Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. május 11., péntek

Hetvenhatodik fejezet





Edward előttem a térdén, állhatatos zöld tekintetét rám függesztve, a legdermesztőbb és legkijózanítóbb látvány volt azok közül, amit valaha is láttam – sokkal megrázóbb, mint Lauren a pisztolyával. A halvány, alkohol miatti zavarodottságom egy pillanat alatt semmivé vált. Ehelyett bizseregni kezdett a fejbőröm, a megsemmisülés borzongató érzésétől, és a vér kifutott az arcomból. Zihálva levegőért kaptam.
Ne… nem, ez rossz – nagyon rossz, és nagyon nyugtalanító.
„Edward, kérlek, ne tedd ezt. Én nem ezt akarom.”
Továbbra is tétlenül nézett rám… nem mozdult, nem beszélt. Oh, bassza meg… szegény Fifty-m. Szívem összeszorult. Mi a fenét tettem vele? Könny bizsergett a szememben… oh, ne…
„Miért teszed ezt? Szólj hozzám” –suttogtam.
Egyet pislantott.
„Mit szeretnél, mit mondjak?” – kérdezte halkan, szelíden.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy megszólalt… de ne így, ne, ne. A könny lecsurgott arcomon, és hirtelen besokalltam – látni olyan helyzetben Edwardot, mint amilyenben az a szánalmas teremtmény, Lauren volt. A látványa annak az erőteljes embernek, aki legbelül még mindig kisfiú, akivel borzalmasan rosszul bántak, aki éhezett és elhanyagolt volt – aki úgy érzi, hogy nem érdemli meg a szeretetet tökéletes családjától és sokkal kevésbé tökéletes barátnőjétől… nyomasztóan szomorú volt. Könyörület, csüggedés, lemondás, mindez szorította a szívemet, majd megfojtott a kétségbeesés. Harcolni fogok, hogy visszahozzam őt. Hogy visszakapjam az én Fifty-met…
A gondolat, hogy bárki felett is uralkodjak, elborzasztott -  a gondolat, hogy Edward fölött uralkodjak, egyenesen émelyítő volt. Ez olyanná tesz engem, mint amilyen ő – mint az a nő, aki ezt tette Edwarddal. Kivert a hideg a gondolattól, küzdöttem a hányinger ellen. Nem létezik, hogy én azt meg tudnám tenni. Nem létezik, hogy meg akarnám tenni.
Ahogy a gondolataim kitisztultak, csak egy módját láttam a megoldásnak… térdre ereszkedtem előtte a térdemet törő kemény parkettre és nem vettem le róla a szemem. A kezem fejével nagyjából letöröltem a könnyeket az arcomról.
Ezen a módon egyenlők voltunk. Egy szinten voltunk. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy visszahozzam őt.
Szemei egyre tágabbra nyíltak ahogy szembe néztem vele, de ezen túl sem az arckifejezése sem a tartása nem változott.
„Edward, nem kell ezt tenned” – könyörögtem neki.
„Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak – egy kis időre a magam számára. Nem akarok elmenni. Edward… Már mondtam neked és újra és újra elmondtam, hogy nem megyek el. Mindaz, ami történt, egy kicsit nyomasztó, de miért feltételezed mindig a legrosszabbat?” – és amíg ezt mondtam, a szívem összeszorult újból, mert tudtam… ez azért van, mert annyira kételkedő természetű, olyan nagyon utálja önmagát. Irina szavai kísértettek… Tudja Isabella, hogy mennyire negatívan ítéled meg önmagadat? Tud a te összes problémádról?
Oh Edward… félelem markolt újból a szívembe.
„Azt akartam felvetni, hogy ma estére visszamegyek a lakásomba. Soha nem hagysz időt nekem… időt arra, hogy végiggondoljam a dolgokat” – szipogtam, és láttam, hogy a harag halvány árnyéka végigfut arcán.
