Kilencvennegyedik fejezet ( Második történet hetedik rész)

Elnézést, benéztem az összes létező dátumot előre és hátra

Követnek! Szívem a torkomba ugrott, lüktetett, fejbőröm bizsergett, elöntött a pánik. Követnek, de kik? Szemem a visszapillantó tükörre siklott és biztos voltam abban, hogy a sötétített üvegű autó, amit előzőleg láttam, még mindig mögöttünk van. Bassza meg! Ez lehet az? Megpróbáltam keresztüllátni a sötétített szélvédőn, megnézni, hogy ki vezeti – de semmit nem láttam.

„Tartsd a szemed az úton, baby” – mondta Edward gyengéden, nem azon a vad hangon, amit normális körülmények között használ, amikor a vezetési stílusomat értékeli. Szedd össze magad! Gondolatban képen legyintettem magam és megpróbáltam elfojtani a félelmemet, ami azzal fenyegetett, hogy ellep. Lehetséges, hogy fegyvere is van annak, aki követ bennünket? Fegyveres, és Edwardot követi! A szarba! Hirtelen hányingerem lett.

„Honnan tudjuk, hogy követnek?” – kérdeztem lihegő, nyüszítő és rémült suttogással.

„A mögöttünk levő Dodge-nak hamis a rendszáma.”

Honnan tudja ezt?

Indexeltem, hogy felkanyarodtam az 520-asra. Késő délután volt, és bár az eső elállt, az aszfalt még nedves volt. Szerencsére a forgalom meglehetősen gyenge volt. Apám egyik önvédelmi tanácsa szólalt meg fejemben. A pánik az, ami megölhet, vagy nagy sérülést okozhat, Bells. Nagy levegőt vettem, próbáltam kordában tartani légzésemet. Bárki is követ bennünket, Edwardot akarja. Újabb nagy levegővétel után éreztem, hogy elmém kitisztul, gyomrom megnyugszik. Biztonságban kell tartanom Edwardot. Szerettem volna ezt az autót vezetni, sőt gyorsan vezetni. Nos, megkaptam a lehetőséget. Szorosan megmarkoltam a kormányt és egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantó tükörre. A Dodge szorosan mögöttünk volt. Nem törődve Edward ijedt pillantásával lelassítottam éppen időben ahhoz, hogy fel tudjak hajtani az 520-asra. A Dodge-nak le kellett lassítania és megállnia, hogy valaki beengedje. Visszakapcsoltam a sebességet és talpig nyomtam a gázt. Az R8-as kilőtt, mindketten az üléstámlához préselődtünk. A sebességmérő mutatója 110 km/h-ra ugrott egyből.

„Csak nyugalom, baby” – mondta Edward hidegvérűen, bár biztos voltam, hogy belülről minden, csak nem nyugodt.

A két forgalmi sáv között cikáztam, mint a fekete bábu a dámában, eredményesen szökdécselve az autók és kamionok között. Jézus, a híd olyan alacsony építésű, hogy olyan, mintha a vízen haladnánk. Hangsúlyozottan nem vettem tudomást a másik autókból felém irányuló mérges, helytelenítő pillantásokat. Edward összekulcsolta kezeit az ölében, próbált olyan mozdulatlan maradni, amennyire csak tudott, és lázasan száguldó gondolataim ellenére azon elmélkedtem, vajon azért teszi-e, hogy ne zavarjon engem.

„Ügyes lány” – suttogta biztatóan és hátra nézett.

„Nem látom a Dodge-ot.”

„Pontosan az IT mögött vagyunk, Mr Cullen” – jött Stuart hangja a kihangosítóból.

„Próbálja önöket utolérni, uram. Mi megpróbálunk önök és a követő közé kerülni.”

IT? Mi a fenét jelent ez?

„Helyes. Mrs Cullen eddig jól végzi a dolgát. Ezzel a sebességgel, feltételezve, hogy a lámpa zöld marad – és ahogy elnézem, az marad – néhány perc múlva leérünk a hídról.”

„Uram.”

Elszáguldottunk a forgalomirányító tábla alatt, tudtam, hogy a Washington tó közepénél járunk. A sebességmérőre pillantva láttam, hogy 120-al száguldok.

„Nagyon jól csinálod, Bella” - mormolta Edward újra ahogy hátrafelé nézett. Egy röpke pillanatra hangja olyan volt, mint amikor először voltunk a játékszobában, amikor türelmesen vezetett be a dolgokba. A gondolat zavaróan izgató volt, el is hessentettem azon nyomban.

„Merre menjek tovább?” - kérdeztem, a riasztó körülmények ellenére meglehetősen nyugodtan. Már éreztem az autót. Élvezet volt vezetni, halkan duruzsolt, és ahhoz képest, hogy milyen gyorsan mentünk, hihetetlenül könnyű volt irányítani. Ilyen gyorsan vezetni ezt az autót... igazán gyerekjáték.

„Mrs Cullen, haladjon az I-5-ösön dél felé. Meg akarjuk tudni, hogy a Dodge mindenáron követi-e önöket” - hangzott fel Stuart hangja a kihangosítóban. A hídon zöld volt a lámpa – hála az égnek – és én tovább száguldottam.¹

Idegesen Edwardra pillantottam, ő megnyugtatóan visszamosolygott. Majd hirtelen elsápadt.

„A szarba” - káromkodott finoman.

Ahogy letértünk a hídról, a forgalom lelassult előttünk. Nekem is lassítanom kellett. Idegesen néztem a visszapillantó tükörbe, és mintha láttam volna a Dodge-t.

„Tízegynéhány autóval mögöttünk?”

„Igen, látom.” - mondta Edward, kikukkantva a keskeny hátsóablakon -  „Kíváncsi vagyok, ki a fasz ez?”

„Én is. Tudjuk egyáltalán, hogy férfi vezeti-e?” - förmedtem bele az előttem kiállított telefonba.

„Nem, Mrs Cullen. Nő is lehet. Az üveg túl sötét.”

Edward rám nézett.

„Egy nő?” - kérdezte.

Vállat vontam.

„A te Mrs Robinsonod?” - kérdeztem, tekintetemet az útra szögezve.

Edward megrándult és kivette a telefont a kihangosítóból.

„Ő nem az én Mrs Robinsonom” - mordult - „nem beszéltem vele a születésnapom óta. És Irina nem tenne ilyent. Nem az ő stílusa.”

„Lauren?”

„Connecticut-ban van a szüleivel. Már mondtam neked.”

„Biztos vagy benne?”

Rövid ideig hallgatott.

„Nem. De ha elszökik, biztos vagyok benne, hogy a családja értesítette volna Dr. Bannert. Beszélgethetnénk erről miután hazaérünk? Figyelj arra, amit tenned kell” - tette hozzá feddően.

„De lehet csak véletlen ez az egész.”

„Nem kockáztatok. Főleg akkor nem,ha te is érintett vagy” - csattant fel.

Visszatette a telefont a kihangosítóba, így megint kapcsolatba kerültünk a biztonságiakkal. Oh, a szarba. Tényleg nem akartam most veszekedni Edwarddal... esetleg később. Féket tettem a nyelvemre.

Szerencsére kisebb lett a forgalom. Gyorsabban hajthattam a Mountlake kereszteződés felé, újra cikázva az autók között.

„Mi van, ha megállítanak a rendőrök?” - kérdeztem.

„Az csak jó lenne.”

„Nem a jogosítványomnak.”

„Amiatt ne aggódj” - válaszolta. Meglepetésemre vidámságot hallottam ki hangjából. Megint rátapostam a gázra, megint 120-szal száguldottam. Apám, tud ez a kocsi menni! Ezt szeretem – könnyű kezelni. Már majdnem 140-nel mentem. Nem hiszem, hogy valaha is vezettem ilyen gyorsan. A furgonom legjobb napján jó, ha a 70-et elérte.

„Tiszta lett előtte az út, felgyorsított” - hangzott fel Stuart testetlen, nyugodt és tájékoztató hangja - „145-tel halad.”

A szarba! Gyorsabb, mint én! Lejjebb nyomtam a gázpedált és a kocsi 150-el dorombolt, ahogy az I-5-ös kereszteződése felé közeledtem.

„Tartsd a sebességet, Bella” - mormolta Edward, amikor egy pillanatra lelassítottam, hogy felsuhanjak az I-5-re.

Az államközi út nem volt forgalmas, egy pillanat alatt a gyors sávba tudtam váltani. Ahogy még jobban ráléptem a gázra és a pompás R8-as zümmögve száguldott előre hogy elérje a gyors sávot,a lassabban halandók szinte szétrebbentek előttünk, hogy menni tudjunk. Ha nem féltem volna annyira, azt hiszem élveztem volna ezt az egészet.

„Uram, 160-nal követi önöket.”

„Maradjon mögötte, Ethan” - kiáltotta Edward Stuartnak.

Ethan?

Egy kamion sorolt be a gyors sávba – a francba! Satufék!

„Kibaszott hülye!” - káromkodott Edward, ahogy előrelendültünk az ülésben. Igazán hálás voltam a biztonsági övnek.

„Kerüld ki, baby” - mondta Edward összeszorított fogakkal. Tükör, sávváltás, lassú autók kerülése, és visszatértem a gyors sávba.

„Szép volt, Mrs Cullen” - mormolta Edward elismerően - „hol vannak a rendőrök, ha szükség van rájuk?”

„Nem akarom, hogy megállítsanak a rendőrök, Edward” - motyogtam az előttem levő útra figyelve - „kaptál valaha gyorshajtásért büntetést?”

„Nem” - mondta, de ahogy egy pillantást vetettem rá, láttam, vigyorog.

„Állítottak már meg?”

„Igen.”

„Oh.”

„A bájerőm, Mrs Cullen. Minden attól függ. És most figyelj. Hol a Dodge, Stuart?”

„Már 175-tel megy.. Körülbelül 4 percre vagyunk önök mögött.” - felelte Stuart.

Szent baszás! Szívem megint a torkomban dobogott. Tudok ennél gyorsabban menni?

Megint lejjebb nyomtam a gázt és elhúztam a csíkot a mellettünk levők mellett.

„Villogj a fényszóróval” - vezényelt Edward, amikor egy Ford Mustang nem ment el előlünk.

„De az olyan bunkó dolog.”

„Akkor legyél bunkó”- förmedt rám.

Jézusom! Oké!

„Ahem- hol a kapcsolója?”

„Az irányjelzőt húzd magad felé.”

Tettem, amit mondott, a Mustang lehúzódott, miután a vezetője felmutatta az ültető ujját. Elsuhantam mellette.

„Ő a faszfej” - mondta Edward a bajsza alatt, majd rám óbégatott.

„Menj le a 166-os kihajtónál.”

Igen uram!

„Lehajtunk a 166-osnál” - tájékoztatta Stuartot Edward.

„Tartson egyenesen az Escala felé, uram.”

Lassítottam, ellenőrizem a tükröket, majd meglepően könnyedén áthaladtam a négy sávon és lehajtottam a sztrádáról. A Stewartra hajtva dél felé haladunk. Az út csendes volt, alig néhány autó hajtott rajta. Hova lett mindenki?

„Átkozott szerencsénk volt a forgalommal. De ez azt jelenti, hogy a Dodge-nak is. Ne lassíts le, Bella. Vigyél haza bennünket.”

„Nem emlékszem az útra” - nyafogtam, pánikban attól, hogy a Dodge még mindig a nyomunkban van.

„Haladj dél felé a Stewarton. Majd szólok” - mondta Edward megint aggódva. Elzúgtam három tömb mellett, de a lámpa sárgára váltott a Yale sugárútnál.

„Menj át rajta, Bella” - kiáltott rám Edward. Az autó úgy megugrott, ahogy a gázra tapostam, hogy mindketten bepréselődtünk az ülésbe. Áthajtottunk a piroson.

„Most hajt le a 166-osnál” - informált Stuart bennünket.

„Maradjon mögötte, Ethan.”

„Ethan?”

„Az a neve.”

Gyors pillantást vetettem Edwardra. Úgy nézett rám, mintha bolondnak tartana.

„Nézd a kibaszott utat!”

Figyelmen kívül hagytam.

„Ethan Stuart.”

„Igen!” - mondta bőszen.

„Ah. Miért nem tudtam ezt?” A pasi az utóbbi hat hétben kísérgetett és nem tudtam a keresztnevét!

„Az a nevem, asszonyom” - ijesztett fel Stuart hangja, pedig ugyanazon a monoton, nyugodt hangon beszélt, mint mindig – „Az IT a Stewarton halad, uram. Igazán gyorsan hajt.”

„Nyomás, Bella. Fejezd be a kicseszett csevegést" - mordult Edward.

„Megállított bennünket a első lámpa a Stewarton.”

„Bella - gyorsan – itt” - kiáltott fel Edward a Boren sugárút déli oldali parkolójára mutatva.

„Ide.” - mutatott egy helyre. A szarba! Azt akarja, hogy beálljak az autóval erre a parkolóhelyre. A francba!

„Csak csináld!” - mondta. Tehát csináltam – tökéletesen. Valószínűleg életem első tökéletes parkolását hajtottam végre.

„Elrejtőztünk a parkolóban a Stewart és a Boren között” - mondta Edward a telefonnak. „Megfelelő lesz, uram” - bár Stuart kissé aggódónak tűnt. „Maradjanak ott, mi követjük az IT-t.”

Edward felém fordult, kutatóan nézett rám.

„Rendben vagy?”

„Naná” - suttogtam.

Edward elhúzta a száját.

„Akárki is vezeti a Dodge-ot, nem hallhat bennünket, ugye tudod.”

Elnevettem magam.

„Most haladunk el a Stewart-on a Boren előtt. Látom a parkolót. Pontosan most hajt el önök előtt, uram.”

Egyszerre engedett fel a feszültség bennünk a megkönnyebbüléstől.

„Ügyes voltál, Mrs Cullen. Szép munka volt” - simogatta meg arcomat Edward gyengéden ujja hegyével. Megrándultam az érintésétől, és nagyot lélegeztem. Nem is tudtam róla, hogy visszafojtom a lélegzetemet.

„Akkor ez azt jelenti, hogy abbahagyod a vezetési stílusom kritizálását?” - kérdeztem.

Nevetett – hangosan, megkönnyebbülve.

„Azért azt nem mondanám.”

„Köszönöm, hogy vezethettem az autódat. Méghozzá ilyen izgalmas körülmények között” - próbáltam könnyed lenni.

„Akkor talán innen én vezetnék.”

„Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy most azonnal ki tudnék szállni, hogy ideülhess. A lábaim elzselésedtek” - és éreztem, hogy megremegek, majd hirtelen reszketni kezdtem.

„Az adrenalin, baby” - mondta kedvesen. „Csodálatos voltál, mint mindig. Sokkoltál, Bella. Soha nem szűnsz meg meglepni.” Finoman megérintette arcomat, arcát elöntötte a szeretet, a félelem, a megbánás – túl sok érzelem egyszerre – és szavai a végemet jelentették. Az érzelmek elárasztottak, hüppögés szakadt fel elszorult torkomból és sírni kezdtem.

„Ne, baby, ne. Kérlek, ne sírj.”

Felém nyúlt és a szűk hely ellenére az ölébe húzott a kézifék oszlopán át. Kikotorta a hajat az arcomból és a szemeimet csókolta, majd az orcámat, és én köré fontam karjaimat és csendesen szipogtam a nyakába. Oh, nagyon jó illata volt, nagyon megnyugtató. Orrát a hajamba fúrta, körülölet, szorított magához és csak ültünk szó nélkül, csak öleltük egymást.

Stuart hangja riasztott fel bennünket.

„Az IT lassított az Escala mellett. Terepszemlét tart.”

„Kövesse” - csattant Edward hangja.

Kézfejembe töröltem az orromat és nagy, megnyugtató lélegzetet vettem.

„Használd az ingemet” - csókolta meg a homlokomat Edward.

„Bocs” - motyogtam, zavartan a saját sírásomtól.

„Mit? Nincs miért.”

Megint megtöröltem az orromat. Felemelte a fejemet az államnál fogva és gyengéd csókot nyomott az ajkamra.

„Nagyon puhák az ajkaid sírás után, én gyönyörű, bátor kedvesem” - suttogta.

„Csókolj meg megint.”

Edward megmeredt, egyik keze a hátamon, a másik a fenekemen.

„Csókolj meg” - leheltem. Szája kissé elnyílt, ahogy levegő után kapott. Elhajolt mellettem, kivette a telefont a kihangosítóból és a vezetőülésre dobta. Majd a szája rám tapadt, jobb kezével a hajamba markolt, hogy rögzítse a fejem, bal kezével átfogta arcomat. Nyelve megszállta a számat és én örömmel fogadtam. Nyelvünk vadul hadakozott. Az adrenalin vágyba fordult át testemben. Megöleltem arcát, ujjaimat végigfuttattam barkóján,élveztem érintését. Felnyögött forró válaszomra, mélyen a torkából, és méhem összerándult az érzéki vágytól. Keze végigsiklott testemen, megsimogatta melleimet, derekamat és lefelé haladt a hátsóm felé. Fészkelődtem.

„Ah” - mondta és elszakította magát, lihegve.

„Mi van?” - motyogtam a szájába.

„Bella, egy parkolóban vagyunk, Seattle-ben”

„És?”

„Nos, ebben a pillanatban éppen meg akarnálak dugni, és te itt fészkelődsz rajtam... ez kissé kényelmetlen.”

Szavai hatására feneketlen vágyam kisiklott ellenőrzésem alól, újból görcsbe rántva méhemet.

„Akkor dugj meg” - mormoltam és megcsókoltam a szája sarkát. Jézusom, akartam őt. Most. Szent baszás, ez az autós üldözés izgalmas volt Túlságosan is. Rémisztő... és a félelem felébresztette a kéjvágyamat.

Hátrahajolt és rám bámult, szeme elsötétült és homályos lett.

„Itt?” - kérdezte rekedten. A szám kiszáradt. Hogy tud ennyire felizgatni egyetlen szóval?

„Igen. Akarlak. Most.”

Féloldalra hajtotta fejét és néhány pillanatig csak bámult rám.

„Mrs Cullen, mennyire magabiztos” - suttogta egy örökkévalóság után. Keze összeszorult a nyakam tövénél a hajamon hogy helyben tartson és szája megint a számra tapadt, ezúttal erőteljesebben. Másik keze a testemen siklott, le a fenekemen át a combomig... ujjaimat Edward hosszúra nőtt hajába fontam.

„Nagyon örülök, hogy szoknya van rajtad” - mormolta és keze kék-fehér csíkos szoknyám alá siklott, combomat simogatva. Újból megmozdultam ölében, ő sziszegett a fogai között.

„Maradj nyugton” - morgott. Megmarkolta a puncimat, egyből mozdulatlan lettem. Hüvelykujja csiklómat simogatta, a levegő megakadt a torkomban ahogy az élvezet, mint az elektromos áram megrázott, mélyen a hasamban.

„Csak nyugi” - suttogta. Megcsókolt megint ahogy hüvelykje körözött rajtam az áttetsző, divatos bugyim anyaga alatt. Lassan belém csúsztatta két ujját.

Felnyögtem és csípőmet kezéhez feszítettem.

„Kérlek” - suttogtam.

„Oh, Mrs Cullen. Nagyon is készséges vagy” - mondta és ujjai ki-, be jártak, kínzó lassúsággal.

„Az autós üldözések ennyire felizgatnak?”

„Te izgatsz fel.”

Farkasmosolyt villantott rám és hitelen kihúzta ujjait, felizgatva hagyva. Karját a térdem alá csúsztatta és legnagyobb meglepetésemre felemelt, arccal a szélvédő felé fordítva.

„Tedd le a lábaidat” - parancsolt rám, lábai összezárva a lábtér közepén. Tettem, ahogy mondta. Kezeit lesimította a combjaimon, majd vissza, egyben felhúzva szoknyámat.

„Kezeidet a térdemre, baby, hajolj előre. Emeld csodás seggedet a levegőbe. Vigyázz a fejedre.”

A szarba! Tényleg megtesszük, itt a parkolóban! Gyorsan körbevizslattam az előttünk levő részt, nem láttam senkit - de éreztem, hogy borzongás fut át rajtam. Én, egy nyilvános parkolóban! Ez olyan... ász? Éreztem, hogy Edward megmozdul alattam és hallottam a sokat jelentő cipzár-hangot. Egyik karját a derekamra tette, másik kezével félre húzta csipkebugyimat és egy gyors mozdulattal 'karóba' húzott.

„Ah” - nyögtem, lefelé nyomva magam rajta. Fogain keresztül sziszegve fújta ki a levegőt. Keze a nyakam felé mozdult és megmarkolt az állam alatt. Átfonta a nyakam és hátrahúzott, fejemet hátrafeszítette. Így meg tudta csókolni a torkom. Másik keze a csípőmet markolta. Együtt kezdtünk mozogni.

Én kissé felemelkedtem, ő megbillentette csípőjét és felém nyomta magát... ki és be... az érzés... hangosan nyögtem. Így nagyon mélyre hatolt. Bal kezemmel a kéziféket markoltam, a jobbal az ajtónak támaszkodtam. Fogával belecsípett a fülcimpámba, majd meghúzta azt – majdnem fájdalmas volt. Újra és újra belém nyomult. Felemelkedtem és leereszkedtem és ahogy elértük a megfelelő ritmust, keze a szoknyám alatt előrecsúszott és ujja gyengéden izgatta csiklómat a bugyim finom anyagán keresztül. (Hát, ezt nem egészen értem.Ki kellene próbálni, hogy marad ott a bugyi elöl. Mik ki nem maradtak az életemből :) )

„Ah!”

„Gyere.Gyorsan” - suttogta a fülembe összeszorított fogakkal. Keze még mindig a nyakam köré fonva - „Gyorsan a végére kell érnünk, Bella.” És fokozta a nyomást a csiklómon.

„Ah!” - éreztem,a hogy az ismerős gyönyör elönt, összegyűlik mélyen és középen bennem.

„Gyerünk, baby” - suttogta a fülembe - „hallani akarlak.”

Újból nyögtem.... és csak éreztem, szemem szorosan behunyva. Hangja a fülemnél, lehelete a nyakamon, gyönyör sugárzott onnan, ahol ujjai izgatták testemet és ahol mélyen belém nyomult – és elvesztem. A testem átvette a hatalmat felettem, sóvárgott a kielégülésért.

„Igen” - sziszegte Edward a fülembe. Egy rövid időre kinyitottam a szemem és vadul néztem az R8-as szigetelt tetejét, majd újból összeszorítottam és elélveztem.

„Oh, Bella” - mormolta áhítattal, átölelt és belém gyömöszölte magát egy utolsó mozdulattal, majd elélvezett mélyen bennem.

Orrát végighúzta állcsontomon, finom csókot nyomott a torkomra, arcomra, homlokomra, ahogy rajta feküdtem, fejem a nyakán nyugtatva.

„Enyhült a feszültség, Mrs Cullen?”

Edward összezárta fogát a cimpámon és megcibálta. Testem kiszáradt, teljesen kimerült.

Elnyivákoltam magam. Éreztem a mosolyát.

„Az enyémen egyértelműen segített” - tette hozzá leemelve magáról - „elveszett a hangod?”

„Igen” - mormoltam.

„Nos, elég buja teremtés vagy, nem? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen exhibicionista vagy.”

Egyből ijedten felültem. Ő megmerevedett.

„Senki sem látott bennünket, ugye?” - néztem körül idegesen a pakolóban.

„Gondolod, hagytam volna, hogy bárki lássa a feleségemet elélvezni?” - simogatta meg megnyugtatóan a hátamat, de hangja nyomán borzongás futott át gerincemen. Megfordultam és huncutul vigyorogtam rá.

„Autós szex!” - kiáltottam fel.

Elvigyorodott és egy tincs hajat a fülem mögé igazított.

„Menjünk haza. Én vezetek.”

Ezzel kinyitotta az ajtót, hagyta, hogy kimásszak az öléből a parkolóba. Mire visszanéztem rá, gyorsan felhúzta a cipzárját. Kiszállt ő is majd tartotta az ajtót, amíg visszaültem.Gyorsan megkerülte az autót, beszállt elővette a telefont és valakit hívott.

„Hol van Stuart?” - kérdezte élesen - „... és a Dodge? Hogyhogy Stuart nincs magával?”

Figyelmesen hallgatott, úgy gondolom Ryannal beszélt.

„Őt?” - lepődött meg - „tapadjon rá” - fejezte be a hívást Edward és rám bámult.

Őt! Az autó vezetője? Ki lehetett – Irina? Lauren?

„A Dodge sofőrje nő volt?”

„Úgy tűnik” - mondta halkan. Haragosan szorította össze száját.

„Hazaviszlek” - mondta halkan. Felbőgette a motort, majd finoman kitolatott a parkolóból.

„Hol van az... IT? Apropó, mit jelent ez? Olyan BDSM-esen hangzik.”

Edward félmosolyra húzta száját ahogy kihúzott a parkolóból és visszasorolt a Stewart útra.

„Azt jelenti, hogy Ismeretlen Követő. Ryan az FBI-nál volt.”

„Ex-FBI-os?”

„Ne kérdezősködj” - rázta meg Edward a fejét. Egyértelműen elmerült a gondolataiban.

„Nos, és merre jár az a női IT?”

„Az I-5-ösön, Portland felé tart.”

Edward rám nézett, tekintete ijesztő volt. Jesszusom – szenvedélyesből nyugodt, abból aggódó, alig néhány perc alatt. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam combját, ujjaimat finoman végigfuttattam farmerja belső varratán, remélve, hogy felderítem.Levette kezét a kormányról és megálljt parancsolt kezemnek.

„Ne” - mondta - „elég messzire mentünk mára már. Nem hiszem, hogy szeretnéd, ha karamboloznánk három tömbnyire a lakástól.”

Ezzel felemelte ajkához a kezem és megcsókolta a mutatóujjamat. Nyugodt, hideg, ellentmondást nem tűrő... az én Fifty-m.

És egy idő óta most először megint úgy éreztem magam, mint egy csökönyös kölyök. Visszahúztam a kezem és egy pillanatig csendben ültem.

„Nő volt?”

„Kétségtelenül az” - sóhajtott.

A Escala mélygarázsához kanyarodott és benyomkodta a belépőkódot. A kapu kitárult, ő behajtott és leparkolta a helyére az R8-ast.

„Igazán kedvelem ezt az autót – mormoltam.

„Én is. És igazán tetszett, ahogy bántál vele – és hogy sikerült nem összetörnöd.”

„Vehetsz egyet a születésnapomra” - fintorogtam rá.

Edward tátott szájjal nézte, hogy kiszállok a kocsiból.

„Egy fehéret – tettem hozzá. Lehajoltam és csak néztem rá, ahogy a kormány mögött ült.

Mosolygott.

„Isabella Cullen, mindig meglepsz” - mondtam és bevágtam az ajtót. Az autó hátuljához sétáltam, majd ott vártam rá.

Kecsesen kiszállt és azzal a nézéssel nézett rám.... azzal, ami mélyen bennem megszólaltatott valamit. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet. Egy emlék ötlött fel a fejemben, ahogy Alice és Jasper néztek egymásra ebédnél. Edward lezseren sétált hozzám, megállt előttem. Nem ért hozzám.Lehajolt és suttogott:

”Tetszik neked ez az autó. Nekem is tetszik ez az autó. Megdugtalak benne.. lehet rajta is megduglak egyszer.”

Elakadt a lélegzetem.

Egy fényes ezüst színű BMW érkezett a garázsba. Edward aggódva tekintett rá, majd megnyugodva vigyorgott le rám.

„De úgy tűnik, társaságot kaptunk. Gyere” - fogta meg a kezem és a lifthez indultunk. Megnyomta a hívógombot és ahogy várakoztunk, a BMW sofőrje csatlakozott hozzánk. Fiatal, hétköznapian öltözött, hosszú sötét hajú fiatalember volt. Úgy nézett ki, mint egy tv-s személyiség.

„Hali” - mosolygott ránk melegen.

Edward körém fonta karját és udvariasan bólintott.

„Csak most költöztem ide. A 32-es lakásba.”

„Helló” - viszonoztam mosolyát. Kedves, világoskék szemei voltak.

A lift megérkezett, beszálltunk. Edward megfejthetetlen kifejezéssel nézett le rám.

„Ön Edward Cullen” - folytatta a fiatalember.

Edward visszautasítóan mosolygott.

„Paul Johnson” - nyújtotta kezét a férfi. Edward kelletlenül fogott vele kezet.

„Hányadikra mennek?” - kérdezte Paul.

„Kódot használok.”

„Oh.”

„Penthouse.”

„Oh” - vigyorgott szélesen Paul -  „hát persze.”

Ezzel megnyomta a 16. emelet gombját, és az ajtó bezárult.

„Feltételezem, Mrs Cullen.”

„Igen” - mosolyogtam udvariasan és kezet nyújtottam. Paul enyhén elpirult és megszemlélt.. egy kissé túl hosszan. Oh, ne. Én is elpirultam, Edward szorosabbra fonta karját körülöttem.

„Mikor költözött be?” - kérdeztem csak udvariasságból.

„Múlt hétvégén. Tetszik ez a hely.”

Ezután kényelmetlen csend költözött közénk, addig amíg a lift meg nem állt Paul emeletén.

„Örülök, hogy találkozhattam Önökkel” - mondta megkönnyebbülten és kilépett. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Edward beütötte a kódot és a lift újból elindult felfelé.

„Kedvesnek tűnt” - mormoltam - „még egy szomszéddal sem találkoztam.”

Edward savanyúan nézett rám.

„Jobban szeretem, ha nem is találkozol.”

„Csak mert egy remete vagy - úgy gondolom, elég kedves volt.”

„Remete?”

„Remete. Bezárkózva az elefántcsont-tornyodba” - jelentettem ki.

Edward szája megremegett...

„A mi elefántcsont-tornyunkba. És azt hiszem egy újabb csodáló nevét adhatja a listájához, Mrs Cullen.”

Égnek emeltem a szemem.

„Edward, azt hiszed, mindenki a csodálóm?”

„Megforgattad a szemedet?”

Pulzusom felgyorsult.

„Bizony azt tettem” - suttogtam leszorult torokkal.

Féloldalra hajtotta fejét, arca felöltötte azt a bizonyos parázsló, arrogáns, elbűvölő kifejezést.

„És mit tehetünk ezzel?”

„Valami vadat?”

Pislogott, hogy elrejtse meglepetését.

„Vadat?”

„Kérlek.”

„Többet akarsz?”

Lassan bólintottam.

A lift ajtaja kinyílt, hazaérkeztünk.

„Mennyire vadat?” - lehelte elsötétülő szemmel.

Ránéztem, egy szót sem szólva. Egy pillanatra becsukta szemét majd megragadta a kezem és

kihúzott a folyosóra.

Ahogy berontottunk a dupla ajtón, Stuart ott állt az előtérben és várakozóan nézett párosunkra.

„Stuart, szeretném egy óra múlva meghallgatni” - mondta Edward.

„Igenis, uram.”

Ezzel megfordult és Taylor irodájába távozott.

Egy egész óránk van!

Edward lepillantott rám.

„Vadul?”

Bólintottam.

„Nos, Mrs Cullen, szerencséje van. Ma teljesítem a kéréseket.”

1A híd a z áthaladó hajóforgalom miatt középen emelhető. Gondolom, a lámpa erre vonatkozik.

Azt hiszem ez az első alkalom, hogy szeretnék ott utazni, hol a történet játszódik. Persze, Dél-Franciaországot nem számolom, mert ott lakni szeretnék.

Ezen a hííííídon éééééén is ááááát akarok utazniiiiiiiii !!!!!!!

Kilencvenharmadik fejezet (Második történet hatodik fejezet)

Megmozdultam, ösztönösen nyúltam át Edward oldalára, de csak a hiánya volt ott. A szarba! Egyből felébredtem, és idegesen körbepillantottam a kabinban. Edward a kis kárpitozott karosszéken ült az ágy mellett és engem nézett. Előrehajolt, valamit a padlóra tett és lefeküdt mellém. Rövid szárú nadrágjában és egy szürke pólóban volt.

„Hé, nyugi. Minden rendben van” – mondta gyöngéd, megnyugtató hangon. Mintha egy sarokba szorított állathoz beszélt volna. Gyengéden elsimította hajamat az arcomból. Megnyugodtam. Láttam, hogy megpróbálja elrejteni saját aggodalmát, de nem sikerült neki.

„Elég ijedős vagy az utóbbi napokban” – mormolta tágra nyitott szemmel, komolyan.

„Rendben vagyok, Edward. Jó reggelt” - legragyogóbb mosolyommal néztem rá, mert nem akartam, hogy tudja, mennyire aggaszt a gyújtogatás. Eszembe jutott mindaz a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor az Echo Charlie-val történt a szabotázs – a tompa üresség, a leírhatatlan fájdalom folyamatosan eszembe jutott és gyötört, marcangolta a szívemet. Arcomra fagyasztott mosollyal próbáltam elfojtani az emlékeket.

„Néztél, amíg aludtam?”

„Igen” – nézett rám kitartóan, tanulmányozta arcomat. „Beszéltél.”

„Oh?” – a fenébe. Mit mondhattam?

„Nyugtalan voltál” – tette hozzá.

Pislogtam. Nincs semmi, amit elrejthetnék ez elől a pasi elől? Előre hajolt és megpuszilt a két szemöldököm között.

„Ahogy ez a kis ’v’ formálódik, pontosan itt” – lehelte – „ott nagyon bársonyos megpuszilni. Ne aggódj, baby. Vigyázok rád.”

„Nem magam miatt aggódom – miattad” – dünnyögtem. „Ki vigyáz rád?”

Elnézően mosolygott a hangsúlyomon.

„Elég nagy és kiállhatatlan vagyok ahhoz, hogy magamra tudjak vigyázni. Gyere. Kelj fel. Van még egy dolog, amit meg szeretnék tenni, mielőtt haza indulunk” – vigyorgott rám, azzal a nagyfiús igen-én-tényleg-huszonnyolc-éves-vagyok vigyorral és rácsapott a fenekemre. Felkiáltottam ijedtemben, majd rájöttem, hogy tényleg ma indulunk vissza Seattle-be... és rossz kedvem visszatért. Nem akartam elmenni innen. Élveztem, hogy naphosszat vele lehetek... még nem voltam kész arra, hogy osztozzak rajta a cégével és a családjával. Boldog nászutunk volt. Egy-két hullámvölgy akadt ugyan, el kell ismernem, de az normális az új házasoknál... úgy tudom.

Edward azonban nem tudta eltitkolni kisfiús izgatottságát és sötét gondolataim ellenére rám is átragadt izgatottsága. Ahogy elegánsan felkelt az ágyból, izgatottan követtem. Mi járhat a fejében?

-------

Edward a csuklómra erősítette a kulcsot.

„Azt akarod, hogy én vezessek?”

„Igen” - vigyorgott. „Nem túl szoros?”

„Nem. Ezért van rajtad mentőmellény?” - emeltem magasra a szemöldököm.

„Igen.”

Nem tudtam elfojtani vihogásomat.

„Micsoda bizalom a vezetési képességeimben, Mr Cullen.”

„Mint mindig, Mrs Cullen.”

„Nos, akkor ha lehet, ne tarts előadást” - figyelmeztettem.

Edward védekezően felemelte kezét, de mosolygott.

„Mernélek?”

„Igen, és meg is szoktad tenni. De itt nem húzódhatunk az út szélére vitatkozni.”

„Talált, süllyedt, Mrs Cullen. Akkor egész nap itt állunk a fedélzeten és vitatkozunk a vezetési képességeiden, vagy megyünk és mókázunk egy jót?”

„Telibe találta, Mr Cullen” - ragadtam meg a jet-ski kormányát és felmásztam rá. Edward mögém telepedett és ellökött bennünket a yacht-tól. Taylor és két matróz megbűvölten néztek ránk. Edward előrébb csúszott és körém fonta karjait, és combjait szorosan hozzám simította. Igen, pontosan ez az, amit szeretek az utazás ezen módjában. Bedugtam az indítókulcsot a helyére, megnyomtam az indítógombot, és a motor életre kelt.

„Kész vagy?” - kiabáltam túl a zajt.

„Amennyire csak lehet” - mondta, szája közel volt a fülemhez.

Óvatosan húztam a gázkaron és jet-ski elindult a Fair Lady-től, sokkal lassabban, mint ahogy nekem megfelelt. Edward szorított az ölelésén. Jobban meghúztam a gázkart, és kilőttünk. Igazán elégedett voltam magammal, hogy nem borultunk fel.

„Whoa!” - kiáltott fel Edward mögöttem, de hangjából élvezet hallatszott ki. Elrobogtam a hajó mellett a nyílt víz felé. A Port de Plaisance de Saint-Laurent-du-Var-nál horgonyoztunk, Nizza repülőtere látszott a távolban, úgy nézett ki, mintha a Földközi tengerbe építették volna. Valami fura repülőgéphangot hallottam éjjel, miután megérkeztünk. Úgy döntöttem, ezt meg kell néznünk közelebbről.

Arrafelé száguldottunk, sebesen pattogtunk a hullámokon. Szerettem ezt, és izgalommal töltött el, hogy Edward hagyott vezetni. Minden aggodalom, ami az utóbbi két napomat kitöltötte, elpárolgott, ahogy közelebb értünk a repülőtérhez.

„Legközelebb két jet-skivel jövünk” - kiabálta Edward. Elöntötte a vigyor az arcomat – versenyezni vele, igazán izgalmas gondolat volt.

Ahogy a hideg kék vízen közelebb kerültünk ahhoz, ami a rohanás végét jelentette, megijedtem egy repülő bömbölő hangjától ami fölöttünk készülődött a leszálláshoz. Nagyon hangos volt, pánikba estem, elkanyarodtam és rácsaptam a fojtószelepre egyszerre, összetévesztetem a fékkel.

„Bella” - kiabált Edward, de túl késő volt. Leugrottam a jet-ski-ről kezem-lábam szertehányva, magammal rántottam Edwardot is egy látványos csobbanásba.

Sikítva csobbantam a kristálykék vízbe, nagyot nyeltem a tengervízből. A víz hideg volt ilyen messze a parttól. Mentőmellényemnek köszönhetően pillanat alatt a felszínre kerültem, köhögtem és köpködtem, megpróbáltam kitörölni a vizet a szememből. Körülnéztem Edward után kutatva. Éppen felém úszott. A jet-ski ártalmatlanul ringott néhány lábnyira tőlünk, a motor hallgatott.

„Rendben vagy?” - zihálta Edward, ahogy mellém ért.

„Igen” - károgtam, nem visszatartva széles jókedvemet. Látod Edward? Ez a legrosszabb, ami a jet-skízés során történhet!

„Látod, nem is olyan rossz!” - vigyorogtam, ahogy tapostuk a vizet.

Végül elhúzta a száját, láthatóan megkönnyebbült.

„Nem, azt hiszem nem. Kivéve, hogy vizes lettem” - zsörtölődött, de hangja játékosan csengett.

„Én is vizes vagyok.”

„Szeretem, ha vizes vagy” - kacsintott rám.

„Edward!” - feddtem meg vihogva.

Vigyorgott és eszméletlenül jól nézett ki. Előre hajolt és erősen megcsókolt. Amikor elhúzódott tőlem, nem kaptam levegőt. Szemei elsötétültek, lángoltak. A hideg víz ellenére nagyon melegem lett.

„Gyere. Menjünk vissza. Zuhanyoznunk kell. Én vezetek.”

-------

A British Airways első osztályú utasainak járó váróteremben tétlenkedtünk Londonban, a Seattle-i csatlakozásra vártunk. Edwardot lekötötte a Financial Times of London. A fényképezőgépéért nyúltam, szerettem volna néhány képet készíteni róla. Nagyon szexin nézett ki védjegynek számító fehér pamutingében és farmerban, repülős szemüvegét ingének nyitott 'v'-jébe tűzve. A vaku megzavarta. Felpislogott rám, szégyenlősen elmosolyodott.

„Hogy vagy, Mrs Cullen?” - kérdezte.

„Szomorú vagyok , hogy haza kell mennünk” - mormoltam - „szeretlek a magaménak tudni.”

Kezét kinyújtva megfogta az enyémet és az ajkához emelte, csókot nyomott rá.

„Én is” - mondta.

„...De?” - kérdeztem, megérezve, hogy nem fejezte be a mondatot.

Kissé elkomorodott.

Féloldalra döntöttem fejem, tekintetemből az a 'mondd meg!' sugárzott, amit az utóbbi napokban fejlesztettem ki. Sóhajtva letette az újságot.

„El akarom kapni és kipenderíteni az életünkből azt a gyújtogatót” - mondta meglepő nyerseséggel.

„Oh” - ez elég biztatóan hangzott.

„Jenks tökeit feltálaltatom ebédre, ha megengedi, hogy még egy ilyen történjen” - mondta Edward. Borzongás futott végig a gerincemen fenyegető hangjától.Edward közömbösen nézett rám, és nem tudtam eldönteni, azt akarja, hogy komolytalanul vegyem, vagy mi... Az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam, hogy eltüntessem az utóbbi percekben közöttünk keletkezett feszültséget. Felemeltem a fényképezőgépet és elkattintottam.

------

„Hé, álomkóros, itthon vagyunk” - mormolta Edward.

„Hmmm” - dünnyögtem, kelletlenül elhagyva a Kew Garden-beli, kínzóan szép álmomat, ahol éppen piknikeztünk Edwarddal. Nagyon fáradt voltam. Az utazás kimerítő, még első osztályon is. Már legalább tizennyolc órája ébren voltunk, úgy hiszem – fáradtságomban elveszítettem már a fonalat. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtóm és Edward fölém hajolt. Kikapcsolta a biztonsági övemet és karjába emelt. Felébredtem.

„Hé, tudok járni!” - tiltakoztam álmosan.

Felhorkant.

„Át kell, hogy vigyelek a küszöbön.”

Nyaka köré fontam karomat.

„És felviszel hat emeletnyi magasságba?”

„Mrs Cullen, el vagyok bűvölve, hogy megállapíthatom, szedett fel magára néhány kilót.”

„Mi?”

Elvigyorodott.

„Szóval, ha nem bánod, használnám a liftet” - húzta össze a szemét, bár azt gondoltam, csak ugratott. Taylor kinyitotta az Escala előterének ajtaját számunkra.

„Isten hozta itthon, Mr Cullen, Mrs Cullen” - mondta, mindkettőnkre mosolyogva.

„Köszönjük, Taylor” - válaszolta Edward. A lehető legkurtábban mosolyogtam Taylorra és néztem, ahogy visszamegy a Mercedeshez, ahol Stuart várt rá a kormánynál.

„Mit értettél azon, hogy felszedtem magamra néhány kilót?” - bámultam Edwardra. Vigyora szélesebb lett, közelebb vont a melléhez és átcipelt az előtéren.

„Nem sokat” - biztosított, arca hirtelen elsötétült, megijesztve ezzel.

Oh, ne... most mi van?

„Mi a baj?” - leheltem, próbáltam a riadtságot kiszűrni a hangomból.

„Visszanyertél valamennyit abból, amit elveszítettél, amikor elmentél tőlem” - magyarázta halkan, amíg a liftre vártunk. Zord kifejezés tűnt fel az arcán.

Ne! Váratlan, meglepő gyötrelme belemarkolt szívembe.

„Hé” - csattantam fel. Ujjaimmal megsimogattam arcát és beletúrtam hajába, magamhoz húztam. Készségesen engedett.

„Ha nem mentem volna el, állnál-e itt, így?” - suttogtam. Tekintete ellágyult, szemszíne mint a lágy moha, és szégyenlősen elmosolyodott... a kedvenc mosolyommal.

„Nem” - suttogta vissza és belépett a liftbe karjai között velem. Lehajolt és gyengéden megcsókolt.

„Nem, Mrs Cullen, nem állnék itt” - futtatta végig orrát orromon - „de tudnám, hogy biztonságban tudlak tartani, mert nem szállhatnál szembe velem.”

Kissé bűntudatosan hangzott... a picsába.

„Szeretek ellentmondani neked” - teszteltem a hangulatát.

„Tudom. És ez engem nagyon... boldoggá tesz” - mondta és bódultan rám mosolygott.

Oh, hála az égnek.

„Még akkor is, ha kövér vagyok?” - suttogtam.

Elnevette magát.

„Még akkor is, ha kövér vagy” - csókolt meg újból, ezúttal hevesebben, ujjaim hajába markoltak, hogy közel tartsam magamhoz, nyelvünk lassú, érzéki táncba kezdett. Mire a lift megálljt jelzett a lakosztálynál, mindketten kifogytunk a levegőből.

„Nagyon boldog” - lehelte. Mosolya sötétebb lett, tekintete lehomályosult és érzékibbé vált. Megrázta fejét, hogy magához térjen, majd megfordult és elindult a folyosón.

„Isten hozta itthon, Mrs Cullen” - mormolta. Újból megcsókolt, ezúttal tartózkodóbban, és ám sugározta teljes-gigawatt-erősségű-Edward-Cullen-mosolyát, szeme örömtől csillogott.

„Isten hozta itthon, Mr Cullen” - sugároztam fel rá, szívem válaszolt hívására, csordultig telve örömmel. Azt hitte, Edward letesz majd, de nem. Végigcipelt az előtéren, a folyosón, be a nappaliba és letett a konyhapultra. Lábamat lóbálva ültem ott. Edward pezsgős poharat vett elő az egyik konyhaszekrényből és megtöltötte őket finom, hűtött pezsgővel, amit a hűtőszekrényből varázsolt elő... a kedvenc Bollingerünkkel. Mellém rakta a két poharat és fürgén, gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta az üveget, egy cseppet sem kárba veszítve. A rózsaszín pezsgőt kitöltötte a poharainkba, letette az üveget, felvette az egyik poharat és nekem nyújtotta. A másikat felvéve gyengéden széttárta lábaimat és közéjük állt.í

„Emelem poharamat ránk, Mrs Cullen” - lehelte.

„Ránk, Mr Cullen” - suttogtam és tartózkodóan mosolyogtam. Összecsendítettük poharainkat és ittam egy kortyot.

„Tudom, hogy fáradt vagy” - suttogta és orrát az orromhoz dörgölte - „de nagyon szeretnék ágyba menni veled, és nem alvás céljából” - csókolta meg a szám sarkát.

„Ez az első éjszakánk itthon, és igazából az enyém vagy...” - hangja elakadt s végigcsókolta a nyakamat. Kora este volt még itt, Seattle-ben, és kutyául fáradt voltam, de mélyen bennem felébredt a vágy, benső istennőm dorombolt...

-------

Edward békésen szunnyadt mellettem, én meg bámultam a hajnal rózsaszín és arany sugarait, ahogy beszűrődtek a hatalmas ablakokon. Karja lazán feküdt rajtam, próbáltam felvenni légzése ritmusát, hogy visszaaludjak, de reménytelen volt. Teljesen ébren voltam, testem még európai idő szerint működött, gondolataim száguldoztak.

Túl sok minden történt az elmúlt három hétben – mégis kit akarok becsapni, az elmúlt három hónapban – és úgy érzem, azóta csak lebegek. És itt vagyok, én, Bella Swan – Mrs Isabella Cullen – hozzámentem a legkívánatosabb, legszexibb, filantróp, abszurd módon gazdag és kibaszott 'nagykutyához', akivel nő találkozhat. Hogy történhetett ez meg ilyen gyorsan?

Óvatosan mozdultam meg a helyemen és bámultam őt, felbecsültem szépségét. Tudom, hogy nézni szokott, amikor alszom, és ritkán volt alkalmam viszonozni a bókját. Nagyon fiatalnak és gondtalannak tűnt álmában, hosszú szempillái legyezőszerűen terültek szét, halvány borosta fedte állát, szépen ívelt ajkai lazán szétnyíltak, ahogy mélyen lélegzett. Meg szerettem volna csókolni, nyelvemet ajkai közé dugni, ujjaimat végigfuttatni lágy, mégis szúrós borostáján. Meg kellett küzdenem magammal, hogy ne érjek hozzá, ne zavarjam. Hmmm... esetleg piszkálhatnám a fülcimpáját a fogaimmal, vagy megrághatnám...? Kisördögöm felnézet rám Dickens Összes művei második kötetéből a szemüvege felett, és gondolatban megrótt – Hagyd békén azt a szegény embert, Bella.

Hétfőn újra munkába kell majd állnom. Ma akklimatizálódni fogunk, majd visszatérünk a mindennapjainkba. Fura lesz nem látni Edwardot egész nap, miután az utóbbi három hét majdnem minden percét együtt töltöttük. Visszafeküdtem és a mennyezetet bámultam. Egyesek úgy gondolhatják, hogy ennyi időt együtt tölteni fullasztó lehet, de ez nem így van. Minden együtt töltött percet élveztem, még ha veszekedtünk is. Minden percet... kivéve a Cullen házból érkezett híreket.

Megdermedtem. Ki akarná bántani Edwardot? Gondolataim megint ekörül a titok körül forogtak. Valaki az üzleti világból? Valamelyik exe? Egy elégedetlen alkalmazott? Elképzelésem sem volt, és Edward nem beszélt róla, csak nagyon kevés dolgot közölt velem, azt vélve, hogy engem véd. Sóhajtottam egyet. Az én ragyogó fehér és fekete lovagom, mindig védelmezni próbál engem. Mit tegyek vele, hogy nyíltabb legyen velem?

Megmozdult, én megdermedtem, nem akartam felébreszteni, de ellenkező eredményt értem el. A fenébe! Két ragyogó zöld szem pislogott rám.

„Mi a baj?” - kérdezte egyből.

„Semmi. Aludj vissza” - próbáltam megnyugtatóan mosolyogni rá.

Kinyújtóztatta szép, hosszú testét mellettem, megdörgölte szemét és fintorgott.

„Az időeltolódás?” - kérdezte.

„Úgy nevezik? Nem tudok aludni.”

„Ismerem az egyetemes orvosságot a bajra, csak neked, csak most, baby” - vigyorgott, mint egy iskolásfiú. Égnek fordítottam tekintetemet és kuncogtam...és sötét gondolataimat félrelöktem, fogaim megtalálták fülcimpáját.

Az Audi R8-cal száguldottunk észak felé az I-5-ös úton az 52-es híd felé, én és Edward. Ebédre voltunk hivatalosak a szüleihez, egy 'isten hozott itthon' vasárnapi ebédre. Az egész család jelen lesz, Rose-al és Jasperral bővítve. Fura lesz ennyi emberrel együtt lenni azok után, hogy olyan hosszú ideig voltunk csak ketten. Nem volt alkalmam beszélni Edwarddal reggel óta – az irodájába zárkózótt, amíg én kipakoltam. Igaz, mondta, hogy nem kell kipakolnom, majd Mrs Cope elintézi. Ez is valami olyan, amihez alkalmazkodnom kell – háztartási alkalmazott. Szórakozottan simítttamvégig a  bőrrel kipárnázott ajtón hogy eltereljem kíváncsi gondolataimat. Kívülállónak éreztem magam. Az időeltolódás miatt? A gyújtogató miatt?

„Megengeded, hogy vezessem?” – kérdeztem inkább magamtól, meg is lepődtem azon, hogy hangosan kimondtam.
„Természetesen” – felete Edward mosolyogva – „ami az enyém, az a tiéd is. Bár, ha egy karcolás is lesz rajta, akkor a fájdalom vörös szobájába viszlek.” És rám villantotta kaján vigyorát.
A szarba! Tátottam el a szám. Most szórakozik velem?
„Ne szórakozz! Megbüntetnél, mert megkarcolom a kocsidat? Jobban szereted a kocsidat, mint engem?” – ugrattam.
„Majdnem” – válaszolta és megszorította  a térdemet – „de a kocsi nem tart melegen éjszaka.”
„Szerintem megoldható lenne. Aludhatnál benne” – vágtam vissza csípősen.
Edward nevetett.
„Alig egy napja vagyunk itthon és máris kirúgsz?” – elégedettnek tűnt. Felpillantottam rá, arcán széles vigyor terült el… és bár mérges szerettem volna lenni rá, de lehetelen volt annak lenni, amikor ilyen jókedvű volt. És ilyen jó kedvű volt azóta, mióta kijött a dolgozószobájából ma reggel. És sejteni kezdtem, hogy azért vagyok ilyen ingerlékeny, mert vissza kell térnünk a valóságba, és nem tudtam, hogy visszatér-e a nászút előtti zárkózottabb Edward, vagy meg tudom tartani ezt az új feljavított változatá.
„Miért vagy ennyire elégedett?” – kérdeztem.
Újabb vigyort villantott rám.
„Mert ez a beszélgetés olyan… normális.”
„Normális” – horkantam fel – „nem kevesebb, mint háromheti házasság után. Tuti.”
Mosolya kissé alábbhagyott.
„Csak viccelek, Edward” – mormoltam gyorsan, nem akarta elrontani a kedvét. Mellbevágott, hogy mennyire nem bízik önmagában néha. Gyanítottam, hogy mindig ilyen volt, de bizonytalanságát megfélemlítő külső mögé rejtette. Igazán könnyű volt Edwardot ugratni, valószínűleg azért, mert nincs hozzászokva. Ez meglepetés volt számomra, és újból elméláztam azon, hogy mennyi mindent kell még egymásról megtanulnunk.
„Hé” – szólalt meg – „mi a baj?”
„Semmi.”
„Idegesítő tudsz lenni néha, Bella. Mondd meg.”
Felé fordultam és elfintorodtam.
„Te is, Cullen.”
Összehúzta szemöldökét.
„Próbálkozom” – mondta kedvesen.
„Tudom. Én is” – mosolyogtam rá, kissé derűsebben.

-----

Carlisle kimondottan nevetséges volt szakácssapkájában és „Képesített grillmester” kötényében ahogy a grillpultnál állt. Minden alkalommal, amikor ránéztem, elvigyorodtam. Igazából a hangulatom számottevően megjavult. A Cullen ház teraszán ültünk az asztal körül, élveztük a lemenő nap sugarait. Esme és Alice különféle salátákat pakolt az sztalra, Emmett és Edward jóindulatúan ugratták egymást és az új ház terveiről beszélgettek, Jasper és Rose a nászutunkról faggatott. Edward fogta a kezemet, ujjai az eljegyzési és a házassági gyűrűimeml játszottak.
„Szóval, ha végére értek a terveknek Tanyával, akkor szerptembertől november közepéig van időm” – mondta Emmett – „minden alkalmazottat oda kell vezényeljek.”
Ezzel kinyújtózott és karját Rose vállára ejtette, aki elmosolyodott.
„Tanya holnap este jön, remélem, mindenben meg tudunk egyezni” – válaszolt Edward felém fordulva és várakozóan tekintett rám.
Oh… ez újdonság volt számomra.
„Biztos” – mosolyogtam rá, nagyob részt a család kedvéért, de a kedvem megint a béka segge alá sülyledt. Miért dönt ezekben a dolgokban anélkül, hogy megbeszélné velem? Vagy Tanya személye miatt van ez –  aki buja csípővel, kipakolt mellekkel és drága divattervezői ruhában és parfümfelhőben kihívóan mosolyog a férjemre? Kisördögöm mereven nézett rám. Nem adott okot a férjed arra, hogy féltékeny legyél. Ó, a francba, a hangulatom igen ingadozó ma. Mi a baj velem?
„Bella” – kiáltott rám Rose, felijesztve mélázásomból – „még mindig Dél-Franciaországban vagy?”
„Igen” – mosolyogtam.
„Nagyon jól nézel ki” – mondta Rose, bár a homlokát ráncolta, ahogy ezt meondta.
„Ti is” – ragyogott Esme. Ememtt újratöltötte a poharainkat.
„A boldog párra” – vigyorgott Carlisle és felemelte poharát. A köszöntő körbement az asztal körül.
„És gratuláljunk Jasper-nek, hogy felvették Seattle-be a pszichológiai kurzusra” – csipogta Alice büszkén, és Jasper-re mosolygott, amit ő gyorsan és melegen viszonzott. Oh… elpirultam, látva a pillantásváltást. Ismerem ezt a nézést…
„Gratulálunk” – mondtuk egyszerre, és a párra vigyorogtam, jól tudva, hogy mi zajlik közöttük.
Belehallgattam az asztal körül zajló beszélgetésbe. Edward futólag ismertette három hetes utazásunk kiterjedt programjá, itt-ott szépítve a történteket. Nyugodtnak és fegyelmezettnek tűnt, a gyújtogató miatti félelem elfelejtődött. Másrészről én képtelen voltam a kedélyemen változtatni. Megpiszkáltam az ételemet. Edward azt mondta tegnap, kövér vagyok. Tréfált! Meredt rám kisördögöm újfent. Emett véletlenül lelökte poharát, ezzel felijesztve mindenkit, és hirtelen kapkodás következett, hogy eltüntessék az üvegcserepeket.
„Felviszlek a csónakházba és végül elfenekellek, ha nem szeded össze magad” - suttogta Edward a fülembe.
Ijedtemben eltátottam a szám, és felé fordultam. Mi? Most ugrat?
„Nem mered megtenni” - mordultam rá és ott lent mélyen éreztem az ismerős, kellemes izgalmat. Felhúzta egyik szemöldökét. Persze, hogy megtenné. Gyorsan az asztal szemben levő oldalán ülő Rose-ra pillantottam. Ő érdklődve tanulmányozott bennünket. Visszafordultam Edwardhoz, szúrós szemmel néztem rá.
„Előbb el kell kapnod, és lapossarkú van rajtam” - sziszegtem.
„Élvezettel kipróálnám” - lehelte, és melegen mosolygott rám. Úgy gondoltam, viccel.
Elvörösödtem. Megdöbenésemre, jobban éreztem magam.
Ahogy befejeztük a tejszínes eperből álló desszertünket az ég csatornái váratlanul megnyíltak és ronggyá áztunk. Mindanynian felugrottunk, letakarítottuk az asztalról a tányérokat és poharakat, behordtuk őket a konyhába.
„Szerencse, hogy az idő kitartott addig, amíg végeztünk” - mondta Esme elégedetten, ahogy mindnyájan betértünk a dohányzószobába. Edward a csillogó fekete  feltámasztott zongora mellé, lenyomta a halkító pedált és egy ismerős dallamot kezdett játszani, amit  nem tudtam egyből helyére tenni.
Esme Saint Paul de Vence-ről kérdezett. Ő és Carlisle évekkel ezelőtt voltak ott nászúton. Az ötlött fel bennem, hogy ez jó jel lehet, látni őket hogy milyen boldogok ennyi év után is. Rose és Emmett az egyik agyon párnázot kanapén  ölelkezett, amíg Jasper, Alice és Carlisle beszélgetésbe merültek a pszichológiáról, azt hiszem.
Hirtelen, egy emberként az összes Cullen elhallgatott és tátott szájjal nézett Edwardra.
Mi?
Edward halkan énekelt magának a zongoránál. Csend ereszkedett ránk ahogy próbáltuk hallani Edward lágy, lírai hangját.Én már hallottam őt énekelni... ők nem? Edward elhallgatott, hirtelen tudatára ébredve a halálos csendnek, ami körül vette a szobában. Rose kérdően nézett rám,  én válalt vontam. Edward megfordult a székén és elpirult, zavarba jött attól, hogy a figyelem középpontjába került.
„Folytasd” - biztatta Esme halkan - „még soha, de soha nem hallottalak énekelni Edward. Soha.”
Csodálattal nézett Edwardra. Ő még mindig a zongoránál ült a széken és szórakozottan pislogott
vissza, majd egy pilanat múlva kissé megrántotta a vállát. Szeme idegesen villant rám, majd ki az ablakon.  Hirtelen feszélyezetten beszélgetni kezdett mindenki, csak én bámultam továbbEdwardra.
Esme  vonta el figyelmemet, megfogta a kezem és megölelt.
„Oh, édes kislányom!. Köszönöm, köszönöm” - suttogta, hogy alig hallottam.Elszorult a torkom.
„Ehm...” - öleltem vissza, nem igazán voltam biztos bene, mit is köszön meg. Esme rám mosolygott és megcsókolta az arcomat.
Oh, egek... mit tettem?
„Megyek, készítek teát” - mondta, hangja elmosódott volt a visszafojtott könnyektől.
Odaballagtam Edwardhoz, aki már az ablaknál állt és kibámult az ablakon.
„Szia” - mormoltam.
„Szia” - felet. Kezét a derekamra fonta, magához húzott. A farzsebébe dugtam a kezem. Együtt bámultuk az esőt.
„Jobban vagy?” - kérdezte.
Bólintottam.
„Jó.”
„Van tehetséged hozzá, hogy csendesíthetsz el egy szobányi embert.”
„Mindig ezt teszem” - suttogta és levigyorgott rám.
„A munkahelyeden igen, de itt nem.”
„Igaz, itt nem.”
„Soha senki nem hallott énekelni? Egyáltalán?”
„Úgy tűnik, nem” - mondta szárazan - „Mehetünk?”
Felpillantottam rá, megpróbáltam felmérni hangulatát. Tekintete puha és meleg volt, és enyhén bódult. Úgy döntöttem, témát váltok.
„Elfenekelsz?” - suttogtam.
Rám nézett, tekintete elsötétült.
„Nem akarlak bántani, de több, mint boldog lennék, ha játszanánk” - mormolta.
„Oh” - néztem vssza a szobába, de hallótávolságon kívül voltunk.
„Csak ha nem viselkedsz jól, Mrs Cullen” - suttogta a afülembe halkan.
Hogy tud enyni érzékiséget belesűríteni hét szóba?
„Meglátom, mit tehetek” - vigyorogtam.
Végül búcsút mondtunk mindnekinek, és az atóhóz sétáltunk.
„Tessék” - nyújtotta felém a kocsi kulcsát.
„Ne karcold meg!” - tette hozzá halálosan komolyan, fejét rázva – „vagy kibaszottul dühös leszek.”
A szám kiszáradt. Megengedi hogy vezessem az autóját? Benső istennőm felrántotta bőr vezető kesztűjét és lapossarkú cipőjét. Oh igen! - kiabálta.
„Biztos vagy benne?” - tátogtam döbbenten.
„Mielőtt meggondolom magam. Igen.”
Nem hiszem, hogy valaha is ennyire vigyorogtam volna. Égne emelte szemét és kinyitotta a vezető ajtaját előttem. Bemásztam. Elindítottam a motort, mielőtt az utasoldalra ért volna. Gyorsan beugrott.
„Lelkes, Mrs Cullen?” - kérdezte fanyar mosollyal.
„Nagyon.”
Lassan hátratolattam és megfordulam a felhajtón. Meglepetésemre sikerült nem lefullasztanom. Apám, de finom a kuplungja! Lassna haladtam a felhajtón, a visszapillantóban láttam, hogy Stuart és Ryan – a mai napra kirendelt testőrök – bemásztak a Mercedesbe. Nem is tudtam róla,  hogy követtek bennünket idáig. Megálltam, mielőtt kihajtottam a főútra.
„Biztos vagy ebben?”
„Igen” - mondta Edward feszülten, aivel elárulta, hogy egyáltalán nem biztos benne. Oh, én szegény, szegény Fiftym. Nevetni akartam, rajta és magamon egyaránt, mert igen ideges és izgatott voltam egyszerre. Részben szerettem volna kicselezni Stuartot és Ryant, csak a móka kedvéért. Körülnéztem és lassan besoroltam az R8-at a forgalomba. Éreztem, hogy Edward összezsugorodik mellettem a feszültégtől, de nem bírtam magammal.Az út üres volt. Lenyomtam a gázt és kilőttünk.
„Whoa! Bella!” - kiáltott Edward - Lassíts! Mindkettőnket kinyírsz!”
Gyorsan levettem a lábam a gázpedálról. Wow, ez az autó tud menni!
„Bocs” - motyogtam, próbáltam bűnbánónak látszani, de megbuktam. Edward rám fintorgott, gondolom, hogy elrejtse megkönnyebbülését.
„Nos, ez helytelen viselkedésnek számít” - mondta lezseren. Egyből lelassítottam.
A visszapilantó tükörbe pillantottam. Nyoma nem volt a Mercedesnek, csak egy magányos, sötétített üvegű autó hajtott mögöttünk. Elképzeltem, ahogy Stuart és Ryan idegeskedik, megpróbálnak utolérni bennünket, és valamilyen oknál fogva ez felizgatott. De úgy határoztam, hogy vislekedek és egyenletesen haladtam tovább, növekvő biztossággal, az 520-as híd felé. Nem akartam szívrohamba kergetni a férjemet.
Hirtelen Edward elkáromkodta magát és küszködött, hogy előszedje a telefonját a famerzsebéből.
„M van?” - förmedt mérgesen a vonal másik végén levőre, bárki volt is az.
„Nem” - mondta és gyorsan hátra pillantott.
„Igen. Bella.”
Mi? Röviden ellenőriztem a visszapilantó tükröt, nem láttam semmi furát. Csak néhány autó volt mögöttünk. A Mercedes négy autóval volt mögöttünk, és egyenletesen haladtunk.
„Értem” - sóhajtott Edward hosszan és hangosan, összecsípve orrnyergét. Éreztem a belőle sugárzó feszültséget.
Valami baj van.
„Igen... nem tudom” - nézett rám és leengedte a telefont.
„Nincs baj, csak haladj tovább” - mondta nyugtatóan, mosolyogva rám, de a mosoly nem jelent meg szemében.
A szarba! Az adrenalin száguldott ereimben.
Edward újra felette a telefont.
„Rendben az 520-ason. Amikor odaérünk... Igen... Megteszem.”
Behelyezte  a telefont a kihangosítóba.
„Mia a baj, Edward?”
„Csak azt nézd, amerre mész” - mondta halkan.
Az 520-as felhajtója felé haladtam Seattel irányába. Amikor Edwardra nézem, ő mereven előre bámult.
„Nem akarom, hogy megijedj, baby” - mondta nyugodtan.
„De ahogy az 520-ason leszünk, azt akarom, hogy lépj a gázra. Igazán. Követnek bennünket.”