Már nem lesz új fejezet

HA SZÜRKE 50 ÁRNYALATÁT KERESED, EZ ANNAK A KÖNYVNEK AZ ALAPTÖRTÉNETE!
NE REKLAMÁLD, HOGY A TWILIGHTBÓL ISMERTEK A NEVEK, MERT AZ ÍRÓJA EREDETILEG TWILIGHT FANFICTIONKÉNT ÍRTA MEG, TEHÁT Ő HASZNÁLTA AZ EDWARD ÉS BELLA NEVEKET, VALAMINT AZ EREDETI KARAKTEREK FIZIKA JELLEMZŐIT.

A MOTU fordítása 2013-ban befejeződött :)
2014 végén egy másik történetet kezdtünk fordítani, csak mert nekem tetszik, és mivel tetszik, úgy gondoltam, megosztom itt a történetet azzal, aki kíváncsi rá. Meg, hogy legyen élet a blogon.

2010. október 5., kedd

Hatodik fejezet

Edward Cullen mellett sétáltam a szálloda széles folyosóján a liftek felé. Mit mondjak neki? Az eszem egyszerűen leblokkolt a félelemtől. Miről fogunk beszélgetni? Mi a fene közös érdeklődésünk lehetne?  Felijesztett ábrándozásomból.. Hangja lágy és meleg volt.
„Milyen régen ismeri Rosalie Hale-t?”
Óh, egy könnyű kérdés, kezdetnek.
„Az első év óta, akkor költöztünk össze. Jó barátnőm.”
„Hmmm…” – válaszolta elmerülten. Vajon mire gondol?
Elértük a lifteket, és megnyomta a hívógombot. A lift majdnem azonnal megérkezett, és egy szenvedélyesen összeölelkező fiatal pár volt benne.
Amikor kinyílt az ajtó, meglepődtek, zavarba jöttek és szétugrottak, és szégyenlősen néztek, mindenhova máshova, csak nem ránk. Cullen és én beléptünk a liftbe, én megpróbáltam faarcot vágni, de nem ment, így inkább a padlót bámultam vörösödő arccal.. Felsandítottam Cullenre a szempilláimon keresztül, úgy láttam mintha halványan mosolygott volna, de elég nehéz volt megállapítani. A pár sem szólt semmit, így csendben érkeztünk meg az első szintre. Még a hülye liftcsengő-hang sem szórakoztatott bennünket.
Ahogy a liftajtó kinyílt, Cullen megfogta a kezemet,  szorosan átkulcsolta hosszú, hideg ujjaival. Éreztem, hogy a szokásos remegés átfut rajtam, és a már amúgy is gyors szívverésem még gyorsabb lett. Kézen fogva kivezetett a liftből, és a mögöttünk becsukódó ajtó elfojtotta a fiatal párból feltörő nevetést. Cullen vigyorgott.
„Mi van a liftekkel?”- motyogta.
Átvezetett a szálloda hatalmas, nyüzsgő előcsarnokán, majd ki az ajtón. Elkerülte a forgóajtót, én meg azon tűnődtem, vajon azért-e, mert nem akarta elengedni a kezem. Enyhe májusi vasárnap volt odakinn. A nap sütött, a forgalom csendes volt. Balra fordultunk és elsétáltunk  a sarokig, a kereszteződésnél megálltunk és vártunk a gyalogátkelőhely lámpájánál, hogy zöldre váltson. Még mindig fogta a kezemet. Az utcán vagyok Edward Cullennel és fogja a kezemet. Még soha senkivel nem voltam kézen fogva… egy kissé szédült és zsibbadt voltam egyidejűleg… Visszafojtottam a hülye vigyort, ami az arcomra akart kiülni…Próbálj meg laza lenni, Bella – könyörgött a kisördög bennem.
A zöld emberke feltűnt és elindultunk. Négy háztömbnyit mentünk, elértük a Portland Kávéházat, ahol elengedte a kezemet és kinyitotta az ajtót előttem. Beléptem.
„Válasszon egy asztalt, én hozom az italokat. Mit szeretne?” – kérdezte udvariasan, mint mindig.
„Én…ööö…English Breakfast teát kérek, filter és tej nélkül.”
Felemelte a szemöldökét.
„Nem kávét?”
„Nem szeretem a kávét.”
Mosolygott.
„Oké. Filtermentes tea. Cukrot?”
Egy pillanatra úgy gondoltam, kedveskedik, és elvörösödtem…de szerencsére a kisördög seggbe rúgott…
Ne legyél hülye – akarsz cukrot ?
„Nem, kösz” – és lenéztem összefont ujjaimra.
„Valamit, enni?”
„Nem, köszönöm.” Megráztam a fejem és ő elment rendelni.
Egész nap tudnám bámulni. A pultnál állt és türelmesen várta, hogy kiszolgálják. Magas, széles vállú, vékony…és a hogy a nadrágja áll a csípőjén…Óh, én…Egyszer vagy kétszer átfuttatta kecses ujjait már-száraz-rendezetlen haján. Hmmm…Én szeretném ezt csinálni.
A gondolat hívatlanul érkezett, és már megint éreztem, hogy pirulok. Beharaptam a szám szélét és újra a kezeimet bámultam, nem akarva tudni, hogy önakaratú gondolataim merre visznek.
„Mit nem adnék, ha tudnám, mire gondol.” – érkezett vissza Cullen és rám bámult.
Úgy gondolom, elvörösödtem…igeeen, pont arra gondoltam, hogy beletúrok a hajadba, kíváncsian arra, hogy tényleg olyan lágy-e, mint amilyennek látszik. Megráztam a fejem.
Tálcát hozott, amit letett a kis kerek sötét fa asztalra. Átnyújtotta nekem a csészét, a kis teás kancsót és egy kistányért, amin egy teás zacskó árválkodott. ’Twinings English Breakfast’ , a kedvencem. Neki kávéja volt, aminek a tetején egy levélminta volt tejből…hogyan csinálják ezt?-  méláztam el. És hozott magának egy fekete áfonyás muffint is. Leült szemben velem, lábait keresztbe rakta. Olyan…fesztelen volt, kényelmesen érezte magát a bőrében. Irigy voltam rá. Itt vagyok én, teljesen esetlen, összerendezetlen, képtelenül arra, hogy A-ból B-be jussak anélkül, hogy hasra ne esnék.
„Mire gondol?” – ösztökélt szólásra.
„Ez a kedvenc teám.” – a hangom csendes, lehelet finom – áá, csak képtelen vagyok elhinni, hogy szemben ülök Edward Cullennel egy kávéházban, Portlandban.
Némileg rosszallóan nézett rám…tudta, eltagadok valamit. Beleejtettem a teazacskót a teás kancsóba, majd azonnal ki is halásztam azt a kanalammal és a kistányérra tettem. Félrehajtotta a fejét, kötekedően nézve rám.
„Feketén és gyengén szeretem a teát.”
„Értem. A barátja ?”
Whoa…Mi?… „Ki?”
„A fotós. Jacob Black.”
Mi alapján jutott erre a következtetésre? Idegesen nevettem.
„Nem, Jake nagyon régi barátom, együtt nőttünk fel, olyan félidős alapon. Ő onnan jött, ahol apám lakik. Miből gondolja, hogy a barátom?”- most már tudni akartam.
„Ahogy ön rámosolygott, és ő vissza önre.” - zöld tekintete fogva tartotta az én tekintetemet.
Olyan nyugtalanító volt. Elakartam fordítani a tekintetemet, de azon kaptam magam..hogy lenyűgözött.
„Majdnem családtag…” – suttogtam.
Cullen finoman bólintott, láthatólag megelégedett a válaszommal, és lenézett a muffinjára. Hosszú ujjaival ügyesen lebontotta a muffin papírruháját…megbűvölten néztem.
„Kér egy kicsit?” – kérdezte és az az elbűvölő titkos mosoly visszatért arcára.
„Nem, köszönöm.” – ráncoltam a homlokomat és már megint a kezemet bámultam.
„És az a fiú, tegnap, az üzletben, ő nem a fiúja?”
„Nem, Mike csak haver. Mondtam tegnap.” – oh, ez egyre idétlenebb helyzet.
„Miért kérdezi?”
„Idegesnek tűnik a férfiak közelében.”
Szent szar… Csak körülötted vagyok ideges… Cullen.
„Megfélemlítőnek találom önt…” – skarlátvörös lettem, de mentálisan vállon veregettem magam az őszinteségemért, és már megint a kezeimet néztem.
Levegőért kapott.
„Jobb is ha ijesztőnek talál”- mormolta.
„Ön nagyon őszinte. Kérem, ne nézzen lefelé. Szeretem látni az arcát. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljam kitalálni, mire gondol.”
Rábámultam.
„Meg tudja mondani mire gondolok?” – azt gondoltam, valójában csúfolódok vele, nem létezik, hogy meg tudja mondani mire gondolok…legalábbis nagyon remélem, nem.
„Nem…és ez elég frusztráló. Általában elég jól felmérem az embereket. De ön…ön nagyon titokzatos.”
Az vagyok? Wow…és ez hogy látszik rajtam?  És gondolatban összezavarodtam…Én, titokzatos. Nem létezik.
„Kivéve, természetesen, mikor elpirul, ami elég gyakori. Olyankor igazán szeretném tudni, hogy miért pirult el.” – és egy kis darab muffint dobott a szájába, és elkezdte lassan rágni, a szemét nem véve le rólam.
És ez, mintha jel lett volna, elpirultam. A francba!
„Nos, ön nagyon fölényes.” – vágtam vissza csendesen.
Felhúzta a szemöldökét, és ha nem tévedek, halványan elpirult.
„Az vagyok, mindig. A magam útját járom, Isabella” – morogta – „Mindenben.”
„Nem kételkedem benne. Miért nem engedi meg, hogy a keresztnevén szólítsam?” – magam is meglepődtem az arcátlanságomon.
Mi a fenéért lett ilyen komoly ez a beszélgetés? Nem úgy zajlik ahogy elképzeltem, hogy menni fog…nem hiszem el, hogy ilyen ellenségesen érzek iránta. Olyan, mintha figyelmeztetni akarna valamire.
„Akik a keresztnevemen szólíthatnak, azok a családom tagjai és néhány nagyon közeli barát. Én így szeretem.”
Szóval, még mindig nem mondja, hogy „’szólíts Edwardnak’. Kontroll-mániás. Nincs más lehetőség, és egy részem azt gondolta, talán jobb lett volna, ha Rose készíti vele az interjút.
Két kontroll-mániás, együtt…és természetesen Rose szőke…mint a nők az irodájában…és gyönyörű – emlékeztetett a kisördög a fejemben. Nem tetszett a gondolat, hogy Edward és Rose…
Kortyoltam a teámból, ő bekapott egy újabb kis darabot a muffinjából.
„Egyedüli gyerek?”
Whoa…irányt váltott.
„Igen.”
„Meséljen a szüleiről.”
Minek akar erről tudni…ez olyan unalmas.
„Anyám Floridában él az új férjével,Phillel, apám Forksban lakik, ő a rendőrfőnök.”
„Kicsi volt, amikor elváltak?”
„Igen.”
Mérgesen nézett rám…
„Nem mond el túl sokat magáról, ugye?” – mondta szárazon, elgondolkodva dörzsölgetve az állát.
„Mint ahogy ön sem.”
„Ön már meginterjúvolt egyszer, és néhány feltérképező kérdést onnan szedtem” –vigyorgott rám.
Szent szar. Emlékszik a ’buzi’ kérdésre. Még egyszer megalázottnak éreztem magam. Évek fognak elmúlni, tudom, egy egy hetes intenzív terápiára kell járnom, hogy ne érezzem magam zavarban ahányszor ez a momentum eszembe jut. Elkezdtem hadoválni anyámról, csak hogy blokkoljam az emléket.
„Az anyám fantasztikus. Fiatalos, bolondos…Hiányzik. Most ott van neki az új férje, és remélem ,hogy Phil rajta tartja a szemét és összeszedi a romokat, amikor anyám szórakozottsága miatt a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte.” – mosolyogtam szeretettel…már régen láttam anyámat.
Edward feszülten figyelt rám, és néha ivott a kávéjából. Tényleg nem kellett volna a száját néznem…olyan felkavaró. Azok az ajkak…
„És az apja?”
„Ööö, nos… Charlie olyan szótlan. Rendetlenül eszik – de bármennyire is próbáltam megtanítani a főzés tudományára…csak az alap dolgokat tudja sütni, gyorskaja és fánkzabáló zsaru. Szereti nézni a sportcsatornát, és horgászik…ez minden.”
„ Úgy hangzik, mintha felelősnek érezné magát értük. Mintha ön lenne a szülő. Nehéz lehet ez egy fiatal lánynak.”
„Nem találom nehéznek.” –  hova akar ezzel az egésszel kilukadni?
„Beszéljen a szüleiről most ön.”- ketten vagyunk ebben a játékban.
Vállat vont.
„Apám nagyon sikeres orvos, anyám lakberendező. Seattle-ben élnek.”
Kíváncsi lettem Dr és Mrs Cullenre, akik három gyereket fogadtak örökbe, és akik közül egy gyönyörű ember lett  és a világ kereskedelmét egyedül uralja.
„És a testvérei mit csinálnak?”
