Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. július 21., szombat

Nyolcvankettedik fejezet



Ahogy Edward kinyitotta nekem az ajtót, megcsörrent a telefonom. Kihalásztam a táskámból.
A szarba… Jake!
„Szia!”
„Bella, szia…”
Fifty-re bámultam, aki gyanakodva nézett rám. ’Jake’ – tátogtam. Egykedvűen nézett vissza, de tekintete keményebb lett. Azt hitte nem veszem észre? Figyelmem újra Jake-re fordítottam.
„Bocsánat, hogy nem hívtalak. A holnapi napról van szó?”- kérdeztem Jake-et, de közben Edwardra néztem fel.
„Ja. Figyu, beszéltem valami fickóval Cullentől, úgyhogy tudom, hova kell szállítanom a képeket, oda tudok érni 5 és 6 között… utána szabad vagyok.”
Oh…
„Nos, most Edwardnál lakom, és ha gondolod, te is maradhatsz nála.”
Edward szorosan összepréselte száját… Hmm, jó kis házigazda.
Jake csendben volt egy pillanatig, emésztette a közlésemet. Összerezzentem… még nem volt alkalmam beszélgetni Jake-el Edwardról.
„Oké” – mondta végül – „szóval ez a dolog Cullennel, komoly?”
Elfordultam a kocsitól és a járda másik oldalára sétáltam.
„Igen.”
„Mennyire komoly?”
Megforgattam a szemem, és szünetet tartottam. Miért kell ezt Edwardnak hallania?
„Komoly.”
„Most is veled van? Ezért nem válaszolsz rendesen?”
„Igen.”
„Oké. Akkor elengedett holnapra?”
„Persze, hogy el.” Reméltem… Automatikusan keresztbe tettem az ujjamat.
„Szóval, hol találkozhatok veled?”
„Gyere el értem munka után” – ajánlottam.
„Rendben.”
„Megírom sms-ben a címet.”
„Hánykor?”
„Mondjuk 6-kor.”
„Jó. Akkor majd találkozunk, Bella. Már alig várom. Hiányzol.”
Vigyorogtam.
„Szuper. Akkor majd találkozunk.”
Letettem a telefont és megfordultam. Edward az autónak támaszkodott és óvatosan nézett rám, arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
„Hogy van a barátod?” – kérdezte higgadtan.
„Jól. Holnap munka után értem jön és azt hiszem, elmegyünk inni egyet. Jössz velünk?”
Edward habozott, tűnődve nézett rám.
„Azt gondolod, nem fog próbálkozni?”
„Persze hogy nem!” – mondtam ingerülten, de nem forgattam meg a szemeimet.
„Rendben” – emelte fel kezét Edward védekezően - „menj, lógj a haveroddal, majd később találkozunk.”
Vitatkozásra számítottam, könnyed beleegyezése kibillentett egyensúlyomból.
„Látod? Tudok ésszerű is lenni” – vigyorgott.
Megremegett a szám széle. Majd meglátjuk…
„Vezethetek?”
Edward pislogott, meglepődve kérésemen.
„Jobb szeretném, ha nem vezetnél.”
„Pontosan miért is?”
„Mert nem szeretem, ha visznek.”
„Úgy tűnik, elviseled, ha Taylor szállít.”
„Mert megbízok Taylor vezetési szakértelmében.”
„És az enyémben nem?” – tettem kezemet csípőre.
 „Igazán – a hülye kontroll-mániád nem ismer határokat. 15 éves korom óta vezetek.”
Válaszul vállat vont. Mintha ez a tény nem bírna semmilyen jelentőséggel. Oh – olyan bosszantó tud lenni!  A kétkedés lehetősége? Hát, teszek rá.
„Ez az én autóm?” – követelőztem.
Rám csodálkozott.
„Természetesen a te autód.”
„Akkor add ide a kulcsot, kérlek. Eddig csak kétszer vezethettem, akkor is csak munkába és vissza.  És most te élvezkedel vele” – váltottam teljes szájbiggyesztős üzemmódra.
Edward szája megremegett az elfojtott mosolytól.
„De nem tudod, hogy hova megyünk.”
„Nos, biztos vagyok benne, hogy fel tud világosítani róla, Mr Cullen. Egész jó munkát végzett eddig is.”
Rám bámult, majd elmosolyodott. Ez az új szégyenlős mosolya teljesen lefegyverző és lélegzetelállító volt.
„Jó munkát végzek, mi?” – mormolta.
Elpirultam.
„Legtöbbször igen.”
„Nos, ebben az esetben…” – átadta a kulcsot, átment a vezető ajtajához és kinyitotta számomra.
„Itt balra” – rendelkezett Edward. Észak felé tartottunk az I-5-ösön.
„A pokolba is, finomabban, Bella!” – kapaszkodott a műszerfalba.
Oh, az isten szerelmére. Szemeimet forgattam, de nem néztem rá. Van Morrison károgott a háttérben…

Már régóta keresgélek
Valakit, aki pont olyan, mint te,
Körbeutaztam már a világot
Arra várva, hogy összefussak veled.

„Mit mondott Banner?” – kérdezte Edward halkan. Hangját átitatta az aggodalom.
„Mondtam már. Azt mondta, hogy meg kell adnom neked a kételkedés lehetőségét.”
A fenébe – mégis hagynom kellett volna Edwardot vezetni. Akkor nézhetném. Végül is… kiindexeltem a forgalomból.
„Mit csinálsz?” – csattant fel, megijedve.
„Hagylak vezetni”
„Miért?”
„Mert akkor tudlak nézni.”
Felnevetett.
„Nem, nem – vezetni akartál. Akkor tessék vezess, majd én nézlek téged.”
Haragosan néztem rá.
„Tartsd a szemed az úton!” – kiabált velem.
Felforrt a vérem. Rendben!

Nehéz utam volt,
Baby, pont olyan valakit kerestem, mint amilyen te vagy,
Hurcoltam a nehéz terhemet,
Vártam, hogy a fény eljöjjön
És rád világítson.

A járdasziget mellé álltam egy közlekedési lámpa előtt és kiviharzottam az autóból és becsaptam az ajtót. Álltam a járdán karomat összefonva és néztem Edwardot.
Ő is kiszállt az autóból.
„Mit csinálsz?” – kérdezte mérgesen, lefelé meredve rám.
„Nem. Te mit csinálsz?”
„Nem állhatsz itt.”
„Tudom.”
„És akkor miért álltál meg itt?”
„Mert elegem van az elkiabált utasítgatásaidból. Vagy vezetsz, vagy befogod a szád, ha én vezetek!”
„Isabella szállj be, mielőtt megbüntetnek.”
„Nem.”
Teljesen elveszetten nézett rám, kezével beletúrt a hajába. Mérge elképedésbe fordult. Hirtelen nagyon mókásan nézett ki, nem bírtam magammal, elvigyorodtam. Ő elkomorodott.
„Mi van?” – mordult rám megint.
„Te.”
„Oh, Isabella! Te vagy a legidegesítőbb nő ezen a planétán” – lökte kezeit az ég felé - „Jó. Én vezetek.”
Kabátja hajtókájánál fogva magamhoz húztam.
„Nem – te vagy a legidegesítőbb férfi ezen a planétán, Mr Cullen.”
Sötét, intenzív tekintettel nézett rám, majd karját a derekam köré fonta, átölelt, közel húzott magához.
„Akkor lehet, hogy egymásnak vagyunk teremtve” – mondta lágyan és orrát a hajamba fúrva mély lélegzetet vett. Én is magamhoz öleltem, becsukva a szememet. Reggel óta először éreztem magam könnyednek…
„Oh… Bella, Bella, Bella” – lehelte, ajkát a hajamra nyomva. Szorosabban öleltem magamhoz, és csak álltunk mozdulatlanul, élvezve a pillanat váratlan nyugalmát. Elengedett, majd kinyitotta az anyósülés ajtaját nekem. Beszálltam, csendesen ültem, néztem, ahogy megkerüli az autót.

De végül rájöttem,
Baby, a legjobb is el fog érkezni
Valakiért, aki olyan, mint te, megéri,
Valaki, aki olyan, mint te, elégedetté tesz,
Valaki, aki pontosan olyan, mint te.

Edward indított, becsatlakozott a forgalomba, közben szórakozottan énekelt Van Morrisonnal együtt. Whoa. Soha nem hallottam énekelni, még a zuhany alatt sem. Remek hangja volt – természetesen.  Hmm… vajon hallott engem énekelni? Nemigen kérne feleségül, ha hallott volna. Kisördögöm összefonta a karját, és kockás Burberryt viselt. A dal véget ért, Edward elvigyorodott.
