Már nem lesz új fejezet


A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

Fifty Shades of Grey elemzése

Angol eredeti (kivettem a linket, ne mutogasson szerte a világban)

This review is being posted in lieu of a morning opinion piece because it is an opinion piece of sorts and because, well, it is verbose. So you get three reviews today. Yay!
Dear E.L. James,
So I’m pretty much in the minority when it comes to this book as I hated it.
Fifty Shades of Grey came to my attention during a Twitter conversation. I was intrigued by the fact that the book was apparently once a Twilight fan fiction piece entitled Master of the Universe and featured a BDSM relationship between the main protagonists. I was told that there was a high level of WTFery but I ignored this warning. I’m usually a fan of WTFery. If I was not a fan of WTFery, I would not have enjoyed afternoon soap operas for most of my teen years. After all, WTFery is simply the absurd taken to new heights of, well, of absurdity. But this was not WTF in an absurd, adorable way. It was infuriating. I wanted to scratch my eyes out or maybe the characters’. I’m not really sure. At one point, I had to start drinking heavily. But even gin didn’t dull the fury.
In writing this, I’ve been thinking of alternate titles, something that plays on the title of the book, what it is about, and how I feel about it. Something succinct like: “50 Shades of Grey, 7 Shades of Scarlet, & 372 Pages of Dumb.” Or maybe: “120 Days of Boredom.”  What about: “The Story of Oh . . . My! Perhaps, “Where There’s a Will, There’s an Ellipsis” or “The Whiner, the Witch, and the Wanker”? No, I’ve got it: “Oh Bondage! Up Yours!” but I wouldn’t want to associate X-Ray Spex with this book. So let’s call this after my favorite safe word: Julie Andrews!
I should state, for the record, that I was did not buy this book. I was lent it and I am very grateful to that person.  Yes, I am very grateful despite the fact that I ended up loathing this book. So, what’s it all about?
Anastasia Steele is on the cusp of graduating from Washington State University. Before she can do that, though, she’s got to get through finals, a task which would be made easier if she didn’t have to drive up to Seattle to interview some billionaire named Christian Grey for the student newspaper. But she does have to, even though she isn’t technically on the student paper. Her BFF Kate is sick, and being sick she is incapable of driving the three hours or conducting the interview. So Anastasia does it instead. It’s a last minute thing and honestly, she’s just not prepared for it (or for anything in life, really, but we’ll get to that). She doesn’t know anything about Christian Grey. She doesn’t know how old he is or what he does. All she knows is that he’s rich and he donates to the university.
Whatever she expected, it wasn’t the reality of Christian Grey. He’s young, for one, and he’s intense, really intense. Anastasia knows that she’s no match for him looks-wise, so it baffles her when he starts pursuing her: showing up at her work, sending her a first-edition of Tess of the D’Urbervilles, rescuing her from a drunken evening out. She can hardly believe her luck when this perfect man whisks her away to his penthouse in Seattle. Only Christian Grey has a dark secret. No, he isn’t a vampire or a spy or Batman. He’s kinky. He’s into BDSM. He likes to whip and chain it. GASP!
That’s pretty much the plot. Ignorant young woman with virginity still intact and a case of low self-esteem meets a controlling, manipulative, hot, young billionaire who identifies as a dominant in order to justify the fact that he’s a paternalistic control freak. Yay! Oh, yay! It’s just such an original and imaginative take on heterosexual relationships, don’t you think? It really offers some new insight into sexuality and power.
I am, of course, being sarcastic. Fifty Shades of Grey does the exact opposite. Not only does it perpetuate damaging untruths about BDSM as a sexuality and a sexual identity, it also manages to do so in the most clichéd and hackneyed way possible. It is a thoroughly uninteresting book. The characters are as flat as a thing can be without entering the first dimension. The plot has only a single conflict: that Christian is BDSM identified and Anastasia is vanilla. E.L. James has managed to take the worst aspects of Twilight, the worst elements of a Mills & Boon circa 1977, and the worst of BDSM erotica and combine them into one glorious whole (or should that be hole?). She deploys the tropes and clichés with a heavy hand—tropes and clichés that, to be fair, are everywhere in romance. But it is the thoughtless use of these clichés that makes them problematic for me. And this is coming from a person who has just written and presented an academic paper defending the cliché and clichéd language!
Worse, the prose itself is stuttering and robotic. Sentences are rendered in a childish sing-song structure (subject verb predicate) and overwhelmingly they are in the active voice. Moreover, the prose beats you over the head with its intended meaning. James clearly doesn’t trust her readers to pick up on nuance, to infer traits and qualities from the characters dialogue and interactions, or to remember events from mere paragraphs prior (God knows Anastasia doesn’t). Instead, she spends a great deal of timing telling us all sorts of things about Anastasia and Christian but somehow manages to demonstrate the exact opposite.
What I hated about this book are certainly issues and problems that I have disliked in other novels. However, as I said above, by separating the clichés from the original forms and contexts (particularly in the case of Twilight), James loses the subtlety that made these problematic clichés at the very least tolerable in their other contexts. For instance, in Elizabeth Hoyt’s Wicked Intentions the hero’s desire for kinky sex is “cured” by his relationship with the heroine. However, the central conflict of that book does not revolve around the hero’s sexual identity nor does the heroine find it any way monstrous. As such, I was able to overlook it enough to enjoy the rest of the novel. That simply was not the case for me in Fifty Shades of Grey.
In order to address the multitude of problems in the narrative, I have divided the review into three sections. I have not written a thesis statement, which I’m sure will disappoint Maggie Stiefvater. C’est la vie! We can’t always get what we want. I certainly didn’t whilst reading this book.
The prose is dull, but it isn’t unreadable. It’s competent. The best thing I can say about it is that vast majority of sentences are grammatical. More problematically was what I shall call the rhythm of the prose. Like Gertrude Stein, I believe the sentence is the basic building block of narrative. The sentences in this book did not help me enter the world of the story. They were an obstruction. A series of pedestrian, pre-chewed sentences only slightly more sophisticated than the ones found in my 2nd grade reader:
The drive to the heliport is short and, before I know it, we arrive. I wonder where the fabled helicopter might be. We’re in a built-up area of the city and even I know helicopters need space to take off and land [Reviewer’s Note: No. They don’t. That’s their advantage over the plane!] Taylor parks, climbs out, and opens my car door. Christian is beside me in an instant and takes my hand again.  (p. 63) Kindle Edition.
By pre-chewed, what I mean is that every sentence, every piece of dialogue is exactly the sort of thing you’d expect in a book like this. Like in a James Cameron movie where every character says exactly what such a character always says at such a moment. It is uniformly predictable and because it is uniformly predictable it doesn’t convey any subtle or nuanced meaning to the story. Its uniformity on a sentence level shapes the superficiality of the rest of the book—the plot, the characters, and the underlying themes. This is what I mean by clichéd.
The prose is further made awful by James’ weird and arbitrary use of the italics. Italics are used to emphasize certain words or phrases. They are also used, on occasion, as a way of setting off a character’s thoughts. By using the italics all the time, which she does, the emphasis loses all meaning and force. Quite frankly, the italics make Anastasia look dumb—not that she needs any help with that. They create a constant sense of Anastasia as a person easily startled, like someone suffering from short term memory loss who forgets she just saw you ten seconds ago and then jumps when she sees you again. It’s fucking ridiculous. For example:
“I assume you’re not on the pill.”
What! Shit.
“I didn’t think so.” He opens the top drawer of the chest and removes a packet of condoms [Reviewer’s note: the pill doesn’t protect from STDs, yo!]. He gazes at me intently.
“Be prepared,” he murmurs. “Do you want the blinds drawn?”
“I don’t mind.” I whisper. “I thought you didn’t let anyone sleep in your bed.”
“Who says we’re going to sleep?” he murmurs softly.
“Oh.” Holy hell.
He strolls slowly toward me. Confident, sexy, eyes blazing, and my heart begins to pound. My blood’s pumping around my body. Desire, thick and hot, pools in my belly. He stands in front of me, staring down into my eyes. He’s so freaking hot. (p. 82).
Why are these in italics? What is the purpose of the emphasis? What does it tell us that the context doesn’t? That the words themselves don’t? We don’t need them if they are just supposed to be setting off Anastasia’s thoughts because the story is told in the first person and we are already occupying her headspace. We don’t need to be told that this is what she is thinking via italics. They emphasize nothing. And at one point, dialogue coming from another room is in italics (Location 2842 of 10541). So to me, there is no rhyme or reason for this usage. It just takes the reader out of the story. Let’s not even get into the plethora of ellipses (oh my god . . . the ellipses!).
A final, but by no means last, word on the prose is the use of the word subconscious. The subconscious plays a large role in Anastasia’s life. Almost as large as her inner goddess, which I can only assume is some kind of euphemism for vagina. The subconscious is constantly berating and admonishing her. The problem is that this is not what the subconscious does. That’s what the conscience does or the superego, if you are going to be Freudian about it. You are not actually consciously aware of the subconscious because it is sub conscious; it is below the level of consciousness. This may seem like mean-spirited nitpicking, but it isn’t a singular instance of wrong usage. It is a constant refrain within the book. Every time the subconscious spoke, I thought to myself: No. Wrong. No.
Because the prose is so weak, it ends up highlighting and accentuating the book’s other weaknesses, which are as follows:
The plot in this book is the characters. And that’s the problem. There is no other conflict or story other than the fact that Anastasia wants a normal relationship and Christian can’t give her one. He gives it the old school try, I’ll tell you that. Theoretically, this could be a really interesting story. What happens to a kinky person when/if they fall in love with someone who is vanilla? Is it bound (ha!) to be a doomed relationship? Or is there a way to make it work for both people? There’s a good story there. That’s a good premise. Unfortunately, that is not the story in Fifty Shades.
Going in, I had heard rumors to the effect that Christian gets “cured” of his BDSM kink and to me it was fairly clear from the beginning that this is trajectory of the story. This because of the way the narration—that is Anastasia as the first person narrator—characterizes Christian’s kink and the presumption that the reader is going to or ought have her same perspective about BDSM. But let’s talk about Christian first.
Christian is an asshole of the first order. At the outset of the story, he employs the classic move of mind-fuckers and bad boyfriends everywhere, “Anastasia, I’m not a hearts and flowers kind of man, I don’t do romance. My tastes are very singular. You should steer clear of me” (p. 52). Ha ha ha ha ha ha! Ooohhh god! What girl hasn’t heard a version of that before? Am I right, ladies? Regardless of what language it is uttered in, this is the first tip off that you are dealing with a manipulative fuck. But you know what? Let’s give credit where credit is due, Anastasia actually takes him at his word, something Christian never manages to do when it comes to her word. No, no. He just steamrolls right on over every one of her objections. But Anastasia doesn’t pursue him after he tells her this. No, he pursues her. He sends her a first edition. This is not the action of a man who wants a woman to stay away from him. When she calls him drunk to ask him why he would do that, he tracks her down and takes her back to his hotel. Nothing happens, but again, his actions say something different than his words. I would call him a stalker, but he doesn’t have that level of subtlety
The mind games really set the scene for when Christian takes Ana to Seattle where he has her sign a Non-Disclosure Agreement prior to revealing the fact that he’s a dom. There is so much wrong with this I don’t know where to begin. First, Anastasia has no effing clue what BDSM is. Second, she has no sexual experience. Third, the agreement says she can’t talk about this to anyone, which means that she cannot ask anyone bedsides Christian anything about BDSM. Thus, Christian gets to be the one who controls the interpretation of what it means to be a submissive. Does that not strike anyone else as abusive? This is such a violation of kink ethics, of ethics period.
Fine. Whatever. Let’s move on. So then, he hands her a contract. Surely you jest? I mean, dude. Just . . . wow! For god’s sake, he doesn’t even give her a chance to find out what BDSM is or whether or not she wants to pursue something with him. No. He just hands her a contract that’s basically structured to be a 24/7 Dominant/submissive relationship. I mean, I’m not kinky but it seems to me to be common friggin’ sense that you ought to at least play with someone, do a few scenes with a new partner before you go all 24/7! Let’s hire a U-Haul! Forevah, Babes! Not the mention the fact that he’s totally pressuring her to say yes immediately. Argh!
Anyhow, I shouldn’t have been surprised that Ana’s virginity would not stop him from just steamrolling right on over that issue and continuing with his plan to have her as his sub. Oh! And did I mention he blames her for not telling him she was a virgin. Douchewad! So then we get this romantic and touching scene:
“We’re going to rectify the situation right now.”
“What do you mean? What situation?”
“Your situation. Ana, I’m going to make love to you, now.”
“Oh.” The floor has fallen away. I’m a situation. I’m holding my breath.
“That’s if you want to, I mean, I don’t want to push my luck.”
“I thought you didn’t make love. I thought you fucked hard.” I swallow, my mouth suddenly dry.
He gives me a wicked grin, the effects of which travel all the way down there (p. 81)
Somebody call the producers of Jersey Shore, because it turns out The Situation is actually Anastasia Steele’s intact hymen. Yes, responsible sex at its finest. This attitude pretty much characterizes Christian throughout the novel. The only difference between Christian Grey and a Greek Tycoon is that Christian isn’t Greek, as far as I know. He also has more contracts. Other than that, his paternalism and general alpha-hole behavior may as well have been stripped from any number of Harlequin Presents, sans the nuanced characterizations or groveling scenes of penance.
Besides being the worst sort of alpha male, Christian’s personality can be summarized thus: spectacularly beautiful man who smirks a lot. There’s not a lot there. He’s pretty much a cipher, not so much enigmatic as empty.
Then there’s Anastasia Steele. She has shockingly little personality for a first person narrator. She’s vapid and dumb, so very, very dumb. She’s TSTL, but not because she chases down villains in London’s worst slums. No, but because she fails to register the blatantly obvious. Right after Christian tells her he’s kinky, we get this gem of an exchange:
My mouth drops open. Fuck hard! Holy shit, that sounds so… hot. But why are we looking at a playroom? I am mystified.
“You want to play on your Xbox?” I ask. He laughs, loudly.
“No, Anastasia, no Xbox, no Playstation. Come.” (p. 70)
Is this supposed to be cute? Endearing? If so, fail. It is one thing to be a virgin, it is another thing to be so flamingly, fantastically ignorant of the universe and the obvious. I mean, good god, Xbox?! Freaking Xbox?! (Note the use of italics, used to emphasize my disdain). Come on, woman!
I don’t have a problem with virgin heroines, because I don’t equate virginity with being a brain-dead ignoramus. Call me crazy, but I don’t think one needs to have had sex in order to be able to connect the dots in basic human interactions. James has Christian constantly praising Ana’s intelligence and bravery and cleverness, but everything Ana does renders these compliments into ironic, nay sarcastic statements. Every time something sexual is mentioned Ana blushes or flushes or gasps. Any time Christian tries to have an adult conversation with her about BDSM, she bites her lip and peeks out from under her hair like Princess Diana used to do at the paparazzi. Then he tells her he wants to fuck her. Ana’s entire attitude towards their relationship is immature and adolescent, while Christian’s is controlling and manipulative.
If only she were just dumb and easily embarrassed by sex, but no. Ana’s also judgmental and shallow. I think her attitude towards Christian is fairly well summarized in the following lines: “The problem is, I just want Christian, not all his… baggage – and right now he has a 747 hold’s worth of baggage” (p. 217). And later she says: “I’m in this fantasy apartment, having fantasy sex with my fantasy boyfriend. When the grim reality is he wants a special arrangement, though he’s said he’ll try more” (p. 269). The sheer immaturity of these statements is awe-inspiring. Ana doesn’t want Christian with all his baggage. She wants the fantasy, not the grim reality of the actual man. The fact that her adolescent crush on him is characterized as true love illustrates the underlying fuckwitted-ness of this book.
In an adult relationship we deal with the other person’s baggage, whatever that baggage is because everyone’s got it. When Ana talks about how she doesn’t have any examples except literary heroines for knowing how to deal with men, her fundamental misreading of relationships is revealed. She says, “My other references are all fictional: Elizabeth Bennet would be outraged, Jane Eyre too frightened, and Tess would succumb, just as I have” (p. 163). Ana seems to be under the misguided impression that Elizabeth was upset with Darcy for having baggage. That Jane was scared of Rochester’s baggage, which like most people he kept in the attic. But this is a terribly naïve reading of those books and the relationships they depict.
And this naïve attitude toward sex and romance is reiterated in the way that Ana repeatedly characterizes Christian as a monster, as depraved, as a nut-job, as scary, and as dangerous. At one point she says, “This man, whom I once thought of as a romantic hero, a brave shining white knight – or the dark knight as he said. He’s not a hero; he’s a man with serious, deep emotional flaws, and he’s dragging me into the dark. Can I not guide him into the light?” (p. 259). And that pretty much sums up the problem with Ana, Christian, and the plot. BDSM is something you do when you don’t know how to have a “real” relationship. Something you use when you don’t know what “real” love is. “Real” love being two flawless people with no baggage loving boinking. And that’s bullshit.
Oh BDSM! Up Yours! Kink serves three contradictory purposes within this story: it is a justification for Christian being an alphahole (He’s damaged! He’s dominant! He doesn’t know what real love is!). It is the erotic titillation and tension in the sex scenes—which, FYI, are so boring they could have acted as general anesthesia. I could have had a tooth drilled during and not realized it. And it is the obstacle or conflict the hero and heroine must overcome in order to be together.
The narrative wants to occupy a position where we get to take the moral high ground sexually speaking but at the same time get to be thrilled by the eroticism of BDSM. It wants us to think of Christian’s BDSM as something that’s wrong with him, a symptom of his inner, childhood demons. But it also wants us to get off on it. Like teenage girls giggling over pictures of penises, it seems to say of BDSM, “Tee he he he! That’s so gross!” But secretly loves the titillation it gets from viewing the forbidden.
Nowhere is this made clearer than in the depiction of Mrs. Robinson. Mrs. Robinson is the name Ana gives to the older femdomme who introduced Christian to BDSM when he was but fifteen years old. Ugh! But friends, it gets worse. Ana, in her typically sensitive and insightful way, refers to her in front of Christian as Mrs. Pedo. To which Christian responds, “She’s a dear, valued friend and a business partner. That’s all. We have a past, a shared history, which was monumentally beneficial for me, though it fucked up her marriage – but that side of our relationship is over” (p. 314).
Cue stunned silence.
I don’t even know where to begin with this: the fact that one of the few, and certainly the most important, femalez involved in BDSM is depicted as child molester. Or the fact that she gave Christian the only kind of love he would accept and saved from a life of darkness and drugs. Oh my! Or the fact that it basically justifies Ana’s view of BDSM as “scary” and “dark” . . . like Christian’s eyes. This is just so, so, so WRONG.
The characterization of Mrs. Robinson as a pedophile is followed by Ana getting turned on, for the umpteenth time, by Christian and then trying to use sex to get him to tell her about his past. Followed by BDSM being characterized as some kind of therapy. Followed by another mind-blowing orgasm. This is fairly typical as far as this book is concerned. One minute BDSM is wrong, wrong, wrong. So scary! So dark! Then the next it is hot, hot, hot! Then it is therapeutic. Then it is wrong and dark again. Then Ana’s getting off on images of Christian with a riding crop, and so on and so forth. In short, the depiction of BDSM as an identity and as sexuality is careless, inconsistent, and rests on common myths and misperceptions about it. And I haven’t even gotten to the contract, yet!
It is entirely obvious to me that this used to be Twilight fan fiction because James manages to capture the vibe of the original: the shoe-gazing, eye-gazing, pseudo-angst of Bella and Edward’s tumultuous love affair. Yes! It’s all there from the zero conflict to the zero chemistry! However, as it turns out—and believe me I’m as surprised to be saying this as you are to hear it—Twilight turns out to be the more sophisticated version. If we were to characterize Edward and Bella’s relationship as BDSM, then unlike Anastasia, Bella eagerly and unconditionally accepts Edward and his darkness. She embraces him and his baggage wholeheartedly. She is happy to go into his world. She never thinks of saving him from his darkness. She never thinks of him as a monster. Edward is the one in the closet, so to speak. Edward is the one who fears his desires. This book has completely missed that aspect of its source material.
For all that Twilight normalizes the Gothic, the monstrous, and the kinky it never “cures” it. It never tries to “drag it into the light” and reform it from its bad, bad ways. Instead, and I’m quite startled to realize this, Twilight posits a world in which the “monstrous”, too, can be happy. Even the villains experience real love and true love. In fact, Victoria’s pursuit of Bella is based upon the fact that she did love her partner and mourns his death. Fifty Shades, on the other hand, persistently characterizes kink as abnormal except when it uses it to excuse bad behavior or to titillate its readers. It is exploitive and appropriative in the worst sort of way. More importantly, it separates the “hearts and flowers” sort of romantic love Anastasia wants as being distinct from and incompatible with BDSM.
I could say a lot more about this book: the use of musical references as status symbols, the weird relationship to food the narrative has, the weird relationship to appetite generally the narrative demonstrates, how the text defines love and normalcy, etc. Not to mention the hoops E.L. James has to jump through to keep Ana innocent of the world. I mean seriously, what student doesn’t have an email address? Or a computer? And there is a helluva lot more to say about the depiction of BDSM. But I will refrain.
While I recognize that there are two other books in this series that I have not read and have, therefore, not completed the narrative arc, I have no confidence that the problems that were so garishly on display in this first book have, in any way, been resolved in the subsequent installments. And I will not be reading the others to have my suspicions confirmed. I’m quite positive that my predictions will come true: Jack Hyde will turn out to be some kind of bad dom; Mrs. Robinson will play the role of jealous, glamorous older lover that Christian has to break free from in order to be with Anastasia; and finally, Christian will be set free from his need to be a dominant once he has fully come to terms with his dark past.
But why did this infuriate me so? Why? I think, after much contemplation, it was because the way in which the clichés and elements of genre romance were deployed served to reveal a troubling and repugnant worldview. Troubling for the very fact that these are not issues isolated to 50 Shades of Grey. The artless way in which they were written simply laid bare the problems, exposing a terrible underlying ideology. Whether James realizes it or not, intended it or not, she has written a book whose ultimate message is this: the only people who deserve love are those who are perfect and normal. Redemption is nothing more than learning that you were always already chosen, always already perfect.
How Calvinist! I find this message foul and damaging. Because of that fact and because it is rendered in dull, robotic prose, I hereby give this book an F.

És a fordítást köszönjük meg Andrisnak

2012. február 7.

Kritika: E. L. James: Fifty Shades of Grey (A szürke ötven árnyalata)

Ezt a cikket egy reggeli vélemény-vezércikk helyett írom, egyrészt, mert ez is egyfajta vélemény, másrészt, mert meglehetősen bőbeszédű lett. Tehát, ma három kritika is lesz, juhé!

Kedves E. L. James.

Bevallom, nagyjából a kisebbséghez tartozom abban a tekintetben, hogy utáltam ezt a könyvet.

A Fifty Shades of Grey egy Twitter-beszélgetés során került a látóterembe. Izgatott a helyzet, hogy a könyv eredetileg az Alkonyat-sorozaton alapuló rajongói műből indult ki. Az akkori címe Master of the Universe (A világ ura) volt, és a főszereplők között kialakuló BDSM-kapcsolatról szólt. Mondták, hogy a történetben magas az aránya a WTF-faktornak, de ezt nem vettem figyelembe. Általában szeretem az ilyen mi-a-frász-szerű dolgokat. Ha nem szeretném, akkor már tiniként sem lettem volna oda például a szappanoperákért. Végül is, az ilyen különcségek egyszerűen az abszurdumot viszik el újabb magaslatokra az abszurditás terén. Ez viszont nem a szerethető, kedves abszurdumok közé tartozik. Ez felbőszített. Ki akartam kaparni a szemeimet, de legalábbis a szereplőkét. Nem is tudom. Egy résznél el kellett kezdenem inni, de még a gin sem csökkentette a dühömet.

Amikor ezt a cikket írtam, alternatív címeken gondolkodtam, amely kifigurázná a könyv címét, azt, hogy miről szól, és azt, hogy nekem mi a véleményem róla. Valami szabatosat: „A szürke 50 árnyalata, a skarlát 7 árnyalata és a hülyeség 372 oldala”, vagy „120 nap unalom”. Vagy a „Jajistenem!... története”. Esetleg az, hogy „Ahol akarat van, ott van egy kihagyott szó”, „A nyafka, a boszorkány és a zsebhokizó”? Nem, megvan: „Megkötözős szex? A Tiédbe!”, de nem akartam volna a röntgenvizsgálatot egy kalap alá hozni a könyvvel. Nevezzük inkább el a kedvenc biztonsági szavamról: Julie Andrews!

Ki kell jelentenem, a jegyzőkönyv kedvéért, hogy nem vettem meg a könyvet. A könyv kölcsön lett nekem adva, és ezért hálás vagyok a kölcsönadó személynek. Igen, tényleg hálás vagyok, annak ellenére, hogy végül meggyűlöltem a könyvet. Nézzük, miről is szól.

Anastasia Steele épp egy végzős hallgató a Washington Állami Egyetemen. Mielőtt azonban elvégezné, le kell tennie a záróvizsgáit, ez egy olyan feladat, ami sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene elautókáznia Seattle-be, hogy meginterjúvoljon valami milliárdost, Christian Grey-t, az iskolaújság megbízásából. Ám el kell autókáznia, még úgy is, hogy ő valójában nem ír az iskolaújságba. A legeslegjobb barátnője, Kate viszont beteg lett, és betegen nem képes sem a három órás autóútra, sem az interjúra. Tehát Anastasia megy helyette. Tényleg az utolsó pillanatban derül ki, és a lány tényleg nincs rá felkészülve (vagy úgy semmire az életben, de erre még visszatérünk). Nem tud semmit Christian Grey-ről. Nem tudja, hány éves, vagy azt, hogy mivel foglalkozik. Annyit tud, hogy kőgazdag, és néha adakozik az egyetemnek is.

Akármire is számított, az nem volt igaz Christian Grey-re. Például fiatal, és érdeklődő, nagyon érdeklődő. Anastasia tudja, hogy ő nem illik az ilyen férfihoz, és ezért teljesen összezavarodik, amikor a férfi ráhajt: felbukkan a munkahelyén, elküldi neki Thomas Hardy-tól az Egy tiszta nő első kiadását, megmenti egy részeg estén. A lány tehát alig hisz a szerencséjének, amikor ez a tökéletes fickó meghívja a Seattle-i lakásába. Christian Grey-nek azonban van egy sötét titka. Nem, nem vámpír ő, és nem is Batman. Csak kicsit bogaras. Szereti a BDSM1-et. Szereti az ostorozást, a láncolást. HŰHA!

Nagyjából ennyi lenne a cselekmény. Tudatlan, fiatal nő – aki még szűz, ráadásul a gyenge önbecsülésűek minősített esete – találkozik egy ellenőrző, befolyásoló, szexi, fiatal milliárdossal, akit domináns félként azonosítanak, csak azért, hogy igazolt legyen a paterinalista ellenőrzési mániája. Jaj! Ó, jaj! Ez aztán annyira eredeti és képzeletteljes megközelítése a heteroszexuális kapcsolatoknak, mi? Tényleg ad némi újfajta betekintést a szexualitás és a hatalom világába.

Nem, tényleg szarkasztikus vagyok. A Fifty Shades of Grey éppen az ellenkezőjét teszi. Nem csupán káros féligazságokat közöl a BDSM-ről, mint szexuális irányzatról, vagy felfogásról, hanem ezt a létező legklisésebb, legelcsépeltebb módon teszi. Mélyrehatóan érdektelen könyv. A szereplők annyira laposak, mint bármi, ami egyáltalán az első dimenzióba sem léphetett be. Az egész történet során egyetlen konfliktus van: Christian a BDSM-et szereti, Anastasia a misszionárius pózt. E. L. James-nek sikerült összegyúrnia az Alkonyat legrosszabb elemeit az 1977-es év Mills&Boon2 könyveinek a legsötétebb oldalaival és a BDSM-erotika legaljával, majd egy nagy egészbe gyúrta össze (vagy inkább egy nagy lyukba nyomta be). Bőkezűen bánik a szóképekkel és a sablonos kifejezésekkel – hogy igazságosak legyünk, a regényekben gyakran teszik ezt mások is. Ezeknek a sablonoknak az esztelen alkalmazása teszi problémássá a könyvet. Ráadásul az írója éppen most írta és védte meg a diplomáját, amelyben a sablonokat és a sablonos nyelvet védi!

A próza dadogós és gépies. A mondatszerkesztés egy gyerekdal felépítésének bonyolultságát hordozza (egyszerű mondatok, alany-állítmány), és a szöveg nagyrészt párbeszédekből áll. Mindemellett a szövegek szinte fejbe vágnak a szándékos jelentéseikkel. James egyértelműen nem bízik annyira az olvasóiban, hogy azok odafigyeljenek apró részletekre. Például, hogy a szereplők beszélgetéseiből, cselekvéseiből következtetéseket vonjanak le a jellemüket illetően. Vagy akár a szereplők emlékezzenek arra, hogy mi történt pár bekezdéssel korábban (Isten a tudója, hogy Anastasia nem emlékszik). Ehelyett nagyon sokat szeretne foglalkozni az írónő azzal, hogy elmeséljen ezt-azt Anastasiáról és Christianról, mégis az ellenkezője sikerül neki.

Amit nem szerettem ebben a könyvben, az teljesen egybevág azokkal a dolgokkal és ügyekkel, amiket már más regényekben is problémásnak tartottam. Bár, ahogy már említettem, azzal, hogy elválnak a klisék az eredeti alakjuktól és környezetüktől (főleg az Alkonyat, mint alap esetén), James elveszti azt a kifinomult rendszert, amelyek ezeket az amúgy is problémás közhelyeket más szövegkörnyezetben legalább elfogadhatóvá teszik. Például az Elizabeth Hoyt által írt Wicked Intentions-ben a főhős perverz szex iránti vágyát „meggyógyítja” a főhősnővel létrejövő viszonya. Ennek ellenére annak a könyvnek a központi gondolata nem forog annyira a főhős szexuális beállítottsága körül, és a főhősnő sem találja azt különösebben szörnyűnek. Így át tudtam felette siklani annyira, hogy élvezzem a történet többi részét. A Fifty Shades of Grey esetén erre egyszerűen képtelen voltam.

Annak érdekében, hogy a szöveggel kapcsolatos számos problémát megvizsgáljuk, három részre kellett osztanom a cikket. Nem diplomadolgozatot írtam, ami talán elszomorítja Maggie Stiefvatert. C'est la vie! Nem kaphatjuk mindig azt, amit akarunk. Ez különösen igaz volt rám, amíg olvastam a könyvet.


A szöveg unalmas, de nem olvashatatlan. Inkább megfelelő. A legjobb, amit mondhatok róla az, hogy legalább a mondatok legnagyobb része nyelvtanilag helyes. Problémásabb volt számomra az, amit a próza ritmusának lehetne nevezni. A mondat a szöveg alapvető építőköve szerintem, csakúgy, mint Gertrude Stein szerint. Ennek a könyvnek a mondatai nem segítettek abban, hogy belépjek a történet világába. Szabályosan megakadályoztak. Egy csomó gyalogos, előre megrágott mondattal találkoztam, amelyek alig voltak kidolgozottabbak, mint az általános iskola második osztályos olvasókönyvem mondatai.

A helikopter-leszállóig vezető út rövid volt, és mielőtt észrevettem volna, már meg is érkeztünk. Kíváncsi voltam, hol lehet a helikopter. Beépített területen vagyunk, és még én is tudom, hogy a helikoptereknek hely kell a fel- és leszálláshoz. [A kritikus jegyzete: Nem, nem kell! Ez az előnyük a repülővel szemben!] Taylor megáll a kocsival, kiszáll és kinyitja az ajtómat. Christian egyből mellettem terem, és megfogja a kezemet.” (63. oldal, Kindle-féle kiadás)

Az előre megrágott alatt azt értem, hogy minden egyes mondat, minden egyes párbeszéd pont olyan, amit elvárunk egy ilyen könyvtől. Mint egy James Cameron-film, ahol minden szereplő pontosan azt mondja, amit egy olyan szereplőnek az adott helyzetben mondania kell. Sablon szerint megjósolható, és mivel megjósolható, ezért nem ad semmilyen kifinomult, vagy árnyalt értelmet a történetnek. A mondatok szerinti papírforma aztán meghatározza a történet egészét – a cselekményt, a szereplőket, a mögöttes tartalmat. Ezt értem a sablonosság alatt.

A prózát tovább rontja a dőlt betűk James szerinti furcsa és önkényes használata. A dőlt betűket akkor kell használni, ha bizonyos szavakat vagy kifejezéseket ki akarunk emelni. Időnként akkor, amikor el kell indítani valamelyik szereplő gondolatmenetét. A dőlt stílus állandó használata elveszi a hangsúlyozás jelentőségét és erejét. Őszintén szólva, a dőlt betűk miatt Anastasia csak ostobának látszik, nem mintha azt még tovább kellene fokozni. Az az érzés alakult ki bennem, hogy Anastasia egy olyan személy, akit könnyen meg lehet lepni, mintha rövidtávú memóriazavara lenne, és elfelejtene dolgokat, amiket tíz másodperccel korábban látott, aztán ugrál örömében, amikor újra látja. Kibaszott röhejes. Például:

„ „Gondolom nem szeded a tablettát.”
Micsoda! A szarba.
Nem hiszem.” Kinyitotta a felső fiókot és kivett egy csomag kondomot. [A kritikus jegyzete: hé, a tabletta nem védene meg a szexuális betegségektől!] Behatóan nézett rám.
Készülj fel” suttogta. „Behúzzuk a sötétítőt?”
Nem számít” suttogtam. „Azt hittem, senki nem alhat az ágyadban.”
Ki mondta, hogy aludni fogunk?” mondta lágyan.
Ó!” Szent pokol.
Lassan felém lépked. Magabiztosan, szexisen, lángoló szemekkel, és a szívem egyből hevesen dobogni kezdett. A vérem elöntötte az egész testemet. A vágy vastagon és forrón gyűlt össze az ágyékomban. Előttem állt, lenézett a szemeimbe. Annyira durván jó!” (82. o.)

Miért van az egész dőlt betűvel? Mi a jelentősége a kiemelésnek? Mi többet mond el, amit a szöveg nem? Amit a szavak maguktól nem mondanak el? Nincs szükség a további kiemelésre, ha arról van szó, hogy Anastasia gondolatait illusztráljuk, mert a történetet amúgy is E/1-ben olvassuk, így elfoglaljuk a lány fejét. Nem kell külön kiemelni, hogy ez az, amit Anastasia gondol, csak azért, mert dőlt betűkben gondolja. Semmit nem hangsúlyoznak. Ráadásul egy helyen az a társalgás is dőlt betűs, ami a másik szobából szűrődik át (2842-es jelenet a 10541-ből). Számomra tehát ez a használat ok és értelem nélküli. Csak arra jó, hogy kizökkentse az olvasót a történetből. És akkor még nem is beszéltünk az értelmetlenül kihagyott szavak tengeréről. (Édes Istenem, azok a kihagyások...)

Végül, de semmiképp sem utolsósorban, említsük meg a tudatalatti szó használatát. A tudatalatti nagy szerepet játszik Anastasia életében. Majdnem olyan nagyot, mint a belső istennője, amit csak feltételezek, hogy egy finomkodó kifejezés a vaginájára. Ez a tudatalatti folyton leteremti és megdorgálja őt. A probléma az, hogy ezt nem a tudatalatti csinálja. Ezt a lelkiismeret csinálja, vagy a felettes én, ha már a dolgok Freud-i értelmezéséig megyünk. Nem vagyunk tudatosan tisztában azzal, hogy mit csinál a tudatalattink, mert éppen ezért hívják tudat alattinak; mert a tudat szintje alatt helyezkedik el. Ez lehet, hogy gonosz szőrszálhasogatásnak tűnik, de nem a szó egyetlen véletlen téves használatáról van szó. Ez egy visszatérő eleme a könyvnek. Minden alkalommal, amikor a tudatalatti beszélt, azt gondoltam: nem, ez téves. Nem.

Mivel a próza annyira gyenge, végül még fel is erősíti a könyv többi gyengeségét.

Cselekmény, szereplők

A könyv cselekményét a szereplők jelentik. És éppen ez a baj. Nincs más konfliktus, vagy esemény, mint az, hogy Anastasia rendes kapcsolatot szeretne, és Christian nem képes ezt nyújtani. Megpróbálja a régi trükköt, azt elmondhatom. Elméletileg ez még lehetne is egy igazán érdekes sztori. Mi történik egy ferde alakkal, amikor/ha beleszeretnek egy konzervatív hajlamú személybe? Biztos, hogy ez egy végzetesnek ítélt, gúzsba kötött (aha!) kapcsolat? Vagy mégis lehet működőképes mindkét fél számára? Van itt jó történet. Jól indulhatna. Sajnos, a Fifty Shades-nek nem ez a története.

Hogy folytassuk, hallottam pletykákat arról, hogy Christian majd kigyógyul a BDSM-mániájából, de számomra a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy a történet ilyen irányt vesz majd. Ez már az elbeszélés módjából is kiderül – mivel Anastasia a mesélő – és az Christian vágyait egyből elítéli és úgy veszi, hogy az olvasó is együtt fog érezni vele. Beszéljünk azonban Christian-ról először.

Christian egy elsőfokú seggfej. A történet elején alkalmazza már a régi trükköt, amit a hasonló alakok, a tipizált rosszfiúk alkalmaznak: „Anastasia, én nem az a szívecskés-virágos férfi vagyok, nem egy romantikus alkat. Az ízlésem nagyon egyedi. El kellene vitorláznod a közelemből.” (52. o.) Hahahahahaha! Óóóóó Istenem! Melyik lány nem hallotta még ezt a szöveget? Igazam van? Függetlenül attól, hogy milyen nyelven makogják el, ez az első dolog, ami arra utal, hogy a fazon egy manipulatív gyökér. Tudjátok mit? Tegyük fel, hogy ez most bejön, Anastasia szó szerint veszi, amit mond, és Christiannak sosem sikerül valamit megtenni, amikor a lány dolgai jönnének szóba. Nem, nem. Egyszerűen legázolja a lány érveit, mint egy gőzhenger. Azonban nem Anastasia lesz az, aki üldözni kezdi a férfit ezen szavak után. Nem, a férfi üldözi őt. Könyvet küld neki. Ez nem olyan dolog, amit egy olyan férfi tesz, aki azt akarja, hogy egy nő távol maradjon tőle. Amikor a nő részegen felhívja, hogy miért tette ezt, a férfi lenyomozza, és visszaviszi a szállodájába. Semmi nem történik, de a tettei megint mást mutattak, mint a szavai. Leskelődőnek mondanám, de hiányzik belőle az a finomság.

Akkor kellene igazából elkezdeni gondolkodni, amikor Christian Seattle-be viszi Anát, ahol a lánynak alá kell írnia egy titoktartási nyilatkozatot, mielőtt a férfi bevallaná neki, hogy ő lesz a domináns fél. Ebben aztán annyi hiba van, hogy nem is tudom, melyikkel kezdjem. Először is, Anastasiának halvány fogalma sincs, hogy mi az a BDSM. Másodszor, nincs neki semmiféle szexuális tapasztalata. Harmadszor, a nyilatkozat szerint senkivel nem beszélhet erről, tehát Christianon kívül senkit nem kérdezhet meg, hogy mi a BDSM. Így Christiannál lesz a lehetőség, hogy az ő értelmezésében ismerje meg a lány, mit jelent alárendeltnek lenni. Ez senki szerint nem gyalázatos? Ez az etika két lábbal való tiprása.

Remek. Fasza. Haladjunk. Ezek után átnyújt a nőnek egy szerződést. Most biztos viccelsz! Nem, komolyan gondolom, haver. Hát... hűha! Isten szerelmére, még esélyt sem adott a nőnek arra, hogy megtudja, mit jelent a BDSM, vagy arra, hogy egyáltalán eldönthesse, akarja-e a férfi üldözö közeledését vagy sem. Nem. Ad a nőnek egy szerződést, amelyben aláírhatja, hogy elvállalja, 24/7-ben alárendelt fél lesz egy ilyen kapcsolatban. Nem vagyok amúgy ferde, de szerintem baromira logikusnak tűnne, hogy legalább próbálják ki, csináljanak pár trükköt, mielőtt belemennek egy 24/7-es, folyamatos kapcsolatba. Legalább béreljenek egy láncot. Nem, előre, bébi! Azt meg nem is mondtam, hogy Christian minden erejével arra buzdítja a lányt, hogy írjon alá. Ááá!

Valahogy azon sem kellett volna megbotránkoznom, hogy Ana szüzessége nem fogja megállítani a fazont abban, hogy belekényszerítse a lányt egy alárendelt szerepébe. Ó! Vajon említettem, hogy ráadásul a férfi hibáztatja a nőt azért, mert nem vallotta be a szüzességét? Szerencsétlen! És akkor jön ez a romantikus és megérintő jelenet:

„ „Most azonnal egyenesbe kell hoznunk a helyzetet.”
Ezt hogy érted? Milyen helyzetet?”
A te helyzetedet, Ana. Szeretkezni fogok veled, most.”
Ó.” A padló elszállt. Én vagyok a helyzet. Visszatartom a lélegzetem.
Persze, csak ha akarod. Nem akarom kísérteni a szerencsémet.”
Azt hittem, te nem szeretkezel. Azt hittem, te keményen kefélsz.” Nyelek egyet, a szám teljesen kiszáradt.
Gonoszul rámvigyorog, ennek a hatása egyből oda lentre vándorol.” (81. o.)

Valaki hívja a Jersey Shore producereit, mert kiderült, hogy A Helyzet voltaképpen Anastasia Steele érintetlen szűzhártyája!3 Igen, a felelős szex mindenek felett. Ez a hozzáállás végig meghatározza Christian jellemét. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti Christian Grey-t egy görög mágnástól az, hogy Christian, amennyire én tudom, nem görög. Vannak viszont még szerződései. Ezen kívül a paternializmusa és az általános alfa-szerepe bármelyik Harlequin Presents4-könyvből származhatna, mivel ugyanúgy hiányzik belőle az árnyalt személyiség, vagy a bűnbánat legcsekélyebb jele.

Amellett, hogy a legrosszabb alfahímként viselkedik, Christian személyisége így foglalható össze: különösen szép ember, aki sokat vigyorog önelégülten. Emögött nincs sok. Inkább jelentéktelen, nem annyira titokzatos, mint inkább üres.

Aztán itt van nekünk Anastasia Steele. Sokkolóan csekély személyisége van, ahhoz képest, hogy ő a narrátor. Unalmas és ostoba, nagyon, nagyon ostoba. Túl hülye, hogy éljen, de nem azért, mert London legsivárabb gettóiban üldözi a rosszfiúkat egyedül. Nem, ő azért hülye, mert képtelen a legegyértelműbb felismerésére. Épp, amikor Christian bevallja, hogy kissé fura, ezt a gyöngyöt kapjuk válaszként:

A szám tátva marad. Keményen kefél! Szent szar, ez olyan... jól hangzik. De miért van az a játszószoba? Tanácstalan vagyok.
Az Xbox-odon akarsz játszani?” kérdezem. Felnevet, hangosan.
Nem, Anastasia, nincs Xbox, nincs Playstation. Gyere.” (70. o.)

Ennek kéne aranyosnak lennie? Elbűvölőnek? Ha igen, akkor bukás. Egy dolog szűznek lenni, és egy másik dolog ennyire tolakodóan, fantasztikusan tudatlannak lenni a világról. Istenem, Xbox!? Kibaszott Xbox!? (A dőlt betűk tényleg a dühömet fejezik ki.) Gyerünk már, te lány!

Nincs semmi bajom a szűz hősnőkkel, mert nem teszek egyenlőségjelet a szüzesség és az agyhalott tudatlanság közé. Nevezzetek őrültnek, de szerintem nincs szükség szexre ahhoz, hogy az emberi kapcsolatokban legalább a pontösszekötős játék szintjén mozogjon valaki. James folyton dicsérteti Christiannal Ana intelligenciáját, bátorságát és eszét, de minden, amit Ana tesz, folyamatosan eltorzítja ezeket a bókokat gonosz iróniává, sőt, szarkazmussá. Minden esetben, amikor a szexualitás szóba kerül, Ana elpirul, elsápad vagy éppen vesz egy nagy levegőt. Minden esetben, amikor Christian a BDSM-ről beszélne vele, a lány beharapja az ajkát, és úgy néz ki a haja alól, mint Diana hercegnő nézett a lesifotósokra. Aztán Christian megmondja, hogy meg akarja dugni a lányt. Ana egész hozzáállása a kapcsolatukhoz éretlen és gyerekes, míg Christiané felügyelő és manipulatív.

Ha a lány csak egyszerűen buta lenne és szégyellne beszélni a szexről... nem. Ana elítélő és sekélyes. Azt hiszem, a Christianhoz való hozzáállását jól összegzik a következő mondatok:
A baj az, hogy csak Christiant akarom, és nem azt... ami vele jár – és úgy néz ki, hogy egy 747-es rakterében sem férne el az, ami vele jár.” (217. o.) És később ezt mondja: „Itt vagyok, ebben a mesebeli lakásban, mesebelien szexelünk a mesebeli pasimmal. A zord igazság az, hogy neki kell egy különleges szerződés, bár azt mondta, hogy többet fog próbálni.” (269. o.) Ezeknek a mondatoknak a tiszta éretlensége valóban lélegzet-elállító. Ana nem akarja Christiant mindenestül. A mesebeli férfit akarja, és nem az igazi ember zord igazságát. A kamaszos rajongása a férfi iránt, amit igaz szerelemnek állítanak be, megmutatja a legkibaszottabb hátsó szándékait a könyvnek.

Egy igazi kapcsolatban foglalkozni kell a másik fél viselt dolgaival, mert akármik is ezek, mindenki rendelkezik valamivel. Amikor Ana arról beszél, hogy irodalmi szereplőkön kívül nincsenek példaképei arról, hogy miként kell bánni a férfiakkal, akkor válik nyilvánvalóvá a kapcsolatok terén fennálló totális tudatlansága. Azt mondja: „A többi referenciám csak képzeletbeli: Elizabeth Bennet dühöngene, Jane Eyre megijedne és Tess alávetné magát, épp úgy, ahogy én.” (163. o.) Ana abban a félreértésben él, hogy Elizabethet feldühítette, hogy Darcynak voltak viselt dolgai. Azt hiszi, hogy Jane megijedt Rochestertől, mert az a titkait, csakúgy, mint mindenki más, jól elrejtette. Ez viszont egy nagyon naiv olvasata a fenti könyveknek és a bennük ábrázolt kapcsolatoknak.

És ez a naiv hozzáállás a szex és a romantika iránt folyton megismétlődik, amikor Ana állandóan szörnyetegnek, elfajultnak, bolondnak, ijesztőnek és veszélyesnek titulálja Christiant. Egy helyen mondja: „Ez a férfi, akire néha úgy gondoltam, mint egy romantikus hősre, a szőke hercegre fehér lovon – vagy a fekete hercegre, ahogy ő mondta. Ő nem egy hős; ő egy komoly, mély érzelmi hibákkal rendelkező ember, aki lehúz engem is a mélybe. Nem vezethetném inkább én őt a fény felé?” (259. o.) Ez összefoglalja a hibát Anával, Christiannal és a történettel. A BDSM olyasmi, amit akkor csinál valaki, ha nem tud kezelni egy „igazi” kapcsolatot. Olyasmi, amit akkor használnak, ha nem tudják, milyen az „igazi” szerelem. Itt az igazi szerelmet az jelentené, hogy két tökéletes ember, háttértörténet nélkül szereti a dugást. És ez ökörség.


Ó, a BDSM! A tiédet! Három ellentmondásos célt lehet felfedezni a történetbe rakott perverzségben: igazolja Christian alfahím seggfejségét. (Sérült! Domináns! Nem ismerhette meg az igaz szerelmet!) Hordoz egyfajta erotikus csiklandozást és feszültséget a szexjelenetekben – amelyek, az érdekesség kedvéért, olyan unalmasak, hogy nyugodtan lehetne altatónak használni. Az olvasása közben kifúrhatták volna egy fogamat és észre sem vettem volna. Végül ott van, mint akadály a főhős és a főhősnő között, amelyet át kell lépniük, hogy együtt lehessenek.

A narratíva megpróbál olyan pozíciót elfoglalni, ahonnan egyrészt morális előnyben van szexuális téren, ugyanakkor elbűvöli a BDSM-ben rejlő erotika. Azt akarja, hogy az olvasó úgy gondoljon Christian BDSM-mániájára, mint egy hibára, a gyerekkori belső démonainak a megtestesülésére. Ugyanakkor azt is akarja, hogy szálljunk már le erről a témáról. Mint a tinilányok, akik egy péniszről készült kép felett vihognak, a könyv is úgy ír a BDSM-ről: „Hihihi! Ez annyíra menőő!” Titokban pedig élvezi azt a finom reszketést, amit a tiltott dolog nézése miatt érez.

Ez sehol nem látszik tisztábban, mint amikor Ana leírja magában Mrs. Robinsont. Mrs. Robinson az a név, amelyet Ana ad annak a dominának, aki beavatta Christiant a BDSM rejtelmeibe, amikor még csak 15 éves volt. Huhh. Ez már csak rosszabbá válik, barátaim. Ana, a rá jellemző éleslátással és érzékenységgel Christian előtt a nőt csak Mrs. Pedóként emlegeti. Erre Christian pedig így reagál: „Ő egy kedves, értékes barát és üzlettárs. Ennyi. Van múltunk, közös dolgaink, ami számomra elképesztően előnyös, bár az ő házasságát tönkrevágta – de a kapcsolatunknak ez az oldala már véget ért.” (314. o.)

Végszó, döbbent csend.

Nem tudom, hol kezdjem: ott, hogy a történetben szereplő kevés, de vélhetően legfontosabb nőszemélyt, aki kapcsolatban van a BDSM-mel, gyerekek molesztálójának írja le. Vagy ott, hogy ez a nő adta meg Christiannak azt a fajta szeretetet, amit ő elfogadott, és megmentette a sötét, drogokkal terhelt gyerekkorból. Jaj nekem! Vagy a tény, hogy Ana szemében a BDSM valami „ijesztő” és „sötét”... mint Christian szemei. Ez annyira nagyon téves.

Miután pedofilként karakterizálta Mrs. Robinsont, Ana beindul, a sokadik alkalommal, Christian hatására, és megpróbálja arra használni a szexet, hogy kiszedjen dolgokat a férfiból a múltról. Így aztán a BDSM afféle terápiaként jelenik meg. Amit egy újabb elsöprő orgazmus követ. Ez megint nagyon jellemző a könyvre. Az egyik percben a BDSM az rossz, rossz, rossz. Olyan ijesztő! Olyan sötét! A következő percben, akkor igen, igen, igen, jajdejó! Aztán terápiás célokra is jó lesz. Aztán rossz és sötét megint. Aztán ott van az Ana képzeletében lovaglópálcával megjelenő Christian, és így tovább. Röviden összefoglalva a BDSM leírása, mint identitásé és szexuális beállítottságé gondatlan, következetlen és általános előítéleteken és félreértéseken alapul. És még el sem jutottam a szerződésig!

Teljesen egyértelmű számomra, hogy ez egy Alkonyat-rajongói mű volt, mert Jamesnek sikerült elkapnia az eredeti történet egyik elemét: a csillogó cipőjű, csillogó bőrű, csillogó szemű pszeudo-küzdelmet Bella és Edward tumultuózus szerelmi ügyei körül. Igen! Itt van minden a zéró konfliktustól a zéró vonzalomig! Azonban, mint kiderül – és el kell hinnetek, én vagyok a legjobban meglepve, hogy ezt írom – az Alkonyatról derül ki, hogy kidolgozottabb, igényesebb mű. Ha Edward és Bella kapcsolatát BDSM-ként kellene leírnunk, akkor Anastasiától eltérően Bella egyből és feltétel nélkül elfogadja Edward sötét oldalát. Teljes szívből megragadja a férfit és mindazt, ami vele jár. Boldogan követi a világába. Soha nem gondolja, hogy meg akarná menteni a sötétségből. Soha nem gondol rá szörnyként. Edward már házon belül van, hogy úgy mondjam. Edward az, aki fél a saját vágyaitól. Ez a könyv teljesen eltévesztette a forrásmű nézőpontját.

Mert az Alkonyat normalizálja a félelmetest, a szörnyűt és a perverzet, és nem akarja „meggyógyítani”. Nem próbálja „kivinni a fényre”, és megreformálni a csúnya, csúnya dolgait. Ehelyett, és engem is meglep, hogy észreveszem, az Alkonyat létrehoz egy olyan világot, ahol a „szörnyek” is lehetnek boldogok. Még a gonosz szereplők is szerelmesek, igazán és őszintén. Sőt, Victoria hajszája Bella után is abból ered, hogy szerette a társát és meg akarja bosszulni. A Fifty Shades viszont, folyamatosan úgy írja le az elhajlást, mint abnormálist, kivéve, amikor a rossz viselkedést kell igazolni, vagy az olvasók fantáziáját felizgatni. A lehető legrosszabb fajtája egy fogalom kisajátításának és kihasználásának. Még fontosabb, hogy elkülöníti a szívecskés-virágos romantikát, amit Ana annyira szeretne, mintha az inkompatibilis és távoli lenne a BDSM-től.

Még sokat mondhatnék erről a könyvről: a zenei hivatkozások beállítása státusszimbólumnak; az elbeszélő furcsa kapcsolatát az étellel, vagy a furcsa kapcsolatát az étvággyal úgy általában; a szerelem és a normális viselkedés definícióját és a többit. Nem is említve azokat a logikai bukfenceket, amiket James belesző a történetbe, hogy Anát ártatlannak láttassa. Komolyan, miféle egyetemista az, akinek nincs e-mail címe? Számítógépe? És még nagyon sokat lehetne írni a BDSM ábrázolásáról, de már nem fogom ismételni magam.

Tudom, hogy még két könyv van a sorozatból, amiket nem olvastam, és így nem teljesedik ki a narratíva íve. Nincs azonban bizalmam kimondani, hogy a problémák, amelyeket olyan rikítóan mutogattak az első könyvben, majd megoldódnak a sorozat többi részében. És nem is fogom elolvasni a többi könyvet, csak azért, hogy lássam, beigazolódnak a sejtéseim: Jack Hyde-ról kiderül, hogy ő afféle rossz domináns, Mrs. Robinson játssza majd annak az idős szeretőnek a szerepét, akitől Christiannak szabaddá kell válnia, hogy együtt lehessen Anastasiával; és végül, Christiannak fel kell szabadulnia a kényszeres dominancia iránti vágyától, hogy végre megbékéljen a sötét múlttal.

Miért idegesített fel ez engem annyira? Miért? Sok gondolkodás után arra jutottam, hogy azért, mert a regény műfaját annyira közhelyesen és sablonosan használta a szerző arra, hogy egy zavaros és visszamaradott világnézetet közvetítsen. Zavaros, mert a különböző ügyek nem válnak el egymástól a történetben. A művészietlen ábrázolás pedig egyszerűen nyilvánvalóvá tette a problémákat a történetben és láthatóvá tette a mögötte rejlő szörnyű ideológiát. Akár James felismerte vagy sem, akár szándékolta vagy sem, de írt egy olyan könyvet, aminek a végső üzenete a következő: csak a tökéletes és normális emberek érdemlik meg a szeretetet. A megváltás pedig nem több, mint megtudni, hogy mindig is kiválasztott, mindig is tökéletes voltál.

Milyen elszánt kálvinizmus ez! Az üzenetet hibásnak és károsnak érzem. És mert mindez dögunalmas és robotikus prózában lett elmondva, ezennel egy jó nagy karót adok a regénynek.


1BDSM: kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus alapú szexuális kapcsolat
2Angol kiadó, elsősorban romantikus témájú ponyvával foglalkozik
3A Jersey Shore c. amerikai valóságshow egyik szereplőjének a gúnyneve „The Situation”.
4Amerikai kiadó, romantikus ponyvával foglalkozik.

Nincsenek megjegyzések: