Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2012. január 20., péntek

Hatvanötödik fejezet

„Sajnálom, hogy megijesztettelek.”
Eltátottam a számat. Szent tehén – mi a faszt akar ez a nő? Nem tudtam mik a társadalmi szokások, ha gyermekmolesztálóval találkozunk. Édesen mosolygott… mozdulatával helyet kínált az asztalnál, és mert képtelen voltam bármilyen válaszra, meglepett udvariassággal tettem, amit kért tőlem, hálásan azért, hogy még rajtam volt az álarc.
„Rövid leszek, Isabella.. Tudom, mit gondolsz rólam - Edward elmondta. Egykedvűen néztem rá, semmit el nem árulva, de örültem, hogy tudja. Ez megmentett attól, hogy nekem kelljen megmondani, és mivel ő kezdte a témát el… egészen izgatott voltam, hogy mit akarhat mondani. Szünetet tartott, átnézett a vállam felett.
 „Taylor minket néz…”
 Körbeleselkedve láttam, hogy a sátor ajtajából vizsgálja a terepet… Stuart is vele volt. Mindenfelé néztek, csak ránk nem.
„Nézd, nincs sok időnk” – mondta Mrs Robinson sietősen.
„Az nyilvánvaló, hogy Edward nagyon szeret téged. Ezelőtt nem láttam ilyennek…soha.” – hangsúlyozta az utolsó szót. Vajon miért? Hogy megnyugtasson…? Nem értettem.
„Nem fogja neked ezt megmondani, valószínűleg ő maga sem tud róla, annak ellenére, hogy mit mondtam neki, de ez Edward… nincs róla meggyőződve, hogy lehetnek pozitív érzelmei, érzései – sokkal inkább a negatív dolgok mellett időzik el. De erre valószínűleg már te is rájöttél. Nem hiszi el, hogy megérdemli a jót.”
Ezen eltűnődtem. Edward szeret engem…: Tudom, hogy nem mondta, de hogy ez a nő mondta meg neki – hogy mit érez ő. Milyen bizarr… Az iPodra gondoltam… Edward cselekedeteire…. birtoklási vágyára.. százezer dollár egy táncért… szerelem ez? Meg kell mondanom, az, hogy ez a nő mondta meg nekem… hátborzongató és kellemetlen volt. Szívesebben hallottam volna Edwardtól. A szívem összeszorult… úgy érzi, hogy érdemtelen… miért?
„Soha nem láttam még ilyen boldognak őt., és egyértelműen látszik, hogy te is szereted őt” – mosolyodott el röviden – mondhatni, vágyakozva.
”Ez nagyszerű… és mindkettőtöknek minden jót kívánok…de amit mondani akartam – ha újból bántod őt, megtalállak, kis hölgy és az nem lesz számodra kellemes.”
Rám meredt, hideg kék szemei a maszkom alá hatolva szinte átfúrták a fejemet… fenyegetése elképesztő volt, egyenesen furcsa. Akaratlanul egy - hamisan csengő - kacaj hagyta el ajkamat. Minden közül, amit mondhatott nekem… ez volt a legváratlanabb.
„Azt hiszed, ez mulatságos, Isabella? – sziszegett rám ijesztően .
„Te nem láttad őt múlt szombaton.”
Éreztem, hogy arcom elkomorodik – a boldogtalan Edward gondolata nem volt kellemes, és a múlt szombaton hagytam őt el. Biztos őhozzá ment Edward…. A gondolat émelyítő volt. Miért ülök itt, és hallgatom ezt a szarságot, pont őtőle az összes ember közül? Lassan felálltam, erősen rámeredtem.
„Az arcátlanságán nevettem, Mrs Lincoln. Edwardnak és nekem semmi dolgunk önnel. És ha én elhagyom őt, és ön utánam jön… várni fogom – ne kételkedjen benne. És lehet, hogy lenyeletem önnel a saját piruláját egy tizenöt éves gyerek helyett, akit ön molesztált, és úgy lehet dugott is vele, sokkal előbb, mint ahogy ő erre alkalmas volt.”
Mrs Robinson eltátotta a száját.
„És most ha megbocsát – van jobb dolgom is” – fordultam sarkon, az adrenalin száguldott a véremben ahogy a harag elöntötte testemet. A bejárat felé lépdeltem, ahol Taylor állt – és ahova Edward is éppen megérkezett, izgatottan és aggódva.
„Hát itt vagy” – mormolta és összeráncolta homlokát, amikor meglátta Irinát.
Elmentem mellette, egy szót sem szóltam – meghagytam neki a választás lehetőségét, ő vagy
én.  Helyesen választott…
„Bella” – szólt utánam. Megálltam, szembe fordultam vele, ő utolért.
„Mi a baj?” – nézett rám, aggodalom öntötte el arcát.
„Miért nem kérdezed az exedet?” – morogtam epésen.
Szája megrándult, szemei fagyosak lettek.
„Téged kérdeztelek” – mondta finoman… de némi éllel a hangjában.E
Egymásra meredtünk. Oké… Úgy néztem, csúnya veszekedés lesz a vége, ha nem mondom meg neki.
„Megfenyegetett, hogy utánam jön, ha újból megbántalak – valószínűleg korbáccsal” – förmedtem rá.
Rám bámult – megkönnyebbültnek tűnt, szája finom mosolyra húzódott.
„A helyzet iróniája nem hagy közömbösen, igaz?” –mormolta… és mondhatom, nagy erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa tetszését.
„Ez egyáltalán nem vicces, Edward!”
„Nem, igazad van. Beszélek majd vele” – öltött komoly ábrázatot… bár alig tudta elfojtani jókedvét.
„Nem fogsz semmi ilyet tenni” – tettem karba a kezemet, haragom újból feltámadt.
Meglepetten pislogott kifakadásom nyomán.
„Nézd, tudom, hogy hozzá vagy kötve pénzügyileg – bocsáss meg a szójátékért – de…” – álltam meg. Mit akarok tőle, mit tegyen? Lemondjon róla? Ne találkozzon vele többet? Megtehetem ezt?
„Mosdóba kell mennem” – néztem fel rá, számat haragosan összeszorítva.
Sóhajtott, és félrebiccentette a fejét. Nézhetne ki ennél vadítóbban…? Az álarc teszi… vagy egyszerűen saját maga ilyen?
„Kérlek, ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt van. Azt mondta, nem fog jönni.”
Hangja lágy volt… kezét felemelve hüvelykujjával végig simította szám szélét.
„Ne hagyd, hogy Irina tönkretegye az esténket, kérlek, Isabella. Ő tényleg régi téma már.”
A ’régi’ szó  a kulcsszó, gondoltam kíméletlenül, ahogy felemelte az államat és finoman hozzáérintette ajkát ajkamhoz.
Egyetértően sóhajtottam, felpislogva rá. Felegyenesedett és megfogta a könyökömet.
„Elkísérlek  a mosdóba, hogy más már ne tudjon megzavarni.”
Átvezetett a pázsiton az ideiglenesen felépített, de mégis luxusmosdók felé… Alice mesélte, hogy erre az alkalomra kölcsönözték őket… Fogalmam nem volt, hogy szuper-luxus kivitelben valósítják meg.
„Itt várok rád, baby” – mormolta Edward.
Mire kijöttem a kedvem is jobb lett. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megmételyezze Mrs Robinson az estémet, már csak azért sem, mert valószínűleg ezt akarta.
Edward egy kicsit távolabb éppen telefonált, hallótávolságon kívül az éppen ott csevegő és nevetgélő néhány embertől. Ahogy közelebb értem hozzá, hallottam a hangját – nagyon rövidre fogta a mondanivalóját.
„Miért gondoltad meg magad? Azt hittem, megegyeztünk. Nos, hagyd őt békén… ez az első normális kapcsolatom, amim valaha is volt, és nem akarom, hogy veszélybe sodord valamiféle rosszul felfogott aggodalom miatt. Hagyd. Őt. Békén. Komolyan gondolom, Irina.”
Elhallgatott a válaszra figyelve.
„Nem, természetesen nem” – haragosan ráncolta homlokát. Felemelte a tekintetét, meglátta, hogy nézem.
„Mennem kell. Jó éjt.” – tette le a telefont.
Félrebiccentettem a fejem, felemeltem a szemöldököm. Miért telefonál neki?
„Hogy van az öreg ismeretség?”
„Bizonytalanul” – válaszolt keserűen.
„Akarsz még táncolni? Vagy inkább menni szeretnél?
Az órájára pillantott.
„A tüzijáték öt perc múlva kezdődik.”
„Szeretem a tüzijátékot.” Akkor maradunk, és megnézzük.” – karját körém fonta és közel húzott magához.
„Ne engedd, hogy közénk álljon, kérlek.”
„Törődik veled” – motyogtam.
„Igen, és én is vele – barátként.”
„Azt hiszem, számára többet jelent barátságnál.”
Összehúzta a szemöldökét.
”Isabella, Irina és én… huh, ez komplikált. Szokatlan közös történelmünk van. De már csak az, történelem. Mint ahogy időről időre mondtam újra és újra, ő jó barátom. Semmi több. Kérlek, felejtsd el őt.” Megcsókolta a homlokomat, és annak érdekében, hogy ne tegyek mindent tönkre, úgy döntöttem, annyiba hagyom… csak szerettem volna megérteni.
Kéz a kézben ballagtunk a táncparkettre vissza. A zenekar még mindig szvinget játszott.
„Isabella…”
Megfordultam. Carlisle állt mögöttünk.
„Szeretném megkérdezni, megtisztelsz-e a következő tánccal” – mondta Carlisle kedvesen,  karját felém nyújtva. Edward vállat vont, mosolygott, elengedte a kezemet. Hagytam, hogy Carlisle a táncparkettre vezessen. Sam, a zenekarvezető a ’Gyere, szállj velem’ –be kezdett. Carlisle átkarolt és gyengéden bepörögtünk a tömegbe.
„Meg szeretném köszönni nagylelkű hozzájárulásodat az alapítványunk működéséhez, Isabella.”
Hangsúlyából kitaláltam, hogy ezen a körülírt módon kérdezősködik afelől, vajon tényleg megengedhetem-e magamnak.
„Dr Cullen…”
„Kérlek Bella, szólíts Carlisle-nak.”
„Nagyon örülök, hogy hozzájárulhatok. Váratlanul némi pénzhez jutottam… Nincs rá szükségem. És nagyon méltó helyre kerül.”
Lemosolygott rám… és úgy éreztem lehetőség van némi ártatlan kíváncsiskodásra. Carpe diem, sziszegett kisördögöm a tenyere mögül.
„Edward beszélt egy keveset a múltjáról, ezért gondoltam, hogy helyénvaló a munkádat támogatni” – tettem hozzá, remélve, hogy ez egy kis biztatást ad ahhoz, hogy Carlisle egy kis betekintést adjon az Edward Cullen nevű misztikum életébe.
Carlisle meglepődött.
„Tényleg? Szokatlan. Tényleg valamiféle pozitív hatással vagy rá Isabella. Soha nem gondoltam, hogy láthatom valaha is ilyen… élénknek.”
Elpirultam.
„Sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni.”
„Nos, bár kevés tapasztalatom van, de ő nagyon különleges ember.’
„Igen, az” – értett csendesen egyet Carlisle.
„Edward korai gyermekkora úgy hallottam rettenetesen nyomasztó volt, már annak alapján, amit elmondott nekem.”
Carlisle elgondolkodott. Attól tartottam, hogy túlléptem az elfogadható érdeklődés határát.
„Én voltam az ügyletes orvos, amikor a seattle-i rendőrség behozta őt. Csupa csont és bőr volt… és szörnyen ki volt száradva. És nem akart beszélni.”
Carlisle újból eltűnődött., elveszett szörnyű emlékeiben, a körülöttünk szóló gyors ritmusú zene ellenére.
„Tulajdonképpen közel két évig nem beszélt. A zongorázás volt az, aminek hatására végül is megnyílt… oh, és Alice érkezése, természetesen.” – mosolygott rám szeretettel.
„Gyönyörűen játszik” – mormoltam – „és nagyon művelt… nagyon büszke lehet rá.”
„Roppant büszke vagyok. Nagyon határozott, nagyon hozzáértő, nagyon okos fiatalember. De köztünk szólva, Isabella, látni olyannak, amilyen ma este volt – hogy gondtalan és korának megfelelően viselkedik – igazi meglepetés volt az anyjának és nekem. Mindketten erről beszéltünk ma… és azt hiszem, ezt neked köszönhetjük.”
Úgy éreztem, talpig elpirulok. Mit válaszolhattam volna erre?
„Mindig olyan magának való volt… nem gondoltuk, hogy valaha is lesz valakije. Bármit is  csinálsz, ne hagyd abba kérlek. Boldognak szeretnénk őt látni.”
„Én is boldognak szeretném látni,”  suttogtam, nem egészen tudva mi mást mondhatnék.
„Nagyon örülök, hogy eljöttél ma este. Igazi gyönyörűség együtt látni benneteket.” És ahogy a dal hangjai elhaltak, úgy engedett engem el Carlisle és bólintott. Én meghajoltam, méltányolva udvariasságát.
„Elég az öreg emberrel való táncból” – Edward mellettem állt. Carlisle nevetett.
„Nem annyira öreg, fiam. Ismert vagyok arról, hogy megvannak a pillanataim…”
Carlisle játékosan rám kacsintott és elvegyült a tömegben.
”Azt hiszem, apám szeret téged” – húzta fel a szemöldökét Edward… de tudtam, csak ugrat.
„Miért ne szeretne?” – pillantottam rá, szempillámat kacéran rezegtetve.
„Talált, ült, Miss Swan.” – ölelt magához, ahogy a zenekar a ’Te  kellett, hogy legyél…’ –t kezdte játszani.
„Táncolj velem” – suttogta csábítóan.
„Örömmel, Mr Cullen” – leheltem válaszul, és átsuhantunk a táncparketten újból.


Éjfélkor part felé indultunk, ami a sátor és a csónakház között volt. A többi vendég is ott gyülekezett, hogy lássa a tüzijátékot. A Ceremóniamester visszavéve hivatalát, megadta az engedélyt az álarcok levételére, hogy jobban lássuk a parádét. Edward körém fonta karját, de tudtam, hogy Taylor és Stuart is a közelben van, valószínűleg amiatt, hogy a tömegben álltunk. Mindenfelé nézelődtek, kivéve a kikötő felé, ahol két pirotechnikus feketébe öltözve végezte az utolsó simításokat. Taylort nézve eszembe jutott Lauren. Lehet, hogy ő is itt van… a szarba… a gondolat megborzongatott, közelebb húzódtam Edwardhoz. Éreztem, hogy lepillant rám, majd magához húzott.
„Jól vagy, baby?” – kérdezte.
„Remekül” – válaszoltam, gyorsan körülpillantva. Mögöttünk a két másik biztonsági krapek állt a közelben,  a nevüket elfelejtettem. Edward maga elé húzott, mindkét karját körém fonta.
Hirtelen egy klasszikusan izgató zene szólalt meg a kikötő fölött. Két rakéta repült fel a levegőbe, süketítően felrobbant az öböl fölött, kivilágítva azt egy elbűvölő narancssárga és fehér kupolával, aminek a tükörképe csillogott a teljesen nyugodt vízen.
Leesett az állam. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna ennyire lenyűgöző tüzijátékot, talán csak a tévében… és a tévében soha nem nézett ki ennyire jól. Minden 
összhangban a zenével… rakéta rakéta után, durranás durranás után, fényvillanás fényvillanás után… és a tömeg lélegzete elakadt, és sóhajtozott, ámuldozott mindenki… földöntúli volt. És az öbölben egy pontonról több ezüst szökőkút fénye lőtt fel, legalább 6 méter magasra, színét változtatva kék, zöld, piros színeken keresztül visszatérve az ezüsthöz – majd még több rakéta robbant, ahogy a zene crescendoba csapott… az arcom szinte fájt  a nevetséges vigyortól, ami kiült rá a csodálkozástól. Gyorsan felnéztem Fifty-re, de ő is ugyanolyan volt, úgy csodálkozott, mint egy gyerek a szenzációs bemutatón. Befejezésül hat rakéta lőtt ki a sötétbe egyszerre, ragyogó aranyfényben fürdetve bennünket. A tömeg frenetikus, lelkes tapsba tört ki.
„Hölgyeim és uraim” – kiáltott a Ceremóniamester, ahogy az éljenzés és füttyögés alább hagyott.
„Csak még egy megjegyzést fűznék ehhez a mai csodálatos estének a  végéhez… nagylelkűségük eredménye egymillió-nyolcszázötvenháromezer dollár!”
Spontán taps tört ki újból, és a pontonról egy üzenet fénye gyulladt fel ezüst csillogó folyamként  - a szavak Köszönettel Az Oldjuk Meg Együtt Alapítvány nevében kápráztattak és ragyogtak a víz fölött.
„Oh Edward – ez gyönyörű volt” – vigyorogtam fel rá, ő lehajolt, hogy megcsókoljon.
„Ideje mennünk…” – mormolta. Szép arca letekintett rám, mosolygott. Szavai sokat ígértek… jesszus… hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Edward felpillantott újból, Taylor a közelben volt… a tömeg szétoszlott körülöttünk.
Nem beszéltek egy szót sem, valami mégis zajlott közöttük.
„Maradj velem egy pillanatig Taylor szeretné, ha teljesen eltűnne a tömeg.”
Oh…
’Azt hiszem, a tüzijáték száz évet öregített rajta” – tette hozzá.
„Nem szereti a tüzijátékot?”
Edward kedvesen nézett rám, és megrázta a fejét… de nem folytatta.
„Szóval… Aspen” – mondta, próbálta elterelni a figyelmemet valamiről … és ez működött is.
„Oh, ne… nem fizettem ki a licitált összeget” – kaptam levegő után.
„Küldhetsz csekket. Megvan a cím.”
„Nagyon mérges voltál.”
„Igen, az voltam.”
Vigyorogtam.
„Téged hibáztatlak és a játékszereidet.”
„Kimondottan felülkerekedtél a helyzeten, Miss Swan.  És a legkielégítőbb eredménnyel, ha jól emlékszem.” – mosolygott cinikusan.
„Mellékesen, hol vannak?”
„A táskámban.”
„Szeretném visszakapni őket.” – vigyorgott le rám – „túl hatásos eszközök ahhoz, hogy a te ártatlan kezeid között legyenek.”
„Aggódsz, hogy túlzásokba esem megint… netán valaki mással?”
Zöld szemei veszélyesen villogtak.
„Ha akkor használod őket, amikor én nem vagyok a közeledben, akkor igen.”
„Nem bízol bennem?”
„Magától értetődően. És most visszakaphatnám őket?”
„Meggondolom.”
Szúrósan nézett rám.
Újból szólt a zene a táncparkett felől… de most DJ volt… valamilyen lüktető ritmusú zenét játszott… a basszus könyörtelenül dübörgött.
„Akarsz táncolni?”
„Tényleg fáradt vagyok, Edward. Menni szeretnék… ha nem baj.”
Taylorra nézett, aki bólintott, és mi elindultunk a ház felé néhány berúgott vendég nyomában. Hálás voltam, hogy Edward kézen fogott – lábaim sajogtak a szédítően magas sarkú és szűk zöld cipő fogságától. Alice ugrándozva közeledett felénk.
„Ugye nem mentek még, vagy igen? Az igazi zene még csak most kezdődik… gyere Bella” – ragadta meg szabad kezemet.
„Alice” – szólt rá szigorúan Edward.
„Isabella nagyon fáradt. Haza megyünk. Azonkívül, holnap nagy napunk lesz.”
Nekünk…?
Alice fintorgott, de meglepő módon nem ingerelte tovább Edwardot.
„Nos, valamikor jövő héten el kell jönnötök… mehetnénk vásárolgatni.”
„Persze, Alice” – vigyorogtam, és magamba azon tűnődtem, vajon mégis hogyan… hiszen nekem munkahelyem van.
Gyorsan arcon csókol, majd szorosan megölelte Edwardot, mindkettőnket meglepve ezzel. Majd még inkább meghökkentve minket, kezeit Edward kabátjának hajtókáira helyezte.
„Szeretlek ilyen boldognak látni” – mondta kedvesen és arcon csókolta Edwardot.
„Sziasztok srácok… jó mulatást” – szökdelt a barátaihoz, akik vártak rá… közöttük volt Jane is, aki álarc nélkül még savanyúképűbb volt. Lustán tűnődtem, hol lehet Harry…
„Gyere, búcsúzzunk el a szüleimtől, mielőtt elmegyünk” – vezetett keresztül a fecsegő vendégek között Edward Esméhez és Carlislehoz, akik gyengéden, meleg szeretettel búcsúztak el tőlünk.
„Kérünk, gyere el hozzánk újra, nagyon szeretjük, ha itt vagy velünk” – mondta Esme kedvesen.
Egy kissé nyomasztó volt mind Esme, mind Carlisle reakciója. Szerencsére úgy tűnt, Esme szülei lementek a földszintre, így végül az ő lelkesedésüket megúsztam.
Végül Edward és én kéz a kézben csendesen a ház elé mentünk, ahol számtalan autó várakozott a vendégekre. Felkukkantottam Edwardra. Boldognak tűnt. Igazán gyönyörűség volt ilyennek látni…szokatlan. Ez után a különleges nap után… megráztam a fejem, megpróbáltam visszaidézni mindazt, ami történt.
„Nem fázol?”  - kérdezte.
„Nem, köszönöm” – lapogattam meg sálamat.
„Igazán élveztem ezt az estét, Isabella. Köszönöm.”
„Én is… némely részét jobban, mint a többit.”
Vigyorgott és bólintott… majd kissé összehúzta a szemöldökét.
„Ne harapdáld a szád szélét” – figyelmeztetett… és ettől az én hasam mélyében húzódtak össze az izmok.
„Mit is mondtál a holnapi nagy nappal kapcsolatban?” – kérdeztem, hogy kizökkentsem magam.
„Dr Greene jön, hogy megoldást találjunk veled kapcsolatban. Plussz, van egy meglepetésem számodra.”
„Dr Greene!” – torpantam meg.
„Igen.”
„Miért?”
„Oh, Isabella… gyűlölöm a condomot” – mondta halkan, zöld szemei ragyogtak a lampionok lágy fényében, ahogy vizsgálgatta a reakciómat.
„Ez az én testem” – motyogtam, bosszúsan attól, hogy meg sem kérdezett.
„És az enyém is” – suttogta.
Felbámultam rá, ahogy a különféle vendégek elmentek mellettünk, egyáltalán nem figyelve ránk. Nagyon elszántnak látszott… igen, a testem az övé. Jobban tudta, mint én. Felemeltem a kezem, kissé megrándult, de nyugodt maradt. Megmarkoltam a csokornyakkendője sarkait, úgyhogy az kibomlott, szabaddá téve inge felső gombját. Óvatosan kigomboltam.
„Vadítóan nézel ki így” – suttogtam. Igazából mindig vadítóan néz ki… de így igazán dögös.
Rám vigyorgott.
„Haza kell vigyelek. Gyere.”
Az ajtónál Stuart egy borítékot adott át Edwardnak. Ő elkomorodott, rám pillantott, ahogy Taylor besegített az autóba. Valamilyen okból úgy tűnt, Taylor megkönnyebbült. Edward bemászott mellém, a zárt borítékot átadta nekem, amíg Stuart és Taylor elfoglalták helyüket az első üléseken.
„Neked van címezve. Az egyik pincér adta Stuartnak. Kétség kívül egy újabb meghódított szív.” – görbült le Edward szája.  Nyilvánvaló, hogy kellemetlen volt ez a feltételezés számára.
Lenéztem a levélre… kitől jöhetett? Feltéptem, gyorsan elolvastam a halvány fénynél. Szent szar… tőle érkezett! Miért nem hagy békén?
Lehet, lebecsültelek téged. És kétségkívül te is lebecsülsz  engem. Hívj, ha  tudni akarod a  hiányzó dolgokat – együtt ebédelhetünk. Edward nem akarja, hogy beszéljek veled, de mindennél boldogabb lennék, ha segíthetnék. Ne érts félre, tudomásul veszem, de higgy nekem – és segíts nekem, ha megbántod őt… eléggé sérült már.
Hívj fel: 206 958 2445
Mrs Robinson
Basszus… Mrs Robinsonként írta alá…! Edward elmondta neki. A gazember.
„Elmondtad neki?”
„Kinek és mit?”
„Hogy Mrs Robinsonnak hívom” – förmedtem rá.
„Irina írta?” – döbbent meg Edward.
„Ez képtelenség” – dörmögött, majd belekotort a hajába. Éreztem, hogy ingerült lett.
„Majd holnap számolok vele. Vagy hétfőn” – mormolta keserűen. És bár szégyelltem bevallani, egy picit örültem. Kisördögöm megfontoltan bólintott. Mrs Robinson felbosszantotta Edwardot, és ez csak jó lehet – biztosan. Elhatároztam, hogy most nem mondok semmit, de bedugtam a táskámba a levelet, és a visszaadtam neki a golyókat, kedves gesztusként, hogy a hangulata javuljon.
„A következő alkalomig” – pihegtem.
Rám nézett, és bár nem lehetett jól látni az arcát a sötétben… azt hiszem, vigyorgott. A kezemért nyúlt és megszorította. Kibámultam az ablakon a sötétbe, az elmúlt hosszú napon elmélkedve. Sokat tudtam meg róla… sok hiányzó részlet került a helyére – a szépségszalonok, a térkép, a gyerekkora, - de még mindig túl sok minden felfedezni való volt. És ami Mrs R-t illeti… igen, aggódik Edwardért, és úgy tűnik, mélyen aggódik érte… Belátom hogy Edward is aggódik érte – de nem ugyanolyan módon. Nem tudtam, mit gondoljak..  ettől az egésztől csak a fejem fájdult meg.

Edward ébresztett fel ahogy az Escalahoz értünk.
„Be kell, hogy vigyelek?” – kérdezte gyengéden.
Álmosan ráztam meg a fejem. Nem létezik…
Ahogy a liftben álltunk, hozzá támaszkodtam, fejemet a vállára hajtottam. Stuart előttünk állt, kényelmetlenül érezve magát, tette a súlyát egyik lábáról a másikra.
„Hosszú nap volt, ugye, Isabella?”
Bólintottam.
„Fáradt vagy?”
Megint bólintottam.
„Nem vagy valami beszédes.”
Bólintottam, Edward vigyorgott.
„Gyere – lefektetlek.” – fogta meg a kezem, ahogy kiléptünk a liftből és egyből megálltunk a folyosón, amikor Stuart felemelte a kezét. Abban a pillanatban csodálatos módon teljesen éber voltam. Stuart a kabátujjába beszélt… nem is sejtettem, hogy rádió van nála.
„Megtesszük, T” – mondta és szembe fordult velünk.
„Mr Cullen, a Volvo kerekeit felhasították és leöntötték festékkel.”
Szent szar… az én autóm. Ki tehette? És tudtam a választ abban a pillanatban, ahogy a kérdés megfogalmazódott bennem. Lauren. Felnéztem Edwardra. Sápadt volt.
„Taylor aggódik, hogy az elkövető behatolhatott a lakásba, és még ott is lehet.”
„Értem” – suttogta Edward.
Oh a szarba… már ezelőtt is bejutott a lakásba Lauren.
„Mi Taylor terve?”
„A személyzeti lifttel jön fel Ryannal és Jim-el együtt. Átfésülik a lakást és ha minden tiszta, jelt adnak. Én önökkel maradok, uram.”
„Köszönjük, Stuart” – Edward szorosabban fogott magához.
„Ez a nap egyre jobb és jobb lesz” – mormolta, belefúrva az orrát a hajamba.
„Figyelj – képtelen vagyok arra, hogy itt álljak és várjak. Stuart, vigyázzon Miss Swanra. Ne engedje be addig amíg nem kap szabad jelzést.”
Mi?
„Nem,  Edward – velem kell maradnod” – könyörögtem.
Edward elengedett.
„Tedd, amit mondok, Isabella” – mondta Edward fagyosan.
„Várj itt. Nem lesz semmi bajom. Stuart?”
Stuart kinyitotta az előtér ajtaját és beengedte Edwardot a lakásba majd becsukta az ajtót mögötte, elém állt, közömbösen nézve rám.
Szent szar… Edward… mindenféle horrorisztikus végkifejlet futott át a fejemen.
És minden amit tehettem…vártam.