Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. szeptember 18., szombat

Második fejezet

 Négykézláb álltam Mr. Cullen irodájának ajtajában, amikor puha kezek körém fonódva felsegítettek. Teljesen meg voltam zakkanva, francba az esetlenségemmel! Össze kell szednem magam. Ó te jó ég, milyen fiatal….
„Miss Hale” – nyújtotta felém hosszú ujjú kezét, amikor végre felegyenesedtem. – „Edward Cullen vagyok. Jól érzi magát? Kérem, foglaljon helyet.”
Nagyon fiatal … és mutatós. Nagyon mutatós. Magas, jól szabott szürke öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben, szokatlan bronz színű hajjal és intenzíven néző világos zöld szemekkel, amelyekkel metszően nézett rám.
„Nos,….éppen.” A meglepetéstől azt hiszem kissé eltátottam a számat és egy pár pillanatba telt, mire megtaláltam a hangomat.. Ha ez a pasi 30 felett van, akkor megeszem a kalapomat. Kábultam kezet nyújtottam. Ahogy összeért a kezünk, mintha erős áramütés ért volna. Sürgősen visszahúztam a kezem, pislogtam ….és a szívverésem felgyorsult.
„Miss. Hale…..ööö… rosszul érzi magát, így engem küldött. Remélem, nem bánja Mr. Cullen.”
„És Ön ?”  - a hangja meleg, valószínűleg jól szórakozott, bár ezt nehéz volt megmondani az arckifejezéséből. Enyhén érdeklődőnek nézett ki, de inkább csak udvarias volt.
„Isabella Swan. Angol szakos vagyok Rose-al,…ööö Rosalie-val….akarom mondani Miss Hale-val a Washington Államin.”
„Rendben” – mondta egyszerűen, és úgy gondolom mosoly suhant át az arcán, de nem voltam benne biztos.
„Leülne ?” – intett egy fehér bőr gombos L-alakú szófa felé.
A szobában egy  hatalmas,  modern sötét fa íróasztal volt a plafontól padlóig ablak előtt. Minden egyéb fehér volt, kivéve az ajtó melletti falat, ahol egy csomó négyzet alakú kis festmény volt, szám szerint 36 , szintén négyzet alakban elrendezve……tökéletes, fotó minőségűen festett  képek evilági elfelejtett tárgyakról. Együtt látva lélegzetelállítóan hatottak.
„Helyi művész. Trouton.” – mondta, ahogy elkapta a festmények felé vetett pillantásomat.
„Gyönyörűek. A szokásosat szokatlanul ábrázolva” – mormoltam zavartan, részben miatta, részben a festmények miatt. Áthatóan pillantott rám.
„Igen, Miss Swan” – válaszolt lágyan.
Eltekintve a festményektől az egész szoba kellemes volt, csak túl hideg, tiszta,….klinikai. Érdekelt, hogy tényleg annak a  görög istennek a  személyiségét tükrözi-e, aki éppen szemben velem ült le egy fehér fotelben? Zavarba jöttem a saját gondolataimtól, így inkább elfoglaltam magam a Rose-tól kapott kérdések megkeresésével és beállítottam a diktafont. Amilyen kétbalkezes vagyok, csak kétszer ejtettem le az előttem álló, sötét fából készült kávézóasztalra. Mr Cullen semmit nem mondott, ahogy egyre inkább zavart és ideges lettem. Amikor végül összeszedtem a bátorságomat és ránéztem, ahogy engem néz, egyik keze az ölében pihent, a másikkal az arcát fogja, a  hosszú ujjaival az ajkait eltakarva. Az volt a gyanúm, hogy a mosolyát próbálja elrejteni.
„Bocsánat” – hebegtem – „Nincs gyakorlatom ennek az izének a használatában.”
„Csak nyugodtan, Miss. Swan” – mondta.
„Nem bánja, ha felveszem a válaszait ?”
