Negyvenhatodik fejezet

Lélegzete egyenetlen volt, szinkronban az enyémmel.

„Oh, baby, nem hiszem, hogy bármikor is eleget kaphatnék belőled” – suttogta.

Oh, istenem… Vajon mindig ilyen lesz? Nagyon ellenállhatatlan… mindent elsöprő… nagyon zavarba ejtő és szédítő. Beszélgetni akartam, de most elcsigázott és elbűvölt voltam attól, ahogy szeretkezett velem, és kíváncsi voltam, vajon nekem elegem lesz-e belőle valaha is? Lassan lecsúsztunk a padlóra, karjait börtönként körém fonta, Ölébe kuporodtam, fejemet a mellére hajtottam, lassan mindketten megnyugodtunk. Nagyon óvatosan szívtam magamba Edward édes, kábító illatát. Nem szabad megérintenem az orrommal… nem szabad megérintenem az orrommal… ismételgettem magamban, mint egy mantrát – bár nagyon csábított, hogy megtegyem. Fel akartam emelni a kezem és mintákat rajzolni a mellszőrébe az ujjam hegyével… de megálltam, tudva, hogy gyűlölné, ha megtenném. Mindketten csendben voltunk… nem kívántunk beszélni. Elvesztünk saját gondolatainkban. Elvesztem Edwardban… elvesztem érte.

Eszembe jutott, hogy menzeszelek.

„Vérzek” – mormoltam.

„Nem zavar” – suttogta.

„Észrevettem.” – nem tudtam visszafogni hangom hidegségét.

Kissé megfeszült a teste.

„Téged zavar?” – kérdezte lágyan.

Zavar engem? Zavarnia kellene… kellene? Nem… nem kellene. Hátrahajtottam a fejemet, felnéztem rá. Ahogy lenézett rám, szemei lágy mohazöldek voltak.

„Nem, végül is nem.”

Elvigyorodott.

„Jó. Menjünk fürdeni.”

Eloldozta magát rólam, letett a padlóra, felállt. Ahogy felállt, újból láttam a kis fehér köröket a mellén. Nem himlőhelyek, konstatáltam szórakozottan… Esme azt mesélte, Edward alig volt pöttyös. Szent szar… égési sebek lehetnek. Égési sebek, mitől? Elsápadtam a felismeréstől, sokk és harag száguldott át rajtam. Cigarettától? Mrs Robinson, saját szülőanyja, vagy ki…? Ki tette ezt vele? Lehet, van ésszerűbb magyarázat… csak túlreagáltam – vad remény éledt bennem – reméltem, hogy tévedek…

„Mi a baj?” – Edward tágra nyitott szemmel, riadtan nézett rám.

„A sebhelyeid…”- suttogtam – „nem himlőhelyek.”

És láttam, ahogy egy pillanat alatt bezárkózott, nyugodt, higgadt és könnyed hangulata átváltozott védekezővé – sőt, haragossá. Helytelenítően nézett rám, arca elsötétült, és száját keskeny vonallá szorította össze.

„Nem, nem azok.” Hangja hideg volt, de nem adott több magyarázatot. Elém állt, kinyújtotta a kezét felém, és felhúzott.

„Ne nézz így rám.” – hangja hideg volt és megrovó. Elengedte a kezem.

Elpirultam, rajtakapottan, inkább a kezeimre ámultam… és tudtam, tudtam, hogy valaki cigarettát nyomott el Edward bőrén… rosszul voltam.

„Ő tette?” – suttogtam, mielőtt meggondoltam volna, mit teszek.

Nem válaszolt, kényszerűen ránéztem. Visszabámult rám.

„Ö? Mrs Robinson ? Ő nem egy állatias lény, Isabella. Természetesen nem ő tette. Nem értem, miért érzed, hogy démonizálnod kell őt.”

És ott állt előttem, meztelenül, tündöklő meztelenséggel… a vérem még rajta volt… és végül csak elértünk odáig, hogy beszélgessünk erről. Én is pucér voltam… nem volt hová elrejtőznünk, kivéve a fürdőkádat. Nagy levegőt vettem, elmentem Edward mellett és belépdeltem a vízbe. Finom meleg volt a víz, megnyugtató és mély. Belemerültem a jó illatú habba, a habok közé rejtőztem és felpillantottam Edwardra.

