett rám… na hogy is? Belém szorult a lélegzet. Kíváncsian? Szeretettel? Hódolattal? Szent ég… Az a tekintet!

„Te. Nagyon. Gyönyörű. Vagy” – lehelte.

Felnéztem rá, kedves, kedves angyali arcára – fürödtem tekintetének intenzitásában, úgy nézett rám, mintha először látott volna. Lassan lehajolt és szemét becsukva elragadtatottan megcsókolt. Ettől vágyam felébredt… ahogy így láttam, ilyen elgyöngülten, és ezt én tettem vele. Oh, Istenem. Elengedte a kezem, ujjait fejem köré kulcsolta, finoman leszorított, az ujjaim hajába siklottak, testem mintha megnőtt és kitelt volna csókjára válaszolva. És hirtelen csókja természete megváltozott, már nem volt édes és áhítatos és elragadtatott, hanem vad, és mély és mohó – nyelve birtokba vette számat, nem adott, hanem elvett, csókja kétségbeesett vágyat fejezett ki. Ahogy a vágy felforralta véremet, minden izmomat megfeszített, borzongató aggodalom öntött el.

Oh, Fifty, mi a baj?

Élesen beszívta a levegőt és felnyögött.

„Oh, hogy mit teszel velem” – mormolta nyers hangon, elveszetten. Hirtelen mozdulattal rám feküdt, benyomott a matracba – egyik kezével az államat fogta, a másik testemen siklott végig, a melleimen, a derekamon, a csípőmön, és a fenekemen. Újból megcsókolt és lábát a lábaim közé nyomta, felemelte térdemet, hozzám dörgölőzött, erekciója hozzáfeszült a rajtunk levő ruhákhoz és a nemi szervemhez. Lihegtem és belenyögtem szájába, elveszve heves szenvedélyében. Figyelmen kívül hagytam a fejem mélyén szóló riasztócsengőt, tudva, hogy ő akar engem, szüksége van rám és amikor arra kerül sor, hogy tárgyalnia kell velem, ez a legkedveltebb formája az önkifejezésének. Megújult átadással csókoltam, simogattam haját, szorítottam ujjaim közé, Nagyon finom íze volt szájának, és Edward illata. Az én Edwardom volt.

Hirtelen abbahagyta amit csinált, felhúzott az ágyról, elképedten álltam előtte. Kigombolta a rövidnadrágom gombját, gyorsan letérdelt és lehúzta rólam a bugyimmal együtt és mielőtt lélegzethez jutottam volna újból az ágyon voltam alatta, a sliccét gombolta éppen. Atyavilág, le sem vette a ruháját, sem a topomat. Megfogta a fejemet és minden bevezető vagy valami nélkül belém nyomult, amitől felkiáltottam – leginkább a meglepetéstől – de még így is hallottam, ahogy összeszorított fogai között fújja ki a levegőt.

„Igen” – sóhajtott a fülem mellett. Megnyugodott, majd megforgatta csípőjét, még mélyebbre nyomva magát. Felnyögtem.

„Kellesz” – morgott, hangja mély és rekedt volt. Fogait végighúzta az állcsontomon, csipkedte és szívogatta bőrömet, majd újból megcsókolt, keményen. Lábaimat és karjaimat köré fontam, ringattam és szorosan magamhoz öleltem, elszántan arra, hogy elfeledtetem vele, bármi is az, ami aggasztja, és elkezdett mozogni… úgy mozogni, mintha belém akart volna bújni. Újra és újra, eszeveszetten, elemi erővel, kétségbeesetten. Mielőtt átadtam volna magam ennek az őrült ritmusnak és sebességnek, amit felvett, újból eltűnődtem azon, mi az, ami erre készteti… bántja. A testem átvette az uralmat az eszem felett, elmosta a gondolatot, és egyre magasabbra hágott élvezetem, az érzés eluralkodott rajtam, ahogy lökései fokozódtak. Hallgattam rekedt, heves, nehéz légzését, tudva, hogy teljesen elveszett bennem... hangosan nyögtem, lihegtem, annyira erotikus volt... a szüksége, az hogy rám volt szüksége. És elértem... már majdnem elértem... de egyre magasabbra emelt, elárasztott, magával ragadott... és akartam ezt, nagyon akartam... magamért és őérte.

„Gyere velem“ – zihálta és felemelkedett rólam. El kellett engednem ölelésemből

„Nyisd ki a szemed“ – parancsolt rám – „kell, hogy lássalak“ – hangja kérlelhetetlenül unszolt. Szemem egy pillanatra megrezdült, hogy kinyíljon, és Edward látványa, ahogy fölöttem volt, arcát elöntötte az imádat, tekintete vad és csillogó volt a vágytól, szenvedélye és szerelme, mindez a vesztem lett, és elélveztem fejem hátrafeszítve ahogy testem pulzált körülötte.

„Oh Bella“ – kiáltott és csatlakozott hozzám a élvezetben, belém nyomult, majd elcsitult és rám omlott. Megfordult, így fölé kerültem, de még mindig bennem volt. Ahogy felbukkantam orgazmusom mélyéből, kijózanodtam és testem megnyugodott, majdnem beszóltam neki a tárgyiasítással és elnyomással kapcsolatban... de végül, azt hiszem, bölcsen úgy döntöttem, tartom a szám. Edward mellkasáról az arcára emeltem vizsgálódó tekintetemet. Szemei csukva voltak, karjait körém fonta, kapaszkodott belém... és megcsókoltam mellkasát a vékony pamutingen keresztül.

„Mondd meg, Edward, mi a baj?” – kérdeztem halkan és aggódva vártam, hogy most, amikor kielégült a szexben, vajon megmondja-e. Érzetem,a hogy karja erősebben szorít magához, de ez volt az összes válasza. Nem beszélt hozzám. Hirtelen eszembe jutott valami.

„Ünnepélyesen fogadom neked, hogy igaz társad leszek betegségben és egészségben, melletted állok jó és rossz sorsodban, megosztom veled mind az örömödet, mind bánatodat“ – mormoltam.

Megmerevedett. Egyetlen rezdülése az volt, hogy feneketlen mély zöld szemeit tágra nyitotta és úgy bámult rám, míg én folytattam házasságkötési esküm szövegét.

„Ígérem, hogy feltétel nélkül szeretni foglak, támogatlak céljaid és álmaid elérésében, hogy becsüllek és tisztellek, hogy együtt fogok veled sírni és nevetni, hogy megosztom veled reményeimet és álmaidat, és megvigasztallak, ha az élet úgy hozza.“ 

 

Szünetet tartottam, remélve, hogy beszélni fog hozzám. Nézett rám, elnyílt szájjal, de nem szólalt meg.

„És szeretettel gondoskodom rólad, amíg élünk“ – sóhajtottam.

„Oh, Bella“ – suttogott, és újból megmozdult, megtörve ezzel különleges kapcsolatunkat, most egymás mellett feküdtünk. Kézfejével megsimogatta arcomat.

“Ünnepélyesen fogadom, hogy megőrizlek és megtartom mélyen a szívemben a kapcsolatunkat és téged” – suttogta rekedt hangon.

“Ígérem, hogy hűségesen szeretni foglak, mindenki másról lemondva, jó és rossz sorsunkban, betegségben és egészségben, tekintet nélkül arra, hogy mit hoz az élet számunkra. Megvédelek, bízom benned és tiszteletben tartalak. Megosztom veled örömödet és bánatodat, megvigasztallak, amikor szükség lesz rá. Ígérem, hogy gondoskodom rólad és teljesítem reményeidet és álmaidat, és biztonságban leszel mellettem. Minden ami az enyém, a tiéd is. Neked adom kezem, szívem és szerelmem ettől a pillanattól mindaddig, amíg élünk.”

Könny öntötte el szememet. Arca ellágyult, ahogy rám nézett.

„Ne sírj“ – mormolta és hüvelykujjával letörölte csorgó könnyemet.

„Miért nem beszélsz hozzám? Kérlek, Edward.“

Behunyta szemét, mintha fájna neki a kérdésem.

„Megesküdtem, hogy vigaszt nyújtok, ha szükséged lesz rá. Kérlek, ne szegesd meg velem az ígéretemet.“

Felsóhajtott és megint kinyitotta szemét, arca kifejezéstelen volt.

„Gyújtogatás volt“ – mondta egyszerűen és hirtelen nagyon fiatalnak és sebezhetőnek nézett ki.

Oh, basszus.

„És ami a legjobban aggaszt“ – folytatta – „hogy ellenem irányul-e. És ha ellenem irányul...“

Megállt, képtelen volt folytatni.

„Bárki is az – engem is elkaphat“ – suttogtam.

Elsápadt, ebből tudtam, hogy végül is rájöttem aggodalmának igazi okára. Megsimogattam arcát.

“Köszönöm” – mormoltam.

Összeráncolta homlokát.

“Mit?”

“Hogy elmondtad.”

Megrázta a fejét és halvány mosoly tűnt fel ajkán.

“Igen meggyőző tudsz lenni, Mrs Cullen” – fintorgott.

“És te képes vagy rágódni valamin és magadba zárni minden érzésedet és aggodalmadat, hogy infarktust kapj. Valószínűleg meghalsz, mielőtt negyven éves leszel, és én szeretnék ennél tovább melletted lenni.”

“Mrs Cullen, te leszel a halálom okozója. Amit a jet-ski-n műveltél – majdnem szívrohamot kaptam” - vágta magát hanyatt az ágyon és szeme elé emelte karját. Éreztem, hogy összerázkódik.

“Edward, az egy jet-ski volt. Még a gyerekek is jet-ski-znek. El tudod képzelni, mit fogsz művelni, amikor elmegyünk hozzátok Aspenbe és először állok majd sílécre?”

Levegő után kapott és szembe fordult velem, és majdnem elnevettem az arcán tükröződő rémületet látva.

„Hozzánk” – mondta határozottan. Nem foglalkoztam vele.

„Felnőtt vagyok, Edward – és megfontoltabb, mint amilyennek látszom. Mikor fogod ezt megtanulni?“

Vállat vont, száját kissé összeszorította. Úgy döntöttem, témát váltok.

„A tűzről szólva. Tud a rendőrség arról, hogy gyújtogatás volt?”

„Igen” – mondta komoly arccal.

„Jó” – motyogtam.

„Az őrzésünk komolyabb lesz” – tette hozzá tényközlően.

„Megértem.”

Végignéztem testén. Még mindig rajta volt a rövidnadrágja és az inge, és rajtam még mindig rajtam volt a topom. A látványtól vihogni kezdtem.

„Most mi van?” – kérdezte Edward elcsodálkozva.

„Te.”

„Én?”

„Igen. Te. Még mindig ruhában vagy.“

„Oh“ – nézett magán végig, majd rám és hatalmas vigyor terült szét arcán.

„Nos, tudod, hogy milyen nehezen tartom távol magam tőled, Mrs Cullen – főleg, amikor úgy vihogsz, mint egy iskoláslány.“

Oh, persze – a csiklandozás. Ah! A Csiklandozás. Gyorsan lovaglóülésbe ültem rajta, de egyből rájött ördögi tervemre, és mindkét csuklómat megfogta.

„Ne” – mondta, és komolyan is gondolta.

Elbiggyesztettem a számat, de éreztem, még nincs felkészülve erre.

„Kérlek, ne” – suttogta. „Nem tudnám leviselni. Soha nem csiklandoztak meg gyerekként sem” – szünetet tartott, én ellazítottam a kezeimet, nem kellett visszatartania.

“Sokszor láttam, ahogy Carlisle Emmettet és Alice-t… csiklandozza – és jó mulatságnak is látszott, de én… én…”

Ujjamat a szájára tettem.

„Shhh… tudom” – mormoltam és előre hajolva az ujjam helyére lágy csókot nyomtam, majd a mellére kuporodtam. A bensőmben fellobbant az ismerős fájdalom és a mély szomorúság, amit a szívemben őriztem a kis gyermek Edward iránt, és tudtam, hogy mindent megtennék ezért a férfiért, mert nagyon szeretem.

Magához ölelt, orrát a hajamba fúrta, mély lélegzetet vett, és egyik kezével gyengéden simogatta hátamat. Nem tudom, mennyi ideig feküdtünk így… végül én törtem meg a kellemes csendet, ami körülölet bennünket.

„Mennyi volt a legtöbb idő, ami két dr Bannernál tett látogatásod között eltelt eddig?”

„Két hét. Miért? Ellenállhatalan vágyat érzel arra, hogy megcsiklandozz?”

„Nem” – kuncogtam - „azt gondolom, segít neked.”

Edward felhorkant.

„Segítsen is, eleget fizetek neki.”

Finoman meghúzta a hajam, ezzel maga felé fordítva arcomat, hogy ránézzek. Felemeltem a fejem és ő rám bámult.

„Aggódik a jóllétem miatt, Mrs Cullen?” – kérdezte lágyan.

„Minden jó feleség aggódik szeretett férje jólléte miatt, Mr Cullen” – dorgáltam meg játékosan.

„Szeretett?” – suttogta, és ez az az elevenbe vágó kérdés, ami ott függött kettőnk között.

„Nagyon-nagyon szeretett” - és felemeltem a fejem, hogy megpusziljam. Arra a bizonyos szégyenlős mosolyra húzta a száját és megkérdezte.

„Szeretnél a partra kimenni enni, Mrs Cullen?”

„Mindenhol szeretek enni, ahol te a boldog vagy.”

„Jó” – vigyorgott. „Akkor a fedélzeten, ahol biztonságban tudlak.Köszönöm az ajándékot” – nyújtotta ki a kezét és megmarkolta a kamerát, majd karnyújtásnyiról készített képet rólunk, csiklandozás, kielégülés és gyóntató ölelés utáni állapotunkról.

„Enyém az öröm” – mosolyogtam, és szemei felcsillantak.

-----

Végigvándoroltunk a dúsgazdagon aranyozott pompás tizennyolcadik századi versailles-i kastélyon. Egy régi vadászkastélyból alakult át napkirályi palotává, a pompás, bőkezű hatalom központjává, de még mielőtt a tizennyolcadik század végére ért volna, megtapasztalta az egyik utolsó abszolút monarchia végét. A legelbűvölőbb szoba a Tükrök Csarnoka volt.. a kora délutáni nap besütött a nyugatra néző ablakokon, felgyújtva a keleti falon levő tükröket, visszatükröződve az arany levéldíszítéseken és a hatalmas kristálycsillárokon. Lélegzetelállító volt.

„Érdekes, hogy mi lett abból a despota autokratából, aki egy ilyen pompás környezetbe szigetelte el magát” – mormoltam Edwardnak aki mellettem állt. Lenézett rám fejét féloldalra billentve és vidáman vizsgálgatott.

„Ez a véleményed, Mrs Cullen?”

„Oh, csupán csak észrevétel, Mr Cullen” – és körbeintettem a termen. Vigyorogva követett a terem közepébe, ahol megálltam és eltátottam a látványtól a számat – a látványos kertek visszatükröződtek a tükörben és a lenyűgöző Edward Cullen - az én férjem -, merész, zöld tekintetét is visszasugározta rám.

„Én is megépíteném ezt neked” – suttogta. 

„Csak, hogy láthassam, ahogy a fény barnán csillog a hajadon, mint ahogyan itt és most.” - és egy hajfürtöt a fülem mögé simított.

„Olyan vagy, mint egy angyal” – csókolt meg a fülem tövénél, majd hajamat a kezébe fogva mormolta:

„Mi, despoták ilyeneket teszünk az asszonyért, akit szeretünk.”

Elpirultam bókjára, szégyenlősen mosolyogtam, és követtem az óriási szobán keresztül.

----

„Mire gondolsz?” – kérdezte Edward halkan, vacsora utáni kávéjából kortyolva.

„Versailles-ra.”

„Hivalkodó volt, nem?” – vigyorgott.

Körülnéztem a Fair Lady alig kevésbé fényűző étkezőjén és elbiggyesztettem a számat.

„Ez nem igazán hivalkodó“ – mondta Edward, védekezően.

„Tudom. Ez bájos. A legjobb nászút, amit egy lány akarhat.”

„Igazán” – mondta, igazán meglepődve. És tartózkodóan elmosolyodott.

„Persze, hogy igazán.”

„Már csak két napunk van – van valami, amit még látni szeretnél? Valami, amit csinálni szeretnél?”

„Csak veled lenni” – mormoltam.

Felállt az asztaltól, megkerülte és homlokon csókolt.

„Nos, el tudsz lenni egy órányit nélkülem? Meg akarom nézni az e-maileimet, hogy tudjam, mi van otthon.“

„Persze“ – mondtam vidáman, próbálva elrejteni csalódottságomat. Olyan fura, hogy vele akarok tölteni minden percet? Kisördögöm összeszorította száját éles, kellemetlen vonalba és erőteljesen bólogatott.

„Köszönöm a fényképezőgépet“ – mormolta Edward és az irodájába indult.

A kabinunkba visszatérve elhatároztam, hogy én is előszedem a levelezésemet. Kinyitottam a laptopomat. Anyámtól és Rose-től érkezett e-mailem az otthoni legújabb pletykákkal és azzal a kérdéssel, hogy telik a nászutunk. Nos, nagyszerűen, addig, amíg valaki el nem határozta hogy felégeti a CEH épületét…. Jézusom. Ahogy befejeztem az anyámnak írt választ, Rose-től érkezett levél.

Feladó: Rosalie L. Hale

Tárgy: OMG!!!

Dátum: 2009. augusztus 19 11:45

Címzett: Isabella Swan

Bella, éppen most hallottam a tűzről, ami Edward irodájában volt.

Gondolod, szándékos volt?

R xox

Rosalie a gép mellett van! Elindítottam újonnan felfedezett játékomat – a Skype-ot – és íme, elérhető volt. Gyorsan megírtam üzenetemet.

Bella : Hali, ott vagy?

Rosie: IGEN, BELLA! Hogy vagy? Milyen a nászút? Láttad a levelemet? Tud Edward a tűzről?

Bella: Jól vagyok. A nászút szuper. Igen, láttam a leveledet. Igen, Edward tud a tűzről.

Rosie: Gondoltam, hogy tudja. A hírekben csak nagy vonalakban ecsetelték, mi történt. És Emmett nem mond semmit.

Bella: Szeretnéd a sztorit?

Rosie: Túl jól ismersz.

Bella: Edward nem sokat mondott.

Rosie: Emmett Esmétől hallotta.

Oh ne – biztos voltam benne, Edward nem akarja, hogy egész Seattle ezzel foglalkozzon. Megpróbálkoztam a szabadalmazott tereljük-el-az-állhatatos-Hale-figyelmét technikámmal.

Bella: Hogy van Emmett és Jasper?

Rosie: Jasper jelentkezését elfogadták a Seattle-i egyetem pszichológusi mesterképzésére. Emmet meg imádni való.

Bella: Hajrá, Jasper!

Rosie: Hogy van a mi kedvenc ex-dom-unk?

Bella: ROSE!

Rosie: Mi van?

Bella: TUDOD, HOGY MI VAN!

Rosie: Bocs.

Bella: Amúgy jól van. Sőt, jobban :)

Rosie: Nos, amíg te boldog vagy, addig én is.

Bella: Igazán boldog vagyok.

Rosie: Jesszusom, rohannom kell. Beszélgetünk később?

Bella: Nem tudom. Meglátjuk, hátha gépközelben leszek. Az időzóna bekavar!

Rosie: Ja! Szeretlek, Bella.