„Csak időt arra, hogy gondolkodjak. Alig ismerjük egymást… és ez az egész mindenség, ami veled jár… Nekem idő kell – idő kell, hogy végig gondoljak mindent. És most, hogy Lauren – nos, akármi is ő – már nem járkál szabadon, nem jelent veszélyt…” – akadt el mondanivalóm, és csak bámultam Edwardra. Megfeszítetten nézett rám… reméltem, hallotta is, amit mondtam. Folytattam.
„Ahogy láttalak Laurennel…” – becsuktam a szemem és a fájdalmas emlék, ahogy kezelte volt szolgálóját, újból belém mart.
„Szinte sokkolt. Bepillantást nyertem eddigi életedbe… és…” – lenéztem összefont ujjaimra, könnyek folytak végig arcomon.
„Ez az egész azért van, mert én nem vagyok elég jó számodra. Beleláttam az életedbe és pánikba estem, hogy megunsz… és elmész…. És úgy végzem majd, mint Lauren – a homályban. Mert szeretlek Edward, és ha elhagynál, olyan lenne az életem, mintha nem lenne fény. Sötétségben lennék. Nem karlak elhagyni, Edward. Én csak attól félek nagyon, hogy te fogsz elhagyni engem…”
És ahogy elmondtam ezt neki - abban a reményben, hogy hallja is, amit mondok -, rájöttem, mi az igazi problémám: egyszerűen nem értem, miért kedvel engem. Soha nem is értettem.
„Nem tudom, miért találsz engem vonzónak” – mormoltam.
„Te olyan, nos… te egy .. és én….” – vontam vállat  és felemeltem tekintetem rá.
„Csak nem fogom fel. Te gyönyörű vagy és szexi és sikeres és jó és kedves és gondoskodó – mindez együtt…  én meg nem. És én nem tudom megtenni azokat a dolgokat, amiket te szeretsz. Nem tudom megadni neked, amire szükséged van. Hogy lehetnél boldog velem? Hogy tudnálak megtartani téged?” – suttogtam.
„Soha nem értettem, mit látsz bennem. És ahogy láttalak vele… mindent megértettem.”
Szipogtam és megtöröltem kezem fejével az orrom, hosszasan néztem érzéketlen arcába. Annyira elkeserítő volt – Beszélj hozzám a franc essen beléd!
„Egész éjjel itt fogsz térdelni? Mert akkor én is” – förmedtem rá.
Úgy tűnt, arca lágyabbá vált… lehet, hogy tétova megkönnyebbülés is látszott rajta. De nehéz volt megmondani. Kinyújthattam volna felé kezemet, de éreztem, hogy ez durva lenne abban a pozícióban, amibe ő helyezte magamagát… amit én nem akartam, hogy tegyen, de nem tudtam, hogy ő mit akar… vagy mit próbált ezzel tudtomra adni. Nem értettem.
„Edward, kérlek, kérlek… szólj hozzám” – esdekeltem, ölemben tartott kezeimet tördelve. Nagyon kényelmetlen volt, így a térdemen, de nem mutattam. Folytattam a térdepelést, néztem rá, bele abba a gyönyörű komoly zöld szemibe, és vártam.
És vártam.
És vártam.
„Kérlek…” – könyörögtem újra.
Merev tekintete elsötétült, és pislantott egyet.
„Nagyon megrémültem” – suttogta. Oh, hála az Úrnak… kisördögöm hátradőlt foteljében, megrogyva a megkönnyebbüléstől, és egy nagy korty gint hajtott le. Beszél! Elöntött a hála. Nyeltem egyet, próbáltam kordában tartani érzelmeimet, de újabb harc következett könnyeimmel.
Edward halkan folytatta.
„Amikor megláttam Jaspert, azonnal tudtam, hogy valaki más tart vissza a lakásban. Taylorral együtt kiugrottam az autóból. Egyből tudtuk” – rövid szünetet tartott.
„És ahogy megláttam őt, ott, veled – és fegyver volt nála… Bella,  azt hiszem, ezerszer haltam meg abban a pillanatban.  Hogy valaki fenyeget téged… minden félelmem valóra vált. Nagyon haragos voltam, haragudtam Laurenre, rád, Taylorra… magamra.” – rázta meg a fejét. Láthatóan szenvedett.
„Nem tudtam, mennyire lehet veszélyes Lauren rád. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, ő hogy fog reagálni” – megállt a beszédben és elkomorodott.
„És akkor szinte ötletet adott – nagyon bűnbánatosnak látszott – és egyből tudtam, mit kell tennem.” 
Megint szünetet tartott, rám tekintett, megpróbálta felmérni reakciómat.
„Folytasd” – suttogtam.
Nyelt egy nagyot.
„Látva őt abban az állapotban – tudva, hogy valószínűleg én tehetek mentális problémájáról…” - csukta be szemét újból.
„Mindig olyan pajkos és vidám volt” – rázkódott meg és érdesen szívta be a levegőt. Mintha zokogott volna. Hallgatni is elég kín volt, de tovább térdeltem előtte, figyelmesen, örülve annak, hogy beleláthatok.
„Megsebesíthetett volna. És az én hibám lett volna”- tekintete elhomályosult, megtelve értetlen borzadállyal. Újból elhallgatott.
„De nem bántott. És nem te voltál a felelős az ő állapotáért, Edward” – suttogtam. Felpislogtam rá, mintegy biztatva, hogy folytassa. Ekkor újból sejteni kezdtem, hogy mindent azért tett, hogy engem biztonságban tartson, és talán, hogy Laurent is, mert vele is törődik. De mennyire törődik ővele?  A kérdés kéretlenül keringett a gondolataim között. Edward azt mondta, hogy szeret – de azután olyan durva volt, kidobott... kiküldött a saját lakásomból.
„Csak azt szerettem volna, hogyne legyél ott” – mormolta, hátborzongató gondolatolvasási képességével.
„Azt akartam, hogy messze legyél a veszélytől, és… Te. Csak. Nem. Mentél” – suttogta, az utolsó szavakat összeszorított fogain keresztül szűrve, és kezeivel a haját túrva. Elkeseredése tapintható volt. Meredten nézett rám.
„Isabella Swan, te vagy a legmakacsabb nő, akit ismerek” – csukta be a szemét, és hitetlenül rázta meg a fejét.
Oh, visszatért… hosszú, tisztító erejű sóhaj hagyta el számat a megkönnyebbüléstől.
Kinyitotta a szemét, arca kétségbe esett volt… őszinte.
„Nem akartál elhagyni?” – kérdezte.
„NEM!”
Újból lehunyta szemét, testtartása ellazult. De amikor újból kinyitotta, még láttam benne a fájdalmat és a gyötrelmet.
„Azt gondoltam…” – állt meg.
„Ez vagyok én, Bella. Teljes valómban… és a tied vagyok. Mit tegyek, hogy elhitessem veled? Hogy lásd, hogy téged akarlak, amilyen módon csak megkaphatlak. Hogy szeretlek.”
„Én is szeretlek, Edward… és téged ilyennek látni…” – csuklott el hangom, és újra sírtam.
„Azt hittem, összetörtem a lelked”
„Összetörtél? Engem? Oh, nem Bella. Az ellenkezőjét tetted.”
Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.
„Te vagy az életem” – suttogta, és megcsókolta, mielőtt tenyerét e tenyeremhez szorította… és nagyon gyengéden - tágra nyílt szemei telve voltak félelemmel – magához húzta kezemet és a mellére helyezte azt, a szíve fölé – a tiltott területre. Lélegzete felgyorsult. Éreztem, hogy szíve őrült ritmust ver az ujjaim alatt, és testének melege az ing anyagán keresztül – oh, istenem – szemét le nem vette rólam… és láttam, hogy álla megfeszül… fogai összeszorulnak.
Oh, Fifty!  Felziháltam. Megengedi, hogy hozzáérjek… szent varjú! Mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből. Hallottam vérem lüktetését a füleimben, szívem ritmusa felvette az ő szívének ritmusát. Elengedte a kezem, hagyta, hogy ott maradjon a szíve fölött. Kicsit megfeszítettem az ujjaimat… ő visszatartotta a lélegzetét. Nem bírtam tovább. Megmozdítottam a kezem.
„Ne” – mondta gyorsan, és kezét a kezemre helyezte megint, ujjait az ujjaimra nyomva.
„Ne mozdulj.”
Ettől a két szótól felbátorodva közelebb húzódtam hozzá, hogy térdeink összeértek. Óvatosan felemeltem a másik kezemet is, pontosan tudtára adva, hogy mit szeretnék tenni. Szemeit még nagyobbra nyitotta, de nem állított meg. Óvatosan gombolni kezdtem az ingét. Trükkös dolog volt egy kézzel. Megemeltem ujjaimat az ujjai alatt, elengedte a kezem, és engedte, hogy mindkét kezemmel gomboljam tovább. Szemeimet szemébe kapcsoltam és széthúztam rajta az inget, előtárva ezzel mellkasát. Nyelt egyet, ajkai kissé szétnyíltak, légzése felgyorsult. Éreztem növekvő félelmét, de nem húzódott el tőlem… vajon mert még mindig szolgálóként viselkedik? Fogalmam sem volt róla. Tudnom kellett volna? Oh, ne… Nem akartam megbántani, sem fizikailag, sem lelkileg. Így látni őt, hogy felajánlja magát, olyan volt, mintha felriadtam volna. Kinyúltam, kezem a teste fölött tartottam, és csak néztem rá… mintegy engedélyt kérve tőle. Nagyon enyhén oldalra biccentette fejét, mintegy megerősítve magát ezzel, várva érintésemet. Éreztem a feszültséget, ahogy sugárzott belőle… ez alkalommal nem a harag feszültségét, hanem a félelemét. Haboztam…. Tényleg megtehetem ezt vele?
„Igen” – lehelte, megint azzal a furcsa képességével, amivel kimondatlan kérdéseimre válaszol.
Kinyújtott ujjaim hegyével megérintettem mellszőrzetét és lágyan végigsimítottam lefelé a szegycsontján. Becsukta a szemét, arca eltorzult, mintha kibírhatatlan fájdalmai lennének. Kibírhatatlan volt ezt látni, úgyhogy egyből elvettem ujjaimat – de ő gyorsan megmarkolta a kezemet és határozottan visszatette azt, rásimította a mellkasára, úgy, hogy szőre csiklandozta a tenyeremet.
„Ne” – mondta, hangja feszült volt. „Szükségem van rá, hogy…” – szorította össze szemét… tényleg gyötrelmes lehetett számára. Igazán felzaklató látvány volt. Nagyon óvatosan végigsimítottam ujjaimat a szívéig, élvezve tapintását… és megrémülve attól, hogy ez túl nagy lépés számára. Kinyitotta a szemét, zöld lángoló tekintete rám meredt. Szent tehén. Tekintete égetett, vad, túl heves volt, lélegzete szaggatott… és ez felforralta az én véremet is. Fészkelődtem tekintete alatt. Nem állított meg… úgyhogy ujjaimat újból végigsimítottam mellkasán. Szája lazán szétnyílt. Lihegett. Nem tudtam a félelemtől, vagy valami mástól… Nagyon régóta meg akartam csókolni őt ott, úgyhogy felemelkedtem a térdeimen, a szemébe néztem egy pillanatra, hogy tisztában legyen vele, mit akarok tenni. Majd előre hajoltam és gyengéd csókot nyomtam a szíve fölé. Éreztem meleg, édes illatú pőre bőrét ajkaim alatt. Elfojtott mordulása nagyon megijesztett, visszaültem a sarkamra, félve attól, hogy mit fogok látni az arcán. Szemeit erősen összeszorította, de nem mozdult.
„Újra” – suttogta, és én előrehajoltam, ezúttal egyik sebhelyét csókolva meg. Levegő után kapott… és én megcsókoltam egy másikat, és megint egy másikat. Hangosan nyögött, hirtelen karjait körém fonta, keze a hajamba kapaszkodott, fájóan felemelte a fejemet, hogy ajkam találkozott az ő sürgető szájával… és csókoltuk egymást… ujjaim hajába fonódtak.
„Oh, Bella” – lehelte, majd megfordult és a padlóra nyomott, maga alá. Felemeltem a kezem, megragadtam gyönyörű arcát.. és abban a pillanatban megéreztem, hogy könnyezik… sír… ne… ne!
„Edward, kérlek, ne sírj. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy soha nem hagylak el. Tényleg. Ha olyant tettem, ami másra utal, sajnálom… kérlek, kérlek, bocsáss meg. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.”
Fölém emelkedett, az arcomba bámult, arca fájdalmat tükrözött.
„Mi van?”
Szemei kitágultak.
„Mi az a titok, ami miatt azt hiszed, hogy világgá megyek tőled? Ami annyira határozottá teszi hitedet abban, hogy elhagylak?” – reklamáltam.
„Kérlek, mond meg!”
Edward újból felült, de ez alkalommal törökülésbe. Én is felültem, lábaimat kinyújtva… jézusom, felkelhetnénk a padlóról? De nem akartam megzavarni gondolatait. Végül meg fog bízni bennem?
Rám nézett, teljesen vigasztalannak látszott. Oh a szarba – ez rossz lesz.
„Bella, én csak egyszer hazudtam neked, de magamnak folyamatosan hazudok.”
Oh. Hova a fenébe akar kilukadni? Tényleg nagyon rosszul hangzik.
Nagy levegőt vett és nyelt egyet.
„Én egy szadista vagyok, Bella. Én élvezettel korbácsolom meg az olyan apró, barna hajú lányokat, mint amilyen te is vagy. Mert pontosan olyanok vagytok, mint az a kokainos kurva szülőanyám volt.  Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért” – hadarta el egy szuszra, mintha a mondat már hosszú ideje formálódott volna a gondolataiban, és most kétségbeesetten meg akart volna szabadulni tőle.
Oh, ne… ez nem az volt, amire számítottam – de megvilágította azt a tényt, hogy miért is hasonlítunk egymásra. Egyből eszembe jutott, hogy Laurennek igaza volt – a Mester egy sötét alak. És felidéztem első beszélgetésemet, amit Edwarddal folytattunk a hajlamairól… a fájdalom vörös szobájában.
„Azt mondtad, hogy nem vagy szadista” – suttogtam. Egyáltalán nem voltam annyira megijedve, mint amennyire meg kellett volna lennem.
„Tudom. Mint említettem az előbb, hazudtam neked. És magamnak is hazudtam ezzel kapcsolatban. Sajnálom” – pillantott egy pillanatra le, gondozott körmeit vizsgálgatva – és mondhatom, megalázottnak tűnt.
Megalázottnak érzi magát mert hazudott nekem? Vagy miért?
„Amikor ezt kérdezted tőlem… egy egészen másféle kapcsolatot képzeltem el kettőnk között” – mormolta. Már a tekintetében is megjelent a félelem.
És ekkor belém nyilallt a felismerés, mint egy pusztító bomba. Ha ő egy szadista – akkor tényleg, igazán szüksége van arra az ostorozós marhaságra… oh, bassza meg. Kezem közé fogtam a fejemet.
„Akkor igaz” – motyogtam – „nem tudom neked megadni, amire szükséged van.”
Egy pillanatra felnéztem rá. Ez van – ez tényleg azt jelenti, hogy nem illünk össze. A szavak szinte lehullottak a lábaim elé… és körülöleltek, mint a hogy a pánik fojtogatta a torkomat. Kisördögöm megint a Sikoly című festményt vette alapul arckifejezéshez.
Edward a gondolataiba merült.
„Nem – nem ez volt, amire gondoltam” – pislogott rám, mintha valami szörnyszülött lennék, vagy micsoda.
„Te még mindig itt vagy. Azt hittem, ekkorra már becsapod az ajtót magad mögött.”
„Miért? Mert azt gondolhatnám, hogy egy elmebeteg vagy, mert megkorbácsolod és megbaszod azokat a nőket, akik úgy néznek ki, mint az anyád? Mi adta az ötletet, hogy ezt gondold?” – sziszegtem rá mérgesen.
Elsápadt durva szavaim hatására.
„Nos, lehet, enm így raktam volna össze a szavakat… de igen.”
Összeráncoltam a homlokom, éreztem, az epe elönti a torkomat, ahogy visszaemlékeztem gyerekkori képeire, amik a szobájában voltak. Most jöttem, rá, hogy miért volt ismerős annak az asszonynak a képe. Edward hasonlított rá. Ő lehetett az anyja. Ahogy könnyedén mellőzte a képet akkor…
…senki olyan, aki fontos lenne…
„Miután megütöttelek az övvel, és te elhagytál, az egész világom megváltozott Isabella… nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy mindenáron elkerülöm azt az érzést, amit akkor éreztem. Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, az olyan volt, mint egy megújulás. Soha senki nem mondta ezt még nekem ezelőtt, és ez olyan érzés volt, mintha valamit eltemettem volna – vagy lehet, te temetted el, nem tudom. Dr Bannerel erről még sokat kell beszélnem.” 
Oh…
„Mit jelent ez az egész?”
Hogy nincs szükségem rá. Most nincs.” 
Mi van?
„Honnan tudod?  Hogy lehetsz benne biztos?”
„Egyszerűen tudom. A gondolat, hogy bántsalak… bármilyen formában… undorító számomra.”
„Nem értem. És akkor mi van a szabályokkal, az elfenekeléssel és az egész perverz baszással?”
Megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, majd bánatosan sóhajtott.
„Én a durvább dolgokról beszélek, Isabella. Látnod kellene, mire vagyok képes egy lovaglóostorral vagy egy korbáccsal.”
„Inkább nem.”
„Tudom. És most nem érzem a kényszert, hogy szükségem lenne rá. Elmúlt.”
„De amikor találkoztunk, ezt akartad igazából.”
„Igen, tagadhatatlanul.”
„Hogy múlhatott el ez ilyen egyszerűen. Edward? Úgy tűnik, mintha én valami csodaszer lennék – vagy ha ideillőbb szót akarsz – kúra? Ez nem fogadom el.”
Újabb sóhaj.
„Nem mondanám kúrának… nem hiszel nekem?”
„Csak… hihetetlennek tartom. Ami azért nem ugyanaz.”
„Ha nem hagytál volna el, valószínűleg nem éreznék így. Az, hogy elmentél tőlem, ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettél – kettőnkért. Ez döbbentett rá, hogy mennyire akarlak téged, és csak téged, és ezt komolyan gondolom – mindenféle módon meg akarlak kapni, ahogy csak tudlak.”
Őszintének látszott, de most voltam igazán összezavarodva. Megnyugtatott Laurennel kapcsolatban… de most már tudom, sokkal biztosabban, mint bármikor, hogy mennyire volt képes megadni Edwardnak amire szüksége volt. A gondolat kimerítő és kellemetlen volt. Nagyon fáradt voltam ettől az egésztől.
„Edward, fáradt vagyok. Beszélgethetünk erről az ágyban?”
Meglepetten pillantott rám.
„De nem mész el?”
„Oh, kiabálva mondjam? NEM! Hacsak te el nem küldesz.”
„Nem- soha.”
„Mit tehetnék, hogy megértsed, nem fogok elmenni. Mit mondhatnék??”
Rám bámult… félelme és aggodalma újból előtört.
Nyelt egyet.
„Egy dolog van, amit megtehetsz.”
„Mit?” – csattantam fel.
„Gyere hozzám feleségül” – suttogta.
MIIII? Szent baszás…