Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2011. január 6., csütörtök

Huszonhetedik fejezet




Nyeltem egyet. Kihámozna Rose ruhájából. Éreztem a nyomást mélyen a hasamban… az izmokban, amikkel már jó ismeretségbe kerültem, ahogy összehúzódtak, csak a szavai hatására. De nem kell nekem ez. A legerősebb fegyverét használta megint ellenem. Jó a szexben… erre még én is rájöttem.
„Nem hinném, hogy ez jó ötlet.” – mormoltam csendesen.
„Még nem ettünk desszertet.”
„Desszertet akarsz?”- horkant fel.
„Igen.”
„Te lehetnél a desszert” – mondta szuggesztíven.
„Nem hiszem, hogy elég édes vagyok.”
„Isabella, te finom édes vagy. Tudom.”
„Edward. Te a szexet használod ellenem fegyverként. Ez nem tisztességes” – suttogtam és lefele néztem a kezeimre, majd egyenesen Edwardra.
Felhúzta a szemöldökét meglepődésében, és láttam, hogy emészti a szavaimat. Elgondolkodva markolta meg az állát.
„Igazad van. Igen, azt teszem. Az életben azt használod, amit tudsz, Isabella. De ez nem változtat a tényen, hogy mennyire kívánlak. Itt. Most.”
Hogy a fenében tud ennyire csábítani csak a hangjával? Már lihegek is… felforrt vérem száguld az ereimben… az inaim remegtek.
„Meg akarok próbálni valamit…” – lehelte.
Meghökkentem… épp most adott egy rakás szar gondolkodni valót és most ez.
„Ha már a Sub-om lennél, nem kellene gondolkodnod ezen. Könnyebb lenne” - hangja lágy, csábító.
„Ez az összes döntés.. az összes unalmas átgondolási folyamat velünk együtt. Úgymint, helyes dolog ezt megtenni? Megtörténhet itt ez? Megtörténhet most? Nem kellene gondolkodnod ezeken a részleteken egyáltalán. Ezt nekem kellene csinálnom, mint a Dom-odnak. És tudom, hogy most te is kívánsz, Isabella.”
Rámeredtem. Honnan tudja?
„Tudom, mert….”
Szent szar, a ki nem mondott gondolatomra válaszol. Még gondolatolvasó is?
„…a tested elárul. Összeszorítottad a combjaidat, elvörösödtél, és a légzésed megváltozott.”
Oh, ez túl sok nekem.
„Honnan tudsz  a combjaimról?” – hangom halk … és hitetlenkedő volt. Az isten szerelmére az asztal alatt vannak!
„Éreztem, hogy az asztalterítő megmozdul, és az évek gyakorlata alapján ezt kalkuláltam ki. Igazam van, nem?”
Elpirultam és a kezeimet bámultam. Ez az, ami megakadályoz, a csábítási trükkjei. Ő az egyetlen, aki ismeri és érti a szabályokat… Én meg naiv és gyakorlatlan vagyok. Az én egyetlen referencia forrásom Rose, és ő nem kapott ilyen dolgokat a férfiaktól. Egyéb ismereteim fikcionálisak. Elizabeth Bennett fel lenne háborodva, Jane Eyre túl ijedt lenne, Tess pedig megadná magát… mint én fogom.
„Nem fejeztem be a halat.”
„Többre értékelsz egy hideg halat, mint engem?”
Felemeltem a fejem és rábámultam…zöld szemei égettek… a sürgető vágytól.
„Azt gondoltam, szeretnéd, ha kiüríteném a tányéromat.”
„Ebben a pillanatban… rá sem baszok az ennivalódra.”
„Edward, nem küzdesz tisztességesen.”
„Tudom. Soha nem is szoktam.”
Benső istennőm összeráncolt homlokkal nézett rám. Meg tudod tenni, hízelkedett – játssz ezzel a szex-isten ellen a saját fegyvereivel. Tudnék? Oké… mit is tegyek… tapasztalatlanságom fojtogatóan tekeredett nyakam köré. Felcsíptem egy darabka spárgát, Edwardra bámultam. Beleharaptam a szám szélébe és a hideg spárga hegyét nagyon lassan a számhoz emeltem és szopogattam.
Edward szemei majd kiugrottak… vettem észre.
„Isabellla… Mit csinálsz?”
Beleharaptam a csúcsba.
„Eszem a spárgát.”
Edward fészkelődött  ültében.
„Azt hiszem, játszik velem, Miss Swan.”
Tettem az ártatlant.
„Csak befejezem az étkezést, Mr Cullen.”
A pincér ezt a pillanatot választotta, hogy kopogjon, majd hívatlanul belépett. Röviden Edwardra nézett, aki mérgesen nézett vissza, de bólintott, így a pincér elvitte a tányérokat. A pincér érkezése félbeszakította a beszélgetést. Így volt egy tökéletesen tiszta pillanatom. Mennem kell… ez csak egyféleképpen végződhet ha maradok, és tényleg szükségem van az elszakadásra ezután a beszélgetés után. Bármennyire is kívánta testem az érintését, eszem tiltakozott. Szükségem van némi távolságra, hogy átgondoljam mindazt, amit mondott. Még mindig nem döntöttem… és a szexuális csábítása és bátorsága nem tette könnyebbé a dolgomat. 


„Kérsz desszertet?” – kérdezte Edward, a mindig úriember, de a szemei lángoltak.
„Nem, köszönöm, Azt hiszem, mennem kell” – bámultam már megint a kezeimet, ki tudja hányadszor.
„Menned?” – és nem tudta elrejteni meglepődését.
A pincér sietve távozott.
„Igen” – ez a helyes döntés. Ha maradok, ebben a szobában fog megdugni. Elszántan felálltam.
„Mindkettőnknek mennünk kell holnap a diplomaosztóra.”
Edward automatikusan felállt, engedelmeskedve az évek alatt belerögződött szokásnak.
„Nem akarom, hogy elmenj.”
„Kérlek… mennem kell.”
„Miért?”
„Mert sok átgondolni valót adtál… és mert némi távolságra van szükségem.”
„Rá tudlak venni, hogy maradj” – suttogta fenyegetően.
„Igen, könnyedén., de nem akarom, hogy megtedd.”
Belekotort a hajába, óvatosan vizsgálta az arcomat.
"Tudod, amikor beestél az irodámba, hogy riportot készíts, olyan teljesen igen-uram-nem –uram típus voltál. Úgy gondoltam, Sub-nak születtél. De az igazat megvallva Isabella, nem hiszem, hogy egy szemernyi alárendeltség is szorult volna ennek a csábos testnek akár egy csontjába is.” – mozdult lassan felém ahogy beszélt, hangja feszült volt.
„Azt hiszem, igazad van” – leheltem.
„Szeretnék lehetőséget arra, hogy kiderítsem, mi is vagy” – mormolta és lefele bámult rám. Felemelte a kezét és megsimogatta az arcomat, hüvelykjével az ajkamat rajzolta körbe.
„Nem ismerek más módszert, Isabella. Ez vagyok, ilyen vagyok.”
„Tudom.”
Lehajolt, hogy megcsókoljon, de mielőtt ajkai érintették volna az enyémet, megállt és áthatóan vizsgált… vágyakozva… engedélyt várva. Felemeltem ajkaimat az övéhez, és ő megcsókolt. És mert nem tudtam, hogy megcsókolom-e még valaha is – kezeim a maguk akaratát követve beletúrtak a hajába, fejét közelebb húzták felém, szám szétnyílt és nyelvem megérintette az övét. Keze megragadta a nyakszirtemet, ahogy elmélyülten csókolt, válaszolva a lelkesedésemre. Másik keze végigsiklott a hátamon, a gerincem tövénél megállapodott és a testéhez húzott.
„Nem tudlak rávenni, hogy maradj?” – lehelte a csókok között.
„Nem.”
„Töltsd az éjszakát velem.”
„És ne érjek hozzád…? Nem.”
Rám mordult.
„Lehetetlen nő.” – eltolt magától, és megint lenézett rám - „Miből gondolom, hogy éppen elbúcsúzol?”
„Mert most elmegyek.”
„Tudod, hogy nem erre gondoltam.”
„Edward, végig kell gondoljam ezt. Nem tudom, hogy vágyom-e egy ilyen kapcsolatra, mint amilyent te akarsz.”
Becsukta a szemét, homlokát a homlokomra fektette, lehetőséget adva mindkettőnknek, hogy légzésünk megnyugodjon. Egy pillanat múlva megcsókolta  a homlokomat, mélyet lélegzett, orrát a hajamba fúrta… majd hátralépve elengedett.
„Ahogy óhajtja,  Miss Swan” – mondta merev arccal.
„Lekísérlek a hallba” – nyújtotta felém a kezét. Lehajoltam, megragadtam a táskámat, kezemet a kezébe tettem.
Szent szar, ez lehetne a… alázatosan követtem a főlépcsőn, le a hallba. Fejbőröm bizsergett, vérem száguldott… Ez lehetne az utolsó búcsú, ha úgy döntenék, hogy nem… a szívem összeszorult a fájdalomtól. Micsoda fordulat. Milyen különbség van egy lány tiszta pillanatai között.
„Nálad van a parkoló cédula?”
Belekotortam a táskámba, odaadtam neki a jegyet. Átnyújtotta az ajtónállónak. Felpillantottam rá, ahogy ott vártunk.
„Köszönöm a vacsorát” – mormoltam.
„Örömömre szolgált, mint mindig, Miss Swan” – mondta udvariasan, bár úgy nézett ki mint aki elveszett a gondolataiban… teljesen távol volt. Ahogy néztem rá, emlékezetembe véstem gyönyörű profilját. És a gondolat, hogy nem látom többé, hívatlan volt és kibírhatatlanul fájdalmas.
Hirtelen felém fordult, lenézett rám, pillantása sürgető volt.
„Ezen a hét végén költözöl. Ha meghozod a döntésedet… láthatlak vasárnap?” – hangja tétovázó volt.
„Igen” – suttogtam.
Pillanatnyilag megelégedett ennyivel. Homlokát ráncolva nézett rám.
„Hűvös van már, van nálad kabát?”
„Nincs.”
Hitetlenkedve megrázta a fejét és levette a kabátját.
„Itt van… nem akarom, hogy megfázz.”
Rápislogtam, ahogy felém tárta a kabátot és én beledugtam a kezemet. Eszembe jutott az alkalom, amikor az irodában a vállamra terítette a kabátomat – amikor először találkoztam vele – és a hatás, amit akkor tett rám. Semmi nem változott, illetve csak erősebbek lettek a dolgok. Kabátja meleg volt, jó nagy volt rám… és Edward illata volt. Oh, istenem… finom.
A furgonom feltűnt odakinn. Edward eltátotta a száját.
„Ezt vezeted?” – borzadt el. Megfogta a kezemet és kimentünk. A kocsit vezető inas kiugrott és a kezembe nyomta a kulcsot. Edward fesztelenül átadta neki a borravalót.
„Ez még alkalmas utazásra?” – bámult rám.
„Igen.”
„El fog jutni Seattle-ig?”
„Igen. El.”
„Biztonságosan?”
„Igen” – förmedtem rá mérgesen - „Oké, öreg. De az enyém, és lehet vele közlekedni. Apám vette nekem.”
„Oh, Isabella, úgy gondolom, lehetne jobb is.”
„Mire gondolsz?” -  a felismerés mellbe vágott - „Nem veszel nekem új autót!”
Mogorván nézett rám, álla megfeszült.
„Meglátjuk” – mondta komolyan.
Rám fintorgott és kinyitotta a  vezetőülés felőli ajtót, besegített. Levettem a cipőmet, letekertem az ablakot. Csak bámult rám, arca kifejezéstelen volt… szemei sötétek, zavarosak.
„Légy óvatos” – mondta csendesen.
„Isten áldjon, Edward” – hangom rekedt volt a hívatlan, visszafojtott könnyektől – ne, nem fogok sírni! Halványan rá mosolyogtam. Ahogy elhajtottam, mellem összeszorult, könnyeim potyogni kezdtek, és én visszanyeltem zokogásomat.
Hamarosan lefolytak a könnyeim az arcomon, és igazából nem értettem miért is sírok. Tartottam magam. Edward mindent elmagyarázott. Nyílt volt. Akar engem… de az igazság az, hogy…én többet akarok. Akarom, hogy ő is úgy akarjon engem, ahogy én akarom őt, és mélyen magamban tudtam, hogy ez nem lehetséges. Legyőzött voltam.
Egyáltalán nem tudtam hova tegyem Edwardot. Ha megteszem neki ezt… a fiúm lesz? Bemutathatom majd a barátaimnak? El tudunk menni szórakozóhelyekre, moziba, akár bowlingozni?  Igazság szerint nem hittem benne. Nem fogja megengedni, hogy megérintsem, hogy együtt aludjak vele. Tudom, nem volt lehetőségem erre eddig… de szerettem volna megtenni ezeket a jövőben. És ez nem az a jövő, amit ő elképzelt.
Mi van, ha igent mondok és három hónap múlva ő mond nemet, megelégelve, hogy olyanná alakítson, ami nem vagyok… mi lesz akkor velem? Odaadok a lelkemből három hónapot, olyan dolgokat megtéve, amiket nem biztos, hogy meg akarok tenni… És ha akkor mond nemet majd, a szerződésnek vége lesz, hogy fogok együtt élni az elutasítással? Valószínűleg az a legjobb, ha most visszautasítom, amíg még van valamennyi önbecsülésem.
De a gondolat, hogy nem látom többé, fájdalmas volt. Hogy tudott ilyen hamar, ennyire a részem lenni? Erről nem csak a szex tehet… vagy mégis? Letöröltem a könnyeimet. Nem akartam az érzéseimet megvizsgálni, amit iránta érzek… féltem attól, amit felfedezhetek. Mi a fenét tegyek?
Leparkoltam a házunk előtt. Semmi fény nem volt. Rose biztos nincs itthon…. Megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy megint sírni lásson. Ahogy levetkőztem, bekapcsoltam a számítógépemet… és levelem volt Edwardtól.

Feladó: Edward Cullen
Tárgy:  A mai este
Dátum: 2009.05.27. 22:01
Címzett: Isabella Swan
Nem értem, miért rohantál el ma este. Szívből remélem, minden kérdésedre megelégedésedre szolgálóan válaszoltam. 
Tudom, hogy sok átgondolni valót kaptál tőlem, és hevesen kívánom, hogy komolyan megfontolod a felkérésemet. Tényleg szeretném, ha működne ez a dolog közöttünk. Majd lassan haladunk előre.
Bízz bennem.
Edward Cullen
CEO, Cullen Enterprises Holdings

E-mailje még inkább megríkatott. Nem vagyok egy fúzió része. Nem én vagyok a nyereség. Ezt olvasva mégis úgy éreztem magam. Nem válaszoltam… Igazán nem tudtam mit mondhatnék neki. Magam köré tekerve kabátját bedőltem az ágyba. Ahogy a sötétségbe bámulva feküdtem, eszembe jutottak elutasító figyelmeztetései.


’Isabella, jobb, ha távol maradsz tőlem… Nem tennék jót neked.’
’Nem tartok barátnőt.’
’Nem vagyok az a virágcsokros, lelkizős fajta.’
’Nem szerelmeskedek.’
’Erre vagyok képes.’
És ahogy csendesen sírtam a párnámba, ebbe az utolsó gondolatba belekapaszkodtam. Erre vagyok képes… talán együtt új irányba indulhatunk.