Bella: Én is, akkor később.x

Rosie: Később <3

Tuti, hogy Rosie rajta lesz. Megforgattam a szemem és lelőttem a Skype-ot, mielőtt Edward meglátná a beszélgetést. Nem tetszene neki az ex-dom megjegyzés – és nem voltam benne biztos, hogy tényleg ex-e…

Hangosan felsóhajtottam. Rose mindent tud a három héttel ezelőtti esküvőt megelőző pityókás hétvége óta, amikor végül megadtam magam a Hale-féle inkvizíciónak… és megkönnyebbültem, hogy végre beszélhetek erről valakivel. Az órámra pillantottam. Körülbelül egy óra telt el a vacsora óta, és hiányoltam a férjemet. Visszamentem a fedélzetre, megnézni, végzett-e a munkájával.

----

A Tükrök Csarnokában álltam, Edward mellettem állt, szerelmesen és vonzóan mosolygott rám. Olyan vagy, mint egy angyal. Visszaragyogtam rá, de amikor a tükörbe néztem, egyedül voltam és a szoba szürke és barátságtalan volt. Nem! Tekintetem visszaemeltem arcára, mosolya szomorú és sóvárgó volt. Felém nyúlt és hajamat a fülem mögé igazította. Majd szó nélkül megfordult és lassan távozott, léptei visszhangot vertek a tükrökön, ahogy végigsétált a hatalmas szoba végében levő díszes dupla ajtóhoz... egy férfi egyedül, egy férfi kifejezéstelen arccal.. . és felébredtem, levegő után kapkodva, ahogy a pánik elhatalmasodott rajtam.

„Hé“ – suttogta mellettem a sötétben, hangja tele aggodalommal.

Oh, itt van. Biztonságban van. Elöntött a megkönnyebbülés.

„Oh, Edward” - motyogtam, megpróbáltam megnyugtatni ugráló szívemet. Karjaiba vont, és csak ekkor vettem észre, hogy könnyek folynak az arcomon.

„Bella, mi van?” – simogatta arcomat, letörölte a könnyeimet. Hangjából kicsendült a gyötrelem.

„Semmi”- dadogtam. „Egy bolond rémálom.”

Megcsókolta a homlokom és könnyáztatta arcomat vigasztalásképpen.

„Csak egy rossz álom, baby” – mormolta. „Itt vagyok veled. Vigyázok rád.”

Magamba ittam illatát, ahogy teste köré fontam testem, megpróbálva elfeledni az álmomban érzett pusztító veszteséget… és ebben a pillanatban rájöttem, hogy a legmélyebb, legsötétebb félelmem az, hogy elveszítem őt.

Kilencvenegyedik fejezet (Második történet negyedik fejezet)

Mondj valamit Fifty – kérlek, könyörögtem szemeimmel, de eltökélten hallgatott és megfejthetetlen zöld tekintettel bámult rám. A csend elborított bennünket.

Mire gondolsz, ó férjem? Nagyon elveszettnek tűnt.

Lenézett a kezén levő kezemre és összehúzta szemöldökét.

„Mondj valamit” – suttogtam, képtelen voltam tovább elviselni a csendet.

Pillogott, megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.

„Menjünk” – mondta, elengedte a kezemet és felállt. Arca továbbra is merev maradt. Átléptem volna valamilyen általam nem ismert határt? Fogalmam nem volt róla. Szívem összeszorult és nem tudtam, hogy mondanom kellene-e valamit, vagy hagynom az egészet. Végül az utóbbi mellett döntöttem és szófogadóan követtem. Kimentünk az étteremből és egy szép, szűk utcácskában végül megfogta a kezem.

„Hová szeretnél menni?” – kérdezte.

Beszél! És nem dühös – hála az égnek. Nagyot fújtam megkönnyebbülésemben. Vállat vontam.

„Egyszerűen csak örülök, hogy beszélsz velem.”

„Tudod, hogy nem szeretek beszélni azokról a dolgokról. Elmúlt. Vége” – mondta csendesen.

Ne, Edward, ez nem... a gondolat elszomorított, és most először tűnődtem el azon, hogy valaha is lesz-e „vége”. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Mindig is ötvenszeresen elátkozott marad – az én ötvenszeresem. És meg akarom változtatni őt egyáltalán? Nem – nem akarom , legfeljebb annyira, hogy érezze, hogy szeretik. Lopva felnéztem rá. Annyira gyönyörű – sőt, rabul ejtő – és az enyém. És nem csak szép arcának és testének egyéni bája, ami lenyűgöz – hanem ami ezen tökéletességek mögött rejtőzik, az vonz engem, az hív minden vonalon – gyönyörű, törékeny, sérült lelke.

És ahogy rám nézett, félig elbűvölten, félig félve, igazán szexi volt. Majd a hóna alá vett és átverekedtük magunkat a turisták tömegén oda, ahová az egyik iker parkolta az Audit. Edward hátsó zsebébe csúsztattam a kezem, hálával eltelve azért, hogy nem volt dühös a feltevésem miatt.... de melyik négy éves gyerek nem szereti az anyját, még akkor is, ha az rossz hozzá? Nagyot sóhajtottam és közelebb öleltem magamhoz. Tudtam, hogy a biztonságiak mögöttünk ólálkodnak valahol. Eltűnődtem azon, vajon ettek-e?

Edward egy ékszereket árusító kis bolt előtt megállt, megvizsgálta a kirakatot, majd rám pillantott. Majd felém nyúlt, megfogta szabad kezem és hüvelykujjával simogatta a bilincs halványuló vonalát, ahogy megvizsgálta azt.

„Nem sajog” – motyogtam gyorsan.

Megfordult, másik kezem kiszabadult a zsebéből. Azt a kezemet is megfogta és óvatosan megfordította, azt is megszemlélte. A vörös vonalat eltakarta a platina Omega óra, amit első londoni reggelink alkalmával adott nekem. A felirat még mindig elérzékenyített.

Isabella,

Te vagy az én Többem,

A Szerelmem, az Életem 

Edward

Minden fifty-sége ellenére az én férjem nagyon romantikus tud néha lenni. Lepillantottam a halvány vonalra a csuklómon... és néha igen veszélyes is tud lenni. Bal kezemet elengedve ujjával állam alá nyúlt és felemelte a fejem, kutatóan nézett rám. Tágra nyílt szemmel, nyugtalanul nézett rám.

„Nem fájnak” – ismételtem.

Kezemet szájához emelte és puha, bocsánatkérő csókot nyomott csuklómra.

„Gyere”- mondta és bevezetett a boltocskába.

-------

„Tessék” – nyitotta ki a finom platina karkötőt amit megvett. Különleges, nagyon finoman megmunkált darab volt, apró, absztrakt virágokból állt, amiknek gyémánt volt a közepükben. A csuklómra kapcsolta. Olyan széles volt, mint a bilincs, eltakarta a vörös vonalat. És ez is 45.000 euróba került, gondoltam magamban, bár nem figyeltem az eladóval folytatott franciául zajló beszélgetésre. Soha nem voltak ilyen drága dolgaim.

„Nos, így már jobb” – mormolta Edward.

„Jobb?” – suttogtam és égő zöld szemébe bámultam, tudva azt, hogy az eladó irigykedve és egyben rosszallóan néz ránk.

„Tudod, hogy miért” – mondta Edward bizonytalanul.

„Nincs rá szükségem” – ráztam meg csuklómat és a karkötő megmozdult. A délutáni nap besütött a boltocska ablakán és a fény apró szivárványok árasztották el a boltot ahogy a fény a platinán és a gyémántokon megcsillant.

„De nekem igen” – felelte Edward határozottan.

Miért? Miért van szüksége rá? Bűnösnek érzi magát, Miért? A vonalak miatt? A szülőanyja miatt? Hogy nem bízik meg bennem? Oh, Fifty…

„Nem Edward, nincs rá szükséged” – ráztam a fejem.

„Már így is túl sok mindent adtál nekem: egy csodás nászutat, egy gyönyörű középkori városkát… és magadat. Nagyon szerencsés nő vagyok” – suttogtam. Tekintete ellágyult.

„Nem Isabella. Én vagyok szerencsés.”

„Köszönöm” – álltam lábujjhegyre karomat nyaka köré fontam és megcsókoltam… nem azért, mert karkötőt vett nekem, hanem azért, mert hozzám tartozik.

Az autóúton visszafelé csendes volt, a ragyogó napraforgó mezőket bámulta. Az ikrek egyike – azt hiszem Gaston – vezetett, Taylor mellette ült. Edward valamin gondolkodott. A kezéért nyúltam, és biztatóan megszorítottam. Elengedte a kezem, megsimogatta a térdemet, majd felém fordult. Rövid kék-fehér rövid szoknya volt rajtam egy hozzáillő, ujjatlan kék blúzzal. Edward hezitált, és nem tudtam, azért-e, hogy felfelé vagy lefelé induljon el a simogatással. Megfeszültem a várakozástól, ahogy ujjai finoman megérintettek és levegő után kaptam. Mit akarhat? Keze végül lefelé indult, megfogta a bokámat és az ölébe emelte lábamat. Testem felé fordult.

„A másikat is akarom” – mormolta el parancsát.

Oh! Miért? Idegesen pillantottam Taylorra és Gasonra, akik szemüket eltökélten az előttük kanyargó útra szegezték, és óvatosan másik lábamat is Edward ölébe emeltem. Hidegen nézett, amíg az ajtaján levő gombok közül megnyomta az egyiket. Egy halványan sötétített üveg emelkedett fel előttünk, tíz másodperc alatt effektíve egy ’privát szobában’ ültünk. Wow… nem csoda, hogy ekkora lábtér van ebben az autóban.

„Meg akarom nézni a bokáidat is” – magyarázta csendesen Edward. Zöld szemei telve aggodalommal. Most mi van? A bilincsnyomok? Jézusom… Azt hittem, kicsit eljátszogatunk. Ha vannak is nyomok, azokat elrejtik a szandálpántok. És reggel nem láttam egyet sem. Nagyon gyengéden megcirógatta a belső lábfejemet, amitől fészkelődnöm kellett. Halvány mosoly játszott ajkán. Ügyesen kicsatolta az egyik pántot és mosolya eltűnt, ahogy meglátta a sötétvörös csíkot.

„Nem fáj” – mormoltam. Rám pillantott, arca szomorú volt, száját összeszorította. Biccentett, mint aki tudomásul veszi szavaimat, de tudtam, hogy megint eltávolodott a jelentől. Szórakozott és tűnődő volt megint, mechanikusan simogatta a lábam, míg tekintetét az autón kívül szaladó tájra szegezte megint.

„Hé, mégis, mit vártál?” – leheltem halkan. Rám pillantott, és zavartan vállat vont.

„Nem vártam, hogy így fogok érezni, ahogy érzek, amikor ezekre a vonalakra nézek” – mondta halkan.

Mi? Egyszer zárkózott, egyszer megnyílik? Mennyire… Fifty! Hogy tudjam felvenni vele az ütemet?

„Miért? Hogy érzel?” – kérdeztem csendben.

Rám bámult, szemem smaragdszínűen ragyogott. Mint az autóreflektorba bámuló szarvas.

„Kényelmetlenül” – mormolta.

Oh, ne. Kicsatoltam a biztonsági övemet és közelebb csúsztam hozzá, lábamat az ölében hagyva. Az ölébe szeretem volna kucorodni és magamhoz ölelni, és meg is tettem volna, ha csak Taylor ül elöl. De Gaston is ott volt, így uralkodtam magamon, az üveg ellenére. Bár sötétített üveg lett volna. Megszorítottam Edward kezét.

„A szívásnyom az, amit nem szeretek” - suttogtam.

„Minden más... amit tettél” - és még halkabban beszéltem - „a bilincsek... Élveztem őket... ha úgy vesszük, több mint élvezet volt. Észbontó volt. Azt megteheted velem újra.”

Rám pislogott és fészkelődött. Talán visszaemlékezett a tegnapi dolgokra. Benső istennőm ijedten nézett fel Jackie Collins könyvéből. Lábujjamat szemmel látható dudorodásának feszítettem és inkább láttam, mint hallottam éles levegővételét, ahogy ajkai szétnyíltak. Felemelte szemöldökét és a szája szélbe harapott. Ez utóbbit tuti tőlem tanulta.

„Igazán be kellene kötnöd magadat, Mrs Cullen” - mondta halkan. Válaszul lábujjaimmal tovább piszkáltam. Levegő után kapott, tekintete elsötétült és figyelmeztetően megmarkolta a bokámat. Azt akarja, hogy befejezzem? Hogy folytassam? Megállt és összehúzta szemöldökét.

Most mi van?

Előhúzta mindig vele levő telefonját a zsebéből és fogadta a hívást. Az órájára pillantott és még jobba elkomorodott.

„Barney” - förmedt a telefonra.

A szarba. A munka megint félbeszakított bennünket. Megpróbáltam visszahúzni a lábaimat, de szorosabbra fonta kezét a bokám körül

„A háztartási szobában?” - kérdezte hitetlenül.

„És működésbe léptette az automatikus oltóberendezést?”

Tűz. Elhúztam az öléből a lábam és ezúttal engedte megtenni. Visszaültem a helyemre, bekapcsoltam az övemet és idegesen babráltam újonnan kapott méregdrága karkötőmet. Edward újból megnyomta az ajtaján a gombot, az üveg leereszkedett. Rájöttem, hogy ezt Taylor miatt tette.

„Megsérült valaki? … a kár?... értem... Mikor?” - Edward az órájára pillantott újból, majd a hajába túrt.

„Nem. Se a tűzoltókat, se a rendőrséget. Legalábbis még most nem.”

Szent szar! Edward irodájában? Tátott szájjal bámultam Edwardra, gondolataim száguldottak. Taylor hátra fordult, hogy jobban tudjon figyelni arra, amit Edward mondott.

„Ő? Jó... Rendben.Részletes kárjelentést kérek.És teljes jelentést arról, hogy ki járt ott az utóbbi öt napban, a személyzetet is beleértve. Érje el Angelát, és mondja meg neki, hogy hívjon fel... Igen, úgy tűnik, az argon legalább olyan hatásos, megérte az árát.”

Kárjelentés? Argon? Mi a pokol? Távoli kémia órák rémlettek fel – egy elem, azt hiszem.

„Tudom, hogy korán van... Két órán belül kérem az e-mailt. Nem, tudnom kell. Köszönöm, hogy hívott” - fejezte be ezt a beszélgetést, mert azonnal egy új számot hívott.

„Jenks... Jó... Mikor?” - megint az órájára nézett - „akkor egy óra múlva... igen... 20:47 a külső tároló egységnél... jó” - tette le.

„Philippe, egy órán belül a fedélzeten kell lennem.”

„Uram.”

A szarba, Philippe volt velünk, nem Gaston. Az autó nekilódult.

Edward rám nézett, arca nem árult el semmit.

„Lett baja valakinek?” - kérdeztem halkan.

Edward a fejét rázta.

„Kicsi a kár” - nyúlt a kezem felé és biztatóan megszorította, utánozva ezzel az én előbbi cselekedetemet.

„Ne aggódj emiatt. Az embereim teszik a dolgukat” - és itt is volt, a vezérigazgató, a helyzet magaslatán, kontrollálva mindent, és egy kicsit sem idegesen.

„Hol volt a tűz?”

„A háztartási szobában.”

„A Cullen házban?”

„Igen.”

Válaszai rövidek voltak, éreztem, nem akar beszélni arról, ami történt. Miért nem?

„Miért volt kicsi a kár?”

„A háztartási szobát is felszerelték a legkorszerűbb tűzoltó rendszerrel.”

Persze, hogy azzal.

„Bella, kérlek – ne aggódj.”

„Nem aggódok” - hazudtam.

„Nem tudjuk biztosan, hogy szándékos gyújtogatás volt” - mondta, beletrafálva aggodalmam közepébe.

Echo Charlie után most ez? Szent szar.

„Kérlek, ne” - suttogta, és felém hajolt, mindkét csuklómra csókot nyomva.

Nyugtalan voltam... Edward már egy órája a fedélzeti irodájába zárkózott. Megpróbáltam olvasni, tévét nézni, napozni – felöltözve! De nem tudtam megnyugodni.... ideges voltam. Átöltöztem rövid nadrágba és pólóba, levettem a méregdrága karkötőt és elindultam Taylor keresésére.

„Mrs Cullen” - pillantott fel Anthon Burgess regényéből meglepetten. Az Edward irodája melletti kis szalonban ült és olvasott.

„Szeretnék elmenni vásárolni.”

„Igen asszonyom” - állt fel.

„A jet-skivel szeretnék menni.”

Eltátotta a száját.

„Ehem” - nem jutott szóhoz.

„Nem akarom Edwardot zavarni ezzel.”

Taylor elpirult.

„Mrs Cullen... Hümm” - dadogott. „Nem hiszem, hogy Mr Cullen beleegyezne ebbe – és én szeretném megtartani az állásomat.”

Oh, az ég szerelmére! Szerettem volna a szemem forgatni, de inkább szúrósan néztem rá, erősen sóhajozva, szándékaim szerint ezzel kifejezve azt, hogy bosszant, hogy nem irányíthatom a saját sorsomat.

Bár nem akartam, hogy Edward dühös legyen Taylor-ra – vagy rám. Határozottan ellépdeltem Taylor melett, kopogtam az iroda ajtaján és beléptem. Edward a mahagóni asztalnak támaszkodva telefonált. Rám nézett.

„Angela, tartsa kérem” - morogta a telefonba komoly arccal, majd rám pillantott udvarias várakozással. A szarba... vajon miért érzem magam úgy, mint aki az igazgatói irodába lépett? Hiszen ez a férfi bilincselt meg tegnap. Megköszörültem a torkom. Elutasítottam magamtól az érzést, hogy zavarban legyek miatta, és ebben a pillanatban rájöttem, hogy nem miatta vagyok zavarban.

„Elmegyek vásárolni. Viszek testőrt magammal.”

„Jó, vidd az egyik ikert és Taylort is” - felelte. És tudtam, hogy bármi is történt, az elég komoly dolog, mert nem kérdezett tovább. Csak álltam és bámultam rá, azon tűnődve, tudok-e segíteni.

„Még valami?” - kérdezte. Azt akarta, hogy menjek már. A picsába.

„Hozzak neked valamit?”- kérdeztem.

Elmosolyodott, azzal az édes, szégyenlős mosolyával.

„Nem, baby, rendben vagyok” - mondta - „a személyzet majd gondoskodik rólam.”

„Oké” - szerettem volna megcsókolni. De a pokolba is, megtehetem - hiszen a férjem. Céltudatosan előreléptem és szájon csókoltam. Meglepődött.

„Angela, visszahívom” - motyogta. Letette maga mögé a telefont az asztalra, magához ölelt és szenvedélyesen megcsókolt. Kifogytam a levegőből, mire elengedett. Szemei sötétek és vágyakozóak voltak.

„Eltereled a figyelmemet. Rendbe kell tennem ezt az egészet, és visszatérhetek a nászutunkhoz” - futtatta végig mutatóujját arcomon, megsimogatva államat, felemelve fejemet.

„Rendben. Sajnálom.”

„Kérem, ne kérjen bocsánatot, Mrs Cullen. Szeretem, amikor megzavar” - puszilta meg szám sarkát.

„Menj, költs egy kis pénzt” - lehelte és elengedett.

„Azt fogom tenni” - vigyorogtam rá és kimentem az irodából. Kisördögöm a fejét csóválta és csücsörített a szájával. Nem mondtad neki, hogy a jet-ski-vel akarsz menni, rótt meg éneklő hangján. Nem vettem róla tudomást... Hárpia.

Taylor türelmesen várt.

„Minden tisztázva az irányító központtal... mehetünk?” - mosolyogtam, megpróbáltam a gúnyt kiszűrni hangomból. Taylor nem tudta elrejteni elragadtatott mosolyát.

„Mrs Cullen, csak ön után.”

Taylor türelmesen ecsetelte, hogy kell irányítani a jet-ski-t és hogy kell vele közlekedni. Nyugodt, tekintélyt parancsoló, jó tanár volt. A motoros hajón voltunk, a Fair Lady mellett libegtünk a nyugodt vízen. Gaston figyelt, tekintetét elrejtette a napszemüveg, és a Fair Lady személyzetének egyik tagja a motoros hajó kormányánál volt. Jézusom – három ember, csak azért, mert vásárolni szeretnék. Nehezen tudtam elfogadni.

Felhúztam mentőmellényem cipzárját és sugárzó vigyort vetettem Taylorra. Kezét nyújtva felsegített a jet-ski-re.

„Rögzítse az indítókulcsot a csuklójához, Mrs Cullen. Ha leesik, a motor automatikusan kikapcsol” - ecsetelte.

„Oké.”

„Felkészült?”

Lelkesen bólogattam.

„Nyomja meg az indítógombot, ha legalább másfél méterre eltávolodik a csónaktól. Követni fogjuk.”

„Oké.”

Ellökött a csónaktól, a jet-ski finoman ringott az öböl vizén. Amikor Taylor jelezte, hogy 'oké', megnyomtam az indítógombot, a motor felbőgött.

„Oké, Mrs Cullen, ez könnyen ment” - kiáltotta Taylor. Megcsavartam a sebességváltót. A jet-ski előrelendült, majd lefulladt.

A szarba! Amikor Edward csinálja, miért tűnik olyan könnyűnek? Újból megpróbáltam, és újból lefulladt. Duplán a szarba!

„Csak hagyja rajta a gázt, Mrs Cullen!” - kiáltotta Taylor.

Persze, persze, persze, dünnyögtem az orrom alatt. Megint megpróbáltam, nagyon óvatosan csavartam a fogantyút, és a jet-ski megindult – és ez alkalommal tovább haladtam... Igen! Még tovább mentem. Ha ha! Még mindig ment! Kiabálni és sikítani akartam izgalmamban, de megálltam. Finoman navigáltam el a yacht mellől az öböl felé. Hallottam, hogy mögöttem elindult a csónak. Ahogy tovább tekertem a gázkart, a jet-ski száguldani kezdett, csak úgy siklott a vízen. A meleg szellő a hajamban, a tenger finom permete körülöttem a szabadság érzésével töltött el. Ez szuper! Nem csoda, hogy Edward nem engedett eddig vezetni.

Ahelyett, hogy a part felé fordultam volna, lerövidítve ezzel az élvezetet, irányt váltottam, hogy egy kört csináljak a Fair Lady körül. Wow – ez igazán mókás. Taylor és a személyzet mögöttem, és már másodszor kerültük meg a yachtot. Ahogy befejeztem a kört, megláttam Edwardot a fedélzeten. Azt hiszem, tátott szájjal nézett utánam, de ez nehéz volt megállapítani. Bátran felemeltem egyik kezemet a kormányról és lelkesen integettem neki. Úgy nézett ki, mint aki szoborrá dermedt, de végül felemelte a kezét egy látszat-integetésre. Nem láttam az arcát, de valami azt súgta, jobb ha nem is akarom látni – úgyhogy a kikötő felé vettem az irányt, száguldottam a világ legkékebb vizén, ami a késői nap fényében ragyogott.

A kikötőállásnál vártam, hagytam, hogy Taylor megelőzzön. Arca barátságtalan volt, ami miatt szívem összeszorult, de Gaston titokban jól szórakozott. Azon tűnődtem, hogy történt-e valami ami fagyossá tette a gall-amerikai kapcsolatot, de mélyen magamban sejtetem, hogy a probléma én voltam. Gaston kiugrott a csónakból és kikötötte a bakhoz, míg Taylor a csónak mellé irányított. Nagyon finoman vezettem a jet-ski-t a csónak mellé. Taylor kifejezése kissé megenyhült.

„Csak kapcsolja ki a motort, Mrs Cullen” - mondta nyugodtan, a kormány felé nyúlva és kezét nyútva segített be a motorcsónakba.Kicsit bénán másztam a csónakba, elbűvölten attól, hogy nem estem el.

„Mrs Cullen” - pislogott idegesen Taylor piros arccal - „Mr Cullen nem teljesen boldog attól, hogy ön jet-skizett.”

Láthatóan feszengett az idegességtől, ebből kitaláltam, hogy dühöngő telefont kapott Edwardtól. Oh, én szegény túlságosan oltalmazó férjem, mit tegyek veled?

Higgadtan mosolyogtam Taylorra.

„Értem. Nos Taylor, Mr Cullen nincs itt, és ha nem teljesen boldog, akkor majd udvariasan közli velem ő maga, ha visszatértünk a fedélzetre.”

Taylor kissé megrándult.

„Rendben, Mrs Cullen” - mondta csendesen és átadta a táskámat. Ahogy megfordultam, hogy kilépjek a csónakból, elkaptam kelletlen, de tiszteletteljes mosolyát, és ez engem is megmosolyogtatott. Nem tudtam elhinni, mennyire megkedveltem Taylort, de igazán nem értékelném, ha megszidna – se nem az apám, se nem a férjem.

Basszus, Edward mérges – és igazából van elég aggódni valója éppen most. Mégis mi jutott eszembe? Ahogy a kikötőben álltam, arra várva, hogy Taylor is kiszálljon a csónakból éreztem, ahogy a telefonom rezeg a táskámban. Kihalásztam. Sade „Szerelemed a Király” volt a csengőhangja Edwardnak... és csak Edwardnak.

„Helló” - mormoltam.

„Helló” - felelte.

„A csónakon jövök vissza. Ne légy dühös.”

A meglepetés apró lélegzetvételét hallottam.

„Hümm...”

„Bár jó mulatság volt” - suttogtam.

Edward sóhajtott.

„Nos, nem akarom megfosztani a mulatságától, Mrs Cullen. Csak legyen óvatos. Kérem.”

Oh,egek! Engedélyt kaptam a szórakozásra!

„Az leszek. Szeretnél valamit a városból?”

„Csak egy darabban gyere vissza.”

„Minden erőmmel azon leszek, Mr Cullen.”

„Örömmel hallom, Mrs Cullen.”

„Azért vagyunk, hogy örömet szerezzünk” - vihogtam.

Hangjából kihallatszott a mosoly.

„Hívnak – később, baby.”

„Később, Edward.”

Letette a telefont. A jet-ski krízist megoldottuk, úgy gondoltam. Az autó rám várt, Taylor nyitva tartotta az ajtót számomra. Rákacsintottam és beszálltam. Ő sem tudta visszafogni magát, bólintott és rám vigyorgott.

A kocsiban e-mailt írtam a telefonomon.

Feladó: Isabella Cullen

Tárgy: Köszönöm,

Dátum: 2009.08.19 16:55

Címzett: Edward Cullen

...hogy nem voltál túl mogorva.

Szerető feleséged

xxx

Feladó: Edward Cullen

Tárgy: Próbálok nyugodt maradni

Dátum : 2099.08.19 16:59

Címzett: Isabella Cullen

Szívesen. Gyere vissza egy darabban. Ez nem kérés.

x

Edward

Túlságosan védelmező férj & CEO, Cullen Enterprises Holding Inc

Válasza megmosolyogtatott. Az én ellenőrzési mániásom...

Miért akartam vásárolni jönni? Utálok vásárolni. De valahol mélyen magamban tudtam, hogy miért, és határozottan elvonultam a Chanel, a Gucci és a Dior és miden más híres üzlet előtt, és vgül megtaláltam az ellenszerét annak, ami bántott egy apró, turistákkal tömött kis boltban. Egy kis, ezüst bokaláncban, amin apró szívek és kis harangok voltak. Finoman csilingelt, és csak öt euró volt. Amint kifizettem, rögtön fel is vettem. Ez vagyok én – ez az, amit szeretek. Egyből sokkal jobban éreztem magam. Nem akartam elveszíteni a kapcsolatot azzal a lánnyal, aki az ilyen dolgokat is szereti, soha. Tudtam, hogy nem Edwardból volt elegem, de a gazdagságából igen. Hozzá fogok szokni valaha is?

Taylor és Gaston engedelmesen követett a késő délutáni forgatagban, és én hamar elfeledkeztem róluk. Venni akartam Edwardnak is valamit, valamit, ami elvonja figyelmét arról, ami Seattle-ben történt. De mit tudsz venni annak, akinek mindene megvan?

Megálltam egy apró, modern téren körben üzletekkel. Körbefordulva mindegyiket megszemléltem. Amikor délelőtt a galériákat látogattuk meg,egy elektronikai üzletet fedeztem fel, és a Louvre-ban tett látogatásunk jutott eszembe. Ez ötletet adott... egy vakmerő ötlet. Benső istennőm áthajította Jackie Collins könyvét a válla fölött és felült, hogy jobban figyelhessen. De segítségre volt szükségem – és csak egy ember volt,a ki segíthetett. Előküzdöttem telefonomat a táskámból és felhívtam Jake-t.

„Ki...” - dünnyögött álmosan.

„Jake, Bella vagyok.”

„Bella? Tudod te, hogy hány óra van?” - kérdezte zsémbesen.

Szent szar – az időeltolódás...

„Bocs.”

„Hol vagy? Nincs semmi bajod?” - most már éber volt és nyugtalan

„Dél-Franciaországban, Cannesban vagyok, és semmi bajom.”

„Dél-Franciaország, húha. Valami flancos hotelben, mi?”

„Ehem... nem. Egy hajón vagyunk.”

„Hajón?”

„Egy nagy hajón” - pontosítottam sóhajtva.

„Biztosan” - mondta gúnyosan. A fenébe... nem erre volt most szükségem.

„Jake, a tanácsodra van szükségem.”

„A tanácsomra?” - döbbent meg. „Naná” - mondta ezúttal sokkal barátságosabban.

Elmondtam neki, mire gondolok.

Két órával később Taylor kisegített a motorcsónakból a fedélzetre. Gaston Louisnak segített a jet-ski-nél. Edward nem volt a fedélzeten, lerohantam a kabinunkba, hogy becsomagoljam az ajándékot. Gyerekes megelégedettséget éreztem.

„Jó hosszú ideig elmaradtál” - ijesztett meg Edward, amikor éppen az utolsó darab ragasztót illesztettem a helyére. Megfordultam. A kabin ajtajában állt és mereven nézett rám. Szent szar – még mindig bajban vagyok a jet-ski miatt? Vagy a tűz az irodájában?

„Minden rendben van az irodádban?” - kérdeztem óvatosan.

„Többé-kevésbé” - lehelte és harag suhant át arcán.

„Kicsit vásárolgattam” - mormoltam, remélve, hogy felderítem a hangulatát és imádkoztam magamban, hogy ne én legyek az, akire haragszik. Melegen elmosolyodott, és tudtam, hogy rendben vagyunk.

„Mit vettél?”

„Ezt” - tettem fel a lábam az ágyra, hogy megmutassam neki a bokaláncomat.

„Nagyon csinos” - mondta. Hozzám lépett és megsimogatta a kicsi csengőket, hogy azok édesen megcsendültek. Majd komoran nézett a bilincs által keletkezett vonalra, könnyedén végigfuttatta egy ujját rajta, végigbizsergetve a lábamat ezzel.

„És ezt” - tartottam elé a dobozt, reméltem, hogy elterelem a figyelmét.

„Nekem?” - kérdezte meglepetten. Szégyenlősen bólintottam. Elvette a dobozt és finoman megrázta, megpróbálta kitalálni, mi van benne. Fiús, észvesztő mosolya felcsillant és mellém ült az ágyra. Felém hajolt, megfogta az államat és megcsókolt.

„Köszönöm” - suttogta.

„Még ki sem nyitottad.”

„Tetszeni fog, bármi is van benne” - nézett rám, zöld szemei ragyogtak - „Nem sok ajándékot kapok.”

„Nehéz neked venni valamit. Mindened megvan.”

„Te vagy nekem.”

„Igen” - vigyorogtam, és kissé elpirultam. De még mennyire, Edward.

Rövid idő alatt megszabadította a dobozt a csomagolópapírtól.

„Egy Nikon!” - nézett rám enyhe meglepetéssel.

„Tudom, hogy van digitális fényképezőgéped, de ez... ehem... porté fényképezésre és hasonlókra való. Két lencséje van.”

Rám hunyorgott, még mindig nem értve.

„Ma a galériában tetszettek neked a Florence D'Elle-fotók. És eszembe jutott, amit a Louvre-ban mondtál. És persze, ott voltak azok a fotók...” - nagyot nyeltem, megpróbáltam nem felidézni a gardróbban talált képeket.

Visszafojtotta a lélegzetét, szemei kitágultak, ahogy rájött, mire gondolok, és gyorsan folytattam, mielőtt elhagy a bátorságom.

„Arra gondoltam, hogy talán tudnál... hmmm... szeretnél képeket készíteni... rólam.”