„Tudod, ugye, ha megbüntettek volna bennünket, a csekk a nevedre szólna.”
„Nos, akkor igazán jó, hogy előléptettek – ki tudom fizetni” – mondtam önelégülten, közben szép arcélét bámultam. Szája megremegett. Egy újabb Van Morrison kezdődött, ahogy felkanyarodtunk az I-5 észak felé haladó pályájára.
„Hova megyünk?”
„Meglepetés. És még mit mondott Banner?”
„Valami FFFSTB-ről beszélt, vagy miről.”
„SFBT. A legújabb terápiás lehetőség”  - mormolta.
„Próbáltál mást is?”
Felhorkant.
„Baby, mindegyiket próbálták rajtam. Kognitivizmus, Freud, funkcionalizmus, Gestalt, viselkedéstudomány… csak mondj egyet, az évek során biztos, hogy próbáltam” – mondta, és hangja elárulta elkeseredettségét.
A hangjából áradó gyűlölet aggasztó volt.
„Gondolod, hogy ez az utolsó megközelítés segít?”
„Mit mondott Banner?”
„Hogy ne rágódjunk a múlton. Fókuszáljunk a jövőre – hogy hova akarsz eljutni.”
„És még?” – szívóskodott.
„Beszélt az érintéstől való félelmedről… bár ezt valami másnak nevezte. És az… éjszakai rémálmaidról, az öngyűlöletedről” – néztem rá. Az esti fényben töprengően rágta hüvelykujja körmét. Hirtelen rám pillantott.
„Szeme az úton, Mr Cullen” – figyelmeztettem szemöldökömet felhúzva.
Úgy tűnt, jól szórakozik, de egy kissé mérges lett.
„Egy örökkévalóságig beszélgettetek. Mit mondott még?”
Nagyot nyeltem.
„Úgy gondolja, hogy nem vagy szadista.” – suttogtam.
„Tényleg?” – mondta halkan és elkomorodott. A kocsiban a hangulat zuhanórepülésbe váltott.
„Azt mondta, hogy ezt a kifejezést már nem használják a pszichiátriában. A kilencvenes évek óta.” – mormoltam gyorsan, próbáltam a hangulatot megmenteni kettőnk között.
Edward arca még sötétebb lett és lassan kifújta a levegőt.
„Bannernek és nekem ebben eltérő a véleményünk” – mondta halkan.
„Azt mondta, hogy te mindig a legrosszabbat gondolod magadról. És ez szerintem is igaz. És említette a szexuális szadizmust – de azt mondta erről, hogy ez egyfajta életmód választás, nem pszichiátriai körülmény. Lehet, ez az, amire te gondolsz.”
Zöld szemei újból rám villantak, szája zord mosolyra húzódott.
„Úgy – tehát egy beszélgetés után, amit a jó doktorral folytattál, máris nagy gyakorlatra tettél szert” – mondta fanyarul, majd mereven előre szegezte tekintetét.
Oh édes élet… sóhajtottam.
„Nézd, ha nem akarod hallani, hogy mit mondott, ne kérdezz” - motyogtam halkan. Nem akartam vitatkozni. Amúgy igaza volt – mi a bánatot tudok én erről az egész szarságról? Vagy akarok egyáltalán tudni róla? Fel tudom sorolni a főbb dolgokat, az ellenőrzési mániáját, a birtoklási vágyát, a féltékenységét, a túlzásba vitt féltését – és teljesen megértem, hogy miért is ilyen. Még azt is értem, hogy miért nem szereti, ha hozzáérnek, magam láttam a sérüléseit. És el tudom képzelni a mentális sérüléseit is, és hogy ezek miatt vannak rémálmai. És Dr Banner azt mondta…
„De tudni akarom” – szakította félbe gondolataimat Edward, miközben az I-5-re kanyarodtunk a 172-es kijáratnál, és a lassan lenyugvó nap felé hajtottunk.
„Azt mondta rólam, hogy a kedvesed vagyok.”
„Igen?” – hangja békülékeny volt.  - „Nos, ő igen kényes a kifejezések használatára. Azt gondolom, ez a megfelelő kifejezés. Te nem?”
„A szolgálóidra úgy gondoltál, mint kedveseidre?”
Szemöldökét összeráncolta újból, de ez alkalommal azért, mert elgondolkodott. Megint észak felé kanyarodtunk. Hova megyünk?
„Nem. Szexuális partnerek voltak” – mormolta óvatosan - „Te vagy az egyetlen kedvesem. És szeretném, ha több lennél.”
Oh… már megint az a varázslatos szó, lehetőséggekkel telve. Ez mosolyra késztetett, gondolatban megöleltem magam, benső istennőm örömtől sugárzott….
„Tudom” – suttogtam, próbáltam izgatottságomat elrejteni – „csak időre van szükségem, Edward. Hogy elrendezzem a fejemben az utolsó napokat.”
Furán, meghökkenten, fejét oldalra hajtva nézett rám.
Majd egy pillanat múlva, ahogy a piros lámpa zöldre váltott, bólintott és felhangosította a rádiót. Hmm… a megbeszélést lezárta. Még mindig Van Morrison énekelt, most optimistábbat, valami csodálatos éjszakáról és holdfénytáncról. A lemenő nap aranyló fényébe burkolózó fenyőkre bámultam az ablakon keresztül. Árnyékuk átnyúlt az úttesten. Edward egy olyan útra fordult, ami inkább lakónegyedi volt és a Sound felé tartott.

„Hova megyünk?” – kérdeztem újból, ahogy egy másik utcára kanyarodtunk. Megláttam egy utcanév táblát – 9. Sugárút NW.  Összezavarodtam.


„Meglepetés” – mondta csendesen és rejtélyesen elmosolyodott.
Egyemeletes, keskeny deszkákkal borított házak vettek körül bennünket, gyerekek csoportjai játszottak a körülkerített kosárlabda pályákon… minden olyan gazdag és egészséges volt. A házak kényelmesen fészkeltek a fák között. Talán meglátogatunk valakit? Vajon kit?
Néhány pillanattal később Edward hirtelen balra fordult és szembe kerültünk két díszes fehér fémkapuval, amik az embernyi magas homokkő falon nyitottak utat. Edward ablaka halk zümmögéssel leereszkedett. Kinyúlt, megnyomott a kapu melletti vezérlőn néhány számot, az ajtók üdvözlően kinyíltak.
Edward rám nézett, arckifejezése megváltozott. Olyan bizonytalannak, vagy inkább idegesnek tűnt.
„Mi a baj?” – kérdeztem, nem elrejtve hangomból az aggodalmat.
„Csak egy ötlet” – mondta halkan és finoman rálépett a gázpedálra.
Fával szegélyezett úton haladtunk, ami két autó széles volt. Az út egyik oldalán fákkal sűrűn benőtt terület volt, a másik oldalon hatalmas füves rét terült el, ami régebben szántó lehetett, de most parlagon volt. Fű és vadvirágok foglalták el, egy falusi mező hangulatát idézve, ahol késő este a lágy szellő borzolja a füvet… oh… istenem. Nagyon szép volt, az esti nap bearanyozta a virágokat. Zavartalan békesség honolt körülöttünk… egyből odaképzeltem magam a fűre ahogy fekszem a hátamon és bámulom a nyári égboltot. A gondolat szívfájdítóan szép volt, és ugyanakkor valamilyen különleges oknál fogva honvágyam támadt… milyen furcsa.
Az út kanyarodott és egy széles felhajtóba torkollott, egy lenyűgöző látványt nyújtó, rózsaszín homokkővel vakolt mediterrán stílusú ház elé. Fejedelmien nézett ki. Minden külső lámpa világított, minden ablak fényesen ragyogott az esti homályban. Egy apró fekete BMW parkolt a négy autó számára épült garázs előtt. Edward felkanyarodott a nagy oszlopcsarnok mellé. Hmmm… vajon kit látogatunk meg, tűnődtem.
Edward idegesen nézett le rám és megállította a motort.
„Lennél egy kicsit elfogadó?” – kérdezte.
Összehúztam a szemöldököm.
„Edward, elfogadónak kellett lennem, mióta csak találkoztunk.”
Ironikusan elmosolyodott és bólintott.
„Talált, süllyedt, Miss Swan. Menjünk.”
A sötét faajtó kinyílt, egy homokszőke, elbűvölő mosolyú, szűk szürke ruhás nő állt ott ránk várva. Igazán elégedett voltam magammal, hogy átöltöztem, elbűvölendő Dr Bannert. Rendben, nem viseltem gyilkosan magas sarkú cipőt, mint ez a nő – de legalább nem farmerban voltam.
„Mr Cullen” – mosolygott melegen, és kezet fogtak.
„Miss Kelly” – köszönt Edward udvariasan.
A hölgy rám mosolygott, felém nyújtotta a kezét. Az ugye-milyen-álomgyönyörű-bár-az enyém-lenne mosolyát nem tudtam nem észre venni.
„Olga Kelly” – mutatkozott be fesztelenül.
„Bella Swan” – motyogtam feleletül. Ki ez a nő? Miss Kelly félreállt és beinvitált a házba. Sokk ért, amint beléptem a házba – a helyiség üres volt, teljesen üres.
Egy nagy előtérben voltunk. A fal fakó kankalinsárga, a parkett keményfa volt. A fal az elvitt képek helyén élénkebben sárgállott. A világítótestek hiányoztak. A hallból kivezető ajtók csukva voltak.
Edward nem adott időt arra, hogy felfogjam, mi történik körülöttem.
„Gyere” – mondta, megfogta a kezemet és kivezetett az előttünk levő boltíves folyosón át egy nagyobb belső előcsarnokba. Ezt egy körívben kanyarodó lépcsősor uralta bonyolult vaskorláttal,de Edward nem állt meg itt. Átvitt a nappalin, ami szintén üres volt, kivéve egy fakó aranyszínű szőnyeget – a leghatalmasabb szőnyeg volt, amit valaha is láttam. Oh. Négy csillár a helyén lógott. Edward célja világossá vált előttem, ahogy keresztül mentünk a szobán át a nyitott franciaajtón, a széles, kővel burkolt teraszra. Alant és előttünk egy fél focipályányi nyírt füves terület volt, de azon túl a kiátás... Wow!
A panorámás, megszakítatlan látvány szó szerint lélegzetelállító volt – sőt, megdöbbentő. Naplemente a Sound felett... oh, istenem. A távolban a Bainbridge sziget, és távolabb, ezen a kristálytiszta estén a lenyugvó vérvörös narancssárga lángokkal körülvett nap lassan süllyedt  az Olympic Nemzeti Park mögé. Az opál, akvamarin és égkék eget vörös vércsíkok színezték, beleolvadva a kevés leheletvékony sötétebb vörös felhőkbe és a földbe a Soundon túl. A természet a legjavát nyújtotta az ég vizuális szimfóniáját visszatükrözte a Sound nyugodt vize. Elvesztem a látványban... bámultam... megpróbáltam magamba fogadni a gyönyörűséget. Ráébredtem, hogy a lélegzetem visszatartottam, és hogy Edward még mindig fogta a kezemet. Ahogy vonakodva elfordítottam a tekintetemet a látványról, láttam, hogy Edward aggódva nézett rám.
„Azért hoztál ide, hogy megcsodáljam a kilátást?” – suttogtam áhítatosan.
Komolyan bólintott.
„Ez... megrázóan szép, Edward. Köszönöm” – mormoltam, újból végigtekintve a látványon. Edward elengedte a kezem.
„Hogy tetszene, ha életed hátralevő részében ezt nézhetnéd?” – suttogta.
Mi van?
Felemeltem arcomat arcához, riadt barna szemek a töprengő zöld szemekbe tekintettek. Azt hiszem, még a számat is eltátottam... Kifejezéstelenül bámultam rá.
„Mindig szerettem volna  a partvidéken lakni. Ahogy fel-le vitorláztam a Soundon, vágyakoztam ezekre a házakra. Ez a hely nem régen lett eladó. Szeretném megvenni, lebontani, és egy új házat építeni ide –nekünk” – suttogta, szemei áttetszően ragyogtak a reménytől és az álmoktól.
Szent Tehén! Valahogy sikerült nem összecsuklanom...szédültem. Itt élni! Ebben a gyönyörű mennyországban!
„Ez csak egy elképzelés” – tette hozzá óvatosan.
Visszanéztem, hogy felbecsüljem a ház értékét. Mennyit érhet vajon? Meglehet mennyi is – négy, ötmillió dollár? Fogalmam nem volt róla. Szent szar...
„Miért akarod lebontani?” – kérdeztem visszafordulva Edward felé.
Kissé elképedt. Oh, ne...
„Szeretnék egy élvezhetőbb otthont, felhasználva a legutolsó ökológiai technikákat felhasználva. Emmet meg tudná építeni.”
Visszapillantottam a szobára. Miss Olga Kelly a távolabbi falnál állt, a bejárati ajtónak támaszkodott. Persze... ő az ingatlanügynök. A szoba hatalmas volt – és kétszeres belmagasságú. Most vettem észre, hogy egy kicsit hasonlít az Escala nagyszobájára. Fentebb egy erkélyt láttam-  a második szinthez tartozhat. Egy nagy kandalló is volt, és a teraszra egy sor francia ablak nyílt. Ódivatú bájt árasztott a ház magából.
„Körülnézhetünk?”
Meglepetten nézett rám.
„Természetesen.” – vont vállat zavartan.
Miss Kelly arca felcsillant, mintha karácsony lenne ahogy visszatértünk a szobába. Örömmel töltötte el, hogy körbevezethet bennünket és beszélhet a házról.
A ház hatalmas volt. 1115 négyzetméter összalapterület a hat hektáros telken. És a nappali szoba mellett ott volt az étkező – áh, a díszebédre is alkalmas konyha összekapcsolva egy családi társalgóval (családi!?). Zeneszoba... könyvtár...dolgozószoba, és ami a leginkább elbűvölt, belső úszómedence és edzőterem, szaunával és gőzkabinnal a pincében moziterem... Jézusom... játékszoba. Hmmm... milyen játékokat lehet itt játszani?
Miss Kelly bemutatta a ház összes jellegzetességét, de a ház enélkül is gyönyörű, és nyilvánvaló, hogy valamikor boldog családi fészek volt. Igaz, hogy mostanra kissé megkopottnak tűnt, de semmi olyan, amit a TLC Takarítószolgálat rendbe ne tudna hozni...
Ahogy követtük Miss Kellyt az elvarázsolt főlépcsőn a második szintre, alig tudtam magamban tartani elragadtatásomat. Ez a ház mindent tudott, amit egy háztól kívánhat az ember, hogy otthonaként tekintsen rá.
„Nem tudnád a meglévő házat átalakíttatni úgy, hogy az új technológiákat ehhez adoptálják?”
Edward meglepetten nézett rám.
„Meg kell kérdeznem Emmettet. Neki van ebben gyakorlata.”
Az ügynök bevezetett bennünket a fő lakosztályba. Teljes magasságú ablakok nyíltak teraszra, a kilátás innen is elbűvölő volt. Képes lennék itt ülni egész nap az ágyon és bámulni a csónakokat, a változó időjárást.
A szinten öt hálószoba volt…. Jesszusom – gyerekek… gyorsan félretoltam a gondolatot. Már így is túl sok mindent kellett feldolgoznom. Miss Kelly éppen azt ecsetelte buzgón Edwardnak, hogy mennyire alkalmas a terület kifutónak és lóistállónak. Lovak!!! Ijesztő képek bukkantak fel emlékeimben néhány lovaglóórámról, de Edward nem igen figyelt oda.
„Az istálló ott lenne, ahol most a mező van?”
„Igen” – mondta Miss Kelly ragyogva.
Hmmm… a mező inkább olyan helynek tűnik számomra, ahol a hosszú fűben pikniket lehet tartani – nem holmi sátán küldötte négylábúak barangoljanak rajta.
Ahogy visszatértünk a lakosztályba, Miss Kelly diszkréten eltűnt. Edward újból kivezetett a teraszra. A nap lenyugodott, a város fényei a Sound túloldalán levő Olympic félszigetről villództak. Edward a karjai közé húzott, gyengéden megérintette arcomat az ujjával, érdeklődve nézett a szemembe.
„Túl sok ez egyszerre?” – kérdezte, arca olvashatatlan volt.
Bólintottam.
„Szerettem volna tudni, hogy tetszik-e neked, mielőtt megveszem.”
„A kilátás?”
Bólintott.
„Tetszik a kilátás… és tetszik a ház is.”
„Igazán?”
Tartózkodóan mosolyogtam rá.
„Edward, már a mezőnél megfogtál.”
Ajkai szétnyíltak, ahogy élesen beszívta a levegőt, majd arcát vigyor öntötte el. Kezei a hajamba markoltak, szája a számon volt…

Amikor visszafelé hajtottunk Seattle felé, Edward hangulata meglehetősen emelkedett volt.
„Szóval, megveszed?” – kérdeztem.
„Igen.”
„És az Escala-beli lakást eladod?”
Csúnyán nézett rám.
„Miért adnám el?”
Elpirultam…
„Hogy ki tudd fizetni…” – akadt el a hangom.
Rám fintorgott.
„Hidd el, meg van a rávalóm.”
„Szeretsz gazdag lenni?”
„Igen. Mutass valakit, aki nem szeret” – válaszolta sötéten.
Oké… hagyjuk ezt a témát, de gyorsan.
„Isabella, meg kell szoknod, hogy gazdag leszel te is, ha igent mondasz” – mondta gyengéden.
Most én komorodtam el.
„Nem a gazdagság az, amire bármikor is vágytam, Edward.”
„Soha nem éheztél” – mondta egyszerűen.
Szavai kijózanítottak.
„Hova megyünk?” – kérdeztem vidámabban, megint témát váltva.
„Ünnepelni.”
Oh!
„Mit? A házat?”
„Már el is feledkeztél róla? A szerkesztői kinevezésedet.”
„Ja, igen” – húztam el a számat. Bármilyen hihetetlen, tényleg elfeledkeztem róla.
„Hova?”
„Fel a magasba. A klubomba.”
„Klubod?”
„Igen. Az egyikbe.”


A ’Mile High’ klub a Columbia Tower 77. emeletén volt…. Magasabban, mint Edward lakása. Nagyon modern volt és a legszédítőbb kilátás van belőle Seattle-re.
„Pezsgőt, hölgyem?” – nyújtott felém egy poharat Edward, amint elhelyezkedtem a bárszéken.
„Miért ne? Köszönöm, uram” – nyomtam meg az utolsó szót, pilláimat szándékosan rezegtetve.
Rám bámult, arca elsötétült.
„Miss Swan, ön flörtöl velem?”
„Igen, Mr Cullen… mit óhajt tenni ez ellen?”
„Biztosan elő tudok jönni valamivel” – mondta halkan - „Gyere, az asztalunk már vár ránk.”
Mielőtt az asztalhoz értünk, Edward könyökömnél fogva megállított.
„Menj és vedd le a bugyidat” – suttogta.
Oh?
„Nyomás” – vezényelt csendesen.
Whoa… mi? Felpislogtam rá. Nem mosolygott – halálosan komoly volt… a derekam vonala alatt minden izmom megfeszült.
Hirtelen sarkon fordultam és a mellékhelyiség felé tartottam.
A szarba… mit akar tenni…? Előfordulhat, hogy a klubnak találó a neve? A mellékhelyiség is túl modern volt – minden sötét fával burkolt, fekete gránit, és a fény a stratégiailag pontosan elhelyezett halogén lámpákból áradt. A fülke privát környezetében elvigyorodtam és megszabadultam az alsóneműmtől. Ez alkalomból megint hálát adtam magamnak azért, hogy ebbe a ruhába öltöztem át. Azt gondoltam, megfelelő darab a jó Dr Bannerrel való találkozáshoz – nem sejtettem, hogy az este ilyen váratlan fordulatot vesz. Már most izgatott voltam… miért hat rám ennyire? Kissé nehezményeztem, hogy mennyire könnyen hatott rám. Már tudtam, hogy nem fogjuk az estét azzal tölteni, hogy megbeszéljük a dolgokat. Ellenőriztem a megjelenésemet a tükörben. Szemem ragyogott, arcom piroslott az izgatottságtól. Probléma prolongálva… Nagy levegőt vettem és kivonultam. Nagy ügy, voltam már bugyi nélkül máskor is. Benső istennőm rózsaszín tollboába öltözött és gyémántot viselt, megjelenését megerősítve egy bassz-meg cipővel.
Edward udvariasan felállt, amikor odaértem az asztalhoz. Arca semmitmondó volt, de a szokásos tökéletes pasit láttam, dögös, nyugodt és összeszedett. Persze, ismerem már másmilyennek is.
„Ülj mellém” – mondta kedvesen.
Leültem, ő is helyet foglalt.
„Már rendeltem neked. Remélem, nem baj” – adta a kezembe a félig elfogyasztott pezsgőt, miközben átható tekintettel nézett rám. Pillantásától vérem újból felforrt. Edward a combján tartotta a kezét. Ennek hatására lábaimat kissé szétnyitottam.
A pincér egy tál darált jégen tálalt osztrigával érkezett. Osztrigák… mi ketten a Heathman külön szobájában. Az emlék betöltötte elmémet. Akkor a szerződésről beszéltünk… Apám… igen messzire jutottunk azóta.
„Úgy gondolom, ízlett az osztriga, amikor legutóbb próbálkoztál vele” – hangja halk, csábító volt.
„Az az egy alkalom volt, amikor próbálkoztam velük” – pihegtem, hangom árulkodott.
Ajkát mosoly remegtette meg.
„Oh, Miss Swan, mikor tanulod már meg?” – mélázott.
Egyik kezével egy osztrigát vett ki a tálból, másik kezét felemelte combjáról… megremegtem a várakozástól… de csak egy szelet citromért nyúlt.
„Megtanulni? Mit?” – kérdeztem. Uram ég, a pulzusom az egekben… hosszú, gyakorlott ujjai gyengéden facsarták a citromot a kagylóra.
„Egyél” – mondta a kagylót a szám elé tartva.
Oh… kinyitottam a számat, a kagylót finoman az alsó ajkamhoz tette.
„Hajtsd lassan hátra a fejed” – mormolta. Tettem, ahogy mondta, az osztriga lecsúszott a torkomon. Edward nem ért hozzám… csak a kagyló.
Edward is evett egyet, a következő az enyém volt megint. Tovább folytatta ezt a kínzó eljárást, amíg mind a tizenkettő el nem fogyott. Mindeközben egyszer nem ért hozzám… ezzel megőrjített.
„Még mindig kedveled az osztrigát?” – kérdezte, ahogy az utolsót lenyelte.
Bíborvörösen bólintottam, érintésére vágyakozva.
„Jó.”
Fészkelődtem. Mitől van ilyen melegem?
Teljesen megszokott módon tette kezét a combjára vissza, és én majd elolvadtam…
Most… Kérlek…Érints meg.
Benső istennőm a térdein állt és könyörgött, mindössze egy bugyiban. Edward végigsimított a combján, felemelte kezét… majd visszatette oda, ahol előzőleg volt.
A pincér megtöltötte a poharainkat és elvitte a tányérainkat. Egy pillanattal később visszatért az előétellel – tengeri sügér, spárgával, pirított burgonyával és hollandi mártással - ezt nem hiszem el!
„A kedvence, Mr Cullen?”
„A leghatározottabban, Miss Swan. Bár azt hiszem, a Heathmanban tőkehal volt.”
Keze fel-le siklott a combján, az én lélegzetem felgyorsult. De még mindig nem ért hozzám. Nagyon idegesítő volt. Megpróbáltam a beszélgetésre figyelni.
„Boldog napok” – mondta vigyorogva –„ez alakommal remélem, meg tudlak dugni” – nyúlt a kése felé.
Gah!
Bekapott egy falat sügért. Direkt csinálja!
„Ne nagyon számíts rá” – mormoltam. „Apropó, szerződés… a titoktartási szerződés?”
„Tépd el” – mondta egyszerűen.
Whoa…
„Mi? Tényleg?”
„Igen.”
„Biztos vagy benne, hogy nem rohanok el a Seattle Times-hoz és nem tálalok ki?” – ugrattam.
Nevetett… Mennyire kedves ez a hang… és milyen fiatalnak látszott így.
„Nem. Bízok benned. Megadom neked a tagadás lehetőségét.”
Oh…
Félénken vigyorogtam.
„Ditto” – suttogtam.
Edward szeme felcsillant.
„Igazán örülök, hogy ruha van rajtad” – mormolta.
És bum – a vágy elöntötte már amúgy is túlhevült testemet.
„Akkor miért nem érsz egyáltalán hozzám?” – sziszegtem.
„Hiányzik az érintésem?” – kérdezte gyengéden.
Jól szórakozik… gazfickó.
„Igen” – forrongtam.
„Egyél” – parancsolt rám.
„Nem fogsz hozzám érni, ugye?”
„Nem” – rázta meg a fejét.
„Mi?” - kaptam levegő után hangosan.
„Csak képzeld el, mit fogsz érezni, ha egyszer hazaérünk” – suttogta – „alig várom, hogy hazavigyelek.”
„A te hibád lesz, ha itt a hetvenhetediken öngyulladás végez velem” – morogtam összezárt fogakkal.
„Oh, Isabella. Megtaláljuk a módját, hogy eloltsuk azt a tüzet” – mondta érzékien vigyorogva.
Dúlva-fúlva belevágtam a sügérembe.