Kilencvenharmadik fejezet (Második történet hatodik fejezet)

Megmozdultam, ösztönösen nyúltam át Edward oldalára, de csak a hiánya volt ott. A szarba! Egyből felébredtem, és idegesen körbepillantottam a kabinban. Edward a kis kárpitozott karosszéken ült az ágy mellett és engem nézett. Előrehajolt, valamit a padlóra tett és lefeküdt mellém. Rövid szárú nadrágjában és egy szürke pólóban volt.

„Hé, nyugi. Minden rendben van” – mondta gyöngéd, megnyugtató hangon. Mintha egy sarokba szorított állathoz beszélt volna. Gyengéden elsimította hajamat az arcomból. Megnyugodtam. Láttam, hogy megpróbálja elrejteni saját aggodalmát, de nem sikerült neki.

„Elég ijedős vagy az utóbbi napokban” – mormolta tágra nyitott szemmel, komolyan.

„Rendben vagyok, Edward. Jó reggelt” - legragyogóbb mosolyommal néztem rá, mert nem akartam, hogy tudja, mennyire aggaszt a gyújtogatás. Eszembe jutott mindaz a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor az Echo Charlie-val történt a szabotázs – a tompa üresség, a leírhatatlan fájdalom folyamatosan eszembe jutott és gyötört, marcangolta a szívemet. Arcomra fagyasztott mosollyal próbáltam elfojtani az emlékeket.

„Néztél, amíg aludtam?”

„Igen” – nézett rám kitartóan, tanulmányozta arcomat. „Beszéltél.”

„Oh?” – a fenébe. Mit mondhattam?

„Nyugtalan voltál” – tette hozzá.

Pislogtam. Nincs semmi, amit elrejthetnék ez elől a pasi elől? Előre hajolt és megpuszilt a két szemöldököm között.

„Ahogy ez a kis ’v’ formálódik, pontosan itt” – lehelte – „ott nagyon bársonyos megpuszilni. Ne aggódj, baby. Vigyázok rád.”

„Nem magam miatt aggódom – miattad” – dünnyögtem. „Ki vigyáz rád?”

Elnézően mosolygott a hangsúlyomon.

„Elég nagy és kiállhatatlan vagyok ahhoz, hogy magamra tudjak vigyázni. Gyere. Kelj fel. Van még egy dolog, amit meg szeretnék tenni, mielőtt haza indulunk” – vigyorgott rám, azzal a nagyfiús igen-én-tényleg-huszonnyolc-éves-vagyok vigyorral és rácsapott a fenekemre. Felkiáltottam ijedtemben, majd rájöttem, hogy tényleg ma indulunk vissza Seattle-be... és rossz kedvem visszatért. Nem akartam elmenni innen. Élveztem, hogy naphosszat vele lehetek... még nem voltam kész arra, hogy osztozzak rajta a cégével és a családjával. Boldog nászutunk volt. Egy-két hullámvölgy akadt ugyan, el kell ismernem, de az normális az új házasoknál... úgy tudom.

Edward azonban nem tudta eltitkolni kisfiús izgatottságát és sötét gondolataim ellenére rám is átragadt izgatottsága. Ahogy elegánsan felkelt az ágyból, izgatottan követtem. Mi járhat a fejében?

-------

Edward a csuklómra erősítette a kulcsot.

„Azt akarod, hogy én vezessek?”

„Igen” - vigyorgott. „Nem túl szoros?”

„Nem. Ezért van rajtad mentőmellény?” - emeltem magasra a szemöldököm.

„Igen.”

Nem tudtam elfojtani vihogásomat.

„Micsoda bizalom a vezetési képességeimben, Mr Cullen.”

„Mint mindig, Mrs Cullen.”

„Nos, akkor ha lehet, ne tarts előadást” - figyelmeztettem.

Edward védekezően felemelte kezét, de mosolygott.

„Mernélek?”

„Igen, és meg is szoktad tenni. De itt nem húzódhatunk az út szélére vitatkozni.”

„Talált, süllyedt, Mrs Cullen. Akkor egész nap itt állunk a fedélzeten és vitatkozunk a vezetési képességeiden, vagy megyünk és mókázunk egy jót?”

„Telibe találta, Mr Cullen” - ragadtam meg a jet-ski kormányát és felmásztam rá. Edward mögém telepedett és ellökött bennünket a yacht-tól. Taylor és két matróz megbűvölten néztek ránk. Edward előrébb csúszott és körém fonta karjait, és combjait szorosan hozzám simította. Igen, pontosan ez az, amit szeretek az utazás ezen módjában. Bedugtam az indítókulcsot a helyére, megnyomtam az indítógombot, és a motor életre kelt.

„Kész vagy?” - kiabáltam túl a zajt.

„Amennyire csak lehet” - mondta, szája közel volt a fülemhez.

Óvatosan húztam a gázkaron és jet-ski elindult a Fair Lady-től, sokkal lassabban, mint ahogy nekem megfelelt. Edward szorított az ölelésén. Jobban meghúztam a gázkart, és kilőttünk. Igazán elégedett voltam magammal, hogy nem borultunk fel.

„Whoa!” - kiáltott fel Edward mögöttem, de hangjából élvezet hallatszott ki. Elrobogtam a hajó mellett a nyílt víz felé. A Port de Plaisance de Saint-Laurent-du-Var-nál horgonyoztunk, Nizza repülőtere látszott a távolban, úgy nézett ki, mintha a Földközi tengerbe építették volna. Valami fura repülőgéphangot hallottam éjjel, miután megérkeztünk. Úgy döntöttem, ezt meg kell néznünk közelebbről.

Arrafelé száguldottunk, sebesen pattogtunk a hullámokon. Szerettem ezt, és izgalommal töltött el, hogy Edward hagyott vezetni. Minden aggodalom, ami az utóbbi két napomat kitöltötte, elpárolgott, ahogy közelebb értünk a repülőtérhez.

„Legközelebb két jet-skivel jövünk” - kiabálta Edward. Elöntötte a vigyor az arcomat – versenyezni vele, igazán izgalmas gondolat volt.

Ahogy a hideg kék vízen közelebb kerültünk ahhoz, ami a rohanás végét jelentette, megijedtem egy repülő bömbölő hangjától ami fölöttünk készülődött a leszálláshoz. Nagyon hangos volt, pánikba estem, elkanyarodtam és rácsaptam a fojtószelepre egyszerre, összetévesztetem a fékkel.

„Bella” - kiabált Edward, de túl késő volt. Leugrottam a jet-ski-ről kezem-lábam szertehányva, magammal rántottam Edwardot is egy látványos csobbanásba.

Sikítva csobbantam a kristálykék vízbe, nagyot nyeltem a tengervízből. A víz hideg volt ilyen messze a parttól. Mentőmellényemnek köszönhetően pillanat alatt a felszínre kerültem, köhögtem és köpködtem, megpróbáltam kitörölni a vizet a szememből. Körülnéztem Edward után kutatva. Éppen felém úszott. A jet-ski ártalmatlanul ringott néhány lábnyira tőlünk, a motor hallgatott.

„Rendben vagy?” - zihálta Edward, ahogy mellém ért.

„Igen” - károgtam, nem visszatartva széles jókedvemet. Látod Edward? Ez a legrosszabb, ami a jet-skízés során történhet!

„Látod, nem is olyan rossz!” - vigyorogtam, ahogy tapostuk a vizet.

Végül elhúzta a száját, láthatóan megkönnyebbült.

„Nem, azt hiszem nem. Kivéve, hogy vizes lettem” - zsörtölődött, de hangja játékosan csengett.

„Én is vizes vagyok.”

„Szeretem, ha vizes vagy” - kacsintott rám.

„Edward!” - feddtem meg vihogva.

Vigyorgott és eszméletlenül jól nézett ki. Előre hajolt és erősen megcsókolt. Amikor elhúzódott tőlem, nem kaptam levegőt. Szemei elsötétültek, lángoltak. A hideg víz ellenére nagyon melegem lett.

„Gyere. Menjünk vissza. Zuhanyoznunk kell. Én vezetek.”

-------

A British Airways első osztályú utasainak járó váróteremben tétlenkedtünk Londonban, a Seattle-i csatlakozásra vártunk. Edwardot lekötötte a Financial Times of London. A fényképezőgépéért nyúltam, szerettem volna néhány képet készíteni róla. Nagyon szexin nézett ki védjegynek számító fehér pamutingében és farmerban, repülős szemüvegét ingének nyitott 'v'-jébe tűzve. A vaku megzavarta. Felpislogott rám, szégyenlősen elmosolyodott.

„Hogy vagy, Mrs Cullen?” - kérdezte.

„Szomorú vagyok , hogy haza kell mennünk” - mormoltam - „szeretlek a magaménak tudni.”

Kezét kinyújtva megfogta az enyémet és az ajkához emelte, csókot nyomott rá.

„Én is” - mondta.

„...De?” - kérdeztem, megérezve, hogy nem fejezte be a mondatot.

Kissé elkomorodott.

Féloldalra döntöttem fejem, tekintetemből az a 'mondd meg!' sugárzott, amit az utóbbi napokban fejlesztettem ki. Sóhajtva letette az újságot.

„El akarom kapni és kipenderíteni az életünkből azt a gyújtogatót” - mondta meglepő nyerseséggel.

„Oh” - ez elég biztatóan hangzott.

„Jenks tökeit feltálaltatom ebédre, ha megengedi, hogy még egy ilyen történjen” - mondta Edward. Borzongás futott végig a gerincemen fenyegető hangjától.Edward közömbösen nézett rám, és nem tudtam eldönteni, azt akarja, hogy komolytalanul vegyem, vagy mi... Az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam, hogy eltüntessem az utóbbi percekben közöttünk keletkezett feszültséget. Felemeltem a fényképezőgépet és elkattintottam.

------

„Hé, álomkóros, itthon vagyunk” - mormolta Edward.

„Hmmm” - dünnyögtem, kelletlenül elhagyva a Kew Garden-beli, kínzóan szép álmomat, ahol éppen piknikeztünk Edwarddal. Nagyon fáradt voltam. Az utazás kimerítő, még első osztályon is. Már legalább tizennyolc órája ébren voltunk, úgy hiszem – fáradtságomban elveszítettem már a fonalat. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtóm és Edward fölém hajolt. Kikapcsolta a biztonsági övemet és karjába emelt. Felébredtem.

„Hé, tudok járni!” - tiltakoztam álmosan.

Felhorkant.

„Át kell, hogy vigyelek a küszöbön.”

Nyaka köré fontam karomat.

„És felviszel hat emeletnyi magasságba?”

„Mrs Cullen, el vagyok bűvölve, hogy megállapíthatom, szedett fel magára néhány kilót.”

„Mi?”

Elvigyorodott.

„Szóval, ha nem bánod, használnám a liftet” - húzta össze a szemét, bár azt gondoltam, csak ugratott. Taylor kinyitotta az Escala előterének ajtaját számunkra.

„Isten hozta itthon, Mr Cullen, Mrs Cullen” - mondta, mindkettőnkre mosolyogva.

„Köszönjük, Taylor” - válaszolta Edward. A lehető legkurtábban mosolyogtam Taylorra és néztem, ahogy visszamegy a Mercedeshez, ahol Stuart várt rá a kormánynál.

„Mit értettél azon, hogy felszedtem magamra néhány kilót?” - bámultam Edwardra. Vigyora szélesebb lett, közelebb vont a melléhez és átcipelt az előtéren.

„Nem sokat” - biztosított, arca hirtelen elsötétült, megijesztve ezzel.

Oh, ne... most mi van?

„Mi a baj?” - leheltem, próbáltam a riadtságot kiszűrni a hangomból.

„Visszanyertél valamennyit abból, amit elveszítettél, amikor elmentél tőlem” - magyarázta halkan, amíg a liftre vártunk. Zord kifejezés tűnt fel az arcán.

Ne! Váratlan, meglepő gyötrelme belemarkolt szívembe.

„Hé” - csattantam fel. Ujjaimmal megsimogattam arcát és beletúrtam hajába, magamhoz húztam. Készségesen engedett.

„Ha nem mentem volna el, állnál-e itt, így?” - suttogtam. Tekintete ellágyult, szemszíne mint a lágy moha, és szégyenlősen elmosolyodott... a kedvenc mosolyommal.

„Nem” - suttogta vissza és belépett a liftbe karjai között velem. Lehajolt és gyengéden megcsókolt.

„Nem, Mrs Cullen, nem állnék itt” - futtatta végig orrát orromon - „de tudnám, hogy biztonságban tudlak tartani, mert nem szállhatnál szembe velem.”

Kissé bűntudatosan hangzott... a picsába.

„Szeretek ellentmondani neked” - teszteltem a hangulatát.

„Tudom. És ez engem nagyon... boldoggá tesz” - mondta és bódultan rám mosolygott.

Oh, hála az égnek.

„Még akkor is, ha kövér vagyok?” - suttogtam.

Elnevette magát.

„Még akkor is, ha kövér vagy” - csókolt meg újból, ezúttal hevesebben, ujjaim hajába markoltak, hogy közel tartsam magamhoz, nyelvünk lassú, érzéki táncba kezdett. Mire a lift megálljt jelzett a lakosztálynál, mindketten kifogytunk a levegőből.

„Nagyon boldog” - lehelte. Mosolya sötétebb lett, tekintete lehomályosult és érzékibbé vált. Megrázta fejét, hogy magához térjen, majd megfordult és elindult a folyosón.

„Isten hozta itthon, Mrs Cullen” - mormolta. Újból megcsókolt, ezúttal tartózkodóbban, és ám sugározta teljes-gigawatt-erősségű-Edward-Cullen-mosolyát, szeme örömtől csillogott.

„Isten hozta itthon, Mr Cullen” - sugároztam fel rá, szívem válaszolt hívására, csordultig telve örömmel. Azt hitte, Edward letesz majd, de nem. Végigcipelt az előtéren, a folyosón, be a nappaliba és letett a konyhapultra. Lábamat lóbálva ültem ott. Edward pezsgős poharat vett elő az egyik konyhaszekrényből és megtöltötte őket finom, hűtött pezsgővel, amit a hűtőszekrényből varázsolt elő... a kedvenc Bollingerünkkel. Mellém rakta a két poharat és fürgén, gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta az üveget, egy cseppet sem kárba veszítve. A rózsaszín pezsgőt kitöltötte a poharainkba, letette az üveget, felvette az egyik poharat és nekem nyújtotta. A másikat felvéve gyengéden széttárta lábaimat és közéjük állt.í

„Emelem poharamat ránk, Mrs Cullen” - lehelte.

„Ránk, Mr Cullen” - suttogtam és tartózkodóan mosolyogtam. Összecsendítettük poharainkat és ittam egy kortyot.

„Tudom, hogy fáradt vagy” - suttogta és orrát az orromhoz dörgölte - „de nagyon szeretnék ágyba menni veled, és nem alvás céljából” - csókolta meg a szám sarkát.

„Ez az első éjszakánk itthon, és igazából az enyém vagy...” - hangja elakadt s végigcsókolta a nyakamat. Kora este volt még itt, Seattle-ben, és kutyául fáradt voltam, de mélyen bennem felébredt a vágy, benső istennőm dorombolt...

-------

Edward békésen szunnyadt mellettem, én meg bámultam a hajnal rózsaszín és arany sugarait, ahogy beszűrődtek a hatalmas ablakokon. Karja lazán feküdt rajtam, próbáltam felvenni légzése ritmusát, hogy visszaaludjak, de reménytelen volt. Teljesen ébren voltam, testem még európai idő szerint működött, gondolataim száguldoztak.

Túl sok minden történt az elmúlt három hétben – mégis kit akarok becsapni, az elmúlt három hónapban – és úgy érzem, azóta csak lebegek. És itt vagyok, én, Bella Swan – Mrs Isabella Cullen – hozzámentem a legkívánatosabb, legszexibb, filantróp, abszurd módon gazdag és kibaszott 'nagykutyához', akivel nő találkozhat. Hogy történhetett ez meg ilyen gyorsan?

Óvatosan mozdultam meg a helyemen és bámultam őt, felbecsültem szépségét. Tudom, hogy nézni szokott, amikor alszom, és ritkán volt alkalmam viszonozni a bókját. Nagyon fiatalnak és gondtalannak tűnt álmában, hosszú szempillái legyezőszerűen terültek szét, halvány borosta fedte állát, szépen ívelt ajkai lazán szétnyíltak, ahogy mélyen lélegzett. Meg szerettem volna csókolni, nyelvemet ajkai közé dugni, ujjaimat végigfuttatni lágy, mégis szúrós borostáján. Meg kellett küzdenem magammal, hogy ne érjek hozzá, ne zavarjam. Hmmm... esetleg piszkálhatnám a fülcimpáját a fogaimmal, vagy megrághatnám...? Kisördögöm felnézet rám Dickens Összes művei második kötetéből a szemüvege felett, és gondolatban megrótt – Hagyd békén azt a szegény embert, Bella.

Hétfőn újra munkába kell majd állnom. Ma akklimatizálódni fogunk, majd visszatérünk a mindennapjainkba. Fura lesz nem látni Edwardot egész nap, miután az utóbbi három hét majdnem minden percét együtt töltöttük. Visszafeküdtem és a mennyezetet bámultam. Egyesek úgy gondolhatják, hogy ennyi időt együtt tölteni fullasztó lehet, de ez nem így van. Minden együtt töltött percet élveztem, még ha veszekedtünk is. Minden percet... kivéve a Cullen házból érkezett híreket.

Megdermedtem. Ki akarná bántani Edwardot? Gondolataim megint ekörül a titok körül forogtak. Valaki az üzleti világból? Valamelyik exe? Egy elégedetlen alkalmazott? Elképzelésem sem volt, és Edward nem beszélt róla, csak nagyon kevés dolgot közölt velem, azt vélve, hogy engem véd. Sóhajtottam egyet. Az én ragyogó fehér és fekete lovagom, mindig védelmezni próbál engem. Mit tegyek vele, hogy nyíltabb legyen velem?

Megmozdult, én megdermedtem, nem akartam felébreszteni, de ellenkező eredményt értem el. A fenébe! Két ragyogó zöld szem pislogott rám.

„Mi a baj?” - kérdezte egyből.

„Semmi. Aludj vissza” - próbáltam megnyugtatóan mosolyogni rá.

Kinyújtóztatta szép, hosszú testét mellettem, megdörgölte szemét és fintorgott.

„Az időeltolódás?” - kérdezte.

„Úgy nevezik? Nem tudok aludni.”

„Ismerem az egyetemes orvosságot a bajra, csak neked, csak most, baby” - vigyorgott, mint egy iskolásfiú. Égnek fordítottam tekintetemet és kuncogtam...és sötét gondolataimat félrelöktem, fogaim megtalálták fülcimpáját.

Az Audi R8-cal száguldottunk észak felé az I-5-ös úton az 52-es híd felé, én és Edward. Ebédre voltunk hivatalosak a szüleihez, egy 'isten hozott itthon' vasárnapi ebédre. Az egész család jelen lesz, Rose-al és Jasperral bővítve. Fura lesz ennyi emberrel együtt lenni azok után, hogy olyan hosszú ideig voltunk csak ketten. Nem volt alkalmam beszélni Edwarddal reggel óta – az irodájába zárkózótt, amíg én kipakoltam. Igaz, mondta, hogy nem kell kipakolnom, majd Mrs Cope elintézi. Ez is valami olyan, amihez alkalmazkodnom kell – háztartási alkalmazott. Szórakozottan simítttamvégig a  bőrrel kipárnázott ajtón hogy eltereljem kíváncsi gondolataimat. Kívülállónak éreztem magam. Az időeltolódás miatt? A gyújtogató miatt?

„Megengeded, hogy vezessem?” – kérdeztem inkább magamtól, meg is lepődtem azon, hogy hangosan kimondtam.
„Természetesen” – felete Edward mosolyogva – „ami az enyém, az a tiéd is. Bár, ha egy karcolás is lesz rajta, akkor a fájdalom vörös szobájába viszlek.” És rám villantotta kaján vigyorát.
A szarba! Tátottam el a szám. Most szórakozik velem?
„Ne szórakozz! Megbüntetnél, mert megkarcolom a kocsidat? Jobban szereted a kocsidat, mint engem?” – ugrattam.
„Majdnem” – válaszolta és megszorította  a térdemet – „de a kocsi nem tart melegen éjszaka.”
„Szerintem megoldható lenne. Aludhatnál benne” – vágtam vissza csípősen.
Edward nevetett.
„Alig egy napja vagyunk itthon és máris kirúgsz?” – elégedettnek tűnt. Felpillantottam rá, arcán széles vigyor terült el… és bár mérges szerettem volna lenni rá, de lehetelen volt annak lenni, amikor ilyen jókedvű volt. És ilyen jó kedvű volt azóta, mióta kijött a dolgozószobájából ma reggel. És sejteni kezdtem, hogy azért vagyok ilyen ingerlékeny, mert vissza kell térnünk a valóságba, és nem tudtam, hogy visszatér-e a nászút előtti zárkózottabb Edward, vagy meg tudom tartani ezt az új feljavított változatá.
„Miért vagy ennyire elégedett?” – kérdeztem.
Újabb vigyort villantott rám.
„Mert ez a beszélgetés olyan… normális.”
„Normális” – horkantam fel – „nem kevesebb, mint háromheti házasság után. Tuti.”
Mosolya kissé alábbhagyott.
„Csak viccelek, Edward” – mormoltam gyorsan, nem akarta elrontani a kedvét. Mellbevágott, hogy mennyire nem bízik önmagában néha. Gyanítottam, hogy mindig ilyen volt, de bizonytalanságát megfélemlítő külső mögé rejtette. Igazán könnyű volt Edwardot ugratni, valószínűleg azért, mert nincs hozzászokva. Ez meglepetés volt számomra, és újból elméláztam azon, hogy mennyi mindent kell még egymásról megtanulnunk.
„Hé” – szólalt meg – „mi a baj?”
„Semmi.”
„Idegesítő tudsz lenni néha, Bella. Mondd meg.”
Felé fordultam és elfintorodtam.
„Te is, Cullen.”
Összehúzta szemöldökét.
„Próbálkozom” – mondta kedvesen.
„Tudom. Én is” – mosolyogtam rá, kissé derűsebben.

-----

Carlisle kimondottan nevetséges volt szakácssapkájában és „Képesített grillmester” kötényében ahogy a grillpultnál állt. Minden alkalommal, amikor ránéztem, elvigyorodtam. Igazából a hangulatom számottevően megjavult. A Cullen ház teraszán ültünk az asztal körül, élveztük a lemenő nap sugarait. Esme és Alice különféle salátákat pakolt az sztalra, Emmett és Edward jóindulatúan ugratták egymást és az új ház terveiről beszélgettek, Jasper és Rose a nászutunkról faggatott. Edward fogta a kezemet, ujjai az eljegyzési és a házassági gyűrűimeml játszottak.
„Szóval, ha végére értek a terveknek Tanyával, akkor szerptembertől november közepéig van időm” – mondta Emmett – „minden alkalmazottat oda kell vezényeljek.”
Ezzel kinyújtózott és karját Rose vállára ejtette, aki elmosolyodott.
„Tanya holnap este jön, remélem, mindenben meg tudunk egyezni” – válaszolt Edward felém fordulva és várakozóan tekintett rám.
Oh… ez újdonság volt számomra.
„Biztos” – mosolyogtam rá, nagyob részt a család kedvéért, de a kedvem megint a béka segge alá sülyledt. Miért dönt ezekben a dolgokban anélkül, hogy megbeszélné velem? Vagy Tanya személye miatt van ez –  aki buja csípővel, kipakolt mellekkel és drága divattervezői ruhában és parfümfelhőben kihívóan mosolyog a férjemre? Kisördögöm mereven nézett rám. Nem adott okot a férjed arra, hogy féltékeny legyél. Ó, a francba, a hangulatom igen ingadozó ma. Mi a baj velem?
„Bella” – kiáltott rám Rose, felijesztve mélázásomból – „még mindig Dél-Franciaországban vagy?”
„Igen” – mosolyogtam.
„Nagyon jól nézel ki” – mondta Rose, bár a homlokát ráncolta, ahogy ezt meondta.
„Ti is” – ragyogott Esme. Ememtt újratöltötte a poharainkat.
„A boldog párra” – vigyorgott Carlisle és felemelte poharát. A köszöntő körbement az asztal körül.
„És gratuláljunk Jasper-nek, hogy felvették Seattle-be a pszichológiai kurzusra” – csipogta Alice büszkén, és Jasper-re mosolygott, amit ő gyorsan és melegen viszonzott. Oh… elpirultam, látva a pillantásváltást. Ismerem ezt a nézést…
„Gratulálunk” – mondtuk egyszerre, és a párra vigyorogtam, jól tudva, hogy mi zajlik közöttük.
Belehallgattam az asztal körül zajló beszélgetésbe. Edward futólag ismertette három hetes utazásunk kiterjedt programjá, itt-ott szépítve a történteket. Nyugodtnak és fegyelmezettnek tűnt, a gyújtogató miatti félelem elfelejtődött. Másrészről én képtelen voltam a kedélyemen változtatni. Megpiszkáltam az ételemet. Edward azt mondta tegnap, kövér vagyok. Tréfált! Meredt rám kisördögöm újfent. Emett véletlenül lelökte poharát, ezzel felijesztve mindenkit, és hirtelen kapkodás következett, hogy eltüntessék az üvegcserepeket.
„Felviszlek a csónakházba és végül elfenekellek, ha nem szeded össze magad” - suttogta Edward a fülembe.
Ijedtemben eltátottam a szám, és felé fordultam. Mi? Most ugrat?
„Nem mered megtenni” - mordultam rá és ott lent mélyen éreztem az ismerős, kellemes izgalmat. Felhúzta egyik szemöldökét. Persze, hogy megtenné. Gyorsan az asztal szemben levő oldalán ülő Rose-ra pillantottam. Ő érdklődve tanulmányozott bennünket. Visszafordultam Edwardhoz, szúrós szemmel néztem rá.
„Előbb el kell kapnod, és lapossarkú van rajtam” - sziszegtem.
„Élvezettel kipróálnám” - lehelte, és melegen mosolygott rám. Úgy gondoltam, viccel.
Elvörösödtem. Megdöbenésemre, jobban éreztem magam.
Ahogy befejeztük a tejszínes eperből álló desszertünket az ég csatornái váratlanul megnyíltak és ronggyá áztunk. Mindanynian felugrottunk, letakarítottuk az asztalról a tányérokat és poharakat, behordtuk őket a konyhába.
„Szerencse, hogy az idő kitartott addig, amíg végeztünk” - mondta Esme elégedetten, ahogy mindnyájan betértünk a dohányzószobába. Edward a csillogó fekete  feltámasztott zongora mellé, lenyomta a halkító pedált és egy ismerős dallamot kezdett játszani, amit  nem tudtam egyből helyére tenni.
Esme Saint Paul de Vence-ről kérdezett. Ő és Carlisle évekkel ezelőtt voltak ott nászúton. Az ötlött fel bennem, hogy ez jó jel lehet, látni őket hogy milyen boldogok ennyi év után is. Rose és Emmett az egyik agyon párnázot kanapén  ölelkezett, amíg Jasper, Alice és Carlisle beszélgetésbe merültek a pszichológiáról, azt hiszem.
Hirtelen, egy emberként az összes Cullen elhallgatott és tátott szájjal nézett Edwardra.
Mi?
Edward halkan énekelt magának a zongoránál. Csend ereszkedett ránk ahogy próbáltuk hallani Edward lágy, lírai hangját.Én már hallottam őt énekelni... ők nem? Edward elhallgatott, hirtelen tudatára ébredve a halálos csendnek, ami körül vette a szobában. Rose kérdően nézett rám,  én válalt vontam. Edward megfordult a székén és elpirult, zavarba jött attól, hogy a figyelem középpontjába került.
„Folytasd” - biztatta Esme halkan - „még soha, de soha nem hallottalak énekelni Edward. Soha.”
Csodálattal nézett Edwardra. Ő még mindig a zongoránál ült a széken és szórakozottan pislogott
vissza, majd egy pilanat múlva kissé megrántotta a vállát. Szeme idegesen villant rám, majd ki az ablakon.  Hirtelen feszélyezetten beszélgetni kezdett mindenki, csak én bámultam továbbEdwardra.
Esme  vonta el figyelmemet, megfogta a kezem és megölelt.
„Oh, édes kislányom!. Köszönöm, köszönöm” - suttogta, hogy alig hallottam.Elszorult a torkom.
„Ehm...” - öleltem vissza, nem igazán voltam biztos bene, mit is köszön meg. Esme rám mosolygott és megcsókolta az arcomat.
Oh, egek... mit tettem?
„Megyek, készítek teát” - mondta, hangja elmosódott volt a visszafojtott könnyektől.
Odaballagtam Edwardhoz, aki már az ablaknál állt és kibámult az ablakon.
„Szia” - mormoltam.
„Szia” - felet. Kezét a derekamra fonta, magához húzott. A farzsebébe dugtam a kezem. Együtt bámultuk az esőt.
„Jobban vagy?” - kérdezte.
Bólintottam.
„Jó.”
„Van tehetséged hozzá, hogy csendesíthetsz el egy szobányi embert.”
„Mindig ezt teszem” - suttogta és levigyorgott rám.
„A munkahelyeden igen, de itt nem.”
„Igaz, itt nem.”
„Soha senki nem hallott énekelni? Egyáltalán?”
„Úgy tűnik, nem” - mondta szárazan - „Mehetünk?”
Felpillantottam rá, megpróbáltam felmérni hangulatát. Tekintete puha és meleg volt, és enyhén bódult. Úgy döntöttem, témát váltok.
„Elfenekelsz?” - suttogtam.
Rám nézett, tekintete elsötétült.
„Nem akarlak bántani, de több, mint boldog lennék, ha játszanánk” - mormolta.
„Oh” - néztem vssza a szobába, de hallótávolságon kívül voltunk.
„Csak ha nem viselkedsz jól, Mrs Cullen” - suttogta a afülembe halkan.
Hogy tud enyni érzékiséget belesűríteni hét szóba?
„Meglátom, mit tehetek” - vigyorogtam.
Végül búcsút mondtunk mindnekinek, és az atóhóz sétáltunk.
„Tessék” - nyújtotta felém a kocsi kulcsát.
„Ne karcold meg!” - tette hozzá halálosan komolyan, fejét rázva – „vagy kibaszottul dühös leszek.”
A szám kiszáradt. Megengedi hogy vezessem az autóját? Benső istennőm felrántotta bőr vezető kesztűjét és lapossarkú cipőjét. Oh igen! - kiabálta.
„Biztos vagy benne?” - tátogtam döbbenten.
„Mielőtt meggondolom magam. Igen.”
Nem hiszem, hogy valaha is ennyire vigyorogtam volna. Égne emelte szemét és kinyitotta a vezető ajtaját előttem. Bemásztam. Elindítottam a motort, mielőtt az utasoldalra ért volna. Gyorsan beugrott.
„Lelkes, Mrs Cullen?” - kérdezte fanyar mosollyal.
„Nagyon.”
Lassan hátratolattam és megfordulam a felhajtón. Meglepetésemre sikerült nem lefullasztanom. Apám, de finom a kuplungja! Lassna haladtam a felhajtón, a visszapillantóban láttam, hogy Stuart és Ryan – a mai napra kirendelt testőrök – bemásztak a Mercedesbe. Nem is tudtam róla,  hogy követtek bennünket idáig. Megálltam, mielőtt kihajtottam a főútra.
„Biztos vagy ebben?”
„Igen” - mondta Edward feszülten, aivel elárulta, hogy egyáltalán nem biztos benne. Oh, én szegény, szegény Fiftym. Nevetni akartam, rajta és magamon egyaránt, mert igen ideges és izgatott voltam egyszerre. Részben szerettem volna kicselezni Stuartot és Ryant, csak a móka kedvéért. Körülnéztem és lassan besoroltam az R8-at a forgalomba. Éreztem, hogy Edward összezsugorodik mellettem a feszültégtől, de nem bírtam magammal.Az út üres volt. Lenyomtam a gázt és kilőttünk.
„Whoa! Bella!” - kiáltott Edward - Lassíts! Mindkettőnket kinyírsz!”
Gyorsan levettem a lábam a gázpedálról. Wow, ez az autó tud menni!
„Bocs” - motyogtam, próbáltam bűnbánónak látszani, de megbuktam. Edward rám fintorgott, gondolom, hogy elrejtse megkönnyebbülését.
„Nos, ez helytelen viselkedésnek számít” - mondta lezseren. Egyből lelassítottam.
A visszapilantó tükörbe pillantottam. Nyoma nem volt a Mercedesnek, csak egy magányos, sötétített üvegű autó hajtott mögöttünk. Elképzeltem, ahogy Stuart és Ryan idegeskedik, megpróbálnak utolérni bennünket, és valamilyen oknál fogva ez felizgatott. De úgy határoztam, hogy vislekedek és egyenletesen haladtam tovább, növekvő biztossággal, az 520-as híd felé. Nem akartam szívrohamba kergetni a férjemet.
Hirtelen Edward elkáromkodta magát és küszködött, hogy előszedje a telefonját a famerzsebéből.
„M van?” - förmedt mérgesen a vonal másik végén levőre, bárki volt is az.
„Nem” - mondta és gyorsan hátra pillantott.
„Igen. Bella.”
Mi? Röviden ellenőriztem a visszapilantó tükröt, nem láttam semmi furát. Csak néhány autó volt mögöttünk. A Mercedes négy autóval volt mögöttünk, és egyenletesen haladtunk.
„Értem” - sóhajtott Edward hosszan és hangosan, összecsípve orrnyergét. Éreztem a belőle sugárzó feszültséget.
Valami baj van.
„Igen... nem tudom” - nézett rám és leengedte a telefont.
„Nincs baj, csak haladj tovább” - mondta nyugtatóan, mosolyogva rám, de a mosoly nem jelent meg szemében.
A szarba! Az adrenalin száguldott ereimben.
Edward újra felette a telefont.
„Rendben az 520-ason. Amikor odaérünk... Igen... Megteszem.”
Behelyezte  a telefont a kihangosítóba.
„Mia a baj, Edward?”
„Csak azt nézd, amerre mész” - mondta halkan.
Az 520-as felhajtója felé haladtam Seattel irányába. Amikor Edwardra nézem, ő mereven előre bámult.
„Nem akarom, hogy megijedj, baby” - mondta nyugodtan.
„De ahogy az 520-ason leszünk, azt akarom, hogy lépj a gázra. Igazán. Követnek bennünket.”