„Nos, miután ennyit bajolt a magnó beállításával……Most kérdez?”
Elpirultam. Szórakozik rajtam….Remélem….. Felpislogtam rá, reméltem megsajnál.
„Nem, nem bánom.”
„Mondta Rose, hm. Akarom mondani Miss Hale, hogy miről is fog szólni ez a beszélgetés?”
„Igen, az önök iskolai újságjában fog megjelenni, a WSU Szemtanúkban. A végzősök számában, ami arról fog szólni, hogy az idei diplomaosztó ünnepségen én adom át a diplomákat..”
Wow, ….ez új nekem….és egy kissé elvesztem a gondolataim között…egy olyan valaki, aki alig idősebb nálam,….. oké, kb. 6 évvel, és mega-sikeres…..és ez akarja átadni a diplomámat. Megpróbáltam visszaragadni a kezdeményezést..
„Jó..nos, van néhány kérdésem, Mr. Cullen.” – és félrekotortam egy megszökött hajtincset a fülem mögé.
„Gondoltam, hogy vannak….”-mondta pléhpofával. Már megint ugrat. Éreztem, hogy elpirulok megint, és ennek eredményeképp megpróbáltam magasabbnak és határozottnak kinézni. Megnyomtam a felvétel gombot, mint egy professzionális kérdező ….és felolvastam Rose első kérdését.
„Ön nagyon fiatal, és már egy igazi birodalmat sikerült kiépítenie. Minek köszönheti a sikerét?” – néztem fel rá.
Bánatosan mosolygott és igazán csalódottan nézett rám.
„Az üzlet az emberekről szól, Miss. Swan, és én nagyon jó vagyok abban, ahogyan megítélem az embereket – tudom, hogyan működnek, mi inspirálja őket, hogyan kell ösztönözni őket. Nagyon sok igazán jó képességű embert foglalkoztatok és jól megfizetem őket. Hiszem, hogy a sikerhez vezető út azt jelenti, hogy valamiben mesteri fokon kell teljesíteni, és nagyon keményen kell dolgozni, hogy így is legyen. Tényeken alapuló logikus döntéseket hoztam, szolid célokkal,  kivételes csoporttal dolgoztam, akiknek szintén szolid célkitűzéseik voltak – tehát újból előjön  a megfelelő ember alkalmazása.
„Lehet, csak szerencsés volt.” – ez nem volt Rose listáján, de olyan arrogáns volt!
„Nem írnám a szerencse vagy a lehetőség számlájára Miss. Swan. Minél keményebben dolgozom, annál több a szerencsém, úgy tűnik. Szerintem minden arról szól, hogy a megfelelő emberek kellenek a megfelelő helyre. Azt hiszem, Harvey Firestone mondta: Az emberi fejlődés és gyarapodás  a vezetőképesség legnagyobb kihívása.”
„Úgy tűnik, ön az irányítás megszállottja.” – hagyták el a szavak a számat, mielőtt gondolkodtam volna.
„Ó, én mindenek felett gyakorlom az irányítást, Miss. Swan” – mondta, és a humor kicsiny szikrája sem jelent meg a mosolyában. Ránéztem, ő állta a tekintetemet szemrebbenés nélkül, végül az én szívverésem gyorsult fel és újra elpirultam. Miért gyakorol rám ilyen nyugtalanító hatást? A felettébb jó kinézete? Ahogy néz rám?
„Azonkívül mérhetetlen erőt biztosít a titkos ábrándjaid megvalósításában, ha úgy születtél, hogy ellenőrizzél minden dolgot…”
„Úgy érzi, hogy mérhetetlen ereje van ?” Kontroll Mániás.
„Több mint ötvenezer embert foglalkoztatok, Miss. Swan. Ez, hogy úgy mondjam, ….ad nekem némi felelősséget. Erőt, ha úgy tetszik. Ha elhatározom, hogy többé nem érdekel a telekommunikációs üzlet és eladom  - nos, akkor huszonötezer ember fog küszködni a jelzálog visszafizetésével körülbelül egy vagy két hónap elteltével….”
Azt hiszem , eltátottam a számat.  Megingatott a szerénytelensége.
„Nincs egy bizottság, akinek köteles beszámolni?” Kérdeztem elborzadva.
„A cég az enyém – így nincs kinek beszámolási kötelezettségem lenne.” – emelte fel a szemöldökét…..természetesen ezt tudnom kellett volna, ha előre készülök…de édes istenem…..nagyon beképzelt…taktikát változtattam.
„És érdekli valami a munkán kívül?
„Rengeteg minden érdekel, Miss. Swan.” – villant fel  a mosolya. „Nagyon sok minden.” Valamiért nagyon tanácstalannak éreztem magam, a tekintete égetett….A szemeiben csintalan gondolatok tükröződtek….
„Amikor  nagyon keményen dolgozik, mi az, ami kikapcsolja?”
„Kikapcsol? – elbűvölő félmosolyt villantott rám. Elfelejtettem levegőt venni. Tényleg nagyon jól néz ki. Sőt, senki nem nézhet ki ilyen jól.
„Nos, ami kikapcsol, ahogy  ön mondja – vitorlázok, repülök, különböző fizikai tevékenységet végzek” – állt fel a székéből. „Nagyon gazdag vagyok Miss. Swan, és nagyon költséges és figyelmet igénylő hobbijaim vannak.”
Gyorsan ránéztem Rose kérdés-listájára, remélve, hogy témát válthatok.
„Sokat fektet be a termelő iparba….miért pont ebbe?” – kérdeztem. Miért teszi kényelmetlenné számomra ezt az egészet ?
„Szeretek építeni, szeretem tudni, hogyan működnek a dolgok, mi működteti a dolgokat….hogyan kell építeni, bontani …szeretem a hajókat….mit is mondhatnék ?”
„Ez úgy hangzik, mintha a szíve győzne a logika és a tények felett.”
Elhúzta a száját  és kutatóan nézett rám.
„Lehet….bár sokan vannak, akik azt mondják, nincs szívem.”
„Miért mondanák ezt?”
„Mert nagyon is jól ismernek” – mosolyodott el szárazon.
„Szóval a barátai szerint könnyű önt kiismerni?” – és már meg is bántam a kérdést, ahogy kimondtam. Nem is volt Rose listáján.
„Nagyon magamnak való ember vagyok, Miss. Swan, és messzire megyek, hogy megvédjem a magánéletemet. Nem gyakran adok interjút…” – zárkózott magába….
„Miért egyezett bele ebbe a beszélgetésbe?”
„Mert az egyetem egyik támogatója vagyok….és minden célom és szándékom ellenére nem tudtam lerázni Miss. Hale-t, állandóan zaklatta a Pr-osokat, és én becsülöm az ilyen kitartást.”
Én már csak tudom, milyen kitartó tud lenni Rose…. Pontosan ezért ülök itt kényelmetlenül fészkelődve, amikor ismételnem kellene…
„ A farm-technológia is érdekli….miért fektet abba a területbe is?”
„ A pénzt nem tudjuk megenni Miss. Swan, és túl sok ember van ezen a planétán, aki nem ehet eleget.”
„Ez nagyon emberbarátian hangzik. Ez valamilyen szenvedély az ön részéről? Etetni a világ szegényeit?”
Vállat vont.
„Ez tisztán kemény üzlet” – mormolta,  bár szerintem képmutató volt. Nem volt értelmes dolog…etetni a világ szegényeit….Nem láttam az üzleti hasznát...csak  valami idealizált virtuskodás. Megnéztem a következő kérdést, kicsit tanácstalan voltam a viselkedése miatt.
„Van valamilyen életfilozófiája? És ha igen, mi az?”
„Nincs semmilyen filozófiám. Inkább valamilyen vezérelvet követek, mondjuk Carnegi-ét: Az az ember, akinek meg van a lehetősége az elméje teljes uralására, minden mást is birtokolhat, amire jogosultságot szerzett. Én nagyon különc ember vagyok. Szeretem a felügyeletet…önmagamon és mindenki máson körülöttem.
„Szóval, birtokolni akar dolgokat…” – tényleg kontroll mániás.
„Szeretném megérdemelni hogy birtokolhassam a dolgokat, de …végül is….igen.”
„Úgy hangzik, mint egy igazi fogyasztó.”
„Az vagyok.” – mosolygott, de a szeme szigorú maradt.
Megint, különös volt ez egy olyan embertől, aki a világot akarja etetni, igazából úgy éreztem, hogy valami másról beszélünk, …de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Nagyot nyeltem…olyan volt, mintha a hőmérséklet emelkedne  a szobában…de lehet, csak én éreztem így.. Majdnem a végére értem a kérdéseknek. Rose-nak van már elég anyaga, biztos vagyok benne. Ránéztem a következő kérdésre.
 „Önt örökbe fogadták….milyen mélyen határozza ez meg, hogy ilyen ember lett?”
Ooh…ez nagyon személyes. Ránéztem, remélve nem érzi támadónak a kérdésemet. Kissé összevont szemöldökkel nézett rám.
„Nincs fogalmam róla.”
Felkeltette a kíváncsiságomat.
„Hány éves volt, amikor örökbe fogadták?”
„Ehhez az adathoz bárhol hozzáférhet Miss. Swan” – mondta komoran. Elpirultam…igen, persze…ha tudtam volna, hogy interjút készítek vele, akkor utána néztem volna. Továbbmentem.
„Fel kell áldoznia a családi életét a munkája miatt.”
„Ez nem kérdés” – vágott vissza.
„Bocsánat.” – feszengtem , és úgy éreztem magam, mint egy megtévedt gyerek. „Fel kell áldoznia a családi életét a munkája miatt?” – próbálkoztam újra.
„Van családom. Van egy bátyám, egy nővérem és két szerető szülőm….Nem kívánom bővíteni a családomat.”
„A saját nemét kedveli, Mr. Cullen?”
Hallottam, hogy szisszenve vett levegőt….magamban megroskadtam…francba...miért is nem ellenőriztem előbb, hogy mit olvasok fel? Hogy mondjam meg neki, hogy csak felolvasom a kérdéseket?
A francba Rose-al, és a kíváncsiságával.
„Nem, Isabella, nem vagyok „ – emelte fel a szemöldökét, hidegen csillant meg a szeme, nem örült a kérdésnek.
„Elnézést kérek….ööö….ide volt írva” – ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított, a szívverésem felgyorsult és éreztem, hogy az arcom újra fellángol. Idegesen a fülem mögé tűrtem a hajamat, mintha ez valamit is segített volna.
„Ezek nem az ön kérdései?”
„Ööö…nem.. Rose…Miss Hale, ő írta össze a kérdéseit.”
„Együtt dolgoznak az iskolai újságnál?”
A francba.. Semmi közöm az újsághoz. Ez az ő órán kívüli szórakozása, nem az enyém. Úgy éreztem, az arcom még inkább lángol.
„Nem….ő  a szobatársam.”
Csendes megfontolás közben megdörzsölte az arcát és zöld szemei kutatóan tekintettek rám.
„Önként vállalkozott erre az interjúra?” – kérdezte csendesen.
Álljunk csak meg…ki interjúvol meg kit? A szemei égően néztek rám és ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy az igazat válaszoljam.
„Kényszer volt…Rose nincs jól” – válaszoltam halkan, magyarázatképpen.
„Ez sok mindent megmagyaráz.” – mondta lágyan.
Kopogtattak, és a Kettes Számú Szőke belépett.
„Mr. Cullen, bocsásson meg a zavarásért, de két perc múlva várják.”
„Még nem fejeztük be, Angela. Kérem, mondja le a találkozót.”
Angela habozva nézett rá…pillanatnyilag elvesztve a fonalat. Mr. Cullen felhúzott szemöldökkel nézett rá. Angela elpirult.
„Igenis, Mr. Cullen,” motyogta és kiment. Mr. Cullen helytelenítően nézett utána, majd felém fordította figyelmét.
„Hol tartottunk, Miss. Swan?” . Ohó, visszatértünk a Miss. Swan-hoz megint.
„Ööö…kérem, ne halasszon el miattam semmit…”
„Többet akarok tudni magáról, Miss. Swan, gondolom ez kielégítő…” zöld szemei kíváncsian csillogtak. Ó, a francba…hova vezet ez…? A könyökeit a szék karfájára tette és az ujjait a szája előtt összefonta. Uhh, a szája nagyon őrjítő…
„Nincs sok tudnivaló.” – mondtam, megint elpirulva.
„Mik a tervei a diplomázás után?”
Vállat vontam, megzavarodva. Idejönni Seattle-ba Rose-al, lakást találni, munkát találni…Nem igazán gondolkodtam a végzésnél tovább.
„Még nem készítettem terveket, Mr. Cullen, csak túl akarok lenni a záróvizsgáimon.” – amikre most is tanulnom kellene, ahelyett hogy itt üljek az ön fényűző, felvágós, steril irodájában, kényelmetlenül érezve magam a metsző pillantása alatt.
„Van egy nagyon jó gyakornoki programunk…” – mondta csendesen.
Meglepetten felhúztam a szemöldökömet. Állást ajánl?
„Oh, észben fogom tartani” – mormoltam, teljesen elképedve.” Bár nem hiszem, hogy illenék ide…” Francba – már megint hangosan elmélkedtem.
„Miért mondja ezt?” – biccentette oldalra a fejét kíváncsian, ajkán a félmosolyával.
„Nos, elég nyilvánvaló, nem?”  - ügyetlen vagyok…és nem vagyok szőke.
„Nekem nem…” – morogta és igézően nézett rám, minden kedélyesség elszállt és  mélyen a hasamban az izmain görcsösen összehúzódtak. Elfordítottam a szemeimet a tekintete elől, inkább az összefont ujjaimat néztem. Mi folyik itt? Mennem kell…most. Előrehajoltam, hogy összeszedjem a magnót.
„Szeretné, ha körbevezetném?” – kérdezte.
„Biztos vagyok benne, hogy ön nagyon elfoglalt Mr. Cullen, és előttem még hosszú út áll.”
„Visszamegy Portlandbe?” – meglepődött, hirtelen izgatott lett. Kinézett az ablakon, éppen esni kezdett.
„Nos, jobb, ha óvatosan hajt” -  a hangja kemény, parancsoló. Miért foglalkozik velem?
„Mindenre választ kapott?- tette hozzá.
„Igen uram.” – válaszoltam és beraktam a magnót a táskámba. Szemeit összehúzta….töprengve nézett.
„Köszönöm az interjút, Mr. Cullen.”
„A köszönet önt illeti.”
Ahogy felálltam, ő is felállt és a kezét nyújtotta felém.
„Amíg újra találkozunk, Miss. Swan.” Ez úgy hangzott, mint egy kihívás, vagy inkább mint egy fenyegetés. Kezet fogtunk, újra éreztem azt a bizonyos áramütést közöttünk. Arra jutottam, ez csak az idegességemtől van.
„Mr. Cullen” – bólintottam felé. Méltóságteljesen ment az ajtóhoz és szélesre nyitotta.
„Csak biztosítom, hogy gond nélkül átjusson az ajtón, Miss. Swan.”
Nyilvánvalóan utalva a bejöttöm módjára.
Elpirultam.
„Nos, nagyon figyelmes” -  csattantam rá és ő elmosolyodott. Örülök, hogy szórakoztatónak talál, dohogtam magamban ..Kisétáltam a folyosóra, követett. Angela és Jessica meglepődve nézett fel.
„Van kabátja?” –kérdezte.
„Igen.”
Jessica felugrott és már hozta is a kabátomat, amit Mr. Cullen elvett tőle, mielőtt átnyújthatta volna nekem. Felemelte és én szégyenlősen belebújtam, ő pedig határozottan a vállamra tette a kezét, ahogy felsegítette rám. Elakadt a lélegzetem az érintésétől. Ha észrevette is, nem adta jelét. Megnyomta a lift hívógombját és ott álltunk részemről zavartan, az ő részéről hűvösen, önelégülten. Az ajtó kinyílt és én berohantam, kétségbeesetten kívánva a menekülést…Tényleg hamar ki kell jutnom innen. Megfordultam, hogy ránézzek,  ott állt a liftajtó melletti falnak támasztva egyik kezét. ..és nagyon, nagyon jól nézett ki….zavarba ejtően jól. Égő zöld szemei rám szegeződtek…
„Isabella…” – mondta búcsúzóul.
„Edward…” – válaszoltam és szerencsére becsukódott az ajtó.

2010. szeptember 12., vasárnap

Első fejezet

Első Fejezet

Haragos tekintettel vizsgáltam magam a tükörben. A francba a hajammal, csak nem akar engedelmeskedni, és a francba Rose-al, hogy ebbe a helyzetbe hozott. Megpróbáltam rendbe hozni a hajamat, de nem engedelmeskedett. Meg kell tanulnom nem nedves hajjal elaludni. Ötször ismételtem magamban a fogadalmat, mint egy mantrát, és még egyszer próbálkoztam a fésűvel. Feladtam. Az egyetlen dolog amit tehetek, szorosan felfogom lófarokba és remélem elég elfogadhatóan nézek ki.
Rose a szobatársam kért meg erre. Oké, ez így egy kissé nem igaz, mert választási lehetőségem nem volt. Rose náthás lett és nem tudja megcsinálni azt az interjút az iskolai újság részére, amit megszervezett valami ipari nagyágyúval. Szóval önként ajánlkoztam.  Az utolsó vizsgámra még magolnom kell, meg kell írnom egy esszét, dolgoznom is kellene még ma délután, de nem, ma nem fogok, mert Seattle belvárosába megyek találkozni a Cullen Enterprise Holding Inc. titokzatos főnökével. Állítólag ő egy olyan kivételes iparmágnás, aki fő támogatója az egyetemünknek és az ideje pontosan beosztott –  mert az enyém nem ám – és  eleget tett Rose felkérésének egy interjúra …. egy igazi merész akció eredményeképp, ahogy Rose elmondta. Francba az iskolán kívüli elfoglaltságaival.
-         Bella, sajnálom. Kilenc hónapomba került, hogy összehozzam ezt az interjút és további hatba kerülne átütemezni, és te meg én mindketten végzünk addigra.. És mint szerkesztő, ezt nem hagyhatom. Kérlek. – kért Rose az igazán fájó torkával, rekedt hangján.
Belebámultam könnyező, vörös szemébe, és jól megnéztem pirosló orrát.
-         Persze, Rose, elmegyek. Jobb, ha visszamész az ágyba. Kérsz egy kis fájdalomcsillapítót?
-          Igen, kérek. Itt vannak a kérdések és itt a diktafonom. Csak a felvétel gombot kell megnyomnod. Csinálj jegyzeteket, majd átírom őket.
-         Nem tudok róla semmit.- mondtam kissé idegesen.
-         A kérdések majd bemutatják….Menj…Nem akarom, hogy elkéss.
-         Oké, megyek. Hosszú vezetés lesz. Menj vissza az ágyba és légy szíves egyél- készítettem egy kis levest, csak fel kell majd melegíteni - néztem rá szeretettel… csak Rose-ért teszek meg ilyeneket.
-         Megyek. Sok szerencsét….És kösz Bella, életmentő vagy, mint mindig.
Kényszeredetten rámosolyogtam, és kivonultam a szobából.
Nem tudom elhinni, hogy Rose rá tudott beszélni erre. Bár… Rose bárkit bármire rá tud venni. Kivételes újságíró lenne belőle. Jól fogalmaz, erős, megnyerő, jól érvelő… gyönyörű és ő a legjobb, legkedvesebb barátom.
Az utak üresek voltak, ahogy kimentem Portlandból, korán volt és nem kell délután 2 előtt Seattle-be érnem. Szerencsére Rose kölcsönadta az autóját. Nem hiszem, hogy az én öreg furgonom kibírta volna az utat. Nos, végül is ezt igazán megtehette – húztam össze a szemöldökömet a visszapillantó tükörbe nézve – de el kell ismernem, hogy az ő sportos BMW Z4-ét sokkal nagyobb élvezet vezetni, mint az én furgonomat, és a mérföldek csak úgy repültek, ahogy nyomtam a gázt.
Felhős volt az ég, de legalább nem esett, ahogy beértem a városba. A seattle-i forgalom nagy volt, bár volt egy órám, hogy odaérjek, és így volt időm parkolót találni. Köszönhetően a Z4-ben levő Sat Nav berendezésnek nem tévedtem el.
Rendeltetési helyem Mr Cullen világot behálózó vállalkozásának központja volt. Ez egy őrült nagy, 30 emeletes irodaépület, csupa vas és üveg, egy építészeti fantázia, Cullen House diszkrét fémfelirattal a bejárati üvegajtón. ¾ 2 volt, és nagy megkönnyebbülésemre nem voltam késésben, amikor besétáltam a hatalmas, valóban megfélemlítő üveg, fém és fehér homokkő első emeleti előtérbe.
A finom márvány íróasztal mögött egy nagyon mutatós szőke hajú fiatal hölgy ült, kedvesen mosolyogva rám. Olyan szénfekete koszümkabátot és fehér blúzt viselt, amit még sosem láttam ….. olyan ártatlannak tűnt.
-         Mr. Cullennel van találkozóm. Isabella Swan vagyok, Rosalie Hale helyett.
-         Elnézést, egy pillanat Miss Swan. – finoman felemelte a szemöldökét, ahogy öntudatosan ott álltam előtte.
Azt kívántam, bárcsak elkértem volna Rose egyik kabátját a tengerészkék kiskabátom helyett. Végül is felvettem az egyetlen szoknyámat! A barna szoknyához világos barna bakancs és kék matrózblúz volt még rajtam. Ez az összeállítás szerintem csinos. Megragadtam egy szökevény fürtöt, ami a fülem mögött volt, azt mutatva, hogy nem zavar a hölgy pillantása.
-         Miss Hale-t várják, kérem itt írja alá Miss Swan. Menjen jobbra, az utolsó lifthez, és nyomja meg a 30. emeleti gombot.
Kedvesen mosolygott rám, tagadhatatlanul elbűvölően, ahogy aláírtam a nevem. Adott a kezembe egy ’Látogató’ feliratú kártyát… véleményem szerint teljesen nyilvánvaló, hogy csak látogató vagyok, egyáltalán nem illek ide…. semmi nem változik, sóhajtottam visszafojtva….Megköszöntem neki, elsétáltam a liftek felé, közben elmentem két nálamnál sokkal jobban öltözött fekete ruhás biztonsági őr mellett.
A lift hihetetlen gyorsan suhant fel velem a harmincadikra. Az ajtók halkan kinyíltak és újra egy széles csupa üveg csupa fém és márvány előtérben találtam magam. Előttem egy másik, ugyanolyan íróasztal, ugyanolyan fiatal, szőke, ugyanúgy öltözött hölgy volt, és éppen felállt, hogy üdvözöljön.
-Miss Swan, kérem itt várjon. – és egy fehér bőrülésekkel teli helyre mutatott. A székek mögött egy nagy, üvegfalas tárgyalószoba volt, hatalmas fekete tárgyalóasztallal és tizenkét fekete fa-székkel, mögötte plafonig érő ablakokkal kilátással Seattle-ra egészen a Csendes Óceánig. Gyönyörű volt a kilátás. Csak álltam és csodáltam, pillanatra eltérítve a leüléstől.
Előhalásztam a kérdéseket a táskámból és átfutottam rajtuk, belül szidva Rose-t, hogy nem adott egy rövid életrajzot. Semmit sem tudtam a meginterjúvolandó férfiről. Lehetett 90 vagy 30 éves is. Kezdett előtörni az izgalmam- nem érzem magam kényelmesen a szemtől-szembe szituációkban. Sokkal jobb vagyok a csoportos dolgokban…. nem kérdezve semmit …. valahol hátul ülve. Nos, az épület alapján – minden klinikai tisztaságú és modern – inkább a harmincas korosztályba tartozik… sportos, lebarnult, szőke, akár a személyzet.
Újabb tökéletesen öltözött szőke jött be a jobboldali ajtón. Mi a fene ez a sok ártatlan szőke? Mintha Stepfordban lennék. Nagy levegőt vettem és felálltam.
-         Miss Swan ? – kérdezte az utoljára érkezett szőke.
-         Igen….
-         Mr. Cullen rögtön fogadja. Szabad a kabátját?
-         Ó, kérem. – szabadultam ki a  kiskabátomból.
-         Megkínálták frissítővel?
-         Hmmm, - nem – ó istenem, csak nem hoztam bajba az egyes számú szőkét?
Összevont szemöldökkel pillantott az íróasztalnál ülő fiatal nőre.
-         Teát, kávét vagy vizet óhajt?
-         Egy pohár víz megfelelő lesz, köszönöm.
-    Jessica, kérem hozzon egy pohár vizet Miss Swannak. – szigorúan pillantott rá
-    
Jessica rögtön felugrott és az előtér másik oldalán levő ajtóhoz ment.
-         Elnézését kell kérnem Miss Swan, Jessica új nálunk. Kérem, üljön le. Mr Cullen
      valószínűleg 5 perc múlva fogadja.
Jessica visszatért a pohár jeges vízzel.
-         Parancsoljon Miss Swan.
-         Köszönöm.
A kettes számú szőke a saját márvány íróasztalához ment és mindketten folytatták munkájukat.
Lehet, Mr Cullen ragaszkodik ahhoz, hogy minden alkalmazottja szőke legyen…ez legális?
Tűnődtem mélázva, amikor az irodaajtó kinyílt és egy magas, elegánsan öltözött, igazán szép fekete férfi lépett ki. Határozottan nem vagyok megfelelően öltözködve, gondoltam. Visszafordult és az ajtón keresztül mondta:
-         Golf, feltétlenül, Cullen.
Nem hallottam a választ. A férfi megfordult, megnézett és kedvesen rám mosolygott. Jessica felugrott és hívta a liftet.
-         Szép délutánt, hölgyeim – mondta a férfi, ahogy elhaladt és belépett a nyíló ajtón.
-         Mr Cullen fogadja önt Miss Swan. Menjen be – mondta a kettes számú szőke.
Egy kissé remegve felálltam, összeszedtem a táskámat, a vizemet otthagytam és elindultam a félig nyitott ajtó felé.
 - Nem kell kopognia, csak menjen be- mosolygott rám ketteske, én benyomtam az ajtót és szokásom szerint megbotolva a saját lábamban, fejjel előre beestem az irodába.