Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. március 23., szombat

Száztizenharmadik fejezet ( Második történet huszonhatodik rész)


„James” - hangom eltűnt, elnyelte a félelem. Mit akart? Hogy jött ki a börtönből? Miért volt nála Alice telefonja? A vér kiszállt a fejemből, szédültem.
„Szóval emlékszel rám” -  mondta bársonyos hangon. Keserű mosolyt éreztem mögötte.
„Igen. Hogyne” -  válaszom automatikusan jött, míg az agyam tovább száguldott.
„Valószínűleg most azon gondolkozol, hogy miért hívtalak.”
„Igen.”
Tedd le.
„Ne tedd le. Épp a kis sógornőddel beszélgettem.”
MI? Alice! Ne!
„Mit tettél?” - suttogtam, próbáltam elrejteni félelmemet. Alice... Ne...
„Hallgass meg, te kis fasz-izgató, pénzéhes kurva. Elbasztad az életemet. Cullen elbaszta az életemet. Tartozol nekem. Nálam a kis kurva. És te, meg az a szar, akihez hozzámentél, meg az egész kibaszott családod is fizetni fog érte.”
Smith megvetése és haragja meglepett. Mi a fene? Mi köze volt a Cullen családnak Edward-hoz és hozzám?
„James, mit akarsz?”
„A pénzét akarom. Kell nekem a kibaszott pénze. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, én is lehettem volna. Szóval te meg fogod szerezni nekem. Öt millió dollárt akarok, ma.”
„James, nem férek hozzá ennyi pénzhez.”
Gúnyosan felhorkant.
„Két órád van, hogy megszerezd. Ennyi – két óra. Ne szólj senkinek, vagy a kis kurva nagyon megbánja. Semmi zsaru, semmi. Megértetted?” - kiáltotta.
„Igen” - suttogtam.
„Vagy megölöm őt.”
Levegő után kapkodtam.
„Tartsd magadnál a telefonod. Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. Két órád van.”
„James. Több kell. Három óra. Honnan tudhatom, hogy Alice nálad van?”
A vonal megszakadt. Rémülten meredtem a telefonra, a szám kiszáradt, nem hagyva hátra mást, csak a keserű, metálos ízét a rémületnek. Alice, nála van Alice. Vagy talán mégsem? Elmém az obszcén lehetőségen járt, és gyomrom újra felkavarodott. Úgy érzetem, hogy rosszul leszek, de mély lélegzetet vettem, próbáltam uralkodni a pánikon, míg a szédülés elmúlt. Elmém átvágtatott a lehetőségeken. Mondjam el Edward-nak? Taylor-nak? Hívjam a rendőrséget? Honnan fogja James tudni? Tényleg nála van Alice? Oh ne. Időre volt szükségem, időre, hogy gondolkodjak – de azt csak akkor érem el, ha követem James utasításait. Felragadtam a táskámat és kimentem az irodámból.
„Hanna, el kell mennem. Nem tudom, mennyi időre. Töröld a délutáni találkozóimat. Victoria-nak annyit mondj, hogy vészhelyzet van.”
„Hogyne, Bella. Minden rendben?” - Hanna arcán aggodalom jelent meg.
„Igen” - motyogtam oda se figyelve, a recepció felé vettem az irányt, ahol Stuart várt.
„Stuart.” Hangom hallatára felállt a fotelból, de arcomat meglátva meglepődött.
„Nem érzem jól magam. Kérlek vigyél haza.”
„Hogyne, asszonyom. Hozzam a kocsit?”
„Nem, majd megyek veled. Sietnem kell haza.”
Halálra váltan bámultam kifelé az ablakon, ahogy végiggondoltam a tervemet. Hazamenni. Átöltözni. Megtalálni a csekkfüzetet. Megszabadulni Ryan-től és Stuart-tól valahogy. Elmenni a bankba. Fenébe, mégis mennyi helyet foglal el öt millió dollár? Milyen nehéz? Vigyek bőröndöt? Felhívjam előre a bankot? Alice. Alice. Mi van akkor, ha nincs is nála Alice? Hogyan ellenőrizzem? Ha felhívom Esme-t, akkor gyanakodni fog, és az veszélyeztetheti Alice helyzetét.
Azt mondta, tudni fogja. Kipillantottam a terepjáró hátsó ablakán. Követtek? A szívem hevesen dobogott, ahogy figyeltem a mögöttünk lévő autókat. Számomra mind ártalmatlannak tűnt. Stuart, vezess gyorsabban. Kérlek. Szemeim elkapták Stuart-ét a visszapillantóban, mire a szemöldökeit kérdőn felhúzta.
Stuart megnyomott egy gombot a fejhallgatóján, hogy válaszoljon egy hívásra.
„T... tudatni akartam önnel – Mrs Cullen velem van” - Stuart még egyszer rám nézett.
Kivel beszélt?
Folytatta.
„Nem érzi jól magát. Visszaviszem az Escalába... Értem... Uram.” Stuart szeme az útról megint rám ugrott a visszapillantóban.
„Igen” - értett egyet, majd letette.
„Taylor?” - suttogtam.
Bólintott.
„Mr Cullen-nel van?”
„Igen asszonyom.” Stuart barátságosan nézett rám.
„Még mindig Portland-ben vannak?”
„Igen asszonyom.”
Helyes. Biztonságban kellett tudnom Edward-ot. Kezeim a hasamra vándoroltak, és megsimogattam azt. És téged, kicsi pötty. Mindkettőtöket biztonságban kellett tudnom.
„Mehetnénk gyorsabban? Nem érzem jól magam.”
„Igen, asszonyom.” Stuart rálépett a gázra, és autónk átsuhant a forgalmon.
Mrs Cope-ot sehol sem lehet megtalálni, amikor Stuart és én megérkeztünk. Mivel az autója nem volt a garázsban, úgy gondoltam, biztos dolga volt valahol Ryan-nel. Stuart Taylor irodájába, én pedig Edward dolgozója felé vettem az irányt. Pánikban kerültem meg az asztalt és huzigáltam a fiókokat, hogy megtaláljam a csekkfüzetet. Lauren fegyvere került hirtelen elő. Az alkalomhoz nem illően azon bosszankodtam, hogy Edward miért nem helyezte biztonságba a fegyvert. Semmit nem tudott a fegyverekről – őrület, még a végén megsérülhet. Pillanatnyi hezitálás után megragadtam a pisztolyt, ellenőriztem, hogy fel volt-e töltve, és az övembe dugtam. Lehet, hogy szükségem lesz rá. Nyeltem egyet a gondolatra. Mindig is csak céltáblákra lőttem – soha nem lőttem emberre. Bocsáss meg, Charlie. Figyelmemet a megfelelő csekkfüzet felkutatására fordítottam. Öt füzet volt, de csak az egyiken voltak az E Cullen és Mrs I Cullen nevek. Körülbelül 45.000,- dollár volt az én számlámon – arról fogalmam sem volt, hogy ezen mennyi. De Edward biztosan megérte az ötmillió dollárt.
Mély levegőt vettem, és a hálószobába indultam, már összeszedettebb állapotban. Az ágy már be volt vetve, és egy pillanatra elfogott a fájdalom. Talán itt kellett volna aludnom tegnap este. Mi értelme volt olyannal veszekedni, aki saját bevallása szerint is ötvenszeresen elbaszott alak? Most nem is beszélt velem. Nem – nem volt időm erről gondolkodni.
Gyorsan kibújtam a ruhámból, farmert és kapucnis pulcsit vettem fel, egy pár sportcipővel. A szekrényből elővettem egy nagy, puha szövettáskát. Befér ebbe ötmillió dollár? Edward sporttáskája a földön hevert. Kinyitottam, arra számítva, hogy tele lesz piszkos szennyessel, de nem – a felszerelése tiszta és friss volt. Mrs Cope tényleg mindenről gondoskodott. Kiszórtam Edward táskában lévő dolgait, majd belegyömöszöltem a szövettáskába. Így, ennek már elégnek kellett lennie. Ellenőriztem, hogy nálam volt-e a jogosítványom, igazolandó magam a bankban, majd ellenőriztem az időt. James 31 perce hívott. Most már csak ki kellett jutnom az Escala-ból anélkül, hogy Stuart észrevett volna.
Lassan és halkan eljutottam az előszobába, figyelemmel kísérve a biztonsági kamerát, ami a lift oldalán volt. Úgy gondoltam, Stuart még mindig Taylor irodájában van. Óvatosan kinyitottam az előszoba ajtaját, próbáltam a legkisebb zajt csapni. Miután halkan becsuktam az ajtót, a küszöbön álltam, ahol a kamera már nem láthatott. Elővadásztam a telefonom, és felhívtam Stuart-ot.
„Mrs Cullen.”
„Stuart, a fenti szobában vagyok, tudnál segíteni?” - halkan beszéltem, mivel tudtam, hogy Stuart ott volt, az ajtó túloldalán.
„Máris ott leszek, asszonyom” – felelte zavartan. Eddig még soha nem hívtam azért, hogy segítsen valamiben. A szívem a torkomban frenetikus ritmusban dobogott. Működik ez? Letettem, és hallgattam a lépéseit ahogy végigment a folyosón és fel a lépcsőn. Még egy mély levegőt vettem, és röviden elmerengtem az iróniáján annak, hogy a saját házamból szököm el, mint egy bűnös.
Amint Stuart felért, a lifthez rohantam, és megnyomtam a hívógombot. Az ajtó kinyílt – azzal a túl hangos síppal, ami jelzi, hogy a lift megjött. Beugrottam a liftbe és megnyomtam az alagsorba vivőt. Egy gyötrelmes szünet után a lift ajtaja épp akkor kezdett el becsukódni, amikor meghallottam Stuart kiáltását.
„Mrs Cullen!” Ahogy bezárult az ajtó, megláttam Stuart-ot, ahogy leért az előszobába.
„Bella!” - kiáltotta hitetlenkedve. De elkésett, így eltűnt a láttérből.
A lift simán leért a garázsszintre. Volt pár percem Stuart-tal szemben, és tudtam, hogy megpróbált megállítani. Sóvárgó pillantást vetettem az R8-ra, ahogy a Saab felé futottam, kinyitottam az ajtaját, bedobtam a táskát és beültem.
A Saab elsőre beindult. A kerekek nyikorogtak, ahogy a garázsajtóhoz siettem, ahol 11 keserves másodpercet vártam, míg ki nem nyíltak. Amint szabaddá vált az út elindultam, még éppen megláttam Stuart-ot, ahogy a szervízliftből rontott ki a garázsba. Elképedt, fájdalmas arca kísértett, ahogy rákanyarodtam a 4-es sugárútra.
Kicsit megnyugodtam. Fel fogja hívni Edward-ot és Taylor-t, de azzal majd akkor foglalkozom, ha itt az ideje – márpedig most nem volt időm. De kényelmetlenül helyezkedtem a székben, jól tudván legbelül, hogy Stuart valószínűleg most vesztette el az állását. Ne foglalkozz vele. Meg kellett mentenem Alice-t. El kellett jutnom a bankba és szereznem kellett ötmillió dollárt. Belepillantottam a visszapillantóba, idegesen várva, hogy bármikor felbukkanjon a terepjáró, de semmi nyoma nem volt Stuart-nak.

A bank csillogó, modern és nagyvonalú volt. Finom színek, visszhangzó padlók és sápadt zöld üvegek mindenhol. Az információs pulthoz mentem.
„Segíthetek, asszonyom?” A fiatal nő széles, de nem őszinte mosollyal nézett rám, és egy pillanatig megbántam, hogy farmert vettem fel.
„Egy nagyobb összeget szeretnék felvenni.”
Nem Őszinte Mosoly még föntebb húzta a szemöldökeit.
„Van nálunk számlája?” A szarkazmust nem sikerült elrejtenie a hangjában.
„Igen” - csattantam fel - „A férjemnek és nekem több számlánk is van itt. A neve Edward Cullen.”
Szemei egyre tágabbra nyíltak, a tettetettséget felváltotta a sokk. Szemei fel-le pásztáztak rajtam, ezúttal hitetlenkedve és ugyanakkor némi csodálattal.
„Erre, hölgyem,” - suttogta, és átvezetett egy kicsi, alig bútorozott irodába, ahol még több zöld üvegfal volt.
„Kérem, üljön le.” Egy fekete bőrszékre mutatott, ami egy üvegasztal mellett volt, az asztalon pedig a legmodernebb számítógép és telefon.
„Mennyit szeretne felvenni ma, Mrs Cullen?” - kérdezte kedvesen.
„Ötmillió dollárt.” Egyenesen a szemébe néztem, mintha naponta vennék fel ekkora összeget.
Elsápadt.
„Értem. Szólok a fiókvezető igazgatónak. Ó, és – elnézést a kérdésért, de van önnél személyi igazolvány?”
„Igen. Én is szeretnék beszélni az igazgatóval.”
„Természetesen, Mrs Cullen.” Kisietett. Belesüppedtem a székbe, majd elkapott a rosszullét egy hulláma. Ne, ne – ne most. Mély, tisztító lélegzetet vettem, és a hullám elült. Idegesen néztem az órámra. Két óra 25.
Egy középkorú férfi lépett be a szobába. Kissé kopaszodott már, de a ruhája csinos, drága, szénfekete öltöny volt rajta, hozzáillő nyakkendővel. Kezet nyújtott.
„Mrs Cullen” – mosolygott - „Troy Whelan vagyok.” Kezet fogtunk, majd leült az asztalnál, szembe velem.
„A kollégám mondja, hogy szeretne felvenni egy nagyobb összeget.”
„Pontosan. Ötmillió dollárt.”
A számítógéphez fordult, majd bepötyögött pár számot.
„Általában kérünk előrejelzést nagyobb összegnél.” Megállt, és egy nyugtató, de fölényes mosollyal nézett rám.
„Szerencsére azonban, nálunk van a Pacific Northwest egész pénz tartaléka”  - dicsekedett. Csak nem le akart nyűgözni?
„Mr Whelan, nem igazán érek rá. Mit kell tennem? Itt van a jogosítványom és a közös csekkfüzetünk. Csak írjak meg egy csekket?”
„Csak sorban, Mrs Cullen. Láthatnám az igazolványt?” A kedélyes kérkedőből komoly bankárrá változott.
„Itt van.”  - nyújtottam át jogosítványomat.
„Mrs Cullen... ezen az áll, hogy Isabella Swan.”
Oh a szarba.
„Oh... igen. Um.”
„Felhívom Mr Cullen-t.”
„Oh – ne, nem szükséges.”
Szarba!
„Biztos van valamim a férjezett nevemmel.” Átkutattam a táskámat. Mi az, amin a nevem is rajta volt? Kivettem a tárcámat, kinyitottam, és találtam egy képet Edward-ról és rólam, ahogy a Fair Lady kabinjának az ágyán voltunk. Ezt nem mutathattam meg! Előkotortam a fekete Amex kártyát.
„Itt van.”
„Mrs Isabella Cullen” - olvasta Whelan - „Igen, ez jó lesz.” Szünetet tartott.
„Írnia kell egy csekket.”
„Hogyne. Erre a számlára?” - mutattam meg neki a csekkfüzetet.
„Az megfelel. Ezenfelül még pár egyéb papírt is ki kell majd töltenie. Ha megbocsát egy pillanatra.”
Bólintottam, ő pedig felállt és kiment az irodából. Kiengedtem a levegőt. Nem tudtam, hogy ez ennyire bonyolult lesz. Ügyetlenül kinyitottam a csekkfüzetet és elővettem egy tollat a táskámból. Készpénzre állítom ki? Ötletem se volt. Remegő ujjakkal írtam:
Ötmillió dollár. $5,000,000
Oh egek, reméltem jól tettem, amit tettem. Alice, gondolj Alice-re. Nem mondhattam el senkinek. Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. James hideg, ellenszenves szavai kísértettek.
Mr Whelan visszajött, arca sápadt, és bárányszerű volt.
„Mrs Cullen? A férje beszélni szeretne önnel” - motyogta, és a telefonra mutatott, ami a közöttünk lévő üvegasztalon volt.
Mi? Ne.
„Vonalban van. Csak nyomja meg a gombot. Kint leszek.” - volt valami elbűvölő abban, ahogy zavarban volt. Whelan rosszabb volt, mint Benedict Arnold (http://www.history.navy.mil/muexhib/lakech-7.htm ha érdekel valakit, hogy ki ez).
Mérgesen néztem rá, éreztem, ahogy a vér kifutott a fejemből, ahogy kioldalgott az irodából.
Szarba! Szarba! Szarba! Mit mondok Edward-nak? Tudni fogja. Közbe fog lépni. Veszélyt jelentett a testvérére. A kezem remegett, ahogy a kagylóért nyúltam. A fülemhez emeltem, próbáltam lenyugtatni egyenetlen lélegzetem, és megnyomtam a gombot.
„Helló” - motyogtam, próbáltam idegességemet csillapítani.
„Elhagysz engem?” - Edward fájdalmas, halk hangon suttogott.
Mi?
„Nem!” - hangom olyan, mint az övé. Oh ne. Oh ne. Oh ne – hogy hihette ezt? A pénz? A pénz miatt azt hitte, hogy elhagyom? És abban a szörnyű pillanatban rájöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy távol tartsam őt, távol a veszélytől és megmentsem a testvérét az... ha hazudok.
„Igen” - suttogtam. Égető fájdalom járt át, könnyek szöktek a szemembe.
Levegőért kapott, és mintha felzokogott volna.
„Bella, én...” - mondta fojtottan.
NE! A kezem a szám elé kaptam, ahogy visszafojtottam az érzelmeimet.
„Edward, kérlek. Ne.”  -küszködtem a könnyeimmel.
„Elmész” - mondta.
„Igen.”
„De miért a pénz? Mindig is csak a pénzről szólt?” Sértett hangja alig volt hallható.
NE! Könnyek folytak az arcomon.
„Nem” - suttogtam.
„Ötmillió elég?”
Oh kérlek, elég!
„Igen.”
„És a baba?” – hangja üresen kongott.
Mi? Kezem a számról a hasamra vándorolt.
„Gondját fogom viselni a babának,” - motyogtam. Kicsi babám... a miénk.
„Ezt akarod?”
Nem!
„Igen.”
Beszívta a levegőt.
„Vidd mindet” - sziszegte.
„Edward” – szipogtam - „ez a tiéd. A családodé. Kérlek. Ne.”
„Vidd mindet, Isabella.”
„Edward...” - és majdnem megadtam magam. Majdnem elmondtam mindent James-ről, Alice-ról, a váltságdíjról. Csak bízz bennem, kérlek! Könyörögtem magamban.
„Mindig szeretni foglak” - hangja rekedt volt. Letette.
„Edward! Ne... én is szeretlek.” És mindaz a sok hülyeség, amit az elmúlt napokban egymás fejéhez vágtunk, jelentéktelen semmivé vált.
Megígértem, hogy soha nem hagyom el.
Nem hagylak el.
Megmentem a testvéredet. A székbe hullottam és elkeseredetten sírni kezdtem.
Félénk torokköszörülés állított meg. Whelan jött be, bár nem vettem észre. Mindenhova nézett, csak rám nem. Meggyötörtnek tűnt. Te hívtad fel, te állat! Rámeredtem.
„Szabad utat kapott, Mrs Cullen” – mondta - „Mr Cullen azt mondja, vigyen amennyit csak szeretne.”
„Csak ötmillió dollár kell” - motyogtam vicsorogva.
„Igen asszonyom. Jól érzi magát?”
„Úgy nézek ki, mint aki jól érzi magát?” - csattantam fel.
„Sajnálom asszonyom. Kér vizet?”
Barátságtalanul bólintottam. Épp most hagytam el a férjemet. Nos, legalábbis Edward így hiszi. Kisördögöm összeszorította ajkait: mert te azt mondtad neki. De nem akartam elhagyni. Szerettem.
„A kollégám hoz majd önnek, amíg előkészítem a pénzt. Ha itt aláírná, asszonyom... és állítsa ki a számlát készpénzre, és azt is írja alá.”
Egy űrlapot tett az asztalra. A pontozott vonalra írtam a nevem a csekken, majd az űrlapon. Isabella Cullen. Könnycseppek estek az asztalra, épphogy elkerülték a papírt.
„Ezeket elvinném, asszonyom. Körülbelül fél órára lesz szükségünk, hogy elkészüljünk.”
Gyorsan megnéztem az órám. James két órát mondott – ezzel elérjük a két órát. Whelan felé bólintottam, aki kiosont az irodából, magamra hagyva a nyomorúságommal.
Néhány pillanat, perc, óra elteltével – nem tudom – Miss Nem Őszinte Mosoly visszajött egy kancsóval és egy pohárral.
„Mrs Cullen” - mondta halkan, ezúttal őszintén, letette a poharat az asztalra és öntött bele vizet.
„Köszönöm” - motyogtam. Fogtam a poharat és hálásan megittam.
Miután kiment, újra egyedül maradtam zavart és ijedt gondolataimmal. Valahogy helyre hozom majd a dolgokat Edward-dal... ha még nem túl késő. Legalább már ő nem volt veszélyben. Most Alice-re kellett koncentrálnom. Mi van, ha James hazudott? Ha nincs is nála Alice? Fel kellene hívnom a rendőrséget.
Ne mondd el senkinek, vagy meg is baszom, mielőtt megölöm. Nem tehettem. Hátradőltem a székben, a tudat, hogy Lauren fegyvere megnyomta a hátamat, megnyugtatott. Ki gondolta volna, hogy egy nap hálás leszek azért, hogy Lauren fegyvert fogott rám? Oh Charlie, annyira örülök, hogy megtanítottál fegyvert használni.
Charlie! Szívtam be a levegőt. Várni fog ma este. Talán csak simán lepasszolhatom a pénzt James-nek. Elmenekülhet, én pedig hazaviszem Alice-t... Oh, ez abszurdnak hangzott.
Telefonom megszólalt, a „Your Love is King” betöltötte a termet. Jaj, ne. Edward. Mit akarhatott? Megforgatni a kést sebeimben?
Mindig is csak a pénzről szólt?
Oh Edward – hogy gondolhattad ezt? Harag öntött el. Igen, harag. Az segít. Hagytam, hogy az üzenetrögzítő vegye a hívást. A férjemmel ráérek később foglakozni.
Kopogtak az ajtón.
„Mrs Cullen” - Whelan volt az - „megvan a pénz.”
Egek.
„Köszönöm” - motyogtam, és lassan felálltam. A szoba forogni kezdett, meg kellett kapaszkodnom a székben.
„Mrs Cullen, jól érzi magát?”
Bólintottam, és egy el-a-kezekkel-miszter nézést küldtem feléje. Egy újabb mély lélegzet. Meg kellett tennem. Meg kellett mentenem Alice-t. Felhúztam a pulcsim korcát, szabaddá téve a pisztoly végét a farmerban.
Mr Whelan zavartan nézett rám, de kinyitotta az ajtót, és én kiküzdöttem magam a remegő lábaimon az apró irodából.
Stuart a bejáratnál állt, pásztázta az előteret. Szarba! Hogy talált meg? Meglátott, felismert, várta, hogyan reagálok. Őrülten mérges volt. Szarba. Felemeltem a mutatóujjamat, egy mindjárt-veled-leszek jelet küldve. Bólintott, és válaszolt egy hívásra. Szarba! Fogadok, hogy Edward volt az. Hirtelen megfordultam, majdnem beleütköztem a mögém érő Whelan-ba, és visszamentem az irodába.
„Mrs Cullen?” - Whelan zavartnak tűnt ahogy követett.
Stuart tönkreteszi az egész tervet. Alice – Ne! Whelan-ra néztem.
„Van valaki odakint akivel nem akarok találkozni. Valaki követ engem.”
Whelan szemei tágra nyíltak.
„Akarja, hogy hívjam a rendőrséget?”
„Ne!” Szent Baszás, ne. Mit tegyek most? Az órámra néztem. Majdnem 3.15 volt. James bármikor hívhatott. Gondolkodj Bella, gondolkodj! Whelan növekvő kétségbeeséssel és elképedéssel nézett rám. Biztos őrültnek tartott. Őrült is vagy, vágta rá a tudatalattim.
„Telefonálnom kell. Magamra hagyna egy kicsit, kérem?”
„Hogyne” - válaszolt Whelan – örömmel, legalábbis nekem úgy tűnt. Miután becsukta az ajtót, remegő ujjakkal felhívtam Alice mobilját.
„Nézzenek oda, csak nem elérkezett a fizetés ideje?” - válaszolt James gúnyosan.
Nem volt időm erre a hülyeségre.
„Baj van.”
„Tudom. A biztonságid követett a bankba.”
Mi? Honnan tudta?
„Meg kell szabadulnod tőle. A bank mögött vár az autóm. Fekete terepjáró, Toyota. Három perced van, hogy odaérj.”
„Lehet, hogy tovább fog tartani, mint három perc.” A szívem újra a torkomban dobogott.
„Okos vagy egy pénzéhes kurvához képest, Cullen. Állj elő valamivel. És dobd el a telefonod, amint elérted az autót. Megértetted, kurva?”
„Igen.”
„Mondd!” - ugatott.
„Megértettem.”
Letette.
Szarba! Kinyitottam az ajtót, ahol Whelan várakozott türelmesen.
„Mr Whelan, segítségre van szükségem, hogy kivigyem a táskát az autóhoz. Kint áll, a bank mögött. Van egy kijárat hátul?”
Rosszallóan nézett rám.
„Igen, van. A személyzet részére.”
„Mehetnénk azon az úton? Úgy elkerülhetném a nemkívánt figyelmet az ajtónál.”
„Ahogy kívánja, Mrs Cullen. Két alkalmazottam segíteni fog önnek a táskával, és két biztonsági őr, hogy felügyelje a dolgot. Erre kövessen, ha kérhetem.”
„Még egy kérésem lenne.”
„Ahogy csak szeretné, Mrs Cullen.”

Két perccel később a kíséretem és én kint voltunk az utcán, a Toyota felé mentünk. Az ablakai sötétítettek voltak, nem tudtam kitalálni, ki volt a kormány mögött. De ahogy közelebb értünk, a vezető ajtaja kinyílt, egy sötétbe burkolózott alak szállt ki, fekete sapka mélyen a fejére húzva. Szarba! Victoria volt az. A terepjáró csomagtartójához ment, és kinyitotta. A két fiatal alkalmazott berakta a nehéz táskákat.
„Mrs Cullen” - még volt képe mosolyogni, mintha csak egy baráti találkozás lett volna.
„Victoria” - A hangom jeges volt - „milyen jó munkán kívül látni.”
Mr Whelan megköszörülte a torkát.
„Nos, ez egy érdekes délután volt, Mrs Cullen” - mondta. És át kellett esnem a formalitásokon, tehát kezet fogtam vele és megköszöntem a segítségét, mialatt az agyam sebesen cikázott.
Victoria? Mi a fene? Mi köze volt James-hez? Whelan és csapata eltűnt a bank hátuljában, egyedül hagyva engem az SIP személyzeti főnökével. Aki benne volt az emberrablásban, a zsarolásban, és valószínúleg még egyéb bűncselekményben is. Miért?
Victoria kinyitotta a hátsó ajtót, és beterelt.
„A mobilja, Mrs Cullen?” - kérdezte, óvatosan nézett rám. Kezébe nyomtam a telefont, amit ő a legközelebbi szemetesbe dobott.
„Ez majd tévútra viszi a őket” - mondta önelégülten.
Ki volt ez a nő? Victoria becsapta az ajtómat, és beszállt a vezetőülésre. Aggódón hátra néztem, ahogy elindult. Stuart-ot nem lehetett látni sehol.
„Victoria, megvan a pénz. Hívd James-t. Mondd neki, hogy engedje el Alice-t.”
„Úgy hiszem, szeretné személyesen megköszönni neked, Bella,” - motyogta. Szarba! Kövé váltan meredtem rá a visszapillantóban. Enyhén elpirult, és az egyébként szép arcát valami csúf gondolat csúnyította el.
Kelet felé tartott. Hova vihetett?
„Miért csinálod ezt, Victoria? Azt hittem, nem szereted James-t.”
Röviden újra rámnézett a visszapillantóban, és a fájdalom apró jelét láttam a szemében.
„Bella, jól kijöhetünk egymással, amíg csendbe maradsz” - motyogta.
„De nem teheted ezt. Ez annyira rossz.”
„Csendet, Bella” - mondta, de megéreztem a gyötrelmét.
„Valamivel sakkban tart?” - kérdeztem. Vadul rám nézett, majd rálépett a fékre olyan hirtelen, hogy bevertem a fejemet a fejtámlába.
„Azt mondtam, csendet”  - csattant fel - „és javaslom a biztonsági öv használatát.”
És abban a pillanatban tudtam, hogy igen. Valami annyira szörnyű dolog lehetett, hogy képes volt mindezt megtenni James kedvéért. Röviden elmerengtem, mi lehetett az. Sikkasztás? Valami Victoria magánéletéből? Valami szexuális dolog? Megremegtem a gondolatra. Edward azt mondta, hogy James egyik személyi asszisztense sem beszélt. Talán ugyanaz a helyzet mindannyiukkal. Ezért akart engem is megdugni. Méreg öntött el a gondolatra.
Victoria elhagyta Seattle belvárosát és a hegyek, vagyis kelet felé vette az irányt. Nemsokára már lakónegyeden át vitt az utunk. Sikerült kivennem az egyik utcanevet: South Irving Street. Victoria élesen balra kanyarodott egy elhagyatott utca kereszteződésénél, ahol egy düledező játszótér volt az egyik oldalon, a másikon egy betonozott parkoló, ami körül üres téglaépületek sorakoztak. Victoria bekanyarodott a parkolóba, és megállt az utolsó épületnél.
Felém fordult.
„Showtime” - motyogta. Fejem fájt a félelemtől, adrenalin száguldott ereimben.
„Nem kell ezt csinálnod” - suttogtam vissza. Szája vékony vonallá préselődött, és kimászott az autóból. Alice-ért. Alice-ért. Gyorsan imádkoztam, Kérlek add, hogy rendben legyen, kérlek add, hogy rendben legyen.
„Kifelé” - mordult Victoria, ahogy kivágta a hátsó ajtót.
Szarba.
Ahogy kifelé szálltam, a lábaim annyira remegtek, hogy nem tudtam, hogyan fogok megállni rajtuk. A hűvös késődélutáni szellő az érkező őszt jelezte, és magával hozta az elhagyatott épületek meszes és poros szagát.
„Nos, lássuk csak.” James egy kicsi, bedeszkázott ajtó mögül jött elő, az épület bal oldala felől. A haja rövid volt. Kivette a fülbevalóit, és öltöny volt rajta. Öltöny? Felém közeledett, érződött rajta az arrogancia és a gyűlölet. A szívem versenyzett.
„Hol van Alice?” - dadogtam, a szám olyan száraz volt, hogy alig tudtam kiejteni a szavakat.
„Csak sorjába, kurva” - vigyorgott James gúnyosan, és közvetlen előttem megállt. Szinte éreztem a megvetését - „a pénz?”
Victoria a táskákat ellenőrizte a csomagtartóban.
„Piszkosul sok pénz van itt” - mondta ámulattal, ki- és becipzározta a táskákat.
„És a telefonja?”
„A kukában.”
„Helyes” - morogta James, majd hirtelen a semmiből kirobbanva, arcon vágott. A kegyetlen, indokolatlan ütéstől földre estem, fejem a betonról pattant vissza. Fájdalom árasztott el, szemem megtelt könnyel, látásom elhomályosult, ahogy a becsapódás megremegtette és felszabadította a fájdalmat a koponyámban.
Magamban sikítottam a sokk, a szenvedés és a terror miatt. Oh ne. Ó, ne – Kicsi Felvillanás. James egy erős rúgással folytatta, egyenesen a bordáimra, hogy az összes levegő kiszállt a tüdőmből. Szorosan összezártam a szemeim, küzdeni próbáltam a rosszullét és fájdalom ellen, küzdöttem a levegőért. Kicsi Felvillanás, kicsi pötty, ó én kicsi babám –
„Ezt a SIP-ért kapod, te rohadt kurva” - kiáltotta James.
Felhúztam a lábaimat, összehúztam magam, felkészültem a következő rúgásra. Ne. Ne. Ne.
„James!” - sikította Victoria - „ne itt. Ne ilyen világosban, a rohadt életbe!”
James leállt.
„Ez a kurva megérdemli!” - mondta mohón Victoria-nak. És ez adott nekem egy értékes pillanatot, amikor is hátra tudtam nyúlni a fegyveremért.
Meghúztam a ravaszt és lőttem.
A golyó a térde fölött érte James-t, mellém esett, fájdalmában felüvöltött, és  megszorította a combját, mire az ujjai pirosak lettek a vértől.
„Bassza meg!” - bömbölte James. Victoria felé fordultam, aki eszelősen bámult rám, és a feje felé emelte a kezeit. Homályosodni kezdett minden... sötétség jött. Szarba... Victoria az alagút végén. A sötétség felemésztette. Felemésztett engem. Messziről elszabadult a pokol. Autók nyikorogtak... fékek... ajtók... kiabálás... futás... lépések hangja. A pisztoly kiesett a kezemből.
„Bella!”
Edward hangja... Edward hangja volt az... Edward fájdalommal teli hangja. Alice... mentsd meg Alice-t.
„Bella!”
Sötétség... békesség.

Csak fájdalom volt. A fejem, a mellkasom, mindenhol égető fájdalom. Az oldalam, a karom. Fájdalom. Fájdalom és suttogott szavak a sötétségben. Hol vagyok? Nem tudtam kinyitni a szemeim. A suttogott szavak kezdtek értelmet nyerni... fény a sötétségben.
„Mr Cullen, Mrs Cullen bordái zúzódtak, és a koponyáján hajszálvékony törés van. Bent kell tartanunk megfigyelésre.”
„És a baba?”
Suttogások. Halk, meggyötört szavak.
„A baba jól van, Mr Cullen.”
„Oh, hála az égnek.”
Suttogott szavak. Egy litánia... egy imádság. „Oh hála az égnek.”
Aggódott a babáért... Kicsi Pötty.

És a baba?... Oh, hála az égnek.
Kicsi felvillanás rendben van.
És a baba?... Oh, hála az égnek.
Foglalkozik a babával.
És a baba?... Oh, hála az égnek.
Akarja ezt a babát. Megnyugodtam, és az eszméletvesztés még egyszer magával ragadott, ellopott a fájdalomtól.