Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 1., péntek

Negyedik fejezet


„Miss Swan. Micsoda kellemes meglepetés.”
Rendületlenül és intenzíven bámult rám. Szent  ég … mi a fenét keres ez itt ? Teljesen  zilált volt a haja, úgy nézett ki, mint egy kiránduló, szürke vastag kötött szvetter, szűk farmer és túracipő volt rajta. Gondolom, az állam leesett és úgy is maradt, merthogy némi problémám támadt  összeszedni a gondolataimat,megtalálni a hangomat, mindkettő különvált a testemtől.
„Mr. Cullen,” – suttogtam, összesen ennyi volt, amit ki tudtam nyögni.
Halvány mosoly jelent meg az ajkán és a szemei vidáman csillogtak, mintha valami vidám dolog járna a fejében.
„Erre jártam” – mondta csendesen, mintegy magyarázatképp.
„Túrázok…szükségem lenne néhány dologra…Örülök, hogy újra látom Miss Swan.”
Hangja meleg és rekedtes volt, mint a sötét olvadt  csokoládé tejkaramellel…vagy valami hasonló. Kissé megráztam a fejemet. A szívem őrült iramban vert, és valamilyen okból mérgesen elpirultam kutató pillantása alatt. Teljesen magam alatt voltam attól, hogy itt állt előttem…és az emlékeim egyáltalán nem ilyenek voltak róla – nem jóképű, ő a férfi szépség megtestesítője, elkápráztató, és itt van, itt a Newtonék Kemping Paradicsomában…csak képzeljük el…
Végül magamhoz tértem, az életfunkcióim helyre álltak.
„Bella, a nevem Bella.” - motyogtam csendesen.
„Miben segíthetek, Mr. Cullen?”
Elmosolyodott, és megint olyan volt, mintha valami nagy titka lenne…Ez iszonyú zavaró volt.
Nagy levegőt vettem, felvettem professzionális itt-dolgozom-ebben-a-camping-boltban-évek-óta arcomat…Meg tudom csinálni…
„Nos, egy térkép a környező helyekről kezdőknek,” – morogta.
Oké…tudom, hogy ezek hol vannak. És megpróbáltam nemtörődömnek látszani, ahogy megkerültem a pultot, de erősen koncentráltam, hogy ne essek el a saját lábaimban, amik mintha zseléből lettek volna.
Megállapítottam, hogy a legjobb farmerom van rajtam…és igen helytelenül, elégedett voltam, hogy reggel úgy határoztam, ezt veszem ma fel.
„A térképek erre vannak…kövessen” mondtam túl élesen.
„Vezessen”…mormogott, hosszú ujjú, szépen manikűrözött kezével intett felém.
A számon kiugorni, megfojtani készülő szívemmel elindultam az egyik ruhák közötti folyosón a térképek részlege felé. Miért van itt, itt Newtonéknál? És az eszem egyik kis használatlan részében, ami valószínűleg a  medulla oblogantám (nyúlt velő) központjában található, befészkelte magát egy gondolat…miattad jött…Nem létezik!  Ezt sürgősen töröltem…Minek akarna ez a gyönyörű, hatalommal bíró, finom modorú férfi látni engem? A gondolat teljesen abszurdnak tűnt, ezért kiűztem a fejemből.
„Merre szándékozik túrázni?” – a hangom egy kissé magas volt, mintha becsíptem volna az ujjamat az ajtófélfába, vagy valami olyasmi…
„Csak valamilyen megkapó látványú, csendes helyre a környező helyeken” – intett a kezével tétován…
„Az egyetem farm részlegét látogattam meg. Támogatok valamilyen kutatást a  vetésforgóval  és a talajtannal kapcsolatban.”
Látod…nem azért jött, hogy téged lásson…hallatszott a fejemben hangosan és öntelten, a fejemben levő kisördög gúnyolódott  velem. Bolondos gondolataim miatt elpirultam.
„Ez része az etessük-a-világot tervének?”
„Valami olyasmi” – értett egyet és a száját félmosolyra húzta.
„Nos, a környék térképei ezen a részén vannak a térkép-szekciónak” – mutattam a térkép-állványra – és, nem tudtam rajta segíteni, de valahogy úgy éreztem, hogy inkább egy divatos GPS készülék illene hozzá…Az ujjai átfutottak a térképeken és valami megmagyarázhatatlan ok miatt félre kellett néznem.
„Ez az…úgy gondolom” – húzott elő egyet, és nekem adta. Ez a Williamette Hegy Állami Park térképe volt.
„Ez az útvonal elég forgalmas” – mondtam figyelmeztetően.
„Hmmm…Valami csendesebbre vágyom” – mondta és rám bámult…zöld szemei alaposan megvizsgáltak. Elpirultam…mi a fenéért van rám ilyen hatással? Úgy éreztem magam, mint egy tizennégy éves fruska…esetlen, mindig útban levő…
„Ez, ez az útvonal elhagyatottabb. Ez a Williamette északi része, de még a Parkerdő része.” – nyújtottam felé egy másik térképet, próbálva egyensúlyban tartani magam. Az ujjaink egy pillanatra összeértek, és mintha a villám csapott volna meg, átfutott rajtam az ismerős bizsergés. Akaratlanul levegőért kaptam ahogy éreztem az útját valahova a mélybe a hasamba.
„Járt már arra?” – kérdezte.
Megráztam a fejemet…megint nem tudtam megszólalni…Mintha mozgott volna alattam a föld….Próbálj meg nyugodt maradni, Bella…kérte a zaklatott tudatalattim.
„Úgy gondolom, mindketten tudjuk, hogy a sétálás nem nekem való Mr. Cullen.”
Nem tudtam a szemébe nézni, az túlságosan ragyogott ehhez.
„És mi való magának, Isabella?” – kérdezte lágyan. Titokzatos mosolya visszatért.
„Könyvek…” préseltem ki magamból a szót, és belül…azon az ismeretlen helyen a medulla oblogantámban égő ideg-impulzusok sikoltották…Te! Te vagy az aki nekem való! Ezt rögtön lecsendesítettem, teljesen letaglózott, hogy a lelkemnek mennyire nem helyénvaló ötletei vannak.
„Milyen könyvek?” – biccentette egyik oldalra a fejét….miért érdekli annyira?
„Oh…tudja, a szokásos…klasszikusok…főleg angol irodalom.”
És akkor hosszú mutató ujja és hüvely ujja közé fogta állát, ahogy megfontolás alá vette válaszomat…vagy csak egyszerűen untattam és ezt próbálta elrejteni.
„Van még valamire szüksége?” – próbáltam eltérni a tárgytól – a kezei az arcán nagyon szédítőek.
„Nos…nem tudom. Mit ajánlana?”
„Nadrág” – válaszoltam , és tudtam, nem tudok parancsolni az ajkaimat elhagyó szavaknak tovább.
Felemelt szemöldökkel nézett rám. Jól mulatott…ismét.
„A farmer nem túl jó túrázáshoz.” – ecseteltem gyorsan.
„Ha nedves lesz a farmerja nehéz lesz, nehezen szárad, dörzsölni fog…a teste hőmérsékletet veszít…” – ahogy kimondtam a szót ’test’ éreztem, hogy arcomat elönti a forróság megint…
„Nos, nem igazán szeretném, ha bárhol is dörzsölt lennék” – morogta szárazon.
„Jobb, ha veszek egy nadrágot…tud ajánlani egyet?”
„Ööö…valami könnyűre, jól szellőzőre van szüksége.”
„Rendben…vezessen, Miss Swan.”
Oh, ne…Erre nem számítottam…
„A ruhák erre vannak.” – gyakorlatilag nyöszörögtem. Ami következik az valószínűleg a legkényelmetlenebb tapasztalata lesz kempingcikk árusító karrieremnek, a mélypontja Newtonéknál töltött időmnek.
Fogva tartottam egy Görög Istent a próbafülkében és könnyű túranadrágokat adogattam be neki. Hogy történhetett ez meg? Végre kiválasztott egy tengerészkék nadrágot.
„Hogy nézek ki benne? Ezt most magamon hagyom Miss Swan” –mondta, és én olyan színű lettem, mint egy kommunista jelkép.
„Van még valamire szüksége?” –cincogtam.
Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
„Hogy áll a cikk?”
Egy teljesen normális kérdést tett fel nekem… távol az egész félreérthető beszédtől… a nadrágváltástól…egy kérdést, amire tudok válaszolni. Belekapaszkodtam két kézzel, mint egy életmentő övbe – hogy őszinte legyek.
„Nem én írom. Rosalie…Miss Hale, a szobatársam, ő az író – és nagyon elégedett vele. Ő a magazin szerkesztője, és természetesen, teljesen lesújtott volt, hogy nem ő tudta a riportot megcsinálni, személyesen.” – úgy éreztem, mint aki feljöhetett levegőért…egy normális beszélgetés.
„Az egyetlen gondja, hogy nincs egy eredeti fotója önről.”
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
„Milyen jellegű fényképet akar?”
Rendben…Erre a válaszra nem készültem fel. Megráztam a fejem, mert nem tudtam.
„Nos, itt szándékozom maradni a környéken holnap, úgyhogy…” – halkult el.
„Hajlandó egy fotózásra?” – a hangom megint cincogó lett. Rose a hetedik mennyországban lesz, ha ezt össze tudom hozni. És akkor holnap újra láthatod…a sötét helyen a kisördög az agyamban csábítóan suttogott. Elhessegettem a gondolatot – az egész teljesen bolond, nevetséges volt…
„Azt hiszem Rose nagyon örülni fog, ha találok egy fotóst is.” -  nagyon örültem, magamon kívül, szélesen mosolyogtam rá.
Az ajkai kissé szétnyíltak, mintha hirtelen levegőt vett volna, és rám hunyorított…egy pillanatra elveszettnek látszott.A a világ finoman elmozdult…a tektonikus lemezek új helyükre csúsztak.Oh, édes istenem…Edward Cullen elveszettnek néz ki.”
„Amennyiben szüksége van rám holnap.” – nyúlt a hátsó zsebébe, elővéve tárcáját.
„Itt a névjegyem. Ezen rajta van a mobilom száma. Hívjon reggel tíz előtt.”
„Oké.” – vigyorogtam fel rá. Rose oda-vissza lesz a gyönyörtől.
„BELLA!”
Mike Newton tűnt fel a folyosó éteri végéből. Ő Newtonék fia…haza jött Princetonból. Meglepetés itthon látni.
„Ööö…elnézést, egy pillanatra Mr. Cullen.” Helytelenítően nézett rám, ahogy elfordultam tőle.
Mike jó haver, valaki akivel időnként találkoztam, amikor hazajött a főiskoláról és most,
- ebben a zavart pillanatban, amikor éppen a gazdag, hatalmas, félelmetesen-mértéken-felül-attraktív kontroll mániás Cullennel vagyok – jó látni valakit, aki normális. Mike keményen megölelt… meglepően keményen.
„Bella, helló, jó hogy látlak.” – mondta lelkesen.
„Helló, Mike, hogy vagy? Édesanyád születésnapjára jöttél haza?”
„Ja – jól nézel ki, Bells, nagyon  jól” – nézett rám komolyan vizsgálódva.
Elengedett, de a karját védelmezően a vállam köré fonta. És én kitértem, zavarba jőve, tetőtől – talpig. Mike mindig is túl baráti volt velem, de tényleg jó volt találkozni vele. Felpillantottam Edward Cullenre, aki úgy nézett ránk, mint egy ragadozó madár, zöld szemei félig lehunyva, tűnődően, a szája kemény, közömbös vonallá összeszorítva. Átváltozott a hátborzongatóan előzékeny vásárlóból…valaki mássá. Valaki hideggé és távolságtartóvá.
„Mike, vevővel vagyok. Valakivel, akivel meg kell ismerkedned.” – mondtam és próbáltam eloszlatni az ellenséges tekintetet Cullen szeméből. Megragadtam Mike-ot és bemutattam.
„Bemutathatlak Edward Cullen-nek?”
Mike és Edward egymásra néztek és a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk.
„Ööö…Mike, ez itt Edward Cullen, Mr. Cullen ez itt Mike Newton. Az ő szüleié ez a hely.”
És valamilyen irracionális oknál fogva megpróbáltam tovább magyarázkodni.
„Mike-ot azóta ismerem, mióta itt dolgozom, bár nem gyakran látjuk egymást. Mike Princetonból jött, ahol üzleti adminisztrációt tanul.” – fecsegtem. Fejezd be!
„Mr. Newton.” Edward kezet nyújtott, arca kifürkészhetetlen.
„Cullen…” Mike is kinyújtotta a kezét.
„Várjunk csak…csak nem az az Edward Cullen, a Cullen Holdings-tól?”
Mike fél nanosecundum alatt váltott át barátságtalanból elbűvölővé.
Edward udvariasan mosolygott rá, de a szeme komor maradt.
„Wow, van valami amit tehetek önért ?”
„Isabella mindent elrendezett, Mr. Newton. Nagyon figyelmes volt.”
Kinézetre közömbös volt, mondhatni fagyos, de a szavai…mintha valami mást mondott volna. Zavarba ejtő.
„Király,” – volt Mike válasza. „ Majd később találkozunk, Bells.”
„Rendben, Mike.” – néztem utána, ahogy eltűnt a raktár felé.
„Van még valami, amire szüksége van, Mr. Cullen?”
„Nem, csak a térkép és a nadrág.”
Nagy levegőt vettem és a kassza felé indultam. Tudatában voltam, hogy végig állva maradtam, egész idő alatt. Gondolatban megjutalmaztam magam egy  kis vállveregetéssel. Beütöttem a térképet és a nadrágot.
„Ötvenhárom dollár lesz, kérem.”
Felnéztem rá, és azt kívántam, bár ne tettem volna…nagyon közelről nézett rám. Zöld szemei áthatóak, tűz lobog bennük. Nyugtalanítóak.
„Kér egy táskát a farmerjának és a térképnek?” – kérdeztem, ahogy elvettem a hitelkártyáját.
„Nem, köszönöm, Isabella.” – simogatóan mondta ki a nevemet…és újra feldobogott a szívem és nehezen vettem levegőt.
„Nos, fel fog hívni, ha azt akarja, hogy fényképet készítsünk?”
Bólintottam, mert újból szólásképtelen lettem. Visszaadtam a hitelkártyáját.
„Jó. Akkor holnapig, Miss Swan. Oh – és Isabella… Örülök, hogy nem Miss Hale csinálta az interjút.” – megfordult és céltudatosan kilépkedett az üzletből, vállán a farmerral, otthagyva engem reszketve, felgyülemlett dühöngő női hormonokkal…és jó pár percig bámultam a csukott ajtót, amin kiment, otthagyva engem, hogy visszatérjek a Földre.
Oké…Kedvelem őt. Nos, ezt be kellett ismernem magamnak. Nem tudom elrejteni az érzéseimet tovább. Ez volt, ami nagyon zavarba ejtő volt, mert eddig soha nem éreztem ilyet – vonzónak találtam… nagyon vonzónak. Ez egy vesztésre álló dolog, tudtam és édes-keserű megbánással sóhajtottam egyet. De csodálhatom messziről…biztosan. Ettől nem lesz senkinek baja. És, ha holnapra tudok szerezni egy fényképészt, akkor holnap igencsak megcsodálhatom. Vágyakozva beharaptam a szám szélét és vigyorogtam magamban, mint egy iskolás lány. Most telefonálnom kell Rose-nak…és fényképészt találnom. Hmmm…

Nincsenek megjegyzések: