Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT. HA GONDOLOD, OLVASD EL AZ ISMERTETŐT. AZÉRT VAN.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 2., szombat

Ötödik fejezet


Rose magán kívül volt.
„De mit keresett Newton-éknál?”
A mobilomról hívtam, elrejtőzve a raktár mélyén, a bolt hátuljában.
„Ó, erre volt dolga, és most túrázni indul.” – mondtam halkan, próbáltam közömbösnek hallatszani.
„Nem hiszem, hogy véletlen, Bella. Talán azért volt ott, hogy téged lásson,” spekulált Rose izgatottan.
A szívem meglódult a feltételezésre,de ez rövid idejű élvezet volt. A sötét valóság az, hogy üzleti okok miatt van itt. A valóság kiábrándító volt.
„Az egyetem farm-szekcióját látogatta meg. Valami kutatást támogat.”
„Óh, igen, adott 2,5 milkát a tanszéknek.”
Wow.
„Honnan tudod ?”
„Bella, újságíró vagyok…és írtam egy rövid életrajzot erről a fazonról. Az a dolgom, hogy erről is tudjak.”
„Oké, Carla Bernstein, csak nyugalom! Nos, akarod azokat a fotókat?”
„Persze, hogy… csak az a kérdés, hol csináljuk meg azokat.”
„Meg kell kérdeznünk tőle. Azt mondta, itt marad ma estére.”
„Tudsz vele beszélni?”
„Megadta a mobilszámát.”
Rose hallhatóan levegőért kapott.
„A leggazdagabb, legelérhetetlenebb, legtitokzatosabb nőtlen pasi Washington államban, megadta Neked a mobilszámát?!”
„Ööö…igen.”
„Bella, tetszel neki. Ne is tagadd!” – sóhajtott a telefonba.
„Rose, csak megpróbált kedves lenni.” És ahogy kiejtettem a szavakat, rögtön tudtam, nem igazak. Edward Cullen nem kedves volt…udvarias volt… és az a rövid halk suttogás – esetleg Rose-nak igaza van. A fejem beleborzongott a gondolatba, hogy talán, esetleg,  lehet hogy tetszek neki…Végül is azt mondta, örül, hogy nem Rose készítette az interjút. Csendes vidámsággal öleltem át magam, egyik oldalról másik oldalra ringatózva, megengedve magamnak egy rövid pillanatot, eljátszván a lehetőséggel, hogy talán kedvel engem.
Rose visszarángatott a valóságba.
„Nem tudom, kit tudunk megszerezni, hogy megcsinálja a képeket. Eric a fényképészünk nem, mert hazament erre a hétvégére  Idaho Falls-ba. Dühös lesz, hogy elszalasztja a lehetőségét annak hogy képet készítsen Amerika vezető vállalkozójáról.”
„Hmmm… Mi a véleményed Jacobról?”
„Nagy ötlet. Te kéred meg. Neked mindent megtesz. Azután hívd fel Cullent és kérdezd meg, hol akar velünk találkozni.”  Rose irritálóan hetyke, ha Jake-ről van szó.
„Azt gondolom, te hívhatnád fel.”
„Kit? Jacobot?”
„Nem. Cullent.”
„Bella, te vagy az egyetlen aki kapcsolatban vagy vele.”
„Kapcsolat!” – sikítottam a fülébe, a hangom több oktávval emelkedett.
„Nem is ismerem a pasit.”
„Te legalább találkoztál már vele” – mondta, egy kissé csípősen
„És úgy néz ki, meg akar közelebbről ismerni, Bella – hívd fel!” – förmedt rám, és letette a telefont. Néha olyan főnökös - mérgesen néztem a készülékre és kiöltöttem a nyelvemet rá.
Üzenetet hagytam Jacobnak, mivel Mike bejött a raktárba, túrazoknit keresni.
„Nagy a forgalom odakinn, Bella” – mondta, nem barátságtalanul és inkább a padlóhoz szólva.
„Igen, uhm, sajnálom” – mormoltam, és elindultam kifelé.
„Na, és honnan ismered Edward Cullent? – állított meg Mike, a hangja csöpögött a kíváncsiságtól.
„Készítettem vele egy interjút a ’Szemtanúnak’. „Rose nem érezte jól magát”, vontam meg a vállamat , próbálva közömbösnek látszani.
„Edward Cullen, a Newtonéknál..hm, ezt add össze.” – lelkesedett Mike.
„Na, és mit csinálsz  ma este ? Nem jössz el egyet inni, vagy valami ?”
Akárhányszor haza jött, mindig megkérdezte tőlem. És én mindig nemet mondtam. Ez már rituálé volt közöttünk. Mindig az volt a véleményem, hogy a főnök fiával ne randevúzzunk. Azonkívül, Mike olyan mint minden igazi amerikai-fiú –a szomszédból… de nem az a szó szerinti elképzelt hőstípus. És Cullen az? Kérdezte a kisördög a fejemben, szemöldök felhúzva. Elküldtem a fenébe.
„Nem a családdal vacsorázol Anyukád születésnapján?”
„Az holnap lesz.”
’Majd valamikor máskor, Mike, ismételnem kell ma este. Jövő héten lesznek a záróvizsgáim.”
„Bella, egy napon majd igent fogsz mondani” – mondta csendesen és rám mosolygott. Gyorsan kimentem az üzletbe.

~.~

„De én tájat fényképezek, nem embereket, Bella.”
„Kérlek, Jake?” – kérleltem, körbejárva a nappalit, és kinéztem az ablakon a tűnő esti fényekbe.
„Add ide azt a telefont” – ragadta el a hallgatót tőlem Rose, hátradobva selymes szőke haját a válla felett.
„Idefigyelj Jacob Black, ha szeretnél egy címlapot a kiállításodról, akkor holnap megcsinálod ezt a fotósorozatot, kapisgálod?”
Rose félelmetes tud lenni.
„Jó. Bella vissza fog hívni a részletekkel, hogy hol és mikor lesz. Találkozunk holnap.”
Lecsapta a mobilomat.
„Elrendezve. Amit most tudnunk kell, az hogy hol és mikor. Hívd fel.”
Odanyújtotta a telefont nekem, és én fizikai rosszullétet éreztem.
„Hívd Cullent. Most!”
Savanyúan néztem vissza rá, és a hátsó zsebembe nyúltam a névjegykártyáért. Nagy levegőt vettem és remegő ujjakkal tárcsáztam a számot.
A második csengésre felvette. A hangja csípős, hideg és nyugodt volt.
„Cullen.”
„Ööö…Mr Cullen, Isabella Swan vagyok.”
Nem ismertem fel a saját hangomat, nagyon ideges voltam. Rövid szünet következett és én belül megremegtem…
„Miss Swan. Milyen kellemes ön felől hallani” – változott meg a hangja. Meglepődött, gondolom…és olyan meleg a hangja…csábító még telefonon keresztül is. A lélegzetem megakadt és elpirultam. Tudatában voltam, hogy Rosalie Hale szájtátva bámul rám, ezért gyorsan kimentem a konyhába, hogy kikerüljek a figyelme alól.
„Ööö… akkor megengedi a fényképek készítését a ’Szemtanú’ számára?” Lélegezz Bella, lélegezz. A tüdőm hirtelen levegőért kapott. ”Holnap… ha megfelelne. Hol lenne alkalmas az ön számára, Uram?
Szinte láttam a szfink-szerű mosolyát, telefonon keresztül is.
„A Heathmanban lakom Portlandban. Megfelel mondjuk holnap reggel 9:30-kor ?”
„Oké, akkor ott találkozunk.”
Ó, tisztára szenvelgő és lihegő voltam, egy gyerek, nem mint egy felnőtt nő, aki szavazhat és legálisan ihat Washington államban.
„Várom az alkalmat, Miss Swan”
És szinte láttam a komisz csillanást a zöld szemeiben.
Hogy tud öt kicsi szóban ilyen szívfájdító ígéret lenni?” Letettem a telefont. Rose továbbra is nyitott szájjal bámult rám, a legteljesebb megrökönyödéssel az arcán.
„Isabella Marie Swan. Neked tetszik ez a pasi… Soha nem láttalak és hallottalak ilyen nagyon…nagyon… mesterkéltnek senkivel. Te elpirultál.”
„Oh Rose, tudod hogy mindig elpirulok. Ez a gyártási hibám. Ne legyél már ilyen nevetséges. Csak zavarba hoz, ez az egész.” – vágtam vissza neki, és ő meglepetten pislogott rám…Én nagyon ritkán szoktam kifakadni. Felhívtam Jake-t és megmondtam neki hogy felszedjük holnap reggel útban a Heathman felé.
„Szóval a Heathman”  - mormolta Rose – „felhívom az igazgatót, hogy biztosítson nekünk helyet a fotózáshoz a hotelben.”
„Készítek levest, aztán tanulnom kell”
Nem tudtam elrejteni azt, hogy idegesített a jelenléte, úgyhogy kilépdeltem konyhába.

~.~

És egész éjjel nem aludtam, hánykolódtam, forgolódtam. Zöld szemekről, levegőző nadrágokról, hosszú lábakról és sötét, nagyon sötét erdei helyekről álmodtam. Kétszer ébredtem fel éjjel arra, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Ó, valóban nagyon jól fogok kinézni holnap alvás nélkül, szidtam magam, megpofoztam a párnámat és próbáltam megnyugodni.

~.~

A Heathman Portland belvárosában van. Ez egy nagyon látványos, barnakőből készült épület, amit még a válság előtt építettek a húszas évek végén. Jake, a barátja Sam és én az én furgonommal mentünk. Rose az ő Z4-esével, mivel nem fértünk el mindannyian a furgonban. Sam Jake segédje…ő fog segíteni a világításban. Rose rendezett számunkra egy ingyen szobát délelőttre, cserébe azért, hogy a cikkben megemlíti a hotelt is. A tárgyalás során ecsetelte, hogy Edward Cullennel a CullenHolding főnökével készítünk ott fényképeket, és így egy lakosztályt kaptunk…Mr Cullen már elfoglalta a legnagyobb lakosztályt, így nekünk csak egy normál lakosztály jutott. A túl készséges, nagyon fiatal és valamilyen oknál fogva nagyon ideges üzleti vezető felkísért bennünket a szobába. Úgy gondolom Rose szépsége és parancsoló modora fegyverezte le. Kezes bárány  Rose  kezeiben.  A szobák elegánsak, visszafogottak, melegen berendezettek voltak. Kilenc óra volt, volt fél óránk, hogy összekészülődjünk. Rose teljes lendületben volt.
„Jake, az előtt a fal előtt csináljuk a képeket, egyet értesz?” Nem várt választ.
„Sam, pakolj le a székekről, Bella kérd meg a szobaszervizt, hozzanak fel egy kis frissítőt és értesítsék Cullent, hogy melyik szobában vagyunk.”
Igenis, hölgyem – egy zsarnok volt. Szemeimet forgatva tettem, amit mondott.
Fél órával később Edward Cullen besétált a lakosztályba. Szent szar! Kigombolt nyakú fehér ing, szürke, csípőre simuló flanel nadrág volt rajta. Rendetlenül álló haja nedves volt a zuhanyozástól. A szám kiszáradt, ahogy ránéztem. Istentelenül jól néz ki…Egy harmincöt körüli jól fésült, borostás, sötét öltönyös, nyakkendős férfi követte, aki egyből a sarokba ment és ott állt, kék szemével közömbösen nézett bennünket.
„Miss Swan, hát újra találkozunk.”
Kezet nyújtott felém és megráztam azt, sűrűn pislogva rá. Oh, anyám…ó valóban…olyan…wow.. és amikor megérintettem a kezét, újból átfutott az a kellemes borzongás rajtam, felgyújtva a belsőmet. Elpirultam, és biztos voltam benne, hogy akadozó légzésem hallható volt.
„Mr Cullen, ez Rosalie Hale,” sóhajtottam és intettem a kezemmel Rose felé, aki előre jött, nyíltan a szemébe nézve Cullennek.
„Az állhatatos Miss Hale. Üdvözlöm” – mosolygott halványan, látszott rajta, hogy kiválóan szórakozik.
„Jobban van már? Isabella mondta, hogy rosszul érezte magát a múlt héten.”
„Köszönöm, jól vagyok, Mr Cullen.” – rázta meg a kezét szemrebbenés nélkül, és emlékeztem rá, hogy Rose magániskolába járt, a családjának elég pénze volt, hogy magabiztos legyen és tudatában legyen a világban elfoglalt helyének. De soha nem élt vissza ezzel. Bámultam őt ezért.
„Köszönöm, hogy időt szakított erre.” – és egy professzionális, udvarias mosolyt villantott Cullenre.
„Számomra megtiszteltetés” – válaszolta a férfi, újból felém fordítva zöld tekintetét, és én újból elpirultam. A francba.
„Ez Jacob Black, a fotográfusunk.” – mondtam vigyorogva Jake-re, aki szeretettel mosolygott vissza rám. Ahogy rólam Cullenre vándorolt a tekintete, úgy vált az hideggé.
„Mr Cullen.” – bólintott Jake.
„Mr Black,” – Cullen arckifejezése megváltozott ahogy felmérte Jake-t.
„Nos, hol szeretné, hogy …?” Jake hangja kissé fenyegető volt.
De Rosalie nem engedte, hogy Jake irányítsa a show-t.
„Mr Cullen, ha lenne olyan szíves leülni ide? Vigyázzon a világítás kábeleivel. És készítenénk néhány álló képet is.” – vezette Cullent a székhez, ami a fal mellett állt. Sam felkapcsolta a fényeket, egy pillanatra elvakítva Cullent, azután ő és én hátra álltunk és néztük ahogy Jake fényképezett. Jake készített egy csomó képet kézi kamerával, kérve Cullent, hogy forduljon erre, majd arra, emelje a kezét, majd tegye le, aztán Jake az állványhoz lépett és még több fotót készített. Cullen türelmesen ült és pózolt legalább húsz percig, és nagyon természetesnek tűnt. A kívánságom valóra vált. Állhattam és csodálhattam őt, nem olyan nagyon messziről…kétszer összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy kellett elszakítanom magam smaragdzöld tekintetétől.
„Elég az ülőkből”  szólt közbe Rosalie újból.
„Felállna, Mr Cullen ?” – kérte.
Cullen felállt és Sam odament, hogy elvegye a széket. Jacob Nikonjának csattogása újra kezdődött.
Öt perc múlva Jacob megszólalt:
„Azt hiszem, elég képet készítettünk.”
„Nagyszerű” – mondta Rose.
„Nos, még egyszer köszönöm, Mr Cullen.” – rázott kezet vele Rose majd Jake is.
„Én köszönöm. Már várom a cikk megjelenését.” – mormolta Cullen és az ajtó felé indult. Ahol én álltam.
„Sétálna velem, Miss Swan?”- kérdezte csendesen.
„Persze…” – mondtam és teljesen paff voltam. Idegesen néztem Rose-ra, aki csak a vállát vonta felém. Észrevettem, hogy Jacob összevonja a szemöldökét mögötte és felém bámult.
„Szép napot mindenkinek” – mondta Cullen a szobában levőknek, kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy előre engedjen. Szent tehén, mi ez az egész? Mit akarhat? Álltam idegesen a folyosón, amíg kijött a szobából. Mr Jól Fésült a jól szabott öltönyében követte őt.
„ Majd hívom, Taylor” – mormolta a Jól Fésültnek, és a Taylor nevű kíséret elvándorolt a folyosón. Cullen felém fordította égő tekintetét. Mi a szar……valami rosszat csináltam?
„Kíváncsi vagyok, csatlakozna-e hozzám egy kávéra ma reggel?”
A szívem a torkomba ugrott…egy randevú. Edward Cullen randevút kér tőlem.
’Azt kérdezi, kérsz-e kávét…lehet úgy gondolja, nem vagy még ébren.’ – hűtött le a kisördög gúnyosan a fejemben. Idegesen megköszörültem a torkomat.
„Mindenkit nekem kell hazavinnem” – mormoltam bocsánatkérően és összefontam ujjaimat magam előtt.
„TAYLOR” – szólt ő hangosan, én meg ijedten ugrottam egyet. Taylor, aki még visszavonulóban volt a folyosón, felénk fordult.
„Taylor vissza tudja őket vinni- az egyetemre mennek?”
Bólintottam, túl kábult voltam ahhoz, hogy szóljak.
„Taylor a sofőröm. Van egy nagy 4x4-es velünk, úgyhogy a felszerelést is el tudja vinni.”
„Mr Cullen?” – kérdezte udvariasan Taylor, ahogy odaért hozzánk. Az arca rezdületlen volt.
„Kérem, elvinné a fényképészt, annak asszisztensét és Miss Hale-t vissza a lakóhelyükre?
„Természetesen, Uram,” – válaszolta Taylor.
„Nos, így most el tud velem jönni egy kávéra?”
Homlokráncolva néztem rá.
„Ööö…Mr Cullen…ööö, ez nagyon…nézze, Taylornak nem kell elvinnie őket” – rövid pillantást vetettem Taylorra, aki sztoikusan állt ott.
„Rosalie-val autót cserélek, ha ad egy percet.”
Cullen vigyázatlanul egy kápráztató, minden fogát kivillantó ragyogó mosolyt eresztett meg felém. Oh, én…és kinyitotta a lakosztály ajtaját előttem, hogy visszamenjek. Elspuriztam mellette Rosalie-hoz, aki elmerült a beszélgetésben Jacobbal.
„Na, Bella, az hiszem tényleg tetszel neki” – mondta Rose bármilyen bevezetés nélkül. Jake rosszallóan bámult rám.
„De én nem bízok benne” – folytatta Rosalie.
Felemeltem a kezemet abban a reményben, hogy elhallgat.
„Rose, elvinnéd az én autómat és én megkaphatom a tiedet?”
„Miért?”
„Edward Cullen meghívott egy kávéra.”
Rose-nak tátva maradt a szája. Szólásra képtelen Rose…élveztem a pillanatot. Odajött hozzám, megfogott a karomnál fogva és behúzott a nappalival szomszédos hálószobába.
„Bella, van itt valami vele kapcsolatban” –és a hangja tele volt figyelmeztetéssel.
„Marha jól néz ki, egyetértek, de azt gondolom, hogy egy veszélyes alak, főleg valaki olyanra, mint amilyen te vagy.”
„Mit értesz azon, hogy olyanra, mint én?” – követeltem sértődötten.
„Egy olyan ártatlanra, mint te, tudod, hogy értem” – mondta, és én elpirultam.
„Rose – ez csak egy kávé, és holnap kezdődnek a vizsgáim. Tanulnom kell, úgyhogy nem maradok sokáig.”
Lebiggyesztette a száját. Belenyúlt a zsebébe és ideadta a kocsikulcsát. Én  odaadtam neki az enyémet.
„Akkor később találkozunk. Ne maradj sokáig, különben a keresésedre indulok.”
„Kösz, Rose.”- röviden megöleltem, és kimentem a szobából, ahol Edward Cullen várt a falhoz támaszkodva. Úgy nézett ki, mint egy nagyhírű magazinnak pózoló férfi modell.
„Oké, mehetünk kávézni” – morogtam répapirosan.
Cullen vigyorgott.
„Ön után, Miss Swan,” állt tovább és kinyújtotta  a kezét, jelezve, hogy én induljak elsőnek. Lementem a folyosón, gombóc a számban, a gyomromban pillangók verdestek, a szívem drámaian egyenetlenül vert.
Kávézni megyek Edward Cullennel… Utálom a kávét.


Nincsenek megjegyzések: