Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. január 5., szombat

Százkettedik fejezet (Második történet tizenötödik rész)




„Vártál?” – kérdeztem. A szám, ha lehet, még jobban kiszáradt, szívem dörömbölt. Miért öltözött át ebbe a ruhába? Mit jelenthet ez? Még mindig duzzog vajon?

„Vártalak, Mrs Cullen” – mondta bársonyos hangon, és vigyorogva sétált közelebb hozzám.

Szent szar, igazán szédítően nézett ki – a farmer úgy állt a csípőjén, de úgy... Oh, ne már! Nem akartam, hogy kizökkentsen Mr Két-lábon-járó-szex uraság. Megpróbltam kitalálni milyen a hangulata, ahogy felém haladt. Mérges? Játékos? Kéjvágyó? Eh! Képtelenség volt megállapítani..

„Tetszik a farmered” – mormoltam.

„Tudom, hogy vannak vitás pontjaink, Mrs Cullen” – mondta és valamit előhúzott  a farmerja hátsó zsebéből. Ugyan a tekintetemet nem tudtam elszakítani tekintetétől, de hallottam, ahogy széthajtogatja a papírt. Felemelte, és ahogy egy gyors pillantást vetettem rá, rájöttem, hogy az én e-mailem... Tekintetemet újból az övéhez emeltem. Szeme tündöklően zöld volt, és lángolt a dühtől.

„Igen, vannak problémáim” – motoygtam. Szükségem lett volna némi távolságra, hogy erről tárgyalni tudjak. Ám mielőtt hátrébb léphettem volna, előre hajolt és orrával végigsimította az enyémet. Szemem majdem becsukódott váratlanul gyengéd érintésétől.

„Ahogy nekem is” – suttogta a bőrömbe, szavaitól szemeim tágra rebbentek. Felegyenesedett és újból rám meredt.

„Azt gondolom, tisztában vagyok a te problémáiddal, Edward” – mondtam eltorzult hangon, ő összehúzta szemét, visszafojtva jókedvét, ami futólag felcsillant benne. Vitatkozni fogunk? Elővigyázatosan hátrébb léptem. Muszáj volt fizikailag eltávolodnom tőle – az illatától, a tekintetétől, őrjítő farmerba csomagolt testétől. Arca elkomorodott, ahogy távolabb kerültem tőle.

„Miért repültél vissza?” – kérdeztem halkan. Legyünk már túl ezen az egészen!

„Tudod, hogy miért” – hajtotta féloldalra fejét figyelmeztetően.

„Mert kimaradtam Rose-zal?”

„Mert megszegted adott szavadat és szembeszegültél velem – fölöslegesen kitéve magad a veszélynek” – sziszegte.

Szent szar!

„Megszegtem a szavam? Így látod?” – tátottam el a szám, figyelmen kívül hagyva  a mondat többi részét.

„Igen.”

Beszéljünk a dolgok túlreagálásáról? Már majdnem megforgattam a szemem, amikor haragosan nézett rám.

„Edward. Meggondoltam magam” – magyaráztam lassan, türelmesen  mint egy gyereknek – „Nő vagyok. És a nők erről híresek, többek között. Hogy meggondolják magukat.”

Csak pislogott, mint aki képtelen ezt felfogni.

„Ha eszembe jutott volna egy pillanatra is, hogy emiatt félbeszakítod az üzleti utadat” – képtelen voltam tovább ragozni. Nem tudtam mit mondani – és egy pillanatra felötlött az eskünk fölötti vitánk. Soha nem ígértem neked engedelmességet, Edward. De fékeztem nyelvemet, mert mélyen magamban nagyon elégedett voltam, hogy visszajött. Minden őrjöngése ellenére örültem, hogy itt van, egy darabban, mérgesen és duzzogva, itt előttem.

„Meggondoltad magad?” – mondta megvetően.

„Igen.”

„És nem gonoltál arra, hogy felhívj?” – nézett rám kétkedve, mielőtt folytatta – „Sőt, mi több, hirtelen itthagytad a biztonságiakat, és ezzel Ryan-t keverted bajba.”



Oh. Erre nem gondoltam.

„Felhívhattalak volna. Sajnálom. De az igazat megvallva, biztos voltam benne, hogy azt mondtad volna, mondjam le, nem engedtél volna  el – és én igazán menni akartam, csak a változatosság kedvéért. Hiányzik Rose. Azonkívül, pontosan emiatt nem voltam itt, amikor James viszont igen. Ryannak nem kellett volna beengednie” - tettem hozzá sértődötten. Ez annyira zavarbaejtő volt. Jézusom – ha Ryan nem engedte volna be, James még mindig szabadlábon lenne.



Edward szeme felvillant, majd kialudt, arca megfeszült, mintha fájna neki valami. Oh, ne. Most mit fog tenni? Megcsóválta fejét,és mielőtt észre vettem volna, karjaiba ölelt  magához szorított.

„Hála az égnek, hogy nem voltál itt” – mormolta  a hajamba.

Mi van?

„Éppen most szidtál le, hogy nem voltam itt” – dadogtam elképedve.

„Tudom.”

„Edward, döntsd már el, mit akarsz,a  fenébe is” – sóhajtottam és átöleltem. Jó volt érezni testét.

„Nem tudom – ez a probléma. Újból és újból arra késztetsz, hogy megkérdőjelezzem az ítéleteimet.”

„Miért nem tudsz egyszerűen csak bízni bennem?”

„Bízzak benned?”

Éreztem értetlenségét.

„Hát persze, hogy bízom benned, baby” – húzódott el és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

Szívem megrebbent ettől a kedveskedéstől.

„Másokban nem bízom. Csak...” – akadt el, és újból úgy ölelt magához, mintha az élete függött volna tőlem. Alig kaptam levegőt, túlságosan szorított.

„Ha valami történne veled” – uttogta alig hallhatóan.

„De nem történt” – sikerült kinyögnöm.

„De történhetett volna. Ezer halált haltam arra gondolva mi történhetett volna veled. Nagyon dühös volam, Bella. Rád. Magamra. Mindenkire. Nem emlékszem, voltam-e valaha is ennyire dühös – kivéve...” – hallgatott el megint.

Oh?

„Kivéve?” – noszogattam.

„Egyszer.  A régi lakásodban. Amikor Lauren volt ott.”

Oh. Akkor. Arra nem akarok gondolni.

„Azon a reggelen nagyon rideg voltál” – mormoltam. Hangom megbicsaklott, ahogy eszembe jutott hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor a zuhanyzóban elutasított.

„Rideg?”

Szorítása engedett, keze nyakszirtemre siklott. Nagyot sóhajtottam.

Hátrahajtotta a fejemet.

„Soha nem akarlak bántani” – mondta tágra nyílt, aggódó tekintettel.

„Ma reggel...” – állt meg szavakat keresve, vagy azért, mert félt kimondani azokat.

„Attól tartottál, hogy bántani fogsz?” – fejeztem be helyette a mondatot. Nem hittem, egy percig sem gondoltam, hogy bántana, de megkönnyebbültem. Valahol mélyen attól féltem, hogy azért volt ez, mert már nem kíván többé.

„Igen. Nem bíztam magamban” – mondta csendesen, és szégyenkezés csendült a hangjából.

„Edward, én tudom, hogy te soha nem bántanál. Legalábbis fizikailag” – fogam fejét kezeim közé.

„Tényleg tudod?” – kérdezte szkeptikusan.

„Igen. Tudtam, hogy csak üres, céltalan ijesztgetésül mondtad, amit mondtál. Tudom, hogy nem fogod kiverni a szart belőlem.”

„De akaram.”

„Nem, nem akartad. Csak gondoltál rá, hogy megteszed.”

„Nem tudom, hogy ez így igaz-e?” – morogta.

„Csak gondolkodj egy kicsit” – biztattam, újból köréfonva karomat és belefúrtam orromat fekete pólójába – „Gondolj vissza arra, hogy éreztél, amikor elhagytalak. Épen elégszer ecsetelted, hogy mit tett veled az. Hgy mennyire megváltoztatott téged. Tudom, nagyon jól tudom, mit adtál fel értem.”

Megdermedt. Tudtam, hogy próbálja feldolgozni az elhangzottakat. Szorosan öleltem, kezem feszes hátán nyugodott. Éreztem ahogy megnyugszik karjaimban,a feszesség fokozatosan felengedett izmaiban.  Ez volt vajon, ami aggasztotta? Hogy fájdalmat okoz nekem? Miért bízok bnne jobban én, mint önmaga? Nem értettem. Általában anynira erős, annyira összeszedett, de amikor kiesik a szerepéből, annyira elveszett tud lenni. Oh, Fifty, Fifty, Fifty – sajnálom. Belecsókolt a hajamba. Felé emeltem arcomat, ajka megtalálta ajkamat, kutatóan, elvéve, adva, kérlelve – hogy mit, nem tudtam. Csak számon akartam rezni száját, és viszonozni szenvedélyes csókját. Felnyögtem.

„Túlságosan bízol bennem” – suttogta és elengdett.

„Igen” – mondtam kedvesen.

Hüvelykujja hegyével és ujjai hátával végigsimított arcomon, erősen a szemembe nézett. Haragja elpárolgott. Az én Fifty-m viszatért, bárhol is volt eddig. Jó volt újra átni. Félénken felnéztem rá és elhúztam a szám.

„Azon kívül” – suttogtam – „nem adtam beleegyezésemet sem.”

Megleptésében leesett az álla, majd újból melléhez húzott, újból magához szorítva.

„Igazad van. Tényleg nem” – nevetett.

És csak álltunk a nappali közepén, szorosan ölelkezve, csak tartva egymást.

„Gyere ágyba velem” – suttogta, csak az ég tudja, mennyi idő múltán.

Oh, egek...

„De Edward, beszélnünk kell...”

„Később” – noszogatott lágyan.

„Edward, kérlek. Beszélgessünk.”

Nagyot sóhajtott.

„És miről?”

„Tudod jól. Hogy eltitkolsz előlem dolgokat.”

„Csak védeni akarlak.”

„Nem vagyok gyerek.”

„Teljes mértékben tudatában vagyok, hogy ön nem gyerek, Mrs Cullen” – futtatta kezét testemen végig és belemarkolt a fenekembe.

„Kiváltképpen most” – feszítette meg csípőjét, erekcióját hozzám nyomva.

„Edward!” – szóltam rá – „Beszéljünk.”

Elkeseredetten felsóhajtott.

„Mit akarsz tudni?”- kérdezte beletörődően és elengedett.

Meghátráltam – nem arra gondoltam, hogy el kell engedned.  Kezemet fogva lehajolt és felvette az e-mailemet, ami előzőleg a padlón kötött ki.

„Sokmindent” – dadogta, és hagytam, hogy a szürke kanapéhoz vezessen.

„Ülj le” – rendelkezett.

Vannak dolgok, amik soha nem változnak, méláztam, és tettem, amit mondott. Edward mellém ült, majd előre dőlt, fejét kezébe temette.

Oh, ne. Ennyire nehezére esik? Felegyenesedett, mindkét kezével végigfésülte haját, felém fordult és megadta magát végzetének.

„Kérdezz.”

Oh. Nos, végül is könnyebb lett, mint számítottam.

„Miért kellett megerősíteni a családod védelmét?”

„Smith fenyegetést jelentett számukra.”

„Honnan tudod?”

„A számítógépéről. Szeméyles adatokat tartalmazott rólam és a családom tagjairól. A legtöbbet Carlisle-ról.”

„Carlisle-ról? Miért éppen róla?”

„Még nem tudom. Menjünk az ágyba.”

„Edward! Mondd meg!”

„Mit mondjak meg?”

„Annyira... az idegeimre mégy!”

„Te is nekem” – bámult rám.

„Amikor először szereztél tudomást arról, hogy vannak adatok rólad és a családodról a winchesterén, nem turbóztad fel a védelmet. Szóval, azóta mi történt? Miért épp most?”

Edward szúrósan nézett rám.

„Akkor még nem tudtam, hogy megkísérli felgyújtani az irodaházat, vagy a...” – hallgatott el.

„Azt gondoltuk, hogy csak egyfajta kellemetlen kíváncsiskodás hajtja, de tudod” – vont vállat – „amikor közszereplő vagy, az emberek kíváncsiak. Különféle dolgok voltak: hírek rólam, amikor a Harvardra jártam, abból az időből, az evezős múltamról, feljegyzések Carlisle-ról – végigkövetve a karrierjét, Emmettről szintén – és néhány részlet Alice-ről, és anyámról.”

Milyen fura.

„De azt mondtad, hogy ’vagy a’” – ösztökéltem.

„Vagy a mit?”

„Te mondtad, 'hogy megkísérli felgyújtani az irodaházat, vagy a...’, mintha valami mást is akartál volna mondani.”

„Éhes vagy?”

Mi van? Savanyúan néztem rá, de a gyomrom árulkodóan korgott.

„Azt hiszem igen” – pislogtam.

„Jó. Én is. Gyere, megetetlek.”

És ahogy ezt mondta, a köldökömtől lefelé csepfolyós lettem.

„Megetetsz?” – suttogtam.

„Gyere” - mondta. Felállt és  kezét nyújtotta.

Ez megint az a tipikus hangulatváltozás volt, amiről már beszélgettünk. És ennyi? Ennyi az egész, amit ki tudtam szedni belőle?

A konyhába vezettt, megfogta az egyik bárszéket, és a pult másik oldalára emelte.

„Ülj le” – parancsolt rám.

„Hol van Mrs Cope?” – kérdeztem zavartan ahogy felmásztam a székre.

„Kimenőt adtam neki ma estére.”

Oh.

„Miért?”

Egy pillantást vetett rám.

„Mert megtehetem.”

„Szóval te fogsz főzni?” – alig tudtam visszatartani kételkedő vigyoromat.

„Csak egy kis hitet kérek, Mrs Cullen. Csukd be a szemed.”

Csodálkozva pillogtam rá. Azt hittem, nagy veszekedést csapunk – és erre itt vagyunk, főzőcskéset játszani.

„Csukd be” – mondta.

Előbb égnek emeltem a tekintetem, majd engedelmeskedtem.

„Hmm. Nem eléggé csuktad be” – dörmögte.

Egyik szememet kinyitottam, és láttam, hogy egy szilvakék selyemsálat vesz elő farmerja hátsó zsebéből. A ruhámhoz illőt. Szent tehén. Kötekedően néztem rá.

„Csukd be, és ne leselkedj” – parancsolt rám.

„Bekötöd a szemem?” – dadogtam ijedten. És hirtelen belémszakadt a lélegzet.

„Igen.”

„Edward...” – ujját ajkamra tette, elhallgattatva ezzel.

Beszélni akarok.

„Majd később beszélgetünk. Most meg szeretnélek etetni. Azt mondtad, éhes vagy.” Előrehajolt és szájon csókolt. Nagyon jó illata volt. Éreztem, ahogy a sál a szememhez ért, majd szorosra húzta a kötést.

„Látsz?” – kérdezte.

„Nem” – reklamáltam, jelképesen égre tekintve.

Finoman kuncogott.

„Tudod, hogy tudom, mikor forgatod a szemeidet.”

Csücsörítettem.

„Nekikezdenénk végre, és mindjárt be is fejezhetnénk” – förmedtem rá.

Gúnyosan felhorkant.

„Nagyon türelmetlen, Mrs Cullen. Nagyon szeretne beszélgetni.”

„Igen!”

„De előbb meg kell, hogy etesselek” – mondta határozottan.

Hallottam ahogy kinyílt a hűtő ajtaja, és különféle tálak koppantak mögöttem a pulton. Edward halkan a mikróhoz lépkedett, betett valamit és melegítette. Kíváncsiságom felébredt. Hallotam ahogy a kenyérpirító karját lenyomja, beállítja, és elkezdődik a halk ketyegés. Hmmm – pirítós?

„Igen. Alig várom, hogy beszélgessünk” -  mormoltam zavartan. Többféle egzotikus fűszer illatát éreztem. Szent ég – mit csinál? Fészkelődni kezdtem a széken.

„Maradj nyugton, Isabella”- morogta túl közel hozzám.

Hmmm. Benső istennőm megdermedt, még pislogni sem mert.

Legközelebb egy dugó pukkanást hallottam és a bor bugyogását, ahogy a pohárba önti. Éreztem, ahogy a hátam mögé hajolt, majd egy finom kattanás hallatszott. Meghallottam a hangszórók halk susogását. Hangos gitárpendüléssel kezdődött egy szám, amit nem ismertem. Edward lehalkította, éppen csak háttérzaj lett előle. Egy férfi mély, halk hangon énekelni kezdett.





„Arra gondoltam, először iszunk” - suttogta Edward – „Hajtsd hátra a fejed.”

Hátraemeltem egy kicsit a fejem.

„Hátrébb.”

Engedelmesen hátrahajtottam a fejem, ajkát ajkamhoz érintette és hideg, friss bor áramlott a számba. Reflexből nyelem. Atya ég... nem olyan nagyon régi emlékek tolultak fel, megkötözve az ágyamban Vancouverben, diplomaosztó előtt, egy begerjedt, dühös Edwarddal, aki nem méltányolta az e-mailemet. Hmm... változnak az idők egyáltalán? Nem sokat. Kivéve, hogy most felismertem a bort.  Edward kedvence – a Sancerre.

„Hmmm” – mormoltam elismerően.

„Ízlik a bor?” – kérdezte. Lélegzete simogatta arcomat ahogy közel volt hozzám – forróság sugárzott testéből. És nem ért hozzám.

„Igen” – leheltem.

„Kérsz még?”

„Mindig szeretnék többet kapni tőled.”

Éppen csak nem hallottam vigyorát, és ez engem is vigyorgásra késztetett.

„Mrs Cullen, te flörtölsz velem?”

„Igen.”

Jegygyűrűje megcsendült a poháron, ahogy kortyolt a borából. Ez alkalommal egyből hátra húzta a fejemet és megtámasztotta. Újból megcsókolt és én mohón nyeltem a bort, amit adott. Éreztem ahogy mosolyog, miközben csókolt.

„Éhes vagy?”

„Úgy hiszem, ezt már megállapítottuk, Mr Cullen.”



Mennyire gonosz játékot űzöl, hogy így érzem magam,

Milyen gonosz dolog az, hogy engeded, álmodjak rólad.



A mikro jelezte, hogy elkészült dolgával, Edward elengedett. Felültem. Fűszeres illat csapta meg orromat: fokhagyma, menta, oregánó, és… bárány, azt hiszem. Mit készít? Kinyitotta a mikro ajtaját, az illatok erősebbek lettek.

„Francba! Krisztusom!” – káromkodott Edward, és valami edény csörömpölt  a konyhapulton.

Ja, ne.

„Nincs semmi bajod?”

„Nincs!” – csattant fel sziszegve. Egy perccel később újfent mögöttem állt.

„Csak megégettem magam. Itt” – dugta mutatóujját a számba. „Talán jobban is szívhatnád.”

„Oh” – megfogtam a kezét és lassan kihúztam ujját a számból.

„Szegény, szegény” – nyugtatgattam, előrehajoltam és megfújtam – hűtöttem ujját – majd kétszer finoman megpusziltam. Elakadt a lélegzete, ahogy ujját újból a számba vettem, és gyengéden megszívtam. Hallottam éles lélegzetvételét. Ez a hang egyenesen az ágyékomig hatolt. Ah… mi is történt a beszélgetéssel? Bőrének íze finom volt, mint mindig, és rájöttem, milyen játékot is űz – szépen, lassan elcsábítja feleségét. Úgy gondoltam, hogy haragszik, erre most… Kisördögöm tátott szájjal bámult rám, megvonta vállát és visszatért Scrabble-jéhez. Ez az én férjem eléggé zavarba ejtő egy alak. De most, pont olyan, amilyennek szeretem. Játékos. Mókás. Pokolian szexi.

Kérdéseim közül néhányat ugyan megválaszolt, de még kíváncsi voltam. Többet szerettem volna tudni – de játszani is akartam. Az egész napos aggódás és feszültség után és a tegnap esti rémséges James-eset után ez valóságos megkönnyebbülés.

„Mire gondolsz?” – állította meg gondolataim kavargását és húzta ki ujját a számból Edward.

„Hogy milyen szeszélyes vagy.”

Megdermedt.

„Tudod, baby, ’ötvenszeresen átkozott’” – mondta végül, és szám sarkára puha csókot nyomott.

„Az én ötvenszeresem” – suttogtam és pólójánál fogva magamhoz húztam.

„Ohó, ezt nem teheti, Mrs Cullen. Ne molesztálja a személyzetet” – fogta meg a kezem, lefeszítette a pólójáról és minden ujjhegyemet megcsókolta cserébe.

„Ülj fel” – vezényelt.

Elbiggyesztettem a számat.

„Elfenekellek, ha biggyesztgetsz. Nagyra nyisd a szád.”

Oh, a szarba. Kitátottam a szám és egy villányi fűszeres bárányhús landolt a számban, ami mentás joghurt szósz borított.

„Finom?”

„Igen.”

Elismerően nyammogott, ebből kikövetkeztettem, hogy neki is ízlik.

„Még?”

Bólintottam. Még egy villányit a számba rakott, elégedetten rágtam. Hallottam, ahogy letette a villát… és kenyeret tört?

„Nyisd ki” – rendelkezett.

Ez alkalommal pita és hummusz érkezett a számba. Gondolom, Mrs Cope – vagy akár Edward – vásárolni volt abban a csemegében, amit vagy öt hete fedeztem fel, csak két háztömbnyire az Escala-tól. Elrágtam a falatot. Edward játékosan fokozta étvágyamat, amire nem is volt szükség, mert alig ettem egész nap.

„Még?” – kérdezte.

Bólintottam.

„Mindenből. Kérlek. Éhezem.”

Lassan és türelmesen etetett, itt-ott lecsókolva, vagy ujjával letörölve a szám sarkáról az ételmorzsát. Közben-közben kaptam bort is, az ő különleges módján.

„Nagyra tátsd, és harapd” – biztatott.

Követtem parancsát. Egy falat a kedvenc ételemből – töltött szőlőlevél. Még így hidegen is ízletes volt – de én jobban kedvelem felmelegítve. .. de nem akartam kockáztatni, hogy Edward megint megégesse magát.  Lassan pakolta számba a leveleket, és amikor végeztünk, lenyaltam ujjait.

„Még?” – kérdezte halkan, rekedten.

Megráztam a fejem. Jól laktam.

„Jó. És most, te vagy a desszert.”

Mi?

Felkapott a karjába, meglepetésemben felsikoltottam.

„Levehetem a kötést a szememről,”

„Nem.”

Majdnem grimaszkodtam, de eszembe jutott fenyegetése, és inkább nem tettem.

„Játékszoba” – suttogta.

Oh – nem tudtam, jó ötlet-e ez.



„Van kedved egy kis kihíváshoz?” – kérdezte. Mivel a kihívás szót használta, nem tudtam nemet mondani.

„Elő vele” – morogtam és vágy, meg valami, amit nem szeretnék megnevezni, dübörgött át testemen. Végigcipelt a nappalin, át az ajtón, fel a lépcsőkön a másodikra.

„Azt hiszem, fogytál” – motyogta csalódottan.

Fogytam volna? Rendben. Eszembe jutott a nászútról visszaérkezésünk alkalmából tett megjegyzése, és hogy az mennyire fájt. Apám – és csak ez egy hete volt?

A játékszoba ajtajában lábamra állított, de továbbra is átölelte derekamat. Fürgén kinyitotta az ajtót. Mint mindig, most is a megszokott illat fogadott: polírozott fa és citrus. Igazán megnyugtató illat volt. Elengedett és elfordított magától. Kikötötte a sálat a fejemen. Csak pislogtam a halvány fényben. Finoman kihúzta a hajtűket a kontyomból, hajfonatom szabadon leesett. Megfogta és annyira meghúzta, hogy hátra kellett lépnem.

„Van egy tervem” – suttogta a fülembe, hogy kellemes bizsergés futott át gerincemen.

„Reméltem, hogy van” – feleltem. Megcsókolta fülem tövét.

„Oh, Mrs Cullen, persze, hogy van” –  mondta lágy, megbabonázó hangon és félrehúzva copfomat puhán végigcsókolta nyakamat.

„Először is levetkőztetlek” – hümmögte torokhangon ami végigrezonált testemen. Erre vágytam – bármi kerekedik is ki belőle. Akartam a kapcsolatnak az általunk már oly jól ismert fajtáját. Szembe fordított magával. Lepillantottam a farmerjára, a felső gomb kigombolva – és nem tudtam uralkodni magamon. Végigsimítottam mutatóujjammal a derékpántján, ujjam hegyét megcsiklandozta a köldökétől lefelé induló szőre. Élesen szedte a levegőt. Felnéztem szemébe. Kezem megállt a kigombolatlan gombnál. Zöld szeme sötét jade színű lett... oh, egek.

„Ezt magadon hagyhatnád” – suttogtam.

„Szándékomban áll, Isabella.”

És megragadott, egyik keze a nyakszirtemen, másik az ülepemen. Magához vont, szája a számon, és úgy csókolt, mint akinek az élete függ tőle.

Whoa!

Csókolózás közben hátrafelé tolt, addig, amíg el nem értük a fakeresztet. Teljesen rám dőlt.

„Szabaduljunk meg ettől a ruhától” – mondta. Mindkét kezével lassan felhúzta rajtam a ruhát fel a combomon, a csípőmön, a hasamon, a mellemen...

„Hajolj előre” – mondta.

Engedelmeskedtem, áthúzta a fejemen és ledobta a padlóra. Ott álltam szandálban, bugyiban és melltartóban. Tekintete lángolt, ahogy megragadta minkét kezemet és a fejem fölé emelte őket. Pislogott egyet, fejét oldalra hajtotta. Megértettem, hogy engedélyemet kéri. Mi a faszt akarhat vajon csinálni velem? Nyeltem és bólintottam. Csodálatot tükröző – majdnem büszke – mosoly árnyéka futott át ajkán. Majd becsatolta a bőrbilincseket a keresztrúdon és megint elővette a sálat.

„Azt hiszem, eleget láttál” – morogta és átkötötte újból  a fejemen Borzongás futott rajtam végig, ahogy egyéb érzékszerveim élesebbé váltak: lélegzetének hangja, testem izgatott válasza, ahogy fülemben hallottam saját pulzusom dübörgését, Edward saját illatának keveredése a szoba citrus- és politúrillatával – minden élesebbé vált azáltal, hogy nem láttam. Edward orra hozzám ért.

„Meg foglak őrjíteni” – suttogta. Megfogta csípőmet,  lesimította rólam a bugyit, ahogy kezei lesiklottak a lábamon. Jézusom... jó ötlet volt ez?

„Emeld a lábadat, egyszerre csak egyiket” – mondta. Engedelmeskedtem. Először a bugyiból bújtatta ki lábaimat, majd lecsatolta a szandálokat is. Finoman megfogta a bokámat és jobbra húzta a lábamat.

„Lépj” – mondta. Majd jobb bokámat a kereszthez bilincselte. Mindezt elkövette a bal lábammal is. Magatehetetlen voltam. Gyakorlatilag keresztre feszített. Edward felállt és felém lépett, éreztem teste melegét, bár nem érintett meg. Majd megfogta államat, felemelte fejem és szűziesen megcsókolt.

„Némi zenére és játékszerre gondoltam. Nagyon gyönyörű vagy így, Mrs Cullen. Lehet, egy percet az elém táruló látvány csodálatára kellene fordítanom” – mondta halkan. Mélyen a hasamban minden izom megfeszült. Egek. Mit fog velem tenni?

Egy pillanat múlva hallottam, ahogy halkan odalépked a komódhoz és kihúzza az egyik fiókot. Azt a fiókot, amiben a fenék-eszközök vannak? Fogalmam nem volt. Valamit kivett, letette a komód tetejére, majd követte... valami más. Mi?

A hangszórók életre keltek és egy szóló zongoradarab édes dallama töltötte meg a szobát. Ismerős volt – Bach, ha igaz – de a darabra nem ismertem rá. De a zene nyugtalanná tett. Elgondolkodtam, megpróbáltam kitalálni, mi nyugtalanít. Edward újból előttem állt. Megfogta az államat - amivel megijesztett – és gyengéden meghúzta, így elengedtem alsó ajkamat. Halványan elmosolyodtam, egyrészt, mert nem tudom elhinni, hogy még mindig nem veszem észre, ha harapdálom a szám szélét, másrészt, hogy megnyugtassam magam. Miért érzem magam kényelmetlenül? A zene tette?

Edward lefuttatta kezét az államtól a torkomon keresztül a mellemig. Hüvelykujját használva lehúzta a melltartóm kosarát, kiszabadítva jobb mellemet. Mély, lágy, elismerő hümmögést hallatott, lehajolva megcsókolta a nyakamat. Ajka csókolva  követte ujja nyomát a mellemig. Ujjaival a bal mellemet is kiszabadította. Felnyögtem ahogy ujjhegye átsiklott bal mellbimbómon és ajka összezárult a jobbon, meghúzva, finoman izgatva addig, míg mindkettő meg nem keményedett és meg nem nyúlt.

„Ah.”

Nem hagyta abba. Lassan, óvatosan fokozta az izgatást és én eredménytelenül feszegettem bilincseimet, és éles gyönyör nyilallt mellbimbóimtól az ágyékomba. Megpróbáltam mozdulni, de nem tudtam, és ez még inkább gyötrővé tette az élvezetet.

„Edward” – lihegtem, szinte esedezve.

„Tudom” – suttogta – „ te is ezt teszed velem.”

Mi? Nyögtem fel, de mellbimbóimat alávette édes, gyötrelmes érintésének, újra és újra... közelebb víve az elélvezéshez.



„Kérlek” – nyávogtam.

Halk hangon hümmögött - valami ősi hangon – majd felállt, reményvesztetten, elakadt lélegzettel, kötéseimet feszegetve  otthagyva engem.

Majd két kezét oldalamon végighúzta, egyik keze megállt a csípőmön, a másikat a hasamra simította.

„Nézzük, hol is állunk” – zümmögte halkan. Finoman megragadta nemi szervemet, hüvelykujjával megsimítva csiklómat. Felkiáltottam. Lassan egy, majd egy második ujját is belém siklatta. Nyöszörögtem, csípőmet felfeszítettem, mohón vágyva hogy találkozzak ujjaival és tenyerével.

„Oh, Isabella, már annyira készen állsz” – lehelte, és ujjai köröztek bennem, míg hüvelykje simogatta csiklómat újra és újra. Testemnek ezen egyetlen pontján ért hozzám, és a nap minden feszültsége és aggodalma itt összpontosult. Szent szar... ez annyira intenzív... és különös... a zene... éreztem, ahogy izgalmam fokozódik... oh, apám....Edward elmozdult, de ujjai tovább mozogtak bennem. Majd valami zümmögő zajt hallottam.

„Mi az?” – ziháltam.

„Cssst” – nyugtatott, ajkai az enyémre tapadtak, ténylegesen elnémítva ezzel. Örömmel fogadtam ezt a meleg, intim kapcsolatot, mohón viszonoztam. Elszakította magát tőlem, a zümmögő zaj hangosabb lett.

„Ez egy pálca, baby” – mormolta – „ez vibrál.”

A mellkasomhoz tartotta, olyan volt, mint egy nagy gömb, ami vibrál rajtam. Borzongtam, ahogy végigsiklott bőrömön, le a két mellem között, át az egyik mellemen, majd a másikon.. és elöntötttek az érzések, bizsergett mindenhol, idegvégződéseim égtek, sötét vágy gyűlt hasam mélyén.

„Ah” – nyögtem, míg Edward ujja tovább mozgott bennem. Közel voltam már... mindezen izgatás... Hátra feszítettem fejem, hangosan nyöszörögtem, erre megálltak az ujjai. Minden érzés megdermedt.

„Ne!” – motyogtam, képtelen voltam szavakba önteni tiltakozásomat.

„Edward” – kérleltem, próbáltam csípőmet megemelni, hogy valami dörzsölést érezni.

„Maradj nyugton, baby” – szólt rám.

Félbeszakított orgazmusom semmivé olvadt. Oh, ne... Edward megint előrehajolt és megcsókolt.

„Kiborító, nem?” – mormolta.

Oh, ne! Rádöbbentem, mi a játék lényege.

„Edward, kérlek.

„Csend” – mondta és megcsókolt.

És újból mozgatni kezdte... a pálcát, az ujjait, hüvelykujját... halálos kombinációja az érzéki gyötrésnek. Megmozdult, teste testemhez súrlódott. Még mindig fel volt öltözve – lábamon éreztem a puha farmeranyagot, erekcióját a csípőmön... gyötrelmesen közel volt hozzám. Megint felvitt majdnem a csúcsig - testem szinte énekelt a vágytól -, és újra leállt.

„Ne!” – jajdultam hangosan

Puha, nedves csókot nyomott a vállamra és kihúzta belőlem ujját, majd lefelé mozdította  pálcát.

Végigrezgett a hasamon, az ágyékomon, a nemi szervemig, le a csiklómhoz. Basszus, ez erős.

„Ah!” – kiáltottam fel, erősen meghúzva a bilincseket.

Testem színtiszta idegvégződéssé vált, éreztem, hogy közel vagyok a robbanáshoz – és már majdnem ott voltam, amikor Edward megint leállt.

„Edward, ne” – sikoltottam.

„Idegfeszítő, ugye?” – morogta a nyakamba – „Pont olyan, mint te. Ígérsz valamit, aztán...” – hallgatott el.

„Edward, kérlek” – könyörögtem.

Megint hozzám nyomta a pálcát.

„Minden alkalommal, amikor újrakezdem egy-egy megállás után, sokkal erőteljesebb. Igazam van?”

„Kérlek” – nyafogtam. Minden idegvégződésem kielégülésre vágyott. A rezgés megszűnt. Edward megcsókolt. Orrát végigsimította az enyémen

„Te vagy a legidegesítőbb nő, akivel valaha is találkoztam.”

Nem, nem, nem.

„Edward, én soha nem ígértem feltétlen engedelmességet neked. Kérlek, kérlek...”

Elém lépett, belemarkolt a fenekembe és magához rántott. Levegő után kaptam. Ágyékát ágyékomhoz dörgölte, farmerja gombja bőrömbe nyomódott. Egyik kezével leszedte a kendőt a fejemről, megragadta államat, és én belebámultam perzselő smaragdzöld szemébe.

„Megőrjítesz” – suttogta, újból hozzám feszítve csípőjét, majd megint, harmadszor is, újból felgyújtva testemet – ami kész volt arra, hogy elemésztődjön.

És újból megtagadta magát tőlem... nagyon vágytam rá. Szükségem volt rá. Behunytam a szemem és elrebegtem valami imafélét. Nem tudtam másképp gondolni, mint, hogy büntet. Én tehetetlen voltam, ő pedig könyörtelen. Meddig? Ne. Ne. Nem – képtelen vagyok folytatni. És a meggátolt robbanás – és az utóbbi napok  minden rossz előérzete, aggodalma és félelme elárasztott újból, és könnyek csurogtak le arcomon. Elfordultam Edwardtól.

„Vörös” – nyöszörögtem.

„Vörös. Vörös.”

Megdermedt.

„Ne” – zihálta döbbenten – „Jézus Krisztusom, ne.”

Gyorsan kioldozta kezeimet, derekmnál megfogott, lehajolt és kioldozta a bokáimat. Ez idő alatt fejemet kezembe fogva pityeregtem.

„Ne, ne, ne, Bella, kérlek. Ne.”



Felvett, az ágyhoz ment és leült. Ölébe vont és ringatott, míg vigasztalhatatlanul hüppögtem. Maga mögé nyúlt, fogta az ágy selyemtakaróját és körém tekerte. Az anyag hűvös érintése idegen volt és kellemetlen érzékeny bőrömön. Karját újra körém fonta és gyengéden ringatott.

„Sajnálom. Sajnálom” – mormolta Edward. Hangja nyers volt, telve szomorúsággal. Újra és újra megcsókolta  a hajamat.

„Bella, bocsáss meg, kérlek.”

Nyakába fordítottam arcomat és folytattam a  sírást. Felszabadító érzés volt. Túl sok minden történt az utóbbi napokban – tűz a számítógépeknél, autós üldözés, karrierem irányának eldöntése nélkülem, ringyó építész, felfegyverzett elmebetegek a lakásban, vitatkozások – és Edward is elutazott. Utálom, ha Edward elutazik... .és olyan jó illata volt, annyira megnyugtató. A takaró sarkát használtam, hogy megtöröljem orromat, és fokozatosan felfigyeltem Bach hideg, klinikaian tiszta hangzására, ami finoman töltötte meg a szobát.

„Kérlek, kapcsold ki a zenét” – szipogtam.

„Máris” – mozdult Edward, elővette a távirányítót a hátsó zsebéből, közben el nem engedve engem. Megnyomott egy gombot, a zene elhallgatott.

„Jobb?” – kérdezte.

Bólintottam. Sírásom csillapodott. Edward hüvelykujjával törölte le könyneimet.

„Nem kedveled Bach-ot?” – kérdezte.

„Ezt a darabot nem. Ha te játszanád, biztos más lenne.”

Lepillantott rám, szeme tágra nyílt és óvatos lett, megpróbálta szégyenkezését elrejteni, de nem sikerült neki.

„Sajnálom” – mondta újra.

„Miért tetted?”  - kérdetem alig hallhatóan.

Szomorúan megrázta fejét és becsukta szemét, mintha valami fájna neki.

„Csak dühös voltam, Bella. Te soha...” – hagyta abba. Fészkelődtem az ölében. Megrándult.

Oh.

Elpirultam.

„Bocsánat” – motyogtam.

Égnek emelte tekintetét, majd hirtelen hanyatt dőlt, magával rántva engem, karjába zárva.

Melltartóm kényelmetlenné vált, megigazgattam.

„Segítsek?” – kérdezte halkan.

Megráztam a fejem.

Könyökére emelkedett, úgy nézett le rám. Óvatosan felemelte kezét, ujjai lágyan simogatták arcomat.Újból könnyek gyűltek szemeben.

„Kérlek, ne sírj” – suttogta.

Pislogtam, megpróbáltam visszatartani könnyeimet, és szerelmem szívfájdító szemébe bámultam. Reszkető lélegzetet vettem, tekintetem nem hagyta el tekintetét. Mit tegyek ezzel a mindent ellenőrzése alatt tartani akaró emberrel? Szokjak hozzá, hogy minden lépésemet irányítja?

„És soha nem – mit?” – kérdeztem.

„Teszed, amit mondanak neked. Megváltoztatod a véleményed. Nem mondod meg, hogy hol voltál. Bella, New Yorkban voltam, tehetetlenül és a dühtől sápadtan. Ha Seattle-ben lettem volna, jövök és hazarángatlak.”

„Szóval, most büntetsz?”

Tágra nyílt szemmel nyelt egyet. Nem kellett válaszolnia ahhoz, hogy tudjam, pontosan ez volt a szándéka.

„Abba kell ezt hagynod” – mormoltam.

Összehúzta szemöldökét ahogy megpróbálta értelmezni szavaimat.

„Először is, úgy alakul, hogy egyre pocsékabb véleményed van magadról” – folytattam.

Halkan felhorkant.

„Ez igaz” – morogta –„Nem szeretlek ilyennek látni.”

„És én nem szeretek ilyen helyzetben lenni” – simogattam meg arcát.

„Sajnálom, hogy nem hívtalak fel. Nem leszek megint önző. Tudom, hogy aggódsz értem.”

Bólintott.

„Oké. Jó” – mondta. Lehajolt, de megállt, mielőtt ajka ajkamhoz ért volna, szó nélkül kérdve, megengedem-e. Felemeltem arcomat hozzá. Gyengéden megcsókolt.

„Az ajkaid ilyenkor mindig puhábbak, amikor sírsz” – mormolta.

„Soha nem fogadtam neked feltétlen engedelmességet, Edward” – suttogtam.

„Tudom.”

„Fogadd le, kérlek. Mindkettőnkért. És én megpróbálom figyelembe venni a te... mindent uraló hajlamaidat.”

Csak pislogott, teljesen elveszettnek és sebezhetőnek látszott, és totálisan tanácstalan volt.

„Megpróbálom” – mormolta.

Sóhajtottam, hosszan, reszketően.

„Azon kívül, ha itt lettem volna...”

„Tudom” – mondta és elsápadt. Visszafeküdt és szabad karját fejére fektette. Köré fontam, magam, fejemet mellkasára fektettem. Néhány pillanatig mindketten csendben voltunk.  Keze a copfom végét matatta. Kihúzta belőle a  hajgumit, szétbontotta hajam és gyengéden, ritmusosan fésülgette ujjaival.

„Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy ’vagy’ ?”

„Vagy?”

„Valamit James-ről.”

Lebámult rám.

„Nem adod fel, mi?”

Szegycsontára tettem államat, élveztem nyugtatóan simoató ujjait hajamban.

„Mondd meg. Nem szeretem, ha tudatlanságban tartasz. Úgy tűnik, teljesen meg vagy győződve arról, hogy védelemre van szükségem. És te egyáltalán nem tusz lőni – míg én igen.”

„Azt gondolod, hogy nem tudom kezelni, akármit is az amit nem mondasz el? Edward, a volt szolgálód fegyvert fogott rám, a pedofil volt szeretőd zaklatott – és ne nézz így rám” – csattantam fel, amikor savanyú ábrázattal nézett rám – „Anyád is így érez iránta.”

„Te beszéltél anyámmal Irináról?” – akadt el a lélegzete.

„Igen. Esme és én beszélgettünk róla.”
Tátott szájjal nézett rám.

„Igen dühös miatta. Magát hibáztatja.”

„Nem hiszem el, hogy képes voltál anyámmal beszélni. A szarba!” – vágta hanyatt magát és karjai mögé temetkezett megint.

„Nem mentünk bele részletekbe.”

„Remélem is, hogy nem. Esmének nincs szüksége arra, hogy tudjon a véres részletekről. Krisztusom, Bella. És apám is tudja?”

„Nem” – ráztam meg fejemet hevesen. Nincs ilyen szoros kapcsolatom Carlisle-lal. A házassági szerződésről tett megjegyzése még mindig bántott.

„Akárhogy is, megint próbálod elterelni a figyelmemet James-ről. Mi van vele?”

Edward egy pillanatra felemelte kezét és rá bámult. Arca kifejezéstelen volt. Sóhajtva tette vissza arca elé a kezét.

„Smith-nek köze van a Echo Charlie-féle merénylethez. A nyomozók találtak egy nyomtatás-részletet – csak egy részletet, úgyhogy nem tudtak vele mit kezdeni. Ez akkor történt, amikor te felismerted Smith-t a felvételen. Detroitban még fiatalon volt ellene eljárás, és a nyomtatvány egybevágott azzal.”

Beleszédültem az információba, próbáltam feldolgozni azt. James csinált valamit Echo Charie-val...

De Edward folytatta.

„Azon a reggelen egy kisteherautót találtak a garázsban. Smith volt a sofőr. Tegnap valami szart hozott az új lakónak – annak, akivel a liftben találkoztunk.”

„Nem emlékszem a nevére.”
„Én sem” – mondta Edward – „De így sikerült Smith-nek teljesen jogosan bekerülnie az épületbe. Egy szállítócégnek dolgozott.”

Szünetet tartott.

„És? Miért olyan fontos a kisteherautó?”

Edward nem felelt.

„Edward, mondd meg.”

„A rendőrök... eszközöket találtak az autóban” – hallgatott el megint és szorosabban vont magához.

„Milyen dolgokat?”

Több percig hallgatott, már éppen kinyitottam a szám, hogy noszogassam, amikor megszólalt.

„Egy matracot, egy üveg kloroformot és egy feljegyzést.”

Hangja alig hallható suttogássá halkult. Éreztem a testéből szivárgó rettegést és undort.

Szent baszás

„Feljegyzést?” – leheltem.

„Nekem címezve.”

„És mi állt benne?”

„Nem tudom. Clark nem mondta el.”

Oh.

„Smith azzal a céllal jött ide tegnap este, hogy elraboljon téged” – dermedt meg Edward, arca feszült volt. És ahogy kimondta ezeket a szavakat, eszembe jutott a ragasztószalag, és megrázkódtam. De mélyen, mélyen a tudatomban ott volt, hogy mindez nem új számomra.

„A szarba” – motyogtam.

„Pontosan” – mondta Edward feszülten.

Próbálkoztam visszaemlékezni az irodában dolgozó Smith-re. Mindig őrült volt? Hogy gondolhatta, hogy megúszhatja? Már úgy értettem, egy kissé hátborzongató volt – de hogy ennyire tébolyodott lett volna?

„Nem értem, hogy miért” – morogtam – „Valami nem áll össze.”

„Tudom. A rendőrség tovább nyomoz, és Jenks is. De úgy gondoljuk, Detroit a kapcsolódási pont.”

„Detroit?” – kérdeztem, tanácstalanul nézve rá.

„Igen. Valami lehet ott.”

„Még mindig nem értem.”

Edward felemelte fejét és rám nézett. Arca kifejezéstelen volt.

„Bella. Én Detroitban születtem.”