„Emmet a kivitelezésben tevékenykedik, a húgom Párizsban tanul a divatszakmában a egyik tervező-divatháznál…” - hirtelen bosszúsnak látszott. Mint aki nem akar beszélni magáról vagy a családjáról.
„Párizs. Azt hallottam, szép hely.” – jegyeztem meg. Miért nem akar a családjáról beszélni? Mert örökbe fogadták?
„Gyönyörű város. Volt már ott?”
„Soha nem hagytam el az amerikai kontinenst…”
Úgy. Visszatérünk az általánosságokhoz. Mit rejteget?
„Szeretne oda menni?”
„Párizsba?” Ez megzavart… a hangom természetellenesen magas lett.. ki ne akarna Párizsba menni?
„Persze. De igazából Angliába szeretnék eljutni.”
Oldalra biccentette a fejét, mutatóujjával végigsimította alsó ajkát…oh, istenem
„Mert…?
Gyorsan pislogtam. Koncentrálj, Swan…
„Nos, Shakespeare, Austen, a Brontë nővérek, Thomas Hardy hazája…Látni szeretném a helyet, ami ezeket az embereket gyönyörű könyveik megírását inspirálta.”
Ez az egész beszélgetés az irodalomról arra emlékeztetett, hogy mennem kell ismételni. Ránéztem az órámra.
„Jobb, ha megyek… tanulnom kell.”
„Vizsgák?”
„Igen. Kedden kezdődnek majd.”
„Hol van Miss Hale autója?”
„A hotel parkolójában.”
„Visszasétálok önnel.”
„Köszönöm a teát…Mr Cullen.”
Mosolyra húzta száját, azt a furcsa, van egy óriási nagy titkom mosolyt.
„Nincs mit, Isabella. Örömömre szolgált. Jöjjön.” – utasított és kezét nyújtotta felém.
Bódultan megfogtam, és követtem kifelé a kávézóból.
Visszasétáltunk a hotel felé, és szeretném azt mondani, hogy barátságos csendben tettük ezt. Olyan hűvös és tartózkodó volt, mint általában. Ami engem illet, fogcsikorgatva próbáltam megemészteni, hogy kis kávézós délelőttünk elmúlt. Úgy éreztem, mintha állásinterjún lettem volna, csak azt nem tudtam milyen jellegű állásra…
„Mindig farmert hord?” – kérdezte, hirtelen előbújt a páncélja alól.
„Legtöbbször.”
Bólintott. Az átkelőhelynél álltunk, ami a hotelhez vezetett. Az eszem egy helyben járt…Milyen különös kérdés. És tudtam, hogy együtt töltött időnk véges, és teljesen elpocsékoltam…tudtam. Biztos van valakije.
„Van barátnője?”- csúszott ki a számon...Szent szar- ezt hangosan mondtam ki!
A szája félmosolyra ferdült és lenézett rám.
„Nincs Isabella, nem szoktam senkivel járni” – mondta lágyan.
Oh…ez vajon mit jelent?  Nem buzi – vagy mégis – a szarba! Hazudott az interjú alatt. És egy pillanatra azt gondoltam, hogy ad néhány jelet… némi kulcsot a titokzatos kijelentéséhez, de nem. Mennem kell és össze kell szednem a gondolataimat. El kell szakadnom tőle. Tovább sétáltam és megbotlottam, kiszédülve az útra.
„A francba, Bella!” kiáltott Edward, és erősen meghúzta  a kezemet, amit fogott, így nekiestem, ahogy egy biciklis, aki rossz irányban haladt az egyirányú úton, elsuhant mellettem, éppen csak elvétve engem. Mindez nagyon gyorsan történt, az egyik pillanatban még estem, a következőben már a karjaiban tartott, melléhez szorítva, hogy érezhettem tiszta, élő illatát. Frissen mosott lenvászon és valami drága fürdőhab illata volt. Oh, egek, bódító. Mélyen beszívtam illatát.
„Jól érzed magad?” – suttogta. Egyik karját körém fonta, magához szorítva vele, míg a másik keze ujjaival lágyan megsimította az arcomat, finoman tapogatva, vizsgálva. Hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon és hallottam, hogy elakad a lélegzete. A szemembe nézett és én fogva tartottam izgatott, égő tekintetét egy pillanatra, vagy lehet, hogy örökre, de végül a figyelmem a gyönyörű szájára siklott… Istenem… És először a huszonegy évem alatt – szerettem volna, ha megcsókolnak. Érezni akartam a száját magamon…


Nincsenek megjegyzések: