Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2013. február 16., szombat

Száznyolcadik fejezet (Második történet huszonegyedik fejezet)


 
„Billy, mi történt?” – hangom rekedt volt a visszafojtott sírástól. Apa!
„Karambolozott.”
„Rendben. Indulok... most” – adrenalin száguldott ereimben, pánik ébredt nyomában. Hirtelen nehéz volt még levegőt venni is. Belekapaszkodtam a székem támlájába.
„Portland-be szállították.”
Portland? Mi a fenét keres Portlandban?
„Helikopterrel vitték, Bella. Én is odamegyek. Az Oregoni Egyetemi Kórházba. Oh, és Bella, nem láttam az autót. Egyszerűen képtelen voltam megnézni” – akadt el a hangja.
Billy – ne!
Felkaptam a telefonomat és hívtam Roach-t. A második csengésre felvette.
„Bella?”
„Jerry. Az apámról van szó.”
„Ah, Bella – mi történt?”
Levegőt sem véve röviden vázoltam a helyzetet.
„Menj – természetesen menned kell. Remélem, rendbe jön édesapád.”
„Köszönöm. Majd tájékoztatom a fejleményekről” – figyelmetlenül levágtam a telefont, de most egyáltalán nem törődtem vele.
„Hanna!” – kiabáltam, aggodalommal a hangomban. Pár pillanat múlva bedugta a fejét, akkor már pakoltam be a táskámba és papírokat gyömöszöltem az aktatáskámba.
„Igen, Bella?” – kérdezte.
„Apám balesetet szenvedett. Mennem kell.”
„Oh, ne...”
„Mondd le a mai és a hétfői találkozóimat. És be kell fejezned az elektronikus könyvekről szóló bemutató előkészítését – a jegyzeteim a megosztott állományban vannak. Kérd meg Charlotte-ot, ha segítségre van szükséged.”
„Rendben” – suttogta Hanna –„remélem nincs nagy baj. Az itteniek miatt ne aggódj.  Majd átevickélünk a problémákon.”
„Nálam lesz a telefonom.”
Aggodalom öntötte el sápadt arcát, és ez majdnem elég volt ahhoz, hogy én is sírni kezdjek.
Apa...
Fogtam a kabátomat , táskámat és aktatáskámat és az ajtó felé indultam.
„Majd hívlak, ha szükségem lesz valamire.”
„Kérlek. Sok szerencsét, Bella. Remélem, rendbe jön apád.”
Halvány mosollyal háláltam meg szavait, küzdöttem, hogy megőrizzem higgadtságomat és kiléptem az irodámból. Próbáltam nem kirohanni az épületből. Stuart talpra ugrott, ahogy a portához értem.
„Mrs Cullen?” – kérdezte, megdöbbenve hirtelen érkezésemen.
„Portland-be megyünk. Most.”
„Rendben, asszonyom” – mondta. Komoran nézett rám, de kinyitotta előttem az ajtót.
„Mrs Cullen” – szólalt meg Stuart, ahogy a parkoló felé mentünk –„megkérdezhetem, hogy mi az oka ennek az előre nem tervezett utazásnak?”
„Az apámról van szó.”
„Értem. Mr Cullen tud róla?”
„Majd a kocsiból felhívom.”
Stuart bólintott, kinyitotta a Volvo terepjáró hátsó ajtaját. Beszálltam az autóba. Reszkető kézzel elővettem telefonomat és Edwardot hívtam.
„Mrs Cullen” – vette fel Angela. Hangja higgadt és hivatalos volt.
„Edward ott van?” – leheltem.
„Valahol itt van az épületben, asszonyom.”
Oh. Idegességemben halkan nyöszörögtem.
„Megmondaná neki, hogy hívtam, és hogy beszélnem kell vele? Sürgősen.”
„Megpróbálhatom megkeresni. Szokása, hogy időnként elkóborol.”
„Csak mondja meg neki, hogy hívjon fel” – kértem.
„Természetesen, Mrs Cullen. Minden rendben?” – kérdezte bizonytalanul.
„Nem” – sóhajtottam – „kérem, csak mondja neki, hogy hívjon fel.”
„Igen, asszonyom” – mondta gyengéden, hangjából sugárzott az aggodalom. Letettem a telefont.  Nem tudtam tovább tartani magam. Térdemet felhúztam, felkuporodtam a hátsó ülésre és  könnyeim végigfolytak arcomon.
„Portlan-ben hová, Mrs Cullen?” – kérdezte halkan Stuart.
„Az Oregoni Egyetemi Kórházhoz” – csuklottam – „A nagy kórházhoz.”
Stuart elindult az I-5-ösön, míg én a hátsó ülésen halkan szavak nélkül imádkoztam.
Kérlek – add, hogy rendben legyen –Kérlek, add, hogy rendben legyen.
Megszólalt a telefonom, a ’Your Love is King’  felriasztott mantrámból.
„Edward” – ziháltam.
„Jézusom, Bella. Mi a baj?”
„Charlie – baleset érte.”
„Egek!”
„Igen. Portland felé tartok”
„Portland? Mondd, Stuart ugye veled van?”
„Igen, ő vezet.”
„Hol van Charlie?”
„Az Egyetemi Kórházban.”
Elfojtott hangokat hallottam a háttérből.
„Igen Kate” – csattant fel Edward mérgesen – „tudom! Sajnálom életem – három óra múlva ott tudok lenni. Be kell fejeznem ami itt van. Majd odarepülök.”
Oh, a fenébe is. Echo Charlie újra szolgálatba áll.
„Néhány üzletemberrel találkozom, Tajvanból jöttek. Nem léphetek meg előlük. Már jó néhány hónapja tárgyalunk velük.”
Oh. És miért nem tudok erről semmit?
„Olyan gyorsan indulok, ahogy tudok.”
„Oké” – suttogtam. Mondani akartam, hogy rendben van, nincs semmi baj, maradhat Seattle-ben, intézze üzleti ügyeit... de az igazság az volt – hogy szerettem volna, ha velem van.
„Oh, baby” – suttogta, és kihallottam a gyötrődést hangjából, még telefonon keresztül is.
„Én rendben leszek, Edward. Nyugodtan intézd a dolgaidat. Ne rohanj. Nem akarok miattad is aggódni. Biztonságosan repülj.”
„Úgy teszek.”
„Szeretlek.”
„Én is szeretlek, baby. Rendbe fog jönni. Olyan hamar veled leszek, amilyen hamar csak tudok. Bízd magad Ethan-re.”
„Igen. Jó.”
„Később.”
„Később.”
Letettem a telefont és magamhoz öleltem térdeimet megint. Semmit nem tudok Edward üzleti ügyeiről. Mi a dolga a tajvaniakkal? Kibámultam az ablakon. Éppen a Boeing Field-King repülőtér mellett haladtunk el. Remélem, biztonságban fog repülni... gyomrom újból összeszorult és hányingerem volt. Hátra dőltem és újból imádkozni kezdtem: Kérlek – add, hogy rendben legyen –Kérlek, add, hogy rendben legyen.

---------

„Mrs Cullen” – ijesztett fel Stuart hangja –„megérkeztünk a kórházhoz. Megkeresem a sürgősségi osztály épületét.”
„Tudom, hogy merre van” – motyogtam, álmosan pislogva. Visszaemlékeztem legutóbbi itteni látogatásomra, amikor a Newtonéknál töltött második napon kificamítottam a bokámat a létráról leesve. Mike Newton képe rémlett fel előttem. Megrázkódtam az emléktől.
Stuart megállt a bejáratnál és kiugrott, hogy kinyissa az ajtómat.
„Megyek, leparkolom az autót és visszajövök önhöz. Csak hagyja itt az aktatáskáját, majd hozom.”
„Rendben. Köszönöm... Ethan.”
Bólintott, és én fürgén elindultam a nyüzsgő Sürgősségi Osztály fogadópultja felé.
A pult mögött álló ügyeletes udvariasan mosolygott rám. Dauerolt haja három centin belül helyezkedett el a fején. Egy fürtje sem volt független a többitől.
„Charlie Swant keresem. Helikopterrel hozták ide. Autóbalesetet szenvedett.”
Arcát komor aggodalom öntötte el.
„Hadd nézzem meg a gépben” – mondta kedvesen.
Körülnéztem a váróhelyiségben, megpróbáltam visszafojtani idegességemet.
„ A műtőbe vitték. A harmadik emeleten, a négyes műtőbe. Lifttel fel tud menni.”
Műtőbe? Istenem!
„Köszönöm” – rebegtem, próbáltam figyelni arra amit mondott. Gyomrom összeszorult, ahogy a lift felé lépkedtem.
Kérlek – add, hogy rendben legyen – Kérlek, add, hogy rendben legyen.
A lift halálos lassúsággal haladt, minden emeleten megálltunk. Gyerünk már, gyerünk már!
Azt akartam, hogy gyorsabban haladjunk, minden ki- és beszálló emberre haragosan néztem, mert visszatartott attól, hogy apámhoz érjek.
Végül felértünk a harmadik emeletre, az ajtó kinyílt és elindultam a következő recepciós asztalhoz. Ennél a pultnál a nővérkék kékbe öltöztek.
„Segíthetünk?”- kérdezte az egyik fontoskodó nővér rövidlátó tekintettel.
„Az apám, Charlie Swan. Most hozták. Az hiszem, a négyes műtőben van.”
És ugyan én mondtam ki a szavakat, mégis azt kívántam,bár ne lennének igazak.
„Hadd ellenőrizzem, Miss Swan.”
Bólintottam és nem javítottam ki, hadd nézze buzgón a képernyőt maga előtt.
„Igen. Néhány órával ezelőtt hozták. Ha meg kívánja várni, szólok odabent, hogy itt van. A váróhelyiség arra van” – mutatott egy hatalmas fehér ajtó felé, amin segítőkészen virított a ’VÁRÓSZOBA’ felirat feltűnő kék betűkkel.
„És apám rendben van?” – kérdeztem erőltetetten nyugodt hangon.
„Várnia kell, míg az egyik orvos tájékoztatja önt, hölgyem.”
„Köszönöm” – dadogtam, de magamban sikítottam – MOST AKAROM TUDNI!
Kinyitottam a funkcionálisan barátságtalan szoba ajtaját. Billy és Jake már bent voltak. Szent szar.
„Bella” – lepődött meg Billy.  Nyakmerevítő volt rajta, karja gipszben, arcának egyik oldala sebes. A kerekesszékében ült, és egy pillanatra emlékeztetnem kellett magamat, hogy már régóta kerekesszékes, ez nem a baleset következménye. Előre tántorogtam és óvatosan megöleltem.
„Oh, Billy” – hüppögtem.
„Bella, kedves” – krákogta. Felemelte sértetlen karját és meglapogatta hátamat.
„Sajnálom” – dünnyögte elakadó hangon.
Oh, ne…
„Hé, Apa” – dorgálta meg apját Jake halkan, ahogy mögöttem álldogált.
Amikor megfordultam karjába húzott és úgy tartott.
„Jake” – motyogtam. És elhagytam magam – könnyek ömlöttek szememből, ahogy az utóbbi három óra minden feszültsége, félelme és szívfájdalma kibukott belőlem.
„Hé, Bells, ne sírj” – simogatta gyengéden meg a hajamat. Nyaka köré fontam karomat és halkan picsogtam. Időtlen időkig álltunk így, és nagyon hálás voltam, hogy a legjobb barátom itt volt. Stuart csatlakozásával elengedtük egymást. Billy előhúzott egy zsebkendőt nekem és én megtöröltem szemem, orrom.
„Ez Mr Stuart. A testőröm” – mormoltam, amikor Stuart várakozóan pillantott rám. Stuart udvariasan bólintott Jake és Billy felé. Billy kifejezéstelenül nézett vissza rá. Stuart elindult a legtávolabbi sarok felé és leült.
„Ülj le, Bells”- terelt Jake egy műanyag borítású karosszék felé.
„Mi történt?” –kérdeztem – „tudjuk, hogy van apám? Mit csinálnak vele?”
Jake felemelte a kezét, hogy megállítsa kérdésáradatomat és mellém ült.
„Nem tudunk semmi újat. Charlie, apám és én horgászni voltunk Astoriában. Nekünk jött valami hülye részeg…”
Billy megpróbált közbeszólni, valami bocsánatkérésfélét dadogva.
„Ne, apa!” – csattant el Jake – „rajtam nincs sérülés, leszámítva néhány zúzódott bordát és bevert fejet. Apa… nos, apa eltörte a csuklóját. De az autó az utasoldal felől jött belénk. És Charlie…”
Oh, ne… ne… Pánik áradt bennem szét. Nem, nem, nem. egész testem megborzongott..
„A műtőben van. Először az astoriai közkórházba vittek bennünket, de Charlie-t gyorsan áthozták ide. Nem tudjuk, mit tesznek vele. Csak várjuk, hogy megtudjunk valamit.”
Remegni kezdtem.
„Hé, Bells, fázol?”
Bólintottam. Ujjatlan fehér blúz volt rajtam és egy fekete vékony kabátka. Egyáltalán nem melegítettek. Jake levette bőrdzsekijét és a vállamra terítette.
„Hozhatok önnek teát, asszonyom?” –kérdezte Stuart mellőlem.
Hálásan bólintottam, mire eltűnt a szobából.
„Miért Astoriában horgásztatok?” – kérdeztem.
Jake megvonta a vállát.
„Azt mondták, jó hely. Tudod… Fiús összejövetelt tartottunk. Egy kis együtt töltött idő az öregemmel, mielőtt a suli utolsó éve elkezdődik” – nézett rám Jake. Sötét szemei megbánástól és félelemtől voltak nagyok és nedvesek.
„Oh, Jake. Te is megsérülhettél volna. És Billy… rosszabb is lehetne” – nyeltem nagyot a gondolatra. Mintha testem tovább hűlt volna, újból megborzongtam. Jake megfogta a kezem.
„A pokolba is Bella – megfagysz.”
Billy közelebb gurult hozzánk és megfogta  a másik kezem.
„Bella, sajnálom.”
„Mr Black, kérem. Baleset volt…” – hangom suttogássá halkult.
„Billy” – javított ki. Halványan rámosolyogtam, ennyi tellett csak tőlem. Megint megremegtem.
„A rendőrök már bevitték a vadállatot. Még csak reggel hét volt, de már berúgott, mint a szamár” – sziszegte Jake felháborodva.
Stuart visszaérkezett kezében egy papírpohárnyi meleg vízzel és egy filteres teával. Tudja, miként kedvelem a teát!  Meglepődtem, de örültem annak, hogy figyelmem másfelé fordíthattam. Jake és Billy elengedték kezeimet és hálásan átvettem a poharat Stuarttól.
„Önök is…?” – kérdezte Stuart meg Jake-t és Billy-t kicsit késve. Mindketten fejüket rázták, Stuart visszaült helyére a sarokba. Belenyomkodtam a teafiltert a vízbe, majd remegő kézzel kiemeltem és egy kis szemetesbe hajítottam.
„Mi tart ilyen sokáig?” – tettem fel a költői kérdést, miközben kortyoltam.
Apa… Kérlek – add, hogy rendben legyen – Kérlek, add, hogy rendben legyen.
„Hamarosan megtudjuk, Bells” – mondta Jake gyengéden.
Bólintottam és újból ittam a teából. Majd leültem Jake mellé.
Vártunk…
És vártunk. Billy behunyta szemét, azt hiszem, imádkozott. Jake a kezemet fogta, és időről-időre megszorította. Teám lassan fogyott. Nem Twinings volt, hanem egy olcsó, rossz ízű valami.
Visszagondoltam arra, hogy mikor vártam így a híreket. Akkor, amikor azt gondoltam, mindent elvesztettem… amikor Echo Charlie veszett el. Szememet becsukva imádkoztam egy sort, hogy férjem biztonságban tegye meg az utat. Az órámra pillantottam.
Tizennégy óra tizenöt perc. Hamarosan itt lesz. A teám kihűlt… uhh. Felálltam, sétálgattam. Majd újra leültem. Miért nem keresett eddig meg egy orvos sem? Belekapaszkodtam Jake kezébe. Biztatóan megszorította kezem. Kérlek – add, hogy rendben legyen –Kérlek, add, hogy rendben legyen.
Az idő vánszorgott. Nagyon lassan vánszorgott.
Hirtelen kinyílt az ajtó, mindannyian meglepetten pillantottunk fel, gyomrom összeszorult. Itt van az idő?
Edward rontott be. Egy pillanatra elsötétült az arca, amikor észrevette Jake kezében a kezem.
„Edward” – ziháltam, felugrottam és hálát adtam Istennek, hogy épségben ideért. Karjába vetettem magam. Orrát  a hajamba fúrta, és én is beszívtam az ő illatát, melegét…  a szeretetét. És egy kicsit megnyugodtam, erősebbnek és kitartóbbnak éreztem magam. Edward itt van, mellettem… a jelenléte egyértelműen megnyugtatta elmémet.
„Mi újság?” – kérdezte bele a hajamba.
Megráztam a fejem, nem tudtam megszólalni.
Edward Jake felé bólintott üdvözlésképpen.
„Jake” –mondta.
„Edward” – fogadta Jake az üdvözlést – „bemutatom apámat, Billy Black-et.”
„Mr Black – találkoztunk az esküvőn. Úgy látom, ön is részese volt a balesetnek.”
Jake röviden ecsetelte a történteket.
„Elég jól vannak ahhoz, hogy mindketten itt legyenek?” – kérdezte Edward kissé udvariatlanul.
„Nem akarunk máshol lenni” – válaszolta Billy halkan, fájdalomtól fátyolos hangon. Edward bólintott. Megfogta  a kezem, leültetett, és maga is mellém ült.
„Ettél?” – kérdezte.
Megráztam a fejem.
„Éhes vagy?”
Megint megráztam a fejem.
„De fázol” – állapította meg, Jake bőrkabátját szemlélve.
Bólintottam. Kihúzta magát a székében, de bölcsen csendben maradt.
Az ajtó újra kinyílt és egy világoskék köpenyes fiatal orvos lépett be rajta. Fáradtnak és elgyötörtnek tűnt.
Oh, ne… Minden vér kifutott a fejemből ahogy lábra kecmeregtem.
„Charlie Swan” – suttogtam. Edward mellém állt, karját derekam köré fonta.
„Közeli rokona?” – kérdezte az orvos. Világoskék szemei harmonizáltak a köpenyével, és más körülmények között azt mondtam volna róla, hogy jóképű.
„A lánya vagyok. Bella Swan.”
„Miss Swan…”
„Mrs Cullen” – szakította félbe Edward.
„Elnézést” – dadogta az orvos, és e pillanatban szívesen seggbe rúgtam volna hites férjemet.
„Dr Crowe vagyok. Édesapja állapota kritikus, de stabilizáltuk.”
Oh, szent ég, ez mit jelent? Térdeim megroggyantak alattam és csak Edward karja tartott vissza attól, hogy térdre essek.
„Többszörös sérülést szenvedett” – folytatta Dr Crowe – „elsősorban a rekeszizma sérült, de azt sikerült rendbe hoznunk,  és sikerült megmentenünk a lépét. Sajnos műtét közben kardiális sokk lépett fel a vérveszteség miatt. A szívét újraindítottuk, de még aggódunk. Az is igaz, hogy a fején levő több csonttörés aggasztott bennünket a leginkább, és az MRI azt mutatja, hogy az agyában duzzanat van. Kómában tartjuk, hogy nyugodtabb gyógyulását elősegítsük. És továbbra is ellenőrizzük a duzzanatot.”
Agysérülés? Ne….
„Ez a szokásos eljárás ilyen esetekben. Most annyi a dolgunk, hogy várjunk türelmesen.”
„És mi a prognózis?” – kérdezte Edward hivatalos hangon.
„Mr Cullen, ezt most nehéz lenne előre jelezni. Valószínűleg teljesen rendbe jön, de most az Úr kezében vagyunk.”
„Mennyi ideig tartják kómában?”
„Attól függ, hogy reagál az agya. Általában 72 és 96 óra közötti az időtartam.”
Oh, ne … olyan sokáig?!
„Láthatom?” – suttogtam.
„Az intenzív osztályra vitték, a hatodik emeletre. Igen, láthatja őt egy fél óra múlva.”
„Köszönöm doktor úr.”
Dr Crowe bólintott és sarkon fordult.
„Nos, legalább életben van” – suttogtam Edwardnak. És  könnyeim újból végigfolytak arcomon.
„Ülj le” – noszogatott gyengéden Edward és visszavezetett a székemhez.
„Apa, úgy gondolom, mehetnénk.” –mormolta Jake Billynek –„pihenned kell. Nem tudunk meg úgysem semmi újat egy darabig.”
Billy üres tekintettel nézett fiára.
„Visszajöhetünk ma este, miután pihentél. Jó lesz így, ugye, Bells?” – fordult felém Jake könyörögve.
„Természetesen.”
„Itt maradnak Portland-ben?” – kérdezte Edward.
Jake bólintott.
„Hogy jutnak a szállásukra?”
Jake összeráncolta homlokát.
„Úgy gondoltam, taxit rendelek.”
„Ethan el tudja vinni önöket.”
Stuart felállt. Jake egy pillanatra eltanácstalanodott.
„Ethan Stuart” – mormoltam tisztázva a helyzetet.
„Oh. .. Ja, igen. Igen, nagyon hálásak lennénk. Köszönjük, Edward.”
Remegve felálltam és megöleltem őket.
„Légy erős, Bells” – suttogta  a fülembe Jake –„Charlie erős és egészséges ember. Jók az esélyei.”
„Oh, Jake. Igazán remélem” – öleltem meg erősen. Majd elengedtem, levettem kabátját és visszaadtam neki.
„Tartsd meg, ha még mindig fázol.”
„Nem, köszönöm, rendben vagyok” – pillantottam idegesen Edwardra, és láttam, hogy egykedvűen nézett ránk.
„Ha bármi változás lesz, szólok azonnal” – mondtam Jake-nek, miközben Edward kézen fogott.
Jake kitolta apja kerekesszékét a Stuart által nyitva tartott ajtón. Billy feltartotta kezét, erre megálltak az ajtó nyílásában.
„Charlie-t imámba foglalom, Bella” – mondta remegő hangon – „ő a legjobb barátom.”
„Tudom.”
És elmentek.
Edward és én egyedül maradtunk. Edward megsimogatta az arcomat.
„Sápadt vagy” – suttogta –„Gyere ide.” Leült mellém, ölébe vont, karjai közé zárt újból, és én készségesen hagytam magam. Odabújtam hozzá, lehangolt voltam apám szerencsétlen esete miatt, de hálás is voltam, hogy férjem velem volt, hogy vigasztaljon. És olyan  nagyon jó illata volt…
Finoman simogatta hajamat és fogta kezemet.
„Milyen volt Echo Charlie az út alatt?” – suttogtam.
Elvigyorodott.
„Oh, kezes bárány volt” – mondta csendes büszkeséggel hangjában, én meg zavartan néztem rá.
„Kezes bárány?”
„Ez egy idézet Esme kedvenc filmjéből, a ’The Philadelphia Story’-ból.”
„Nem ismerem.”
„Azt hiszem megvan otthon. Megnézhetjük és közben szerelmeskedhetünk” – csókolta meg a hajam.
„Rábírhatlak, hogy egyél valamit?” – kérdezte.
Mosolyom eltűnt.
„Nem most. Előbb Charlie-t akarom látni.”
Válla megrogyott, de nem követelőzött.
„És milyenek voltak a tajvaniak?”
„Irányíthatóak.”
„Mi?”
„Hagyták, hogy megvegyem a hajógyárat annyiért, amennyiért én akartam.”
Oh. Hajógyárat vett?
„És az jó?”
Éreztem, hogy mosolyog.
„Igen. Az jó.”
„De én úgy tudtam, van egy hajógyárad valahol errefelé.”
„Van. Összeszerelésre fogjuk használni. A hajótesteket a Távol-Keleten építjük majd. Olcsóbb.”
Oh.
„És mi lesz az itteni munkások sorsa?”
„Átcsoportosítás. Így minimalizálni tudjuk az elbocsátásokat.”
.Megcsókolta megint a hajam.
„Mehetünk?” – kérdezte lágy hangon.
Nem volt kedvem mozdulni. Élvezni akartam a pillanatot Edwarddal, és nem akartam szembenézni félelmetes valósággal, ahol apám összetörve, fájdalomban fekszik… de ugyanakkor szerettem volna tudni, hogy Charlie még mindig velünk van, még mindig él.
„Igen” – leheltem.

 -----

A hatodik emeleti intenzív osztály egy rendkívüli hely, sivár, steril, de funkcionális kórterem. Négy beteg volt minden teremben, elkülönítve saját helyükön, és hozzákapcsolva több száz ezer dollárt érő high-tech kütyükhöz. Charlie a legtávolabbi sarokban volt.
Apa.
Annyira kicsinek látszott abban a nagy ágyban, körülvéve a sok géppel Megrázó volt: apám soha nem volt kicsi. Szájában tubus, és különböző csövek vezettek karjaiba, azok végén injekciós tűk és valami csöpögött a csövekbe. Egy kis befogóizé volt az ujján. Tétován eltűnődtem rajta, hogy mi célt szolgálhatott. Apám lábai a takaró tetején voltak, kék gipszbe burkolva. Egy monitor csipogott: bip-bip-bip. Erős és nyugodt szívritmusban. Charlie szíve erős volt. Ezt tudtam. Lassan felé mozdultam. Melle fedetlen volt, egy széles, kékes seb durván összekapcsolva futott végig rajta és eltűnt a vékony takaró alatt, ami takarta teste többi részét.
Apa.
Ekkor vettem észre, hogy a cső, ami a szája jobboldalán vezet ki egy pumpához csatlakozik. Ez egybefonódott  a szívmonitor bip-bipjével, és a kettő együtt egy doboló ritmust adott. Szív, fúj, szív, fúj, szív, fúj… egy időben a csipogással.  Charlie velünk volt.
Oh, apa…
Óvatosan a kezéért nyúltam. Még a szájából kiálló cső ellenére is békésnek látszott, mint aki mélyen alszik.
Egy apró, fiatal nővér állt az egyik oldalon, ellenőrizte a műszereket.
„Megérinthetem?” – kérdeztem a nővértől.
„Igen” – mosolygott kedvesen. ’Christie RN’ volt a névkártyájára írva. Húszéves körül lehetett. Szőke volt, sötét szemekkel.
Edward az ágy végénél állt, figyelmesen nézte, ahogy megpaskoltam Charlie kezét, ami meglepően meleg volt, és ez pontosan elég is volt nekem. Belerogytam az ágy mellett levő székbe, fejemet óvatosan Charlie karjára fektettem és zokogni kezdtem.
„Oh, apa, kérlek, legyél jobban,” – suttogtam –„kérlek.”
Edward mellettem termett. Kezét vállamra tette és biztatóan megszorította.
„Mr Swan minden életfunkciója jó” – mondta Christie nővér halkan.
„Köszönjük” – mormolta Edward. Felnéztem, még éppen időben, hogy lássam elpirulni a nővért. Úgy tűnik végül jobban szemügyre vette a férjemet. Táthatja a száját, ahogy csak akarja Edwardra, addig, amíg apámról rendesen gondoskodik.
„Hall engem?” – kérdeztem.
„Nagyon mélyen alszik, asszonyom. De ki tudja?”
„Maradhatok egy ideig?”
„Természetesen” – mosolygott rám, arca még mindig rózsaszín volt a pirulástól. Oda nem illően arra gondoltam, hogy nem természetes szőke. Edward nem foglalkozott a nővérkével, engem nézett.
„Telefonálnom kell. Kint leszek. Magatokra hagylak egy kis időre.”
Bólintottam. Lehajolt, megcsókolta a hajam és kiballagott a kórteremből. Csak ültem és fogtam Charlie kezét, elmélázva azon, hogy milyen ironikus is, hogy most, amikor itt fekszik eszméletlenül, és nem hallhat engem, akkor akarom igazán csak elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Nagyon halkan, hogy ne zavarjak senkit, meséltem neki az aspeni hétvégénkről, és a múlt hétvégéről, amikor lebegtünk és vitorláztunk az Esmén. Beszéltem neki az új házunkról, a terveinkről, hogy szeretnénk természetbarát háznak felépíteni. Megígértem neki, hogy elvisszük magunkkal Aspenbe, és horgászhat Edwarddal, és biztosítottam róla, hogy Billy-t és Jake-t is szívesen látjuk… Kérlek, gyógyulj meg, hogy ott lehess, apa, kérlek.
Charlie nem mozdult, a lélegeztetőgép szuszogott, és a monoton, de megnyugtató ellenőrző hang volt az egyetlen válaszom.
Amikor felnéztem, Edward csendesen ült az ágy végében. Nem tudom, mióta volt ott.
„Hali” – mondta, zöld szemei csillogtak a részvéttől és aggodalomtól.
„Hali.”
„Szóval horgászni fogok apáddal, Billy-vel és Jake-el?” –kérdezte lágyan, egyben jól mulatva, de óvatosan is.
Bólintottam.
„Oké. Menjünk enni. Hagyjuk apádat békén pihenni.”
Elkomorodtam. Nem akartam itt hagyni őt.
„Bella, apád kómában van. Megadtam a telefonszámunkat a nővéreknek. Ha bármilyen változás lesz, felhívnak bennünket. Eszünk, keresünk egy hotelt, pihenünk  és visszajövünk még ma este.” 

------

A Heathman lakosztálya pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Milyen gyakran gondoltam arra az első éjszakára és reggelre, amit itt töltöttem Edward Cullennel… aki most a férjem. Megdermedve álltam a lakosztály ajtajában. Jézusom, minden itt kezdődött.
„Otthonról hazára” – mondta Edward kedvesen, és letette a táskámat az egyik túlpárnázott kanapéra.
„Szeretnél zuhanyozni? Vagy fürdeni? Mit szeretnél, Bella?” – bámult rám Edward, teljesen elveszve. Az én elveszett fiúm, amikor az események kicsúsznak a kezei közül. Csendes volt, zárkózott és merengő egész délután. Ez egy olyan helyzet volt, amin nem lehetett változtatni és nem lehetett előre megjósolni. Ez volt az élet a maga nyerseségében, amit olyan sokáig távol tartott magától. És most annyira sebezhető, annyira gyámoltalan volt. Az én édes Fifty-m.
„Fürödni. Fürdőkádba szeretnék fürödni” – mormoltam, és biztos voltam benne, hogyha elfoglalom, attól jobban fogja érezni magát, hasznosnak fogja érezni magát. Oh, Edward – zsibbadt vagyok, fázom és félek – de nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy nekem.
„Fürdés. Jó. Igen.” – belépdelt a hálószobába és tovább előre, ki a látóteremből, a hatalmas fürdőszobába. Néhány pillanattal később kihallatszott a víz harsogása, ahogy megtöltötte a kádat.
Végül rábírtam magam arra, hogy megmozduljak, és követtem a hálószobába.  Elcsüggedtem az ágyon heverő számtalan Nordtorm táska láttán. Edward visszatért a hálóba, nyakkendő és zakó nélkül, felgyűrt ingujjakkal.
„Elküldtem Taylort, hogy hozzon egy-két dolgot. Hálóruhát.Tudod” – mondta, óvatosan nézve rám.
Persze, hogy megtette. Beleegyezően bólintottam... és hol van Taylor?
„Oh, Bella” – mormolta Edward – „még soha nem láttalak ilyennek. Általában annyira erős és bátor vagy.”
Nem tudtam, mit mondjak. Csak nagyra nyitott szemekkel bámultam rá. Nem volt semmim, nem tudtam neki mit nyújtani ebben a pillanatban... úgy gondolom, sokkban voltam. Magam köré fontam karjaimat, megpróbáltam a mindenemet átható hideget távol tartani, bár tudtam, hogy reménytelen próbálkozás, mert a hideg a bensőmből jött. Edward átölelt.
„Baby, apád életben van. Az életfunkciói jók. Csak türelmesnek kell lennünk” – vigasztalt –„gyere.”
Kiengedett öleléséből, kézen fogott és bevezetett a fürdőszobába. Óvatosan levette rólam a blézeremet, letette a székre, majd visszafordult hozzám és kigombolta a blúzomat.

--------

A víz finom meleg volt és illatos, a lótusz nehéz illata betöltötte a fürdőszoba meleg, fülledt levegőjét. Edward lábai között feküdtem, háttal nekitámaszkodva, lábam az övén volt. Mindketten hallgattunk magunkba mélyedve. Végre átmelegedtem. Edward időközönként megpuszilta a hajam amíg én szórakozottan pukkasztgattam a habot.
„Laurennel nem mentél be a kádba, ugye nem? Amikor megfürdetted.” – kérdeztem.
Megmozdult és felhorkant, majd összeszorított térdeivel.
„Hm... Nem” –  meglepettnek tűnt.
„Gondoltam. Rendben.”
Felemelte kezét, gyengéden meghúzta rendetlen kontyomat a fejem búbján, hátrahajtotta fejem. Így láthatta arcomat.
„Miért kérdezed?”
Vállat vontam.
„Morbid kíváncsiságból. Nem tudom... talán azért, mert a héten találkoztunk.”
Arca elkomorodott.
„Értem. Kérlek, egy kissé kevesebb morbiditást” – mondta szemrehányóan.
„Mennyi ideig szándékozod támogatni?”
Most ő vonta meg a vállát.
„Amíg meg nem áll a lábán. Nem tudom. Miért?”
„Vannak mások is?”
„Mások?”
„Exek, akiket támogatsz.”
„Volt egy, igen. Bár nem sokáig.”
„Oh?”
„Orvosnak tanult. Már végzett és van... más az életében.”
„Egy domináns?”
„Igen.”
„Lauren mondta, hogy van nálad két festménye” – suttogtam.
„Volt. De nem voltam elragadtatva tőlük. Volt bennük valami érték, de nekem túl sok volt a szín. Azt hiszem, most Emmett-nél vannak. És mint tudjuk, neki nincs ízlése.”
Kuncogtam. Edward körém fonta karját, kilocsolva a vizet a kád oldalán.
„Így jobb” – lehelte és megcsókolta a homlokom.
„Emmett feleségül veszi a legjobb barátnőmet.”
„Akkor jobb, ha befogom a szám.”

------

Sokkal nyugodtabb voltam fürdés után. Beburkolóztam pihe-puha fürdőköpenyembe és meredten bámultam a különféle táskákat. Egek... ez több, mint hálóruha. Óvatosan belekukkantottam az egyikbe. Egy farmer, egy halványkék kapucnis pamutpulcsi, az én méretemben. Szent varjú... Taylor egész hétvégére való ruhát vásárolt.
„Azon kívül, hogy engem zaklattál Newtonéknál, voltál valaha is igazi üzletben vásárolni?”
„Zaklattalak?”
„Igen. Zaklattál.”
„Elég izgatott voltál, ha jól emlékszem. És az a fiatal ember teljesen odavolt érted. Mi is a neve?”
„Mike.”
„Egy a csodálóid közül.”
Égnek emeltem a szemem, Edward csak vigyorgott – megkönnyebbült, valódi vigyorral. Lehajolt és megcsókolt.
„Ez az én Bellám,” – suttogta – „öltözz fel. Nem akarom, hogy megint fázzál.”

-----------

„Kész vagyok” – mormoltam. Edward a számítógépénél ült a lakosztály dolgozószobájában. Fekete farmer és szürke kötött felső volt rajta, rajtam a farmer, a kapucnis pamutpulcsi és egy fehér póló.
„Nagyon fiatalnak nézel így ki” – mondta Edward halkan, ahogy rám nézett ragyogó szemekkel és vágyakozó hangon folytatta –„és ha arra gondolok, hogy holnap egy teljes évvel idősebb leszel.”
Ferdén mosolyogtam rá.
„Nincs sok kedvem ünnepelni. Mehetünk végre Charlie-hoz?”
„Persze. Bár, szeretném, ha ennél valamit. Alig nyúltál az ebédedhez.”
„Edward, kérlek. Egyáltalán nem vagyok éhes. Talán a látogatás után. Szeretnék jó éjszakát kívánni neki.”

--------

Ahogy odaértünk az intenzív osztályhoz, találkoztunk Jake-el, aki éppen elment. Egyedül volt.
„Bella, Edward, helló” – mondta.
„Hol van Billy?”
„Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy idejöjjön. Tudod, autóbalesete volt ma reggel” – fintorgott bánatosan Jake – „és a fájdalomcsillapítók megtették hatásukat. Kiütötték rendesen. És meg kellett küzdenem azért is, hogy meglátogathassam Charlie-t, mert nem vagyok közeli hozzátartozó.”
„És?” – kérdeztem idegesen.
„Charlie jól van, Bella. Ugyanúgy... de minden rendben van.”
Megkönnyebbültem. Ha nincs hír, az jó hír.
„Találkozunk holnap, születésnapos?”
„Aham. Itt leszek.”
Jake gyorsan Edwardra pillantott, majd röviden megölelt.
„Mañana.”
„Jó éjt, Jake.”
„Viszlát, Jake” – mondta Edward.
Jake biccentett és elindult  kifelé a folyosón.
„Még mindig bolondul érted” – mondta Edward csendesen.
„Nem, nem igaz. Vagy ha mégis, ki törődik vele?”
Edward erőltetetten elmosolyodott.
„Jól csináltad” – morogtam. Összehúzta a szemét.
„Hogy nem habzott a szád.”
Megbántottan, de egyben elbűvölten nézett rám.
„Soha nem habzik a szám. Nos, menjünk apádhoz. Van számodra egy meglepetésem.”
„Meglepetés?” – ijedtem meg.
„Gyere” – fogott kézen és húzott át az intenzív osztály ajtaján.
Charlie ágya végénél Carlisle állt, beszélgetésbe merülve Mr Crowe-al  és egy másik orvossal, egy nővel, akit eddig még nem láttam. Ahogy meglátott bennünket, Carlisle ránk ragyogott.. Oh, hála az égnek.
„Edward” – rázta meg Edward kezét, majd felém fordult és meglepetésemre melegen megölelt.
„Bella, hogy bírod?”
Rendben vagyok. Apámért aggódok inkább.”
„Jó kezekben van. Dr Sluder ügyes a maga szakterületén. Együtt voltunk gyakornokok Detroitban.”
Oh...
„Mrs Cullen” – üdvözölt dr Sluder hivatalos hangnemben. Rövid hajú és manószerű volt, szerény mosollyal és lágy déli akcentussal.
„Mint apjának orvosa, örömmel közlöm önnel, hogy minden rendben zajlik. Édesapjának életfunkciói stabilak és erősek. Minden bizalmunk megvan, hogy rendben felépül. A duzzanat növekedése megállt, sőt kezd felszívódni. Ez nagyon biztató jel ennyire rövid idő alatt.”
„Ezek nagyon jó hírek” – leheltem.
Melegen rám mosolygott.
„Azok, Mrs Cullen. Igazán nagyon vigyázunk rá. És nagyon jó volt újra látni téged, Carlisle” – mosolygott apósomra... oh... gyanítom, több volt közöttük, mint barátság valaha régen.
Carlisle visszavigyorgott rá.
„Szintúgy, Lorraina.”
„Dr Crowe, hagyjuk magukra ezeket a jó embereket, hadd legyenek együtt Mr Swannal.”
Dr Crowe követte Dr Sluder nyomát a kijárat felé.
Charlie felé néztem és most először sokkal bizakodóbb voltam. Sr Sluder és Carlisle kedves szavai reményt ébresztettek bennem. Carlisle finoman a vállamra tette.
„Bella, kevesem, ülj mellé egy kicsit. Beszélj hozzá. Az jót tesz. Edwarddal a várószobában leszünk.”
Helyeslően bólintottam. Edward rám mosolygott, és kiment apjával. Otthagytak szeretett apámmal, aki békésen aludt a lélegeztetőgép és szívmonitor lágy, ringató zajában.

------

Belebújtam Edward fehér ingébe és bemásztam az ágyba.
„Vidámabbnak tűnsz” – mondta Edward óvatosan, miközben magára húzta a pizsamáját.
„Igen. Azt hiszem az, hogy apáddal és dr Sluderrel beszéltem, sokat jelent számomra. Te kérted meg Carlisle-t, hogy ide jöjjön?”
Edward mellém siklott az ágyba, karjába vont úgy, hogy háttal voltam neki.
„Nem” – szuszogta a fülembe – „ő akarta személyesen ellenőrizni, hogy van apád.”
„Honnan tudta?”
„Felhívtam ma reggel.”
Oh.
„Baby, fáradt vagy. Aludnod  kellene.”
„Hmmm” – mormoltam egyetértően. Igaza volt... nagyon fáradt voltam. Érzelemdús napom volt, és hálás voltam érte, hogy nem ugrott rám. Az igazat megmondva, kifejezetten távol tartotta magát tőlem... ez is egy első alkalom? Elgondolkodtam rajta, hogy aggódnom kellene az események ilyen irányú alakulása miatt... azonban benső istennőm vidékre távozott, magával víve libidómat is, ezért ráérek reggel gondolkodni ezen. Megfordultam, Edwardhoz bújtam, lábamat áttettem lábán.
„Ígérj meg valamit” – mondta lágyan.
„Hmm?” – kérdeztem, fáradtan arra, hogy szavakat formáljak.
„Ígérd meg, hogy eszel valamit holnap. Az, hogy egy másik pasas kabátját viseled, éppen csak kibírom habzó száj nélkül. De Bella... enned kell. Kérlek.”
„Hmm” – egyeztem bele.
Éreztem, hogy mosolyog, amikor megpuszilta a hajamat.
„Köszönöm, hogy itt vagy” – motyogtam és álmosan megcsókoltam mellkasát.
„Hol máshol lennék? Ott van az otthonom, ahol te vagy, Bella. Az, hogy itt vagyunk, elgondolkodtat, hogy milyen messzire is jutottunk. És arra az első éjszakára, amikor először aludtam veled. Micsoda éjszaka volt... Olyan ... kezes bárány voltál” – suttogta.
Belemosolyogtam a mellkasába.
„Aludj” – mormolta, és ez parancs volt. Behunytam a szemem és álomba zuhantam.


Nincsenek megjegyzések: