Ötvenöt/b 51-55 fejezetek Edward szemszögéből

BPOV

„Azért vagyunk itt, mert igent mondtál, Isabella. És elfutottál előlem. Hatszor foglak megütni, és te velem fogsz számolni.”

Mi a pokolért nem csinálja csak…? Mindig nagy feneket kerít a megfegyelmezésemnek… És tudván tudva, hogy nem lát, megforgattam a szemeimet.

Felemelte a köpenyem szélét… és valamilyen oknál fogva ez sokkal rémisztőbb volt, mint meztelennek lenni. Gyengéden megsimogatta  a fenekemet,  meleg keze átfutott a faromon és a combom tövén.

„Azért teszem, hogy emlékezzél rá, nem futhatsz el előlem… és bármennyire is izgató… nem akarom, hogy bármikor is elfuss előlem” –suttogta.

A helyzet iróniája megfogott, mert ezt a helyzetet akartam elkerülni. Ha a karjait tárta volna ki felém, hozzá futottam volna, nem tőle el.

„És mert a szemedet forgattad. Tudod, mit vált ki belőlem.”

És hirtelen megszűnt… az ideges, ingerült félelem eltűnt a hangjából… Edward visszatért, bárhol is volt eddig. Éreztem a hangsúlyából, ahogy az ujjait a hátamon tartotta, ahogy fogott – éreztem, hogy a hangulat megváltozott.

Becsuktam a szememet, felkészültem az ütésre… és az jött is, keményen rácsapott a hátsómra., és amitől legjobban féltem, az öv csípésétől, bekövetkezett. Önkéntelenül felkiáltottam és nagy levegőt vettem.

„Számolj, Isabella!”

„Egy” – kiáltottam rá, úgy hangzott, mint egy káromkodás.

Újra megütött… a fájdalom lüktetett és végighaladt a nadrágszíj által ütött csíkon…. Szent szar… ez iszonyúan csíp.

„Kettő” – sikítottam… mert könnyebb volt, ha sikítottam.

Hallottam, hogy lélegzete szakadozottá, érdesebbé vált. Amíg én alig lélegeztem és kétségbeesetten kutattam a lelkemben valami belső erő után. A szíj újból lecsapott a fenekemre.

„Három…” – könnyeim kéretlenül csordultak ki. Jézusom – ez szörnyűbb, mint gondoltam – sokkal rosszabb, mint a kézzel való elfenekelés. Kicsit sem fogta magát vissza.

„Négy” – ordítottam ahogy újból lecsapott, és a könnyeim  ömlöttek. Nem akartam sírni. Dühített, hogy mégis megteszem.

Megint ütött.

„Öt…” – hangom elfojtott zokogás, ebben a pillanatban azt gondolom igazán gyűlöltem őt. Már csak egy, kibírom ezt az egyet még…. A fenekem mintha lángolt volna…

EPOV

„Hat” – suttogta Bella, hangja erőltetett és rekedt volt. Eldobtam a nadrágszíjat, és éreztem az ízét az édes, euforikus  élvezetnek. Spiccesnek éreztem magam, izgatott voltam és teljesen kielégült. Oh, ez a gyönyörű lány, az én gyönyörű kedvesem. Meg akartam csókolni testének minden négyzetcentiméterét. Kinyújtottam a kezemet és karjaimba húztam.

„Engedj. Ne…” – és küzdött, hogy kikerüljön a kezeim közül, elmászott tőlem, eltolt, ellökött és végül elfordult tőlem mint egy dühös vadmacska.

„Ne érj hozzám!” – sziszegett felém.

Arca könnytől foltos és maszatos, orra folyt, haja ijesztően sötét felhőként vette körül, de soha nem nézett még ki ennyire csodálatosan… és ugyanakkor ennyire nem volt haragos sem.

Mérges volt. Igazán mérges. Oké, nem számítottam haragra… adjunk neki egy kis időt. Dühösen törölte le könnyeit a keze hátuljával, rám meredt.

„Tényleg ezt akarod?  Engem, így?” – törölte meg orrát a fürdőköpeny ujjával.

Csak pislogtam rá, ködös tekintettel, teljesen tanácstalanul és megdermedve a reakciójától. A sírást azt ismerem, megértem, de ezt a haragot, ezt a dühöt – bár valamilyen szinten összhangban volt az én érzéseimmel, amikre pont most egyáltalán nem akartam gondolni – nem tudtam megérteni. Miért nem kért meg, hogy hagyjam abba? Nem mondta ki a védőszót. Megérdemelte a büntetést. Elfutott előlem. Forgatta a szemeit. Ez az – ez történik amikor szembeszállsz velem, baby. Pillanatnyi eufóriám elmúlt, elillant, a megdöbbentően dühös fájdalomtól, amit gyönyörű barna szemeiben láttam.

A szarba! Mit tettem? Ez kijózanító. Egy szakadék szélén egyensúlyoztam, ingadoztam a sötéten tátongó űr felett. Meredten néztem Bellára, kétségbeesetten kerestem a szavakat, amik segítenek rendbe hozni, amit elrontottam, de elmém üres volt.

„Nos egy kibaszott gazember vagy!” – csattant fel.

A lélegzetem elállt, úgy éreztem, mintha egy övvel vágott volna végig rajtam… Bassza meg!

„Bella…” – suttogtam, könyörögtem hozzá. Ölelni akartam, el akartam űzni a fájdalmát. Azt akartam, hogy a karjaimban zokogjon.

„Ne merj engem Bellázni! Szard össze magad, Cullen!” – vicsorgott rám.

Ellépdelt mellettem, ki a játékszobából, csendesen becsukta maga mögött az ajtót.

Csak néztem a csukott ajtóra, szavai visszhangzottak a fejemben.

Kibaszott gazember vagy. Szard össze magad!

Soha senki nem hagyott ott engem… Mi a fasz? Automatikusan belekotortam  a hajamba, megpróbáltam ésszerűen felmérni Bella reakcióját és az enyémet. Hagytam egyszerűen elmenni… nem vagyok őrült… én… mi vagyok?

Lehajoltam, hogy felvegyem az övet, odamentem a falhoz és felakasztottam a helyére. Vitán felül ez volt az életem legkielégítőbb, legteljesebb momentuma az életemnek. Könnyűnek, majdnem súlytalannak éreztem magam, a kettőnk közötti kétség elmúlt belőlem. Megtettem. Itt vagyunk. Már tudja, mibe keveredett, tovább léphetünk. Alkalmazkodjon ahhoz a kibaszott szerződéshez.

Akkor miért érzem magam ennyire kényelmetlenül? Bella reakciója… fájó, riadt tekintetének képe kéretlenül visszatért az emlékezetembe. Felkavaró. Hozzászoktam síró nők látványához – én vagyok az oka a sírásuknak. De Bella… Talán azért van az egész, mert nem írta még oda a nevét a kipontozott részre. Lecsúsztam a padlóra, fejemet a falnak támasztottam, kezeimet behajlított térdemre tettem. Csak hagytam, hogy sírjon. Jobban fogja érezni magát a sírástól. Gyakorlatból tudom, hogy így van. Csak időt kell neki adnom, aztán megyek és felajánlok neki némi gondoskodást. Nem használta a védőszót. Ő kért meg engem. Ismerni akart, mert mindig olyan kíváncsi. Ez a durva ébredés, ennyi az egész.

Kibaszott gazember vagy.

Szememet becsukva szárazon mosolyogtam. Igen, Bella, az vagyok, és már te is tudod. Most tovább léphetünk a mi… kapcsolatunkban, megállapodásunkban.  Bármi is legyen az.

Gondolataim nem töltöttek el megnyugvással. Éreztem, hogy a gyötrelem növekszik, mélyen bennem, és eltörli a rövid életű eufóriát. Bella sötét szemei bámultak rám, gyötörten, vádlóan… sajnálkozóan... mintha végül a homály eloszlott volna a szemei elől és meglátta  a szörnyeteget, aki vagyok. Banner szavai ötlöttek fel elmémben. ’Ne rágd magadban a rossz dolgokat, Edward.’

Megint becsuktam a szemem. Bella kedves, sértett arca fejemben lebegett. Milyen bolond vagyok. Túl korai volt ez még. Meg fogom nyugtatni Bellát. Igen. Hadd sírjon, majd aztán megvigasztalom. Haragudtam rá, hogy elfutott előlem. Miért tette? A pokolba, egészen izgató volt. És haragudtam Laurenre. Hol a faszban jár? Mi a faszt csinál?

Felálltam. Szembe kell néznem Bellával, megölelnem – túl kell jutnunk ezen. Kíváncsi vagyok, hol van. A szarba!

Elöntött a pánik. Lehet, hogy elment? Nem – nem tehette meg. Anélkül, hogy elbúcsúzott volna, nem tehette meg, biztosan.

Lerohantam a lépcsőn. Nincs a nappaliban… biztos ágyban van. Berontottam a hálószobámba.

Az ágy üres volt... a szarba! Aggodalom szorította össze a gyomromat. Nem – nem mehetett el! Fent… Hármasával vettem a lépcsőket, majd megálltam, szuszogva Bella szobájának ajtajánál, megnyugodtam. Hallottam csendes sírását az ajtón keresztül. Fejem az ajtónak támasztottam, a nyugalom teljesen eltöltött. A szarba. Ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá számomra, milyen borzasztó lenne, ah elment volna. Persze…  csak ki kell sírnia magát.

Nagy levegőt vettem, megfordultam és a játékszoba melletti fürdőbe mentem, némi árnika krémért Advilért és egy pohár vízért. Újabb nagy sóhaj után bementem Bella szobájába.

Bár a hajnal már derengett, még sötét volt, kis időbe telt, míg megtaláltam az én gyönyörű kedvesemet. Az ágy közepén kuporgott. Olyan kicsinek tűnt… kifulladtnak éreztem magam őt nézve, ahogy halkan zokogott. Fájdalmának hangja belém hasított. Nem értettem meg. Alárendeltjeim sosem voltak rám ilyen hatással –még akkor sem, amikor ordítottak velem. Nem értem. Letettem az árnikát, a vizet és a fájdalomcsillapítót, felemeltem a takarót és Bella mellé bújtam.

Nem értem… miért érzem magam ilyen kibaszottul elveszettnek? Felé nyúltam, ő elhúzódott, egész teste azt sikította felém ’ne érj hozzám!’

„Csss” – suttogtam, hogy megnyugtassam. Hiábavaló kísérlet volt, hogy megállítsam könnyeit. Nem reagált a csitításomra. Megmerevedett, makacsul ellenállt.

„Ne küzdj ellenem, kérlek, Bella ” – suttogtam. Bella érezhetően ellazult, hagyta, hogy a karjaimba húzzam és orromat jó illatú hajába fúrjam. Olyan csábító volt az illata, mint mindig, mint a csillapító balzsam az idegeimre, úgy hatott rám. Nyaka feltárult előttem, nem tudtam ellenállni, megcsókoltam.

„Ne utálj” - könyörögtem és ajkammal végigsimítottam bársonyos fehér nyakán, ízlelve bőrét.

Nem mondott semmit, de sírása lassan halk szipogás lett. Végül elcsendesedett.

Azt hittem, elaludt, de nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem, és ezzel felzavarjam. Végül is most nyugodt volt.

A hajnal jött és elmúlt, a halvány fények erősebbek lettek, behatoltak a szobába ahogy a nap továbbhaladt… és Bella még mindig csendesen feküdt.

Majd megmozdult, lába megrándult egy picit, és tudtam, hogy most felébredt.

„Hoztam Advilt és árnika krémet”  - mormoltam és végre reagált, a karjaimban maradva lassan felém fordította arcát. Fájdalommal átszőtt tekintetét rám szegezte, áthatóan, kérdőn nézett rám. Alaposan megvizsgált. Idegfeszítő volt, mert, mint mindig, most sem tudtam, mire gondol. Tényleg sokkal nyugodtabb volt… és egy kis megnyugvást éreztem. Mégiscsak jó napunk lehet.

Megérintette az arcomat, végigfuttatta ujjait az állcsontomon, simogatta borostámat. Becsuktam a szemem, élveztem érintését. Még mindig új volt ez az érzés, hogy ártatlan apró ujjai megérintették az arcomat.

„Sajnálom” – suttogta.

Lágy, halk szavai megleptek és összezavartak. Ő kér bocsánatot tőlem? Miért? Azért mert elfutott, mert forgatta a szemét?

„Miért?”

„Amit mondtam…”

Felszabadító érzés mosta át testemet. Megbocsátott nekem. Pedig, amit mérgében mondott, abban igaza volt… egy kibaszott gazember vagyok.

„Nem mondtál semmi olyant, amit nem tudtam volna” – és hosszú évek óta először, bocsánatot kértem.

„Sajnálom, hogy bántottalak…”

Majdnem hanyagul vonta meg a vállát. Haladékot kaptam… biztonságban vagyunk. Rendben van minden közöttünk.

„Én kértelek meg rá.”

Egyetértésképpen majdnem felhorkantam. Te kérted, igen, baby. Bella idegesen nyelt egyet.

„Nem hiszem, hogy tudnék az lenni, amit te szeretnél, hogy legyek” – suttogta, szemeit tágra nyitotta a szívből jövő őszinteséggel.

A világ hirtelen megállt körülöttem. Bassza meg… mégsem vagyunk rendben. Cullen, tedd rendbe a dolgokat.

„Te mindaz vagy, amit szeretnék, hogy legyél.”

Szemöldökét összehúzta, orra fölött megjelent a kis ’v’. Szemei vöröslöttek a sírástól, és nagyon sápadt volt… olyan sápadt, amilyennek még nem láttam soha. Ez felizgatott.

„Nem értem. Nem vagyok engedelmes… és olyan biztos lehetsz benne, mint a halálban, hogy nem fogom megengedni, hogy még egyszer ezt tegyed velem. És neked erre van szükséged, azt mondtad.”

Tessék, itt van… a kegyelemdöfés tőle. Bassza meg. Túl messzire mentem. Most azt tudja – és az összes vitám önmagammal, mielőtt ennek a lánynak az üldözésébe kezdtem, visszaköszönt.

Nem illik ebbe az életformába. Hogy ronthatom meg ezen a módon? Túl fiatal, túl ártatlan… túl… Bella. Basszus. Becsuktam a szemem, képtelen voltam ránézni. Sokkal jobb lenne neki nélkülem. Most, hogy látta a vadállatot bennem, tudja, hogy nem tud vele megküzdeni. Szabadon kell engednem – hagynom kell elmenni. Igaza van, nem fog összejönni ez kettőnknek. Szedd össze magad, Cullen.

„Igazad van. El kellett volna, hogy engedjelek.   Nem vagyok jó hatással rád. ”

Ha lehetséges, még tágabbra nyitotta szemeit, és még sápadtabb lett.

„Nem akarok elmenni” – suttogta. Könnyek gyűltek a szemébe, hosszú sötét szempilláin gyöngyként ragyogtak.

„Én sem akarom, hogy elmenj”  - mormoltam, mert az igazság ez volt. Könnyei újból végigfolytak arcán. Hüvelykujjammal gyengéden letöröltem őket, és mielőtt gondolkodtam volna, a szavak kibuktak…

„Mióta veled találkoztam, azóta élek” – és végigsimítottam ujjammal az alsó ajkán. Meg akartam csókolni, keményen. Hogy elfelejtse. Hogy elbűvöljem. Felizgassam – tudtam, hogy meg tudom tenni. De valami visszatartott. Az óvatos, ijedt tekintet, rémült szemeiben. Miért is akarná, hogy egy szörnyeteg csókolja meg? Eltolna magától… és tudtam, nem bírnék több elutasítást elviselni.

Kibaszott gazember vagy.

„Én is” – suttogta – „beléd szerettem, Edward.”

Emlékszem, hogy Carlisle fejest ugrani tanított. Lábujjaim a medence szélébe kapaszkodtak, és ívben beestem a vízbe… és most újból beesek… a semmibe. Nem létezik, hogy így érez irántam. Nem szerethet engem. Nem! Olyan volt, mintha megfojtott volna a szavaival – ez a három szó kiszorította levegőt belőlem. Nem hallhattam jól. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nem tudta, miről beszél, hogy kivel kell számolnia – hogy mivel kell számolnia.

„Ne…” – magam is hallottam a zord hitetlenséget hangomban - „nem szerethetsz belém, Bella… ne… ez rossz.”

Azt akartam, hogy megértse. Nem szerethet egy szörnyeteget. El kell mennie. Ki kell kerülnie ebből – egy pillanat alatt minden világossá vált. Ez volt az én megvilágosodásom. Nem tehetem őt boldoggá. Nem lehetek az, akit akar. Nem engedhetem meg, hogy tovább folytassuk. Véget kell vetni ennek az egésznek. Bár soha el sem kezdtük volna.

„Rossz? Miért rossz?”

„Csak nézz magadra. Nem tudlak boldoggá tenni” – és hallottam a gyötrődést a hangomban, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre csúsztam a sötét semmibe, remegve a kétségbeeséstől.

„De boldoggá teszel” – mondta elkomorodva, nem felfogva a problémát.

Isabella Swan… baby, nézz magadra. Őszintének kell vele lennem.

„Nem akkor, amikor azt teszem, amit én szeretnék tenni.”

Rám pislantott, hosszú szempillái összecsukódtak hatalmas szemei előtt. Majd áthatóan nézett rám, választ keresve.

„Ezen nem fogunk túllépni soha, ugye?”- suttogta egy pillanat múlva. Megráztam a fejem, képtelen voltam arra, hogy bármit is mondjak. Már megint az, hogy nem illünk össze… újból.

Becsukta a szemét, mintha fájt volna neki valami. És amikor újból kinyitotta, tiszták voltak, telve elhatározással. Könnyei kiszáradtak. Éreztem, hogy a fejemben lüktet a vér. Basszus…  a szívem őrült módon dolgozott. Tudtam, mit akar mondani. Féltem attól, amit mondani fog.

„Hát… akkor talán jobb, ha megyek” – mormolta és megrándult, ahogy felült.

Most? Nem mehet el most.

„Ne, ne menj” – szabadesésben zuhantam egyre mélyebbre. Az, hogy elmegy, az egy őrült nagy hiba. Az én hibám. De nem maradhat, ha így érez irántam… egyszerűen nem maradhat.

„Nincs értelme, hogy maradjak.” – mondta szomorúan és lassan felállt az ágyból.

Bassza meg, tényleg elmegy – nem tudtam elhinni. Kiugrottam az ágyból, hogy megállítsam. De tekintete megállított út közben – barátságtalanul, hidegen, tartózkodóan nézett rám. Nem az én Isabellám volt.

„Fel akarok öltözni. Szeretnék egyedül maradni” – mondta. Mennyire fakó és üres volt a hangja ahogy megfordult és kiment, finoman becsukva maga mögött az ajtót. Tátott szájjal , elveszetten bámultam a csukott ajtót. Ma már másodszor hagyott ott.

Fejemet kezeim közé fogva próbáltam magam megnyugtatni, próbáltam érzéseimet értelmezni.

Szeret? Éppen csak gondoltam a szóra, annyira idegen, visszataszító számomra. Hogyan?

Hogyan? Hogy történhetett ez meg?

Cullen, te kibaszott bolond. Mindig is ott volt a kockázat egy olyan valakivel, mint ő. Valaki, aki ennyire jó, valaki, aki ennyire ártatlan, valaki, aki ennyire… bátor. Ezért nem látta azt, hogy ki is vagyok valójában, amíg késő nem lett… ezért tudtam ennyire megbántani – így?

Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Krisztusom, miért fáj ez ennyire kibaszottul? Követtem, én is kimentem az ajtón. Lehet, hogy egyedül szeretne maradni, de ha elmegy, nekem is fel kell öltöznöm.

A zuhanykabinban volt, amikor a szobámba értem. Gyorsan felhúztam a farmeromat és egy pólót, komoran észrevéve, hogy mindkettő fekete  - igen jól illettek a hangulatomhoz. Megragadtam a telefonom, búsan a nappaliba sétáltam. Kísértett a gondolat, hogy a zongorához üljek és valamiféle bánatos dallamot improvizáljak. De csak álltam a szoba közepén… üresnek érezve magam. Szedd össze magad, Cullen! Ez a helyes döntés. Engedd, hadd menjen.

Megcsörrent a telefonom. Jenks volt. Megtalálta Lauren-t?

„Igen, Jenks” – förmedem rá.

„Mr Cullen. Híreim vannak” – recsegett a hangja a telefonban. Krisztusom, ennek a pasinak tényleg abba kellene hagynia a dohányzást. Olyan a hangja, mint a ’Mély Torok’- nak.

„Megtalálta őt?” – hangulatom egy kicsit felderült.

„Nem, uram…”

„Akkor mit akar?.. Mi a fasznak hívott?”

„Lauren elhagyta a férjét. Végül bevallotta nekem – nem vállal Lauren-ért felelősséget…”

Ez új. Tudtam, hogy férjhez ment. De nem mondott semmit arról, hogy el akarja hagyni a férjét, sem a pszichológusnak sem Gail-nak, akkor amikor meglátogatta a kórházban.

„Értem…”

„Van elképzelése, hol lehet a felesége – de pénzt akar. És tudni akarja, hogy ki érdeklődik a felesége iránt. Bár nem egészen így emlegette…”

Harag öntött el.

„Mennyit akar?”

„Azt mondta pár ezer dolcsit…”

„Mit mondott? – kiabáltam - „Hát, meg kell mondania a kibaszott igazat! Mi a száma, beszélni akarok vele!… Jenks, ez kibaszás!”  Az a faszkalap – tudtam! Miért nem mondta előbb, hogy Lauren otthagyta?

Felpillantottam, Bella félszegen állt a nappali ajtajában, rám meredve. Farmer és egy ronda top volt rajta. Baszottul sápadt volt, csupa nagy barna szem, elgyötört arc. Táskája a lábánál.

„Találja  meg őt!” – mondtam ingerülten, megszakítva a vonalat. Majd később foglakozom Jenks-sel.

Bella céltudatosan a kanapéhoz ment, kivette a hátizsákjából a Mac-et, a telefonját és a kocsi kulcsát. Nagy levegőt véve a konyhába ment és mindhárom vacakot a reggeliző pultra tette.

Krisztusom, visszaadja, amit tőlem kapott. Szembefordult velem, hamuszürke arcán határozottság. Az a konok nézése… amit olyan jól ismerek.

„Szükségem van arra a pénzre, amit Taylor kapott a kocsimért.” - hangja tiszta, nyugodt és érzelem mentes vot.

Bassza meg! Nem hiszem el, hogy visszaad mindent.

„Bella… nekem nem kellenek ezek, a tieid.” – mondtam hitetlenkedve. Nem teheti ezt velem.

 „Kérlek, vidd magaddal.”

„Nem , Edward – csak kényszerből fogadtam el őket – és nem kellenek már.”

„Bella, légy ésszerű…” – csattantam fel.

„Nem kell semmi, ami rád emlékeztetne. Teljes szakításra van szükségem. És szükségem van a pénzre, amit Taylor kapott a kocsiért.” – hangja teljesen érzelemmentes volt.

El akar felejteni engem. Basszus… fájdalom égett bennem, mintha lukat ütött volna a hasamba. Levegő után kaptam a fájdalom erejétől.

„Tényleg meg akarsz sérteni?”

„Nem, én nem. Csak próbálom megvédeni magam” – suttogta és hunyorgott és hirtelen aggodalom hallatszott hangjából.

Természetes – próbálja magát megvédeni a szörnyetegtől.

„Kérlek, Bella, vidd magaddal ezeket.”

Ajkai szinte fehérek voltak.

„Edward, én nem akarok veszekedni – csak a pénzre van szükségem.” – hangja szilárd volt. Hogy tud ennyire nyugodt lenni?

Düh söpört át rajtam. Pénz… mindig a kibaszott pénznél kötünk ki.

„Elfogadsz csekket?” – sziszegtem rá.

„Igen. Azt hiszem, elég megfelelő a neved.”

Savanyúan néztem rá. Kibaszott pénzt akar hát megadom neki. Mérgesen, de méltóságteljesen mentem be a dolgozószobámba, leültem az íróasztalomhoz és elővettem a csekkfüzetemet. Gyorsan lefirkantottam az összeget…Kibaszottul dühös voltam ebben a pillanatban. Megdupláztam az összeget, amit Taylor kapott azért a baszott halálcsapdáért és a csekket besuvasztottam egy borítékba. Felhívtam Taylort. Egyből jelentkezett.

„Mr Cullen…”

„Hazavinné Miss Swan-t?” – mordultam.

„Uram…” – fogadta el kérésemet, mint ahogy tudtam, hogy teljesíteni fogja.

Amikor visszatértem, Bella még mindig a reggeliző pultnál állt… mint egy elveszett gyerek. Mérgem elszállt, ahogy megláttam őt. Odaadtam neki a borítékot.

„Taylor jó árat kapott… az az autó egy régiség volt. Megkérdezheted őt is. Hazavisz.” – bólintottam Taylor felé, aki a nappali ajtajában állt.

„Remek, haza tudok menni egyedül is, köszönöm.”

Nem! Fogadd el a baszott hazafuvarozást Bella. Miért teszi ezt?

„Minden tekintetben visszautasítasz?”

„Miért változtatnám meg egy életre szóló szokásomat?” – vonta meg a vállát, bocsánatkérően motyogva.

Ennyi dióhéjban – amiért a megállapodásunk kezdettől fogva bukásra volt ítélve. Képtelen túllépni ezen – és mélyen, legbelül, mindig tudtam. Becsuktam a szemem. Kibaszottul nagy marha vagyok. Megpróbáltam egy kicsit finomabban, szinte könyörögtem.

„Kérlek Bella, engedd, hogy Taylor hazavigyen.”

„Megyek a kocsiért, Miss Swan” – közölte Taylor ellentmondást nem tűrően. Bólintottam felé. Talán Bella hallgat majd őrá. Bella hátra nézett, de Taylor már elment, le a garázsba, a Mercedesért.

Visszafordult felém, szemeit hirtelen tágra nyitva. És én visszatartottam a lélegzetemet. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy elmegy. Hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy látom őt…

É ő is nagyon szomorúnak tűnt. Belém nyilallt hogy én vagyok a felelős ezért a nézésért. Előre léptem. Csak még egyszer szerettem volna megölelni… könyörögni, hogy maradjon.

Hátralépett, és a fájdalom újból átvágtatott rajtam. Megálltam. Nem akart engem. Elvadítottam magamtól.

„Nem akarom, hogy elmenj” – mormoltam.

„Nem tudok maradni. Tudom, mit szeretnék… és te nem tudod nekem megadni. Én meg nem tudom neked megadni azt, amire neked van szükséged.”

Oh, kérlek Bella – hadd tartsalak a karjaimban csak még egyszer. Beszívhassam édes, édes illatodat. Érezzelek  a kezeimben. Újból felé léptem. De felemelte a kezeit, megállítva ezzel.

„Ne, kérlek” – hőkölt hátra, pánik öntötte el arcát. Igen. Meg kell hátrálnia előlem.

Nem bírom ki.”  - motyogta.

Megfogta a bőröndjét, a hátizsákját és kiment a folyosóra. Követtem, óvatosan, gyámoltalanul a nyomában voltam, szemeim apró, magányos alakjára tapadtak.

Hívtam a liftet. Nem tudtam a szemem levenni róla… apró, kobold arcáról, azokról az ajkakról, ahogy sötét pillái legyezőszerűen szétterülnek és árnyékot vetnek fehér, sápadt arcára.

A szavak elhagytak, ahogy próbáltam emlékezetembe vésni kedves arcának minden részletét. Nem voltak elbűvölő idézeteim, semmilyen gyors bölcsességem, sem arrogáns parancsom. Nem volt semmim, csak az a hatalmas légüres tér ásított bensőmben. Az ajtó kinyílt és Bella belépett a liftbe. Felém fordulva rám nézett – egy pillanatra arcáról eltűnt a maszk, és láttam a felvillanó fájdalmat gyönyörű arcán. Ne… Bella… Ne menj el.

„Isten áldjon, Edward” – mormolta.

„Bella… Isten áldjon” – suttogtam.

Az ajtó becsukódott, és ő elment. Lassan lecsúsztam a padlóra és fejemet a kezembe tettem. Az űr hatalmas és fájdalmas volt, magába kebelezett. Cullen… mi a lófaszt tettél?

Felnéztem a festményekre, a Madonnákra. Szomorú mosolyt csaltak az ajkaimra, az anyaság idealizálásai. Vagy a  csecsemőjüket bámulták, vagy rám néztek a falról baljóslatúan.

Igen, legyetek baljóslatúak. Csak hagytam, hogy a legjobb dolog, ami az életemben történt, kisétáljon belőle.

Elment. Tényleg, kibaszottul elment. Nem hiszem el. Amikor azt mondta, hogy soha nem fog elhagyni… megígérte, hogy soha nem fog elhagyni. Becsuktam a szemem, elzárva azokat a sajnálkozó tekinteteket, és a fejemet  falnak támasztottam. Oké, álmában  mondta mindezt – és amilyen baszott hülye vagyok, hittem neki. De így a legjobb. Mindig tudtam mélyen legbelül, hogy nem voltam hozzávaló és ő nem volt megfelelő nekem. De akkor miért érzem magam ilyen szarul… miért fáj ennyire kibaszottul?

A lift érkezését jelző csengőhang hatására kinyitottam a szemem, szívem a torkomba ugrott…

Vissza jött. Bénultan ültem. Taylor lépett ki és megállt, lebámult rám. Szinte egyből összeszedte magát. A szarba. Mióta ülök itt?

„Miss Swan otthon van, Mr Cullen” – mondta, olyan közömbösen, mintha minden nap a földön hevernék.

„Milyen volt?”  - motyogtam szenvtelenül, bár tényleg érdekelt.

„Izgatott, uram” – mondta, semmiféle indulatot nem mutatva.

Elbocsátóan bólintottam felé. De nem tágított.

„Hozhatok önnek valamit, uram?” – kérdezte, túl kedvesen az ízlésemhez.

„Nem” - Menjen…hagyjon a kibaszott francba egyedül.

„Uram” – mondta, és otthagyott esetlenül ülve a saját folyosómon.

Bármennyire is szerettem volna egész nap ott ülni önsajnálatomban fetrengve, nem tehettem. Tájékoztatásra volt szükségem Jenks-től, és fel kell hívnom Lauren kibaszott férjét. És meg kell zuhanyoznom… lehet, ez a kínzó érzést elmossa a víz.

Ahogy felálltam, megérintettem a nagy faasztalt, ami uralta a folyosót, ujjaim önkéntelenül végigfutottak tökéletesen finom berakásain. Szerettem volna megdugni Miss Swant ezen az asztalon. Becsuktam a szemem, magam előtt láttam ahogy szétterpeszti lábát, fejét hátra hajtja, álla felemelkedik, szája szétnyílik az élvezettől , és édes illatú haja lelóg a túl, az asztal szélén. A szarba, már az is felállította a farkamat, hogy csak gondoltam rá… bassza meg. A fájdalom a bensőmben csavargatott és szorított. Ő elment, Cullen. Szokj hozzá. És a több éve gyakorolt önuralom kikényszerítésével, lehűtöttem vágyamat.

A zuhany égetett, éppen csak egy hajszálnyira attól, hogy  fájdalmat okozzon, de így szerettem.

A víz zuhogása alatt megpróbáltam elfeledni őt, reméltem, hogy a forróság kiégeti fejemből őt, lemossa illatát a testemről. Ha tényleg el akar hagyni, nem lesz visszatérés. Soha. Dörzsöltem a fejemet ádáz elhatározással. Elmegy a picsába, ennyi. Jó lesz megszabadulni tőle. És elállt a lélegzetem. Gy éreztem, mintha megint alaposan gyomron vágtak volna. Nem, nem lesz jó megszabadulni tőle. Felemeltem az arcomat a zuhogó víz felé. Hiányozni fog. Nem jó érzés lesz, egyáltalán. Homlokomat a csempének támasztottam.  Csak múlt éjjel… itt volt velem. Bámultam a kezeimet, ujjaim önkéntelenül követték a csempeillesztések vonalát, ahol tegnap a kezeit összefogtam a fal előtt. Bassza meg.

Elzártam a vizet, kiléptem a zuhanykabinból. Ahogy a derekam köré tekertem a törölközőt, egy aggasztó gondolat ötlött fel bennem: minden nap sötétebb és hosszabb lesz, mert ő már nem lesz. Nem lesz több bohókás, elmés e-mail. Nem fog már csípős mondatokat mondani. Nem lesz több kíváncsiskodás Gyönyörű barna szemei nem néznek többé rám alig leplezett csodálattal…  vagy ijedtséggel…vagy vággyal Bámultam  a hamusápadt arcú faszkalapot, aki a fürdőszoba tükréből nézett vissza rám.

 „Mi a faszt tettél, te seggfej?” – gúnyoltam. Visszatátogta a mondottakat nekem vitriolos lesajnálással. Majd a fasz rám pislogott… nagy zöld szemei megteltek leplezett zord, beteges szenvedéssel.

„Jobb lesz neki nélküled. Nem lehetsz az, akit ő akarhat. Nem tudod neki megadni, amit ő szeretne. Szeretetet és virágokat akar. Jobbat érdemel nálad… te elfuserált fasz.” – elfordultam a tükörtől, hátat fordítva a rám bámuló képmásnak, bementem a hálószobámba, hogy megtörülközzek. Lófasz a borotválkozásba mára.

A komódhoz mentem, tiszta alsógatyát és pólót húztam elő. Ahogy megfordultam, egy apró dobozt vettem észre a párnámon. Oh, basszus. Megint kihúzták a szőnyeget alólam, a mélység ásított felém – széles állkapcsai vártak rám, vágytak rám.Haragom félelembe csapott át.

Valami, tőle. Mit adhatna nekem? Ledobtam a ruháimat, nagy levegőt vettem és felcsippentettem a dobozt. Egy vitorlázó. Egy Blanik L23-as modell-készlet. Egy megírt lapocska hullott le a doboz tetejéről, lelebbent az ágyra.

Ami a boldog időkre emlékeztetett

Köszönöm

Bella

Oh, basszus… tökéletes ajándék a tökéletes lánytól. Fájdalom söpört át rajtam. Krisztusom, ez kibírhatatlan. Összegörnyedtem, kizsigerelve. Tényleg, kibaszottul elment… és itt hagyta nekem ezt a kis vitorlázót. Miért fáj ennyire? Miért? Beteg vagyok? Nem értettem, miért gyötör ez az érzés.

Valamiféle, rég elveszett távoli, undorító emlék mozdult meg és borított be, megpróbálta fogait belemélyíteni az itt és most-ba. Nem -  az nem az hely, ahova szeretném, ha az emlékeim visszavinnének. Felálltam, a dobozt az ágyra löktem, és gyorsan felöltöztem. Amikor elkészültem, megfogtam a dobozt és a cetlit, a dolgozószobámba mentem. Sokkal jobban fogom magam érezni a kibaszott, hatalmat sugárzó székben.

Konzultációm Jenks-el rövid volt. Beszélgetésem a nyomorult hazug gazemberrel, aki feleségül vette Laurent egy részeg Las Vegas-i hétvégén még rövidebb volt. A neve Bradley Walker. Házasságuk másfél évet ért meg, de Lauren három hónappal ezelőtt elhagyta. Szóval, hol vagy most Lauren Elliott? Mit csinálsz?

Megpróbáltam koncentrálni Lauren Walker, született Elliot-ra, próbáltam visszagondolni valamire a múltunkból, ami megmondhatná, hogy most hol lehet ő? Az öngyilkossági kísérlete a nappalimban, hangos üzenet volt nekem. Tudnom kell, hogy most hol van. Tudnom kell, hogy biztonságban van. Tudnom kell, hogy miért. Miért itt? Miért nálam? Többet akart, én nem, de ez már régen volt.

Megkönnyebbültem, amikor elment – egyezségünk közös megegyezéssel zárult. Tulajdonképpen az egész egyezség példája volt a közös megegyezéseknek… ahogy lennie kellett. Amikor velem volt, kimondottan dévajul viselkedett… egyáltalán nem olyan összetört teremtésként, akinek Gail leírta. Miért nem látta az a hülye pszichiáter előre? Akaratlanul is felidéztem, mennyire élvezte együttléteinket a játékszobában. Szerette az egész szarságot – igazán jó szolgáló volt.

Egy zavaró emlék bukkant fel közös múltunkból -  én, ahogy összekötöm nagy lábujjait, behajlítva a lábát, hogy nem tudta megmarkolni a hátsó felét, hogy elkerülje a fájdalmat… igen szerette az ilyen szarságokat, és én is. És mindezek ellenére, egész együtt töltött időnk alatt soha nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, mint Isabella Swan. Soha nem kergetett úgy az őrületbe, mint Bella.

Bámultam a bedobozolt vitorlázót az asztalomon. Szórakozottan végighúztam ujjaimat a doboz élein, tudva, hogy Bella ujjai és kezei érintették azokat. Én édes Isabellám.. Mennyire különbözöl azoktól a nőktől, akiket ismertem eddig. Az egyetlen nő, aki után futottam. Az egyetlen nő, aki képtelen megadni azt, amire szükségem van. Összehúztam a szemöldököm… végképp nem értem. Többet éreztem Bella iránt, mint amit eddig bárki iránt, pedig csak rövid ideje ismerem. Életre keltem, mióta ismerem, mintha egy hosszú, sötét álomból ébredtem volna. Ez a néhány elmúlt hét volt a legizgatóbb, legkiszámíthatatlanabb, legjobban magával ragadó egész életemben. Úgy éreztem, mintha újjá születtem volna… kiragadott a merev, színtelen világomból egy gazdagon színezett világba. Beférkőzött a világomba, mint soha senki – és nem tudna az lenni, amire szükségem van.

Fejemet a kezembe temettem. Soha nem fogja azt szeretni, amit én. Megpróbáltam becsapni magam, hogy képesek leszünk tovább haladni a durvább dolgok felé, de ez soha nem fog bekövetkezni. Jobb neki nélkülem. Mit akarhatna egy kibaszott szörnyetegtől, aki  nem bírja, ha hozzá érnek?

 És mégis… mégis… ezt a figyelmes ajándékot vette nekem. Megint a dobozra néztem. Mikor volt az, amikor a családomon kívül valaki is megtette ezt? Kinyitottam. Minden kis műanyag részecske egy rácsozatot alkotott, polietilénből kiöntve… emlékeztem, ahogy sikított amikor átfordultunk, kezei a magasban, támaszkodva a plasztik kabintetőn. Nem tudtam elnyomni egy gyengéd mosolyt. Krisztusom, micsoda élmény volt – egyenértékű azzal,  amikor copfját  meghúztam a játékszobában. Bella copfokkal… Azonnal elfojtottam a gondolatot. Nem akarok erre emlékezni. Első együtt fürdésünk…

És a visszatérő gondolatom, hogy nem fogom többé látni. És újból úgy éreztem, mintha a véremet kiszívták volna, és ott ingadozok a sötét űr szélén.

Meg kell építenem ezt a repülőt. Valami lesz, amire figyelhetek. Feltéptem a műanyag zacskót és átfutottam az építési útmutatót. Ragasztóra van szükségem, modell ragasztóra. Gyorsan végigkotorásztam asztalom fiókjaiban. Szarba… hátul megtaláltam a vörös bőrdobozt, amiben a Cartier fülbevalók voltak, amit ma estére vettem – neki. Basszus… nem volt lehetőségem, hogy odaadjam neki – és most már nem is lesz. Bassza meg.

Felhívtam Angelát és üzenetet hagytam a rögzítőjén, mondja le a ma esti programot. Nem létezik, hogy szembe tudok nézni a Kereskedelmi Kamara éves gálájának hűhójával, partnerem nélkül – az első partnerem nélkül.

Kinyitottam a bőr dobozt és újból megnéztem a fülbevalókat. Gyönyörűek.

Egyszerű, mégis elegáns, csakúgy, mint az elbűvölő Miss Swan… aki elhagyott ma reggel, mert megbüntettem. Mert túl messzire mentem. És ő hagyta ezt nekem, hogy megtegyem. Megint a kezembe temettem a fejem. Hagyta, mert ő… nem igazán tudtam a szóra még gondolni sem… szeret. A gondolat émelyítő volt, gyorsan elhessegettem. Senki nem érezhet irántam így.

Nem, ha ismer. Gyerünk tovább, Cullen, figyelj. Hol az a baszott ragasztó? Visszatettem a fülbevalókat a fiókomba és folytattam a kutatást. Semmi. Mi a faszért lenne neked modellragasztód Cullen?

Felhívtam Taylort.

„Mr Cullen?”

„Szükségem van egy kis modellragasztóra.”

„Milyen típusú modellhez, uram?”

„Egy gyerekeknek való modell vitorlázó.”

„Balsafa vagy plasztik?”

„Plasztik.”

„Van valamennyi nekem. Lehozom, uram.”

„Köszönöm” – motyogtam, kábultan attól, hogy Taylornak van modellragasztója.

Mi a pokolnak?

Pillanatok múlva kopogott az ajtómon.

Belépkedett a dolgozószobába és egy kis plasztik  edényt rakott az asztalomra. Nem ment el. Felnéztem rá és meg kellett kérdeznem.

„Miért tart ragasztót?”

„Egy fura repülőt építek” – és igaziból elpirult.

„Oh?” – csüggedtségem ellenére kíváncsiságom felébredt.

„A repülés volt az első szerelmem, uram.”

Ráhunyorogtam.

„Színtévesztés” – tette hozzá, közömbösen.

Bólintottam.

„Tehát, ezért lépett be a tengerészgyalogsághoz?”

„Uram.”

„Köszönet ezért…”

„Nincs mit, Mr Cullen. Evett már?”

Kérdése meglepett

„Nem vagyok éhes, Taylor. Kérem, menjen és töltse a délutánt a lányával, majd holnap találkozunk. Nem fogom újból zavarni.”

Tétovázott. Felpillantottam rá, vérem forrni kezdett mérgemben.

„Jól vagyok!” – a szarba, a hangom rekedt volt.

„Uram” – bólintott – „Holnap estére itt vagyok.”

Elbocsátóan bólintottam felé, és ő távozott. Mikor volt a utolsó alkalom, hogy Taylor ennivalóval kínált? A szarba… sokkal pocsékabbul nézhetek ki, mint gondoltam. Mogorván nyúltam a ragasztóért.

Tenyerembe vettem a kis vitorlázót, szeretettel néztem rá, és annak a repülésnek az emlékei visszatértek gondolataimba. Isabella képtelen volt felébredni – mosolyogtam az emlék hatására – és végül amikor felébredt… olyan fura volt, olyan gyönyörű és komikus azzal a csípős szájával. Borzadva vigyorogtam rá, amikor megtalálta azt a marhaságot, amit Lauren tett az iPodomra… Krisztusom, annyira szórakoztató volt… majd az ártatlan kislányos izgatottsága a repülés alatt, a sikítozás, majd azután… a csókunk. Az első tudatos kimutatása annak, hogy én is többet akarok. Felhorkantam. Már azon kívül, természetesen, hogy elrepültem a nedves, ragacsos Floridába ezt megelőzően… Csak látni akartam őt. Különös, hogy ilyen rövid idő alatt mennyi boldog emlék van, amit felidézhetek – éles ellentétben a most-tal. Az ásító fájdalom még mindig jelen volt, nagyon is, furdalt, túl érzékennyé tett az iránt, amit elveszítettem. Figyelj a vitorlázóra, Cullen. Muszáj az matricákat a helyükre ragasztanom, most.

A matricák kis babra biszbaszok, végül az utolsót is a helyére került, és már száradtak. Felpillantottam -  a fények már halványultak. Krisztusom, késő van. Az első gondolatom az volt, hogy most megmutathatom Bellának… és a valóság hirtelen letaglózott. Nincs többé Bella. Összeszorítottam a fogaimat ahogy kinyújtóztattam zsibbadt vállaimat. Lassan felálltam és rájöttem, hogy egész nap nem ettem és nem ittam semmit és a fejem lüktet. Szarul éreztem magam.

Ellenőriztem a telefonom, abban a reményben, hogy Bella hívott, de csak egy sms volt Angelától.

KK Gála lemondva

Remélem, minden rendben van

A

Hátborzongató volt, hogy amíg olvastam Angela üzenetét, a telefon megcsörrent. Szívverésem egekbe szökött, majd lecsillapodott. Irina volt.

„Hello” – mormoltam, nem elrejtve csalódottságomat.

„Edward, így kell kedvesen köszönni? Mi bajod van?”- házsártoskodott, de hangja vidámsággal volt tele.

Kinéztem az ablakon. Köd volt Seattle felett. Röviden eltűnődtem, mit csinálhat most édes Bellám. Nem akartam elmondani a legújabb híreket Irinának… nem akartam hangosan kimondani a szavakat, amik véglegessé teszik a megtörténteket.

„Edward? Mi van? Meséld el nekem.” – hangszíne nyerssé és bosszússá vált.

„Elhagyott” – motyogtam morózusan egy újabb túl hosszú szünet után.

„Oh” – Irina meglepődött – „akarod, hogy átjöjjek?”

„Nem.”

Irina mélyet sóhajtott.

„Ez az életstílus nem való mindenkinek.”

„Tudom.”

„A pokolba Edward, pocsék a hangod. Elmenjünk vacsorázni?”

„Ne.”

„Átjövök.”

„Ne, Irina. Nem vagyok jó társaság. Fáradt vagyok és egyedül akarok lenni. Felhívlak majd a héten.”

„Edward… így a legjobb.”

„Tudom. Viszlát.”

 

Letettem. Nem akartam beszélgetni vele tovább. Ő volt az, aki arra biztatott, hogy repüljek Floridába. Valószínűleg tudta, hogy el fog érkezni ez a nap. Haragosan néztem a telefonra, ledobtam az asztalra és kimentem, hogy keressek valami enni- és innivalót.

Bámultam a hálószoba mennyezetét. Nem tudtam aludni. Elárasztott Bella édes illata ami még mindig érződött az ágyneműn. Párnáját az arcomba húztam és belélegeztem még meglévő illatát. Gyötrelem volt, maga volt a mennyország… egy pillanatra elelmélkedtem a fulladásos halálon. Meghalni ahogy édes illata megtölti orromat, fejemet, a dühöngő űrt a gyomromban … megtölti összetört lelkemet. Baszd meg, Cullen.

Gondolatban átfutottam a reggel történteken, eltűnődve azon, hogy történhetett-e volna másképp.

Általában utálom ezt tenni, mert pusztán idő és energiavesztegetés de ma… Csak keresem a kulcsot, hogy hol rontottam el. És mindegy, hogy játszódott le a fejemben, tudat alatt tudtam, hogy el kellett jönnie a pillanatnak – akár ma reggel, akár egy hét múlva, vagy egy év múlva. Jobb, hogy most történt, mielőtt további kárt tehettem Isabellában.

Elképzeltem, hogy összekuporodik kis fehér ágyában. Nem tudtam elképzelni az új lakásban még nem voltam ott – de a vancouveri szobájában igen, ahol egyszer aludtam is. Megráztam a fejem. A legjobb kibaszott alvás, miben évek óta részem volt. Az utóbbi időben jól aludtam… újabb első alkalom. Rábámultam az ébresztő kijelzőjére. Hajnali egy. Három órája feküdtem itt, gondolataim kavarogtak. Nagy levegőt vettem, illata még mindig érezhető volt, és becsuktam  a szemem…

Ő visszajött. Anya alszik… vagy beteg… összekuporodva elbújtam a konyhaasztal alatt. Ujjaimon át lesve láttam anyát.

Aludt a kanapén. Keze a koszos zöld takarón és Ő a nagy bakancsban volt a fényes csattal és anya előtt állva kiabált. Megütötte anyát egy nadrágszíjjal. Kelj fel! Kelj fel! Te kibaszott kurva boszorkány! Te kibaszott kurva boszorkány! Te kibaszott kurva boszorkány!

Te kibaszott kurva boszorkány! Te kibaszott kurva boszorkány! Te kibaszott kurva boszorkány! Anya felnyögött. Hagyd abba! Anya nem sikított. Anya kicsire összekuporodott. Bedugtam az ujjaimat a fülembe és becsuktam a szemem.

A hangok megszűntek. Ő megfordult és láttam a bakancsokat  és bejött a konyhába. Még nála volt a nadrágszíj. Próbált megtalálni. Lehajolt és rám vigyorgott. Undorító szaga volt. Cigaretta és pia. Hát itt vagy kis szaros.

Hideg ébresztett fel, izzadt voltam, szívem kalapált. Hajnali három-harminc. Kimentem a konyhába, töltöttem egy nagy pohár vizet magamnak és leültem a zongorához.

Egy rándulás újból felébresztett, és világos volt – kora reggeli napsütés töltötte meg a szobát. A szarba… Bellával álmodtam. Bella megcsókolt, nyelve a számban, ujjaim a hajában… gyönyörű testét magamhoz szorítottam… kezei kipányvázva a feje fölött. Hol van most? Egy édes pillanatra elfelejtettem a tegnap történteket…  majd újból elöntöttek az emlékek. Bassza meg. Elment. Felnyögtem, ahogy vágyam bizonyítékát a matrachoz szorítottam… de gyönyörű szemeinek emléke, ahogy a fájdalomtól és a megalázottságtól ködösek voltak, amikor elment, gyorsan megoldotta  a problémámat.

Mint a fos, úgy éreztem magam. A hátamon feküdtem, a mennyezetet bámulva, karom a fejem alatt.

A nap előttem állt, és most először… hosszú évek óta, nem tudtam mit kezdjek magammal. Ellenőriztem az órát – alig múlt reggel 6:00. Úgy döntöttem elmegyek futni.

Prokofjev ’ A Montague-k és Capulet-ek érkezése’  harsogott a fülembe, ahogy végigcsattogtam a kora reggeli, csendes 4. Sugárút járdáján. Mindenem fájt, tüdőm égett, fejem lüktetett, a veszteség tompa fájdalma a bensőmet rágta. Bassza meg – nem tudok elfutni ez elől a fájdalom elől, bármennyire is próbálom. Megálltam, hogy másik zenét keressek. Valami hevesebbet akartam. Black Eyed Peas Pump It-je, igen… Felvettem a ritmust. 

Tudatalattim dolgozott, a Pike Place Market felé futottam, mire észre vettem magam. És tudtam, hogy őrült dolog, de reméltem, hogy láthatom Bellát. Ahogy közeledtem az utcája felé szívem gyorsabban vert és idegességem fokozódott. Mindenre elszántan látni akartam. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy csak ellenőrizni akarom, rendben van-e. De ez nem volt igaz. Találkozni akartam vele. Befordultam az utcába és elhaladtam az épület előtt. Minden csendes volt – egy Oldsmobil gurult végig az úton, két kutyasétáltató volt kint – de semmi életjel nem látszott az ő lakásában. Az út túloldalán szemben vele egy irodaépület volt, annak ajtajában megálltam és  levegő után kapkodtam.

Egyik szoba függönyei össze voltak húzva, a többié nem. Valószínűleg az összehúzott függönyű Bella szobája. Lehet, még alszik – ha egyáltalán ott van. Rémálomszerű jelenetek játszódtak le előttem… elment múlt éjjel és berúgott, találkozott valakivel… Basszus. Hányingerem volt. A gondolat, hogy gyönyörű teste valaki más karjaiban van, valami faszfej sütkérezik mosolyának melegében, vihogásra készteti, megkacagtatja… kielégíti. Teljes önuralmamra szükségem volt, hogy ne törjek be lakása bejárati ajtaján, ellenőrizendő, hogy ott van-e és egyedül van-e.

Te csináltad magadnak, Cullen. Felejtsd el őt. Nem hozzád való. Arcomba húztam a Mariner sapkámat és elindultam az 1. Sugárút felé.

Szóval ilyen érzés a féltékenység… erőszakosan kitölti a tátongó lyukat. Utáltam ezt – valamit felébresztett bennem , ami mélyen eltemetve ott volt elmémben, és igazán nem akartam vele foglalkozni. Gyorsabban futottam, el az emléktől, el a fájdalomtól és el Isabella Swan-tól.

Köd lepte el Seattle-t. Felálltam és kinyújtóztam. Az asztalomnál ültem egész nap. Produktív napom volt. Ellenőriztem minden biztosítási papírt, üzleti tervet és a SIP-pel kötendő szerződés tervezetét. Félretehettem a másik kettőt – ez volt az, amit akartam. Így Bellán tarthatom a szemem.. a gondolat fájó volt és vonzó, egyenlő mértékben.

Elolvastam és jegyzeteket fűztem két szabadalmi folyamodványhoz, négy szerződéshez és  két tervezési leíráshoz, és elvesztem a részletekben, csak hogy ne kelljen Bellára gondolnom… bár elvesztésének fájdalma még jelen volt. Ránéztem az íróasztalomon levő kis vitorlázó gépre, ami gúnyosan nézett rám, emlékeztetve a boldogabb időkre… mint ahogy ő mondta. Elképzeltem, ahogy ott állt az irodám ajtajában, egyik pólómban, hosszú meztelen lábain, nagy barna szemeivel még mielőtt Floridába ment… amikor elcsábított a saját irodámban. Ami egy újabb első alkalom volt.

Hiányzott. Tessék – beismertem. Ellenőriztem a telefonomat… semmi. Nincs nem fogadott hívás.

A csípős fájdalom a gyomromban megnőtt, beleakaszkodott a bensőmben dühöngő üresség peremébe. Nem fog felhívni. Teljes szakítást akart. El akart menni tőlem, és én nem hibáztathattam ezért. Így a legjobb. Fáradtan bandukoltam a konyhába, hogy egyek valamit.

Gail visszatért. A konyha kitakarítva és egy edény volt a tűzhelyen. Jó illata volt… de nem voltam éhes. Gail bejött a konyhába, amíg meglestem mi van az edényben.

„Jó estét, uram.”

„Gail.”

Megállt, rám pislogott – valamin meglepődött. A szarba, pocsékul nézhetek ki.

„Csirkepörkölt?” – kérdezte bizonytalanul, és észrevettem, hogy olyan fürkészően néz az arcomba, ahogy egyébként nem szokott.

„Igen” – mormoltam.

„Két személyre?” – kérdezte óvatosan.

Rá meredtem, ő mozdulatlanná vált és elsápadt.

„Egynek.”

„Tíz perc múlva?” – kérdezte, hangja megremegett.

„Jó lesz.”

Megfordultam és kimentem.

„Mr Cullen…?”

Rám nézett és tekintetem alatt elpirult.

„Mi van, Gail” – még a saját fülemnek is jeges volt a hangom.

„Semmi. Sajnálom, hogy zavartam.” – odament a tűzhelyen levő edényhez, hogy megkeverje a tartalmát. Kimentem, hogy újból lezuhanyozzak. Krisztusom… még a kibaszott személyzet is észre veszi, hogy ’valami bűzlik Dániában’.

Félve feküdtem le. Késő volt és én fáradt voltam, de újra és újra eljátszottam a Bach-Marcello darabot az est folyamán. Visszaemlékezve a tegnap reggelre, amikor Bella feje a vállamon nyugodott. Majdnem éreztem is édes, különleges illatát. Reggel korán ébredtem és nem tudtam visszaaludni, mert aggódtam Lauren miatt és mérges voltam, hogy eltűnt. De telve voltam reménnyel Bella iránt. Előző éjszakánk a játékszobában minden várakozásomat felülmúlta. Igen… a Tallis. Kéjvágyam igen jól emlékezett mindenre. Vérem felforrt és rövid időre elfedte a fájó űrt a gyomromban. De megállítottam vágyakozásomat.

Bella közönyös, zord tekintetének emléke, amikor elment, elég volt, ohgy bármilyen szexuális vágyat lelohasszon.

Bassza meg… azt mondta, megpróbálja! Megálltam zongorázás közben, fejemet a kezembe temettem, könyököm leütött két disszonáns hangot, ahogy a billentyűkre hajoltam. Az t mondta megpróbálja, és az első akadálynál feladta. És elrohant. Mi a faszért ütöttem olyan erősen meg? De mélyen magamban tudtam a választ – mert megkért rá, és én voltam annyira féktelen és önző, és elvarázsolt a kihívásától, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak. Bella elém dobta a kesztyűt és engem hatalmába kerített a lehetőség, hogy tovább haladhatunk… oda, ahol én akartam lenni. És ő nem használta a védőszót, én jobban megbántottam, mint amit ő el tudott viselni – akkor, amikor megígértem neki, hogy soha nem fogom azt megtenni. Micsoda kibaszott bolond vagyok. Hogy tudna valamikor is bízni bennem ezek után? Igaza volt, hogy elment. Mi a pokolért akarna velem maradni?

Úgy gondoltam, hogy berúgok. Nem voltam részeg tizenöt éves korom óta- nos, csak egyszer, huszonegy évesen. Félek attól, hogy elvesztem a kontrollt magam felett. Tudom mit tud tenni az alkohol egy emberrel…  Önkéntelenül megrázkódtam, ahogy emlékeztettem magam, hogy zárjam el emlékeimet, és elhatároztam, elmegyek inkább aludni.

Ahogy a mennyezetet ámultam, álom-mentes éjszakáért imádkoztam… de ha már álmodni kell, legalább Belláról álmodjak.

Anya csinos ma. Leül velem és engedi, hogy fésüljem a haját. A tükörben néz rám és a különleges mosolyával mosolyog rám. Ami csak nekem szól. Kívülről zaj hallatszik. Egy csattanás. Ő visszatért. Ne! Hol a picsában vagy te kurva! Hoztam egy barátot, akinek szüksége van rád. Egy barátot, akinek van pénze.

Anya feláll, megfogja a kezemet és betol a beépített szekrénybe. Ne, anya! Nem szeretem a sötétet. Ráülök a cipőkre és megpróbálok csendben maradni, és bedugom a fülemet, becsukom a szemem. A ruháknak anyaszaguk van.

Szeretem ezt a szagot. Ö kiabál. Hol az a kibaszott törpe?

Olyan színű a haja, mint az enyém, és kihúz a szekrényből. Ne akard elrontani a partit te kis szargombóc. És vadul arcon csapja anyát. Tedd kellemessé a haveromnak, akkor megkapod az adagodat, kurva. Anya rám néz és könnyes a szeme. Ne sírj anya. Egy másik férfi jön be a szobába. Egy nagy darab ember, koszos hajjal. A nagy ember mosolyog anyára. Engem a másik szobába tolnak. Ő lelök a földre és a térdem sebes lesz. Na, mit csináljak veled kis szaros? Büdös szaga van. Sörszagú és cigarettázik.

Felébredtem. Bassza meg. A szívem úgy ver, mintha 40 háztömbnyit futottam volna, a pokol kutyái által kergetve. Bassza meg. Kiugrottam a z ágyból, a szemléletes rémálmot visszaküldtem tudatom sötét mélyére, kirohantam a konyhába egy pohár vízért. El kell mennem Bannerhez.

Baszott képtelenség. Rosszabbak az álmok, mint azelőtt.

Ahogy a konyhai mosogatónál álltam, visszagondoltam, milyen fura, hogy az álmok eltűntek, amikor Bellával aludtam. Amikor Bella mellettem volt, jól aludtam. Eddig még soha nem aludtam együtt egyik szolgálómmal sem… illetve bizonyára nem éreztem késztetést. Vajon attól féltem, hogy hozzám érnek éjszaka? Egyszerűen nem tudtam. Egy ártatlan becsípett lánynak kellett megmutatnia, mennyire pihentető tud lenni az… egész éjjel néztem, hogyan alszik. Jól aludt. Azelőtt is néztem a szolgálóimat alvás közben, de az mindig csak előjáték volt, mielőtt felébresztettem őket egy újabb szexuális kielégülés érdekében. Emlékszem, hogy órákon keresztül néztem Isabellát… és minél tovább bámultam, annál gyönyörűbbnek tűnt. Bársonyos alabástrom bőre, ami szinte fénylett a Heathman lágy világításában, sötét, pazar hajkoronája  legyezőszerűen terült szét a puha, fehér párnán, és ahogy hosszú, sötét szempillái rezegtek, amíg aludt… Ajkai kissé szétnyíltak, hogy láthattam apró, egyenletes elülső fogait, és nyelvét, amikor megnedvesítette ajkát. Ez volt a legizgatóbb dolog, amit életemben láttam. És amikor végül elaludtam, hallgatva lágy, alig lélegzetét, nézve, ahogy mellei emelkednek és süllyednek minden levegővételnél, jól aludtam… igen jól aludtam.

Bolondnak érezve magam bementem a dolgozószobámba és felvettem  a repülőmodellt. Látványa kelletlen mosolyt csalt elő ajkamra. Büszke voltam, hogy megépítettem, és nevetséges, amit tenni fogok. Ez volt Bella utolsó ajándéka, amit nekem adott. Az első pedig… mi is volt? Fájdalom rezgett rajtam végig. Persze – ő maga. Magát adta nekem. Bassza meg, el fog ez a fajdalom valaha is múlni? Fogtam  a modellt s visszamentem az ágyba.

„Mit kér reggelire, uram?”

„Csak kávét.”

Megállt, majd bólintott, bár láttam meghökkent tekintetét, ahogy elfordult.

„Uram, a vacsoráját sem ette meg.”

Közömbösen néztem rá.

„És?”

Elpirult.

„Lehet, émelyeg valamitől.”

„Nem testileg, Gail. Csak kávét. Kérem” – állítottam le – nem az ő baszott dolga. Elbiggyesztette ajkát, de bólintott még egyszer, és a kávéfőző(Gaggia típusú) felé fordult. Bementem a dolgozószobába, összeszedtem a papírjaimat, amit magammal viszek az irodába, és egy bélelt borítékot is találtam.

A kocsiból felhívtam Kate-t.

A SIP-et akarom. Az átvilágítás eredménye megfelelő, van néhány gondolatom. És az üzleti terveiket alaposan át kell vizsgálni. De tegyünk ajánlatot.”

„Edward, ez túl gyors..”

„Gyorsan akarok mozdulni. Megértek az átvételre – pénzügyi nehézségeik vannak és antik módszereket használnak. Át kell hoznunk őket a huszonegyedik századba… és akarom ezt a céget. Átküldtem neked az átvilágítási eredményeket és az üzleti tervet. 7:30-tól az irodában leszek. Találkozzunk.”

„Ha biztos vagy….”

„Biztos vagyok.”

„Oké. Felhívom Angelát, szervezze újra a délelőttödet. Ezen kívül vannak adataim a Detroit vagy Florida lehetőségekről az új gyárral kapcsolatban.”

„Foglald össze.”

„Detroit.”

„Értem” - a szarba… nem Florida – „És Darfur?

„Kézben tartom.”

„Jó. Beszéljünk erről később.” – tettem le a telefont.

Merengve ültem a Mercedes hátsó ülésén, ahogy Taylor siklott a forgalomban. Azon tűnődtem, hogy Isabellám ezen a délelőttön megy  először dolgozni.  . Lehet, vett magának egy autót tegnap, bár valamiért nem hittem ebben. 

Kíváncsi voltam, vajon ő is olyan nyomorultul érzi-e magát mint én… reméltem, nem. Reméltem, túl tette magát nevetséges komplexusán. Azonban ahogy a gondolat felötlött az elmémben, hogy szeret engem, a testem tiltakozott egy gyors rándulással a gyomromban. Nem szerethet. Hogy szerethetne valakit, aki olyan, mint én? És nyilvánvalóan nem most – sőt egyáltalán semmikor. Soha senki nem mondta nekem ezt még… kivéve anyát és apát. De nekik ez volt a kötelességük. Banner szűnni nem akaró szavai a feltétel nélküli szülői szeretetről – még ha a gyerekek örökbe fogadottak is – visszhangzottak a fejemben.

„Mr Cullen?”

„Elnézést… mi a gond, Taylor?” – lepett meg Taylor. Az autó ajtaja mellett állt, nyitva tartva azt. Rábámultam, és ő várakozóan de nyugtalanul visszanézett rám.

„Megérkeztünk, uram.”

Az irodaház előtt voltunk A szarba… mennyi ideje vagyunk itt?

„Köszönöm. Majd értesítem, este mikor jöjjön értem.” Basszus, össze kell szednem magam.

Angela és Jessica aggódva tekintettek fel rám, ahogy kiléptem a liftből. Jessica megrezegtette a szempilláit és egy hajtincset a füle mögé igazított. Krisztusom – ki kell bírnom ennek az együgyű teremtménynek az ábrándozását ma ? Éreztem, hogy tekintetem szúrós lett. Azt hiszem a személyzetis el kell hogy helyezze innen egy másik irodába.

„Kávét, most, Jessica – és hozzon egy croissant vagy valamit” – förmedtem rá. Megfelelően elszontyolodott, ahogy felszökkent az utasításomat teljesíteni. 

„Angela – kapcsolja először Jenks-et, majd Bannert, aztán Laurent Bastille-t. Egyébként nem akarom, hogy bárki is zavarjon, még anyám sem…kivéve…kivéve, ha Isabella Swan keres. Érthető vagyok?”

„Igen, uram. Megbeszéljük most a napi programját?”

„Nem. Először kérem a kávémat és valamit ennék” – néztem haragosan Jessicára, aki behátrált a liftbe.

„Igen, Mr Cullen” – felelt Angela. Nem vettem figyelembe Jessica ijedt pillantását, amit Angela felé vetett, és bemasíroztam az irodámba.

A táskámból előhalásztam a bélelt borítékot, amiben a legértékesebb tulajdonomat tartottam – a vitorlázógépet. Letettem az asztalomra és csak bámultam rá, újból éreztem az őrjítő ürességet. Ma reggel kezd az új munkahelyén… új emberekkel találkozik. Új férfiakkal.

A gondolat nyomasztó volt. Engem el fog felejteni. Bár nem biztos, hogy elfelejt. A nők mindig emlékeznek arra a férfira, akivel életükben először basztak… Mindig lesz helyem az emlékei között, ha másért nem is. Ott akarok maradni a gondolatai között. Ott kell maradnom. Nem akarom, hogy elfelejtsen…

Mit tehetnék? Kopogás hallatszott.

„Igen” – mordultam fel, kizökkentve Miss Swan-ra való fájó emlékezésemből.

Angela rám nyitotta az ajtót.

„Kávé és croissant önnek, Mr Cullen.”

„Jöjjön be.”

Ahogy odasietett az asztalomhoz, láttam, hogy végigméri a kis repülőt, de bölcsen megtartotta magának a mondanivalóját. Letette a kávét és a tányért  a két croissant-al.

„Köszönöm.”

„Üzenetet hagytam Jenks-nek és Laurent-nek. Banner 5 perc múlva visszahívja.”

„Jó. Hozza a napirendemet. Mondjon le minden társadalmi kötelezettségemet. Semmi ebéd és semmi esti rendezvény. Hívja fel Barney-t nekem és adja meg nekem egy jó virágbolt telefonszámát.”

Dühösen jegyzetelt a füzetébe.

„Uram? Általában az Arcadia Roses-t vesszük igénybe. Szeretné, ha küldenék virágot az ön nevében?”

„Nem. Én küldöm. Ennyi lesz.”

Bólintott és azonnal kiment, úgy mint aki nem tud elég hamar kiszabadulni az irodámból. Pár pillanattal később megcsörrent a telefon… Barney.

„Barney, szeretném, ha készítene nekem egy üveg talapzatot egy modell vitorlázógépnek.”

A megbeszélések között felhívtam  a virágüzletet és két tucat fehér rózsát rendeltem Bella számára, esti kiszállítással, a címére. Ilyen módon nem zavarom, nem alkalmatlankodom a munkahelyén. És ilyen módon nem felejthet le…

„Szeretne üzenetet küldeni a virágok mellet, uram?” – kérdezte a virágboltos, zavarba hozva ezzel.

 A szarba… üzenet Bellának… Mit mondhatnék? Gyere vissza? Sajnálom? Nem foglak megütni újra? A szavak kéretlenül bukkantak fel a fejemben. Összehúztam a szemöldökömet.

„Hmm.. valami ilyesmit ’Gratulálok munkában töltött első napodhoz. Remélem, rendben zajlott minden” – a vitorlázógépen megakadt a tekintetem – „ És köszönöm a vitorlázógépet – nagyon figyelmes gondolat volt. Kiemelt helye van az asztalomon. Edward’.”

A virágos visszaolvasta a szöveget. A szarba, egyáltalán nem tükrözi vissza, amit mondani akartam.

„Ennyi lesz, Mr Cullen?”

„Igen. Köszönöm.”

„Mi köszönjük, uram, legyen szép napja.”

Savanyúan néztem a telefonra. Szép nap, a seggem.

„Hé, ember, mi a fene bajod van?” – állt fel Laurent a padlóról, ahova lenyomtam egyenesen az aszott fenekére.

„Igen heves vagy ma délután, Cullen.”

Egy ravasz, prédájára leső vadmacska kecsességével állt fel. Egyedül bokszoltunk az irodaház pincéjében.

„Kibaszottul érzem magam.”

Higgadtan nézett, ahogy köröztünk egymás körül.

„Nem a legjobb ötlet a ringbe jönni, ha a gondolataid máshol járnak” – mormolta Laurent óvatosan, szemét le nem véve rólam.

Felmordultam.

„Úgy érzem, segít” – mondtam pimaszul.

„Túl sokat figyelsz a bal oldaladra. Védd a jobb oldaladat. Emeld a kezed, Cullen.”

Fordult és vállon ütött, majdnem kibillentve az egyensúlyomból.

„Koncentrálj, Cullen. Senki nincs itt a tárgyalópartnereid közül. Vagy nő van a dologban? Egy édes kis szoknya végül befogta a hideg…” – gúnyolódott, ingerelt. Működött. Megütöttem teljesen oldalról, majd képen vágtam egyszer, kétszer, hogy hátradülöngélt.

„Törődj a magad kibaszott dolgával, Bastille.”

„Woa, megtaláltuk a fájdalom gyökerét” – ragyogott Laurent győzedelmesen. Hirtelen megfordult, de számítottam a mozdulatára és leblokkoltam, felfelé ütve, majd gyorsan behúzva neki.

Ezúttal lenyűgözve hátraugrott.

„Bármi is történt apró világodban Cullen, működik. Gyerünk!”

Oh, meg akar nyugtatni. Előre lendültem.

A forgalom laza volt a hazafelé vezető úton.

„Taylor, tehetünk egy kitérőt?”

„Merre, uram?”

„El tudna hajtani Miss Swan lakása előtt?”

„Igen uram” – csak egy pillanatnyi habozás hallatszott a hangjából.

Hozzászoktam a fájdalomhoz. Úgy tűnt, mintha mindig is jelen lett volna, mint a fülzúgás, vagy valami hasonló.

Amikor tárgyaltam, elhalványodott, kevésbé volt erőszakos. De mint most, amikor egyedül voltam a gondolataimmal, fellángolt és  dühöngött a bensőmben. Basszus. Meddig fog ez tartani? Soha nem éreztem még így magam. Ahogy közeledtünk Bella lakásához, a szívverésem felgyorsult, kitöltve az űrt. Talán láthatom őt. A gondolat rémítő és izgató volt, zavaróan az volt. És rájöttem, hogy semmi másra nem gondoltam, mióta elment, csak őrá. Hiánya velem volt, mint egy halk hang, állandóan a háttérben, társulva a fájdalomhoz.

„Menjen lassabban” – motyogtam Taylor felé, ahogy közelebb értünk. A lámpák világítottak. Otthon van! Reméltem, egyedül van… és hiányzom neki. Kíváncsi voltam, megkapta-e a virágokat. Ellenőrizni akartam a telefonomat, küldött-e üzenetet, de nem tudtam elszakítani a lakás ablakától a tekintetemet. Hátha megláthatom őt. Jól van-e? Gondol-e rám? Vagy valaki másra gondol? Kíváncsi voltam, hogy telt a napja a munkahelyén…

„Újból, uram?” – kérdezte Taylor, ahogy elsurrantunk, és a lakás kikerült  a látómezőmből.

„Ne”- fújtam ki a levegőt, és nagyot sóhajtottam. Nem vettem észre, hogy nem vettem levegőt, és nem értettem meg az átsuhanó csalódottságot, hogy nem láthattam őt. Ahogy visszamentünk az Escala-ba, végignéztem az e-mailjeimet és sms-eimet, remélve, hogy van valami tőle… de nem volt semmi. Teljes szakítás, gondoltam zordul.

Jenks nem tudott semmit. Hogy volt képes Lauren így eltűnni? Semmi papír, semmi elektronikus nyom… frusztráló. Reméltem, biztonságban van. Ittam egy kortyot a konyakomból,  kedvetlenül bandukoltam a könyvtárszobámba. Ez a legcsendesebb zuga a lakásomnak… eddig nem igazán vettem ezt észre. Isabella hiánya fokozta a csendet. Soha nem mutattam meg neki ezt a szobát. Egy kis nyugalmat reméltem találni itt, mivel nem kötődött hozzá ezen a helyen semmi. Gondolkodtam, hogy felteszek valamilyen zenét, de képtelen voltam rá, hogy hallgassak bármit is ebben a pillanatban, talán a zongorám kivételével.

Végignéztem a könyveimen. Ironikus, hogy soha nem volt ebben a szobában. Biztos voltam benne, tetszett volna neki, ha figyelembe vesszük irodalmi érdeklődését. Vajon tud biliárdozni? Úgy képzeltem, nem. Egy kép - szétterpesztett lábakkal a zöld posztón – ötlött fel hívatlanul a képzeletemben. Újabb kortyot ittam és kimentem a szobából. Bár egy emlék nem fűzte ehhez a szobához, elmém nem hogy képes volt, egyenesen vágyott arra, hogy színes, erotikus képeket gyártson Isabelláról.

Nem bírtam elviselni.

Baszunk. Keményen baszunk. A fürdőszoba ajtónak döntöm. Az enyém. Belé temetkezem, újra és újra. Örülök neki… az illata, az, hogy érzem őt, az íze. Belemarkolok a hajába, helyben tartom. Fogom a fenekét. Lábai átkulcsolják a derekamat. Nem tud mozdulni, helyhez szögezve, tőrbe csalva általam… Úgy fon körül, mint a selyem.

Húzza a hajamat. Oh, igen. Megérkeztem, ő is megérkezett. Ez az a hely, ahol lenni akarok… őbenne… Ő. Az. Enyém. Érzem, ahogy izmai összehúzódnak, összeszorítanak, feje hátrahanyatlik. Élvezz el nekem! Felkiált és én követem… oh, igen édes, én édes Isabellám. Álmosnak tűnik, kielégítettnek – és oh, igen szexi. Lábára áll ás engem néz, játékos mosollyal az ajkán, majd eltol magától, elmegy, nem mond semmit. Megragadom és a játékszobában vagyunk. A lócára szorítom. Felemelem a kezem, hogy megbüntessem, nadrágszíj a kezemben… és ő eltűnik. Az ajtónál van. Arca fehér, rémült és szomorú, és csendesen hátrál… az ajtó eltűnik, és ő nem áll meg. Kinyújtja a kezét felém… csatlakozz hozzám, suttogja, de hátrafelé megy, egyre halványabb lesz… eltűnik a szemem elől… elmosódik… elmegy. Ne! Kiáltom. Ne! De a hangom csendes. Megnémulok… megint.

Felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. Bassza meg… a szarba. Kibaszott álom… Bassza meg – szégyenteli, kibaszott összevisszaság volt bennem. A szarba. Hirtelen a rég elfelejtett, de ismerős félelmet és lelkesültséget éreztem - de most nem voltam Irináé, akkor meg bassza meg. Krisztusom… ez nem történt meg velem mióta hány éves is? Tizenöt, tizenhat voltam? Bassza meg. Visszafeküdtem a sötétben, undorodva magamtól. Szent Jézus Krisztus. Lerángattam a pólót magamról és megtörölköztem. Mintha egész Amerikát ki akartam volna elégíteni, mindenhol geci volt. Azon kaptam magam, hogy vigyorgok a sötétben, a veszteség tompa fájdalma ellenére.

Az erotikus álom megérte. Az egész… a pokolba is. Hasra fordultam és elaludtam.

Elment. Anya a díványon ül. Csendben van. A falra néz, és néha pislant. Előtte állok, de elint maga elől. Ő bántotta anyát. Ö bántott engem. Utálom őt. Nagyon mérges lettem miatta.

Sokkal jobb, amikor csak anya és én vagyunk. Olyankor anya az enyém. Az én anyukám.

Fáj a hasam. Megint éhes. A konyhában vagyok, kekszet keresek. A szekrény elé húzom a széket és felmászok. Kevés sós kekszet találok. Ez az egyetlen ennivaló a szekrényben. Leülök a székre és kinyitom a dobozt. Kettő keksz van csak benne. Ízlenek. Hallom őt.

Visszajön. Lemászok a székről, a szobámba rohanok, az ágyba bújok. Úgy teszek, mintha aludnék. Rám mutat az ujjával. Maradj itt kis szaros. Meg akarom baszni az anyádat. Nem akarom látni azt az undorító képedet ma este egyáltalán. Érted? Képen vág, mert nem válaszolok. Vagy megégetlek, te kis fasz. Ne! Nem szeretem. Nem szeretem az égetést. Az fáj. Érted, te hülye? Tudom, hogy azt akarja, sírjak. De azt nem szabad. Nem hallathatok egy hangot sem. Megüt az öklével…

Rémülten ébredtem megint, lihegve feküdtem a sápadt hajnali fényben, várva, hogy a szívverésem lelassuljon. Próbáltam a félelem fémes, hányingert keltő ízét kiűzni a számból.

Bella megmentett ettől a szartól, Cullen. Nem kellett újra látnod ezeket a sötét, borzalmas emlékeket Miért hagytad, hogy elmenjen? Ironikusan jegyeztem meg magamba, hogy se nem izzadtam, sem nem üvöltöttem. Már egészen hozzászoktam a rémálmaimhoz. Ránéztem az órára. 5:15. - Azt hiszem, megyek futni.

Bella háza mélabús sötétségbe burkolózott. A kora reggeli napsütés még nem érte el, még nem ébresztette fel az épületet. Illett a hangulatomhoz, híven tükrözte azt. Csak Istenben bízhattam, hogy Bella ott aludt fent… egyedül. A lakásban sötét volt, és ugyanaz a szoba volt elfüggönyözve, mint tegnap. Annak kell lennie az ő szobájának. Magam elé tudtam képzelni, ahogy összegömbölyödve fekszik fehér fém ágyán. Egy kis labda Bella. Vajon rólam álmodik? Vagy rémálmai vannak miattam? Vagy elfelejtett már… tiszta szakítása sikeres volt? A fájdalom ásított és kinyújtózott, felébredve elfoglalta helyét mellemben és gyomromban.

Bassza meg!… Meddig fogok így érezni? Soha nem éreztem ennyire… kibaszott nyomorultul magam. Éreztem, hogy a kétségbeesés szétmarja a lelkemet… nos, nem sokáig. Gondolataim visszakanyarodtak ahhoz az időhöz, amikor még nem voltam Cullen… Nem, nem – még ébren sem - túl nehéz elviselni. Kapucnimat fejemre húztam, és a gránitfalnak támaszkodtam, elrejtőzve az irodaépület bejáratánál. Szokásos helyem, gondoltam gúnyosan, ezzel visszatérve a most-ba, és egy borzasztó gondolat száguldott át fejemen – lehet, hogy itt fogok állni heteken, hónapokon… éveken keresztül? Nézve, várva, csak hogy megpillantsam a lányt, aki valamikor az enyém volt. Ez fájt… az lettem, aminek mindig is tartott – leskelődő.

Nem folytathatom így tovább. Találkoznom kell vele. Látnom kell, hogy rendben van. Csak meg kell próbálnom eltörölni az utolsó képet, amit róla őrzök, megverve, megalázva, megbántva… és elmenve tőlem. Ki kell gondolnom valamit.

Ahogy visszatértem az Escalába, Gail közömbösen nézett rám.

„Nem kértem ezt” – dadogtam, az omlettre bámulva, amit készített számomra.

„Akkor kidobom, Mr Cullen” – mondta csendesen és a tányérért nyúlt.

Keményen ránéztem. Tudta, hogy nem szeretem a pazarlást.

„Szándékosan készítette ezt, ugye?”

„Igen, uram.”

Alkalmatlankodó kibaszott egy nő.

„Megeszem. Köszönöm” – hangom mint a jég.

És mosolygott, halvány győzedelmes mosollyal. Sötéten néztem rá, de nem zavartatta magát. A múlt éjszaka rémálmainak emlékei még ott lebegtek a tudatom szélén. Hálásan leültem és elfogyasztottam a reggelit.

Vajon csak egyszerűen felhívhatom Bellát és mondhatom azt, hogy helló? Fogadja-e a hívásomat? Bámultam a repülőt az asztalomon… az ő figyelmes ajándékát. Teljes szakítást akart. Tiszteletben kellene tartanom, és békén hagynom. Futólag úgy gondoltam, felhívom, és ha felveszi leteszem, csak hogy halljam beszélni, hogy halljam megnyugtató lágy hangját.

„Edward, jól vagy?”

„Bocsánat, Kate, miről volt szó?”

„Olyan zavart vagy. Még sosem láttalak ilyennek.”

„Jól vagyok” – csattantam fel. A szarba – koncentrálj, Cullen.

„Mit is mondtál?”

Láttam, hogy Kate gyanakodva néz rám, de megadta a lehetőséget nekem, hogy mentsem magam.

„Azt mondtam, hogy a SIP-nek nagyobbak a pénzügyi nehézségei, mint ahogy azt eredetileg gondoltuk. Biztos vagy benne, hogy meg akarod venni?”

„Igen” – mondtam vehemensen – „Meg akarom.”

„A képviselői itt lesznek ma délután, hogy aláírják a megállapodást.”

„Jó. És most, mik a legújabb hírek a darfuri légi katasztrófáról?”

Tűnődve álltam az ablaknál és bámultam kifelé a félig leeresztett ablakredőnyön Taylorra, aki Banner irodája előtt parkolt. Késő délután volt és Bellára gondoltam.

„Edward, több mint boldog vagyok, hogy fizetsz az ablakon kifelé bámulással eltöltött időért, de nem hiszem, hogy ezért vagy itt” – mondta Banner szárazon.

Amikor szembe fordultam vele, fölényesen udvarias türelmetlenséggel nézett rám. Nehezet sóhajtottam és odamentem a szófához.

„A rémálmok visszatértek.” Úgy, mint még soha.”

Banner felemelte a szemöldökét.

„Ugyanazok?”

„Igen.”

„Mi változott?”

Kötekedően néztem rá, erre enyhén megrázta a fejét.

„Edward, annyira nyomorultul nézel ki olyan szörnyen, és általában sokkal beszédesebb vagy… valami történt.”

Oké. Gyerünk… Dr John Banner az agybaszó. Úgy érzem magam, mint Irinával… egy részem nem akarja elmondani neki, mert akkor igazzá válik.

„Találkoztam egy lánnyal.”

Elmélyedten nézett rám.

„És…”

„Elhagyott.”

Meglepődve nézett rám.

„Ezelőtt is elhagytak a nők. Miért más ez?”

Bambán néztem rá. Miért más Bella? Bella. Más. Gondolataimat elhomályosította egy gyors, kusza lista. Bella nem volt a szolgálóm. Nem volt szerződésünk. Szexuálisan gyakorlatlan volt, egy teljesen ártatlan nő. Ő volt az első nő, akitől mást is akartam, nem csak szexet.

Krisztusom – minden ’első’ dolog, amit átéltem, vele  éltem át; ő volt az első lány, akivel együtt aludtam, az első szűz, az első, akit bemutattam a családomnak, az első, akit beengedtem Echo Charlie-ba, az első akit vitorlázó repülni vittem. Ő lett volna az első randim, akit a Kereskedelmi Kamara gálájára vittem  volna… és első alkalom lett volna, hogy a nyilvánosság előtt nővel jelenek meg. Basszus. Igen… Más.

„Ez egy egyszerű kérdés, Edward” – szakította meg a gondolataimat Banner.

„Hiányzik.”

Arca kedves és érdeklődő maradt, de ezen kívül nem mutatott semmit.

„Soha nem hiányzott egyik nő sem, azok közül akivel eddig viszonyod volt?”

„Nem.”

„Szóval azért más, mert hiányzik…?”

„Nem. Azért hiányzik, mert közöttünk voltak a dolgok különbözőek.”

„Milyen módon?”

Vállat vontam, de Banner kitartó volt.

„Szerződéses viszonyod volt vele? Szolgálód volt?”

Kis szünet után válaszoltam.

„Azt reméltem, az lesz. De nem neki való.”

„Nem értem” – Banner kissé összehúzta a szemöldökét.

„Megszegtem egyik szabályomat. Üldöztem ezt a lányt, arra gondolva, hogy érdekelni fogja, de úgy alakult, hogy nem neki való.”

„Mondd el, mi történt.”

És olyan volt, mintha megnyitotta volna a gátat. Felidéztem az elmúlt hónap történéseit, attól a pillanattól kezdve, hogy Bella beesett az irodámba, odáig, amíg szombaton reggel ott nem hagyott…

„Értem. Valóban sok minden történt veled, mióta utoljára beszéltünk.”

Megdörzsölte az állát, ahogy rám nézett.

„Több problémát látok, Edward. De most egyetlen egy van, amire összpontosítani akarok, az az, hogy érezted magad, amikor azt mondta, szeret téged.”

Élesen szívtam be  a levegőt ahogy a gyomrom összeszorult az émelytől.

„Hányingerem volt.”

„És most mit érzel?”

Bassza meg. El vagyok veszve. Elveszettnek érzem magam.

„Hiányzik. Találkozni akarok vele” – úgy éreztem, hogy egy sötét, nagyon sötét szükség gyóntatószékében ülök. Egy sötét vágyéban, mintha Bella káros szenvedély lenne. El kellene engednem.

„Szóval, annak ellenére, hogy felismerted, hogy nem elégítheti ki a szükségeidet, hiányzik?”

„Igen. És ez nem csak az én felismerésem, John. Nem tud az lenni, amit szeretnék, ha lenne, és én nem tudok az lenni, amit ő szeretne, hogy én legyek.”

„Biztos vagy benne?”

„Ő ment el.”

„Azért ment el, mert szíjjal verted meg. Ha nem osztja az ízlésedet, okolhatod ezért?”

„Nem.”

„Gondoltál arra, hogy kapcsolatot alakíts ki vele az ő kívánalma szerint?”

Megint bambán néztem rá. Folytatta.

„A szexuális együttlétetek kielégítő volt számodra?”

Csak ne a szex-beszédet újra! Basszus!

„Igen, persze” – förmedtem rá. Nem foglakozott a hangsúlyommal.

„Az kielégített, hogy megverted?”

„Nagyon.”

„Megtennéd megint?”

Újra? Ezt megtenni vele újra! Majd nézni, ahogy kisétál… újra?

„Nem.”

„És míért nem?”

„Mert ez nem az ő játéka. Bántottam. Nagyon bántottam… és ő nem tudja… nem fogja…” – megálltam – „Ő nem élvezi ezt.”

Soha többé nem akarok megbántott sötét szemeibe nézni, tudva, hogy én vagyok az oka. Arca örökre kísérteni fog.

„És ez hat rád. Ahogy ő érez.”

Meghökkenten néztem Banner-re.

„Nem ismered be magadnak egyáltalán? És a múltad?”

Banner kérdése kibillentett az egyensúlyomból. Bassza meg, ezt már ezerszer körbejártuk.

„Nem, nem.  Ez más. A viszony, amit Mrs Lincoln-nal folytattam teljesen különböző volt.”

„Nem Mrs Lincoln-ról beszéltem.”

„Akkor miről beszélsz?” – hangom halotthalovány volt, mert hirtelen megértettem, merre is tartunk.

„Tudod jól.”

Levegőért kaptam, újból érezve a védtelen gyerek tehetetlenségét… a dühöt. A mély, mániákus őrületet…

„Ez nem ugyanaz” – suttogtam, alig-alig  visszatartva indulatomat.

„Nem, ez nem” – értett egyet Banner.

Bella méltatlankodó dühös képe kéretlenül bukkant fel fejemben ’Ez az, amit akarsz? Engem? Ilyen módom?’ Azonnal lecsillapodott a dühöm.

„Mérges volt” – suttogtam – „soha nem láttam ilyen mérgesnek.”

„És mit gondolsz, miért volt az?”

„Mert bántottam.”

„Azt mondta, szert téged. És te bántottad. Pedig azt mondtad, az nem az ő formája.”

„Tudom, mit akarsz csinálni Doktor, de ez nem egy becsületes összehasonlítás. Bella egy értelmes felnőtt, bassza meg, megvolt a lehetősége, hogy elmenjen!”

„Tudom. Csak kívülállóként rá akarok mutatni a dolgokra, Edward. Te egy nagyon dühös férfi vagy, és minden okod megvan hogy az legyél. Nem óhajtom felidézni mindazt most, amitől te nyilvánvalóan szenvedsz. A beszélgetés célja, hogy oda vigyünk el téged,a hol sokkal elfogadóbb és elégedettebb vagy magaddal.” – megállt.

„Ez a lány…”

„Isabella” – mormoltam sértődötten.

„Isabella. Érzékelhetően mély benyomást tett rád. Az, hogy elment újból felszínre hozta  a poszttraumatikus stressz szindrómádat (PTSD), az összes elnyomott problémádat. Egyértelműen többet jelent számodra, mit amennyit képes vagy beismerni magadnak.”

Ez olyan volt, mintha gyomron vágott volna. Ezért fáj ennyire? Hogy többet jelent számomra, sokkal, de sokkal többet, mint amennyit hajlandó vagyok beismerni magamnak? A gondolat meglepő. A szarba… hát persze.

„Arra kell figyelned, hova akarsz eljutni” – folytatta Banner – „És úgy tűnik számomra, hogy ezzel a lánnyal szeretnél lenni. Hiányzik neked. Ez a kiemelendő tanulság a mai beszélgetésből. Vele akarsz lenni?”

Pislogtam.

„Igen” – suttogtam.

„Akkor a célodra kell koncentrálnod. Ez visszavezet ahhoz, amit hangoztattam néhány utóbbi beszélgetésünk alkalmával – a megoldásközpontú rövid terápiához. Ha szeret téged, ahogy mondta hogy szeret, ő is bizonyára szenved. Szóval, megismétlem a kérdésemet: fontolgattad, hogy egy átlagos, megszokott kapcsolatot alakítasz ki ezzel a lánnyal?”

„Nem.”

„Miért nem?”

„Mert soha nem gondoltam rá, hogy megtehetném.”

„Nos, ha ő nem alkalmas arra, hogy a szolgálód legyen, akkor te nem játszhatod az uralkodó szerepét.”

Sokkolva néztem rá. Ez nem szerep- ez én vagyok. És a semmiből előbukkant egy korábbi e-mail, amit Isabellának írtam… az én szavaim. ’Amit gondolok, hogy nem jöttél rá, az egész Uralkodó/szolgáló kapcsolatban a szolgáló az, akinél a hatalom van És az te vagy. Ismétlem – te vagy az egyetlen aki minden hatalommal bír. Nem én.’ És ha ő nem akarja ezt az egészet… akkor én sem akarhatom. Bassza meg. Váratlanul remény töltötte meg mellkasomat. Megtehetem? Lehet normális, egyszerű kapcsolatom Isabellával?

Hátat tudok fordítani mindannak, amit ismerek? Basszus… lehet. És ha meg tudom tenni… visszajönne hozzám?

„Edward, újra és újra bebizonyítottad már, hogy különleges képességű ember vagy, minden problémád ellenére. Nagyon ritka személyiség vagy. Ha végre arra figyelsz, amit el akarsz érni, akkor elindulsz előre és megvalósítod – rendszerint kimagaslóan minden elvárásodnak megfelelően. Ma téged hallgatva világos, hogy arra figyeltél, hogy Isabellát a magad igényének megfelelően formáld és egyáltalán nem fordítottál figyelmet arra, hogy tapasztalatlan és nem figyeltél az éréseire. Úgy tűnik számomra, hogy csak arra figyeltél hogy célhoz érj és nem törődtél az oda vezető úttal, ami mindkettőtökről szólt. Egyetértesz? Gondolkodj el ezen egy kicsit” – tartott szünetet rám tekintve.

A múlt hónap eseményei villantak fel előttem… ő, ahogy esetlenül beesik az irodámba, átható zavara Newton-éknál, szellemes, éles elméjű e-mailjei, csípős szája… kuncogása… halk lelkiereje és konoksága, bátorsága – és egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy élveztem együttlétünk minden kibaszott pillanatát. Minden dühítő, őrjítő, vidám, kéjes, érzéki pillanatot vele – igen, élveztem. Egy rendkívüli kalandban volt részünk, mindkettőnknek – nos, nekem legalábbis az volt – egy megcsömörlött korhelynek és egy ártatlan újoncnak.

Gondolataim sötétebb irányt vettek fel. Nem érdemlem meg őt. Nem ismeri az én perverzitásom mélységeit, lelkem sötétségét – inkább békén kellene hagynom. De még ahogy ezeket végiggondoltam , tudtam, hogy egyszerűen nincs annyi erőm, hogy távol maradjak tőle… mintha a részem lenne.

„Edward” – Banner hangja visszahívott.

„Gondolkodj ezen. Időnk lejárt mára. Néhány napon belül látni akarlak, és megbeszéljük a többi probléma egy részét, amikről említést tettél. Majd Janet felhívja Angelát, hogy időpontot egyeztessenek” – állt fel és tudtam, itt az ideje, hogy elmenjek.

„Sok gondolkodni valót adtál” – morogtam.

„Nem jól végezném a dolgomat, ha nem így lenne. Csak néhány nap, Edward. Nagy dolgot kell rendbe tennünk” – rázta meg a kezem biztatóan és egy kis virágzó reménnyel távoztam.

A teraszon álltam, az éjszakai Seattle-t tanulmányoztam. Egykor feljöttem ide, messzire az egésztől és általában békésnek találtam… de mostanában a békém daraboka töredezett. Az összes óvatosan kontrollált érzelmem és érzésem szétszóródott a szélben, mióta azzal a bizonyos sötét szemű ártatlansággal találkoztam. A bájos Isabella Swan-nal.

’Fontolgattad, hogy egy megszokott kapcsolatot alakítasz ki ezzel a lánnyal?’ – Banner szavai kísértettek, elém tárva nagyon sok lehetőséget.

Vissza tudnám kapni őt? Krisztusom… a gondolat megrémített. Ittam egy korty konyakot. Miért akarna visszafogadni? Tudnék valaha az lenni, akit ő szeretne, hogy legyek? Nem engedhetem meg, hogy a remény kis parázs kihunyjon. Kell találnom egy lehetőséget. Vissza kell kapnom. Valami megzavart, egy mozgás, a látóterem szélén a sötétben. Homlokomat ráncolva körülnéztem. Mi a…? Elindultam arrafelé, ahonnan a mozgást láttam, de nem találtam semmit. Krisztusom, most meg vizionálok. Lehajtottam a konyakot és visszamentem a nappaliba.

Anya! Anya! Anya a padlón alszik. Hosszú ideje alszik .Megrázom. Nem ébred fel. Fáj a pocakom. Éhes. Ő nincs itt. Szomjas vagyok. A konyhában odahúzok egy széket a mosogatóhoz, és iszok. A víz összefröcsköli a koszos melegítőfelsőmet. Anya még mindig alszik. Anya, kelj fel! Mozdulatlanul fekszik. Hideg. Megfogom a takarómat és betakarom vele anyát és mellé fekszek a ragacsos zöld szőnyegre. Anya még mindig alszik. Két játékautóm van. Ott versenyzek velük a padlón, ahol anya alszik. Azt gondolom, anya beteg. Keresek valami ennivalót. A mélyhűtőben borsót találok. Hideg. Lassan eszem. Fáj tőle a pocakom. Anya mellett alszom. A borsó elfogy. Van valami a mélyhűtőben még. Fura szaga van. Megnyalom, a nyelvem hozzáragad.

Lassan eszem. Undorító íze van. Iszok hozzá egy kis vizet. Játszok az autóimmal, és anya mellett alszom. Anya nagyon hideg és nem fog felébredni. Az ajtó csattanva nyílik. Betakarom anyát a takarómmal. Basszus! Mi történt itt? Oh, hogy ez az őrült kibaszott kurva. A szarba. Bassza meg. Eredj az utamból kis szaros. Leüt és én beverem a fejem a padlóba. Fáj a fejem. Ő felhív valakit és elmegy. Bezárja az ajtót. Anya mellé fekszem. Fáj a fejem. A rendőr néni van itt. Ne! Ne! Ne!

Ne érj hozzám! Ne érj hozzám! Ne érj hozzám! Anya mellett állok. Nem! Menj el tőlem! A rendőr néni fogja a takarómat és felvesz engem. Sikítok.

Anya! Anya! Elnémulok. Nem tudok egy szót sem mondani. Anya nem tud meghallani engem. Nincsenek szavaim.

Nehezen lélegezve ébredtem, nagyokat kortyoltam a levegőből. Körülnéztem. Ó hála a Krisztusnak – az ágyamban voltam. A félelem lassan elcsitult, visszanyertem egyensúlyomat. Huszonhét éves vagyok, nem négy. Ennek a szarnak véget kell érnie. Eddig tudtam kontrollálni ezt. Na jó, volt egy-egy rémálmom néhány hetente, de egyszer sem így, éjről, éjre. Megfordultam.

Basszus. Azt akarom, hogy elmúljanak ezek a rémálmok. Isabellát akarom. Vissza kell szereznem. Nem csak a rémálmok miatt – az életemben van rá szükségem. Az ágyamban. Ő az én napom az éjszakámban… én voltam neki az első. Ő az enyém. Kibaszottul vissza fogom szerezni.

Szívverésem ritmusa csillapodott, visszafeküdtem és gondolkodtam… hogy tudnám visszaszerezni őt? ’Fontolgattad, hogy egy megszokott kapcsolatot alakítasz ki ezzel a lánnyal?’ Érzelmeket akar és virágot. Hogy tudom ezt teljesíteni? Meg tudom neki adni? Homlokráncolva néztem a plafont, kétségbeesetten próbáltam felidézni valamilyen romantikus pillanatot az életemben… és nem találtam semmit. Semmit. Basszus… ez nehéz ügy lesz, de biztos nem lehetetlen. Visszaaludtam egy mantrával a fejemben: Ő az enyém.

Ő az enyém… és éreztem az illatát, éreztem selymes bőrét, ízleltem édes ajkait, hallottam lágy nyögését. Felmordultam a gondolattól és belezuhantam egy erotikus, Isabellával tel álomba.

Hirtelen ébredtem, valami nyugtalanított. A fejbőröm bizsergett. Felültem, megdörgöltem a fejem és körbenéztem a szobában. Gúnyosan jegyeztem meg magamban, hogy a bájos Isabella Swan-nal töltött érzéki álom ellenére testem nem reagált. Irina elégedett lehet… belevigyorogtam a sötétségbe. Eszembe ötlött, hogy tegnap este hívott, és nem hívtam vissza.

Irina az utolsó, akivel beszélni akartam. Beszélni akartam… nos, csak egyetlen hely van, ahol most lenni szerettem volna. Felkeltem és magamra húztam futó felszerelésemet. Megyek és ellenőrzöm Isabellát.

A kora hajnal hideg és nyugodt. Az utcák csendesek voltak kivéve az alkalmi szállító autó hangját és egy korai kutyasétáltatót. Bella lakása sötétbe burkolózott, szobája ablakán a függönyök behúzva. Csendes őrködést tartottam a leskelődő helyemről, sóvárogva bámultam fel ablakára. Szükségem van egy tervre – egy hattyú fogó tervre. (Swan= hattyú, mint mindenki tudja) Hangosítottam az iPodomon és Moby társaságában visszafutottam az Escala-ba.

„Egy croissant-t kérek, Mrs C.”

Szájtátva nézett rám ahogy félrebillentettem a fejem. Elpirult.

„Sárgabarack lekvárral?” – kérdezte, miután összeszedte magát.

Bólintottam.

„Melegítek önnek egy párat, Mr Cullen. Itt a kávéja.”

„Köszönöm, Gail.”

Elmosolyodott, és én kíváncsi voltam, vajon miért. Csak azért, mert croissant-t kértem? Krisztusom, ha ez boldoggá teszi, többször is kérhetek tőle. Beszöktem előle a dolgozószobámba.

A Mercedes hátuljában tervet készítettem. Közel kell kerülnöm Miss Swan-hoz, és személyesen kell ezt megtennem, saját hadjáratomban részt véve, hogy visszanyerjem őt. A kérdés csak az, hogyan? Felhívtam Angelát, üzenetet hagytam neki, még nem volt bent az irodában. Még csak 7:15 volt.

„Angela, amint beér, át akarom nézni a programjaimat az elkövetkezendő néhány napra” – nos, ahhoz, hogy támadásom első lépését végrehajthassam, tudnom kellett, hogy mi a faszt kellene csinálnom a következő néhány napban. Fogalmam nem volt róla. Általában tisztában vagyok ezekkel a hülyeségekkel… Krisztusom, túl voltam a nehezén. Már volt küldetésem. Valami, amire összpontosíthattam. Igen, Cullen, meg tudod tenni. Vissza tudod őt szerezni.

Mélyen magamban azonban azt kívántam, bár meglenne a bátorságom a hitemhez. Az aggodalom elöntötte bensőmet. Működnie kell ennek… ő az egyetlen reményem.

„Mr Cullen, lemondtam az erre a hétre szóló összes társadalmi kötelezettségét. Az egyetlen, amit nem, az holnapra szólt – nem tudtam, milyen rendezvény lesz. A naptárában csak annyi áll, hogy Portland.”

Eltátottam a szám. KRISZTUSOM, IGEN! A kibaszott fotográfus.

Azt hiszem, sugárzó boldogsággal néztem Angelára, mert szemöldökét ijedten húzta fel.

„Köszönöm, Angela. Mostanra ennyi. Küldje be Sam-et.”

„Igenis, Mr Cullen. Kér még kávét?”

„Kérek.”

Udvariasan bólintott és kiment. Ez az én… Igen! Következő… tervem a támadásra.

Délelőttöm egymást követő tárgyalásokkal telt. Figyelnem kellett. A vezetőség tagjai idegesen néztek rám, azt várva, mikor robbanok ki. Oké, ez a működési forma jellemezte az utóbbi néhány napomat,  de ma sokkal világosabbnak, nyugodtabbnak éreztem magam. Jelen voltam és képes arra, hogy megküzdjek az összes szarsággal. Azt hiszem néhány kapcsolatot helyre kell hoznom.  Ebédidő volt már, ez előtt az edzés Laurenttel rendben zajlott. Ma súlyokkal dolgoztunk. Éhes voltam, és amikor végül előállt az ebédem, bosszús voltam, hogy nem volt majonéz a szendvicsemen. Jessica néhányszor talpnyalóan bocsánatot kért. Gyakorlatilag remegett, akármikor a közelembe került…

Ki kell penderítenem azt a lányt a cégből.

„Azt mondtam, csirkét majonézzel, Jessica. Nem olyan nehéz ez.”

„Sajnálom, Mr Cullen.”

„Csak menjen.”

Rám pislogott, láttam, hogy könynek öntik el a szemét. A kibaszott életbe, legyen már tartása!

„Kifelé!” – üvöltöttem rá és kibotorkált a szobából.

Felhívtam Angelát.

„Uram?”

„Jöjjön be.”

Angela  felbukkant az ajtóban, tágra nyitott szemmel, ijedten.

„Tüntesse el azt a lányt.”

Angela teljes magasságában kihúzta magát.

„Uram, Jessica Blandino szenátor lánya.”

„Leszarom, ha akár a kibaszott Anglia Királynőjének lánya is. Ki vele az irodámból!”

„Igenis, uram” – vörösödött el Angela.

„Köszönöm, ennyi.”

Bólintott, tudtam, hogy visszatér a munka hadszínterére. Ő igazán jó személyi asszisztens.

Nem akartam nagyképűen lenézni a munkáját, mert seggfej vagyok. Ő azért van, hogy itt hagyjon a csirkés majonéztelen szendvicsemmel és a portlandi kampánytervemért .

Ismertem a SIP alkalmazottak e-mail címének felépítését. Úgy gondoltam, írásban jobban fog reagálni. Mindig jobban reagált. Fél órával később még mindig az üres képernyőt bámultam. Mi a faszt mondjak? Gyere vissza… kérlek? Bocsáss meg. Hiányzol. Nem tudok nélküled aludni. Fejemet a kezembe temettem. Miért ennyire kibaszottul nehéz? Csak legyél egyszerű, Cullen. Csak hagyd ki a hantát. Előhívtam az levelező programot. Igen… ez megteszi.

Angela hívott.

„Kate van itt, hogy találkozzon önnel, uram.”

„Mondja meg neki, hogy várjon.”

Letettem.

Nagy levegőt vettem és megnyomtam a ’küld’ gombot.

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009, június 10 14:05

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Bocsáss meg, hogy munka közben alkalmatlankodok. Remélem rendben zajlik minden. Megkaptad a virágokat?

Megjegyzem, holnap lesz a barátod kiállításának megnyitója, és biztos vagyok benne, még nem vettél autót. Mindennél boldogabb lenné, ha elvihetnélek – bár te is ezt akarnád.

Tudasd velem.

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Basszus. A szívem szó szerint a kibaszott torkomban dobogott. Az aggodalom felrobbant bennem, és hogy kizökkentsem magam, végighúztam kezem a vitorlásgépem szárnyain. A kibaszott életbe, Cullen, összpontosíts.

Végy erőt magadon. Gyerünk Isabella.. válaszolj. Mindig azonnal válaszolt. Ellenőriztem az órámat…

14:08. Semmi. Felálltam és körbejártam az irodában, idegesen pillantva az órámra minden harmadik másodpercben, legalábbis így éreztem. 14:20-ra kétségbe voltam esve. Nem fog válaszolni. Tényleg gyűlöl. A szarba… ki okolhatná? Reményeim apró darabokra hullottak körülöttem.

Meghallottam az e-mail érkezését jelző ping-et. Szívem a torkomba ugrott és megnéztem. Bassza meg! Kate-től jött a levél. Visszament az irodájába… és ekkor ott volt a postámban: Isabella Swan-tól levél.

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:25

Címzett: Edward Cullen

Szia Edward

Köszönöm a virágokat, gyönyörűek.

Igen, elfogadom a segítséget.

Köszönöm

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

Megkönnyebbülés árasztott el, becsuktam a szemem, magamba ittam az érzést. IGEN! Meresztettem a szemem az e-mailre, valamilyen eligazítást keresve… és mint mindig, most sem volt fogalmam róla, hogy mire gondolhat, mi van a szavai mögött.

Az e-mail eléggé barátságos volt, de csak ennyi… Csak barátságos. Meg kell ragadnom a kibaszott lehetőséget. Válaszoltam.

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:27

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Hány órakor mehetek érted?

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Azonnal válaszolt.

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:32

Címzett: Edward Cullen

Jake kiállítása 7:31-kor kezdődik.

Milyen időpontot javasolsz?

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

A szarba. Echo Charlie-re lesz szükségem. Kíváncsi voltam, rendelkezésemre áll-e, vagy valamelyik igazgatónak kell. Ha igen, csak a következő leszek a sorban.

Feladó : Edward Cullen

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10 14:34

Címzett: Isabella Swan

Kedves Isabella

Portland némileg messze van. 5:45-kor megyek érted. Várom a találkozást

Edward Cullen

CEO, Cullen Enterprises Holdings Inc

Feladó : Isabella Swan

Tárgy : Holnap

Dátum: 2009. június 10. 14:38

Címzett: Edward Cullen

Találkozunk akkor.

Isabella Swan

James Smith asszisztense, kinevezett szerkesztő, SIP

És ennyi. Első feladat teljesítve. A hadjáratom, hogy fogságba ejtsek egy hattyút, sínen van. Emelkedett hangulatba kerültem. A remény kis bimbója immár egy virágzó japán cseresznyefa volt, megtöltötte a fájó űrt a mellemben. Igen. Meg tudom csinálni Vissza tudom őt szerezni. Most a második feladat végrehajtása következett… Felhívtam Angelát.

„Miss Massey visszament az irodájába, Mr Cullen…”

„Tudom, írt e-mailt. Egy órán belül szükségem van Taylorra.”

„Igen, uram.”

Letettem. Most Miss Swan egy bizonyos James Smith-nél dolgozik. Többet akarok tudni erről a férfiról… Felhívtam Kate-t.

„Edward…” - dühösnek tűnt. Kemény lesz.

„Van hozzáférésünk a SIP alkalmazottak személyi anyagához?”

„Még nincs. De meg tudom szerezni őket…”

„Tedd meg. MA. Mindent tudni akarok ami James Smithről van bennük és mindenkiről, aki neki dolgozott…”

„Megkérdezhetem, hogy miért?”

„Nem…”

Egy pillanatra elhallgatott.

„Edward, nem tudom mi ütött beléd mostanában…”

„Kate, csak tedd meg, oké?”

Sóhajtott.

„Oké. Akkor most meg tudjuk ejteni a megbeszélést a műszaki csoportról?”

„Igen.  Egy fontos hívást kellett elintéznem. Tovább tartott, mint gondoltam…”

„Azonnal fent leszek.”

Amikor Kate elment, kikísértem az irodából.

„WSU a következő pénteken” – néztem Angelára, aki lefirkantotta ezt akis információmorzsát.

„És repülhetek a cég  chopperében?” – vigyorgott rám Kate.

„Helikopter…” – helyesbítettem.

„Tökmindegy, Edward” – forgatta meg a szemét, belépett a liftbe. Ez mosolygásra késztetett.

Angela várakozóan nézett rám. Nem volt nyoma Jessicának. Jó.

„WSU jövő pénteken. Repülni fogunk. Echo Charlie-val, nem a jet-tel. És hívja Stephan-t – holnap este Portlandba repülök.”

„Igen, Mr Cullen.”

„Elment?”

„Jessica? Igen…”

„Hova?”

„A gazdasági osztályra..”

„Jó gondolat. Ez távol tartja a hátsómtól Blandino szenátort.”

Megajándékozott egy ritka Angela mosollyal.

„Lesz valaki más, aki segít önnek itt?”

„Igen uram. Holnap reggel három jelentkezővel tárgyalok.”

„Jó. Taylor itt van?”

„Igen, uram.”

„Mondja le a hátralevő találkozóimat mára. Elmegyek.”

Rám pislogott.

„Elmegy…?” – csipogta.

„Igen…” – vigyorogtam –„El.”

„Hova, uram?”

„A Mac áruházba.”

„A Északkeleti 45. sugárútra?”

„Igen.”

Felhívtam Irinát és üzenetet hagytam neki, mondván, hogy akkor most visszahívtam.

Hátradőltem az ülésen, becsuktam a szemem és azon tűnődtem milyen zenéket tegyek fel az iPod-ra, amit Bellának szándékozom venni. Túl sok szám közül választhatok… ’Toxic’? Elvigyorodtam a gondolattól.

Nem, nem hiszem, hogy népszerű számnak kellene lenni. Pokolian mérges rám – és ez volt az első alkalom, hogy ahogy haragjára gondoltam az mosolygásra késztetett. Nem arra a haragjára gondoltam, amilyen múlt szombaton volt, hanem, mint amilyen Floridában… Kényelmetlenül fészkelődtem. Nem akartam, hogy emlékeztessen bármi is erre. Más szóba jöhető dalok felé fordítottam figyelmemet, sokkal élénkebbnek éreztem magam, mint az eltelt napokban bármikor is.

Összeállítottam egy zene-listát Isabellámnak. Szórakoztató estém volt, telve zenével – nosztalgia utazást tettem a saját iTune-jaim között. Emlékeztem, ahogy táncolt a konyhában, és nagyon szerettem volna tudni, mi volt az a szám. Akkor egyszerre volt nevetséges és teljesen elbűvölő, miután… miután először dugtam meg. Elméláztam. Miután először szerelmeskedtem vele? Mindkét kifejezés megfelelőnek tűnt. Felidéztem szenvedélyes kérését arról az estéről, amikor bemutattam a szüleimnek. ’Azt szeretném, ha szeretkeznél velem..’ Mennyire rémült voltam ettől az egyszerű kijelentéstől – és már akkor az volt minden kívánsága, hogy megérinthessen. Megrázkódtam a gondolattól. Meg kell értetnem vele, hogy ez számomra a lehetetlen dolgok közé tartozik – képtelen vagyok tolerálni, hogy hozzám érjenek.

Megráztam a fejem. Túlságosan előre szaladt a képzeleted, Cullen. Először be kell fejezned ezt a feladatot. Az iPod –on lévő feliratra néztem.

Isabella ez a tiéd

Tudom, mit akarsz hallani

A zene elmondja helyettem

Edward

Talán ez megteszi. Érzelmeket akar és virágokat. Talán ez elég közel van ahhoz. De megráztam a gondolatra a fejem, mert fogalmam sem volt az egészről. Túl sok mindent szeretnék elmondani neki, már ha meghallgatja. A dalok helyettem beszélnek majd. Csak remélni tudtam, megadja a lehetőséget, hogy ezt neki adjam.

Bár, ha nem fog tetszeni neki az ajánlatom, ha nem tetszik neki a gondolat, hogy velem legyen – mit fogok tenni? Számára lehet, hogy csak egy ingyen utazást jelentek Portlandba. A gondolat elkedvetlenített, és elfojtotta a lelkesedésemet ahogy bementem a hálószobámba némi muszáj-alvás miatt. Merhetek remélni? Igen.

A Doktor felemeli a kezét. Nem foglak bántani. De meg kell vizsgálnom a pocakod Edward. Egy hideg, kerek valamit ad és engedi, hogy játsszak vele. Rakd a pocakodra és én nem érek hozzád, de hallani fogom a  pocakodat. Az Doktor jó… a Doktor egy Apu.

Felébredtem, és körülbelül milliomodszor éltem újra Apám gyengéd vizsgálatait. Elevenen éltek emlékeimben, bár fogalmam sem volt, hogy ezek az emlékek valódiak, vagy képzeletem és álmaim bűvészkedtek velem. Carlisle nyugodt hangja, gyengéd érintése, könyörületes barna szemei… életem megmentője… az apám. Hősként imádtam négy éves korom óta, és még egyszer hálát adtam magamban, hogy az ő gondoskodása alá kerültem. Megfordultam és megpróbáltam tovább aludni.

Az új Anyukám csinos. Olyan, mint egy angyal. Cirógatja a hajamat. Szeretem, amikor cirógatja a hajamat. Megengedi, hogy fagyit és sütit egyek.

Van egy másik fiú. Emmett. Alamuszi. De behúzok neki. Az új Anyukám nem szereti, ha verekszünk. Alice baba. Nagyon kicsi. Mosolyog rám. Fogja az ujjamat. Van egy zongora. Szeretem a hangját. Állok a zongoránál és nyomogatom a fehéret és a feketét. A fekete hang fura. Miss Kathie ül a zongoránál  velem. Hosszú, barna haj van és hasonlít valakire, akit ismerek. Virág és torta illata van. Jó illata van. Szép hangokat csal ki a zongorából. Kedves hozzám. Mosolyog és játszik. Ő mosolyog és én boldog vagyok. Mosolyog és Bella lesz belőle. A gyönyörű Bella mellettem ül és én játszom a fúgát, a prelűdöt, az adaggiót és a szonátát. Lágyan sóhajt , keze a vállamon pihen, és mosolyog. Szeretem hallgatni a játékodat Edward. Szeretlek, Edward. Maradj velem. Az enyém vagy. Én is szeretlek.

Ijedten ébredtem, de nem félelemmel ezúttal. Úgy éreztem, valamit elrontottam… valamiféle bűntudat öntött el, amit nem értettem. Mi a …? Miért érzem magam bűnösnek?  Az órára néztem. 5:15 volt… Leráztam az irracionális érzést és kimásztam az ágyból. Ideje felkeresnem Miss Swan épületét, ellenőrizni, hogy rend van-e. Felhúztam a futógöncömet, izgatottság öntött el, és ezt gyors bénító aggodalom követte… A szarba! Ma találkozni fogok vele. Ez a harmadik pontja a tervemnek. Megpróbálom még egyszer megszerezni magamnak.

Szerencsém volt. K+F megbeszélésem volt beütemezve a mai nap legnagyobb részére Barney és Embry csoportjával. Szeretem a munkámnak ezt a részét, tudtam, hogy belefeledkezhetem a megbeszélésbe és a felfűtött hangulatú vitatkozásba, amik mindig kialakulnak ezeken a találkozókon. Kordában tartotta az aggodalmamat. A tanácsteremben gyűltünk össze, ahol a prototípusok sorakoztak a fényezett diófa asztalon. Néhány komolyan eszes ember dolgozik nekem, és jó volt látni Barney Massachusets-i Egyetemi és Embry Kaliforniai Egyetemi rivalizálását élőben. Krisztusom, ezek a srácok igazán versenyképesek.

A napelemes mobiltelefon volt a megbeszélés tárgya.

„A napelemeket a lehajtható panelbe építjük be” – vezette elő Embry.

„Miért ne építhetnénk bele az egész burkolatba?” – kérdeztem.

Hét pár szem nézett szembe velem.

„Mert drága?” – nyikkant Barney.

„Ne zavartassátok magatokat az anyagiakkal. Itt luxus készülékként forgalmazzuk, egy kisebb vagyonért, de a harmadik világban gyakorlatilag fillérekért árusítjuk majd. Ez a cél.”

A szoba szinte felrobbant – és két órával később három elképzelés állt rendelkezésünkre hogy hogyan borítsuk be az egészet napelemmel… és persze WiMax eléréssel áruljuk az itthoni piacon, jelentette ki Embry büszkén.

„A holnap technikája ma. Kitűnő”- vigyorogtam egyetértően.

„Ellen, beszéljen nekem a kőolaj elfolyása miatti konfliktusról. Hogy kezeli a Procurement a helyzetet?”

Először élveztem a napomat… először, mióta Bella elhagyott.

Ahogy ültem Bellára várva a Mercedesben a SIP épülete előtt. Éreztem az újjáéledő céltudatosságomból eredő jó érzést. Terveim elkészültek. Taylor kint járkált fel-alá. Krisztusom, ő is olyan idegesnek tűnik, mint ahogy én érzem magam. A gondolat… bosszantó volt.  Megnéztem az órámat körülbelül négyszázadszor. Délután 5:44.volt. Mindjárt kijön.

Idegesen húzgáltam a kézelőimet, majd átfésültem kezemmel a hajamat. Vajon csak ingyen fuvart jelentek számára? Vajon hiányoztam neki. Vajon visszafogad? Fogalmam sem volt semmiről. Pánik szorította össze a torkomat. Krisztusom – nyugodj meg, Cullen. Szedd össze magad. Próbálj megnyugodni. Újból a SIP bejárati ajtajára néztem és ott volt, felém jött. Basszus. Az összes szusz eltávozott a tüdőmből, mintha valami vákuumba kerültem volna. Levegő után kaptam az intenzitásától. Ott van ő – abban a ruhában, amit szeretek és fekete magas sarkú cipőben, bár alig vettem észre a ruháját – és abban a pillanatban, ahogy megláttam, hogy néz ki, tudtam, hogy ő is ugyanúgy szenvedett, ahogy én.

Arca sápadt volt, majdnem áttetsző. Sötét karikák elveszett és kísérteties szemei alatt… és soványabb. Bassza meg. Kinézete okozta döbbenetem haragba fordult át. Basszus – őrjöngésbe. Nem evett. Mennyit fogyhatott – 5-6 fontot(2-2,5 kg) az elmúlt néhány nap alatt.

Valami férfira nézett vissza, aki mögötte jött. Ki a fasz az? Ahogy Bella elérte az autót, éreztem, hogy szívem vadul feldübörög. Taylor kinyitotta az ajtót, hogy beülhessen mellém. Alig tudtam visszafojtani az indulataimat.

„Mikor ettél utoljára?” – förmedtem rá, ahogy Taylor becsukta az ajtót.

„Helló, Edward, örülök, hogy találkoztunk.”

Mi. A. Fasz.

„Nem vagyok kíváncsi a csípős szádra most,” – vicsorogtam – „válaszolj.”

Úgy láttam, megfelelően szégyelli magát, lefele nézett az ölébe a kezeire. Kibaszottul hamuszínű voltam és ő tétován hozott elő némi mentséget.

„Ööö…  ebédidőben ettem egy joghurtot. Oh – és egy banánt…”

Ez nem egy kibaszott étkezés. Én próbáltam, tényleg próbáltam kordában tartani az indulataimat.

„Mikor étkeztél utoljára rendesen?”

Nem foglalkozott velem, hanem kiintegetett a fickónak, aki kikísérte az épületből.

„Ki az?”

„A főnököm.”

Szóval ez az a James Smith. Gondolatban végigfutottam a személyzeti adatlapján, amit ma reggel néztem át. Detroit. Iskola: Princeton. A postázóból verekedte fel magát.

Soha nem tartotta meg hosszabb ideig az asszisztenseit – soha nem maradtak tovább három hónapnál. Rajta kell tartanom a szemem a fickón, Jenks majd többet tud meg róla. Összpontosíts a feladatodra, Cullen.

„Nos, mikor ettél utoljára?”

„Edward, ez nem a te gondod” – suttogta.

Szabadesésben zuhantam. A szarba. Az ingyen fuvar vagyok.

„Bármit csinálsz, az érdekel engem… mondd meg.” – ne írj le, Isabella.

Megforgatta a szemét, direkt, hogy felbosszantson. Azután megláttam – egy halvány mosolyt az ajka sarkában. Megpróbált nem nevetni. Ez üdítő volt, minden szívfájdalom után, amitől szenvedtem, ez áttört a haragomon. Ez annyira Bellás volt. Észrevettem, hogy akaratlanul is visszatükröztem arckifejezését.

„Nos?” – szóltam sokkal lágyabban.

„Pasta alla vongole… múlt pénteken” – mormolta.

Jézus szent Krisztus, nem evett, mióta utoljára együtt ettünk. Egy részem jól el szerette volna fenekelni – de tudtam, soha nem akarok többé olyan módon hozzáérni. Mit tegyek vele? És ahogy néztem rá, megpróbálva kitalálni, mit tegyek vele, tudtam – tudtam, hogy nem ment el berúgni és nem találkozott senkivel. Összekuporodva feküdt kis fehér ágyában, egyedül.

A gondolat megnyugtató volt, de felelősnek éreztem magam. Egy szörnyeteg vagyok. Ezt tettem vele. A szarba. Hogy kaphatnám vissza valaha is?

„Látom” – mormoltam közömbösen, próbáltam elfojtani aggodalmamat.

„Legalább 2,5 kilót fogytál azóta, úgy látom. Kérlek, egyél, Isabella” – mit mondhatnék ennek a finnyás lánynak, hogy egyen? Nem nézett rám, így volt lehetőségem tanulmányozni gyönyörű profilját. Nagyon sápadt és sovány. Ki akartam nyújtani a kezem és meg akartam érinteni az arcát. Hogy érezzem, mennyire puha a bőre… ellenőrizni, hogy valóság-e.

Felé fordultam, arra vágyva, hogy megérintsem.

„Hogy vagy?” – kérdeztem, csak hogy halljam a hangját.

„Ha azt mondanám, jól vagyok, hazudnék.”

A szarba. Szenved, és ez a te hibád, Cullen.

„Ezzel én is így vagyok, Hiányoztál.” – kinyúltam a kezéért. Apró és hideg volt.

„Edward.. én…” – állt meg, hangja megtört, de nem húzta el a kezét tőlem.

„Bella, kérlek… beszélnünk kell.”

„Edward… én… kérlek… én nagyon sokat sírtam…” – suttogta.

„Oh, baby, ne…” – ne bírtam tovább. Megragadtam a kezét és felemeltem az ölembe, körülöleltem a karjaimmal. Érezni őt… Majdnem felmordultam mérgemben. Annyira könnyű, annyira törékeny volt. Belefúrtam orromat a hajába, belélegeztem bódító, megnyugtató Isabella illatát.

„Nagyon hiányoztál, Isabella” – leheltem.

Egy pillanaton belül hozzám simult, feje a vállamon nyugodott. Nem akart szabadulni az ölelésemből – ez nagyon felszabadító volt. Érezni a karjaim között újra, csak élvezni a perc nyugalmát. Rövid közjáték volt – rekordidő alatt érkeztünk a belvárosi helikopter- pályához Taylor jóvoltából.

„Gyere” – emeltem fel kelletlenül az ölemből –„Megérkeztünk.”

Rám bámult, sötét szemei zavartak voltak.

„Helikopter leszállópálya – az épület tetején” – ecseteltem. Mégis, hogy gondolta, hogy jutunk el Portlandba? Minimum három órai autóút lenne. Taylor kinyitotta az ajtót és kimásztam az ajtómon.

„Vissza kéne adnom a zsebkendőjét” – mondta Bella csendesen Taylornak.

„Tartsa meg, Miss Swan, a legjobb kívánságaimmal együtt...”

Mi a fasz zajlik ezek között?

Kilenckor?” – mondtam olyan célzatosan, amennyire csak tudtam, emlékeztetve Taylort a megállapodásunkra.

„Igenis, uram.”

Átkozottul igenis. Kibaszott zsebkendőket adni az én Isabellámnak – a baszott pokolba.

Az az én dolgom.

Kezembe fogtam apró kezét – a fagyosság már elmúlt belőle, de nem volt még igazán meleg – bevezettem az épületbe.

Ahogy odaérkeztünk a lifthez, nem tudtam elnyomni egy mosolyt, ahogy felidéztem a Heatman liftjében lezajlott jelenetet. Reméltem, egyszer majd megdughatom egy liftben. Kényelmetlenül megmozdultam a gondolat hatására és kelletlenül elengedtem, ahogy az ajtó kinyílt. Betereltem.

Azért mert annyira közel volt hozzám? Elég zárt helyen voltunk… a szarba. Ez a közelség felizgatott, mint mindig. Bassza meg.

Bella halkan levegő után kapott

„Én is érzem” – mormoltam és a keze után nyúltam, gyengéden megsimogattam ujjperceit a hüvelykujjammal. Bassza meg. Kívánom őt. Rám bámult, az ő megfejthetetlen sötét pillantásával, amit a vágy felhősített el. Beleharapott a szája szélébe. Bassza meg.

„Kérlek, ne harapdáld az ajkadat, Isabella” – le akartam hajolni és megcsókolni őt. Hogy újra az enyém legyen.

Rám pislogott, ajkai lágyan szétnyíltak. Majdnem felnyögtem. Hogy teheti ezt? Kisiklasztja az életemet? Erős önfegyelmem van – és most gyakorlatilag folyik a nyálam érte, csak azért, mert látom, hogy a fogai az ajkába mélyednek.

„Tudod, hogy hat ez rám” – Baby, meg akarlak baszni ebben a liftben most rögtön, bár nem hiszem, hogy hagynád magad.

Az ajtó hirtelen kinyílt és a tetőn voltunk, visszatérítve a jelenbe. A napközbeni meleg ellenére a szél feltámadt. Isabella megborzongott mellettem. Köré fontam karomat és elindultunk a leszállópályán álló Echo Charlie felé. A rotorok lassan forogtak – kész volt a felszállásra. Isabellát nagyon soványnak éreztem. Ez aggodalommal töltött el.

Stephan, a pilótám felénk szaladt. Kezet ráztunk, amíg Isabellát a hónom alatt tartottam. Kimondottan jó érzés volt, hogy ott volt, nem szívesen engedtem volna el.

„Útra kész, uram. Teljesen az öné!” – kiabálta túl a helikopter zaját Stephan.

„Minden ellenőrzést elvégzett?”

„Igen, uram.”

„8:30-ra jön érte?”

„Igen, uram.”

„Taylor az épület előtt várja.”

„Köszönöm, uram. Biztonságos repülést Portlandba. Asszonyom.” – tisztelgett Isabellának és elindult a várakozó lift felé. Bebújtunk a rotorok alá, és kinyitottam az ajtó Bella előtt, majd fogtam a kezét és besegítettem a fedélzetre.

Ahogy becsatoltam a hevederekbe, lélegzete elakadt. A hang egyenest az ágyékomig hatolt. Extra szorosra húztam a csatokat, megpróbáltam nem figyelni testem reakciójára.

„Ez a helyeden fog tartani” – mormoltam - „Meg kell mondanom, tetszik ez a heveder rajtad. Ne nyúlj semmihez.” Elpirult. Végre, valami kis szín a gyönyörű arcán – és nem tudtam tovább ellenállni. Mutatóujjam külsejével végigsimítottam az arcán, követve pirulásának vonalát. Oh, Krisztusom, akarom ezt a nőt. Haragosan nézett rám, tudtam, azért, mert nem tud mozdulni. Odaadtam neki az egyik fejhallgatót, majd leültem és bekötöttem magam. Végighaladtam a repülés előtti ellenőrzésen. Minden eszköz jól működött. Felpörgettem a motort 1500 ford/percre, a transzpondert készenléti állapotba kapcsoltam és a helyzetjelzőket bekapcsoltam. Minden előkészítve, készen álltunk az indulásra. Feltettem a fejhallgatómat, bekapcsoltam a rádiót, és tovább emeltem a fordulatszámot.

Ahogy elfordultam, hogy Bellára nézzek, ő éppen engem bámult.

„Kész vagy, baby?”

„Igen.”

Tágra nyílt szemmel, ártatlanul és egyszerre izgatottan nézett. Nem tudtam megállni vigyorogtam, miközben a rádión beszéltem az irányítótoronnyal, az irányítással kapcsolatban. „SeaTac torony, itt Echo Charlie – Charlie, Hotel Echo, indulásra kész Portland felé, PDX-en. Kérem, nyugtázza, vége.”

„Echo Charlie” – krákogott vissza a torony –„indulhat. Sea Tac a kapcsolata, repüljön 12 000 lábra, délnyugat 75 fok irányba. Szélsebesség 165, vége.”

„Értettem, torony, Echo Charlie indul, vége és kilép.” – ellenőriztem az olaj hőmérsékletét. 104 F fokon áll, jó. Növeltem az elosztócsőben a nyomást 14-re, és a motort 2500 fordulat/percre. Hátrahúztam a botkormányt és Echo Charlie lassan felemelkedett a levegőbe. Basszus, mennyire szeretem ezt! Megint Isabellára pillantottam.

„Leelőztük a hajnalt Isabella… és most a sötétedést” – mosolyogtam rá és egy szégyenlős mosolyt kaptam jutalomképpen. A remény újból elöntötte a szívemet… igen, meg tudom tenni. Vissza tudom szerezni. Ideje elbűvölni őt, Cullen.

„Nos, ami azt illeti az esti nap… most többet fogunk látni.”

Ahogy fentebb emelkedtünk, körbemutattam.

„Az ott az Escala” – mutattam hazafelé, oda, ahonnan  az elmúlt napokban annyira hiányzott.

„A Boeing pedig ott van – és épp most láthatod a  Space Needle-t.”

Kinyújtózott, hogy láthasson, kíváncsian, mint mindig.

„Még soha nem voltam ott.”

„Elviszlek – ehetünk is ott.” 

„Edward… mi szakítottunk” – tiltakozott, kiérzetem hangjából a rémületet. A szarba.

Ne reagáld túl, Cullen.

„Tudom. Attól még elvihetlek. És megetethetlek” – néztem rá merően. Ennie kell. Nem?

Kedves szép rózsaszínűre pirult.

„Nagyon szép idefönn. Köszönöm” – mormolta, megváltoztatva a témát.

„Lenyűgöző, ugye?”

„Lenyűgöző, hogy ezt megteheted.”

„Oh, hízeleg, Miss Swan… de én sok tehetséggel megáldott ember vagyok.”

„Erről teljesen meg vagyok győződve, Mr Cullen.”

Ha!- rosszindulatú. Az édes Iabellától. Rá vigyorogtam. Nyilvánvaló, hogy ellazult mellettem.

Csak beszéltesd, Cullen.

„Milyen az új munkád?”

„Jó, köszönöm.  Érdekes.”

„Milyen a főnököd?”

„Oh… megfelelő.”

Kimondottan úgy hangzott, hogy közömbös neki az a James Smith – reméltem, még nem próbálkozott Bellánál semmivel.

„Mi a baj?” – kérdeztem. Tudni akartam – tett-e az a faszkalap valami helytelen dolgot? A segge alá gyújtok, ha igen.

„Nos… a nyilvánvalón kívül, semmi.”

„Nyilvánvaló?”

„Oh, Edward, néha olyan nagyon nehéz felfogású vagy” – gúnyolódott velem.

„Nehéz felfogású…én? Nem vagyok biztos benne, hogy méltányolom a hangnemét, Miss Swan” – mondtam cinikusan, megpróbálva elrejteni mosolyomat.

„Nos, ne tedd” – vágott vissza.

Oh, igen. Erre emlékszem.

„Hiányoltam azt a csípős szádat” – mormoltam, nem rejtve tovább mosolyomat.

Levegő után kapott és megint elpirult, majd lenézett a tovatűnő külvárosra. Oh, mit tennék azzal a csípős szájával. Fészkelődtem a helyemen. Koncentrálj, Cullen, a kibaszott élet szerelmére. Ellenőriztem a haladási irányt – minden rendben volt. Portland felé haladtunk.

Bella csendben volt, és én véletlenszerűen lopva ránéztem. Nagyon szép volt. Hogy engedhettem meg, hogy kisétáljon az életemből? Sokkal lazábbnak, összeszedettebbnek éreztem magam, most, hogy itt volt velem, a saját kis buborékunkban, magasan fenn az égben. Ez az utóbbi néhány nap  megmutatta nekem, hogy szükségem van valakire – szükségem van rá. Akarom őt… de ő akar-e engem? Az idő majd megmondja, Cullen – csak vedd könnyedén. Ne ijeszd el őt újra.

Simán szálltam le Portlandban. Alkonyat volt, éreztem, hogy valami sürgető érzés növekszik bennem. Az összes békesség amit mellette éreztem, elveszett a felhők között, felszívódott. Meg kell neki mondanom, hogyan érzek. Csak el kell kapnom a megfelelő pillanatot. Kikapcsoltam a hevederemet, ahogy Echo Charlie leállt és áthajoltam, hogy az övét is kikapcsoljam. Szerettem, hogy le volt kötözve. Eltűnődtem, vajon minden perverz dugásunkat undorítónak találta-e? Ha az emlékezetem nem csal meg, az hiszem, ő is legalább annyira élvezte őket, mint én. Találhatok élvezetet anélkül is hogy bántanám őt. A gondolat nagyon csábító volt – túl csábító. Gyorsan megigazítottam  felmeredő vágyamat.

Jó utazás volt, nem, Miss Swan?”  - csak lazán, Cullen.

„Igen, köszönöm, Mr Cullen.”

„Nos, menjünk, és nézzük meg a fiú képeit” – nyitottam ki az ajtót, kiugrottam és kinyújtottam a kezem Belláért.

Joe várt és üdvözölt bennünket. Olyan öreg már, mint az országút, és amit nem tud a repülésről, azt leírhatod egy postai bélyeg hátuljára. Van egy gyenge pontom, amit az öreg Joe bitorol, aki Sikorskyn repült Koreában, a háborús evakuálásban vett részt. Apám, hajmeresztő históriákat tudott mesélni.

„Joe, vigyázzon Echo Charlie-ra, amíg Stephan megérkezik. Nyolc és kilenc között itt lesz.”

„Vigyázok rá, Mr. Cullen. Asszonyom. Az autó odalent vár önökre, uram. Ó, sajnos a lift nem működik, a lépcsőt kell használniuk.”

„Köszönöm, Joe.”

Ahogy a lépcsőház felé haladtunk, megszemléltem Isabella magas sarkait, és eszembe jutott, hogy is esett be az irodámba.

„Jó, hogy csak három emeletet kell megtenned ebben a magas sarkúban.”

„Nem tetszik a cipőm?” – kérdezte ártatlanul.

Kéretlen látomás ötlött fel a fejemben, ahogy ezek a cipők a vállamba kapaszkodnak.

„De igen, nagyon tetszik, Isabella” – motyogtam, remélve, hogy az arcom nem árulja el kéjvágyó gondolataimat

„Gyere. Majd lassan megyünk… Nem akarom, hogy kitörd a nyakad.” – és ez alkalmat adott arra is, hogy Bellán tartsam a kezem. A dereka köré fontam a karom és lassan lementünk a lépcsőn.

Az autóban, a galéria felé vezetőúton aggodalmaim visszatértek. Ez az ő nagyon jó barátjának a kiállítása – azé az emberé, aki a nyelvét próbálta Bella szájába dugni, amikor utoljára találkoztam vele.

Valószínűleg az utóbbi néhány napban beszéltek egymással… lehet ez a rég várt randevújuk. Bassza meg, remélem nem.

„Jake csak egy barát” – mondta lágyan.

Tudja, mit gondolok? Ennyire lerí rólam? Vajon mióta? Amióta teljesen lefegyverzett. Felnéztem rá csodálkozva. Hogy ismerhet ilyen jól? Visszabámult rám, a gyomrom összeszorult.

„Gyönyörű szemeid túl nagyok az arcodban, Isabella. Kérlek, mondd, hogy rendesen fogsz étkezni.”

„Igen, Edward, rendesen fogok enni” – mormolta, hangját cinizmus szőtte át..

„Csak jót akarok.”

„Hát, tudod!” – cinizmusa folytatódott, és majdnemhogy rá kellett üljek a tenyeremre. Ideje volt, hogy előadjam magam.

„Nem akarok veszekedni veled, Isabella. Vissza akarlak kapni és azt akarom, hogy egészséges legyél…”

Pislogott rám, ijedt nyuszi szemekkel.

„De semmi nem változott…” – mondta kedvesen.

Oh, Bella, dehogynem – remegett a bensőm.

Felkanyarodtunk a galériához, már nem volt időm kifejteni a dolgokat a megnyitó előtt.

„Beszéljük ezt meg a visszaúton… megérkeztünk.”

Kiszálltam, átmentem az ő oldalára és kinyitottam az ajtaját. Mérgesnek tűnt, ahogy kiszáll.

„Miért csinálod?”- kiabált rám..

„Mit?” – basszus, mi van?.

„Mondasz valamit, aztán nem folytatod…”

Ez az, ezért vagy mérges? Akkor baszd meg….

„Isabella, megérkeztünk. Oda, ahol lenni akartál… csak legyünk túl rajta, aztán beszélgessünk. Nem igazán akarok jelenetet itt az utcán.”

Összeszorította a száját és sértődötten motyogott.

„Oké…”

Megfogtam a kezét és berohantam a galériába, magammal húzva őt.

Egy átalakított raktárban voltunk – a pillanatnyi divatnak megfelelően. Nézz meg egyet, és mindet láttad már. Világos és tágas volt, a sötét padlódeszkák és a téglafalak ellenére.

A portlandi szakértők olcsó bort iszogattak és  fojtott hangon beszélgettek, amíg a fotókat nézegették.

„Jó estét, isten hozta önöket Jacob Black kiállításán” – egy fiatal nő üdvözölt bennünket. Majdnem megforgattam a szemeimet, amikor rám tátotta  a száját. Igen, igen, ez csak a felszín, édesem. Nézz máshová. Végül összeszedte magát.

„Oh, te vagy Bella. Szeretnénk, ha elfogadnád ezeket is.”  Rávigyorgott Bellára majd adott egy katalógust és a italos asztalok felé terelt bennünket. Bella összeráncolta  szemöldökét, a  kis ’v’ megformálódott az orra felett. Meg akartam csókolni ott… újból.

„Ismered őt?”

Megrázta a fejét, zavartan nézett. Vállat vontam. Nos… hát ez  Portland.

„Mit szeretnél inni?” – kérdeztem.

„Egy pohár fehér bort kérek, köszönöm.”

Ahogy az asztal felé indultam, hangos kiáltást hallottam.

„Bella!”

Körülnéztem, és láttam, hogy az a fiú öleli az én nőmet. Basszus. Nem hallottam, miről beszélgetnek, de Bella becsukta a szemét, és egy szörnyű pillanatig azt hittem, elsírja magát. De összeszedett maradt valahogy, és Jake a továbbiakban kartávolságra tartva vizsgálta Bellát. A szarba – igen, miattam néz ki ilyen nyomorultul. Úgy tűnt, Bella próbálja megnyugtatni Jake-t. Úgy láttam Jake baszottul odavan Belláért… azaz… túlságosan odavan érte. Harag öntött el. Vissza a agyarakkal, haver, ő az enyém.

„Igen figyelemre méltóak a képek, nem gondolja?” – kérdezte tőlem egy kifulladt fiatalember.

„Még nem volt érkezésem körül nézni” – válaszoltam és a bárfiúhoz fordultam – „Két pohár fehérbort…”

Körültekintetem, Bella engem nézett, sötét szemei nagyok voltak és ragyogtak.

Vérem forrt, szememet képtelen voltam levenni róla. Azok a cipők baszottul szexik… és ahogy a haja az arca körül a mellére omlik… Baszd meg – uralkodj magadon, Cullen. A fiú valamit kérdezett Bellától, ezért ő elszakította a tekintetét tőlem. Összehúztam a szemem. Ez a fiú csupa fehér-fogú mosoly, széles váll és csinos öltöny volt. Jó kinézetű gazember, el kellett ismerjem. Bella ragyogóan, elbűvölően mosolygott azon, amit Jake mondott. Szeretném, ha rám is így mosolyogna… és akkor Jake lehajolt és arcon csókolta Bellát. Faszkalap. Elvettem a két pohár bort a bárfiútól, ignoráltam  a fiatalembert, aki még mindig a fotókról beszélt általánosságban, vagy valami egyéb szarról, és visszamentem Bellához.

Jake egyik fotóját nézte, elveszve gondolataiban.  Egy tó látképe volt, és azt hiszem nem érdemtelenül nézte. Majd felpillantott rám, szemei vizsgálódóak és nyugtalanok voltak. Odaadtam neki a pohár bort és gyorsan ittam a magaméból. Krisztusom, undorító… túlságosan tölgy ízű Chardonnay.

„Ennyire arcos lenne?” – úgy tűnt mulat valamin, bár fogalmam nem volt, miről beszél – a kiállításról, az épületről?

„A bor” – tisztázta.

„Nem. Az ilyen rendezvényeken ritkán” – mormoltam csendesen – „ a fiú igazán tehetséges, nem?”

„Mit gondolsz, másért minek kértem volna meg, hogy fényképezzen le téged?” – válaszolt büszkén, amivel felbosszantott. Büszke volt rá, mintha lenne valami köze a sikeréhez… mert törődik vele, túl sokat törődik vele. A gondolat féltékennyé tett. Ez valami új érzés volt, amit csak miatta éreztem – és nem tetszett.

„Edward Cullen?” – szakította félbe sötét gondolataimat egy átkozott paparazzi Portland pletykalapjától.

„Készíthetek egy fotót, uram?”

Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy menjen a fenébe, de úgy döntöttem, udvarias leszek. Nem akartam, hogy Sam-nek még sajtóproblémákkal is küszködnie kelljen.

„Természetesen…” – magamhoz húzva átkaroltam Isabellát. Azt akartam, hogy mindenki tudja, ő az enyém. A fotós elkészítette a képeket.

„Mr Cullen, köszönöm” – mormolta élvezettel.

Bólintottam.

„Miss…?” – kérdezte Isabellát.

„Swan…” – mormolta szégyenlősen.

„Köszönöm, Miss Swan..”

A fotós elinalt és Isabella kilépett az ölelésemből. Kelletlenül engedtem el. Rám nézett.

„Kerestem rólad olyan képeket az interneten, ahol nővel vagy. Nem volt egy sem. Ezért gondolta Rose, hogy homokos vagy” – mondta.

 „Oh, ez megmagyarázza a kérdést. Nem – nem randevúzom, Isabella… csak veled. De ezt tudod. És több randevúra szeretnék menni veled. Sokkal többre.”

„Szóval, soha nem vitted a …” – gyorsan hátrapillantott a vállán keresztül, ellenőrizve, hogy hall-e valaki bennünket  – „szolgálóidat magaddal?” – és halványpiros lett. A nevetéstől majdnem felhorkantottam. Milyen ártatlan.

„Néha. Nem randevúra. Vásárolni, mint tudod” – fejtegettem, megpróbáltam elrejteni, hogy jól szórakozom. Majd belegondoltam… Ő az egyetlen, akitől többet akartam.

„Csak téged, Isabella” – suttogtam, és sokkal többet akartam mondani. Meg akartam kérdezni, hogy érzi, vissza tud-e fogadni. De ez túl nyilvános hely volt egy ilyenhez. Újból elpirult finom halványrózsaszínűre, és lenézett az ujjaira. Ki kell vinnem innen, vagy inkább akarjon kijönni magától. Akkor beszélgethetünk igazából… és meg akarom etetni. Minél hamarabb megnézünk mindent, annál hamarabb elmehetünk innen.

„Ez a te barátod inkább természetfotós, mit portrékészítő. Nézzünk körül” – nyújtottam a kezem felé, és gyerekesen örültem, amikor kezét a kezembe rakta.

Körbejártuk a kiállítótermeket, rövidem megállva minden kép előtt. Bár irigyeltem ezt a fiút azokért az érzésekért, amiket Isabellában ébresztett, be kellett látnom, hogy kimondottan jó fotós. Befordultunk az egyik sarkon – és megtorpantunk. Ott volt ő, hét hatalmasra nagyított portrén.. Megrendítően gyönyörű volt rajtuk… és természetes… és nyugodt. Nevetett, szemöldökét összevonta, ajkát biggyesztette, elgondolkodott, jól érezte magát… és egyiken vágyakozó és szomorú volt. És ebben a pillanatban rájöttem. Hogy Jake sokkal többet szeretne, mint a barátja lenni. Ez egy hódolat volt Bela előtt– egy szerelmes levél, és az egész galériában minden faszkalap bámulhatta ezt. Mielőtt észre vettem volna, kibuktak a szavak a számon:

„Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen…”

Bella csak bámult a képekre döbbenten, meglepetten, úgy, mint ahogy én. Nos, képtelenség, hogy ez bárki másé legyen. A gondolatra is felforrt a vérem… Reméltem, eladóak.

„Bocsáss meg” – mormoltam és a recepciós asztalhoz indultam. Akartam ezeket a képeket. A galéria igazgatója el volt bűvölve, hogy mindet meg akartam venni. Odaadtam neki a bankkártyámat.

„Szeretném, ha szállítanák a képeket, amilyen hamar csak lehet.”

„Itt kell lenniük, amíg a kiállítás tart” – mosolygott rám túl barátságosan. És amikor rávillantottam  csábmosolyom teljes fényét, hozzátette –„de biztos vagyok benne, hogy tudunk tenni az ügy érdekében.” És teljes ügybuzgalommal hajtotta végre a kártyás fizetés ügymenetét. Nők… mindig elérem a célomat. Ez csak egy szép arc, drága szívem – biztos, hogy nem akarnál közelebb kerülni hozzá.

 Visszaadta a bankkártyámat, teljesen elvörösödve és lesütött szemmel. Udvariasan mosolyogtam rá,  és visszamentem Isabellához. Bassza meg – egy pillanatra magára hagyom és a farkasok már körülveszik.

Egy fickó beszélt élénk hangon hozzá, jóképű szőke, széles mosollyal az arcán… vissza az agyarakkal, ő az enyém.

Bella ugrott egyet, amikor megfogtam a könyökét. A szőke faszkalap rám vigyorgott.

„Szerencsés fickó vagy” – mondta, sokkal jól neveltebben, mint ahogy nekem az tetszett.

„Az vagyok” – mordultam rá. És most menj a fenébe. Értett a célzásból… azonnal visszavonult.

„Csak nem megvetted az egyiket?” – kérdezte tágra nyílt szemel Bella, amikor újból egyedül voltunk.

„Egyet?” – horkantam fel.

„Egynél többet vettél meg?”

Tényleg nincs tisztában a dolgokkal.

„Mindet megvettem Isabella. . Nem akarom, hogy holmi idegenek téged bámuljanak otthonuk magányában.”

Leesett az álla.

„Inkább te akarod azt tenni?” – mondta izgatottan, gúnyolódva.

Tényleg, de igazán, fogalma nincs arról, hogy mennyire bájos és gyönyörű… ez megdöbbentő volt.

Az a gondolat, hogy valaki más az ő képeit bámulja , az irtózatos volt számomra. Ő az enyém.

„Őszintén…? Igen.”

„Per-verz.” – tátogta felém, megpróbált nem nevetni.

Lenéztem rá. Basszus, kihívó és nem mindennapi egnő, az biztos.

„Ezzel az állítással nem tudok vitatkozni, Isabella…”

„Beszélgetnék erről veled tovább is, de aláírtam egy megállapodást” – mondta gőgösen.

Mi a fenéért jön elő ezzel az egésszel mindig? Krisztusom, de a helyére tenném – leginkább alám… vagy a térdeire.

„Hogy mit nem tennék azzal a csípős száddal” – mormoltam közel hajolva.

Levegő után kapott.

„Nagyon faragatlan tudsz lenni” – szidott meg, vérvörösre pirulva.

Levigyorogtam rá. Oh, baby, ez lejárt lemez. Majd visszanéztem a fotókra.

„Nagyon nyugodtnak nézel ki ezeken a fotókon Isabella. Nem gyakran látlak ilyennek…”

Rám pislantott ártatlan barna szemeivel, majd lepislantott a kezére, mintha átgondolna valamit.

Kezemmel felemeltem a fejét. Ahogy ujjaim hozzáértek, elakadt a lélegzete. Megint, ez a hang… az ágyékomig hatott.

„Azt szeretném, ha ilyen nyugodt lennél velem is” – suttogtam nyomatékosan.

„talán be kellene fejezned a megfélemlítésemet, ha ezt akarod” – feleselt.

„Meg kellene tanulnod közölni velem, hogy és mit érzel!”

A szarba… mit művelünk mi itt? Ezt kettesben akartam megbeszélni. Megacélozta magát és úgy tűnt teljes magasságában kihúzta magát – mit akarhat mondani?

„Edward, te szolgálót akartál belőlem. Itt a problémánk lényege. A szolgáló meghatározása –te e-mail-ezted meg nekem valamikor” –tartott szünetet, rám meredve. „Azt hiszem a következő szinonimák voltak, idézem: szolgálatkész, alkalmazkodó, irányítható, passzív, engedékeny, beletörődő, türelmes, kezelhető, szelíd, halk. Nem volt megengedve, hogy rád nézzek. És ne beszéljek hozzád, kivéve, ha engedélyt adsz rá… Mire számítottál?” – sziszegett rám.

Bassza meg - ezt kettesben kell megbeszélnünk! Miért itt csinálja ezt?

 „Igen zavarba ejtő dolog veled lenni” – folytatta teljes lendülettel – „… nem akarod, hogy dacoljak veled, de ugyanakkor szereted a ’csípős’ számat… szófogadást vársz el tőlem, kivéve, amikor nem, de akkor meg tudsz büntetni. Egyszerűen nem tudom, éppen melyik a jó viselkedési forma, ha veled vagyok.”

Oké, értem, hogy ez néha elbizonytalanító lehet – de tényleg nem akarok erről itt beszélgetni.

 „Jó meglátás, mint mindig,  Miss Swan” – nem tudtam hangom ridegségét elpalástolni.

„Gyere, menjünk és együnk.”

„Csak egy fél órája vagyunk itt.”

„Láttad a fényképeket, beszéltél a fiúval…”

„Jake a neve” – vágott vissza mérgesen Bella.

„Beszéltél Jake-el, azzal a férfivel, aki, ha nem tévedek, megpróbálta a nyelvét a szádba nyomni, amikor utoljára találkoztam vele, és te éppen részeg voltál és beteg” – vicsorogtam rá.

„De ő soha nem ütött meg” – mordult vissza, szemei dühtől szikráztak.

Mi a fasz? Itt akar beszélni erről… nem hiszem el. Elöntött a méreg.

 „Ez övön aluli volt, Isabella” – suttogtam fortyogva.

Elvörösödött, nem tudtam, mérgében vagy zavarában. Belekotortam a hajamba, megelőzve ezzel, hogy megragadjam és kivonszoljam, csak hogy lássa, mennyire dühös vagyok rá ebben a szent pillanatban.

„Elviszlek, hogy egyél valamit. Itt hervadsz el a szemem láttára. Keresd meg a fiút és búcsúzz el tőle.” – mondtam metsző hangon, ahogy megkíséreltem uralkodni magamon. Döbbenten, szájtátva nézett rám.

„Kérlek, nem maradnánk még?”

„Nem. Menj. Most. Búcsúzz el…” – éppen csak megálltam, hogy ne kiabáljak vele. Észrevettem az ellenkező, dacos kifejezést a száján. Pokoli dühös volt rám, , de az utóbbi napokban átéltek ellenére, ezt most le sem szartam. Elmegyünk, ha fel is kell kapnom a vállamra, és ki kell cipelnem innen. Gyilkos tekintetet vetett rám, élesen sarkon fordult, haja meglendült és a vállamhoz csapódott. Mérgesen indult el Jake felé. Ahogy eltávolodott tőlem, próbáltam visszaszerezni egyensúlyomat.  Mi van benne, ami kinyomja bennem a biztosítékot? Kiabálni akartam vele, megütni… megbaszni. Itt. Most. És ebben a sorrendben.

Jake újból ráragyogott  Bellára, mintha Bella tenné derűssé azt az átkozott életét, és nem vett tudomást az őt körülvevő nők csoportjáról. Figyelmesen hallgatott meg mindent, amit Bella mondott, mintha törődne vele, majd a karjaiba zárta, körbepördülve vele. El a picsába a nőmtől! Bella beletúrt kezévle Jake hajába és suttogott valamit a faszkalapnak. Mielőtt még megfontoltam volna, mit teszek, feléjük lépdeltem, készen arra, hogy darabokra tépjem Jake-et.

Szerencséje volt, hogy elengedte Bellát, mielőtt hozzájuk értem.

 „Még látjuk egymást, Bells… Oh, Mr Cullen, jó estét” – motyogta a fiú.

„Mr Black – nagyon lenyűgöző. Sajnálom, hogy nem tudunk tovább maradni, de vissza kell mennünk Seattle-ba. Isabella?” – fogtam meg a kezét.

„Szia Jake. Még egyszer gratulálok” -  gyors puszit nyomott az arcára. Nem tudtam többet elviselni. Azt hittem, szívrohamot kapok. Teljes önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam a vállamra Isabellát. Kihúztam az ajtón az utcára. Éreztem, hogy ott botorkál mögöttem, megpróbált lépést tartani velem, de nem foglalkoztam vele… most azonnal.. csak azt akarom…

Volt ott egy köz. Behúztam oda Bellát, és mielőtt gondolkodtam volna, mit teszek, szenvedélyesen a falhoz nyomtam. Kéz kezem közé fogtam arcát, testét a testemmel szorítottam a falhoz, ahogy a harag és a vágy keveréke felrobbant fejemben. Száját rabul ejtettem a számmal, olyan vadul, hogy fogaink összekoccantak. Nyelvem a szájában volt. Olcsó bor és finom Bella íze volt… oh, ez a száj. Hiányzott nekem ez a száj. Vágy lángolt keresztül testemen, mint az erdőtűz a száraz taplón. Nagyon felizgultam – akartam őt most és itt, ebben a közben.

Váratlan lelkesedésével meglepett. És az eredeti szándék szerinti büntetés-amivel-tartozom-neked átfordult valami másba. Bassza meg – ujjai a hajamban voltak, és erősen húzta. Belenyögött a számba és visszacsókolt, szenvedélye kirobbant. Ő is akarta… ez nagyon izgató volt. Válaszul én is felnyögtem, elvesztem. Egyik kezemmel a nyakszirtjénél tartottam. Szabad kezem végigcsúsztattam a testén lefelé, éreztem a melleit, a derekát, a fenekét, a combját. Fel akartam húzni a ruháját, meg akartam dugni itt. Igen – égett körülöttem a teste. Igen – ő is akarta. Neki is hiányzott. Érezni őt. Részegítő érzés volt, és úgy kívántam őt, ahogy még soha. Nem! Nem! Cullen! Ne úgy, mint egy olcsó prostit, itt a közben! Uralkodj magadon! Elhúzódtam tőle, lenéztem rá, pokolian őrült voltam.

„Az. Enyém. Vagy!” – lihegtem, és elhúztam magam tőle, gyakorlatilag a térdemre esve. Hatott rám így valaha valaki? Egyáltalán?

„Az Isten szerelmére, Bella!” – lihegtem. Előrehajoltam, kezeim a térdemen, próbáltam levegőhöz jutni és megnyugtatni őrjöngő testemet. Nagyon vágytam rá. Krisztusom, majdnem megdugtam ezt az ártatlan lányt, itt a sikátorban.

„Sajnálom” – suttogta, levegőért kapkodva, alig lihegve.

„Sajnálhatod is” – mordultam –„tudom, mit tettél. A fotográfust akarod, Isabella? Nyilvánvalóan érez irántad valamit.”

„Nem. Ő csak egy barát” – mormolta bűnbánóan… és ez valamilyen csoda folytán megnyugtatott.

„Egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy elkerüljem a szélsőséges érzelmeket… és most te… előhozol belőlem olyanokat, amik teljesen idegenek számomra… ez nagyon…” – nem jöttek szavak a számra, teljese alkalmatlan voltam arra, hogy elmondjam, mennyire magamon kívül vagyok ebben a pillanatban.

„Felkavaró” – ez volt a legjobb, amit meg tudtam fogalmazni. „

Bella, én szeretem a kontrollt… és körülötted… ez csak… elillan.”

Vörös volt és gyönyörű, sötét szemei az érzéki vágytól tágra nyitottak, haja kócos és vadul ölelte körbe. Belekotortam a hajamba, hálásan azért, mert sikerült látszólag megnyugodnom. Látod, mit tettél velem, Bella? Látod? Megint végigfuttattam az ujjaimat a hajamon, nagy, nyugtató lélegzettel. Megfogtam a kezét.

„Gyere, beszélnünk kell” – mormoltam. Mielőtt megduglak.

”És neked enned kell.”

Egy étterem volt a közzel szemben. Olcsó és derűs hely, de Taylor nemsokára ideér értünk, úgyhogy nem tudtam másik helyet keresni.

„Ez a hely alkalmas lesz” – morogtam, ahogy bevezettem oda.

„. Nincs sok időnk” – jegyeztem meg ironikusan körbepillantva, mert a falak olyan színűek voltak, mit a játszószobámban. Nem sokáig időztem a gondolatnál. A mézesmázos pincér  egy félreeső asztalhoz vezetett bennünket, szélesen mosolyogva Isabellámra.

„Nincs sok időnk. Mindkettőnknek hátszínt hozzon, közepesen átsütve, béarni mártással, ha van itt olyan, sült krumplival és olyan párolt zöldséggel ami csak van a szakácsnak – és hozza ide az itallapot.” – néztem rá.

„Természetesen, uram” – felelte a pincér meglepetten. Igen, amint mondtam, sietünk és nem akarok szarakodni. A pincér elnyargalt.

Bella bosszúsan elbiggyesztette  a száját. Basszus, most mi van?

„És ha nem szeretem a sültet?”

 „Ne kezdd, Isabella.”

„Nem vagyok gyerek, Edward.”

„Nos, akkor fejezd be az akkénti viselkedést.”

Rám pislogott, arca megbántottságot fejezett ki.

„Gyerek vagyok, mert nem szeretem a húst?” – kérdezte, hangja magas és sértődött.

„Mert szánt szándékkal féltékennyé tettél. Az is gyerekes dolog volt. Nem veszed a barátod érzéseit sem figyelembe  – ilyen módon megvezetni…!”

Vörös lett, majd úgy nézett ki, mint akit megaláztak, és eltöltötte a bűntudat.

A pincér visszatért a borlappal, ez lehetőséget adott, hogy úrrá legyek indulataimon.

Végignéztem a szokásos kínálaton, és mégsem tudtam megállni:

„Akarod a bort te kiválasztani?” – kérdeztem mézes-mázasan.

„Válassz te” – mormolta konokul és száját vékony vonallá préselte. Ne játssz velem, baby

„Két pohár Borossa Valley Shiraz-t kérünk.”

„Ööö, uram, csak üveggel szolgáljuk fel ezt a bort.”

„Akkor egy üveggel” – csattantam fel. Korlátolt fasz.

„Uram…” – hátrált

„Olyan zsémbes vagy.” – zsémbelt Bella velem. Nem volt kétséges, hogy sajnálta az önhitt balfaszt. Olyan közömbösen néztem rá, ahogy csak tudtam.

„Kíváncsi vagyok, miért…?” – sértődöttnek hallottam én is a hangomat.

„Nos, jó, ha megfelelő hangnemet választjuk a meghitt és őszinte beszélgetéshez, a jövőnkről, nem gondolod?” – mosolyogott rám édesdeden. Oh szemet szemért Miss Swan – már megint kihívó fél volt. Csodálnom kellene a bátorságát. Éreztem, hogy elmosolyodnék, mindent megpróbáltam, hogy ne tegyem.

„Sajnálom” – mondtam. Igaza volt.

„Bocsánatkérés elfogadva… és örömmel tájékoztatlak, hogy nem döntöttem a vegetarizmus mellett mióta utoljára ettünk.”

„Mivel az volt az utolsó alkalom, hogy te ettél, azt hiszem, ez egy vitatható pont.”

„Megint az a szó… vitatható.”

„Vitatható” – tátogtam és ezúttal nem tudtam elrejteni ironikus mosolyomat. Az a szó… Emlékszem, utoljára azon a vasárnap reggeli beszélgetés alkalmával használtam. Mielőtt a világom széthullott.

„Bella, amikor utoljára beszéltünk, elhagytál. Egy kicsit ideges vagyok. Mondtam, szeretnélek visszakapni, és te – nem mondtál semmit” – néztem rá és láttam, hogy a vér kifut az arcából.

A szarba.

„Hiányoztál – tényleg hiányoztál, Edward. Ez az utóbbi öt nap… nehéz volt” – nyelt és nagy levegőt vett.  A szarba, nem nézett ki nagyon jól Lehet az utóbbi órában tanúsított viselkedésem végül kiborította. Hirtelen nem kaptam levegőt.

„De semmi nem változott… nem tudok az lenni, amit te akarsz, hogy legyek,” –suttogta.

„Mindaz vagy, amit akarok, hogy legyél.”

„Nem, Edward, én nem…”

Oh, Bella kérlek higgy bennem.

„Haragszol amiatt, ami a múltkor történt…hülyén viselkedtem, és te… miért nem használtad a biztonsági szót, Isabella?”

Rám pislogott, mintha kihúztam volna a szőnyeget a lába alól.

„Válaszolj” – noszogattam, ahogy néztem , hogy mintha összemenne és becsomagolná magát előttem.

„Elfelejtettem…” – suttogta.

„Elfelejtetted!”  Döbbenten ziháltam. Ezért mentünk keresztül ezen az egész szaron, mert elfelejtetted? Baszd meg! Miért nem emlékeztettem erre? Milyen kibaszott bolond vagyok… és ő meg nem kérte, hogy álljak le. Egyáltalán kérni fogja valaha?

„Hogy bízzak benned bármikor is?”- kiáltottam fel.. A szarba, ha nem tud velem őszinte lenni… mit remélhetünk? Elmegy az eszem… bassza meg!

A pincér megérkezett a borral, és mi hitetlenkedve néztünk egymásra. A pincér kiélvezte a bornyitás procedúráját, olyan teátrális volt, amennyire csak lehetett. Ki a bánatot akart ugyan lenyűgözni? Majd töltött az egyik pohárba. Gyorsan kortyoltam egyet. Kicsit levegőznie kell, de tűrhető.

„Jó lesz.”

Megtöltötte a poharainkat, majd elment. Nem tudtuk egymásról levenni a szemünket. Mindkettőnk megpróbálta kitalálni, mire gondol a másik. Bella ivott egy kortyot és lehunyta szemét az élvezettől. Egy pillanatra extázisba estem, élveztem érzéki elismerését a bor iránt. Kinyitotta a szemét és rám nézett.

„Sajnálom” – suttogta.

„Mit sajnálsz?” – kérdeztem. Van remény? Bassza meg!

„Hogy nem használtam a biztonsági szót.”

Kellemes megkönnyebbülés öntött el.

„Nos, elkerülhettük volna ezt az egész… szenvedést” – motyogtam, megkíséreltem elrejteni megnyugvásomat.

„Jól nézel ki.”

„A külcsín megtévesztő lehet.„Nem vagyok jól. Úgy érzem magam, mintha öt napja fel sem kelt volna a nap, Bella…”

A sokktól tátott szájjal nézett vissza rám.

Oké… folytassuk.

„Azt mondtad, hogy soha nem fogsz elmenni, és mégis, a távozás fenyegetővé vált, és kimentél az ajtón” – mormoltam, nem tudtam visszatartani a sértődött vádló hangsúlyt.

„Mikor mondtam, hogy nem fogok elmenni soha?”

„Álmodban. És ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, amit hosszú idő óta hallottam. Nagyon megnyugtatott…”

Megint leesett az álla.

„Azt mondtad, szeretsz” – suttogtam... és, bár a szavak belém martak, tudnom kell, hogy vajon így érez-e még – „ez már múlt időben van?”

„Nem, Edward, nincs.” – mondta csendesen , szemei ragyogtak az őszinteségtől. És a megnyugvás ismét átlebegett rajtam.

„Jó.” – motyogtam. Ne gondolhatok arra most. Szerencsére a pincér visszatért az ételünkkel.

„Egyél” – parancsoltam rá.

Bella undorodva nézett a tányérjára. Fejemet elöntötte a vörös köd.

„Az Isten bocsásson meg nekem, Isabella, de ha nem eszel, akkor keresztbe fektetlek a térdemen itt a vendéglőben. És ennek semmi köze nem lesz a szexuális kedvtelésemhez… Egyél!” – sziszegtem.

„Oké… eszem. Tartsd vissza a viszkető tenyeredet, kérlek” – próbált meg humorizálni -  nem voltam nevetős kedvemben. Le fog fogyni teljesen. Ostoba kis… Felkapta az evőeszközét, mintha halálosan megfenyegették volna. Megálltam hogy ne forgassam meg a szemem. Bevett egy falatot a szájába… és behunyta a szemét, megnyalta a száját. Apró rózsaszín nyelvének látványa elég volt, hogy felizguljak. Krisztusom, csak ne megint! Leállítottam testem reakcióját. Lesz erre idő később… ha igent mond.

Ettünk. Szó nélkül. Szóval, nem mondta, hogy menjek a fenébe… még. Ahogy óvatosan vizslattam, nem tagadhattam el magam elől, rájöttem, mennyire élvezem a társaságát. Oké, eléggé megbénított ez a sokféle érzelmi bonyodalom… de még itt van. Velem van és eszik. Reméltem, hogy valóra válthatjuk kérésemet. A reakciója közben rám… ösztönös volt. Még mindig kíván engem. Tudom, meg tudtam volna ott helyben dugni, és nem állított volna le.

„Tudod, ki énekel?” – szakította félbe elmélkedésemet.

Egy fiatal nő, érzelmes hanggal…

„Nem – de jól énekel, akárki is ő.”

„Nekem is tetszik.”

Remélem, lesz alkalmam odaadni neki az iPod-ot… és remélem tetszeni fognak a számok, amiket választottam.

„Mi van?” – kérdezte. A szarba. Megborzongtam.  Néha mintha olvasni tudná a gondolataimat.

Megráztam a fejem.

„Egyél” – morogtam.

„Nem tudok többet enni. Ön szerint elég, amit ettem, Uram?”

Előre megfontoltan akar bosszantani? Ránéztem és  úgy döntöttem, nem. Ha nem evett az utóbbi pár napban, valószínűleg jól lakott. Rápillantottam az órámra. Taylor nemsokára itt lesz.

„Tényleg tele vagyok” – tette hozzá.

„Rövidesen menünk kell. Taylor itt van, és neked holnap reggel fel kell kelni, dolgozni.” – erre eddig nem figyeltem. Már dolgozik – alvásra van szüksége. Valószínűleg felül kell vizsgálnom a terveimet és a testi szükségleteimet. A gondolat felbosszantott.

„Neked is.”

„Sokkal kevesebb az alvásigényem, mit neked, Isabella. Nos, legalább ettél valamennyit.”

„Nem Echo Charlie-val megyünk vissza?”

„Nem. Gondoltam rá, lehet inni fogok”– ezért Taylor jön értünk. Ezenkívül, így magaménak tudhatlak az autóban – legalább erre a néhány órára. Mit tennénk mást, beszélgethetünk.”

És eléd tárhatom a javaslatomat. Kényelmetlenül fészkelődtem a székben. A tervem harmadik része nem ment olyan simán, mint ahogy számítottam rá. Mint mindig, most is eltérített. De még megnyerhetem a kört, befejezve ezt a menetet a kocsiban. Odaintettem a pincért, kértem a számlát, majd felhívtam Taylort. A második csöngésre válaszolt.

„Mr Cullen…”

„A ’Le Picotin’-ban vagyunk Dél-nyugati harmadik sugárút.” – és letettem.

„Nagyon nyers vagy Taylorral… illetve, a legtöbb emberrel.”

„Csak gyorsan célt akarok érni, Isabella.”

„Nem érted el a célodat ma este. Semmi nem változott, Edward.” –ez talált, Miss Swan. Oké Cullen, vagy szarra se lesz jó ez az egész, vagy diadalt aratsz..

„Van egy ajánlatom számodra.”

„Egy ajánlattal kezdődött mindez” – vágott vissza.

„Egy teljesen más ajánlat” – pontosítottam.

Szkeptikusan emelte fel egyik szemöldökét. A pincér visszatért, odaadtam a bankkártyámat, le nem véve Belláról a szemem. Mondhatom, kíváncsi lett. Jó. Bassza meg, a szívverésem felgyorsult. Reméltem, megfelel majd neki… vagy tényleg el vagyok veszve. A pincér átnyújtotta a tranzakciót visszaigazoló szelvényt aláírásra. Obszcénul magas borravalót írtam rá, és lendületesen aláírtam a nevem. A pincér bókolva fogadta le. Helyes, rám mosolyogj, ne a nőmre. A telefonom megcsörrent, rápillantottam az üzenetre.

Taylor megérkezett. A pincér visszahozta a kártyámat és eltűnt.

„Gyere. Taylor odakint vár.”

Felálltunk és megfogtam a kezét.

„Nem akarlak elveszíteni, Isabella” – mormoltam, belenézve sötét, ijedt szemébe. Felemeltem kezét az ajkamhoz és gyengéden hozzáérintettem kézfejéhez. Szája szétnyílt, ahogy élesen levegőért kapott.

Taylor a járda szélén állt. Kinyitottam Bellának az  ajtót, majd átsétáltam a másik oldalra. Taylor kiszállt,  hogy kinyissa az ajtót nekem.

„Rendben, köszönöm Taylor, meg tudom egyedül is oldani. Magával hozta az iPodját?”

„Igen, uram. Használni fogom egész úton hazafelé.”

„Mit fog hallgatni?”

„Puccinit, uram.”

„A Toscát?”

„A Bohéméletet.”

„Jó választás”- mosolyogtam. Mint mindig, most is meglepett. Mindig úgy gondoltam, zenei ízlése a country és a rock felé hajlik inkább. Nagy levegőt véve beszálltam az autóba. Az életemről fogok tárgyalni. Taylor besorolt a forgalomba.

Isabella várakozóan nézett rám. Szembe fordultam vele.

„Mint ahogy mondtam, Isabella, van egy ajánlatom a számodra.”

Idegesen nézett Taylorra, mint ahogy azt sejtettem.

„Taylor nem hall téged.”

„Mi?” – ráncolta a szemöldökét.

„Taylor” – szólítottam meg . Nem reagált. Újból megszólítottam, majd előre hajolva meglapogattam a vállát. Kiszedte egyik fülhallgatóját.

„Igen, uram?”

„Köszönöm, Taylor. Rendben van – visszatérhet a zenehallgatáshoz.

„Uram.”

„Boldog vagy? Az iPodját hallgatja. Felejtsd el, hogy itt van. Én elfelejtem.”

„Direkt megkérted erre?”

„Igen.”

Meglepetten pillantott rám.

„Oké… térjünk vissza az ajánlatra”  - mondta Bella idegesen.

Én is ideges vagyok, baby. Elő vele. Ne szerencsétlenkedd el, Cullen.

 „Hadd kérdezzek tőled először valamit. Normál ’vanilla’ kapcsolatot akarsz, semmilyen perverz baszással?”

 „Perverz baszás?” – csipogta levegő után kapkodva..

„Perverz baszás.”

„Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad…” – újból idegesen Taylorra nézett.

„Nos, megtettem. Válaszolj.”

„Szeretem, a perverz baszásodat” – suttogta.

A megkönnyebbüléstől lassan fújtam ki a levegőt, tudva, hogy a sötétben nem láthat. Első lépés.. oké. Csak nyugodtan, Cullen.

„Gondoltam Akkor mit nem szeretsz?”

Egy pillanatra elhallgatott… sötét szemei kutatóan néztek rám.

„Azt, hogy szokatlan, kegyetlen büntetéssel fenyegetsz.”

„Ez mit jelent?”

„Nos, ott van az a … sokminden, ami a játékszobádban van, a lovaglóostorok, kötelek és

egyebek… amik elijesztik az életvidámságot belőlem, nem akarom, hogy rajtam használd ezeket.”

Erre magamtól is rájöttem, gondoltam cinikusan.

„Oké szóval semmi kötél, lovaglópálca, vagy példának okáért nadrágszíj”- tetem hozzá, nem visszafogva az iróniát.

Ahogy elhaladtunk egy lámpa alatt, láttam, hogy összezavarodva néz rám.

„Megpróbálod újra meghatározni a kemény határokat?”

„Nem egészen, csak megpróbállak megérteni – egy tisztább képet kialakítani arról, hogy mit szeretsz és mit nem.”

„Edward, alapvetően azt dolgozom fel nehezen, hogy élvezed, hogy nekem fájdalmat okozol. És az ok, hogy ezt azért teszed, mert átléptem néhány önhatalmúlag kialakított határt…”

Basszus. Nem vettem figyelembe az első megjegyzését. Nem óhajtok foglalkozni azzal, vagy én fejezem be ezt az egészet. A mondat második felére koncentráltam.

„De nem tetszőlegesek… a szabályokat leírtuk.”

„Nem akarok szabályhalmazokat.”

„Egyáltalán egyet sem?” A szarba – megérinthet. Bassza meg. Hogy tudnék törvényt hozatni ez ellen? Vagy felteszem, valami őrültséget csinál, ami veszélyezteti?

„Nem kellenek szabályok” – mondta határozottan.

Oké, most a millió dolláros kérdés következik.

„De nem bánod, ha elfenekellek?”

„Mivel fenekelsz el?”

„Ezzel” – emeltem fel a kezem.

Kényelmetlenül fészkelődött az ülésében.. és csendes öröm  bontakozott ki mélyen benem. Oh, baby, szeretem, amikor fészkelődsz.

 „Nem… nem igazán. Különösen nem azokkal az ezüst golyókkal…”

A farkam megrándult a gondolatra. Basszus.

„Igen, jó móka volt” – mondtam rekedten.

„Több volt, mint móka” – motyogta.

„Szóval, elviselsz egy kis fájdalmat” – nem tudtam elrejteni a reményt a hangomból.

Vállat vont.

„Igen, úgy gondolom” – nyelt idegesen.

Oké… akkor felépíthetünk egy egyezséget eköré. Nagy levegőt, Cullen, mondd el neki az egyezség részleteit.

„Isabella, szeretném újra kezdeni. A normál ’vanilla’  kapcsolatot vállalni… és talán, amikor majd jobban bízol bennem – és én hiszem, hogy őszinte vagy hozzám, és megbeszéled velem a dolgokat – akkor tovább haladhatunk… és megteszünk néhány olyan dolgot is, amit én szeretek.” Ennyi. Bassza meg. Vártam. Vártam a reagálását. Az életem, az egyensúlyom volt a tét… és nem mondott… semmit! Csak nézett rám, és mivel sötét volt fogalmam nem volt róla, mit gondolhatott. Maga volt a pokol. 

„És mi van a büntetéssel?”

„Nem lesznek büntetések. Egyáltalán.”

„És a szabályok?”

„Nem lesznek szabályok.”

„Egy sem?… de hát neked vannak szükségleteid…”

„De többet akarok, Isabella. Ez a néhány nap a kínszenvedés volt a számomra. Minden ösztönöm azt mondja, hogy engedjelek el, hogy nem érdemellek meg… azok a fényképek, amiket a fiú készített – láttam, hogy ő hogy lát téged. Olyan… nyugodtnak láttalak… gyönyörűnek – nem mintha nem lennél most is az – de ahogy itt ülsz, látom a fájdalmat rajtad… és szörnyű azt tudni, hogy én vagyok az, aki ezt teszi veled. De önző férfi vagyok. Azóta akarlak, mióta beestél az irodámba. Te egy… tökéletes, őszinte, kedves, erős, éles eszű, bájosan ártatlan… a lista végtelen, nő vagy. Lenyűgözöl. Akarlak, és a gondolat, hogy bárki másé legyél, olyan, mintha egy kést forgatnának fekete lelkemben.”

Basszus… micsoda beszéd, Cullen!

„Edward, miért gondolod, hogy fekete a lelked? – kiáltott fel szenvedélyesen, teljesen meglepve ezzel.

„Soha nem mondanám… szomorú, talán… de te egy jó ember vagy. Tudom ezt – nagylelkű vagy, kedves, soha nem hazudtál nekem… És én nem próbáltam elég erősen megtenni, amit meg kellett volna – a múlt vasárnap egy sokk volt számomra – olyan, minta álomból ébredtem volna. Rájöttem már, hogy enyhén bántál velem, de én nem tudok az lenni, akit te akarsz, hogy legyek… és akkor, miután elhagytalak, kezdtem megérteni… a fizikai fájdalom, amit okoztál, nem volt annyira rossz, mint az elvesztésed fájdalma. Tényleg szeretnék örömet szerezni neked… de az olyan nehéz.”

„Mindig örömet szerzel” – suttogtam – „mikor fogod megérteni ezt? Milyen sokszor kell ezt elmondanom?”

„Soha nem tudom, mire gondolsz. Néha olyan zárkózott vagy… mint egy sziget-ember… megfélemlítesz. Ezért tartom a szám… nem tudom, éppen milyen irányban változik a hangulatod… váltakozik a jókedv és a komorság között, egyik pillanatról a másikra. Ez kétségbeejtő… és nem engeded, hogy megérintselek, amikor nagyon szeretnélek megérinteni… csak hogy kimutassam, mennyire szeretlek.”

Minden erőm elhagyott. Újból kimondta. Eltátottam szám, ő hirtelen kicsatolta a biztonsági övét és bekuporodott az ölembe, teljesen meglepve ezzel. Kezébe fogta a fejemet… Krisztusom!

„Szeretlek Edward. És te felkészültél arra, hogy mindezt megtedd nekem… én vagyok az, aki nem érdemel meg – csak sajnálni tudom, hogy nem tudom megtenni neked ezeket a dolgokat. Lehet, idővel – nem tudom, de… igen, elfogadom az ajánlatodat. Hol írjam alá?” – karjait a nyakam köré fonva átölelt.

Nem tudtam elhinni, amit hallottam. Öröm töltötte meg mellkasomat… Megpróbálja. Visszakapom őt. Az enyém újra. Nem érdemlem meg őt, és visszakapom mégis. Köré fontam a karjaimat és tartottam, szorosan, orromat az édes illatú, selymes hajába fúrtam. A megkönnyebbülés és az érzelmek miriádja száguldott át rajtam.

„Oh, Bella” – leheltem, és ültem, ölelve őt, túl kábultan ahhoz, hogy bármit mondjak. Odasimult hozzám, feje a vállamon nyugodott. Rahmanyinov zenéje töltötte meg az autót. Végiggondoltam szavait… Nem tudtam elhinni, hogy még mindig szeret – de most nem rémültem meg a szavaitól.  Pedig félnem kellene, ha már ő nem félt. De, hogy megérintsen… Nem, nem érinthet meg. Meg kell értetnem vele. Irányítanom kell az elvárásait. Gyengéden hátrébb toltam.

„Az érintés számomra a kemény határhoz tartozik Isabella” – mormoltam a hajába.

„Tudom… csak szeretném érteni, miért…” – mondta lágyan, lélegzete csiklandozta a nyakamat.

Elmondhatom neki? Miért akarna tudni erről a szarságról? Az én szar életemről? Lehet, tehetek egy-két célzást róla… csak hogy legyen némi fogalma.

„Rettentő kisgyerekkorom volt. Azt hiszem, az egyik kurvapecér…” – ütött engem, megégetett… összetört.

„Emlékszem rá” – és bárki érintése őrá emlékeztet.

Megrázkódtam, erre ő szorosabbra font a karjait a nyakam körül.

„Gyalázkodó volt…? Az édesanyád?”

„Nem, amennyire emlékszem… Inkább nemtörődöm volt. Azt hiszem, én voltam, az, aki törődött vele. Amikor végül megölte magát, négy napba tel, mire valaki észrevette, riasztotta a rendőröket és megtaláltak bennünket… erre emlékszem.” Becsuktam a szemem… és láttam a halvány, néma képeket, ahogy anyám leroskad a padlóra, én mellé gömbölyödök.. és nem tudtam, hogy honnan jöttek a képek, az emlékeimből, vagy az álmaimból.

Izabella zihált.

 „Nos, ez egy kissé… kibaszott dolog” – suttogta.

„Ötvenszeres átok” – motyogtam.

Lágyan, gyengéden megcsókolt, és az érzelemhullám öntött el… valami olyan, amit én nem értek. Szorosabban öleltem és megcsókoltam a haját. Ő az én vigaszom és nyugalmam. Hátradőltem, behunytam a szemem, nem mondtam semmit, mert nem volt több mondanivalóm. Hallgattam a zenét, és amikor befejeződött, az ő lágy, alig lélegzetét. Elaludt. Fáradt volt.

Ahogy én is. Tudtam, nem tölthetem vele az éjszakát. Nem fog aludni, ha vele maradok. Képtelen leszek vele együtt lenni és nem hozzá érni, nem szerelmeskedni vele. Öleltem, élveztem a súlyát, hálás voltam, hogy rajtam alszik. Ő olyan értékes számomra. Basszus… és az enyém. Megcsináltam. Visszanyertem. Nem tudtam titkolni elégedett vigyoromat. Az én első normál kapcsolatom – ki gondolta volna. Elképzeltem Irina arcát, ahogy elmondom neki, és még jobban ragyogott a vigyorom.

Az autó közeledett az utcájukhoz. Vonakodva ébresztettem.

„Helló..” – mondtam lágyan.

„Bocs” – morogtam álmosan, és nyújtózott.

„Szeretem nézni, ahogy alszol.”

„Mondtam valamit?”

„Nem. Közel járunk a lakásodhoz.”

Oh…

„Nem hozzád megyünk?” – meglepettnek hangzott.

„Nem.”

Felegyenesedett és rám nézett.

„Mert holnap dolgoznod kell.”

„Oh” – biggyesztette el a száját.

Rá vigyorogtam.

„Miért? Valami más jár a fejedben?” – ugrattam.

 „Nos…lehetséges” – motyogta szégyenlősen. Még most sem tudta kimondani a szavakat. Ettől kuncognom kellett. Olyan arcátlan bizonyos fokig – ugyanakkor szégyenlős és ártatlan.

„Isabella, nem szándékozom hozzád érni újból… addig nem, amíg te nem kéred.” – Ez majd beszédre késztet, könnyebb lesz a szexről beszélnünk. Mindenről beszélnünk. Hogy megmondd mire van szükséged.

„Mi?”

„Nos, amíg nem kezdesz el beszélni hozzám. Akkor fogunk újra szeretkezni, ha elmondasz mindent, hogy mit szeretnél… pontos részletekkel.”

„Oh…” – a döbbenettől elcsendesedett. Letettem az ölemből, ahogy Taylor a lakása elé kanyarodott. Kiszálltam és kisegítettem az autóból. Imádnivalóan álmos és zavarodott volt.

„Van számodra itt valami”  - mondtam. Küldetésem negyedik szintje. Kinyitottam a csomagtartót és előhúztam egy hatalmas téglatest alakú ajándékcsomagot. Bárgyúan nézett rám.

„Bent nyisd ki.”

„Nem jössz be?”

„Nem, Isabella.”

„Mikor foglak látni?”

„Holnap.”

„A főnököm holnapra meghívott egy italra.”

Na ne, az a faszkalap! Csillapodj, Cullen.  Majd később foglalkozol vele.

Edward arca elkomorodott.

„Pont mostanra?” – mondtam halkan.

„Hogy megünnepeljük az első hetemet.”

„Hol?”

„Nem tudom.”

„Elmehetek oda érted.”

„Oké… sms-ben megírom.”

„Jó.”

Elkísértem a bejárati ajtóig és néztem, amíg előhalászta a táskájából a kulcsát. Kinyitotta az ajtót , nem bírtam tovább ellenállni. Előrehajoltam, és az állát ujjaim közé fogtam. Keményen akartam csókolni, de visszafogtam magam, és végigcsókoltam homlokától a szájáig.

„Holnap” – leheltem.

„Jó éjt, Edward” – suttogta. Hallottam a vágyakozást hangjából. Ez mosolygásra késztetett..

„Menj be.” – parancsoltam rá, és ez volt a legnehezebb dolog, a mit valaha is tettem életemben. Beengedni őt egyedül, tudva, hogy ő az enyém teljes egészében. De mindig van holnap, és aludnia kell… bár testem semmibe vette a nemes gesztusomat és megrándult a vágyakozástól.

Megráztam a fejem, elámulva azon, hogy mennyire vágyom az után a gyönyörű lány után.

 „Később, baby” – kiáltottam, sarkon fordultam és visszamentem az autóhoz.

Feküdtem az ágyban, a mennyezetet bámultam egy pillanatig.  Feladat teljesítve, Cullen. Szélesen vigyorogtam, oldalamra fordultam és pillanatokon belül álomba zuhantam, álomtalan, pihentető álomba.