Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. január 17., hétfő

Huszonnyolcadik fejezet



Edward felettem állt egy bőrrel befont lovaglópálcával. Az öreg, szakadt Levi’s-e volt rajta… és semmi egyéb. A pálcával lassan ütögette a tenyerét és nézett rám.  Győzedelmesen mosolygott. Nem tudtam mozdulni. Egy nagy ágyon, pucéran, békaszerűen kikötözve feküdtem. A lovaglópálca hegyével végigsimított a homlokomtól az orromig.  Félig nyitott számon át belélegeztem a  bőr illatát . A pálcát a számba nyomta, így megízlelhettem a bőr édeskés ízét.
„Szívd” – vezényelt lágyan és én összezártam számat a pálcán és engedelmeskedtem.
„Elég” – szólt, és én levegő után kaptam, ahogy kihúzta a számból a pálcát, végighúzta az államon, le a nyakamon, a mélyedésig a torkom alatt. Ott lassan megforgatta, majd folytatta lefelé a testemen, végig a mellem között, lefelé a köldökömig. Lihegtem, vonaglottam, feszegettem a kötéseimet, amik így belevágtak csuklóimba és bokáimba. Körbeforgatta a pálcát a köldökömben, majd haladt tovább a csiklómig. A pálcát megpöckölte, az élesen ráütött finom, érzékeny pontomra és én gyönyörrel telve kiabáltam ki élvezetemet. És felriadtam… izzadtan… lihegve… orgazmus utáni sokkot érezve. Szent szar. Nem tudtam, hol vagyok. Mi a pokol történt? A szobámban voltam, egyedül.  Szent szar. Hogyan?… Miért?… Gyorsan felültem… wow…reggel van. Ránéztem az ébresztőórára. – nyolc óra. Belekotortam a hajamba, fejemet a kezembe temettem. Nem is tudtam, hogy tudok szexről álmodni… Az étel miatt volt? Lehet, az osztriga… és az egész kutakodásom az interneten, az okozta életem első nedves álmát. Teljesen megrémültem. Nem hittem volna, hogy el tudok élvezni álmom közben…
Rose körbeugrándozott a konyhában, amikor beszédültem oda.
„Bella… jól vagy? Furán nézel ki. Az ott Edward kabátja rajtad?”
„Jól vagyok.” – francba, bele kellett volna néznem a tükörbe. Kerültem a tekintetét. Még mindig a reggeli… foglalatosságom járt az eszemben.
„Igen, ez Edward kabátja.”
Rose mérgesen nézett rám.
„Aludtál?”
„Nem valami jól.”
A kancsó felé mozdultam…teáááát!
„Milyen volt a vacsora?”
„Nos, osztrigát ettünk. Aztán tőkehalat… összefoglalva, azt mondhatjuk… hallal telt.”
„Uhh. Utálom az osztrigát… és nem kifejezetten a menü érdekelt. Milyen volt Edward? Miről beszélgettetek?”
„Olyan… udvarias volt” – megakadtam. Mi a fenét mondhatnék? Nincs AIDS-e, bolondul a szerepjátékokért, azt akarja, hogy engedelmeskedjek minden parancsának, megsebesített valakit, amikor felfüggesztette a hálószoba plafonjára, és dugni akart velem a különszobában. Elég jó összefoglalás lenne? Igen nagyon vágytam arra, hogy visszaemlékezzek a találkozóból valamire, amit elmondhatnék Rose-nak.
„Nem tetszett neki a furgonom.”
„Nos, kinek tetszik, Bella…? Nem mondtál újat. Miért vagy ilyen szemérmes? Add már fel, barátném.”
„Oh,  Rose… egy csomó dologról beszéltünk. És tudod, milyen aggodalmaskodó az evéssel kapcsolatban… ja, és mellékesen, tetszett neki a ruhád.” – felforrt a víz végre, készíthettem a teámat.
„Kérsz teát? Akarod hogy meghallgassam a mai beszédedet?”
„Igen kérlek. Egész éjjel azon dolgoztam Leah-nál… Megyek, idehozom. És igen, kérek egy kis teát.” – rohant ki Rose a konyhából.
Pfű…Rosalie Hale kiakaszt. Szeltem egy szelet kenyeret és beraktam a pirítóba. Elpirultam, ahogy eszembe jutott nagyon is színes álmom… Hmmm. Múlt éjjel sokáig tartott elaludni, különféle lehetőségek forogtak a fejemben, lekötötték a figyelmemet. Nagyon tanácstalan voltam. Edward elképzelései egy kapcsolatról inkább állásajánlatnak tűnnek… Meghatározott órák, munkaköri leírás és elég durva, megalázó eljárások. Nem egészen így képzeltem az első románcot – de ugye azt tudjuk, hogy Edward nem romantikus. Ha megmondom neki, hogy többet akarok, akkor nemet mond és veszélybe kerül az is, amit ő ajánlott. És ez volt, ami a leginkább nyugtalanított… mert nem akartam elveszíteni őt. De nem hiszem, hogy van gyomrom ehhez az egész alárendelt dologhoz… ha mélyen belegondolok, a lovaglóostorok és a kötelek, amik kiütöttek. Alkatilag gyáva vagyok és igen hosszú időbe telne figyelmen kívül hagynom a fájdalmat. Visszagondoltam az álmomra… ilyen lenne vajon? Benső istennőm fel-le ugrált, vezérszurkolói pom-pomokat lóbálva és IGEN-eket üvöltözve.
Rose visszajött a konyhába a laptopjával. A kenyeremre koncentráltam és türelmesen hallgattam, ahogy átfutott a Búcsúbeszéden.
Felöltöztem és teljesen összeraktam magam, mire Charlie megérkezett. Kinyitottam a bejárati ajtót. Ahogy Charlie ott állt előttem a feljárón, teljesen alkalmatlan öltönyében, melegség öntött el ez iránt az egyszerű ember iránt. Köré fontam a karjaimat, ami teljesen szokatlan volt tőlem. Teljesen elbűvölődött.
„Hé, Bells, nagyon örülök, hogy látlak” – motyogta és esetlenül megölelt. Eltolt magától és rám nézett.
„Rendben vagy, kölyök?” – kérdezte homlokát ráncolva.
„Persze, hogy rendben, apa! Nem örülhet egy lány az öreg apjának?”
Mosolygott és követett a nappaliba.
„Jól nézel ki”- mondta.
„Rose ruhája” – néztem végig a szürke nyakbaakasztós sifon ruhán. Apám összehúzta a szemöldökét.
„Hol van Rose?”
„Már az egyetemen. Ő mondja a beszédet, korában kellett mennie.”
„Indulunk mi is?”
„Apa, van még fél óránk. Kérsz teát?” Addig elmesélheted, hogy van mindenki Forksban. Milyen volt az utad?”

Charlie beállt a furgonjával az egyetem parkolójába és követtük az emberáradatot, amit  a mindenfelé felbukkanó fekete és vörös talárok tarkítottak. A sportcsarnok felé tartottunk.
„Sok szerencsét Bells. Borzasztóan idegesnek látszol… kell valamit csinálnod?”
Szent szar. Miért  ennyire figyelmes ma  Charlie?
„Nem, apa. Csak ez egy nagy nap.” – és látni fogom Őt.
„Igen, a kislányom diplomát kap. Büszke vagyok rád, Bella.”
„Ááá… kösz, apa.”
A sportcsarnok tömve volt. Charlie elment a többi szülővel, hogy elfoglalják a helyüket, amíg én a saját helyemre indultam. Fekete talárom volt és sapkám és védettnek éreztem bennük magamat… felismerhetetlennek. Még senki nem volt az emelvényen, de ez nem csillapította az idegességemet. Szívem dörömbölt a mellkasomban, lélgzésem felszínes volt. Edward itt van, valahol. Kíváncsi voltam, Rose beszél-e vele… vallatja netán. Elindultam a helyemre az S betűvel kezdődő nevű sorstársaim közé. A második sorban voltam, ami még több lehetőséget adott a rejtőzködésre. Hátranéztem, megkerestem Charlie-t a tribünön, felé intettem. Visszamosolygott rám, felemelte a kezét és büszkén felém intett. Jó volt látni apámat… majd leültem és vártam.
A sportcsarnok még jobban megtelt és a várakozás izgatott moraja egyre hangosabb lett. Az első sor ülései is megteltek. Mindkét oldalamon olyan lány ült, akit nem ismertem, más szakra járhattak. Láthatóan jó barátok voltak és izgatottan átbeszéltek a fejem fölött.
Pontosan tizenegykor a dékán feltűnt az emelvény mögül, őt követték a helyettes dékánok, majd a tanszékvezető professzorok, mindenki fekete talárban vörös jelvényekkel. Felálltunk és megtapsoltuk tanítóinkat. Néhány professzor bólintott és integetett, néhányan unottnak tűntek és Caius professzor – konzulensem és kedvenc tanárom – úgy nézett ki, mint mindig, mint aki éppen most esett ki az ágyból. Az utolsók, akik feljöttek az emelvényre Rose és Edward volt. Edward a méret után készített szürke öltönyében volt, haja bronzszínűen csillogott a sportcsarnok fényében. Nagyon komoly volt és nagyon tartózkodó. Ahogy leült, kigombolta a kabátját és megpillantottam a nyakkendőjét. Szent szar…az a nyakkendő!  Reflexből megdörzsöltem a csuklóimat. Nem tudtam a szemeimet levenni róla – szépsége pontosan olyan őrjítő volt, mint máskor – és azt a nyakkendőt viseli… szándékosan, nem kétséges. Éreztem, hogy összeszorítom a számat. A hallgatóság leült és a taps elült.
„Nézd őt… !” sóhajtotta a hátam mögött az egyik lány a barátnőjének.
„Olyan jól néz ki… !”
Megmerevedtem. Biztos voltam benne, hogy nem Caius professzorról beszélnek.
„Biztos ő Edward Cullen…”
„Egyedülálló?”
Dühbe gurultam.
„Nem hinném” – mormoltam.
„Oh” – mindkét lány meglepetten nézett rám.
„Azt hiszem, homokos” – morogtam.
„Oh… micsoda gyalázat!” – nyögött az egyik lány.
Ahogy a dékán felállt és elkezdte a beszédét, láttam, hogy Edward óvatosan körülnézett a teremben. Bebújtam a székembe, összehúztam a vállamat, megpróbáltam észrevétlen lenni, amennyire csak lehetett. Szánalmasan megbuktam, két másodpercen belül rám találtak zöld szemei. Rám meredt… arca kifejezéstelen, tökéletesen kifürkészhetetlen volt. Kényelmetlenül fészkelődtem, tekintete hipnotizált és éreztem, hogy pír önti el az arcomat. Hívatlanul előjött ma reggeli álmom… és hasamban az izmok összehúzódtak az élvezettől. Levegőért kaptam. Halvány mosoly futott át száján, de hamar tovaszállt… hirtelen becsukta a szemeit, és amikor újra kinyitotta őket, közömbös volt a tekintete. Miután rövid pillantást vetett a dékánra, előre meredt… a bejárat felett függő WSU emblémára fókuszálva. Ezután már nem fordította a tekintetét felém. A dékán hangja tovább zümmögött… és Edward továbbra sem nézett rám, kifejezéstelenül bámult előre.
Miért nem akar rám nézni? Talán, mert megváltoztak a szándékai? Úgy éreztem, valami baj van. Talán az, hogy tegnap este ott hagytam, számára is a végét jelentette a dolgoknak. Megunta a rám való várakozást, hátha meggondolom magamat? Oh ne… valószínűleg csak felfújom az egészet. Eszembe jutott a tegnap esti e-mail-e. Lehet, mérges rám, mert nem válaszoltam…
A teremben hirtelen tapsolni kezdtek és Rosalie Hale foglalta el az emelvényt. A dékán leült, Rose hátradobta gyönyörű hosszú szőke haját, jegyzeteit a pulpitusra tette. Megadta a módját, nem zavartatta magát, hogy ezer ember bámulja. Elmosolyodott, amikor elkészült, felnézett a megbűvölt tömegre és elkezdte ékesszóló beszédét. Nagyon jól összeszedett és érdekes volt… a mögöttem levő lányok Rose első tréfáján nevetésben törtek ki. Oh, Rosalie Hale, igazán jól tudsz előadni. Igazán büszke voltam abban a pillanatban rá… Edward körül forgó gondolataimat félre toltam. Bár már hallottam a beszédet, azért figyelmesen hallgattam. Magával ragadta a hallgatóságot. Rose beszédének témája a ’Mi Lesz Az Egyetem Után’ volt.
Oh, mi is következik, tényleg. Edward Rose-t nézte, szemöldökét félig felhúzta – gondolom a meglepetéstől. Igen, Rose kellett volna interjút kérnie tőle. És akkor Rose lenne az, akinek meg kellene birkóznia az illetlen felkéréssel. Együtt a gyönyörű Rose és a gyönyörű Edward. És akkor én olyan lehetnék, mint ez a két lány mellettem, bámulhatnám őt messziről. Tudom Rose nem adott volna neki lehetőséget. Minek is nevezte a minap…? Hátborzongató? Az a gondolat, hogy Rose és Edward szembekerülhetnének egymással, zavaró volt számomra. Nem tudom, kinek a győzelmére fogadnék.
Rose a beszédét egy szóvirággal fejezte be, mire mindenki felállt, tapsolt és füttyögött. Első fellépése ovációval végződött. Rámosolyogtam és éljeneztem én is, Rose visszavigyorgott rám. Jó munka volt Rose. Leült, mint ahogy a hallgatóság is, a dékán felállt és bemutatta Edwardot… szent szar, Edward beszédet fog mondani! A dékán szavai Edwardról - saját vállalatának főnöke, egy olyan ember, aki saját erejéből vált gazdaggá...
„És Egyetemünk egyik fő támogatója… kérem, fogadják Mr Edward Cullen-t!”
A dékán kezet fogott Edward-dal, közben udvarias taps hangzott fel. A szívem a torkomban dobogott. Edward a pulpitushoz áll és körbenézett a hallgatóságon. Nagyon önhittnek tűnt, ahogy ott állt előttünk, ugyanúgy, mint az előbb Rose. A két mellettem ülő lány elragadtatottan hajolt előre… bár szerintem a hallgatóságból minden nő előrébb hajolt, és néhány férfi is. Elkezdte… hangja bársonyos, megfontolt, igéző.
„Mélységesen hálás és meghatott vagyok attól a dicsérettől, amiben részem volt most a WSU vezetőségétől. Ez megadja azt a ritka lehetőséget számomra, hogy beszéljek arról a lenyűgöző környezeti kutatómunkáról, ami itt, az Egyetemen folyik. Célunk, hogy életképes és fenntartható mezőgazdasági módszereket dolgozzunk ki a világ harmadik országai számára; végső célunk az éhezés és nyomor megszüntetése a földgolyón. Több millió ember él rémisztő nyomorban, főleg a Közép-Szahara-övezetben, Dél-Ázsiában és Latin-Amerikában. Megtapasztaltam, milyen nyomorogni és éhezni. Ez egy nagyon személyes dolog számomra…”
Állam a padlóig esett. Mi? Edward éhezett… valamikor. Nos, ez megmagyarázza, miért csinál az evésből ügyet. És most visszaidéztem az interjút; tényleg törődik a világ etetésével.
Kétségbeesetten próbáltam visszaidézni, hogy mit írt Rose a cikkben. Örökbe fogadták négy éves korában, azt hiszem. Nem tudom elképzelni, hogy Esme éheztette volna, ez inkább előtte lehetett… kicsi gyerek korában. Nyeltem egyet, szívem összeszorult, ahogy az éhes, bronz-hajú totyogósra gondoltam… Szent szar, milyen élete lehetett, mielőtt Cullenék befogadták… megmentették? Dühös felháborodás öntött el… szegény összezavarodott, szeszélyes, emberbarát Edward – bár biztos vagyok benne, hogy nem ilyennek látná magát, és visszautasítana bármilyen együttérzést és sajnálatot… Hirtelen felállva tapsolni kezdett mindenki... Én is, bár felét sem hallottam beszédének.
Hmm… minden jó dolgot egyszerre csinál, vezeti a szép, nagy vállalatát és engem hajkurász egyidejűleg. Ez olyan nyomasztó érzés nekem. Eszembe jutott az a rövid részlet egy beszélgetéséből, ami Darfur-ról szólt… minden a helyére került. Élelem.
Röviden elmosolyodott a meleg tapsvihar hallatán – még Rose is tapsolt – aztán visszaült a helyére. Nem nézett felém egyáltalán… és én mint kívülálló, próbáltam befogadni ezeket az új információkat róla.
Az egyik helyettes dékán felállt és nekikezdett a hosszadalmas diplomakiosztásnak. Több mint hatszázan kaptunk diplomát, és körülbelül egy óra telt el, mire a nevemet hallottam. Felmentem az emelvényre a két vihogó szomszédom között. Edward lenézett rám, tekintete meleg, de tartózkodó volt.
„Gratulálok Miss Swan” – mondta, gyengéden megszorította és megrázta a kezemet. Megremegtem érintésére.
„Van valami baja a laptopodnak?”
Elfintorodtam, ahogy átadta a diplomámat.
„Nem…” – leheltem.
„Tehát akkor semmibe veszed az e-mailjeimet?”
„Csak a fúzióra és a vállalatok átvételére vonatkozót láttam...”
Furcsán nézett rám.
„Később” – mondta, mert tovább kellet mennem, feltartottam a sort.
Visszamentem a helyemre… E-mail-ek? Biztos küldött egy másikat is. Mit írt abban vajon?
A ceremónia, bár végeérhetetlennek tűnt, már csak  fél óráig tartott. A dékán vezetésével a tanárok tapssal kísérve lementek az emelvényről, Rose és Edward előtt. Edward még mindig rám sem pillantott – bár nagyon szerettem volna, ha megteszi. Benső istennőm nem volt elragadtatva….
Ahogy a sorunkban álltam várva arra, hogy kijussak, Rose kiabált felém. Az emelvény mögül felém tartott..
„Edward beszélni akar veled” – kiabálta.
A két lány, akik most mellettem álltak, felém fordultak és eltátották a szájukat.
„Ő küldött ki érted!” – folytatta Rose. 
Oh…
„Nagyon jó volt a beszéded, Rose.”
„Az, ugye?” – bólintott.
„Jössz? Nagyon erőszakos tud lenni” – forgatta a szemeit felém.
Rávigyorogtam.
„Nem tudod elképzelni, mennyire. Nem hagyhatom Charlie-t magára sokáig..” – lestem fel apám felé, és öt perc türelmet kértem tőle ujjaimmal mutatva. Bólintott és OK jelet küldött ő is, így követtem Rose-t az emelvény mögötti folyosóra. Edward a dékánnal és két tanárral beszélt. Felnézett és meglátott.
„Elnézést uraim” - hallottam a mormolását.
Elindult felém, és röviden rámosolygott Rose-ra.
„Köszönöm” – mondta, és mielőtt Rose válaszolhatott volna, megfogta a kezemet és bevitt valahova, ami férfiöltözőnek nézett ki. Ellenőrizte, hogy van-e bent valaki, majd bezárta az ajtót.
„Szent szar, mit forgat a fejében?” Rápislogtam, ahogy felém fordult.
„Miért nem válaszoltál az e-mai-lemre? Vagy miért nem sms-eztél vissza?” – méregetett ellenségesen.
Meghökkentem.
„Nem néztem a számítógépemre, se a telefonomra ma.”  Basszus… megpróbált elérni telefonon? Kipróbáltam a zavar keltő technikámat, ami Rose-ra is hatott.
„Jó volt a beszéded.”
„Köszönöm.”
„Rávilágított az étellel való kapcsolatodra.”
Egyik kezével bőszen belekotort a hajába.
„Isabella, nem ezzel akarok foglakozni ebben a pillanatban.” – csukta be a szemeit, mint akinek fáj valamije.
„Aggódtam érted.”
„Aggódtál, miért?”
„Mert azzal a halálcsapdával mentél haza, amit te autónak nevezel.”
„Mi? Az nem halálcsapda. Teljesen rendben van. Jake rendszeresen szereli.”
„Jake… a fotográfus?”- szorította össze szemeit, arca megdermedt. Oh, a francba.
„Igen, az autó az apjáé volt.”
„Igen és valószínűleg annak az apjának az apjáé volt azelőtt. Nem biztonságos.”
„Évek óta azzal járok. Sajnálom, hogy aggódtál. Miért nem hívtál fel?” – Jézusom, teljesen túlreagálja! Edward nagy levegőt vett.
„Isabella, a válaszodra várok. A várakozás őrületbe kerget.”
„Edward, én… nézd, otthagytam az apámat.”
Visszalépett és hidegen nézett ám… majd vállai hirtelen ellazultak.
„Maradsz a fogadáson?”
„Nem tudom, apám mit akar csinálni.”
„Apád? Szeretnék vele találkozni.”
Oh, ne… minek?
„Nem hinném, hogy ez jó ötlet.”
Edward kinyitotta az ajtót, száját zordul összeszorította.
„Szégyellsz engem?”
„Nem…” – most én lettem dühös.
„Mutassalak be az apámnak, mint mimet? ’Ez az a férfi aki defloreált és egy Dom/Sub viszonyt akar velem kezdeni? Remélem, otthon hagytad a fegyveredet’.”
Edward rám nézett… és szája sarka mosolyra görbült.
„Fegyvert hord?”
„Igen…” – és most, annak ellenére, hogy mérges voltam rá, akaratlanul is visszavigyorogtam rá.
„Szeretek veszélyesen élni. Csak azt mondd neki, hogy a barátod vagyok.”
Ezzel kinyitotta az ajtót és én kimentem. Veszettül járt az agyam… A dékán, a három helyettes dékán, négy professzor és Rose bámultak rám, ahogy elrohantam mellettük. Szent szar. Jobb, ha megkeresem Charlie-t.