Ötödik fejezet

Rose magán kívül volt.

„De mit keresett Newton-éknál?”

A mobilomról hívtam, elrejtőzve a raktár mélyén, a bolt hátuljában.

„Ó, erre volt dolga, és most túrázni indul.” – mondtam halkan, próbáltam közömbösnek hallatszani.

„Nem hiszem, hogy véletlen, Bella. Talán azért volt ott, hogy téged lásson,” spekulált Rose izgatottan.

A szívem meglódult a feltételezésre,de ez rövid idejű élvezet volt. A sötét valóság az, hogy üzleti okok miatt van itt. A valóság kiábrándító volt.

„Az egyetem farm-szekcióját látogatta meg. Valami kutatást támogat.”

„Óh, igen, adott 2,5 milkát a tanszéknek.”

Wow.

„Honnan tudod ?”

„Bella, újságíró vagyok…és írtam egy rövid életrajzot erről a fazonról. Az a dolgom, hogy erről is tudjak.”

„Oké, Carla Bernstein, csak nyugalom! Nos, akarod azokat a fotókat?”

„Persze, hogy… csak az a kérdés, hol csináljuk meg azokat.”

„Meg kell kérdeznünk tőle. Azt mondta, itt marad ma estére.”

„Tudsz vele beszélni?”

„Megadta a mobilszámát.”

Rose hallhatóan levegőért kapott.

„A leggazdagabb, legelérhetetlenebb, legtitokzatosabb nőtlen pasi Washington államban, megadta Neked a mobilszámát?!”

„Ööö…igen.”

„Bella, tetszel neki. Ne is tagadd!” – sóhajtott a telefonba.

„Rose, csak megpróbált kedves lenni.” És ahogy kiejtettem a szavakat, rögtön tudtam, nem igazak. Edward Cullen nem kedves volt…udvarias volt… és az a rövid halk suttogás – esetleg Rose-nak igaza van. A fejem beleborzongott a gondolatba, hogy talán, esetleg,  lehet hogy tetszek neki…Végül is azt mondta, örül, hogy nem Rose készítette az interjút. Csendes vidámsággal öleltem át magam, egyik oldalról másik oldalra ringatózva, megengedve magamnak egy rövid pillanatot, eljátszván a lehetőséggel, hogy talán kedvel engem.

Rose visszarángatott a valóságba.

„Nem tudom, kit tudunk megszerezni, hogy megcsinálja a képeket. Eric a fényképészünk nem, mert hazament erre a hétvégére  Idaho Falls-ba. Dühös lesz, hogy elszalasztja a lehetőségét annak hogy képet készítsen Amerika vezető vállalkozójáról.”

„Hmmm… Mi a véleményed Jacobról?”

„Nagy ötlet. Te kéred meg. Neked mindent megtesz. Azután hívd fel Cullent és kérdezd meg, hol akar velünk találkozni.”  Rose irritálóan hetyke, ha Jake-ről van szó.

„Azt gondolom, te hívhatnád fel.”

„Kit? Jacobot?”

„Nem. Cullent.”

„Bella, te vagy az egyetlen aki kapcsolatban vagy vele.”

„Kapcsolat!” – sikítottam a fülébe, a hangom több oktávval emelkedett.

„Nem is ismerem a pasit.”

„Te legalább találkoztál már vele” – mondta, egy kissé csípősen

„És úgy néz ki, meg akar közelebbről ismerni, Bella – hívd fel!” – förmedt rám, és letette a telefont. Néha olyan főnökös - mérgesen néztem a készülékre és kiöltöttem a nyelvemet rá.

Üzenetet hagytam Jacobnak, mivel Mike bejött a raktárba, túrazoknit keresni.

„Nagy a forgalom odakinn, Bella” – mondta, nem barátságtalanul és inkább a padlóhoz szólva.

„Igen, uhm, sajnálom” – mormoltam, és elindultam kifelé.

„Na, és honnan ismered Edward Cullent? – állított meg Mike, a hangja csöpögött a kíváncsiságtól.

„Készítettem vele egy interjút a ’Szemtanúnak’. „Rose nem érezte jól magát”, vontam meg a vállamat , próbálva közömbösnek látszani.

„Edward Cullen, a Newtonéknál..hm, ezt add össze.” – lelkesedett Mike.

„Na, és mit csinálsz  ma este ? Nem jössz el egyet inni, vagy valami ?”

Akárhányszor haza jött, mindig megkérdezte tőlem. És én mindig nemet mondtam. Ez már rituálé volt közöttünk. Mindig az volt a véleményem, hogy a főnök fiával ne randevúzzunk. Azonkívül, Mike olyan mint minden igazi amerikai-fiú –a szomszédból… de nem az a szó szerinti elképzelt hőstípus. És Cullen az? Kérdezte a kisördög a fejemben, szemöldök felhúzva. Elküldtem a fenébe.

„Nem a családdal vacsorázol Anyukád születésnapján?”

„Az holnap lesz.”

’Majd valamikor máskor, Mike, ismételnem kell ma este. Jövő héten lesznek a záróvizsgáim.”

„Bella, egy napon majd igent fogsz mondani” – mondta csendesen és rám mosolygott. Gyorsan kimentem az üzletbe.

~.~

„De én tájat fényképezek, nem embereket, Bella.”

„Kérlek, Jake?” – kérleltem, körbejárva a nappalit, és kinéztem az ablakon a tűnő esti fényekbe.

„Add ide azt a telefont” – ragadta el a hallgatót tőlem Rose, hátradobva selymes szőke haját a válla felett.

„Idefigyelj Jacob Black, ha szeretnél egy címlapot a kiállításodról, akkor holnap megcsinálod ezt a fotósorozatot, kapisgálod?”

Rose félelmetes tud lenni.

„Jó. Bella vissza fog hívni a részletekkel, hogy hol és mikor lesz. Találkozunk holnap.”

Lecsapta a mobilomat.

„Elrendezve. Amit most tudnunk kell, az hogy hol és mikor. Hívd fel.”

Odanyújtotta a telefont nekem, és én fizikai rosszullétet éreztem.

„Hívd Cullent. Most!”

Savanyúan néztem vissza rá, és a hátsó zsebembe nyúltam a névjegykártyáért. Nagy levegőt vettem és remegő ujjakkal tárcsáztam a számot.

A második csengésre felvette. A hangja csípős, hideg és nyugodt volt.

„Cullen.”

„Ööö…Mr Cullen, Isabella Swan vagyok.”

Nem ismertem fel a saját hangomat, nagyon ideges voltam. Rövid szünet következett és én belül megremegtem…

„Miss Swan. Milyen kellemes ön felől hallani” – változott meg a hangja. Meglepődött, gondolom…és olyan meleg a hangja…csábító még telefonon keresztül is. A lélegzetem megakadt és elpirultam. Tudatában voltam, hogy Rosalie Hale szájtátva bámul rám, ezért gyorsan kimentem a konyhába, hogy kikerüljek a figyelme alól.

„Ööö… akkor megengedi a fényképek készítését a ’Szemtanú’ számára?” Lélegezz Bella, lélegezz. A tüdőm hirtelen levegőért kapott. ”Holnap… ha megfelelne. Hol lenne alkalmas az ön számára, Uram?

Szinte láttam a szfink-szerű mosolyát, telefonon keresztül is.

„A Heathmanban lakom Portlandban. Megfelel mondjuk holnap reggel 9:30-kor ?”

„Oké, akkor ott találkozunk.”

Ó, tisztára szenvelgő és lihegő voltam, egy gyerek, nem mint egy felnőtt nő, aki szavazhat és legálisan ihat Washington államban.

„Várom az alkalmat, Miss Swan”

És szinte láttam a komisz csillanást a zöld szemeiben.

Hogy tud öt kicsi szóban ilyen szívfájdító ígéret lenni?” Letettem a telefont. Rose továbbra is nyitott szájjal bámult rám, a legteljesebb megrökönyödéssel az arcán.

„Isabella Marie Swan. Neked tetszik ez a pasi… Soha nem láttalak és hallottalak ilyen nagyon…nagyon… mesterkéltnek senkivel. Te elpirultál.”

„Oh Rose, tudod hogy mindig elpirulok. Ez a gyártási hibám. Ne legyél már ilyen nevetséges. Csak zavarba hoz, ez az egész.” – vágtam vissza neki, és ő meglepetten pislogott rám…Én nagyon ritkán szoktam kifakadni. Felhívtam Jake-t és megmondtam neki hogy felszedjük holnap reggel útban a Heathman felé.

„Szóval a Heathman”  - mormolta Rose – „felhívom az igazgatót, hogy biztosítson nekünk helyet a fotózáshoz a hotelben.”

„Készítek levest, aztán tanulnom kell”

Nem tudtam elrejteni azt, hogy idegesített a jelenléte, úgyhogy kilépdeltem konyhába.

~.~

És egész éjjel nem aludtam, hánykolódtam, forgolódtam. Zöld szemekről, levegőző nadrágokról, hosszú lábakról és sötét, nagyon sötét erdei helyekről álmodtam. Kétszer ébredtem fel éjjel arra, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Ó, valóban nagyon jól fogok kinézni holnap alvás nélkül, szidtam magam, megpofoztam a párnámat és próbáltam megnyugodni.

~.~

A Heathman Portland belvárosában van. Ez egy nagyon látványos, barnakőből készült épület, amit még a válság előtt építettek a húszas évek végén. Jake, a barátja Sam és én az én furgonommal mentünk. Rose az ő Z4-esével, mivel nem fértünk el mindannyian a furgonban. Sam Jake segédje…ő fog segíteni a világításban. Rose rendezett számunkra egy ingyen szobát délelőttre, cserébe azért, hogy a cikkben megemlíti a hotelt is. A tárgyalás során ecsetelte, hogy Edward Cullennel a CullenHolding főnökével készítünk ott fényképeket, és így egy lakosztályt kaptunk…Mr Cullen már elfoglalta a legnagyobb lakosztályt, így nekünk csak egy normál lakosztály jutott. A túl készséges, nagyon fiatal és valamilyen oknál fogva nagyon ideges üzleti vezető felkísért bennünket a szobába. Úgy gondolom Rose szépsége és parancsoló modora fegyverezte le. Kezes bárány  Rose  kezeiben.  A szobák elegánsak, visszafogottak, melegen berendezettek voltak. Kilenc óra volt, volt fél óránk, hogy összekészülődjünk. Rose teljes lendületben volt.

„Jake, az előtt a fal előtt csináljuk a képeket, egyet értesz?” Nem várt választ.

„Sam, pakolj le a székekről, Bella kérd meg a szobaszervizt, hozzanak fel egy kis frissítőt és értesítsék Cullent, hogy melyik szobában vagyunk.”

Igenis, hölgyem – egy zsarnok volt. Szemeimet forgatva tettem, amit mondott.

Fél órával később Edward Cullen besétált a lakosztályba. Szent szar! Kigombolt nyakú fehér ing, szürke, csípőre simuló flanel nadrág volt rajta. Rendetlenül álló haja nedves volt a zuhanyozástól. A szám kiszáradt, ahogy ránéztem. Istentelenül jól néz ki…Egy harmincöt körüli jól fésült, borostás, sötét öltönyös, nyakkendős férfi követte, aki egyből a sarokba ment és ott állt, kék szemével közömbösen nézett bennünket.

„Miss Swan, hát újra találkozunk.”

Kezet nyújtott felém és megráztam azt, sűrűn pislogva rá. Oh, anyám…ó valóban…olyan…wow.. és amikor megérintettem a kezét, újból átfutott az a kellemes borzongás rajtam, felgyújtva a belsőmet. Elpirultam, és biztos voltam benne, hogy akadozó légzésem hallható volt.

„Mr Cullen, ez Rosalie Hale,” sóhajtottam és intettem a kezemmel Rose felé, aki előre jött, nyíltan a szemébe nézve Cullennek.

„Az állhatatos Miss Hale. Üdvözlöm” – mosolygott halványan, látszott rajta, hogy kiválóan szórakozik.

„Jobban van már? Isabella mondta, hogy rosszul érezte magát a múlt héten.”

„Köszönöm, jól vagyok, Mr Cullen.” – rázta meg a kezét szemrebbenés nélkül, és emlékeztem rá, hogy Rose magániskolába járt, a családjának elég pénze volt, hogy magabiztos legyen és tudatában legyen a világban elfoglalt helyének. De soha nem élt vissza ezzel. Bámultam őt ezért.

„Köszönöm, hogy időt szakított erre.” – és egy professzionális, udvarias mosolyt villantott Cullenre.

„Számomra megtiszteltetés” – válaszolta a férfi, újból felém fordítva zöld tekintetét, és én újból elpirultam. A francba.

„Ez Jacob Black, a fotográfusunk.” – mondtam vigyorogva Jake-re, aki szeretettel mosolygott vissza rám. Ahogy rólam Cullenre vándorolt a tekintete, úgy vált az hideggé.

„Mr Cullen.” – bólintott Jake.

„Mr Black,” – Cullen arckifejezése megváltozott ahogy felmérte Jake-t.

„Nos, hol szeretné, hogy …?” Jake hangja kissé fenyegető volt.

De Rosalie nem engedte, hogy Jake irányítsa a show-t.

„Mr Cullen, ha lenne olyan szíves leülni ide? Vigyázzon a világítás kábeleivel. És készítenénk néhány álló képet is.” – vezette Cullent a székhez, ami a fal mellett állt. Sam felkapcsolta a fényeket, egy pillanatra elvakítva Cullent, azután ő és én hátra álltunk és néztük ahogy Jake fényképezett. Jake készített egy csomó képet kézi kamerával, kérve Cullent, hogy forduljon erre, majd arra, emelje a kezét, majd tegye le, aztán Jake az állványhoz lépett és még több fotót készített. Cullen türelmesen ült és pózolt legalább húsz percig, és nagyon természetesnek tűnt. A kívánságom valóra vált. Állhattam és csodálhattam őt, nem olyan nagyon messziről…kétszer összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy kellett elszakítanom magam smaragdzöld tekintetétől.

„Elég az ülőkből”  szólt közbe Rosalie újból.

„Felállna, Mr Cullen ?” – kérte.

Cullen felállt és Sam odament, hogy elvegye a széket. Jacob Nikonjának csattogása újra kezdődött.

Öt perc múlva Jacob megszólalt:

„Azt hiszem, elég képet készítettünk.”

„Nagyszerű” – mondta Rose.

„Nos, még egyszer köszönöm, Mr Cullen.” – rázott kezet vele Rose majd Jake is.

„Én köszönöm. Már várom a cikk megjelenését.” – mormolta Cullen és az ajtó felé indult. Ahol én álltam.

„Sétálna velem, Miss Swan?”- kérdezte csendesen.

„Persze…” – mondtam és teljesen paff voltam. Idegesen néztem Rose-ra, aki csak a vállát vonta felém. Észrevettem, hogy Jacob összevonja a szemöldökét mögötte és felém bámult.

„Szép napot mindenkinek” – mondta Cullen a szobában levőknek, kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy előre engedjen. Szent tehén, mi ez az egész? Mit akarhat? Álltam idegesen a folyosón, amíg kijött a szobából. Mr Jól Fésült a jól szabott öltönyében követte őt.

„ Majd hívom, Taylor” – mormolta a Jól Fésültnek, és a Taylor nevű kíséret elvándorolt a folyosón. Cullen felém fordította égő tekintetét. Mi a szar……valami rosszat csináltam?

„Kíváncsi vagyok, csatlakozna-e hozzám egy kávéra ma reggel?”

A szívem a torkomba ugrott…egy randevú. Edward Cullen randevút kér tőlem.

’Azt kérdezi, kérsz-e kávét…lehet úgy gondolja, nem vagy még ébren.’ – hűtött le a kisördög gúnyosan a fejemben. Idegesen megköszörültem a torkomat.

„Mindenkit nekem kell hazavinnem” – mormoltam bocsánatkérően és összefontam ujjaimat magam előtt.

„TAYLOR” – szólt ő hangosan, én meg ijedten ugrottam egyet. Taylor, aki még visszavonulóban volt a folyosón, felénk fordult.

„Taylor vissza tudja őket vinni- az egyetemre mennek?”

Bólintottam, túl kábult voltam ahhoz, hogy szóljak.

„Taylor a sofőröm. Van egy nagy 4x4-es velünk, úgyhogy a felszerelést is el tudja vinni.”

„Mr Cullen?” – kérdezte udvariasan Taylor, ahogy odaért hozzánk. Az arca rezdületlen volt.

„Kérem, elvinné a fényképészt, annak asszisztensét és Miss Hale-t vissza a lakóhelyükre?

„Természetesen, Uram,” – válaszolta Taylor.

„Nos, így most el tud velem jönni egy kávéra?”

Homlokráncolva néztem rá.

„Ööö…Mr Cullen…ööö, ez nagyon…nézze, Taylornak nem kell elvinnie őket” – rövid pillantást vetettem Taylorra, aki sztoikusan állt ott.

„Rosalie-val autót cserélek, ha ad egy percet.”

Cullen vigyázatlanul egy kápráztató, minden fogát kivillantó ragyogó mosolyt eresztett meg felém. Oh, én…és kinyitotta a lakosztály ajtaját előttem, hogy visszamenjek. Elspuriztam mellette Rosalie-hoz, aki elmerült a beszélgetésben Jacobbal.

„Na, Bella, az hiszem tényleg tetszel neki” – mondta Rose bármilyen bevezetés nélkül. Jake rosszallóan bámult rám.

„De én nem bízok benne” – folytatta Rosalie.

Felemeltem a kezemet abban a reményben, hogy elhallgat.

„Rose, elvinnéd az én autómat és én megkaphatom a tiedet?”

„Miért?”

„Edward Cullen meghívott egy kávéra.”

Rose-nak tátva maradt a szája. Szólásra képtelen Rose…élveztem a pillanatot. Odajött hozzám, megfogott a karomnál fogva és behúzott a nappalival szomszédos hálószobába.

„Bella, van itt valami vele kapcsolatban” –és a hangja tele volt figyelmeztetéssel.

„Marha jól néz ki, egyetértek, de azt gondolom, hogy egy veszélyes alak, főleg valaki olyanra, mint amilyen te vagy.”

„Mit értesz azon, hogy olyanra, mint én?” – követeltem sértődötten.

„Egy olyan ártatlanra, mint te, tudod, hogy értem” – mondta, és én elpirultam.

„Rose – ez csak egy kávé, és holnap kezdődnek a vizsgáim. Tanulnom kell, úgyhogy nem maradok sokáig.”

Lebiggyesztette a száját. Belenyúlt a zsebébe és ideadta a kocsikulcsát. Én  odaadtam neki az enyémet.

„Akkor később találkozunk. Ne maradj sokáig, különben a keresésedre indulok.”

„Kösz, Rose.”- röviden megöleltem, és kimentem a szobából, ahol Edward Cullen várt a falhoz támaszkodva. Úgy nézett ki, mint egy nagyhírű magazinnak pózoló férfi modell.

„Oké, mehetünk kávézni” – morogtam répapirosan.

Cullen vigyorgott.

„Ön után, Miss Swan,” állt tovább és kinyújtotta  a kezét, jelezve, hogy én induljak elsőnek. Lementem a folyosón, gombóc a számban, a gyomromban pillangók verdestek, a szívem drámaian egyenetlenül vert.

Kávézni megyek Edward Cullennel… Utálom a kávét.

Negyedik fejezet

„Miss Swan. Micsoda kellemes meglepetés.”
Rendületlenül és intenzíven bámult rám. Szent  ég … mi a fenét keres ez itt ? Teljesen  zilált volt a haja, úgy nézett ki, mint egy kiránduló, szürke vastag kötött szvetter, szűk farmer és túracipő volt rajta. Gondolom, az állam leesett és úgy is maradt, merthogy némi problémám támadt  összeszedni a gondolataimat,megtalálni a hangomat, mindkettő különvált a testemtől.
„Mr. Cullen,” – suttogtam, összesen ennyi volt, amit ki tudtam nyögni.
Halvány mosoly jelent meg az ajkán és a szemei vidáman csillogtak, mintha valami vidám dolog járna a fejében.
„Erre jártam” – mondta csendesen, mintegy magyarázatképp.
„Túrázok…szükségem lenne néhány dologra…Örülök, hogy újra látom Miss Swan.”
Hangja meleg és rekedtes volt, mint a sötét olvadt  csokoládé tejkaramellel…vagy valami hasonló. Kissé megráztam a fejemet. A szívem őrült iramban vert, és valamilyen okból mérgesen elpirultam kutató pillantása alatt. Teljesen magam alatt voltam attól, hogy itt állt előttem…és az emlékeim egyáltalán nem ilyenek voltak róla – nem jóképű, ő a férfi szépség megtestesítője, elkápráztató, és itt van, itt a Newtonék Kemping Paradicsomában…csak képzeljük el…
Végül magamhoz tértem, az életfunkcióim helyre álltak.
„Bella, a nevem Bella.” - motyogtam csendesen.
„Miben segíthetek, Mr. Cullen?”
Elmosolyodott, és megint olyan volt, mintha valami nagy titka lenne…Ez iszonyú zavaró volt.
Nagy levegőt vettem, felvettem professzionális itt-dolgozom-ebben-a-camping-boltban-évek-óta arcomat…Meg tudom csinálni…
„Nos, egy térkép a környező helyekről kezdőknek,” – morogta.
Oké…tudom, hogy ezek hol vannak. És megpróbáltam nemtörődömnek látszani, ahogy megkerültem a pultot, de erősen koncentráltam, hogy ne essek el a saját lábaimban, amik mintha zseléből lettek volna.
Megállapítottam, hogy a legjobb farmerom van rajtam…és igen helytelenül, elégedett voltam, hogy reggel úgy határoztam, ezt veszem ma fel.
„A térképek erre vannak…kövessen” mondtam túl élesen.
„Vezessen”…mormogott, hosszú ujjú, szépen manikűrözött kezével intett felém.
A számon kiugorni, megfojtani készülő szívemmel elindultam az egyik ruhák közötti folyosón a térképek részlege felé. Miért van itt, itt Newtonéknál? És az eszem egyik kis használatlan részében, ami valószínűleg a  medulla oblogantám (nyúlt velő) központjában található, befészkelte magát egy gondolat…miattad jött…Nem létezik!  Ezt sürgősen töröltem…Minek akarna ez a gyönyörű, hatalommal bíró, finom modorú férfi látni engem? A gondolat teljesen abszurdnak tűnt, ezért kiűztem a fejemből.
„Merre szándékozik túrázni?” – a hangom egy kissé magas volt, mintha becsíptem volna az ujjamat az ajtófélfába, vagy valami olyasmi…
„Csak valamilyen megkapó látványú, csendes helyre a környező helyeken” – intett a kezével tétován…
„Az egyetem farm részlegét látogattam meg. Támogatok valamilyen kutatást a  vetésforgóval  és a talajtannal kapcsolatban.”
Látod…nem azért jött, hogy téged lásson…hallatszott a fejemben hangosan és öntelten, a fejemben levő kisördög gúnyolódott  velem. Bolondos gondolataim miatt elpirultam.
„Ez része az etessük-a-világot tervének?”
„Valami olyasmi” – értett egyet és a száját félmosolyra húzta.
„Nos, a környék térképei ezen a részén vannak a térkép-szekciónak” – mutattam a térkép-állványra – és, nem tudtam rajta segíteni, de valahogy úgy éreztem, hogy inkább egy divatos GPS készülék illene hozzá…Az ujjai átfutottak a térképeken és valami megmagyarázhatatlan ok miatt félre kellett néznem.
„Ez az…úgy gondolom” – húzott elő egyet, és nekem adta. Ez a Williamette Hegy Állami Park térképe volt.
„Ez az útvonal elég forgalmas” – mondtam figyelmeztetően.
„Hmmm…Valami csendesebbre vágyom” – mondta és rám bámult…zöld szemei alaposan megvizsgáltak. Elpirultam…mi a fenéért van rám ilyen hatással? Úgy éreztem magam, mint egy tizennégy éves fruska…esetlen, mindig útban levő…
„Ez, ez az útvonal elhagyatottabb. Ez a Williamette északi része, de még a Parkerdő része.” – nyújtottam felé egy másik térképet, próbálva egyensúlyban tartani magam. Az ujjaink egy pillanatra összeértek, és mintha a villám csapott volna meg, átfutott rajtam az ismerős bizsergés. Akaratlanul levegőért kaptam ahogy éreztem az útját valahova a mélybe a hasamba.
„Járt már arra?” – kérdezte.
Megráztam a fejemet…megint nem tudtam megszólalni…Mintha mozgott volna alattam a föld….Próbálj meg nyugodt maradni, Bella…kérte a zaklatott tudatalattim.
„Úgy gondolom, mindketten tudjuk, hogy a sétálás nem nekem való Mr. Cullen.”
Nem tudtam a szemébe nézni, az túlságosan ragyogott ehhez.
„És mi való magának, Isabella?” – kérdezte lágyan. Titokzatos mosolya visszatért.
„Könyvek…” préseltem ki magamból a szót, és belül…azon az ismeretlen helyen a medulla oblogantámban égő ideg-impulzusok sikoltották…Te! Te vagy az aki nekem való! Ezt rögtön lecsendesítettem, teljesen letaglózott, hogy a lelkemnek mennyire nem helyénvaló ötletei vannak.
„Milyen könyvek?” – biccentette egyik oldalra a fejét….miért érdekli annyira?
„Oh…tudja, a szokásos…klasszikusok…főleg angol irodalom.”
És akkor hosszú mutató ujja és hüvely ujja közé fogta állát, ahogy megfontolás alá vette válaszomat…vagy csak egyszerűen untattam és ezt próbálta elrejteni.
„Van még valamire szüksége?” – próbáltam eltérni a tárgytól – a kezei az arcán nagyon szédítőek.
„Nos…nem tudom. Mit ajánlana?”
„Nadrág” – válaszoltam , és tudtam, nem tudok parancsolni az ajkaimat elhagyó szavaknak tovább.
Felemelt szemöldökkel nézett rám. Jól mulatott…ismét.
„A farmer nem túl jó túrázáshoz.” – ecseteltem gyorsan.
„Ha nedves lesz a farmerja nehéz lesz, nehezen szárad, dörzsölni fog…a teste hőmérsékletet veszít…” – ahogy kimondtam a szót ’test’ éreztem, hogy arcomat elönti a forróság megint…
„Nos, nem igazán szeretném, ha bárhol is dörzsölt lennék” – morogta szárazon.
„Jobb, ha veszek egy nadrágot…tud ajánlani egyet?”
„Ööö…valami könnyűre, jól szellőzőre van szüksége.”
„Rendben…vezessen, Miss Swan.”
Oh, ne…Erre nem számítottam…
„A ruhák erre vannak.” – gyakorlatilag nyöszörögtem. Ami következik az valószínűleg a legkényelmetlenebb tapasztalata lesz kempingcikk árusító karrieremnek, a mélypontja Newtonéknál töltött időmnek.
Fogva tartottam egy Görög Istent a próbafülkében és könnyű túranadrágokat adogattam be neki. Hogy történhetett ez meg? Végre kiválasztott egy tengerészkék nadrágot.
„Hogy nézek ki benne? Ezt most magamon hagyom Miss Swan” –mondta, és én olyan színű lettem, mint egy kommunista jelkép.
„Van még valamire szüksége?” –cincogtam.
Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
„Hogy áll a cikk?”
Egy teljesen normális kérdést tett fel nekem… távol az egész félreérthető beszédtől… a nadrágváltástól…egy kérdést, amire tudok válaszolni. Belekapaszkodtam két kézzel, mint egy életmentő övbe – hogy őszinte legyek.
„Nem én írom. Rosalie…Miss Hale, a szobatársam, ő az író – és nagyon elégedett vele. Ő a magazin szerkesztője, és természetesen, teljesen lesújtott volt, hogy nem ő tudta a riportot megcsinálni, személyesen.” – úgy éreztem, mint aki feljöhetett levegőért…egy normális beszélgetés.
„Az egyetlen gondja, hogy nincs egy eredeti fotója önről.”
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
„Milyen jellegű fényképet akar?”
Rendben…Erre a válaszra nem készültem fel. Megráztam a fejem, mert nem tudtam.
„Nos, itt szándékozom maradni a környéken holnap, úgyhogy…” – halkult el.
„Hajlandó egy fotózásra?” – a hangom megint cincogó lett. Rose a hetedik mennyországban lesz, ha ezt össze tudom hozni. És akkor holnap újra láthatod…a sötét helyen a kisördög az agyamban csábítóan suttogott. Elhessegettem a gondolatot – az egész teljesen bolond, nevetséges volt…
„Azt hiszem Rose nagyon örülni fog, ha találok egy fotóst is.” -  nagyon örültem, magamon kívül, szélesen mosolyogtam rá.
Az ajkai kissé szétnyíltak, mintha hirtelen levegőt vett volna, és rám hunyorított…egy pillanatra elveszettnek látszott.A a világ finoman elmozdult…a tektonikus lemezek új helyükre csúsztak.Oh, édes istenem…Edward Cullen elveszettnek néz ki.”
„Amennyiben szüksége van rám holnap.” – nyúlt a hátsó zsebébe, elővéve tárcáját.
„Itt a névjegyem. Ezen rajta van a mobilom száma. Hívjon reggel tíz előtt.”
„Oké.” – vigyorogtam fel rá. Rose oda-vissza lesz a gyönyörtől.
„BELLA!”
Mike Newton tűnt fel a folyosó éteri végéből. Ő Newtonék fia…haza jött Princetonból. Meglepetés itthon látni.
„Ööö…elnézést, egy pillanatra Mr. Cullen.” Helytelenítően nézett rám, ahogy elfordultam tőle.
Mike jó haver, valaki akivel időnként találkoztam, amikor hazajött a főiskoláról és most,
- ebben a zavart pillanatban, amikor éppen a gazdag, hatalmas, félelmetesen-mértéken-felül-attraktív kontroll mániás Cullennel vagyok – jó látni valakit, aki normális. Mike keményen megölelt… meglepően keményen.
„Bella, helló, jó hogy látlak.” – mondta lelkesen.
„Helló, Mike, hogy vagy? Édesanyád születésnapjára jöttél haza?”
„Ja – jól nézel ki, Bells, nagyon  jól” – nézett rám komolyan vizsgálódva.
Elengedett, de a karját védelmezően a vállam köré fonta. És én kitértem, zavarba jőve, tetőtől – talpig. Mike mindig is túl baráti volt velem, de tényleg jó volt találkozni vele. Felpillantottam Edward Cullenre, aki úgy nézett ránk, mint egy ragadozó madár, zöld szemei félig lehunyva, tűnődően, a szája kemény, közömbös vonallá összeszorítva. Átváltozott a hátborzongatóan előzékeny vásárlóból…valaki mássá. Valaki hideggé és távolságtartóvá.
„Mike, vevővel vagyok. Valakivel, akivel meg kell ismerkedned.” – mondtam és próbáltam eloszlatni az ellenséges tekintetet Cullen szeméből. Megragadtam Mike-ot és bemutattam.
„Bemutathatlak Edward Cullen-nek?”
Mike és Edward egymásra néztek és a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk.
„Ööö…Mike, ez itt Edward Cullen, Mr. Cullen ez itt Mike Newton. Az ő szüleié ez a hely.”
És valamilyen irracionális oknál fogva megpróbáltam tovább magyarázkodni.
„Mike-ot azóta ismerem, mióta itt dolgozom, bár nem gyakran látjuk egymást. Mike Princetonból jött, ahol üzleti adminisztrációt tanul.” – fecsegtem. Fejezd be!
„Mr. Newton.” Edward kezet nyújtott, arca kifürkészhetetlen.
„Cullen…” Mike is kinyújtotta a kezét.
„Várjunk csak…csak nem az az Edward Cullen, a Cullen Holdings-tól?”
Mike fél nanosecundum alatt váltott át barátságtalanból elbűvölővé.
Edward udvariasan mosolygott rá, de a szeme komor maradt.
„Wow, van valami amit tehetek önért ?”
„Isabella mindent elrendezett, Mr. Newton. Nagyon figyelmes volt.”
Kinézetre közömbös volt, mondhatni fagyos, de a szavai…mintha valami mást mondott volna. Zavarba ejtő.
„Király,” – volt Mike válasza. „ Majd később találkozunk, Bells.”
„Rendben, Mike.” – néztem utána, ahogy eltűnt a raktár felé.
„Van még valami, amire szüksége van, Mr. Cullen?”
„Nem, csak a térkép és a nadrág.”
Nagy levegőt vettem és a kassza felé indultam. Tudatában voltam, hogy végig állva maradtam, egész idő alatt. Gondolatban megjutalmaztam magam egy  kis vállveregetéssel. Beütöttem a térképet és a nadrágot.
„Ötvenhárom dollár lesz, kérem.”
Felnéztem rá, és azt kívántam, bár ne tettem volna…nagyon közelről nézett rám. Zöld szemei áthatóak, tűz lobog bennük. Nyugtalanítóak.
„Kér egy táskát a farmerjának és a térképnek?” – kérdeztem, ahogy elvettem a hitelkártyáját.
„Nem, köszönöm, Isabella.” – simogatóan mondta ki a nevemet…és újra feldobogott a szívem és nehezen vettem levegőt.
„Nos, fel fog hívni, ha azt akarja, hogy fényképet készítsünk?”
Bólintottam, mert újból szólásképtelen lettem. Visszaadtam a hitelkártyáját.
„Jó. Akkor holnapig, Miss Swan. Oh – és Isabella… Örülök, hogy nem Miss Hale csinálta az interjút.” – megfordult és céltudatosan kilépkedett az üzletből, vállán a farmerral, otthagyva engem reszketve, felgyülemlett dühöngő női hormonokkal…és jó pár percig bámultam a csukott ajtót, amin kiment, otthagyva engem, hogy visszatérjek a Földre.
Oké…Kedvelem őt. Nos, ezt be kellett ismernem magamnak. Nem tudom elrejteni az érzéseimet tovább. Ez volt, ami nagyon zavarba ejtő volt, mert eddig soha nem éreztem ilyet – vonzónak találtam… nagyon vonzónak. Ez egy vesztésre álló dolog, tudtam és édes-keserű megbánással sóhajtottam egyet. De csodálhatom messziről…biztosan. Ettől nem lesz senkinek baja. És, ha holnapra tudok szerezni egy fényképészt, akkor holnap igencsak megcsodálhatom. Vágyakozva beharaptam a szám szélét és vigyorogtam magamban, mint egy iskolás lány. Most telefonálnom kell Rose-nak…és fényképészt találnom. Hmmm…