Családterápia 4. fejezet - Lányok beszélnek

Bella szempontjából

Mind izgatottan ültünk a várószobában, amíg Esme és Carlisle az orvossal beszéltek. Úgy érezte, szüksége van némi magánbeszélgetésre velük, miután az első találkozás egy üvöltöző kudarcba fulladt.

Edward és én egymás mellett ültünk a recepciós asztala mellett. Emmett és Rosalie az ajtó közelébe húzódtak. Edwardnak egyszer-kétszer komolyabban rájuk kellett nézni, mert kezdtek nyilvánvalóan szerelmespárként viselkedni.

Alice és Jasper egy régi Cosmo számban talált párkapcsolati teszttel szórakoztak.

Ahogy ültünk, próbálva elütni az időt, észrevettem, hogy a recepciós, aki buzgón olvasta a könyvét, többször is Edwardra és rám pillantott. Már nem bírtam tovább.

„Biztos tudni akarom mire gondol?” kérdeztem Edwardot, aki nevetni kezdett, az pedig soha nem jelentett jót.

„Egyszerűen csak érdekeljük.”

„Mi érdekeljük, nem inkább csak te érdekled?” kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

„Oh nem, határozottan mindkettőnkről szó van.” Újra nevetett.

„Ez durva...” motyogtam. Elvoltam az olyan recepciósok nélkül is, akik benne voltak a hármas kalandokban.

„Nem úgy Bella,” forgatta meg a szemeit Edward, visszafojtva a nevetését.

„Ami azt illeti, emlékeztetem őt a könyvének a főszereplőjére, akit Timnek hívnak. Fekete haja van és mézszínű a szeme, már legalább 10 perce róla ábrándozik... és úgy gondolja, nagyon aranyos párt alkotunk... és hogy úgy nézek rád, mint ahogy Tim néz Shayra, az egyetlen, igaz szerelmére.” Közel hajolt és adott egy puszit az arcomra. Kifele meg kell lesnem, milyen könyvet olvas, hogy aztán kiderítsem ez a Tim vajon tényleg olyan-e mint Edward. Ha igen, akkor ez a Shay egy nagyon szerencsés lány!!

Most már nem akartam annyira megölni Stepheniet, de bámulása még mindig idegesítő volt.

„Mégis mi tart ilyen sokáig?” kérdezte Emmett, kezdett türelmetlen lenni a várakozás miatt. Az ülésen való kiabálás sokkal jobban tetszett neki mit az, hogy a lift zenéjét hallgatva várakoztunk már vagy 20 perce.

„Nos, lássuk csak, Edward öngyilkossági hajlamú, Jasper gyilkosságot kísérelt meg, mi pedig szexuális deviánsak vagyunk... el se tudom képzelni, miről akarhat az orvos beszélni Carlisle-val és Esmevel...” csattant fel Rosalie egy levegővétellel, közben a recepciós asztala felé nézett, hogy biztos legyen abban, az nem hallgatózik.

„Mire gondolnak odabent?” kérdezte Alice kissé idegesen Edwardot.

Edward megvonta a vállát.

„Fogalmam sincs, mindent kizárok, ami onnan jön. Carlisle ragaszkodott hozzá. Valami olyasmit mondott, hogy 'annak érdekében, hogy a terápia működjön, mindenkinek szabadon kell beszélnie', ezt pedig tiszteletben kell tartanom...”

„A Volvóval fenyegetett meg, mi?” kérdezte gonoszul Jasper.

„Naná. Az, meg egy hosszú vásárlós kirándulás Alice-szal,” mosolygott Edward.

Ekkor kinyílt Dr Dover irodája, mi pedig feszülten vártuk az eredményt. Carlisle és Esme arcáról semmit nem lehetett leolvasni, az orvos ugyanakkor kissé kábultnak tűnt. Esme odajött hozzánk, leült mellém és idegesen elmosolyodott.

„Lányok, Dr Dover szeretné, ha csak ti mennétek be egy rövidebb ülésre és megbeszélnétek pár dolgot.” Edward karja védően átölelt, én pedig nem votlam hajlandó felnézni a cipőmről.

Megérezve Edward ellenkezését Carlisle így folytatta:

„Fiúk, utána ti következtek. Te, Edward, szeretném, ha lejönnél Esmevel és velem a büfébe, addig amíg a többiek nem végeznek. Jasper, te maradhatsz addig amíg viselkedsz, de ha úgy találod, jobb ha velünk jössz, akkor gyere.” Nagyszerű, elviszi Edwardot, hogy ne tudjon hallgatózni, ez rossznak ígérkezett. És Jasper... gyanítottam, hogy pár percen belül rohanni fog a büfébe.

„Nos, én itt maradok. Hallani akarom, hogy eltörnek-e valamit mialatt megverekszenek egymással,” vigyorgott Emmett, ahogy az orvos irodája felé mutatott. Esme riadtan nézett rá, mire Emmett bocsánatot kért.

„Sajnálom anyu, ez durva volt”.

„Hölgyeim, csatlakoznának hozzám az irodámban, ha kérhetem?” Dr Dover kitárta a karját az iroda felé, ahonnan most jött ki Carlisle és Esme.

Edwardra néztem, akinek a nézése igen komor volt.

„Edward?”

„Igen Bella?” kérdezte aggódva, talán abban reménykedett, hogy kiszállok az egészből.

„Mindig tudd, hogy szeretlek. És, ha nem jutok ki élve, kérlek mondd meg Charlie-nak, hogy szeretem.” Közel hajoltam hozzá úgy, hogy ne lássa az arcomat, amin egy nagy vigyor volt, majd megpusziltam az arcát. Éreztem, hogy megdermedt, és tudtam, már azon volt, hogy felkapjon és elfusson velem.

„Csak vicceltem, Edward. Mosolyogj, kérlek...” suttogtam.

„Bella, bármikor elmehetsz. Ne felejtsd el...” Alice és Rose irányába bámult, ahogy ők az ajtó felé indultak.

„Nyugalom Edward, nem fogjuk kiszívni a drága Bellád vérét,” mondta Rosalie szarkasztikusan.

Hogy nem maradjak alu Rosalie-val szemben, megszólaltam én is.

„És ha szükségem lenne rá, akkor tudom, hogyan tépjem szét a testvéreidet darabjaikra,” szóltam vissza, hogy megmutassam Edwardnak, hogy nem féltem tőlük. Edward büszkén rám mosolygott, Rosalie pedig durcásan elvonult.

„OHHH, enyém a kanapé!” sikoltotta Alice örömmel, majd hangos huppanás hallatszott, ahogy rávetette magát.

„Menj, harapj valamit Edward,” mondtam szarkasztikusan, ahogy bementem az irodába. Carlisle Edward vállára tette a kezét és kivezette a várószobából.

Dr Dover irodája kisebb, de sokkal kényelmesebb volt, mint a konferenciaterem. A falakat homokszínűre festették, gyönyörű vörösesbarna szőnyegekkel díszítve. Megvolt a sötétbarna, bőr kanapé is, amire Alice kucorodott fel, továbbá két karosszék, amiket Rosalie és én foglaltunk el. Dr Dover a nagy mahagóni asztal mögé ült, és a Cullen család kapcsán készülő,  növekvő számú papírokat kezdte rendezgetni. Alice-t néztem, aki tuti, hogy elméletben már összeírta azoknak a dolgoknak a listáját, amiket a doktor úrnak kellett volna szereznie az irodába, mikor végre megszólalt az orvos.

„Tehát hölgyeim, szeretném megköszönni, hogy mind hozzám fordultatok a problémáitokkal. Biztosan tudom, hogy ez egy nagy és ijesztő lépés számotokra, de úgy gondolom, tudunk dolgozni a problémákon és igazán javítani az otthoni helyzeten az egész család számára.” Rosalie a szemét forgatta, de az orvos nem hagyta, hogy ez megállítsa.

„Mialatt Carlisle-val beszélgettem, ő és Esme tudtak adni némi felvilágosítást a kapcsolatotokról. Nem bánnátok, ha felteszek néhány kérdést?”

„Csak ne kíméljen minket, doktor úr!” vigyorgott Alice a kanapéról.

Rosalie arcáról a 'csak próbáld ha mered' nézés volt olvasható, én pedig halkan motyogtam egy okét. Mi mást tehettem volna? Ha minél hamarabb végezni akarunk, annál jobb, ha mindenki részt vesz benne.

„Nos Alice, mivel ennyire izgatott vagy, miért ne kezdenénk veled? Mesélj egy kicsit magadról.” Dr Dover felkapta a tollát, készen arra, hogy jegyzeteljen. Alice kiengedett egy drámai sóhajt, majd belekezdett a beszédébe.

„Alice Cullennek hívnak, és öt éve adoptáltak a Cullen családba.” Szó szerint Rose-ra és rám kacsintott. Öt év, meg pár évtized, hogy pontosak legyünk, de mindegy... gondoltam magamban.

„A többiek már mind megvoltak, szóval ebből a szempontból én vagyok a baba a háznál. Leginkább a vásárlás és a szépészeti szerek érdekelnek.”

„Szépészeti szerek?” kérdezte Dr Dover bizonytalanul.

„Igen, tudja... smink meg ilyenek. A divat a szenvedélyem, csak kérdezze Bellát. Ő egy  zsákba öltözne, ha én nem lennék, nem igaz, Bella?” Rosalie felhorkant, az én agyvizem felforrt Alice megjegyzésére.

„Egyedül is fel tudok öltözködni Alice!” csattantam fel.

„Igazság szerint Bella, ha nem lenne Alice, legalább három évvel a divat mögött járnál,” mondta Rosalie.

„Tehetségem van erre, és próbálom azt megosztani Bellával, de eléggé makacs egy tanuló...” folytatta Alice.

„Milyen módon makacs Alice?” kérdezte Dr Dover.

„Nos, néha egyszerűen nem hajlandó felvenni azokat a tökéletesen gyönyörű ruhákat, amiket választok neki,” duzzogott Alice, minden alkalmat megragadva, hogy elnyerje az orvos tetszését.

„Ellopja a ruháimat,” mondtam egyszerűen.

„Alice, loptad már el Bella ruháját a szobájából?” kérdezte az orvos.

„Igen, de mindig vettem helyette újakat, amiket szeretettel választottam ki neki!” jelentette ki Alice védekezően.

„Milyen gyakran lopod el Bella ruháit?”

„Um- nos, eddig még nem gondolkodtam ezen... naponta, azt hiszem.”

„Minden nap, ellopsz tőle egy darabot? Mit csinálsz azzal, amit ellopsz tőle?”

Jó kérdés, ezt én is tudni szeretném, gondoltam magamban.

Alice nem volt felkészülve erre a kérdésre.

„Egy csapat hajléktalannak adom, akik a folyó mentén laknak,” motyogta Alice halkan.

„A Folyómentieknek adod a ruháimat? Megőrültél? Csak nem azt akarod mondani, hogy az a pulóver, amit tavaly kaptam a nagymamámtól, és ami szerinted 'kövérnek mutatta a csípőmet'  most egy hobón van, akit Buzzy-nak hívnak?” sikoltottam.

„Nem Bella, ne legyél nevetséges. Buzzy nem hordja a ruháidat, hanem elégeti, ne fázzon. A ruhatárad melegíti a hajléktalanokat.” Még most sem értem, hogyan tudta mindezt komoly ábrázattal mondani. Rosaliet hisztérikus nevetés rázta. Úgy tűnt, Rosalie nem tudott Alice és a hajléktalanok eme kapcsolatáról, de határozottan jól szórakozott rajta.

Most már nagyon dühös voltam.

„Alice megszállottja a vásárlásnak! Kényszeresen! Mindennap vesz valamit, ráadásul olyat, amire nincs is szüksége, és rengeteg olyan ruhája van, amin még mindig rajta van az árcetli, mert még soha nem is viselte. A Bloomingdale-nél név szerint ismerik, a fene essen bele!”

Az ajtó felé fordultam, pedig tudtam, hogy nincs ott... de meghallhat.

„Edward Cullen, most megölöm a testvéredet!” sikoltottam.

„Gyerünk, végezz vele, Bella!” Jött Emmett válasza a várószobából.

Dr Dover felnézett a lapjairól, amikre legalább ezernyi dolgot jegyzett fel az elmúlt kép perc alatt. Az arca falfehér volt, és legalább egy percig úgy hitte, komolyan gondoltam amit mondtam.

„Bella, kérlek ülj le,” mondta Dr Dover halkan. Mély lélegzetet vettem, de nem néztem Alice-ra, aki szándékosan lelóbálta a fejét a kanapéról, hogy nevetésre kényszerítsen. Hallottam egy hangos 'humph-ot', amikor nem voltam hajlandó nevetni.

„Szóval Alice, mondanád, hogy megszállottan vásárolsz?” kérdezte az orvos.

„A megszállottság olyan erős szó doki... én inkább az extrém imádatot mondanám, vagy akár a munkámnak is lehet tekinteni... igen, a vásárlás a munkám!” Valahogy sikerült is mindezt igazolnia a fejében.

„Milyen gyakran vásárolsz?” kérdezte az orvos.

„Um, asszem mindennap.”

„És mi történik, ha egy nap kimarad?”

„Semmi,” válaszolta Alice.

„Semmi? Elment az eszed? Nem emlékszel a legutóbbi alkalomra, amikor nem vettél semmit? Mert én emlékszem! Sütött a nap... de... um, az autók le voltak robbanva... mire te a számítógéphez rohantál, hogy on-line vásárolj, de nem volt Internet sem, mert a fiúk a kertben segítettek Esmenek, és elvágták a kábelt. Emlékszel mi történt azután?” füstölgött Rosalie.

„Igen.”

„Mi történt Alice?” kérdezte a roppant kíváncsi orvos.

„Megtámadtam Esmet.” Ijedten levegő után kapkodtam, Rosalie viszont elégedett arcot vágott .

„Miért támadtad meg az anyádat, Alice?”

„Mert nála volt a tv távirányító és én annyira kétségbe voltam esve... annyira vásárolnom kellett... már... már éppen...” Alice kucorgott a kanapén, testét rázta a könny nélküli sírás.

„Már éppen vettem volna valamit... oh édes Istenem... QVC/Házi Vásárlási Hálózat!!!” Jajveszékelte. „Egy Barbeque&Sütőrácsos mikró volt, ingyenes illat injectorral. Csak akkor csak 149.99 dollárért meg lehetett volna venni... A szégyen az egészben...”

„Miért szégyenkezel Alice?” kérdezte az orvos.

„Mert majdnem megvettem, holott a családnak semmi szüksége nincs rá. Még csak egy sütőlapot se használunk ahhoz amit eszünk... csak kosz lenne miatta... hiszen nem is eszünk.”

„Húst. Cullenék nem esznek húst Dr Dover... szigorúan vegetáriánusok!” kiáltottam, mielőtt Alice folytathatta volna.

Dr Dover még leírt pár dolgot. A teleírt papírlapok kezdtek felgyülemleni.

„Doktor Dover, a nevem Alice Cullen és vásárlásfüggő vagyok,” lógatta le szégyenkezve a fejét.

„Alice, úgy hiszem, ma átléptél egy határvonalat. Büszke vagyok az őszinteségedre. A további üléseken így tudunk majd foglalkozni a függőségeddel. Szóval Rosalie, feltehetek pár kérdést?” kérdezte az orvos habozva, valószínűleg felidézte Rose korábbi nézését.

„Rendben. Mit akar tudni?” Rosalie próbált laza maradni, de láttam rajta, hogy nem örült annak, hogy ő került a középpontba.

„Édesapád említette, hogy a kapcsolatod Bellával nagyon feszült. Igaz ez?”

Rosalie nagyon halkan, de igennel válaszolt.

„Meg tudnád mondani miért?” Az orvos azt kérdezte, amire én már egy éve próbálok választ találni. Várakozóan dőltem előre a széken.

„Ennek több oka is van,” mondta Rosalie kissé hangosabban.

„Több oka?” Valószínűleg hangosan mondtam, mert Rosalie felém fordult. „Sajnálom.” Motyogtam és inkább az ölembe fektetett kezemet kezdtem bámulni.

„Elárulnád az egyiket?” firtatta az orvos.

„Nos, szerintem rosszul választott.”

„És miben választott rosszul?”

„Közénk akar tartozni.”

„Közétek akar tartozni... a Cullenek közé?” kérdezte az orvos némileg zavartan.

„Igen, a Cullenek közé... nem egyszerű Cullennek lenni és szerintem boldogabb lenne az élete, ha nem tartozna közénk.” Rose keresztbe tette a kezét és hátradőlt.

„Tehát örülnél, ha Bella nem menne hozzá Edwardhoz.”

„Oh nem, felőlem hozzámehet, Edward nagyon szereti őt. Bella hülye lenne, ha nem menne hozzá.” Az orvos sokkoltan dobta le a tollát.

„Oké, attól tartok nem értem... hozzámehet Edwardhoz, ami által Bella Cullen lenne, csak éppen Cullen nem lehet? Ezt mondod?” Hangjából kimerültség hallatszott. Én persze nagyon is jól értettem miről beszélt Rosalie, de szegény Dr Dover feje közel járt a robbanáshoz.

„Ha hozzámegy Edwardhoz, akkor csak névleg lesz Cullen... nem lenne igazán közénk való...” Rosalie egyre türelmetlenebbé vált amiatt, hogy az orvos nem értette a különbséget.

„Nézze doktor, ez az élet... az élet amit mi élünk nem az, amit választottam volna, ha lett volna egyáltalán választási lehetőségem... Más irányba mentem volna, ha lehetett volna, és csak azt szeretném, ha Bella alaposan belegondolna abba, mi mindent kell feladnia ahhoz, hogy közénk kerüljön!”

Az orvos egy egész percen át néma csendben ült, dörzsölte a homlokát és próbálta feldolgozni a hallottakat. Hirtelen meggyulladt a villanykörte.

„OOHH azt hiszem, már értem. Ez az egész a vegetáriánus dologról szól igaz? Azt akarod, hogy Bella átgondolja, mi mindent kéne feladnia, ha vegetáriánussá válik?” Az orvos megkönnyebbültnek látszott, miután sikerült összeraknia Rosalie rejtélyes magyarázatának a részleteit.

Lenyűgöző, gondoltam. Még soha nem láttam senkit, akinek ennyire igaza is legyen, meg ne is egyazon időben!

Rosalie és Alice nevetni kezdtek, ezek szerint ők is annyira viccesnek találták mint én, majd nemsokára mind a hárman fuldokolni kezdtünk. Az orvost teljesen ledöbbentette a hirtelen hangulatváltozásunk. „Igen, doktor úr, az egész a diétánkról szól.”

„Nos, ez nem tűnik olyan nehezen megoldhatónak. Van valami más is, ami miatt Bella zavar téged?” Biztosra vettem, hogy azon agyalt, vajon miért olyan nagy baj Rosalienak a vegetáriánus élet.

„Most, hogy kérdezte, van valami más is, ami zavar Bellával kapcsolatban...”

Nagy levegőt vettem és becsuktam a szemem, ahogy vártam a következő csapást.

„Nem hajlandó hozzámenni a bátyámhoz! Edward szereti őt, és már többször kérte, hogy menjen hozzá, de továbbra is nemet mond! Minden alkalommal a szíve szakad meg Edwardnak, amikor Bella elutasítja.” Gonosz villanást láttam a szemében, ahogy felém nézett.

Ketten játsszák ezt a játékot Rose... gondoltam.

Dr Dover szóra nyitotta a száját, de felemeltem a kezem és megállítottam.

„Mi ez itt az ujjamon Rose? Huh? Eljegyzési gyűrű, az édesanyja gyűrűje. Elfogadtam a kérését, össze fogunk házasodni. A magyarázkodásodnak nincs értelme!” Már a lábamon állva lóbáltam a képébe az ujjamat.

„Hányszor kellett kérnie Bella? Hányszor? Ha csak fele annyira is szereted, mint ahogy állítod, már az első alkalommal ugrottál volna, hogy hozzámenj, és semmi és senki nem állhatott volna az utadba.” Rose elsápadt, ahogy beszélt. „Csak a szex miatt mész hozzá!” Fakadt ki mérgében.

„Mi?!” Alice, Dr Dover és én egyszerre kiáltottunk fel. Hallottam, ahogy Emmett felröhögött odakint.

„Azért mész hozzá, hogy végre lefeküdjön veled.” Lassan és érthetően mondta, hogy biztos mind felfogjuk a szavait. Dr Dover először rám, majd Rosera nézett, aki győzedelmesen nézett felém.

Teljesen zavarba akar hozni. Nem valami okos dolog Rose... nem okos.

„Bella, a szex miatt mész hozzá Edwardhoz? Kérlek, légy őszinte,” mondta az orvos. Lélegzetvisszafojtva várta a válaszomat.

„NEM!” sziszegtem.

„Lefeküdtél már Edwarddal?”

„Nem.”

„És le akarsz vele feküdni?”

„Igen.”

„És ő?”

„Igen... de ő régimódi.”

„Szóval addig akar várni, amíg össze nem házasodtok?”

„Igen.”

„És hogy érzed magad emiatt?”

„Frusztráltan,” motyogtam.

„Edward is frusztrált! Pont, ahogy mondtam, doki!” Hallatszott Emmett hangja, most már nagyon közelről. „Aú! Anyu! Elég, hagyd abba... sajnálom.” Esme a megmentő.

„Tehát van arra lehetőség, hogy Rosalienak igaza van?”

„Nem.”

„Miért nem?”

„Mert Rosalie nem gondolkozik tisztán.”

„Miért nem gondolkozik tisztán?”

„Mert... az titok. Nem mondhatom el.” Most az én időm jött el, hogy bosszút álljak a szex dolgon. Rose zavartnak látszott, Alice viszont az ajkait harapdálta, próbált nem nevetni.

„Bella, nekem mindent elmondhatsz. Magunk közt fog maradni. Ha segít megoldani a problémát Rosezal, akkor nem éri meg elmondani?”

„Nem hiszem, hogy bármiben is segítene, de már régóta őrzöm a titkát. Abban reménykedve, hogy ön tudna neki segíteni... Rosalie... neki... étkezési problémái vannak!” Fecsegtem.

Alice nem bírta tovább és röhögve esett le a kanapéról. Rosalie felállt, mérgében még a széket is fellökte. „Mit mondtál?”

„Szeretlek Rosalie, de azt mondtam, hogy étkezési problémáid vannak. Az elmúlt egy év alatt egyszer sem láttam, hogy ettél volna, EGYSZER SEM! Csak mondd el a doktor úrnak, hogy hazudok... az a sok vásárlási kirándulás, és semmi. Még soha nem láttam egyetlen falatot sem a szájában, és attól tartok, hogy emiatt ilyen ellenséges és mérges mindig... egyszerűen csak éhes!”

Most Edwardot hallottam, ahogy mennydörgő nevetését a várószobából... mind ott voltak a nagy fináléra.

„Rosalie, igaza van Bellának?” kérdezte az orvos felhúzott szemöldökkel. „Látott valaha is enni?”

„Nem.”

„Mondd meg az igazat, kérlek Rose. Éhes vagy most?”

„El se tudja képzelni,” sziszegte felém nézve. Szemei éjfeketék voltak.

„Stephenie, jöjjön ide egy pillanatra,” mondta a telefonba Dr Dover. Egy pillanattal később Stephenie fel is bukkant az ajtóban. „Igen, doktor úr?”

„Hozzon kérem egy almát.”

Alice ekkor már hisztérikus volt, úgy nézett ki, mint aki összeomlott, az orvos pedig úgy nézett ki, mint aki akár már most beutalta volna. Mielőtt megkérdezhette volna Alice-t, hogy min nevetett ennyire, ebben az egyébként komoly pillanatban amikor felfedtem, hogy a testvérének étkezési zavarai voltak, Stephenie visszajött egy lédús, piros almával a kezében.

„Itt van, doktor úr,” majd megfordult a sarkán és kiment.

„Itt van Rosalie, azt mondtad éhes vagy. Szeretnél egy harapást?” Rosalie felé nyújtotta az almát, aki úgy nézett rá, mintha az a halál vörös labdája lett volna.

Elfordult és lézersugarakat lövellt rám a tekintete, ahogy az alma felé nyúlt. Elvette, közben végig engem nézett, majd nagyot harapott az almába.

A harapása, ahogy a fogai az alma húsába mélyedtek, visszhangoztak a falakról. Egy cseppnyi almalé lecsöppent a szája sarkából. Blúzának az ujjával megtörölte az arcát, egy ideig még rágott, aztán nyelt egyet. Felém jött, majd megállt közvetlen előttem.

Ördögi mosoly jelent meg az arcán, ahogy lassan kinyitotta a száját és felemelte a nyelvét, hogy megmutassa, tényleg mindent lenyelt.

„Boldog vagy Bella? Ha annyira akartál volna enni látni, akkor hagytam volna. Talán legközelebb, amikor eszek, velem jössz, és láthatod, ahogy egy szép, nagy falatot harapok az ételből...  de amikor nagyon éhes vagyok, akkor jobb, ha vigyázol, különben még téged eszlek meg!” Ezzel nevetni kezdett, ami körülbelül is a legszörnyűbb ál-nevetés volt, amit valaha hallottam. „Nem lenne vicces, ha annyira éhes lennék, hogy véletlenül beléd harapnék?” vihogta.

Végem van, meg fog ölni... mi a fenét képzeltem? Megjegyzés: rossz ötlet Rosaliet kihívni.

Rosalie már olyan mérges volt, hogy szó szerint összeroppantotta az almát a kezében, aminek a leve szabadon folyt a kezén. Épp mondani készült valamit, amikor egy csengő megszólalt Dr Dover asztalán. „Lejárt az idő, hölgyeim.” Felállt, megkerülte az asztalt és felénk sétált.

Ennyi? Lejárt az idő, így most egymást utálva megyünk el? Wow! Azt hittem, ilyen csak a filmekben lehet...

„Van egy szokásom, amivel szeretek minden ülést befejezni, hogy segítsek begyógyítani a sebeket, amiket a feltört érzelmek okozhattak. Fejezzük be egy nagy öleléssel!”

Akár azt is kérhette volna, hogy meztelen táncoljunk vele a holdfényben, akkor se lepődtünk volna meg ennyire! Én levegő után kapkodtam, Alice felsikoltott, Rosalie pedig az ajtóhoz vágta az alma maradékát.

„Ugyan hölgyeim, szeretitek egymást, legbelül... nos, lehet, hogy nagyon nagyon nagyon mélyen, de ott van az... Láttam is egy-két másodperc erejéig. Gyerünk, öleljük meg egymást, jobb lesz utána.” Ült ott, arra várva, hogy mozduljunk végre, amikor is egy hideg kéz lökte meg a hátamat, és én repültem Dr Dover karjaiba...

A doktor igen zavartan nézett. „Nekem igazán nem szabadott volna benne lennem a csoportos ölelésben, elvégre ez jogellenes vagy mi... de mint látjátok, Bella készen áll az ölelésre... gyerünk, ki lesz a következő...”

Egy újabb csapás és Alice repült a kis csoportunkhoz. Az orvos lassan hátrálni kezdett, tuti félt, hogy elveszti az engedélyét.

„Gyerünk Rosalie, csatlakozz, ölelkezz és akkor mehettek.” Dr Dover igazán türelmes ember volt. Rose egy teljes percen át makacsul állt a helyén, majd lassan felénk sétált és megölelt minket. Éreztem a kezét a tarkómon, ahogy megölelt.

„Sajnálom Bella, sajnálom Alice, szeretlek titeket,” mondta Rosalie kedvesen, szinte énekelve. Még boldognak is hangzott, amitől félholtra váltam. Alice-re néztem, akit ugyanúgy sokkolt a hang.

„Oh ugyan már, ti ketten olyan buták vagytok!” Nyafogta, ahogy viccesen összeborzolta a hajunkat. „Hát persze, hogy szeretlek titeket. Nincs baj?” Aztán megérezem az almát. A kezére ragadt almalé mind a mi hajunkban kötött ki.

Alice velem egy időben jött rá.

„Harapj. Meg. Rose!” Mondtam, majd kiviharzottam a szobából.

Kinyitottam az ajtót és egy idegesen fel-alá járkáló Edwardot találtam.

„Bella!” kiáltotta. „Minden rendben? Milyen volt? Miért ugrottál rá az orvosra? És mi a fene történt a hajaddal?”

Csak bámultam rá.

„Ez lehetett volna a valaha készült legnézettebb Jerry Springer Show!” Ami meg a hajamat illeti, kérdezd a testvéredet!”

„Uraim, készen állnak?”