„Kíváncsi vagyok, milyen lennél, ha nem találkoztál volna vele. Ha nem mutatta volna meg neked ezt az…. ööö…életstílust.”

Sóhajtott, belépett a vízbe, leült szemben velem. Állát megfeszítette, szemei fagyosak voltak. Ahogy elegánsan beeresztette testét a vízbe, vigyázott, nehogy hozzám érjen. Jesszus – ennyire feldühítettem?

Közömbösen nézett rám, arca kifejezéstelen volt. Nem szólt egy szót sem. A csend újból közénk telepedett, de nem szándékoztam abbahagyni a dolgokat. Te vagy a soros Cullen – most nem adom meg magam. Kisördögöm ideges volt, nyugtalanul rágta a körmét – többféle kimenetele lehet ennek az egésznek… Egymásra meredtünk… de nem vonultam vissza. Végül, - körülbelül ezer évnek tűnő idő múlva – megrázta a fejét és szárazan rám vigyorgott.

„Valószínűleg szülőanyám útját követtem volna… ha nem lett volna Mrs Robinson.”

Oh… pislogtam. Kokainosként, vagy kurvaként? Esetleg mindkettő?

„Olyan módon szeretett, amit… elfogadhatónak találtam.” – tette hozzá vállat vonva.

Mi a fenét jelent ez?

„Elfogadhatóan?”

„Igen.” – nézett rám feszülten.

„Eltérített attól az önpusztító élettől, amit folytattam. Nagyon nehéz felnőni egy tökéletes családban, ha te nem vagy az.”

Szent tehén… kiszáradt a szám, ahogy megemésztettem szavait. Mereven nézett rám… arca kifürkészhetetlen volt. Nem fog most többet mondani… bosszantó. Magamban őrlődtem – mindez úgy hangzott, mint aki teljesen utálja magát – és Mrs Robinson szerette őt… szent szar… vajon még mindig szereti? Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna.

„Még mindig szeret?”

„Nem hiszem, vagy legalábbis nem úgy.” – húzta össze szemöldökét, mintha ilyen eszébe sem jutott volna.

„Nem győzöm mondani, hogy mindez régen volt. A múlté már. Nem tudok rajta változtatni, még ha szeretnék is, de nem akarok.. Megmentett engem, magamtól.”

Elkeseredetten nézett rám, vizes kezével beletúrt a hajába.

„Soha nem beszéltem erről senkivel” – szünetet tartott – „kivéve Dr. Bannert, természetesen. És az egyetlen oka annak, hogy most veled erről beszélek, az hogy akarom, hogy bízzál bennem.”

„Bízok benned…de jobban akarlak ismerni és akárhányszor próbálok veled beszélgetni… mindig kitérsz előlem. Túl sok minden van, amit tudni akarok…”

„Oh, az ég áldjon meg, Isabella. Mi az amit tudni akarsz? Mit tegyek?” – Szemei égtek, és bár nem emelte fel a hangját, éreztem, hogy megpróbálja fékezni magát. Gyorsan lenéztem a víz alatt levő kezeimre… a fürdőhab buborékjai kezdtek eltűnni.

„Csak megpróbállak megérteni, kész rejtély vagy… nem hasonlítasz senkire, akivel eddig találkoztam. Örülök, hogy elmondod, amit tudni akarok.” – jesszus, valószínűleg a Cosmopolitanok tettek bátorrá, mert hirtelen nem bírtam tovább a köztünk levő távolságot. Átevickéltem az ő oldalára, hozzádőltem. Vagyis egymáshoz értünk, bőr a bőrhöz. Megfeszült, óvatosan rám nézett… mintha megharapnám. Nos, ez egy fordulópont… benső istennőm csendesen nézett rá, meglepetten töprengett.

„Kérlek, ne haragudj rám” – suttogtam.

„Nem haragszom rád, Isabella. Csak nem vagyok hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez – elég megviselő – ezekről csak Dr Banner-rel beszéltem eddig…” – állt meg és a homlokát ráncolta.

„És …vele? Mrs Robinsonnal. Vele beszélgettél?” – noszogattam, próbálva megfékezni a saját indulataimat.

„Igen, vele is.”

„Miről?”

Ahogy helyzetet változtatott, hogy szembe nézzen velem, a víz kiloccsant a padlóra. Kezét a vállam köré fonta, karja a kád szélén feküdt.

„Konok vagy, ugye?” – mormolta és éreztem a hangján a keserűséget.

„Életről, az univerzumról… üzletről, Isabella. Mrs R. és én régóta ismerjük egymást. Bármiről tudunk beszélni.”

„Rólam is?” – suttogtam.

„Igen.” – mormolta, óvatosan pillantva rám.

Beleharaptam a szám szélébe, próbáltam megakadályozni, hogy hirtelen haragom a felszínre kerüljön.

„Miért beszéltetek rólam?”- nyafogósan és sértődötten hangzott a kérdésem. Tudtam, meg kellene állnom… Túl erőszakos voltam. Kisördögöm újra az Edward Munch maszkját viselte.

„Soha nem találkoztam hozzád hasonlóval, Isabella.”

„Ez mit jelent? Olyan valakivel, aki nem írta alá automatikusan a papírjaidat, egyetlen kérdés feltevése nélkül?”

Megrázta a fejét.

„Tanácsra volt… szükségem.”

„És te tanácsot kértél Mrs Prado-tól?” – csattantam fel, és észrevettem, hogy indulataim féken tartása nehezebb, mint gondoltam.

„Isabella – elég” – vágott vissza ridegen, szúrósan nézett rám… és tudtam, vékony jégen járok, vesztembe rohanok…

„Vagy keresztbe fektetlek a térdemen. Nem érzek iránta semmilyen szexuális vagy romantikus vonzalmat. Értékes barát és üzlettárs. Ez minden. Van egy múltunk, közös történetünk, ami hatalmas jót tett nekem, bár elkúrtam a házasságát – de az a fajta kapcsolat véget ért közöttünk.”

Jesszus – egy újabb részlet, amit képtelen vagyok megérteni… férjnél volt… hogy tudtak ilyen messzire eljutni?

„És a szüleid sosem jöttek rá?”

„Nem,” – mordult – „mondtam már neked.”

És éreztem, hogy elég. Nem kérdezhetek többet Mrs Robinsonról, mert szakít velem.

„Végeztél?” – förmedt rám.

„Mostanra.”

Nagy levegőt vett és láthatóan megnyugodott, mintha nagy súly gördült volna le válláról, vagy valami…

„Rendben – én következem” – dörmögte és tekintete könyörtelenné vált,.

„Nem válaszoltál az e-mailemre.”

Elvörösödtem… oh, utálom, ha én vagyok a figyelem középpontja… és ha mindig dühbe gurul, amikor beszélgetünk… megráztam a fejem. Talán így érez ő is az én kérdéseim miatt, nincs hozzászokva az ellenkezéshez… ez a gondolat nagyon meglepő volt, nyugtalanító és elbátortalanító.

„Válaszolni akartam. De most itt vagy.”

„Jobban szeretnéd, ha nem lennék?” – sóhajtotta, arca újból megmerevedett.

„Nem, igazán örülök.” – dünnyögtem.

„Jó” – lélegzett fel, és zseniális, megkönnyebbült mosollyal nézett rám.

„Én is örülök, hogy itt vagyok - a Swan-féle kínvallatás ellenére. Szóval, amíg elfogadható, hogy kihallgatsz, gondolod, hogy te valamiféle diplomáciai védelmet élvezel velem szemben? Ezt nem fogadom el, Miss Swan. Akarom tudni, hogy te hogy érzel.”
Oh, ne…

„Mondtam. Örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy eljöttél.” – mondtam alig hallhatóan.

„Nekem öröm, Miss Swan” – ragyogtak a szemei ahogy lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Éreztem, hogy automatikusan reagál a testem. A víz meleg, a fürdőszoba még mindig párás volt… Megállt, visszahúzódott és merően nézett rám.

„Nem… azt hiszem, szükségem van néhány válaszra, mielőtt többet teszünk.”

Többet? Ez a szó megint. És válaszokat akar… válaszokat, mire? Nekem nincs titkos múltam – nem volt szívfájdító gyerekkorom… mit akarhat igazából tudni rólam, amit még nem tud?

Beleegyezően sóhajtottam.

„Mit akarsz tudni?”

„Nos, hogy érzel a kezdőknek szóló leendő megállapodásunkkal kapcsolatban?”

Rámeredtem. Az igazság, vagy az ellenkezés ideje… Kisördögöm és benső istennőm idegesen néztek egymásra. A pokolba, gyerünk elő az igazsággal…

„Nem hiszem, hogy hosszú ideig tudnám ezt csinálni. Hogy egész hétvégékre az legyek, aki nem vagyok” – pirultam el és a kezeimet bámultam.

Felemelte az államat és rám vigyorgott… élvezettel.

„Nem, én sem hiszem.”

Egy kicsit sértve éreztem magam… és ellenkeztem.

„Nevetsz rajtam?”

„Igen, de a jó értelemben.” – mondta halvány mosollyal a száján.

Lehajolt és lágyan, röviden megcsókolt.

„Nem vagy egy kiváló alárendelt” – sóhajtotta, ahogy az államat tartotta. Szemei csillogtak jókedvében.

Meglepődve néztem rá…majd kitört belőlem a nevetés – és ő is csatlakozott hozzám.

„Lehet, nem jó a tanárom…”

Edward felhorkant.

„Lehet. Talán szigorúbbnak kellene lennem veled.” – hajtotta féloldalra a fejét és rám villantotta ferde mosolyát.

Nyeltem egyet… jézusom, ne. Mert abban a pillanatban izmaim finoman összehúzódtak ott lent mélyen. És a felismerés… ez a módja annak, hogy tudomásomra hozza, valamit akar.

Bámult rám, vizsgálta a reakciómat.

„Annyira rossz volt, amikor először elfenekeltelek?”

Visszanéztem rá, pislogtam. Olyan rossz volt…? Emlékszem az érzésre… összezavarodtam az érzéseimtől. Fájt… de így visszatekintve nem annyira. Edward újra és újra elmondta, hogy ez a fájdalom csak a fejemben létezik. És másodszor… nos… az… jó volt. Sőt, izgató.

„Nem… nem igazán,” – suttogtam.

„Inkább csak a gondolata…?” – nógatott.

„Azt hiszem. Gyönyört érezni olyankor, amikor nem kellene…”

„Emlékszem ugyanerre az érzésre.” Eltart egy ideig, amíg a helyükre kerülnek a dolgok.”

Szent tehén… arra gondol, amikor gyerek volt…

„Mindig használhatod a védőszót, Isabella. Ne felejtsd el. És mindaddig, amíg betartod a szabályokat… amik kielégítik az én mélyről gyökerező kontroll-mániámat, és védelmet biztosítanak számodra… nos, akkor valószínűleg lehet egy közös út a számunkra.”

„Miért akarsz ellenőrzésed alatt tartani?”

„Mert kielégíti egy olyan igényemet, ami nem volt meg gyerekkoromban.”

„Tehát egyfajta terápia?”

„Nem így gondolok rá… de igen, azt hiszem az.”

Ezt meg tudtam érteni… ez segíteni fog…

„De van egy dolog – egyik pillanatban azt mondod, hogy ne szálljak szembe veled, aztán azt mondod, hogy szereted, ha provokállak. Nagyon keskeny a határvonal.”

„Ebben igazad van. De úgy tűnik, jól oldod meg a feladatot.”

„De mi az ára mindennek…? Összekötve csomóba itt…”

„Szeretlek összecsomózni.” – vigyorgott.

„Nem pontosan így gondoltam…” – fröcsköltem le bosszankodva.

Szemét meresztette rám…

„Lefröcsköltél…?”

„Igen…” – szent szar…ez a nézés…

„Oh, Miss Swan…” - megragadott, és az ölébe húzott… jó sok vizet kiloccsantva a padlóra.

„Azt hiszem, mára már eleget beszélgettünk” – fogta kezébe az arcomat és megcsókolt. Mélyen. Birtokába vette a számat. Hátra hajtotta a fejemet…irányított. Oh istenem… ez az amit szeret. Ez az amiben jó… És minden porcikám lángra lobbant, ujjaim a hajába túrtak, magamhoz húztam, visszacsókoltam, tudtára adva azon az egy módon, ahogy tehettem, hogy szeretem és kívánom. Felnyögött, és úgy húzott magára, hogy fölötte térdeltem. Éreztem erekcióját. Visszahúzódott és rám nézett, szemei a semmibe néztek… zölden ragyogtak, telve vággyal.

Elengedtem a haját, hogy megkapaszkodjak a kád szélében… de megfogta mindkét csuklómat és a hátam mögé húzta a kezeimet, egy kezében tartva őket.

„Most megduglak…” – suttogta és felemelt, úgy hogy most fölötte lebegtem.

„Készen állsz?” – sóhajtotta.

„Igen…” – suttogtam és magára vont… lassan, túlzott lassan… megtöltött… és nézett, ahogy magáévá tett… oh… becsuktam a szemeimet és dőzsöltem a gyönyörben, a feszítő telítettségben. Megfeszítette csípőjét, a lélegzetem elakadt.

Előrehajoltam, homlokomat az övén nyugtattam…

„Kérlek, engedd el a kezemet…” – suttogtam.

„Ne érints meg.” – kérlelt lágyan, elengedte csuklómat és megragadta a csípőmet. Megkapaszkodtam a kád szélében és lassan fel-le mozogtam, kinyitottam a szemem hogy lássam őt. Edward engem nézett… szája félig elnyílt, lélegzete akadozott, felszínessé vált… nyelve a fogai között. Nagyon… vadító volt. Nedvesek voltunk és csúszott a testünk egymáson. Lehajoltam és megcsókoltam. Edward becsukta a szemét. Óvatosan felemeltem a kezemet a fejéhez és beletúrtam a hajába, le nem véve ajkamat az övéről… ez megengedett… ezt szereti… ezt én is szeretem. És együtt mozogtunk. Hátrafeszítettem a fejét és elmélyítettem a csókot… lovagoltam rajta… gyorsabban… megtalálva a ritmust. Belenyögtem a szájába. Felemelt, és mozgatott a csípőmnél fogva… gyorsabban… gyorsabban. Visszacsókolt… nedves szájjal, nedves nyelvvel… összeborzolt hajjal és mozgó csípővel… oh, istenem. Annyira érzéki… újra felemészt… közel voltam… éreztem finom megfeszülését… gyorsulását. És a víz… kavargott körülöttünk, saját örvényük volt, izgató forgatag, és ahogy mozdulataink egyre vadabbá váltak… kifröcsköltük a vizet mindenfelé, mintegy tükrözve, hogy mi történik bennem… és nem bántam. Szeretem ezt a férfit. Szeretem a szenvedélyét, azt, ahogy hatok rá. Szeretem, hogy törődik velem… gondoskodik…Ez olyan váratlan, olyan kielégítő, ő az enyém és én az övé vagyok.

„Ez jó, baby” – lehelte.

És elélveztem… az orgazmus átszáguldott rajtam… féktelen, szenvedélyes élvezet, ami teljesen elnyelt. És hirtelen Edward magához szorított… karja teljesen körbe fogott, ahogy ő is elélvezett…”Bella… baby!” – kiáltott. És ez a vad könyörgés izgatott és megérintette a lelkem legmélyét.

Szemben feküdtünk a túlméretes ágyban, egymást bámulva, zöld tekintet fonódott a sötétbarnába. Párnánkat magunk elé öleltük. Pucérak voltunk. Nem értünk egymáshoz. Csak néztünk… elragadtatottan…

„Akarsz aludni?” – kérdezte Edward. Hangja lágy. Gyönyörű volt, ahogy bronzszínű haja, izzó zöld szeme élénken… kifejezően ragyogtak a fehér egyiptomi pamut párnahuzaton… Miattam nyugtalankodott.

„Nem. Nem vagyok fáradt.” – kimondottan energikusnak éreztem magam. Nagyon jó volt, hogy tudtunk beszélgetni – nem akartam befejezni.

„Mit akarsz tenni?”

„Beszélgetni.”

Rám mosolygott.

„Miről?”

„Dolgokról…”

„Milyen dolgokról?”

„Rólad.”

„Mit akarsz tudni rólam?”

„Mi a kedvenc filmed?”

Vigyorgott.

„Természetesen csak a ’Good Will Hunting’ lehet.”

Vigyora fertőző volt.

„Természetesen. Milyen ostoba vagyok. Matekzseni is vagy…? Túl sok a jóból, Mr Cullen.”

„És a legjobb te vagy, Miss Swan.”

„Tehát a tizenhetes vagyok.”

Értetlenül ráncolta a homlokát.

„Tizenhetes?”

„Azon nők száma akikkel…ööö… szexeltél.”

Ajkai mosolyra húzódtak… szemeiben hitetlenséget láttam ragyogni.

„Nem pontosan…”

„Tizenötöt mondtál” – mondtam tanácstalanul.

„A játékszobában megfordult nők számáról beszéltem. Azt hittem, arra gondolsz. Nem kérdezted, hány nővel szexeltem.”

„Oh.” Szent szar… még ennél is több van… Hogyan? Eltátottam a számat.

„Hogy neveztük a normál szexet?”

„Nem… te vagy az egyetlen tisztességes hódításom.” – rázta meg a fejét… még mindig vigyorogva. Miért tartja ezt érdekesnek? És miért vigyorgok vissza én is mint egy idióta?

„Nem tudok neked számot mondani. Nem húztam rovátkát az ágytámlára, sem máshová.”

„Mennyiről beszélünk – tízes, százas, ezres nagyságrendről?”

„Tízes… maradjunk a tízes nagyságrendnél, az isten szerelmére.”

„Mind alárendelted volt?”

„Igen.”

„Fejezd be a vigyorgást” – pirítottam rá finoman, próbálva komoly arcot vágni.

„Nem tudom. Mulatságos vagy.”

„Különlegesen mulatságos, vagy ’ha-ha’ mulatságos?”

„Azt hiszem, egy kicsit mindkettő…” – szavai az enyémeket tükrözték.

„Nos, ez átkozottul pofátlan dolog tőled?”

Áthajolt és megcsókolta az orrom hegyét.

„Sokkolni fog, Isabella. Készen állsz?”

Tágra nyílt szemmel bólintottam… még mindig a hülye vigyorral az arcomon.

„Mind alárendelt volt, gyakorlásképpen… amikor képzés alatt voltam. Vannak helyek Seattle-ban és a környékén, ahova elmehetsz és tanulhatsz… megtanulhatod, hogy kell csinálni.” –mondta egyszerűen.
Mi?

„Oh”- pislogtam.

„Ja, fizettem a szexért, Isabella…”

„Nos, ez nem ok a büszkeségre” – morogtam gőgösen.

„És igazad van. Mélyen meg vagyok lepve. És ráadásul, nem tudlak sokkolni semmivel.”

„Hordtad az alsóneműmet.”

„Ez sokkolt téged?”

„Igen.”

Benső istennőm megugrotta a tizenöt méteres rúdmagasságot.

„Nem volt rajtad bugyi a szüleimnél.”

„Ez meglepett?”

„Igen.”

Jézusom, a léc tizenhat méterre emelkedett.

„Úgy tűnik csak az alsónemű régióban tudlak meglepni.”

„Azt mondtad, hogy szűz vagy. Ez volt a legnagyobb sokk, ami eddig ért…”

„Igen, az arcod kész tanulmány volt.” – kuncogtam.

„Megengedted, hogy használjam a lovaglópálcát rajtad.”

„Ez sokkolt?”

„Ja.”

Vigyorogtam.

„Lehet újra meg fogom engedni.”

„Oh, nagyon remélem, Miss Swan. Ezen a hétvégén.”

„Oké” – egyeztem bele szégyenlősen.

„Oké?”

„Igen… bemegyek a fájdalom vörös szobájába újra.”

„Kimondtad a nevemet.”

„Ez sokkolt téged?”

„Az a tény, hogy tetszett a dolog, az sokkolt.”

„Edward.”

Vigyorgott.

„Mutatni akarok holnap valamit.” – csillogtak a szemei az izgalomtól.

„Mit?”

„Meglepetés… csak neked.” – mondta kedvesen.

Felhúztam a szemöldököm és egyidejűleg elnyomtam egy ásítást.

„Untatom, Miss Swan?” – mondta kajánul.

„Soha.”

Áthajolt és gyengéden megcsókolta a szám.

„Aludj” – parancsolt rám és lekapcsolta a villanyt.

És ebben a csendes pillanatban, ahogy fáradtan és kielégülten becsuktam a szemem, arra gondoltam, hogy a tájfun közepén vagyok. És mindannak ellenére, mai mondott és amit nem mondott, úgy éreztem nem voltam még soha ilyen boldog.