Hatvanegyedik fejezet

Oh… hogy tudnék ellenállni neki, amikor ilyeneket mond…? A zöld szemek az enyémeket kutatták… nyugtalanul néztek rám. Óvatosan kinyújtottam a kezem, a nyugtalanság riadtságba csapott… Edward hátra lépett, én leejtettem a kezem.

„Kemény határ” – suttogta nyomatékosan, fájdalmas, ijedt arccal.

Megsemmisítő csalódottságot éreztem.

„Hogy éreznéd magad, ha nem érinthetnél meg?”

„Dühösnek és kifosztottnak” – válaszolt azonnal.

Oh, én Ötvenszeresem. Megráztam a fejem és megnyugtatóan mosolyogtam rá…  és meg is nyugodott.

„Egyszer majd meg kell mondanod, hogy ez miért ’kemény határ ’… kérlek.”

„Egyszer” – mormolta és úgy tűnt egy pillanat alatt kivágta magát a sebezhetőségből.  Hogy tud ennyire gyorsan váltani… ? Egyszerűen nagyon szeszélyes.

„Nos, a te listád egésze… Privát szférád megtámadása” – szája megremegett, ahogy felidézte ezt.

„Mert tudom a bankszámlád számát?”

„Igen… ez annyira felháborító!”

„Minden szolgálóm hátterét ellenőrzöm. Majd megmutatom.”

Megfordult és a dolgozószobájába indult. Kötelességtudóan és meghökkenve követtem. Előhúzott egy iratgyűjtő mappát egy zárt iratszekrényből. Az volt a tetejére gépelve: Isabella Marie Swan.

Te szent kibaszott szar. Rábámultam.

Bocsánatkérően vállat vont.

„Megtarthatod” – mondta csendesen.

„Nos, hű, kösz!” – csattantam fel.

Átlapoztam a dossziét. Másolat a születési anyakönyvi kivonatomról… az ég szerelmére… kemény határaim… jézusom… tb. számom, foglalkoztatási adataim…

„Szóval tudtad, hogy Newton-éknál dolgozom.”

„Igen.”

„Akkor nem véletlen volt. Nem csak úgy odatévedtél?”

„Nem.”

Nem tudtam, hogy dühöngjek, vagy büszke legyek.

„Ez egy kibaszott dolog. Tudod?”

„Nem így ítélem meg. Amit csinálok… Óvatosnak kell lennem.”

„De ez mind személyes dolog.”

„Nem használom fel az információkat. Ezekhez mindenki hozzáférhet, ha egy kis figyelmet szentel a dolgoknak, Isabella. Ahhoz, hogy irányítani tudjak – szükségem van információkra. Mindig így cselekszem” – meresztette rám a szemét. Arca fegyelmezett és kiismerhetetlen volt.

„Rosszra használtad az információt. 24.000$-t utaltál a számlámra, amit én nem kértem.”

Vékony vonalba préselte a száját.

„Mondtam neked. Ennyit kapott Taylor a furgonodért. Hihetetlen, tudom, de igaz.”

„De a Volvo…”

„Isabella, van fogalmad arról, hogy mennyi pénzt keresek?”

Elpirultam… természetesen nincs…

„Nincs… miért kellene tudnom? Nincs szükségem arra, hogy ismerjem a bankszámlád alsó sorát, Edward.”

Szeme ellágyult.

„Tudom. Ez az egyik dolog, amit szeretek benned.”

Rámeredtem… szeret bennem…

„Isabella, nagyjából 100.000 dollárt keresek óránként.”

Leesett az állam… ez szemérmetlenül sok pénz.

„24.000 dollár semmi. Az autó, a Tess könyvek, a ruhák… ez mind semmi” – mondta nagyon halk hangon.

Csak néztem rá… tényleg fogalma sincs. Rendkívüli.

„Ha a helyemben lennél, hogy éreznéd magad ettől az egész… ööö – bőkezűségtől?”

Üres tekintettel meredt rám… na, ez az… dióhéjban ennyi a problémája… az együttérzés vagyis inkább annak hiánya. A csend feszültté vált. Végül vállat vont.

„Nem tudom” – mondta és őszintén zavarban volt.

Szívem nagyot dobban… ez az…. Tuti, hogy Ötvenszeres Átkozottságának gyökere itt van elrejtve.. Nem tudja az én helyembe képzelni magát. Nos, most már legalább tudom.

„Ez nem valami jó érzés… úgy értem, nagyon nagylelkű vagy, de nekem ez kényelmetlen. Éppen elégszer mondtam már neked.”

Sóhajtott…

„A világot szeretném neked adni, Isabella” – mondta kedvesen.

„De én csak téged akarlak, Edward. Nem az összes ezzel együtt járó dolgot.”

„Azok az egyezség részei. Részei annak, ami én vagyok.”

Oh, ez nem vezet sehova…

„Ehetnénk?” – kérdeztem… ez a feszültség közöttünk kimerítő.

„Persze” – és összeráncolta homlokát.

„Főzök.”

„Jó… egyébként a hűtőből ennénk.”

„Mrs Cope hétvégeken szabad? Szóval olyankor leginkább hideget eszel?”

„Nem.”

„Oh?”

Megint sóhajtott.

„A szolgálóim főznek, Isabella…”

„Oh… természetesen” -  hogy lehettem ennyire ostoba? Édesen mosolyogtam Edwardra.

„Mit szeretne enni, Uram?”

Elvigyorodott…

„Bármit, amit Asszonyom talál…”

Átvizsgálva a hűtő lenyűgöző tartalmát, spanyol omlett mellett döntöttem… még hideg krumpli is volt – kitűnő. Gyors és könnyű elkészíteni. Edward még mindig a dolgozószobájában volt… kétségkívül valami gyanútlan bolond személyiségi jogait sérti meg éppen, információkat gyűjtve róla. A gondolat kesernyés és kellemetlen volt. Elgondolkodtam… egyszerűen nem ismer határokat.

Zenét akartam, ha már főzni fogok –  nem szolgáló módra fogom tenni. Elbandukoltam a kandalló mellet levő iPod-ért. Edward iPodja… még több Lauren választotta zene valószínűleg – megrettentem a gondolattól. Hol lehet most Lauren? Mit akarhat? Megremegtem. Micsoda hagyaték… nem fért a fejembe.

Végiglapoztam  a terjedelmes listán. Valami vidámra volt szükségem… Beyponcé – nem valami Edwardos… Őrülten szerelmes… Oh, IGEN! Mennyire ide illik. Megnyomtam az ismétlő gombot és hangosra állítottam.

Visszatáncoltam a hűtőhöz, elővettem a tojásokat… kerestem egy tálat… felütöttem a tojásokat… elkezdtem felverni őket.

Újból megtámadtam a hűtőt, begyűjtöttem a burgonyát, a sonkát, igen, babot a fagyasztóból… ez mind kell majd. Találtam egy serpenyőt, feltettem a főzőlapra, kis olajat öntöttem bele, visszatértem a tojások felveréséhez…

Semmi empátia, elmélkedtem. Ez különleges Edwardban…? Lehet, minden férfi ilyen… összezavarják a nők őket. Egyszerűen nem tudtam. Lehet ez nem egy nagy felfedezés. Szerettem volna, ha Rose itthon van, ő tudná… már örök ideje távol van. A hét végén kellene visszaérkeznie, Emmettel töltött pótvakációja után. Kíváncsi voltam, vajon még mindig vágy az első látásra náluk ez... ? Az egyik dolog, amit szeretek benned… megálltam a tojás felverésében. Edward mondta… jelentheti ez azt, hogy van más dolog is? Ma reggel óta először mosolyogtam… őszinte, szívből jövő, tele képű mosollyal.

Edward körém fonta a karjait, ijedtemben ugrottam egyet.

„Érdekes zenei választás” – dorombolta és megcsókolt a fülem alatt.

„Hmm… jó illata van a hajadnak” – szimatolt bele a hajamba, mély levegőt véve. Vágy tekerte meg a hasamat… Ne… Kicsúsztam az öleléséből.

„Még mindig dühös vagyok rád.”

Elkomorodott.

„Mennyi ideig lovagolsz még ezen?” – kérdezte, egyik kezével végigszántva a haján.

Vállat vontam.

„Legalább addig míg nem ettem.”

Nézett rám, szája megremegett az élvezettől. Megfordult, felvette a távirányítót a konyhapultról és kikapcsolta a zenét.

„Te raktad fel ezt a számot?”

Lassan, mogorván ingatta a fejét… ebből tudtam, hogy Lauren volt.

„Nem gondolod, hogy ezzel próbált valamit a tudtodra hozni?”

„Nos, így visszatekintve, lehetséges…” – mondta csendesen.

QED(quod erat demonstrandum) … semmi beleérzés. Kisördögöm keresztbe tette a karját és cuppantott.

„Miért van még mindig rajta?”

„Végül is kedvelem ezt a számot. De ha zavar téged, letörlöm.”

„Nem… rendben van. Szeretek zenére főzni.”

„Mit szeretnél hallgatni?”

„Lepj meg.”

Röviden vigyorgott, odament az iPod-hoz, én visszatértem a tojásfelveréshez. Pillanatokkal később ismerős hangok hangzottak fel, szabálytalan, szaggatott ütemű dob, majd zongora… és egy kellemes rekedt férfihang éneke hangzott fel…

Kérlek, bocsáss meg, ha egy kicsit furcsán viselkedek, 

Mert nem tudom, hogy mit tegyek

Elpirultam, szájtátva fordultam meg Edward bátorságától. Arca megváltozott,  a léhaság eltűnt, szemei sötétebbek lettek… fürkészve nézett.

  

Úgy érzem, villám fut át ereimen

Ahányszor csak rád nézek

A szarba… az élet utánozza a művészetet… Hogy csinálja ezt…? Lenyűgözötten néztem, ahogy lassan, mint egy ragadozó, lopakodott felém. Mezítláb, farmerben, egy a nadrágba be nem tűrt fehér ingben volt, és az a parázsló nézés…

  

Segíts ki ebből, elégtelen minden szavam

Pedig túl sok mindent szeretnék elmondani

El akarom mondani, hogy milyen jó érzés az,

Amikor olyan módon nézel rám

„Edward, kérlek…” – suttogtam, a habverő feleslegessé vált a kezemben.

„Kérlek… mit?”

„Ne tedd ezt.”

„Ne tegyem… mit?”

„Ezt…”

Előttem állt, lefelé nézett rám.

„Biztos vagy benne?” – lehelte.

Így én soha nem foglak elhagyni téged

Soha nem fogok búcsút mondani

Elvette a kezemből a habverőt és visszatette a tojásos tálba. Szívem a torkomban vert… Nem akartam… De akartam, nagyon… annyira… idegesítő… annyira… dögös, kívánatos. Eltéptem a tekintetem lenyűgöző hatású kinézetéről.

„Tényleg akarlak téged, Isabella” – mormolta.

„Szeretek és gyűlölök és mégis szeretek vitatkozni veled. Ez… nagyon új nekem. Csak tudnom kell, hogy rendben vannak köztünk a dolgok. Ezt az egy módot ismerem, hogy megtudjam.”

„Az érzéseim irántad nem változtak” – suttogtam. Közelsége ellenállhatatlan volt… üdítő. Az ismerős vonzás megjelent, minden idegvégződésem lüktetett, felé ösztökélt, benső istennőm legérzékibb állapotában volt. Az inge felül nem volt begombolva, az ott feltűnő szőrt bámultam – nyelvemmel szerettem volna végigfutni rajta.

Nagyon közel volt hozzám, de nem érintett meg. Éreztem, ahogy közelsége felforralja véremet.

„Nem érintelek meg addig, amíg igent nem mondasz,” – magyarázta kedvesen - „de most, ez után a szar reggel után… csak beléd szeretnék temetkezni, és mindent elfelejteni, ami rajtunk kívül létezik.”

Rajtunk… csodálatos kombináció… egy apró, hatásos főnév, ami összefogja az egyezséget. Felemeltem a fejem, hogy belenézzek gyönyörű, komoly arcába.

„Megérintem az arcodat” – suttogtam, láttam a felvillanó meglepetést szemében, mielőtt az elfogadás is megjelent benne. Felemeltem a kezem, lágyan megsimogattam arcát, végigfuttattam ujjaimat borostáján. Becsukta a szemét és kifújta a levegőt… arcát tenyerembe hajtotta.

Lassan lehajolt, ajkam automatikusan emelkedett, hogy találkozzon az övével. Habozott…

„Igen, vagy nem, Isabella” – suttogta.

„Igen” – leheltem, szája gyengéden zárult az enyémre, hízelegve feszítette szét az ajkaimat… karjai körülöleltek és magához húzott. Keze a hátamon siklott felfelé, ujjait a hajamba fúrva gyengéden meghúzta azt, másik keze a fenekemre simult, magához szorított. Halkan felnyögtem.

„„Mr Cullen” – köhintett Taylor. Edward egy szempillantás alatt elengedett.

„Taylor” – mondta élesen.

Megfordultam és láttam, hogy Taylor kényelmetlenül érzi magát, ahogy ott állt a nappali küszöbén. A két férfi egymásra meredt… mintha hang nélkül beszélgettek volna.

„A dolgozószobámba” – csattant fel Edward és Taylor sietősen átvonult a szobán.

„Sürgősségi hibaelhárítás” – suttogta felém Edward és követte Taylort.

Nagy, megnyugtató lélegzetet vettem. Szent szar… valaha is eljutok odáig, hogy ellen tudjak állni neki legalább egy percig? Megráztam a  fejem, hálás voltam Taylornak a félbeszakításért… még akkor is, ha kínos volt. Eltűnődtem rajta, hogy Taylor miket szakíthatott  félbe a múltban…

Nem, mégsem akartam arra gondolni, ebédet készítek inkább. Elfoglalt magam a krumpli szeletelésével. Mit akarhat Taylor? Rémképeket láttam.

Tíz perccel később kijöttek a dolgozószobából, az omlett éppen elkészült. Edward elfoglaltnak nézett ki ahogy rám nézett.

„Eligazítás tíz  perc múlva” – mondta Taylornak.

„Uram” – felelte Taylor és kiment a nappaliból.

Két előmelegített tányért tettem a konyhaasztalra.

„Ebédet?”

„Kérek” – mondta Edward, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedett az egyik bárszéken. És most óvatosan nézett rám.

 „Baj van?”

„Nem… nem igazán.”

Fintorogtam. Nem fogja elmondani. Kitálaltam az ételt és leültem mellé.

„Ez jó” – mormolta elismerően ahogy falatozott.

„Kérsz egy pohár bort?”

„Nem, köszönöm” – jobb ha tiszta marad a fejem, ha körülöttem vagy, Cullen…

Finom volt az ebéd. Őszintén mondva, nem voltam igazán éhes, de tudtam, hogy Edward morogni fog. Csendben ettünk, merengve. Végül Edward a távirányítóért nyúlt és átkapcsolt egy klasszikus darabra, amit korábban már hallottam.

„Mi ez?” – kérdeztem.

„Canteloube, Auvergne-i dalok. Ennek Bailero a címe.”

„Kellemes. Milyen nyelven van?”

„Régi francia nyelv – az okcián nyelv egyik dialektusa. Nem emlékszem, mi a pontos neve.”

„De beszélsz franciául.” – jutott eszembe a hibátlan francia nyelvű beszélgetés, ami szülei vacsoraasztalánál folyt…

„Igen” – mosolyodott el Edward, láthatóan megkönnyebbülve.

„Anyámnak van egy mantrája: zenetanulás, idegen nyelvek, harci sportok. Emmet spanyolul beszél, Alice és én franciául. Emmet gitáron játszik, én zongorán, Alice csellón.”

„Wow… és a harci sportok?”

„Emmet dzsúdózik… Alice megmakacsolta magát tizenkét éves korában és megtagadta” – elvigyorodott az emlék hatására.

„Szeretném, ha az én anyám ennyire rendszerezett lett volna.”

„Esme félelmetes tud lenni, ha a gyerekei teljesítményéről van szó.”

„Nagyon büszke lehet rád. Én az lennék…”

Egy sötét gondolat futott át Edward arcán, mintha kényelmetlenebbül érezte volna magát, óvatosan vizslatott… mintha feltérképezetlen területen járt volna.

„Eldöntötted már, mit fogsz viselni ma este? Vagy jöjjek és válasszak ki neked valamit?” – hangja hirtelen nyers lett.

Whoa… mintha mérges lenne… Miért? Mit mondtam már megint?

„Ööö… még nem. A ruhákat te választottad?”

„Nem Isabella, nem én. Egy listát adtam a személyes vásárlási tanácsadómnak a Neiman Marcus-nál, megadva a méretedet. Illeni fognak rád. Jó ha tudod, további biztonsági személyzetet rendeltem ma estére és a következő néhány napra. Mivel Lauren kiszámíthatatlan és nem található Seattle utcáin, azt gondolom ez bölcs elővigyázatosság. Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál. Oké?”

Rápislogtam.

„Ööö… rendben.”

Mi történt a most-van-szükségem-rád Cullennel?

„Jó. Most megyek, eligazítom őket. Nem maradok sokáig távol.”

„Itt vannak?”

„Igen.” 

Hol?

Edward a tányérját a mosogatóba tette, és eltűnt a szobából. Mi a pokol volt ez? Úgy tűnik, mintha több ember lakna a testében… nem ez a skizofrénia jellemző tünete?  Utána kell néznem a Google-n. Megettem mindent a tányéromról, gyorsan elmosogattam és visszamentem a hálószobámba, magammal vittem az Isabella Marie Swan dossziét is.

Ahogy visszaértem, beballagtam a gardróbszobába és elővettem a három hosszú estélyit. Na és most… melyiket válasszam?

„Mit csinálsz?” – érdeklődött halkan Edward.

Keresztben feküdtem az ágyon, és a számítógép képernyőjét bámultam, amikor Edward belépett. Egy pillanatra elöntött a pánik, vajon megengedjem-e neki, hogy lássa, milyen web-oldalon nézelődök. Többszörös személyiség szindróma. Tünetek…

Elnyújtózott mellettem az ágyon, mulatva nézett a képernyőre.

„Van okod ezen az oldalon nézelődni?” – kérdezte nemtörődöm módon.

A durva Edward eltűnt… a játékos kedvű Edward visszatért. Hogy a francban tudok én ezzel lépést tartani?

„Keresgélek. A problémás személyiségek érdekelnek.” – néztem rá pléhpofával. Ajkán rejtett mosoly játszott.

„Problémás személyiség?”

„Ja. Ez most a kedvenc  témám.”

„Akkor most egy kedvenc téma vagyok? Egy mellékes foglalatosság. Talán egy tudományos kísérlet? Pedig azt gondoltam, hogy én vagyok a mindened…  Miss Swan, ön megbántott engem.”

„Honnan gondolod, hogy rólad van szó?”

„Vadállati ösztön” – vigyorgott.

„Az igaz, hogy te vagy az egyetlen kibaszottul szeszélyes kontroll-mániás akit ismerek… közvetlenül.”

„Azt hittem, én vagyok az egyetlen, akit ’közvetlenül’ ismersz.”

Hirtelen elvörösödtem.

„Igen… az is.”

„És jutottál valamiféle következtetésre?”

Felé fordultam és rábámultam… az ágynak azon a felén feküdt, ami az övé volt, kinyújtózva mellettem, feje a könyökén. Tekintete lágy, szórakozott volt.

„Azt hiszem, intenzív terápiára szorulsz.”

Felém nyúlt, gyengéden a fülem mögé igazította a hajtincsemet.

„Én meg azt hiszem, rád van szükségem. Tessék…” – és egy rúzst nyújtott felém.

Meghökkenve és egyben rosszallóan néztem rá. Kurvás piros rúzs… nem kimondottan az én színem.

„Azt akarod, hogy ezzel fessem ki a szám?” – nyikkantam.

Elnevette magát.

„Nem, Isabella, ha nem akarod. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a te színed” – fejezte be szárazon.

Törökülésbe ült az ágyon és fején keresztül lehúzta az ingét. 

Oh, istenem…

„Tetszett az autóstérkép-ötleted.”

Üres tekintettel pislogtam… autóstérkép?

„A ne-érintsd-meg területek.” – mondta magyarázatképp.

„Oh… csak vicceltem” – suttogtam.

„Én nem.”

„Azt akarod, hogy rajzoljak rád… ezzel a rúzzsal?”

„Lemosható. Végeredményben.”

A csodálkozás kis mosolya játszott a számon és… végül elvigyorogtam magam.

„Mi a véleményed valami maradandóról… mondjuk egy szikéről?”

„Készíttethetek tetkót” – szemei csillogtak a vidámságtól.

Edward Cullen tetkóval…? Elcsúfítani a gyönyörű testét… amikor már így is olyan sok módon sérült…? Szó sem lehet róla!

„Mit nekem tetkó” – nevettem.

„Akkor használd a rúzst” – vigyorgott ő is.

Felültem… oh… ez érdekes is lehet.

„Gyere” – nyújtotta a kezét felém – „ülj rám.”

Lerúgtam a cipőket a lábamról, felveckelődtem ülésbe és felé másztam. Hanyatt feküdt az ágyon, de a térdét behajtva tartotta.

„Dőlj a lábaimnak.”

Átmásztam rajta és lovagló ülésbe helyezkedtem rajta, ahogy mondta. Szemeit tágra nyitotta… tekintete óvatos volt… de ő is jól szórakozott.

Úgy tűnik – lelkesedsz ezért” – jegyezte meg szárazon.

„Oh, mindig mohón vágyom az információkat, Mr Cullen… és ez itt most az jelenti, hogy nyugodt leszel, mert ismerni fogom a határokat…”

Megrázta a fejét, mintha nem igazán hitte volna el, hogy eljutott odáig, hogy megengedje nekem, hogy körberajzoljam a testét.

„Nyisd ki a rúzst” – vezényelt.

Oh… már megint az űber-főnöki stílus… de nem bántam.

„Add a kezed.”

Odanyújtottam neki a másik kezemet.

„Amelyikben a rúzs van” – forgatta meg a szemét.

„Forgatod a szemed rám?”

„Ja.”

„Ez igen civilizálatlan dolog, Mr Cullen. Ismerek olyanokat, akik igazán veszélyesek lesznek  egy szemforgatás miatt.”

„Ismersz?” – hangja ironikus volt.

Odanyújtottam azt a kezemet, amiben a rúzs volt. Edward hirtelen felült, így az orrunk szinte összeért.

„Kész vagy?” – kérdezte lágy mormolással. Ez a hang mindent felgyújtott és felizgatott a bensőmben, mielőtt elolvadnék édesen… oh, wow…

„Igen…” – leheltem. Közelsége nagyon csábító volt, megfeszített izmai túl közel voltak, Edward illata keveredett az én fürdőhaboméval… Fogta a kezemet és végigvezette a válla vonalán…

„Nyomd rá” – mondta simogatóan. A szám kiszáradt, ahogy a kezemet lefelé irányította, a vállától lefelé a mellkasa oldalán, keresztül a gyomránál. Megfeszült és látszólag közömbösen, mereven bámult a szemembe… de aggódó üres tekintete mellett láttam, hogy uralkodik magán… irtózatát szigorú ellenőrzés alatt tartja… Majd álla megfeszült és szemeiben feszültség tükröződött.

„És felfelé a másik oldalon” – mormolta, amikor a teste közepéig értünk. Elengedte a kezem.

Tükörképben meghúztam a másik oldalon is a vonalat. A bizalom, amit most megadott nekem, részegítő volt… és megszámolhattam sebhelyeit… hét kis kör alakú fehér sebhely pöttyözte mellkasát… mély és sötét purgatórium volt látni ezt a rettenetes, gonosz meggyalázását gyönyörű testének.

„Tessék… kész” – suttogtam, féken tartva érzéseimet.

„Oh, nem, nem vagy kész” – felelt, és egy vonalat húzott hosszú mutatóujjával a nyaka tövénél. Követtem ujja vonalát a vörös csíkkal. Befejezve belenéztem zöld szeme mélyébe.

„Most a hátam” – mondta elfulladva. Megemelkedett, én lemásztam róla. Ő megfordult és törökülésben ült, háttal nekem.

„Kövesd a vonalat a mellkasomtól… körbe a másik oldalig” – hangja halk és rekedt volt.

Tettem, ahogy mondta, egy mély vörös sebig, ami a háta közepén volt… és további kilenc sebhelyet számolhattam meg… küzdenem kellett a mindent elsöprő vágy ellen, hogy minden egyes sebhelyet megcsókoljak, és meg kellett állítanom a szememben felgyűlő könnyeket is. Milyen ember az, aki ilyent tesz egy gyerekkel? Edward lehajtotta a fejét, teste megfeszült ahogy befejeztem a kört a hátán.

„A nyakadnál is ?” – kérdeztem.

Bólintott, még egy vonalat húztam… ami csatlakozott az előzőhöz a nyaka tövénél, a hajvonala alatt.

„Befejeztem” – mormoltam… úgy nézett ki, mintha egy bizarr, testszínű mellényt viselt volna, kurvás-vörös paszománnyal.

Vállait leengedte, ahogy megnyugodott. Lassan megint szembefordult velem.

„Ezek a határok” – mondta halkan, szemei sötétek voltak, pupillái kitágultak… a félelemtől? A vágytól? Hozzá akartam bújni, de visszafogtam magam, és tűnődve néztem rá.

„Együtt tudok élni ezzel. De most szeretnék a karjaid közé simulni” – motyogtam.

Csintalan mosolyt villantott rám és széttárta karjait… mintha könyörgött volna…

„Nos, Miss Swan… teljesen az öné vagyok.”

Gyerekes elégedettséggel sikkantottam egyet és a karjaiba vetettem magam, hátradöntve ezzel. Megvonaglott, kisfiúsan elnevette magát, hallottam a megkönnyebbülését, hogy vége a megpróbáltatásnak. Majd valahogy alá kerültem az ágyon.

„Nos… most arról az eligazításról” – lehelte és szája az én számat  követelte megint.

Hatvanadik fejezet

„Gréta, kivel beszélget Mr Cullen?”  - fejem majd felrobbant – bizsergett a félelemtől… és kisördögöm sikítva követelte, hogy meneküljek. Ehhez képest hangom elég közömbösnek hangzott.

„Oh, ő ott Mrs Lincoln. Tulajdonostársa Mr Cullennek.” – osztotta meg az információt örömmel Gréta.

„Mrs Lincoln?” – azt hittem Mrs Robinson elvált… lehet, újból férjhez ment valami szegény balekhez.

„Igen. Általában nem szokott itt lenni, de valaki beteg lett, és beugrott helyette.”

„Tudja Mrs Lincoln keresztnevét?”

Gréta összeráncolt homlokkal nézett fel rám, és elbiggyesztette világos rózsaszín ajkát, megkérdőjelezve kíváncsiságomat… a szarba, lehet túl messzire mentem?

„Irina” – mondta ezután, majdnem kelletlenül.

Fura megkönnyebbülést éreztem… pók-érzékem (lásd Spider Man sorozat) nem hagyott cserben… Pók-érzék!  Kisördögöm felhorkant… Ördögi érzék.  Ők ketten még mindig elmerültek a beszélgetésben. Edward gyorsan beszélt Irinához… Irina nyugtalannak nézett ki, bólogatott, fintorgott, majd megrázta a fejét. Kinyújtotta Edward felé a kezét és nyugtatóan megsimogatta karját. Közben a szája szélét harapdálta. Újabb bólintás után rám nézett, és megnyugtató mosolyt küldött felém… csak visszabámultam rá… faarccal – úgy gondolom, meg voltam döbbenve. Hogy hozhatott ide engem? Irina mormolt valamit Edwardnak… ő röviden felém pillantott, majd visszafordult Irina felé és válaszolt. Irina bólintott, azt hiszem, szerencsét kívánt neki… de nem vagyok magasan képzett szájról olvasásban. Fifty visszaballagott hozzám, aggodalom szántotta arcát… nagyon helyes. Mrs Robinson visszatért a hátsó szobába, becsukva az ajtót maga mögött.

Edward homlokráncolva nézett rám.

„Rendben vagy?” – kérdezte… de hangja feszült, óvatos volt.

„Nem igazán. Nem akartál bemutatni?” – hangom hideg és kemény volt.

Szája tágra nyílt… úgy nézett ki, mintha kihúztam volna a lába alól a szőnyeget.

„De azt gondoltam…”

„Ahhoz képest, hogy mennyi eszed van, néha…” – akadt el szavam - „szeretnék elmenni, kérlek.”

„Miért?”

„Tudod, hogy miért” – forgattam meg a szememet.

Lenézett rám… szemei égtek.

„Sajnálom, Bella. Nem tudtam, hogy itt lesz. Soha nem szokott itt leni. Egy új helyet nyitott a Bravern Centrumban, normális esetben ott szokott lenni… valaki beteg lett ma.”

Sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé.

„Nem lesz szükségünk Franco-ra, köszönjük, Gréta.” – mondta gyorsan Edward az ajtó felé haladva.  El kellett fojtanom a futási kényszeremet… pedig gyorsan akartam futni és messzire el… ellenállhatatlan kényszert éreztem a sírásra… csak minél messzebb kerüljek ettől az egész kibaszott helyzettől.

Edward szótlanul sétált mellettem, amíg próbáltam helyrerakni a fejemben a dolgokat. Karomat védekezően fontam magam köré, fejemet lehajtottam, és kerülgettem a fákat a Második Sugárúton. Edward bölcsen nem próbált hozzám érni. Elmém forrt a megválaszolatlan kérdésektől… Mr Köntörfalazó válaszol-e rájuk…?

„Ide szoktad hozni a szolgálóidat?”- csattantam fel.

„Néhányat közülük, igen” – mondta csendesen, hangja metsző volt.

„Lauren-t is?”

„Igen.”

„A hely nagyon újnak látszik.”

„Most újították fel.”

„Látszik. Mrs Robinson minden szolgálódat ismeri?”

„Igen.”

„Ők tudtak róla?”

„Nem. Egyikük sem. Csak te.”

„De én nem vagyok a szolgálód.”

„Nem, te egyértelműen nem vagy az.”

Megálltam és szembefordultam vele. Szemeit nagyra nyitotta, tele voltak félelemmel. Száját kemény, meg nem alkuvó vonallá préselte.

„Érzed, hogy mennyire kibaszott dolog ez?” – néztem fel rá, hangom halk volt.

„Igen. Sajnálom” – bájosan bűnbánónak nézett ki.

„Le akarom vágatni a hajam, leginkább olyan helyen, ahol nem dugtad meg sem a személyzetet, sem a vendégkört.”

Megvonaglott.

„És most, ha megbocsátasz…”

„Nem hagysz el. Ugye?” – kérdezte.

„Nem. Csak egy átkozott hajvágást akarok. Valahol, ahol becsukhatom a szemem, amíg valaki megmossa a hajam és elfeledkezhetek erről az egész… bagázsról, ami veled jár.”

Beletúrt a hajába.

„Elhívhatom Franco-t a lakásomra… vagy hozzád”– mondta csendesen.

„Nagyon elbűvölő.”

 Rám pislogott.

„Igen, az.”

„Még férjnél van?”

„Nem. Körülbelül 5 éve elvált.”

„Miért nem vagy vele?”

„Mert vége van közöttünk mindennek. Mondtam már neked.”

Szemöldökét hirtelen összehúzta… felemelte az ujját, előhalászta telefonját a kabátzsebéből. Rezgésre lehetett állítva, nem hallottam, hogy csengett volna.

„Jenks” – csattant fel, majd figyelt. A Második Sugárúton álltunk, az előttem álló vörösfenyő csemetét néztem… levelei újzöldek voltak. Emberek jöttek-mentek körülöttünk, elveszve szombat reggeli teendőikben. Nem kétséges, saját kis személyes problémáikon elmélkedtek… kíváncsi voltam, van-e közöttük, aki leskelődő ex-szolgálókra, elbűvölő ex-dominánsokra gondol, vagy arra az emberre, akinek nincs fogalma az USA törvényei szerinti privát szféráról.

„Meghalt autóbalesetben? Mikor?” – szakított ki tűnődésemből Edward.

Szent szar…ki? Figyelmesebben hallgattam.

„Ez a második, hogy az a csirkefogó nem volt készséges. Tudnia kellett. Semmit nem érez iránta, egyáltalán?” – rázta Edward a fejét felháborodva.

„Kezd valami értelmet nyerni a dolog… nem… megmagyarázza, hogy miért, de azt nem, hogy hol.”

Edward körülnézett, mintha keresne valamit, és azon kaptam magam, hogy másolom a mozdulatait. Semmi nem ragadta meg a figyelmem… csak vásárlók voltak, forgalom és fák.

„Ő itt van” – folytatta Edward. „Figyel bennünket… Igen… Nem. Kettő vagy Négy, heti hét napon, huszonnégy órában… nem vetettem még fel.” – egyenesen rám nézett Edward. Felvetni, mit?! Összehúztam a szemöldököm, Edward óvatos tekintettel méregetett.

„Mi…” – suttogta és elsápadt, szemei tágabbra nyíltak. „Értem. Mikor?…Most azonnal? De hogyan?… Semmi háttérvizsgálat?… Értem. Írja meg a nevet, a címet és küldje el a képeket, ha vannak, e-mailben… 24/7, ma délutántól. Vegye fel a kapcsolatot Taylor-ral.” – fejezte be a telefonálást Edward.

„Nos?” – kérdeztem bőszen. Elmondja vajon?

„Jenks volt.”

„Ki az a Jenks?”

„A biztonsági tanácsadóm.”

„Oké… nos, mi történt?”

„Lauren összeszedte a cuccát és elhagyta a férjét körülbelül három hónapja. Elment valami pasival, aki négy héttel ezelőtt autóbalesetben meghalt.”

„Oh.”

„Az a segglyuk pszichiáter rájöhetett volna” – mondta dühösen – „Szerencsétlenség… ez az egész. Gyere.” Kezét nyújtotta, én automatikusan beletettem az enyémet…  mielőtt újra elkaptam.

„Várj egy pillanatot. Egy beszélgetés közepén voltunk… rólunk. És Mrs Robinsonról.”

Edward arca elkomorodott.

„Beszélgethetünk nálam.”

„Nem akarok hozzád menni. Le akarom vágatni a hajam!” – kiabáltam. Ha csak egy dologra kellene figyelnem… Előhúzta a telefont a zsebéből, és hívott valakit.

„Edward Cullen vagyok. Szeretném, ha Franco a lakásomon lenne egy óra múlva. Kérdezze meg Mrs Lincon-t” – és eltette a telefont.

„Franco egykor ott lesz.”

„Edward…!” –bőszen tajtékoztam.

„Isabella, Lauren nyilvánvalóan összetört lelkileg. Nem tudom, hogy én vagyok, vagy te vagy a célpontja, vagy hogy mióta készül erre. Elmegyünk hozzád, összeszedünk neked némi ruhát és addig velem maradhatsz, amíg meg nem találjuk őt.”

„Miért akarnék veled lenni?”

„Akkor tudlak biztonságban tartani.”

„De…”

Rám meredt.

„Visszajössz velem a lakásomba akkor is, ha a hajadnál fogva kell húzzalak.”

Eltátottam a szám… valami hihetetlen volt: Fifty dicső színes filmként….

„Azt hiszem, túl reagálod.”

„Nem. És folytathatjuk ezt a beszélgetést nálam. Gyere.”

Összefontam  a karomat és rá meredtem. Ez már túl messzire ment.

„Nem.” Mondtam makacsul. Ki kell tartanom.

„Jöhetsz a lábadon, vagy vihetlek is… mindkét lehetőség megfelel nekem, Isabella.”

„Nem mered megtenni” – bámultam rá… tuti, hogy nem teszi meg a Második Sugárúton, ugye?

Rám villantotta fél mosolyát…  de ez a mosoly nem jelent meg  a szemében.

„Oh, baby, mindketten tudjuk, hogy ha földre dobod a kesztyűt, én boldogan felveszem azt.”

Egymásra meredtünk – majd hirtelen lehajolt, átölelte a combomat és felemelt. Mielőtt magamhoz tértem volna, már a vállán lógtam.

„Tegyél le!” – sikítottam – oh, milyen jó érzés volt sikítani.

Elindult a sugárúton, teljesen figyelmen kívül hagyva engem. Erősen átkarolta a combomat és  szabad kezével megcsapkodta  a fenekemet.

„Edward!” – kiabáltam.

Az emberek bámultak… lehetett volna megalázóbb?

„Jövök! Jövök.”

Letett, és még mielőtt felállt volna, elrohantam a lakásom felé, háborogva, és tudomást se véve Edwardról. Persze, hogy pillanatokon belül mellettem volt, de továbbra sem figyeltem rá. Mit tehettem volna? Nagyon mérges voltam… de még magam sem voltam biztos abban, hogy miért is voltam mérges – túl sok minden volt… ahogy méltóságteljesen lépkedtem hazafelé, gondolatban összeállítottam egy listát:

1                    Vállon cipelés – elfogadhatatlan mindenki számára, aki elmúlt 6 éves.

2                    Elvinni engem abba a szalonba, ami közös tulajdonban van a volt szeretőjével – hogy tud ennyire hülye lenni?

3                    Ugyanerre a helyre vitte  a volt szolgálóit is – ugyanaz a hülyeség, mint az előbb.

4                    Eszébe sem jutott, hogy ez rossz ötlet volt – pedig okos fickónak tartják

5                    Volt barátnője őrült – emiatt okolhatom Edwardot…? Nagyon dühös vagyok, tehát  okolhatom.

6                    Tudja a bankszámlaszámomat – túltesz minden kutakodáson…

7                    Megvenni a SIP-et – több pénze van, mint amivel tudja mit kezdjen…

8                    Ragaszkodni ahhoz, hogy mellette maradjak – a Lauren jelentette veszély nagyobb, mint gondoltam… nem említette tegnap.

Oh, ne… a feleszmélés lesújtott. Valami megváltozott… A szarba. Mi lehet az?

Megtorpantam, és Edward is megállt velem.

„Mi történt?” – kérdeztem.

Összehúzta a szemöldökét.

„Mire gondolsz?”

„Laurennel.”

„Mondtam.”

„Nem, nem mondtad… van még valami. Tegnap nem ragaszkodtál ahhoz, hogy hozzád menjünk. Szóval, mi történt?”

Kelletlenül mozdult.

„Edward! Mondd meg!” – csattantam fel.

„Hozzájutott egy pisztoly tartási engedélyhez tegnap.”

Oh a szarba. Csak néztem rá, pislogva, éreztem ahogy a vér kifut az arcomból amíg feldolgoztam a híreket. Mindjárt elájulok…  Azt hiszik, meg akarja ölni Edwardot? Ne…

„Ez azt jelenti… hogy most vehet egy fegyvert” – suttogtam.

„Bella” – mondta aggodalommal teli hangon. Kezét vállamra tette, közel húzott magához.

„Nem hiszem, hogy bármi baromságot is tenne, de – nem akarlak veszélynek kitenni.”

„Nem engem… mi van veled…?” – suttogtam.

Komoran nézett le rám, köré fontam karjaimat és erősen megöleltem, arcom a mellébe temettem… nem vettem észre, hogy bánta volna..

„Menjünk vissza” – mormolta, lehajolt és megpuszilta  a hajamat… és ennyi volt… minden mérgem…. Elmúlt, de nem felejtődött el… eltűnt az Edwardot fenyegető veszély leple alatt… oh, jesszus.. a gondolat kibírhatatlan volt.

Ünnepélyesen összecsomagoltam kis bőröndömet, a Mac-et, a telefonomat s Echo Charlie-t is a hátizsákomba tettem.

„Echo Charlie is jön?” – kérdezte Edward.

Bólintottam, ő elnézően mosolygott rám.

„Jasper holnap visszajön” – motyogtam.

„Jasper?”

„Rose bátyja. Addig lesz itt, amíg nem talál helyet magának Seattle-ben.”

Edward üres tekintettel nézett rám, de észrevettem a fagyos ellenszenvet tekintetében.

„Nos, akkor jó, hogy velem leszel. Több helye lesz” – mondta csendesen.

„Nem tudom, van-e kulcsa…Vissza kell akkor majd jönnöm.”

Edward egykedvűen nézett rám, de nem mondott semmit.

„Ez minden.”

Megfogta a bőröndömet és kimentünk. Ahogy a sarkon befordultunk a parkoló felé, óvatosan visszapislogtam a vállam felett. Nem tudom, hogy a paranoiám volt-e, vagy valaki tényleg bámult engem. Edward kinyitotta az utas ülés ajtaját és jelentőségteljesen nézett rám.

„Beszállsz?” – kérdezte.

„Azt hittem én vezetek.”

„Nem. Én fogok vezetni.”

„Valami baj van a vezetésemmel? Nehogy azt mond, hogy tudod, hogy hány pontot értem el a vezetői vizsgámon… Nem lennék meglepve, ismerve leskelődő hajlamaidat.” Lehet azt is tudja, hogy éppen csak átcsúsztam az írásbelin.

„Szállj be, Isabella” – förmedt rám mérgesen.

„Oké…” – sietősen bemásztam -  igazán… csillapodj, oké? Lehet ő is érzi ugyanazt a kényelmetlen dolgot. Valami sötét őrszem figyel bennünket… nos, egy sápadt, barna hajú, barna szemű valaki, aki hátborzongatóan hasonlít rád igazán… és valószínűleg van egy engedélyezett fegyver. Edward elindult.

„Minden szolgálód barna volt?”

Homlokát ráncolva gyorsan rám pillantott.

„Igen” – morogta. Éreztem a bizonytalanságot hangjában… és elképzeltem, ahogy azt gondolja: ’mire gondol ezzel?’.

„Csak kíváncsi voltam.”

„Mondtam. Jobban kedvelem a barnákat.”

„Mrs Robinson nem barna.”

„Valószínűleg azért” – morogta…”Örökre elvette a kedvemet a szőkéktől.”

„Viccelsz” – akadt el a lélegzetem.

„Viccelek’ – válaszolta elkeseredetten.

Bambán bámultam ki az ablakon, mindenfelé barna hajú nőket keresve… bár egyikük sem Lauren volt… szóval, csak a barnákat kedveli. Kíváncsi voltam, miért? Vajon a rendkívüli-módon-elbűvölő-attól-függetlenül-hogy-idősebb Mrs Robinson tényleg elvette a kedvét a szőkéktől? Megráztam a fejem… Edward Agybaszott Cullen.

„Mesélj róla.”

„Mit akarsz tudni?” – Edward a homlokát ráncolta és hangja figyelmeztetően csengett.

„Beszélj az üzleti kapcsolatotokról.”

Láthatóan megkönnyebbült… munkáról boldogan beszélt.

„Csendestárs vagyok. Nem igazán érdekel a szépségipar, de nagyon sikeres vállalkozást hozott létre. Csak tőkét adtam hozzá, segítettem neki a kezdésben.”

„Miért?”

„Tartoztam neki ezzel.”

„Oh?”

„Amikor kimaradtam a Harvardról 100.000 $-t adott kölcsön, hogy saját vállalkozásba kezdjek.”

Szent baszás… ő is gazdag.

„Kimaradtál?”

„Nem volt nekem való. Két évet fejeztem be. Sajnos a szüleim nem voltak igazán megértőek.”

Elmerültem a gondolataimban. Dr Cullen és Esme ahogy ellenkeznek, nem igazán tudtam elképzelni.

„Nos… nem úgy tűnik, hogy rosszul tetted, hogy kimaradtál. Mi volt a fő tárgyad?”

„Politika és gazdaságtan.”

Hmmm… számok.

„Szóval, Mrs Robinson gazdag” – mormoltam.

„Unatkozó gazdagfeleség volt, Isabella. A férje volt vagyonos – fűrészáru kereskedő volt” – vigyorgott.

„Nem engedte őt dolgozni. Tudod, korlátozás… néhány férfi olyan” – villantott rám egy gyors félfintort.

„Tényleg? Korlátozó férfi… valamiféle mitikus alak?” – nem hiszem, hogy ennél több szarkazmust tudtam volna belepréselni a válaszomba.

Edward még szélesebben vigyorgott.

„A férje pénzét adta kölcsön.”

Bólintott… és egy kis dévaj mosoly jelent meg ajkán.

„Ez borzasztó” – morogtam kimérten.

„Visszakapta a részét” – mondta Edward sötéten ahogy bekanyarodott az Escala garázsába. 

Oh…

Edward megcsóválta a fejét, ahogy visszaidézte a valószínűleg kellemetlen emléket és beparkolt az Audi-ja mellé.

„Gyere – Franco rövidesen itt lesz.”

A liftben Edward  lepillantott rám.

„Még mindig dühös vagy rám?” – inkább állította, mint kérdezte.

„Nagyon.”

Bólintott.

„Oké” – mondta, és egyenesen előre bámult.

Taylor a folyosón várt érkezésünkre… honnan tudta mindig? Elvette a bőröndömet Edwardtól.

„Jenks-el kapcsolatban van híre?” – kérdezte Edward.

„Igen, Uram.”

„És?”

„Minden elrendezve.”

„Remek. Hogy van a lánya?”

„Köszönöm, Uram, jól.”

„Jó. Egy fodrászt várunk egyre – Franco De Luca-t.”

„Miss Swan” – bólintott felém Taylor.

„Helló, Taylor. Van egy lánya?”

„Igen, asszonyom.”

„Mennyi idős?”

„Hét éves.”

Edward türelmetlenül nézett rám.

„Az édesanyjával él” – pontosított Taylor.

„Oh, értem.”

Taylor rám mosolygott… ez váratlan volt. Taylor, mint apa…? Követtem Edwardot a nappaliba, eltűnődtem ezen az információn. Körül tekintettem… nem voltam itt, mióta kisétáltam az ajtón…

„Éhes vagy?”

Megráztam a fejem. Edward egy rövid pillantást vetett rám, majd úgy döntött, nem vitázik.

„Telefonálnom kell. Érezd magad otthon.”

„Rendben…”

Edward eltűnt a dolgozószobájában. Ott álltam a nagy művészi galériában, azon tűnődve, mit kezdjek magammal. Ruhák… Felvettem a  hátizsákomat és felballagtam a hálószobámba, ellenőrizni a gardróbszobámat. Tele volt ruhákkal. Mind vadonat új volt, még az árcédula is  rajtuk volt. Három hosszú estélyi ruha, három koktélruha és további három a hétköznapokra… Ez az egész egy vagyonba kerülhetett. Megnéztem az egyik estélyi árcéduláját. 1.998$. Szent baszás. Lecsúsztam a padlóra. Ez nem én vagyok…. Fejemet a kezeim közé fogtam és megpróbáltam végiggondolni az elmúlt néhány órát. Nagyon kimerítő volt. Miért, miért kellett nekem beleesnem olyan valakibe, aki egyszerűen őrült – gyönyörű, kibaszottul szexi, gazdagabb, mint Krőzus és őrült, nagy Ő-vel.

Előhalásztam a telefonomat a hátizsákból és felhívtam anyámat.

„Bella, édesem! Olyan régen beszéltünk. Hogy vagy, drágám?”

„Oh.. tudod…”

„Mi a baj? Még mindig nem vagytok rendben Edwarddal?”

„Anya, ez bonyolult. Azt hiszem, bolond. Ez a probléma.”

„Mesélj róla. Férfiak… néha egyszerűen érthetetlenek. Phil néha eltűnődik azon, hogy helyes volt-e Floridába költöznünk.”

„Mi?”

„Oh… ja, arról beszél, hogy visszamegyünk Phoenix-be.”

Oh… másoknak is van problémájuk… nem én vagyok az egyetlen…

Edward tűnt fel az ajtóban.

„Hát itt vagy. Azt gondoltam, elrohantál” – megkönnyebbülése látható volt.

Felemeltem a kezem, jelezve, hogy telefonálok.

„Bocs, anya, mennem kell. Nemsokára hívlak.”

„Oké, édesem – vigyázz magadra. Szeretlek…!”

„Én is, anya.”

Letettem a telefont és felnéztem Fifty-re. Összehúzta a szemöldökét, furán félszegnek nézett ki.

„Miért bújtál el ide?” – kérdezte lágyan.

„Nem bújtam el. Kétségbe estem.”

„Kétségbe estél?”

„Ettől az egésztől, Edward” – intettem körbe nagy általánosságban.

„Bejöhetek?”

„A te gardróbod.”

Megint összehúzta a szemöldökét és törökülésbe ült, szembe velem.

„Ezek csak ruhák. Ha nem tetszenek, visszaküldöm őket.”

„Sok mindent magadra veszel, tudod?”

Rám pislogott és megdörzsölte az állát… borostás állát… ujjaim vágytak arra, hogy megérintsék őt.

„Tudom. De próbálkozom” – mormolta.

„Nagyon fárasztó vagy.”

„Mint ahogy te is, Miss Swan.”

„Miért csinálod ezt?”

Szemei tágra nyíltak, tekintetébe visszatért az óvatosság.

„Tudod, hogy miért.”

„Nem, nem tudom.”

Egyik kezével belekotort a hajába.

„Nagyon idegesítő nőszemély vagy.”

„Lehetne egy kedves barna szolgálód. Egy olyan, aki azt kérdezné ’milyen magasra?’, amikor te azt mondod, hogy ugorj… feltételezve természetesen azt, hogy engedélye van a beszédre. Szóval, miért pont én, Edward? Egyszerűen nem értem.”

Egy percig bámult rám… és fogalmam nem volt, hogy mire gondolt.

„Isabella, másképpen láttatod velem a világot. Nem a pénzemért akarsz. Te… reményt adsz nekem” – mondta halkan.

Mi? Mr Titokzatos visszatért.

„Reményt. Mire?”

Vállat vont.

„A többre” – mondta csendesen.

„És igazad van. Pontosan úgy használtam a nőket, hogy ’amit mondok, amikor mondom’…pontosan azt tegyék, amit én akarok. Van valami benned Isabella… ami vonz hozzád, valami mély dolog, amit nem értek. Szirén ének számomra… Nem tudok ellenállni neked és nem akarlak elveszíteni” – nyújtotta ki a kezét és fogta meg az enyémet.

„Ne hagyj el… kérlek – legyen egy kis hited bennem, és egy kis türelem irántam. Kérlek.”

Nagyon sebezhetőnek nézett ki… jesszusom, ez nyugtalanító. Felemelkedtem a térdeimre előrehajoltam és gyengéden ajkon csókoltam.

„Oké. Hit és türelem… ezzel együtt tudok élni.”

„Jó. Mert Franco itt van.”

Franco alacsony, sötét hajú és buzi. Kedveltem.

„Milyen gyönyörű haj” – áradozott durva, valószínűleg hamis olasz akcentussal. Lefogadtam volna, hogy Baltimore-ból származik, vagy valahonnan arról a környékről… de lelkesedése ragadós volt. Edward a fürdőszobájába vezetett bennünket, majd gyorsan kisietett és visszatért egy székkel a szobájából.

„Magatokra hagylak benneteket” – mormolta.

„Grazie, Mr Cullen” – kiáltott Franco és visszafordult hozzám.

„Bene, Isabella, mit tegyünk veled?”

Edward a kanapén ült, valami táblázatkezelőn rágta át magát. Lágy, gyengéd klasszikus zene lengedezte be  a nappalit… és egy nő édes hangon, szenvedélyesen énekelt…

Edward felpillantott és elmosolyodott.

„Tessék! Mondtam, hogy tetszeni fog neki” – lelkesedett Franco.

„Bájos vagy, Isabella” – mondta Edward egyetértően.

„Végeztem a munkámmal” – nyájaskodott Franco. Edward felállt és felénk lépkedett.

„Köszönöm, Franco.”

Franco megfordult, elsöprően nagy öleléssel megragadott és mindkét arcomat megcsókolta.

„Ne engedd meg senki másnak, hogy levágja a hajadat, bella Isabella!”

Nevettem, kissé zavartan a bizalmaskodásától. Edward kikísérte az ajtóhoz és egy pillanat múlva visszatért.

„Örülök, hogy nem vágattad rövidre” – mondta ahogy felém sétált, zöld szemei ragyogtak.

Egy kötéldarab volt ujjai között.

„Nagyon lágy…” – mormolta és lebámult rám.

„Még mindig dühös vagy rám?”

Bólintottam, ő mosolygott.

„Pontosan miért is vagy rám dühös?”

Megforgattam a szemeimet.

„Akarod a listát?”

„Van lista?”
”Egy jó hosszú.”

„Megbeszélhetjük az ágyban?”

„Nem” – biggyesztettem el gyerekesen a számat.

„Akkor ebéd közben. Éhes vagyok… és nem csak ennivalóra” – mosolygott érzékien rám.

„Nem fogom megengedni, hogy elbűvölj holmi szexgyakorlattal.”

Elfojtotta a mosolyát.

„Pontosan mi nyugtalanít, Miss Swan? Csak ki vele.”

Oké…  

„Mi nyugtalanít? Nos, ott van a privát szférám durva megsértése, a tény, hogy olyan helyre vittél, ahova az összes szeretődet szoktad vinni, hogy legyantáztassák különféle részeiket, ahol a volt szeretőd dolgozik, úgy kezeltél az utcán, mintha hat éves lennék – és mindennek a tetejébe, hagytad, hogy Mrs Robinson hozzád érjen!” – csapott hangom crescendo-ba.

Felemelte szemöldökét, jókedve elpárolgott.

„Ez aztán a lista. De csak hogy pontosítsuk – ő nem az ’én Mrs Robinson’-om.”

„De megérinthet.” – feleseltem.

Elbiggyesztette a száját.

„Tudja, hogy hol érhet hozzám.”

„Mit jelent ez pontosan?”

Mindkét kezével beletúrt a hajába és behunyta a szemét egy pillanatra… mintha valamiféle isteni segítségre várna… majd nagyot nyelt.

„Te és én köztem nincsenek szabályok… Soha nem volt szabályok nélküli kapcsolatom, és soha nem tudom, hol fogsz megérinteni. Ez idegessé tesz. A te érintésed teljesen…” – elakadt szavak után kutatva.

„Csak többet jelent… sokkal többet.”

Rá pislogtam. Válasza teljesen váratlan volt… és az a kis szó nagy jelentéssel megint ott volt közöttünk. Az érintésem… többet jelent. Szent tehén…